2016. március 27., vasárnap

2016-os megjelenések {2.}


Vékony Krisztián - Sors-algoritmus

Bánfalvy Réka úgy éli az életét, hogy azt hiszi, minden, amit tesz, a saját döntése. A világon több mint kilencmilliárd ember pontosan ugyanígy gondolja, de valójában mindenki téved. A kilencvenes években egy cseh matematikus létrehozott egy képletet, amely képes felfedni az emberiség jövőjét, a látottak azonban elborzasztották. A jóslat tudatában egy maroknyi csoport megalapította a JövőVédelmet, a titkosan működő, föld alatti ügynökséget, melynek egyetlen feladata: biztosítani a jövőt, ezzel megelőzve a világ pusztulását.

A Sors-algoritmus c. regény központi tárgya az életbe való mesterséges beavatkozás kérdése. Lehetséges-e a matematika segítségével megjósolni, majd befolyásolni a jövőt? Mindez milyen hatással van a jelenre? Mi van akkor, ha a jelenben történő bizonyos események miatt jövő mégsem teljes egészében feltérképezhető? Vékony Krisztián Budapesten játszódó regényének szereplői is szembesülnek ezekkel a kérdésekkel. De vajon a válaszokat is megtalálják?

Megjelenés: 2016. március 29.


Louisa Reid - A fájdalom helye

Volt néhány probléma… kipécézték… a tűz… 
„Az összeomlás szélén áll… dühkitörései is vannak" 
„Nincs más, aki harcolna érte, csak én."

A tizenhat éves Audrey mindössze csak normális szeretne lenni. 
Megpróbál beilleszkedni. 
De mi van akkor, ha a hozzád legközelebb álló személy megfojt a szeretetével? 
Akkor mit lehet tenni?

Megindító, magával ragadó történet. – The Sun 
Érzelmes, mégis meghökkentő regény. – Sunday Times 
Egyszerűen csodálatos. – Guardian 
Elképesztő, megrázó, szomorú és hihetetlenül megindító. Az a könyv, amelyet egyhuzamban elolvasol, majd azonnal kölcsön kell adnod valakinek. – LoveReading

Megjelenés: 2016. március 30.


Jack London - Ádám előtt / A skarlát

Ehhez sajnos nincsen fülszöveg, csak egy ilyet találtam:

"2016-ban száz éve, hogy itt hagyta a világot Jack London, az amerikai irodalom nagy alakja, műfajok egész sorának újító zsenije. Bármit írt, állathistóriát, kalóztörténetet, krimit, utópisztikus regényt, westernt, szociográfiát, csavargónaplót - az irodalom művésze volt.
Ebben a száz évben a legszélesebb olvasóközönség rajongott érte. És a magyar írástudók legjava. Hunyady Sándor így lelkesedett: "Jack London csupa mesélő kedv, fantázia, kaland, mert földrajzilag is egészen új területeket tár föl a sápadt európai képzelet előtt. Minden könyvének más és más, szenzációs díszlete van. Elvisz Alaszkába, ahol halállal kell fizetni az aranyért, vad szerencsekeresők, éhes farkasok közé, viola hómezőkre, amelyek fölött az északi fény világít, és ahol megfagy a tüdő a jeges levegőben. Kis halászhajókon, gyanús gőzösökön bejárjuk vele a Csendes-óceánt. Éhezünk, ölünk, dolgozunk. Ahová nyúl, kincs akad a kezébe. Akkora elbeszélő tehetség, hogy a tollán új fényt kap minden elkopott probléma". 
A Kossuth Kiadó 2015 szeptemberétől 15 kötetben megjelenteti az életmű legjavát, megtoldva a sorozatot Irving Stone káprázatos Jack London-életrajzával. "

Megjelenés: 2016. március 30.


Bernard Minier - Ne maradj sötétben

„Hagytad meghalni…” 
Christine Steinmeyer azt hitte, hogy a karácsonyeste a postaládájában talált levél nem neki szól, a férfi viszont, aki betelefonál az általa vezetett rádióműsorba, a jelek szerint éppen az ellenkezőjét gondolja… Rövid időn belül sokasodni kezdenek az aggasztó jelek, és Christine-nek egyre inkább olyan érzése támad, mintha valaki átvette volna az irányítást az élete felett. Minden összeomlik körülötte, majd elszabadul a pokol.

Martin Servaz mindeközben egy szállodai szobakulcsot kap. Egy olyan szobáét, amelyben egy fiatal képzőművésznő öngyilkosságot követett el egy évvel korábban. Valaki azt szeretné, ha ismét munkába állna, Servaz pedig – a felettesei és a kollégái tudta nélkül – el is fogadja a kihívást.

Mi történik, ha az ismerőseink, a barátaink nem azok, akiknek gondoljuk őket, és mit tehetünk, ha a lelkünk sötét zugaiban a régmúlt nyugtalanító titkai kísértenek? Ne, semmiképpen se maradjunk egyedül a sötétben, vagy ha mégis megtörténne, készüljünk fel a legrosszabbra…

Bernard Minier 1960-ban született Béziers-ben, és Délnyugat-Franciaországban nőtt fel. Nyolcéves korában döntötte el, hogy író lesz, majd huszonnégy évesen Párizsba költözött, és a rock, a könyvek, az utazás bűvöletében eltelt dühöngő ifjúság évei után, 1984-ben a francia vámhivatalnál helyezkedett el… 
A szürke köztisztviselő álruháját magára öltve hosszú-hosszú éveken át kettős életet élt: idejét, energiáját a hivatalnoki munka és az írás között osztotta meg, mígnem A fagy című művével elnyerte a 2011-es Cognaci Könyvfesztivál legjobb francia nyelvű krimijének járó díját. Azóta kizárólag az írásnak szenteli magát. 
A Fagy és a Testvériség után Bernard Minier egy olyan thrillerrel tér vissza, amelynek a manipuláció és megfélemlítés körül forgó cselekménye a legbensőbb rémálmainkkal, félelmeinkkel és szorongásainkkal szembesít minket…

Megjelenés: 2016. március 30.


2016. március 26., szombat

Marie Lu - Champion (Bajnok)


Kapcsolódó:
Legend
Prodigy

Oldalszám: 376
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: "Legend Trilogy #3: Champion"
Fordító: AncsaT
ISBN: 9789633739525
Országos megjelenés: 2014.12.12
Termékkód: 6754

Fülszöveg:
A fiú egy LEGENDA.
A lány SZÜLETETT TEHETSÉG.
Ki lesz a BAJNOK?
June és Day annyi mindent feláldozott a Köztársaságért, és egymásért, de az ország végre a megújulás küszöbén áll. June visszanyerte a Köztársaság megbecsülését, a kormányzat legfelsőbb köreiben dolgozik mint Princepsjelölt, Day pedig a hadseregben emelkedett magas posztra.
Arra azonban egyikük sem számított, hogy a körülmények alakulása ismét összehozza őket. Épp amikor már küszöbön áll a békeszerződés aláírása, egy járvány kitörése okoz pánikot a Kolóniákban, és ismét háború fenyegeti a Köztársaságot. A fertőzést egy minden eddiginél halálosabb vírus okozza, az ország sorsa pedig June kezében van.De hogy megmentse milliók életét, meg kell kérje azt, akit mindennél jobban szeret, hogy áldozza fel mindenét.Szívszorító dráma, akció és feszültség. Marie Lu nagy sikerű trilógiájának elképesztő befejezése.



Véleményem:
Mit mondhatnék? Több, mint egy hétig kellett pihentetnem a témát, mire egyáltalán fel tudtam dolgozni, hogy vége van. Tudjátok, vannak azok a könyvek, amik iránt konkrétan szeretetet érzel, és tudod, hogy örökké veled fognak maradni. Talán azt sem tudod megmagyarázni, miért kötődsz hozzájuk, egyszerűen csak kötődsz és kész.

A Legend trilógia pontosan ilyen. Szeretem a történetet, szeretem a világát, szeretem a szereplőt. Marie Lu az olvasók szívének összetörésének specialistája, de komolyan. A könyv tele van érzelmekkel, főleg ez az utolsó rész, az idegeink pattanásik feszülnek, és az utolsó néhány fejezet közben kedvem lett volna sírni. Folyamatosan.

A történet az előző könyv vége után hónapokkal veszi fel a fonalat. Day küzd a betegségével, eközben körözött bűnöző helyett már a Köztársaság ünnepelt hőse. June az új Első mellett van, mint prinepsjelölt, tulajdonképpen utolsó találkozásuk óta nem beszéltek egymással. Aztán June felkeresi Dayt, az Első kérésére, és innentől kezdődnek is a trilógiából már jól ismert lelki tusák. Megkérhetjük-e egy szerettünket, hogy áldozza fel azt, ami a legfontosabb neki, annak érdekében, hogy megmentsenek egy egész nemzetet? Mi etikus, és meddig számít, hogy az-e egyáltalán? Marie Lu olyan kérdésekkel kínoz minket a főszereplőn keresztül, amikre egyszerűen nem tudunk válaszolni. Csak szurkolunk, hogy Day és June döntései jók legyenek.

A világ egyre részletesebb, és ezt imádtam. Mélyen belemászunk a politikába, és hiába disztópia, kivételesen nem az megy, hogy le kell győzni az elnyomó hatalmat, hanem segíteni kell neki felépíteni egy biztos társadalmat. Nem belül van az ellenség, hanem kívül - a Köztársaság egyre rosszabbul áll a Kolóniák ellen folytatott háborúban, megoldhatatlan szituációk oldódnak meg egy egész könyvön keresztül, de még ez sem elég.

A könyv olvastatja magát, nem szabad letenni, még annyira sem, mint az előző részeket. Tipikus éjszakázós olvasmány. Egy ügy megoldódik, jön helyette ezer másik, és ha az aktuális nem lenne esetleg valakinek elég izgalmas (amit kétlek), akkor ott lóg a levegőben Day betegsége (szólok: ennek a végkimenetele csak az utolsó néhány oldalon derül ki.) A vége pedig... Nos, nem falhoz-csapós, inkább sírós, és mégis jó. Én meg voltam vele elégedve. Day egyszerűen nem tudott szabadulni azoktól, amiket a Köztársaság tett vele - és erre is lett megoldás. A poént nem lövöm le.

Karakterek:
Day az örökös kedvenc karaktereim listáján szerepel, méghozzá elég előkelő helyen. A többi rész kapcsán azt kifejtettem - továbbra sem változott semmi.
Junet is kedevelem, noha nem tudom annyira szeretni, mint Dayt. Ez nem az ő hibája, hanem inkább csak Day érdeme.
Anden érdekes karakter, megvívja magában a saját csatáit, és én kedveltem, meg egy kicsit sajnáltam is a June iránt táplált, viszonzatlan érzései miatt.
Eden elkezdett felnőni, és elég sok megvan benne, ami testvérében is, tehát nem lehetett nem kedvelni. Pascao nekem egy kicsit olyan volt, mintha Kaede-t próbálná helyettesíteni, ami hát... Lehetetlen. Jameson ezredest utáltam, de ez így is volt rendjén, Thomas története megint csak egy a sok közül, amitől az embernek összeszorul a szíve, Tess szála nekem egy kicsit elvarratlan. Illetve, nem is az, hanem inkább keveset kaptunk belőle. Én még olvastam volna róla.
Összességében azt tudom mondani, hogy a könyvnek még mindig a karakterei az egyik legfőbb erőssége.

Borító: 
Az összes borító nagyon tetszik, igazából nem is tudnám megmondani, hogy melyik a legjobb. A színvilága a másodiknak tetszik a legjobban, de ez meg valahogy... Nem tudom, egyszerűen csak imádom. Eleve jobban szeretem azokat a borítókat, amiken valamilyen szimbólum van, és ezek meg még jól kinéző szimbólumok is. Szóval öröm volt nézegetni, és egyike azon sok könyveknek, amit néha csak azért veszek le a polcról, mert hát tetszik a borítója :D.

Kedvenc idézetem: 
Jó, kettő.
"– Mit is szokott anya mondani rólunk? – kérdi. Megpróbálja elterelni a figyelmemet a fájdalomról. 
Mosolyt erőltetek az arcomra. 
– Mindig azt mondta, hogy akinek három fia van, annak mintha egy apró tornádó volna a házában, ami ráadásul még vissza is beszél."

"– Ez micsoda? – kérdi súgva, és felemeli az egyik evőeszközt. 
– Vajkés. 
Day gyanakodva nézegeti, végighúzza az ujját a lekerekített, tompa élen. 
– Ez itt – dörmögi – nem kés. 
A mellette ülő Serge is észreveszi a bizonytalanságát. 
– Jól sejtem, hogy ahonnan jön, ott nem használnak ennyiféle kést és villát? – jegyzi meg hűvösen. 
Day megmerevedik, de a szeme sem rebben. Felkapja a legnagyobb szeletelőkést, szándékosan megbolygatva a precízen eligazgatott terítéket, és nemtörődöm mozdulattal, a többiek felé int vele. Serge és Mariana is hátrahőköl, és távolabb húzódnak az asztaltól. 
– Ahonnan én jövök, ott sokkal fontosabb a hatékonyság – feleli. – Egy ilyen késsel, mint ez, egyaránt fel lehet szúrni a falatot, elkenni a vajat, vagy elvágni valakinek a torkát."

Rövid összefoglalás: 
Ha ez első két részt olvastad, úgysem hagyod ki ezt sem, szóval felesleges ajánlgatni. De ha nem ismered a trilógiát, akkor meleg szívvel ajánlom, szerintem az egyik legjobb disztópia. Meg úgy általában véve is, egy jó történet, remek karakterekkel. 


2016. március 24., csütörtök

Stephenie Meyer - Alkonyat

Oldalszám: Nem mindegy? Túl sok.
Kötéstípus: Szerencsére nem viszi ki az ablakot, az a lényeg.
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft. - Szégyen, hogy kiadták.
Eredeti cím: Twilight
Fordító: Rakovszky Zsuzsa - Részvétem.
ISBN: Úgysem akarsz rákeresni
Országos megjelenés: Akarom mondani, a pokol kapujának megnyitása: 2008.08.15 
Termékkód: Mindek, úgysem akarod megvenni


Fülszöveg:
Nem másolom be, úgysincs köze a könyvhöz. De tényleg nincs. Még véletlenül értelmes, érzésekkel rendelkező személynek állítaná be Bellát, és becsapni az embereket csúnya dolog. Bezony. 

Figyelem! 
A bejegyzést rajongóknak egyáltalán nem ajánlom! Csak saját felelősségre, és ne mondja senki, hogy én nem figyelmeztettem. Köszönöm.


Én igazán nem tudom, mi vett rá, hogy kézbe vegyem ezt a förtelmet. Akárhonnan nézem az ügyet, mindig oda jutok, hogy mazochista vagyok. Azt hiszem, ez egy olyan tény, amit el kell fogadnom. Hát, ha valamire, akkor arra jó volt ez a könyv, hogy ezt tudassa velem. Meg, tulajdonképpen ajtótámasznak is jó. Meg remekül megfelel gyújtósnak… Fával fűtünk, ilyesmik… Értitek ti.

De most komolyra fordítva a szót, én ebből tényleg egy normális, átlagos értékelést akartam összehozni, de aztán rájöttem, hogy nem megy. Semmit sem tudnék „egyszerű, semleges véleménynek” beadni, ami csöpög a gyűlölettől.

Szóval, a vége az lett, hogy csak leírtam, amit gondolok erről a könyvről. Mondhatnám, hogy nem éreztem csodálatos kárörömöt minden egyes becsmérlő szónál, amit leírtam. Mondhatnám, de hazudni nem szeretek.

Kezdjük ott, hogy történet. Hát, van egy lány (egy elképzelhetetlenül, fokozhatatlanul, az olvasó szempontjából már-már kegyetlenül idegesítő lány), aki elköltözik az apjához egy eldugott mini-városba, ahol soha nem süt a nap. A szüleit mellesleg, kínzó belső monológjaiban a keresztnevén szólítja, amiért vertem a fejem a falba (pedig az övét szívesebben használtam volna ily célokra). Itt, ebben az eldugott kis városban megismerkedik Edward-dal, aki csillámpóni (nem vagyok hajlandó vámpírnak hívni), villámsebességgel egymásba szeretnek, Bella felfogja, mi Edward, aztán ezen szenvednek egy ideig, meg mondogatják, hogy mennyire nagyon oda-meg vissza vannak a másikért, aztán jön egy rakat másik vámpír (nem, nem vámpír), az egyiknek támad egy ötlete, miszerint Bella remek illatosító lenne a kocsijába, és elhatározza, hogy levadássza. Mert hogy ő nem vega – ez is mekkora eszement zagyvaság már. Akkor ott lesz egy „izgalmakkal teli jelenetsor”, amibe majd’ belealudtam, aztán Bella és Edward szenvednek még egy darabig ezen a csillámpóni témán, és vége.
És ezt halál komolyan mondom. Semmi más nem történik a könyvben. Az írónő (vagy mi a szösz, nevezzük inkább unatkozó emberkének, aki ért a néphülyítéshez) folyamatosan maga ellen beszél. Először előadja, hogy Bella milyen antiszociális, meg hogy az egyetlen barátja az anyja, aztán meg a következő oldalon mindenki körülrajongja, meg egyből hárman szeretnek bele (és ebbe még Edward-ot bele sem számoltam!). Aztán, a könyv olyan tud lenni, mint egy beszélgetés, amit két olyan ember folytat, akik csak felszínesen ismerik egymást. Kifogy a témából, és elkezd dumálni az időjárásról! Minden egyes oldalon minimum egy nyamvadt leírást kapunk az aznapi időjárás aktuális állapotáról. Még csak nem is érdekes, vagy változatos téma, mert az esetek kilencven százalékában esik az eső!
És ha már írás. Meyer fogalmazásán kínosan egyértelműen látszik, hogy nagyon próbálkozik – és nagyon nem megy. A kedvencem: „…megpróbáltam benézni a bőre alá.” Egy: minek nézegetnél a bőre alá, ha már egyszer így is diszkó gömb? Kettő: mi a jó fenének nézelődnél te valakinek a bőre alatt? Beteg állat. Bocsánat. Hosszú, nagyon-nagyon (feleslegesen) hosszú mondatok szólnak arról, hogy Edward milyen gyönyörű, tökéletes, meg vonzó. Ezeket a szavakat ezennel hivatalosan is kitöröltem a szótáramból, egy életre elegem lett belőlük, köszönöm.

És ha valamit véletlenül jól írna le, akkor az utolsó pár szóban elrontja, és nevetségessé teszi. „Fehér, rövid ujjú inget viselt, de nem gombolta be, és a nyaka fehér bőre megszakítás nélkül olvadt mellkasának márványos fehérségébe, tökéletes izomzatát többé már nem rejtette-sejtette pulóver.” – Most komolyan, ez mi akar lenni…?

Aztán: Bella összes emberi reakciói a nevetés, az elpirulás, és a sírás. Ezeket viszont minden mennyiségben képes csinálni. Ha nem lett volna egy önsajnálás-mániában szenvedő évfolyamtársam, azt mondanám, ennyit könnyezni fizikailag lehetetlen. Egyébként Edward meg csak rosszabb ezen a téren. Ő összesen nevetni képes, meg néha látni a csillámló fején, hogy dühös. Wow, ezt a bőséges írói eszköztárat!

Aztán, Meyer nincs tisztában a mondatvégi írásjelek helyes használatával. Mikor is tanítják, másodikban? De tényleg. Minden második mondat felkiáltójellel végződik! A kijelentő mondatok is! Ennek! Így! Nincs! Értelme! Na, most képzeljük el ezt egy egész könyvön keresztül, és meg is van az az agyvérzés.

Jól van. Szóval, a könyv belefullad a szóismétlésbe, a sztori nem sablon, hanem szimplán csak semmilyen, néha túlontúl gyors, néha olyan lassú, hogy az ember egy nagy horkoló hulla-halommá unja össze magát olvasás közben. De mondjuk, hogy ez még nem ütötte ki nálam a biztosítékot. Na de akkor mi volt az?

A karakterek. Elsősorban Bella. Én még egy ilyen katasztrofális főszereplőt soha… Akkor higgadtabban. Khm. Bella nem okos, nem bátor, nem ésszerű, nem… Egyszerűen csak semmi sem, aminek egy szerethető, vagy legalább elviselhető főszereplőnek lennie kéne. Nem, ne legyen egy karakter tökéletes – no de ennyire borzalmas sem. Egy darab pozitív tulajdonságot nem tudnék elmondani, ami jellemezte. Egyet sem. Egy vérbeli mártír, emellett meggondolatlan, abszolúte nem érdekli a környezete. Képtelen észrevenni, hogy Edward folyamatosan vívódik (pedig őt elvileg szereti. Még mondja is. A többiekről nekem senki nem tudná beadni, hogy szereti őket, de őt papíron igen), csak az érdekli, hogy neki jó legyen. Az apja hidegen hagyja, holott ha van jószívű szereplő ebben a könyvben, akkor az ő. Sorra hozza a rossz döntéseket, csak mert miért ne, és mindeközben néha elpirul, nevet és bőg. Micsoda változatos gesztusok! Micsoda fantasztikus viselkedés! Igazi példakép minden tizenéves számára! Remélem érezni, hogy ez a pár mondat belefullad a szarkazmusba.

Aztán Edward. Most mit mondjak? Csillog a napon, meg sokat nevet, tökéletes, gyönyörű, és vonzó, meg hol meg akarja enni Bellát, hol ágyba vinni. Nem ítélek én el senkit a vágyai alapján, de most akkor Edward vagy hasadt személyiség, vagy csillámpóni, vagy már tudom is én mi. Logika nincs benne, az is biztos, de még akkor is értelmesebb, mint Bella valaha is lesz.

Az egyetlen pozitívumon, hogy vannak érdekes karakterek. Az már más kérdés, hogy Meyer ezeket valószínűleg puszta véletlenből alkotta, és háttérbe is szorítja őket, de vannak.

Aztán. Vámpírok. Vagy valamik. A csillogástól elkap a röhögőgörcs, akárhányszor gondolok rá. Na meg ettől a vegetáriánus dologtól is. Meg úgy nagyjából mindentől. Mert nem elég, hogy a könyv darabokra szaggatja a vámpír-mítoszt, nem elég, hogy Dracula térdét átölelve, meredt tekintettel hintázik a sarokban, nem elég, hogy tulajdonképpen a vámpírok minden tekintélyüktől megfosztattak Meyer által, nem, nem elég. Még valami eszement függőknek is be kell őket adni! Most mondjátok, hogy nem ez jön le. Mondjátok, hogy nem úgy festenek, mint valami drogosok, akik éppen most állnak le a szerről, és Bella meg a díler, akinek csak nehezen tudnak ellenállni. Na ugye, hogy nem tudjátok mondani! Tudtam én.

Már azt sem tudom, mit mondjak. Ez a könyv szinte minden téren pocsék. A szivárvány minden színében. Hogy mi van a többi részben, azt csak a filmekből tudom, de ennél messzebbre én nem megyek, ezt is majdnem az ablak bánta. Hogy én több ilyen magát írónak nevező emberkék által felöklendezett, két lábon járó katasztrófákról szóló, elsősök módjára megírt, fájdalmasan borzalmas sztorikat nem olvasok, az is biztos. Bella, ásd el magad. Vagy valami. Akármi, csak ne szóljon róla több könyv, mert beperelem Meyert az olvasók kínzásáért.

Borító:
Hagyjatok békén, rá sem tudok nézni. A vicc az, hogy amúgy nem lenne rossz, egyszerű (bár a könyvhöz nem tudom, mi köze, de az részletkérdés. Ha mindenbe belekötök, száz éves koromig itt fogok ülni, az meg azért nem tesz jót a hátamnak), és egészen jól néz ki… De a büszkeségem szegény már azzal sokat veszített, hogy egyáltalán elolvastam ezt a valamit, hát még ha leírom, hogy tetszik a borító!

Kedvenc idézet:
Ne röhögtessetek.

Rövid összefoglalás:

Ha még egyszer valaki azt meri nekem mondani, hogy azért utálom az Alkonyatot, mert nem olvastam a könyvet, ezzel a véleménnyel fogok képen törölni, köszönöm megjegyzését.  




2016. március 17., csütörtök

Lauren Oliver - Mielőtt elmegyek

Kiadó: Ciceró
Eredeti mű: Before I Fall
Országos megjelenés: 2010
Oldalszám: 414 oldal 
ISBN: 9789635397228
Fordította: Heinisch Mónika

Fülszöveg:
Samantha Kingstonnak mindene megvan: övé a világ legjobb pasija, a három legtutibb barátnő, valamint egy igazán kitüntetett helyzet a Thomas Jefferson Gimiben – a menza legjobb asztalától kezdve a legideálisabb parkolóhelyig. Február 12. péntek csak egy újabb napnak ígérkezik irigylésre méltó életében. 
De végül kiderül, hogy a legutolsó.
Aztán kap egy második esélyt. Tulajdonképpen összesen hét esélyt kap. Egy elvarázsolt héten keresztül mindennap újraélheti élete utolsó napját, és kibogozhatja a halála köré fonódott rejtélyeket. Közben arra is rájön, mekkora a valódi értéke mindannak, amit elveszíthet.

Véleményem:
Én imádom Lauren Oliver stílusát. Engem a Delírium trilógiájával teljesen megnyert magának, szerintem azok után bármilyen sztorit lenyomhatna a torkomon amennyiben nem hagy fel a fogalmazási stílusával.
És nem csak a fogalmazás a zseniális. (És Moly-on meg ott van a 87%, na tessék, ezért is pörögtem a Obszidián 93%-án :D.) Volt egy olyan félelmem, hogy a könyv felét végig fogom bőgni, de nem tettem.

A történetvezetés fantasztikus. Sam egy napjával kezdjük, megismerjük, rájövünk, hogy ő az a beképzelt, elkényeztetett plázacica a gimis sztorikból. Ekkor még el sem tudtam képzelni, hogy ezt a csajt én valaha kedvelni fogom. Aztán ennek az átlagos napnak a végén a lány autóbalesetet szenved, és meghal.
De itt nem áll meg a sztori, hanem csak ezzel kezdődik! Sam összesen hétszer éli át az utolsó napját, és minden egyes nap más. Van itt sokk, "nem törődöm semmivel" nap, és közben főszereplőnk kezd rájönni, hogy az élete nem volt egészen olyan, mint ahogy ő azt gondolta. Felszínes kapcsolatokból állt. Rájön, mennyi kárt okozott másoknak, hogy mennyire rossz volt a felfogása, mennyi hülyeséget művelt. a barátnővel együtt.
A hetedik napon pedig már tudja, hogy ez az utolsó. Egészen addig úgy gondolja, meg tudja akadályozni, hogy meghaljon, valahogy ki tud keveredni az időburokból. De a végén rájön, hogy nem, és el is fogadja; innentől nem az a cél, hogy éljen, hanem az, hogy mindent jól csináljon élete utolsó napján.
Sam a végén szerethető lesz. Én el nem tudtam volna képzelni, hogy ez lehetséges, de a végére igenis az lett. Egy okos, bölcs, megfontolt karakter.

Na most, már ábrándoztam egy kicsit a fogalmazásról, most hadd ábrándozzak írónőnk bölcsességéről - mert természetesen amiket Sam szájába ad, azok a saját fejéből pattantnak ki. Szerintem a könyv egy pontos képet ad arról, hogy mi a fontos az életben, és mi az, ami egyáltalán nem. Főszereplőnk hét nap leforgása alatt teljesen kifordul magából (jó értelemben), és olyan üzeneteket közvetít, amelyek miatt mindenkinek megéri elolvasni ezt a könyvet.

Nem mondom, hogy sírós. Dráma, de nem arról szól, hogy az embert folyton a sírhatnék kerülgeti. Inkább gondolkodós könyv, de azt viszont olyan magas szinten műveli, hogy szerintem rekordokat döntött. Komolyan, én még ennyit életemben nem gondolkodtam olvasás közben. (Talán a Delírium közben, de még azt sem mondanám. Egyébként majd arról a trilógiáról is fogok írni, de most anyum birtokolja, és nekem meg ahhoz át kéne olvasni :D)

Amit megkönnyeztem, az a legvége volt. Egy tökéletes korona ennek az egésznek a tetejére. Imádtam, és sirattam. Sam utolsó nagy cselekedete, ami bebizonyította, hogy igen, tényleg megváltozott.

Karakterek:
Akad belőlük bőven. Az első napon annyi karakter zúdul a nyakunkba, hogy a nevüket sem bírjuk megjegyezni. Van nekünk a főszereplőnk, három barátnője, a pasija, egy Kent, tanárok, és az iskola további diákjai, szülők és egy kistestvér.
Már említettem, hogy Sam a végére nagyon is szerethető lesz, nekem a szívemhez nőtt. Néhány nap alatt gyökeres változáson megy keresztül, és ahogy e
z megtörténik, rájövünk, hogy igazából soha sem volt menthetetlen a helyzet.
Sam barátnői nekem eleinte egy nagy barátnő-halomnak tűntek, akik csak így vannak... Aztán megismertük őket is, az egyéniségüket, a múltjukat, az egymáshoz fűződő kapcsolatukat.
Rob-ot utáltam, első ránézésre meg tudtam mondani, hogy itt igazából nincs is semmiféle szerelem, a végén pedig már teljesen elásta magát.
Kent volt a személyes kedvencem. Nagyon jó egyénisége volt, egyedi ember, akit senki sem ingathatott meg, és ő volt az egyetlen, aki pontosan ismerte Sam-et.
Izzy-ért megszakad a szívem... Belegondoltam, hogy mi lesz vele Sam halála után, és máris mély depresszióba zuhantam. Ez egyébként az egész családjára igaz. A könyv ezt csak egyszer vagy kétszer említi meg, leginkább csak utalgat rá, és ez is egy olyan dolog, amivel az írónő nagyon jól játszik.
Nagyon érdekes karakter még Juliet. És vele (nem csak vele, de főleg) kapcsolatban nagyon keményen jelen van az iskolai zaklatás jelensége. Nem titok, a lány az öngyilkosságot látja az egyetlen kiútnak, és az ő szála nagyon fontos a nagy egész szempontjából. Iszonyatosan sajnáltam, mert nem ezt a bánásmódot érdemelte, amit évekig kapott.
Következtetés: Lauren Oliver karaktereket is nagyon jól tud kidolgozni :D.

Borító:
Egyszer ránézek és tetszik, egyszer meg nagyon nem. Köztes. A könyv hangulatát szerintem átadja, egyszerű... De lehetne jobb is.

Kedvenc idézet:
"Olyan sok minden lesz szép, ha jobban megnézed." 

Rövid összefoglalás: 
Én ajánlom. Kissé talán elfogult vagyok a szerző miatt, de nekem nagyon tetszett. Nem egy vidám könyv, és nem is olyan hű-de-akció-dús (nem is unalmas), de ad egy új megvilágítást az életnek. Tele van jó karakterekkel, a történet is jó. Persze, ha valaki nem szereti a drámai könyveket, akkor nem feltétlenül fog neki tetszeni. 

Könyv trailer: 






2016. március 16., szerda

Jennifer L. Armentrout - Obszidián (Luxen I.)

Oldalszám: 424
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Obsidian, a Lux Novel
Fordító: Miks-Rédai Viktória
ISBN: 9789633730355
Országos megjelenés: 2013.06.06
Termékkód: 6119

Fülszöveg:
Az újrakezdés szívás.
Amikor - éppen az utolsó középiskolai évem előtt - Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt -- akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.
Mármint ha nem ölöm meg addig én magam...


Véleményem:
Most én legyek az, aki elrontja itt a moly.hu tagok 93%-os értékelését?
Nem, nem kell elkezdeni kiposztolni a vérdíjat az összes létező közösségi oldalra, nem fogom lehúzni ezt a könyvet, mert nincs rá okom. :D Csak sokalltam én azt a 93%-ot. Úgy értem, van egy-két fantasztikus könyv, amit annyira dicsérnek, szinte mindenhol jót hallani róla Moly-on meg jóval kevesebbet kap. Nem reklamálok, csak egy észrevétel. Itt sem voltam, igazából meg sem szólaltam (tényleg nem. Nincs hangom).

De most komolyan. Szerintem nekem elszálltak az egekbe az elvárásaim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nem mintha nem tetszett volna, tényleg szerettem. És ez biztos, hogy volt 424 oldal? Ki van csukva. Ez nem lehetett annyi.

Na most, a könyv első felébe egyenesen beleszerettem. Tetszett a történet, hogy egy percig sem untam. Nem kaptunk olyan hű-de-rengeteg karaktert, de nem is kellett. Akit megkaptunk, az viszont jó volt. Ment a folyamatos szurkálódás főhős párosunk között, egyre közelebb kerültünk az ikrekhez és a titkukhoz.
Aztán utána én erre kezdtem ráunni. Ugyanott tartottunk az egész könyvben; nem számított, hogy kiderült az ikrek titka, Katyt továbbra is úgy kezelték, mintha valami haszontalan kiskutya lenne, aki folyton a szőnyegre vizel. Már bocsánat.

Aztán elgondolkodtam. Rossz lesz-e ettől? Nem. Kellett egy kis idő, de rájöttem, hogy ez mind azt szolgálja, hogy tökéletesen bele tudjuk élni magunkat a lány helyébe. Abba a tehetetlenségbe, amibe került. Nem tudott túllendülni egy ponton, és mi is ott ragadtunk, vele együtt. Próbálja bebizonyítani, hogy nem egy rakás szerencsétlenség, aki bébiszitterre szorul, bár aligha érdekel bárkit is, ő mit gondol.

Nem akarok most külön spoileresen írni, csak annyit még megjegyeznék, hogy az ikrek titka... Érdekes volt. Szerintem abszolút nem nevetséges, én ezt el tudom képzelni nagyon is komoly hatással... Persze az is igaz, hogy ezt a képességet elég egyszerű lenne kifigurázni. Valljuk be.

A végén én megértettem Katyt, teljesen igaza volt. Ha ennek a könyvnek ilyen könnyes összeborulás lett volna a vége, akkor falhoz csapom (na jó, nem, mert táblagépen olvastam, azt meg azért nem kéne, de ez egy elég képletes dolog. Oké, túlragoztam).
Az elem pedig, amit imádtam, az Katy könyves blogja. Na, vajon miért.

Még egy dolog: csak nekem tűnt fel, hogy ebben a könyvben abszolúte nincsen semmiféle tájleírás? De így tényleg. Mindent képzelj el, ahogy akarsz. Nem mintha a rajongója lennék a könyvek ezen részének ami azt illeti, ha rosszul van megírva, vagy túl sok, halálra unom magam rajta, de ez meg már vészesen kevés volt. Bocsánat, nem kevés, semmi.
Félreértés ne essék, csak ismételgetni tudom, hogy nekem tetszik ez a könyv. Csak látom a hibát is, amiket azért nem tudok figyelmen kívül hagyni.

Karakterek:
Katyt kedveltem. Fura, makacs, de a végén is megtartotta határozottságát, és ez nagyon tetszett benne. Bár annyira hibátlan akart lenni, hogy a végén szimplán csak idegesítő lett... de még viselhető.
Deamon bunkó volt, én meg ugye szeretem a bunkó karaktereket, de nem tornászta fel magát az örökös kedvenc karaktereim listájára mit akar itt egy Will Herondale mellett, ugyan már :D. Tudtam is érteni, meg nem is, érdekel, hogy hogyan alakul a személyisége a továbbiakban. Éééés, ugyan ez nem az ő hibája, de így suttogva megjegyzem, hogy miért kell ennyiszer leírni, hogy mennyire hű-de-nagyon tökéletes a külseje? Tájleírásra egy darab szót nem szánunk, de hogy Deamon szeme zöld, azt megszámolni sem tudom, hányszor olvastam.
Dee volt a kedvencem. Megvan benne minden, ami egy szerethető karakterhez kell, nekem a szívemhez nőtt, még talán jobban, mint Katy.
A többiek meg csak a többiek. Kell nekik még egy kis idő, remélhetőleg a következő kötetekben közelebb kerülünk hozzájuk.

Borító:
Na ha eddig visszafogtam magam, most már nem fogom be a szám. Minden mással kapcsolatban pozitív vagyok, és ezt is dicsérik, de nekem ez a borító nem tetszik. Mielőtt bedobnátok egy gödörbe, és hoznátok a köveket és a hülyéje ezen itt vihog. Nem szabadna annyi Monty Python-t néznem , szögezzük le, hogy ez a saját véleményem. Nekem ez valahogy nem illik ahhoz, amit a könyv ad, meg aztán az egész egy kicsit mű... Nem tetszik, na, sajnálom, ez van :D.

Kedvenc idézet:
"– Messziről, nagyon messziről származunk. 
A gyomrom egyszerre a lábujjamig zuhant, a karom a térdemre szorult. 
– Hogy érted azt, hogy messziről, nagyon messziről? Mert most a Star Warsfőcímét látom magam előtt."

Rövid összefoglalás: 
Nem bántam meg, hogy elolvastam. Tetszett, és szerintem el fogom olvasni a többi részét is. Viszont nem is volt annyira jó, mint ahogy a híre szerint számítottam rá. Hiányoltam a leíró részeket, néha már idegesített a folyamatos macska-egér játék... Ettől függetlenül én ajánlom. Az is lehet, hogy a Legend és a Pokoli szerkezetek trilógia után el voltam kényeztetve :D. 

Könyv trailer:





2016. március 14., hétfő

2016-os megjelenések {1.}


A. M. Aranth - Oculus

Mit tennél, ha tudnád, hogy egy napon elveszíted a nevedet, a családodat, a barátaidat, a jogaidat és jó pénzért egy vak Idős tudós mellé adnak oculusnak, hogy helyette láss és a nap harminckét órájából huszonhatban neki bámulj mikroszkópba?

Itt, Avalonon így megy. Akkor is, ha emiatt őrült szektások megpróbálnak felrobbantani, megutál a legjobb barátod, elszaporodnak a vágások a csuklódon… mert itt ez a rend.

A nevem Truth Dunn volt. Most már nem vagyok ember. Nem vagyok személy. Csak oculus.
*
Mit tennél, ha tudnád, hogy a legjobb barátod, egy lány, akit mindennél jobban szeretsz, rabszolga lesz? Végig tudnád nézni, ahogy tönkremegy? Hogy lassan megfojtja a rendszer? Mit éreznél, látva a híradóban egy robbantás helyszínén, mint szerencsés túlélőt?

Az én válaszom egyszerű. Én megpróbálnám kiszabadítani. Akkor is, ha nem akarja. Akkor is, ha nyakig véres leszek közben. Akármit is kelljen tennem.

A nevem Aoi Kane. És én nem fogadom el, hogy itt ez a rend.
*
Mit tennél, ha tudnád, hogy az Ellenséged, az, akinek a levadászására mindent feltettél, ott van az orrod előtt? Hogy még csak nem is tudja, hogy a világon vagy? Hogy elképzelni is képtelen, hogy mérgezett nyílvesszőként rohansz felé?

Én nem várok. Lecsapok rá, és eltaposom, ahogy érdemli. Bele sem gondolok, hogy mit ránt magával a semmibe.

A nevem nem számít. De mától én vagyok itt a rend.


Megjelenés időpontja: 2016. április 19.

XXX


Nick Cutter - A falka

Tim Riggs cserkészparancsnok minden évben egyszer útra kel egy cserkészcsapattal – úgynevezett falkával – a kanadai vadonba. A Falstaff-szigeten töltendő három napos táborozás, hegymászás és túlélési ismeretek elsajátítása nem csak számára, de a fiatal cserkészeknek is az igazi nyaralást jelenti. Mégis, sehogy sem tud szabadulni az érzéstől, hogy ez az év valamiért más lesz, mint a többi. Valami várni fog rájuk a sötétben. Valami végtelenül gonosz…

Éjszaka érkezik hozzájuk. Ijesztően vékony, zavarbaejtően sápadt és telhetetlenül éhes. Egy kimondhatatlan gyötrelmektől szenvedő férfi, szervezetében valami titokzatos szörnyűséggel, ami gyorsabban terjed a félelemnél. A szárazföldtől elvágva a csapatnak olyan borzalmakkal kell szembenéznie, amelyhez foghatót a tábortűz körül elmesélt legrémisztőbb történetekben sem tudtak volna kitalálni. A túléléshez meg kell küzdeniük a félelmeikkel, a tomboló elemekkel… és végül egymással is.

Nick Cutter részben A legyek urát, részben a 28 nappal későbbet idéző, magával ragadó és feszes tempójú regénye egyenesen a rettegés legmélyére taszít, a sötétség szívébe, ahol a félelem uralkodik a józan ész felett.

„A frászt hozta rám, le sem tudtam tenni. Igazi horror a legjobb fajtából.” 
Stephen King

„Utazás a félelem és elkeseredettség vad világába… sokáig kísérteni fogja az olvasót.” 
Christopher Golden

„A falkában nincs megállás. Zseniális és mélyen felkavaró regény, amit nem lehet letenni. Egyszerűen végig kell olvasni.” 
Jonathan Maberry

„Egyes thrillerektől borzongunk, másoktól libabőrösek leszünk. A falkától kiugrunk a bőrünkből… Cutter vizuális megoldásai súlyosan nyomasztóak és rendesen betalálnak. Nem szégyen csak jól megvilágított, forgalmas helyeken olvasni.” 
Kirkus Reviews

Megjelenés időpontja: 2016. április 19.

XXX


Kendall Kulper - A só és vihar boszorkánya 

Egy elsöprő erejű történelmi romantikus történet, amely során egy boszorkány előre látja meggyilkolását, és egyetlen egy fiú van, aki segíthet neki megváltoztatni a jövőt. 
A 16 éves Avery Roe el akarja foglalni jogos helyét Prince Island-en, bűbájai segítségével boszorkányként ő védené meg a sziget bálnavadászait a tengeren, édesanyja viszont arra kényszerítené, hogy a mindig jó jellemű és tiszteletreméltó, ámde varázstalan világban éljen. Amikor Avery egy álmában meglátja saját halálát, tudja, hogy fogytán van az ideje, fel kell fedeznie varázserejét és meg kell mentenie saját életét. 
Avery nem várt szövetségesre lel a tetovált fiúban, Tane-ben, a tengerészben, akinek megvan saját, különleges varázsereje, amely oly módon segíti a lányt, ahogyan sosem várta volna. Boszorkánnyá válása talán megakadályozhatja halálát, azonban a lány rájön, hogy varázsereje olyan áldozatot követel, amire sosem volt felkészülve.

Megjelenés időpontja: 2016. április 28.

XXX



Melissa Grey - A lány éjfélkor (A lány éjfélkor 1.)

New York utcái alatt élnek az Avicenek, egy ősi emberi faj, amely tagjai tollat növesztenek hajként és mágia, varázslat fut ez ereikben. Ősrégi bűbájok védik és rejtik el őket az emberektől. Mindenkitől, kivéve egytől. Echo egy szökevény zsebtolvaj, aki ellopott kincseit a feketepiacon értékesíti, és az egyetlen család, akit ismer, az Avicen. Echo okos és vakmerő, és bár néha pimasz és tapintatlan, mindenekfelett vadul lojális. Így hát, amikor egy százéves háború eléri otthona határait, úgy érzi, itt az idő, hogy cselekedjen. A legenda úgy szól, hogy van egy megoldás, ami által végleg véget ér a háború: meg kell találni a Tűzmadarat, egy mitikus lény, amely olyan hatalom birtokában van, amelyet még sosem látott a világ. Nem lesz könnyű feladat, de ha mást nem is, a tolvajkodás során Echo megtanulta, hogy hogyan vadássza le azt, amit akar, és hogyan vegye el. De vannak olyan munkák, amik nem olyan egyszerűek, mint amilyennek tűnnek. És lehet, hogy ez most tűzbe borítja az egész világot.

Megjelenés időpontja: 2016. április 28.

2016. március 10., csütörtök

Marie Lu - Prodigy (Született tehetség)

Kapcsolódó: Marie Lu - Legend 

Oldalszám: 360
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Legend Trilogy - 2: Prodigy
Fordító: AncsaT
ISBN: 9789633730584
Országos megjelenés: 2013.06.06
Termékkód: 6181

Fülszöveg:
Miután sikerül megszökniük a Köztársaság hadseregének Los Angeles-i erődítményéből, June és Day megérkezik Vegasba, és ekkor megtörténik, amire senki sem számított: az Első Polgár meghal, és a fia, Anden veszi át a helyét. Miközben a Köztársaság egyre közelebb sodródik a káoszhoz, hőseink csatlakoznak a lázadó Patriótákhoz, akik segítenének Daynek megmenteni az öccsét, és átjuttatnák őket a Kolóniákba. Cserébe egyetlen dolgot kérnek: June és Day ölje meg az új Elsőt.
Esélyt kapnak rá, hogy megváltoztassák a nemzet sorsát, hogy hangot adjanak a túl rég óta hallgatásra kényszerített nép óhajának.
Ám June hamarosan rájön, hogy az új Első Polgár egyáltalán nem olyan, mint az apja volt. Így hát döntenie kell. Mert mi van, ha Anden valami újnak a kezdete? Mi van, ha a forradalom többről szól, mint veszteségről és bosszúról, haragról és vérről? Mi van, ha a Patrióták tévednek?


Véleményem: 
Írtam is róla, el is tudjátok olvasni, de röviden annyit tudok mondani a trilógia első részéről, hogy imádtam.
Aztán jött ez a rész, és én egy kicsit féltem tőle. Nem tudtam, hogy lehetne folytatni a történetet, nem láttam kiutat abból a helyzetből, amibe főhőseink keveredtek. Day sérült volt, June pedig már sem a Köztársaság katonáihoz nem illett be, sem pedig a patriótákhoz (elvégre oda eddig sem illet, és Day megszöktetése nekem első ránézésre kevés volt, hogy ne öljék meg ott helyben). Rengeteg fontos karakter meghalt, már csak Eden maradt meg azok közül, akikért érdemesnek tűnt küzdeni.

És akkor jött a Prodigy. Ez a könyv abszolút nem szenved a mostanában terjedő trilógia-második-kötet szindrómában. Megkockáztatom, hogy még jobb volt, mint az első rész.

És most úgy lettem ilyen lelkes, hogy közvetlen a könyv előtt a Pokoli szerkezetek trilógiától vettem könnyes búcsút! Ezt valószínűleg nem sok könyv érte volna el. (Na jó, mondjuk egy Harry Potter vagy Gyűrűk Ura, de az más tészta.)

A cselekmény ott folytatódik, ahol az előző könyvben elhagytuk a főszereplőinket. June és Day szemszöge továbbra is változik, és ez az elején nem tűnik szükségesnek, ugyanis együtt keresik fel a patriótákat, együtt döntenek úgy, hogy segítenek neki, illetve hát belemennek az egyességbe, amit ajánlanak. Innentől viszont sokszor vannak külön, June az új Első mellett köt ki, Day pedig szabotőr lesz, és megmutatja a Köztársaságnak, hogy él. Mindketten létfontosságúak, és arra már jóformán idejük sincs, hogy a kettejük kapcsolatával foglalkozzanak, holott erre is kellene időt szánni.

És hogy ez mennyire más disztópia, mint amiket eddig olvastam! Eleinte itt is mindenki az elnyomó hatalom legyőzésére koncentrál, csakhogy aztán kiderül, hogy Anden nem olyan, mint az előző Első, és nem segít a Köztársaság helyzetén, ha kirobbantanak egy forradalmat. Elvégre mire lenne jó, ha az emberek elkezdenék halomra ölni egymást? Nem, itt inkább arról van szó, hogy mindenki mást akar, mindenki mást mond, mit amit akar, és inkább a bizalom kap szerepet a gyűlölet helyett, pont úgy, mint ahogy a béke keresése a küszöbön álló lázadás helyett. Sokkal összetettebb sztorit kapunk, mint a Legend-ben, a történet a főszereplőkkel együtt szépen lassan felnő.

Ha már itt tartunk, hadd említsem meg az egyetlen problémámat, amit már ugyan az első résznél is szóba hoztam, de még mindig jelen van, és még mindig zavar. Ez pedig a kor. Day és June tizenöt évesek, mégis, teljesen felnőttek módjára viselkednek. Oké, hogy Dayt az utca a korai felnőtté válásra kényszerítette, de azért ennyire mégsem... June pedig persze elég komoly katonai neveltetést kapott, de akkor is csak tizenöt éves. Talán a világ változása miatt van így, talán szándékosan írta így Marie Lu, nem tudom. Mindenesetre ez újra meg újra előjön bennem olvasás közben.

Karakterek:
A trilógia igazi erőssége a fentiek ellenére sem a cselekmény, vagy a kialakított világ, hanem a karakterei. Én, megmondom őszintén, June-t nem tudtam teljesen a szívembe zárni. Tetszett a szemszögében az, ahogy minden részletet megfigyel, és értelmes, bátor lány. És nem mondom, hogy nem szerettem, mert ez hazugság lenne. Egyszerűen csak nem ő volt a kedvencem.
Day már annál inkább. Ebben a részben sokkal mélyebben belemászunk a lelkébe, feltárul előttünk, hogy pontosan mit érez, min megy keresztül, és az újabb eseményeket hogyan élni meg. Az egyik legfontosabb szál az, ahogyan Day megpróbálja feldolgozni, amit a Köztársaság vele tett, és ennek ellenére próbál előítéletek nélkül nézni az új Elsőre. Iszonyatos lelki tusa zajlik le benne, mert tudja, hogy June nem vaktában bízik meg Anden képességeiben, ugyanakkor nem tudja elfelejteni, hogy a családját majdnem teljes egészében lemészárolták, születésétől kezdve nyomorba taszítva élt, majd egyszerűen kísérleteket végeztek rajta, és mikor ezt sikerült túlélnie, az utcára kerül, és mindezek után még majdnem ki is végezték. És mindezek mellett van a végén egy csavar, ami... Nos, adja az ég, hogy ebből az írónő kiszedje valahogy.
Aztán még ott van például Kaede is. Azt gondoltam, nem egy fontos szereplő, de ebben a részben bebizonyította, hogy van olyan szerethető, mint Day. Én még olvastam volna róla, arról, hogy benne mik zajlanak le.
Methias még holtan is egy vissza-visszatérő szereplő, mivel June nem tud szabadulni a gyászától, és ezt valami borzalmas volt olvasni, ugyanis nagyon megkedveltem, és már az előző részben is kész voltam, mikor meghalt, hát még most, hogy még több emléket kapun róla.
Hogy Tess-szel mi lesz, arról fogalmam sincs, viszont nagyon szeretném tudni. Ez egy elvarratlan szál, és én megértettem a helyzetét. Borzalmas lehetett látni, ahogy Day belezúg June-ba, holott tényleg ő volt mindig mellette, és már nekem is fájnak az érzései. Nem tudom, hogy az ő szála kijöhet-e egyáltalán Happy End-re... Mindenesetre rá is nagyon kíváncsi vagyok.
A többi mellékszereplő nem sokat szerepelt, de ez nem is feltétlenül gond. Én Dayt a kedvenc karaktereim listájára írtam, az egyszer biztos.

Borító:
Még jobb, mint az első, főleg a színei tetszenek. Egyszerű, letisztult. Jó volt nézegetni.

Kedvenc idézetem: 
"– Ne feledd, hogy részeg vagy! És boldog. Állítólag be vagy zsongva a kísérődtől. Legalább mosolyogj egy kicsit! 
Day széles műmosolyt varázsol az arcára. Elragadó, mint mindig. 
– Ah, ugyan már, kedvesem! Azt gondoltam, remekül csinálom. Átöleltem a legcsinosabb leányzót a környéken, hogyne lennék bezsongva tőled? Nem úgy nézek ki, mint aki be van zsongva? Én így szoktam zsongani. – És rebegtetni kezdi a szempilláját."

Rövid összefoglalás:
Ha tetszett az első rész, ez még jobban fog. Szerintem ez egy olyan trilógia, amit megéri elolvasni, mert egészen más szemszögből nézi a világot. Engem ez a rész meglehetősen sokszor gondolkodtatott el, szerethetőek a karakterei, jó a történet. Egyszerűen csak egy nagyon jó könyv, amit mindenkinek javaslok.













Könyv trailer:
 



2016. március 7., hétfő

Julia Quinn - A herceg és én (Bridgerton család 1.)


Szerző: Julia Quinn
Cím: A herceg és én (Bridgerton család 1.)

Oldalszám: 392
Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Duke and I
Fordító: Bozai Ágota
ISBN: 9789636893040
Országos megjelenés: 2010

Fülszöveg:

Létezik-e nagyobb kihívás a londoni előkelő társaság ambiciózus anyái számára, mint egy nőtlen herceg, akihez lányukat örömest feleségül adnák? 
LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA, 
1813. ÁPRILIS

Minden jel arra mutat, hogy Simon Basset meg fogja kérni legjobb barátja húga, a bájos és okos Daphne Bridgerton kezét. Ami csak kettejük titka: házasságról szó sincs, csak így kívánják Simontól távol tartani a lányaikat férjhez adni kívánó, igen aktív társasági hölgyeket. Daphne pedig, mivel hercegi udvarló találta kívánatosnak, később alkalmas kérőket kaphat. 
Ám miközben Daphne sorra keringőzi Simonnal a bálokat, igen nehéz arra gondolnia, hogy az egész csak színlelés. A férfi ravaszkás mosolya talán, de tekintete felragyogása bizonyosan azt a hatást éri el, hogy Daphne beleszeret a szép hercegbe. Ez már egyáltalán nem színlelés. A lány a lehetetlennel próbálkozik: megpróbálja meggyőzni a gyönyörű szoknyavadászt, hogy okos kis tervüket némiképp módosítaniuk kell, és semmi nem olyan jó, mint szerelmesnek lenni…

Véleményem:

Élveztem a könyvet. Nevettem, majdnem sírtam, eléggé beleéltem magam, tekintve hogy egyhuzamban olvastam ki. Így nehéz az embernek (oké lehet hogy csak nekem) véleményt mondani.
Már régebben találkozta Julia Quinn könyveivel, amik sokkal jobban tetszettek. Betudható ez annak, hogy azokat ez után írta, és addig is sokat fejlődött. Minden esetre nem ez a kedvenc könyvem tőle.
A feléig még szerettem. Alig vártam, hogy történjen valami, erre Anthony, Daff bátyja mindent tönkre tett azzal, hogy kihívta párbajra Simont, mert az megcsókolta a húgát. Ebben a korban az egy kissé kompromittáló volt, értem én, de miért nem lehet ezt öldöklés nélkül megoldani?
Daff persze nem hagyja, így végül a párbajra nem kerül sor. Eddig minden szép és jó volt, aztán csak elérkezünk oda, hogy Simon nem akar gyereket egy igazán hülye indok miatt. Mikor megtudtam az okát nehezen tudtam visszafogni magam, hogy ne verjem a fejem a falba, nem akartam bántani, ugyanis nem ő tehet róla, hogy léteznek ilyen nyakatekert emberek. És hogy vannak olyanok, akik ezt beleteszik egy könyvbe.
Értem én, kell egy kis dráma, valami ami miatt nem élhetnek sokáig boldogon, de kérdem én miért ilyen hülye indok? (Természetesen nem fogom elárulni, hogy mi az oka, hátha valaki úgy dönt, hogy el szeretné olvasni.)
Attól függetlenül, hogy élveztem a vége felé már azt vártam, hogy mikor lesz vége. És csak azért olvastam el ilyen hamar mert vártam, hogy mi lesz a vége, de mikor elértem oda egy kissé csalódottan csuktam be. Vártam még valami plusz. Nem tudom mit, de hiányérzetem támadt.

Szereplők:




Simon, Dapne és Violet (mindenki kedven anyja.)


Kedvenc idézetek:

"Lassan megszakította a csókot, oldalra fordította arcát. Anthony, Benedict és Colin az előcsarnokban ácsorogtak. Anthony a mennyezetet tanulmányozta, Benedict úgy tett, mintha a körmeit szemlélné, de Colin szégyentelenül őket bámulta. 
Simon szorosan magához ölelte feleségét, úgy nézett végig a halion. 
– Mi a fenét kerestek ti hárman még a házamban? 
Nem meglepő, hogy egyikük sem akart válaszolni. 
– Kifelé!"

"– Anya azt mondta, igen vad hangulatban vagytok, és hagyjalak benneteket békén, de úgy gondoltam, meg kell bizonyosodnom, hogy nem öltétek meg egymást. 
– Nem – felelte Anthony zord mosollyal. – Csak egy kis fojtogatás történt. 
Daphne becsületére legyen mondva, szeme sem rebbent. 
– Ki fojtogatott kit? 
– Én fojtogattam őt – felelte a bátyja. – Aztán viszonozta a szívességet. 
– Értem – mondta Daphne elgondolkodva. – Sajnálom, hogy lemaradtam erről a szórakozásról."

"A férfiak olyanok, mint a birkák. Ahova egy elindul, a többi követi. 
LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA, 
1813. április 30."

"– Anya, beszélni szeretnék a herceggel. 
Violet rögtön Simonra nézett. 
– Szeretné lefolytatni ezt a beszélgetést a fiammal? 
– Nem különösebben. 
– Akkor jó. Anthony, hallgass!"

"– Mi a csuda folyik itt? — tette fel a kérdést Simon.
A három Bridgerton fivér egyöntetű bűntudatos arckifejezéssel nézett rá.
– Meg kéne mentenünk Daffot – mondta Benedict.
– Valóban – tette hozzá Anthony.
– Fivéreim túl gyávák közölni veled, hogy félnek anyánktól – mondta Colin gúnyosan.
– Ez igaz – ismerte el Anthony kétségbeesett vállrándítással.
Benedict bólintott.
– Elismerem.
Simon arra gondolt, soha nem látott még ilyen komikus jelenetet. A három Bridgerton fivér! Magas, szép, kisportolt férfiak, a nemzet minden kisasszonya szívesen lenne a társaságukban, és tessék, félnek egyetlen nőtől."

"- Bridgerton! – kiáltott harsányan. Három gesztenyebarna fej fordult felé. Simon nagy léptekkel indult el a pázsiton, tekintetében gyilkos düh. – Az idióta Bridgerton! 
– Azt hiszem, ez rád vonatkozik – mondta Anthony nyugodtan, Colin felé biccentve. Colin engesztelhetetlen pillantást vetett felé. 
– Mit kellett volna tennem? Hagyjam, hogy otthon kisírja a szemét? 
– Igen! – felelte három férfihang."