2016. május 21., szombat

Sarah Fine - Sanctum

Oldalszám: 408
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Sanctum
Fordító: dr. Mátics Róbert
ISBN: 9789633739914
Országos megjelenés: 2014.11.18
Termékkód: 6718

Fülszöveg:
A tervem: bejutni a városba. Megtalálni Nadiát. Kijutni. Egyszerű.
Egy hete a tizenhét éves Lela Santos legjobb barátnője megölte magát. Ma, mivel a búcsúztatási szertartás félresiklott, Lela a paradicsomban találja magát, és egy óriási, elkerített várost néz a távolban – a poklot. Senki nem megy át saját jószántából az Öngyilkos Kapukon egy olyan helyre, amit beborít a sötétség, és hemzseg a lecsúszott teremtményektől. Lela azonban nem akárki. Ő eldöntötte, hogy megmenti legjobb barátnője lelkét, még akkor is, ha ezzel feláldozza örök, síron túli életét.

Miközben Lela megpróbálja megtalálni Nadiát, elfogják az Őrök, ezek az óriási, nem éppen emberi lények, akik a város sötét, végtelen utcáin járőröznek. Túlságosan is emberi vezetőjük, Malachi minden tekintetben különbözik tőlük, egyet kivéve: halálos hatékonyságát. Malachi tud valamit, amit Lela nem: a sötét város nem a legrosszabb hely, ahova kerülhet az ember…

Véleményem:
Háááát. Háát.
Na igen. Néhány órája fejeztem be a könyvet, és azóta nem sikerült eldöntenem, hogy tűrhető, vagy utálom. Attól függ. Ez nem egy olyan könyv, ami egyenletesen jó, vagy egyenletesen katasztrofális, hanem vannak benne jó részek, meg vannak benne olyanok, amiktől vertem a fejem a falba.

Na most, a fülszöveg alapján én valami sötét, szomorú, depressziós könyvet képzeltem el, nem egy nyálas love-sztorit. Nyilván a szerelem szinte minden könyvben jelen van, de azt gondoltam volna, hogy itt majd egy kicsit enyhébben... Vagy legalább normálisan megírva... De nem.
Azt hiszem, az utóbbi olvasmányaim túlontúl elkényeztettek (Hollófiúk, Hamis herceg, Rubinvörös, Skorpió vágta, stb...). Hozzászoktam, hogy kézbe veszek egy könyvet, gyorsan kiolvasom, beleszeretek, imádom, és ennyi. Ebből is látszik, hogy régen olvastam az Alkonyatot.

Szóval, van itt nekünk egy Lela, akinek tragikus múltja van (ami egyszerűen olyan tragikus, hogy már-már paródiaszerűen el van túlozva), és mikor végre valakit közel enged magához, az fogja magát, és öngyilkos lesz. Most mondjátok, hogy ez nem ironikus.
Na mindegy, szóval Lela tudja, hova kerülnek az öngyilkosok, mert egyszer majdnem ő is oda jutott, és az emlék folyton kísértette álmában. Mikor éppen nagyon szomorkodik, fogja magát, zuhan egyet, és meghal.
És ezt a részt akármennyire is komolyan akartam venni, akármennyire próbáltam beadni magamnak még az elején, hogy ez egy nagyon jó könyv, nevettem. Mindenki meghal, mert öngyilkos lesz, aztán a főszereplő meg egyszerűen véletlenül pont leesik egy szikláról, és véletlenül pont meghal ő is.
Oké, akkor ezen túllendültünk, főszereplőnk a Völgybe kerül, ami az aktuális mennyország, de ő elhatározza, hogy megkeresi barátnőjét, ezért átmegy az Öngyilkosok Kapuján. Itt nem kezelik túl kedvesen, de aztán összefut az Őrök kapitányával, Malachi-vel, aki persze álompasi, és persze azonnal megkedvelik egymást. És itt kezdődnek a bonyodalmak.

Oké, nem olyan vészes a helyzet. vannak itt jó dolgok is. Tetszett például, hogy Lela nem egy pasit hajkurászik, hanem a legjobb barátnője miatt megy a Pokolba. Ez jó lépés volt, és ezen kívül a világ alapjai sem rosszak. Egy érdekes elképzelés a halál utáni életről. Az öngyilkosok városkája szépen fel volt építve, ugyanakkor kevésnek is hatott. Úgy jött ki, mintha itt mindenki zombi módjára viselkedne, meg pluszba lenne néhány Őr és Mazikin, és ennyi. Pedig ha egy kicsit többet foglalkozna a könyv ezzel a világgal, és nem csak említés szintén tenné ezt, az sokat segítene rajta. Jó volt például ez a "mindent megszerezhetsz, csak soha nem lesz olyan jó, ahogy akartad" felállás.
Arról pedig, hogy mi van ezen a városon túl, messze túl keveset tudtunk meg.

Aztán, az is érdekes volt, ahogyan Ana és Malachi a múltjáról mesélt. Igen, ezek olyan helyzetek voltak, amelyekbe valószínűleg én sem húztam volna sokáig. Borzalmas volt belegondolni. Ehhez képest Lela kedves barátnője, Nadia kb. a semmiért lett öngyilkos. Nem értette, hogy Malachi hogy tudja megérteni. Ez egy elrontott dolog, mert a könyv alapján a lánynak tényleg semmi oka nem volt rá, hogy véget vessen az életének, Malachi mégis jön, hogy mert depresszió így meg úgy... Öregem, Auschwitz vs "engem senki sem szeret" szindróma. Azt hinné az ember, hogy aki ilyet él át, pont hogy nem érti meg, más egy ilyen "apró" dologért miért lesz öngyilkos. Ez, kedves írónő, a logika teljes hiánya.

A könyv legnagyobb gyengesége a love-sztori. Édes Istenem, gyere le, vagy én megyek fel.
Az egész sztori csöpög az erőltetett romantikától. Annyit rágódunk Lela múltján és ezzel kapcsolatban a Malachi-hoz fűződő kapcsolatán, hogy úgy az egyharmadánál szerettem volna földhöz vágni a könyvet. Csak azért nem tettem meg, mert könyvtári. Tipikusan az az elrontott románc, ami annyira de annyira valóságos akar lenni, hogy aztán ma lesz a két lábon járó borzalom. Ezt nem tudom másképp elmondani. És ez a szál háttérbe szorít mindent, aminek értelme is lenne.

Ott van még Lela múltja. Már említettem, hogy ez is el van túlozva egy cseppet. Nem mondom, hogy nem értettem, miért volt kész, és azt sem mondom, hogy ez a része nem valósághű, mert ilyen sajnos tényleg megesik, az a része hülyeség, hogy már nagyjából hét nevelőszülőnél volt. Hadd ábrándítsak ki mindenkit, az adoptálás nem egy ilyen katasztrofálisan borzalmas dolog, hanem általában pont hogy szerencsés. Ezt így a helyi árvaháztól nem egész egy utcányira remekül látom. Ha valakit elvisznek, akkor azt már nem viszik vissza, mint valami elromlott mosógépet. Mellesleg a nevelőszülőséghez rengeteg dolgon kell keresztül menni, nem engedik meg akárkinek.
Szóval, vannak szerencsétlen esetek, de ez már nevetségesen sok volt.

És még valami. Csak egy kérdés: Itt mindenki meg akar erőszakolni mindenkit? Már bocsánat, de komolyan ez megy. Én nem tudom, biztos érdekli a téma az írónőt. Itt ha valakit elkapnak, nem megölni akarják, hanem... Na igen. Értitek.

Karakterek:
Anyám borogass. Lela, utállak. Tudjátok, van az a helyzet, mikor gyűlölsz egy főszereplőt, és persze, hogy az egész könyv az ő szemszögéből íródott, mert miért is ne... Lela a múltjához képest is túlságosan sokat sajnálja magát (igazából szinte csak ezt csinálja az egész könyvben). Szörnyen bután tud viselkedni, nem gondolkodik, logikátlan, felelőtlen, meggondolatlan. Minden egyszerre, amitől falnak megyek.
És Nadiával is ez a helyzet. Értem én, hogy őt senki sem szereti, meg nem olyan, mint amit mutat a külvilágnak, de ez nem jelenti azt, hogy be kell drogoznia magát, aztán feldobni a talpát, mert neki olyan kedve van.
Malachit viszont kedveltem. Általában. Néha kicsit túl "lányosra" sikerült. De ezek már egészen elhanyagolható részletek.
Akit úgy igazán szerettem, az Ana volt. Végre valaki, aki teljesen ésszerű, de azért még mindig jószívű. Akárhányszor csak megjelent, úgy éreztem, mindenki másnak elment a józan esze, és csak ő tartja össze ezt az egész katyvaszt.
Egyébként szerintem túl kevés volt a karakter, és többségükben eléggé kétdimenziósak is.

Borító: 
Egyszer ránézek, és nem tetszik, egyszer ránézek, és tetszik. Igazából visszaadja a könyv hangulatát, arról meg nem tehet, hogy én nem szeretem az emberi képekkel díszített borítókat, szóval fogjuk rá, hogy jó.

Kedvenc idézet:
"– A kegyelem nem egy jog. A kegyelem ajándék valakitől valakinek. Nem lehet kiérdemelni."

Rövid összefoglalás: 
Kihagyható. Sajnálom, mert egyébként vannak benne nagyon jó ötletek, főleg a világában. De egyszerűen túlságosan csöpög az erőltetett romantikától, és a karakterek felét utáltam. 



Maggie Stiefvater - Kék Liliom (A Hollófiúk 3.)

Mindenek előtt szeretnék bocsánatot kérni, amiért mostanában teljesen elhanyagoltam a blogot, de mentségemre legyen, nagyon elkapott a bárányhimlő, még kórházban is voltam miatta...
Na de a lényeg az, hogy most feltett szándékom pótolni (mert olvasni azért félholtan is olvasok, szóval van miről beszélni bőven).
Tehát, a következő a menetrend: 
06.10.(mai nap): Maggie Stiefvater - Kék Liliom
06.11.: Susan Ee - Angelfall
06.12.: Becca Fitzpatrick - Csitt, csitt
06.13.: Cassandra Clare - Csontváros 
06.14.: Cassandra Clare - Hamuváros
06.15.: Cassandra Clare - Üvegváros
Ígértem, de a Szökött Király-ról valószínűleg nem fogok írni a közeljövőben, illetve azt is elhatároztam, hogy az Időtlen szerelem trilógiáról egyben fogok véleményt mondani. Még így az iskola vége felé tervezek egy book tag-et, illetve ha végeztem a Végzet ereklyéivel, akkor arról egy valamiféle összefoglalást, de ezek még messzebb vannak. :)
Mindenesetre ha követeitek a Facebook oldalunkat, ott minden véleményt előbb teszek ki, mint más csoportokba! ;)

Kapcsolódó: 
A Hollófiúk
Álomrablók


Oldalszám: 400
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Blue Lily, Lily Blue
Fordító: Molnár Edit
ISBN: 9789632452258
Országos megjelenés: 2015.12.04
Termékkód: 7073


Fülszöveg:
Az álom veszélyes műfaj, ám az ébredés talán még veszélyesebb.
Blue Sargentnek szerencséje volt. Életében először olyan barátokra lelt, akikben megbízhat, akik nem vetik ki maguk közül. A hollófiúk befogadták őt, és jóban-rosszban kitartanak mellette.
A szerencsével azonban az a legnagyobb baj, hogy forgandó.
A barátaid elárulhatnak.
Az anyukád eltűnhet.
A látomásaid megtéveszthetnek.
A magabiztosságod meginoghat.

Véleményem:
Meg fogok őrülni, mire kijön a negyedik rész. Száz százalék, hogy meg fogok őrülni.
Legközelebb valaki szóljon rám, hogy csak olyan könyvsorozathoz fogjak hozzá, aminek minden része megjelent, köszönöm.

Ez a sorozat már az első részével megnyert magának, és ennek a blogon többször hangot is adtam, de azért ismétlés a tudás anyja, elmondom még egyszer: az egyik kedvencem lett. Maggie remekül ír, a stílusa tökéletesen illeszkedik a cselekmény hangulatához, a karakterei majdhogynem példátlanul jól megírtak, a történet izgalmas, misztikus, a világ részletes. Minden megvan, ami kell.

Ebben a részben újra Glendower kerül előtérbe. A második könyvben kicsit kevesebb szó esett róla, mert kellett a "hely" Ronan szálának, de most visszakaptuk ezt is. Gansey meg akarja találni - meg nem is. Ez a rész szerintem fantasztikus volt, mert az írónő pontosan azt fogalmazta meg, amit az olvasó is érez, akárhányszor elmerül egy történetben: szeretne a végére jutni, de nem akarja, hogy véget érjen. Gansey rá akar akadni Glendowerre, de közben szeretné még húzni a dolgot, hiszen ha megtalálja, akkor azzal valami véget ér. Valami, ami az élete nagy részét szinte teljes egészében kitöltötte. Megszállottan kutatott, és ha ezzel fel kell hagynia, ki tudja, mi lesz vele.

A szerelmi szál ugyanolyan, mint eddig, és ez a könyv (egyik) hatalmas erőssége. Tudjuk, hogy van, néha beszélünk is róla, de nem csöpög a könyv a nyálas "veled akarok lenni, de nem lehet" felállástól. Így igazából csak jobban érdekli az olvasót, mert nem unja meg az első könyv első felében. Ezt egyébként sok YA könyv eltanulhatná a Hollófiúktól.
Fontos Cabeswater. Egy varázslatos erdő, de mégsem erdő, mert nem lehet csak így leerdőzni valamit, ami ennyire természetfelettien viselkedik. Én imádom ezt a helyszínt, már az első könyvben is így voltam vele. A barlangos részek pedig... Jézusom. Én féltem olvasás közben, pedig semmilyen barlangba nem kellett bemásznom. Jó, persze, ehhez hozzáad az is, hogy nem jövök ki túl jól a szűk helyekkel (khm klausztrofóbia).

A vége meg megint az a kegyetlen függővég, ami a sorozat minden kötetében megvan. Könyv-falhoz-csapós befejezés, ahogy mondani szoktam. De legalább egy valami lezárult, és érződik, hogy közeledik a nagy "finálé", bárhogy is fog ez lezajlani.
Egyetlen egy negatívumon volt, hogy hiányoltam Ronant. Persze ott volt, hozta a formáját, de a második könyvben nagyon tetszett, hogy ő is saját szemszöget kapott, most meg nesze neked olvasó, Maggie megfosztotta tőle.

Egyébként, ami még mindig a kedvenc részem ebben az egészben, az a Hollófiúk barátsága. Valahogy ezerszer jobb, mint minden szerelmi szál, amit mostanában olvastam. Van benne dráma, de emellett mindig úgy érzem, hogy igen, na ez szeretet.

Karakterek: 
Blue egy olyan női karakter, aki magasról tesz a YA könyvek főszereplőnek kliséire, és azt mondja, hogy ő egyedi lesz, erős, de mégis megtartja nőiességét is. Hű saját magához, a világ minden kincséért sem változna meg, és hihetetlenül jó fej, de ezek mellett nem felejt el úgy viselkedni, ahogy egy átlagos tizenévesnek kéne. Hiányolja az édesanyját, szeretné, ha a dolog ezen része véget érne, és az ésszerűség határai belül mindent megtesz ennek érdekében. Tökéletesen illik Ganseyhez, és fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége, de nagyon remélem, hogy nem fogom végigsírni a negyedik részt.
A kedvencem még mindig Gansey. Meg bele is szerettem. Na de most komolyan. Egy rétegelt, gyönyörűen felépített karakter, akit nem azért szeretsz meg, ahogy Blue-val bánik, hanem saját magáért. Tetszik, ahogy viselkedik, minden apró megmozdulása. Jószívű, és ez csak úgy jön neki, mert ilyen a természete. Nem mondom, hogy nincsenek hibái, de ez teszi csak igazán emberivé.
Adam az, aki ebben a részben közelebb került hozzám. Eddig is kedveltem, és mindent megértettem, amit tett, tudtam vele azonosulni. Lehet, hogy sokszor művel hülyeséget, és betegesen makacs, de át tudtam érezni, amit ő érez. Most pedig még fejlődött is egy csomót. Talán az ő karakterfejlődésének a vége érdekel legjobban.
Ronan most nekem valahogy túl keveset szerepelt. Örültem neki a második részben, és eléggé el voltam keseredve, hogy itt kisebb helyet kap. Nagy szerepe van, plusz teszi a saját dolgát is, de minderről valahogy túl keveset hallunk.
Mindig megjelenik a könyvekben egy "gonosz" szál. Illetve nem gonosz, vagyis nem mindig az, inkább csak ellenség. Ezt szépen elmagyaráztam. Mindegy, mindenesetre nekem ez eddig talán ebben a részben tetszett legjobban. Valahogy egyre közelebb visz a dolgok végéhez. Szürkét túlságosan megszerettem, szóval ha visszagondolok, hogy az előző részben ez a szál az övé volt, akkor inkább úgy döntök, hogy befejezem a gondolkodást.


Kedvenc idézet(ek):
"– Tudod mit, nem is vagy akkora seggfej – szólalt meg végül. 
– De, az vagyok – felelte Ronan."

"– A hülyeség áthatolhatatlan."

"Talán jobb is, hogy a világ nem tanul, és a jó meg a rossz emlékek, a sikerek meg a kudarcok generációkkal együtt sírba szállnak. Talán ez a kulturális amnézia kíméli meg az emberiséget. Talán ha mindenre világosan emlékeznénk, a remény halna meg helyettünk."

Borító: 
Ha külön, a sorozattól függetlenül nézem, akkor nem vágom magam hanyatt a zsenialitástól, de a sorozat többi részével együtt remekül mutat.

Rövid összefoglalás:
Kell még bármit is mondanom ezek után? A YA műfaj egyik legjobb sorozata, és ha az eddigi részeket olvastad, akkor nincs szükséged rám, úgyis elolvasod ezt is. Akárhányszor a Hollófiúkra gondolok, előjön belőlem a fangirl (ami enélkül is igen gyakori jelenség), és biztos vagyok benne, hogy még sokszor el fogom olvasni.


2016. május 18., szerda

Maggie Stiefvater - A Skorpió Vágta

Oldalszám: 448
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Scorpio Races
Fordító: Vallató Péter
ISBN: 9789633734117
Országos megjelenés: 2014.04.24
Termékkód: 6455


Fülszöveg:
Egyesek a győzelemért versenyeznek. Mások a túlélésért. Minden november elején sor kerül a Skorpió Vágtára. A lovasok megkísérlik uralmuk alatt tartani tengeri paripájukat, amíg át nem jutnak a célvonalon.
Egyesek túlélik.
Mások meghalnak.
A tizenkilenc éves Sean Kendrick a címvédő bajnok. Szűkszavú fiatalember, és ha gyötrik is félelmek, mélyen eltemeti őket, hogy senki se szerezhessen tudomást róluk.
Puck Connollyt más fából faragták. Sohasem tervezte, hogy indul a Skorpió Vágtán. Ám a végzet nem hagyott neki más választást. Benevez hát a versenyre – az első lányként valaha. S egyáltalán nincs felkészülve arra, ami várja.


Véleményem:
Rólam tudni kell, hogy az én kedvenc írásmódom (mind akkor, mikor én írok, és mind akkor, mikor olvasok) az E/3 múlt idő. Ennek tökéletes ellentéte az E/1 jelen idő, és ez a könyv így íródott, ami - nem tehetek róla - az első száz oldalon zavart. Tudom, hogy ez mindenkinek más, mégis, van olyan könyv, ahol abszolút nem zavar, hanem átkattan az agyam erre az írásmódra, és ennyi. Itt viszont ez sehogy sem akart összejönni, és nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, ez azért volt, mert a könyv sem tetszett.
De ezt csak az első kb. százhúsz oldalon.
A helyzet az, hogy a sztori lassan indul, és az egésznek van egy olyan sajátos hangulata, ami kezdetben idegen - és ez nem jelenti azt, hogy rossz is, csak meg kell szokni. És van egy fordulópont, amin ha az ember átlendül, akkor onnantól szerelmes a könyv hangulatába. Ez egyébként azt hiszem, Maggie specialitása, szóval nem árt vigyáznom a könyveivel. A Skorpió Vágta szerény véleményem szerint messze nem olyan jó, mint a Hollófiúk sorozat, de ez nem jelenti azt, hogy nem kiemelkedően jó a YA könyvek között.

Nagyon lényeges pont a capall uisce. Azt tudni kell, hogy ez egy nagyon is létező legenda, és a vízből előmászó, vérszomjas lovak nem Maggie Stiefvater fejéből pattantak ki, ami külön tetszett. A mítoszok és legendák megszállottja vagyok, nagyon szeretem őket, és eddigi tapasztalataim alapján ezzel az írónő sincs másképp. Én féltem ezektől az állatoktól. De most komolyan. Egyik este nagyon sokáig fent maradtam olvasni, és utána olyan rémálmom volt egy capall uiscevel, hogy még most sem gondolok rá szívesen. Élénk a fantáziám, álmomban is. És ugyanakkor imádtam őket. Ha egy fantasy világnál valami jobban magával tud ragadni, akkor azok a misztikus teremtmények.
Mikor az ember próbálna elvonatkoztatni attól, hogy
milyen szörnyek ezek, és szembejön egy ilyen fanart. Köszke. 
Rögtön ehhez kapcsolódik az egyik talán kedvenc elemem a könyvben, mégpedig Sean és Corr kapcsolata. Sean az egyik főszereplőnk, aki nem bízik meg teljesen hátasában - hogy is tehetné - ennek ellenére mindennél fontosabb neki, és úgy tud rá hatni, mint senki más a szigeten. Gyönyörű kapcsolat ez, mivel a legtöbb jó kapcsolatnak a bizalom az alapja, de ez itt nem lehet meg. És mégis, az olvasó tudja, hogy Sean szereti Corrt, és bármit megtenne érte.
A másik főszereplőnk, Puck és az ő lova, Galamb között megint másfajta kapcsolat van. Ez talán nem annyira érdekfeszítő, mint Sean és Corr, már csak azért is, mert Galamb (csak most esik le, hogy milyen már, hogy egy Galamb nevű ló, sebaj Giger, ügyes vagy) nem capall uisce, hanem egyszerű ló. Persze ez is szép, de nem olyan különleges, mint Sean és Corr.

Aztán, volt egy-két olyan fantasztikusan megírt jelenet, hogy csak tátottam a számat. Jelenleg három olvasatlan könyv van a polcomon az írónőtől, ugyanis nemrég volt a szülinapom, és hát legalább egy kicsit rövidebbé tettem a kívánságlistám (majd újra meghosszabbítottam), de még nem volt alkalmam elolvasni őket. Mindegy, a lényeg az, hogy engem már a Hollófiúkkal elvarázsolt, A Skorpió Vágtával pedig teljes mértékben megnyert magának, és nagyon remélem, hogy még sok ilyen szájtátós jelenetbe lesz szerencsém belefutni.
Imádtam például magát a versenyt, végig izgultam az egészet, tökéletesre sikeredett. A másik kedvenc, amit lélegzetvisszafojtva olvastam pedig itten van ni:
Fan fact: szerelmes vagyok a fanartokba. 
Szóval, megvan itt minden. A vége felé egyre nő a feszültség, ugyanis mindkét főszereplőnknek érdeke megnyerni a Skorpió Vágtát - Pucknak pénzre van szüksége, ha nem akarja elveszíteni a tetőt a saját és testvére feje fölük, Sean pedig szeretné végre a magáénak tudni Corrt, ugyanis akármennyire jó a kapcsolatuk, a ló nem az ő tulajdona. Hogy megszerezze, még egyszer meg kell nyernie a versenyt.
És ezt a feszültséget a végén az írónő remekül vezeti le, a végkifejlet pedig tökéletesen illik mindahhoz, amit addig felépített. Elsőre talán egy kicsit befejezetlennek tűnhet, nekem is annak tűnt, de aztán rájöttem, hogy jó ez így, ahogy van.

Szóval, találtam még egy könyvet, amit valószínűleg soha nem fogok elfelejteni, és ugyan az elején nem voltam oda érte, a végére már sajnáltam, hogy nincs tovább.

Karakterek:
Maggie és a karakterei. Ezek szerint ez nem csak a Hollófiúk sajátossága. Nagyon szépen kidolgozott karaktereink vannak, akit szerethetőnek teremtett, az szerethető, akit utálni valónak, azt kellőképpen lehet gyűlölni, a pokolra kívánni, meg egyebek.
Két főszereplőnk, Puck és Sean a könyv első felében szinte teljesen függetlenek egymástól. Van szerelmi szál, de csak szépen lassan, természetesen, ami nekem nagyon bejött. Mindkét szereplőnek megvan a maga élete, a múltja, a céljai és a gyengeségei. Annyira magával ragad a magánéletük, hogy nem is érdekel, összejönnek-e, vagy sem. Persze azért örültem nekik, mert összeillenek. :D
A személyes kedvencem Finn volt, Puck (egyik) testvére. Még szinte gyerek, mégis kész felnőtt, és csodálatosan jószívű.
Mutt-ot utáltam, de nem örültem annak, ami a végén történt vele. Jó, nem lövöm le a poént, a lényeg, hogy azért sajnáltam.
Aztán, akit még kedveltem, az George Holly volt. Kíváncsi lennék, hogy ő végül mihez kezd magával. Ahogyan Gabe további sorsa is érdekel, de hát ez már a fantáziámra van bízva.
A sziget hangulatához egyébként nagyon sokat adnak a lakók, akiknek mind egyénisége, és szerepe van. Nem fogok mindenkit felsorolni, csak annyit mondok, hogy mind remek karakterek (talán Tommyt találtam egy kicsit olyan üresnek, még olvastam volna róla).

Borító: 
Nem emberekről készült kép, nem bonyolult, tükrözi a könyv hangulatát, letisztult. A színvilága különösen jó. Olyan tipikus nekem való borító. :D

Kedvenc idézet(ek):
"– Nem leszek a gyengeséged, Sean Kendrick. 
Most rám néz. Nagyon halkan ezt mondja: 
– Ahhoz már túl késő, Puck."

"Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon."

Rövid összefoglalás: 
Ha nem érdekelnek a vérszomjas tengeri lovak, vagy úgy egyáltalán a lovak, akkor kihagyható, de egyébként nagyon ajánlom. Mint mondtam, az elején nem voltam vele kibékülve, de ez elég gyorsan elmúlt. Nem szabad letenni, mert csak később lendül be, és onnantól viszont nagyon jó.

Könyv trailer: 





2016. május 12., csütörtök

Jennifer A. Nielsen - A Hamis Herceg (Hatalom trilógia I.)

Oldalszám: 344
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Ascendance Trilogy 1: The False Prince
Fordító: Szujer Orsolya
ISBN: 9789633738696
Országos megjelenés: 2014.11.21
Termékkód: 6681

Fülszöveg:
Egy merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút.

Carthya királysága a polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti.
Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból.
Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat.

Véleményem:
Sokáig kerülgettem ezt a könyvet, aztán egyszer beiratkoztam egy újabb könyvtárba (sok könyvtárba vagyok beiratkozva, de valahogy mindenhonnan elfogynak a könyvek egy idő után), és mikor megláttam, nem is gondolkodtam rajta, hogy kivegyem-e. 
És istenem, de jól tettem.

Ha valaki egyszer megkéri, hogy vezessem be a YA műfajba, és én a lehető legjobb első benyomást akarom elérni, akkor ezt a könyvet fogom neki ajánlani. Nem azért, mert nem olvastam hasonlóan jókat, nem azért mert ez a legeslegjobb a műfajban, hanem azért, mert egyszerűen tökéletesen megvan benne minden, aminek kell, és elhagy mindent, ami sok YA könyvben nekem feleslegesnek tűnik. 

És félreértés ne essék, én imádom ezt a műfajt minden hibájával együtt, merthogy előnyből sokkal, de sokkal több van neki. Szerintem a YA könyvek sokkal kevesebb figyelmet kapnak, mint amennyit érdemelnének. Csak azt mondom, hogy A Hamis Herceg egy olyan könyv, ami még ezen belül is kiemelkedően jó, és van benne valami, ami megmagyarázhatatlan, mégis elérte, hogy a trilógia kedvenc legyen. 


Szóval, most, hogy ilyen "értelmesen" elmagyaráztam ezt, lássuk, miért is tetszett annyira a könyv. 
Tehát, van nekünk egy Sage, akivel minden megtörténik, amit a fülszövegben olvashatunk, meg még annál jóval több is, de nem fogok semmilyen poént lelőni. A cselekmény valami hihetetlen. Folyamatosan pörögnek az események, a könyv olvastatja magát, nem engedi, hogy letedd. Én híres vagyok róla, hogy ha olvasok, rosszul leszek a buszon (nem mintha ennek ellenére nem tenném meg minden nap. 50 perc hazaérni), de ennél a könyvnél a barátnőmnek rám kellett kiabálnia, hogy le kéne szállni, mert egyszerűen nem érzékeltem semmit, ami körülöttem zajlott. És éppen egy másik világban voltam, és beleéltem magam a cselekménybe. 
És itt nem is feltétlenül arról van szó, hogy azért nem lehet letenni, mert folyamatos a feszültség, és a dolgok végére akarsz járni. Sokkal inkább arról, hogy megszerettem a szereplőket, és érdekelt, mi lesz velük. 

A lelki része pedig épp olyan izgalmas, mint a többi. Itt nem az van, hogy lázadok, és papíron ennek azonnal következményei lesznek, de amúgy úgyis mindig megúszom valahogy. Ezzel sem akarok egy könyv ellen sem beszélni, eskü. Itt az van, hogy Sage tetteinek nagyon is következményei vannak. És akármennyire is lázadó szellem, akármennyire ki akar állni az igaza mellett, néha iszonyatosan nehéz dolga van, és nagyon erős jellem kell ahhoz, hogy ne inogjon meg. 
Sok dologról tanulhat az olvasó; büszkeség, becsület, emberi hülyeség. Mert hogy Sage önfejűsége néha már a hülyeséggel határos...
A gonosz végig hisz benne, hogy a cél szentesíti az eszközt, és hogy semmiért sem kell bocsánatot kérnie, míg a főszereplőnk végig hisz benne, hogy az említett ember nem normális. 

És a lányos "nyafogás" kimarad. Most ezt csak azért írtam, mert nem jutott jobb szó eszembe. Persze sokat olvasunk főszereplőnk gondolatairól, de valahogy mindent képes meglehetősen egyszerűen megoldani, és nem akad fenn apróságokon (gondolj itt arra, amikor egy könyvben a főszereplő csaj azon agyal, hogy a fiú bizonytalan félmosolya a teljes szerelmet, vagy az ellentétét jelenti). 
Egyébként az ilyenekkel sincs bajom, csak most jó volt máshogy is olvasni. 
Azért megjegyzem, volt olyan jelenet, amit olvasni is borzalmas volt, de ez sem az írásmód miatt, hanem mert... Érteni fogjátok. Egyszerűen csak rossz volt olvasni. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy a kedves alkotó olyan remekül rakta össze ezt az egészet, hogy az olvasó mindenbe beleéli magát. 

Aztán, lényeges még a könyv humora. Sage gondolatain keresztül még a legborzalmasabb szituáció közben is képesek vagyunk megereszteni egy-egy vigyort. Ez segít oldani a drámai hangulaton, és én csak mikor belegondoltam, akkor jöttem rá, hogy milyen drámai dolgok vannak néhány poén mögött. 

A vége felé van egy csavar. Na most, nem spoilerezek, de én sejtettem, hogy ez lesz, mégis meglepődtem. Ami nem tudom, hogyan lehetséges, de nekem sikerült. A könyv első száz oldala után számítottam erre, de közben nem is. Nem tudom megmagyarázni. Mindenesetre ez is nagyon tetszett. 

Karakterek:
Na, ez meg a másik.
Sage az egyik legjobb karakter valaha. Persze ezt sokszor mondom, de most ehhez képest is az egyik legjobb. Nagy kedvencem Day a Legend-ből, na most jócskán elmaradt Sage mögött. Remélem, ez jó viszonyítási alap. Egyébként Day kapcsán áradoztam már háromszor, megtaláljátok a blogon. 
Sage erős, makacs, jó a humora, okos és jószívű. Azt teszi, amit kell, még ha ezzel az esetek nyolcvan százalékában árt is magának. Egyértelműen megmutatja, hogy őt aztán nem lehet megtörni, és ha néha enged is egy kicsit, határok azért vannak. Olyan karakter, akire fel tudok nézni. Fantasztikus. Mindazok ellenére, hogy mi történik körülötte, hihetetlenül laza, mindenre van valami frappáns válasza. Én alapjáraton nem vagyok oda az E/1-ben olvasásért, egyszerűen csak jobban szeretem az E/3-at, de itt kimondottan szerettem ezt az írásmódot, és ez Sage karakterének köszönhető.
A többi herceg-jelölt érdekes kérdés. Ők is remekül kidolgozottak, ez nem kérdés, viszont volt olyan, akit már kezdtem megszeretni, aztán nesze neked, kedves olvasó. Meg megvolt ennek a fordítottja is. 
Connert kellőképpen gyűlöltem, takarodjon melegebb éghajlatra. Persze lehetetlen meggyőzni róla, hogy amit művel, az többet árt, mint használ. 
Akit még nagyon kedveltem, az Mott. Az első pár fejezetben nem találtam fontosnak, aztán meg ő lett az egyik legfontosabb. 
Ott van még Imogene. Ő is szimpatikus, de szerintem egyelőre kevés szerepe volt. Na de majd meglátjuk, már elkezdtem a következő részt. 

Borító: 
Nem emberi alakos, hanem szimbólumos, és még jól is néz ki, szóval számomra tökéletes. 

Kedvenc idézet(ek):
"– A karddal elboldogulsz? 
– Persze. Főleg, ha az ellenfelemnél nincs."

"– Kisebb csoda kellene ahhoz, hogy Conner engem válasszon hercegének. – Bár igazat beszéltem, nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. 
– Igaz – értett egyet Mott, majd még hozzátette: – Bár kezdek kételkedni, hogy egy csoda elég lenne ahhoz, hogy megmentsen."

"– Az apám egyszer azt mondta, tanult ember is lehet idióta, mint ahogy tanulatlan is lehet bölcs."

"Az ördögök már hozzászoktak a szitkokhoz, amik az én nevem kíséretében érkeztek hozzájuk."

Rövid összefoglalás:
Ezt is gyakran mondom, tudom, de most halál komolyan, ezt a könyvet el kell olvasni. Lehet, hogy első ránézésre nem a te műfajod, lehet, hogy nem jön meg a kedved azonnal, de el kell olvasni, mert fantasztikus. Nekem az egyik legnagyobb kedvencem lett. 

Könyv trailer:












U.I.: Mostanában elég keveset írtam a blogra, és ezért elnézést. Lógok még egy Kék Liliom, és Rubinvörös kritikával, de az a baj, hogy az utóbbi időben soha sem sikerül letennem a könyvet, ami épp a kezemben van, alapból nincs sok szabadidőm, ha esetleg mégis, és az aktuális könyvemet is el tudom engedni egy picit, akkor nekiállok írni, mert a sztorijaim szólítanak. Ígérem, a nyári szünetben nem leszek ennyire szétszórt. :D