Maggie Stiefvater - Ballada - A holtak éneke

Kapcsolódó: Lament - A látó szerelme 

Oldalszám: 384
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Ballad: A Gathering of Faerie
Fordító: Robin Edina
ISBN: 9789632457154
Országos megjelenés: 2013.11.05.
Termékkód: 6102


Fülszöveg:
James Morgan szinte nem is evilági muzikális érzékkel rendelkezik. Tehetsége felkeltette a lélekrabló tündérmúzsa, Nuala figyelmét is, aki felébreszti, majd kiszipolyozza a kivételes halandók kreatív energiáit. Míg végül meg nem halnak. Jamesnek éppen elég oka van rá, hogy tartson a tündérektől, ám miközben Nualával egy közös zenei szerzemény megalkotásán dolgoznak, a srác egyszer csak rádöbben, hogy egyre mélyebb érzelmeket táplál Nuala iránt. A tündérnép többsége azonban korántsem ilyen ártalmatlan és jó indulatú. Mindenszentek éjszakájának – a halottak napjának – közeledtével Jamesnek meg kell küzdenie a tündérkirálynővel és a holtak királyával, hogy megmentse Nuala életét. És a saját lelkét.


Véleményem:
Azt, hogy ezt a véleményt most megírom, köszönjétek a barátnőmnek, mert ha nem ülünk le Alkonyatot nézni (és mellesleg könnyesre röhögni magunkat rajta), akkor azt hiszem, nem tudott volna bennem eléggé leülepedni az élmény ahhoz, hogy írjak is róla. Mert ezt bizony meg kellett emészteni, és egyedül talán napokig is eltartott volna. :D
Szóval.
Akármennyire is imádtam az első részt, hagyott maga után némi űrt bennem - és ezt sajnos ez a rész sem töltötte be teljesen.

Ennek pedig az az oka, hogy Luke úgy tűnt el a színről, mintha soha nem is lett volna, és ez engem kegyetlenül bánt. De inkább nem rohanok előre ennyire.
A könyv tulajdonképpen önállóan, az első rész nélkül is simán megállná a helyét. Mások a főszereplők, más a konfliktus, más a helyszín - a világ megmaradt, a szereplőink egy része megmaradt, viszont a java része háttérbe szorult, és jöttek helyettük mások. Az első részben megismertük Jamest, aki ott csak Deirdre legjobb barátja volt, itt viszont ő lesz az egyik főszereplőnk, és az ő szerelmévé váló Nuala, aki mellesleg tündér. Az egész a Tövishamu Intézetben játszódik, ahova is (legalábbis papíron) csak a legtehetségesebb zenészeket veszik fel, és segítenek nekik tovább fejlődni. Valójában több minden áll a háttérben.

James itt ismerkedik meg Nualával, aki eleinte áldozatának tekinti, ugyanis az ő éveire van szüksége, hogy életben maradhasson. Viszont ezek ketten szépen lassan egymásba szeretnek.
Csakhogy James küzd az érzéseivel, mivel még úgy gondolja, Deirdre-t szereti. A lány pedig nem semmi időszakon megy keresztül, ráadásul James úgy gondolja, semmilyen módon nem szereti őt.

Na most, ez a könyv egyszerűen csak fáj. Főleg, ha az ember megkedvelte Dee-t az első részben. Akkor egyenesen kegyetlen. Mi tudjuk, milyen fontos neki James, és az is nyilvánvaló, mennyire el van veszve, de James ezt nem látja meg - és őt meg ez kínozza. Gyakorlatilag elbeszélnek egymás mellett. Tipikusan az a probléma, amit meg lehetne oldani egy beszélgetésen, mert egyszerűen csak félreértéseken alapszik, mégsem talál megoldásra. És mivel engem teljes egészében lekötött ez az ügy, a Nuala szálat az elején nagyon nem szerettem, egyszerűen feleslegesnek éreztem, és többet akartam az előző rész főszereplőiből.

Aztán ez elmúlt. James és Nuala kapcsolata gyönyörű. Az elején én el nem tudtam képzelni, hogy ezek komolyan egymásba tudnának szeretni - aztán meg azt nem akartam elhinni, hogy ezek egyszer régen nem szerették egymást. Nem tudnám megmondani, mikor volt a fordulópont, tényleg nem, csak azt tudom, hogy így utólag visszanézve imádom az egészet. Szépen csendben álompár lett belőlük, mindenféle felhajtás nélkül.
A tündérekkel úgy egyébként most kevesebbet foglalkozunk, még annak ellenére is, hogy az egyik főszereplő konkrétan az. Ez engem igazából nem zavart. Ismertünk meg új tündérfajtákat, és ez mind szép és jó, de már kezdtem természetesnek venni a tündéreket, és jól volt ez így. Lehet, hogy másnak hiányérzete támad olvasás közben, de nekem nem.

A hangulat pedig végig tetszett, még jobban is, mint az első részben. Együtt szokunk hozzá a kollégiumhoz James-szel, együtt ismerkedünk meg vele a többi karakterrel. A vége sokkal, de sokkal jobb, mint az elsőnek, mondhatni teljesen lezárt (vagy majdnem), és megint csak Maggie egy gyakran használt módszerével találjuk szembe magunkat: az utolsó oldalakon kapunk megoldást a megoldhatatlanra. Az olvasó nem tudja, mi lesz, tulajdonképpen már elméletei se nagyon lehetnek - de az írónőnek vannak, és ezt meg is mutatja.
A stílusát pedig én továbbra is imádom, de ez nem is kérdés.

Karakterek:
Az előző résznél pont azért panaszkodtam, mert James nem szerepelt eleget. most viszont megkaptam, és imádtam. Egy érdekes és sokrétű karakter, és a humora sem utolsó - oda vagyok minden mondatáért. hatalmas kedvenc lett, és nem csak ennek a könyvnek a szereplői közül, hanem úgy egyébként is.
Nualát az elején nem szerettem. Nem, az nem kifejezés - egyenesen utáltam. Aztán megszerettem. Nem azt mondom, hogy odavagyok érte, igazából a James-szel való kapcsolatát jobban szerettem, mint őt magát lehet ilyet egyáltalán?, de rengeteget fejlődik, és ezt jó volt végignézni.
A James utáni abszolút kedvencem pedig Sullivan. Eleinte nem érdekelt különösebben, de aztán azt vettem észre, hogy folyamatosan azt várom, mikor jelenik már meg végre. Érdekelt a múltja, oda meg vissza voltam mindenért, amit csinált. Egy nagyon jóságos ember, az a "bölcs mentor" típus, remek karakter, én is akarok egy ilyen tanárt.
Deirdre-t én nagyon hiányoltam. Láttuk, hogy ott a háttérben gyakorlatilag teljesen összeomlik, de semmi konkrétat nem tudtunk róla, és ezt sajnálom. Luke meg hát abszolút nincs, és ezt is szomorúan vettem tudomásul.

Borító: 
ugyanúgy tetszik, mint az előző. Bár annak a színei nekem jobban bejönnek, ezen meg a kulcs tetszik nagyon. Bírom az ilyen borítókat, semmi bonyodalom, de mégis szép, és illik a tartalomra.

Kedvenc idézet(ek):
"– James? 
(…) 
A vállam és a fülem közé szorítom a telefont, és nekiláttam bekötni a cipőmet. – Mint mindig. 
– Itt Mr. Sullivan. – Nevetést hallottam a háttérben. – Angol irodalom óráról hívlak.
(…) 
– Teljesen logikus – válaszoltam, sietősen lábamra húzva a másik cipőmet is. – Mivel maga az angol irodalom tanár. 
Sullivan hangja még ekkor is kedvesen csengett a telefonban. – Én is így gondoltam. Nos, az osztálytársaiddal éppen azon tanakodtunk, vajon csatlakozol-e hozzánk a mai órán. – Újabb nevetés hangzott fel a háttérben. 
– Ki vagyok hangosítva? 
– Igen. 
– Paul, te mocskos áruló! – kiáltottam. Sullivannek pedig hozzátettem: – Éppen a szempillafestékkel bajlódtam. Elszaladt az idő. Egy pillanat, és már lenn is vagyok."

"Megfigyeltem, hogy Sullivan szája némán mozog, amint fejben megszámolja tolongó diákjait. 
– Negyvenhat. Harmincnégy – mondtam neki, különösebb lelkesedés nélkül. 
– Fogd be, James! – válaszolt kedélyesen. – Nem működik."

"– Valahol azt olvastam, hogy életünk során csak bizonyos mennyiségű szempilla áll rendelkezésünkre. Ha most egyszerre kihúzogatod mindegyiket, nem fog maradni a későbbiekre."



Rövid összefoglalás: 
Ha az első tetszett, szerintem ez is fog. szerintem önállóan is elmegy, bár az első rész nélkül lesz egy-két mellékes dolog, amit nem feltétlenül lehet érteni. Én ajánlom, nem Maggie legjobb könyvei, de még így is nagyon jók.



U.I.: Augusztus 1. és 20. között nagy valószínűséggel nem lesz tőlem egy bejegyzés sem a blogon, mivel járom a világot (Prága, Görögország, Balaton), és egyrészt nem nagyon lesz lehetőségem a bloggal foglalkozni, másképp ha már nyaralok, szeretnék egy kicsit a családommal lenni és kikapcsolódni :)
De amint hazajövök, visszatérek, és akkor megint elárasztalak titeket a hülyeségeimmel. :D

Nyári Blogverseny - Eredményhírdetés

Sziasztok!
Először is, jár nektek egy hatalmas bocsánatkérés a késésért. Sajnáljuk, de Blair elfoglalt, Giger szintén az, és sehogy sem jött össze.
De a lényeg, hogy itt vagyunk.
Köszönjük szépen a türelmet és a részvételt! Az első három helyezett minden kategóriából e-mailben jelentkezhet az okleveléért a vgiger2001@gmail.com címen.
És akkor lássuk az eredményeket!

Legjobb design
1. helyezett: Kol Adelaide - Csillagtalan
2. helyezett: Cecily Brooks, Abeth, Heather Cox,Bogi ^^ - Flegma Pingvin *^*
3. helyezett: Bella Sunshine - The Last Summer
4. helyezett: Bogi ^^, Szinyke, Lina, Ella Cooper,Winnie Biersack, adri - Eve's Seven
5. helyezett: Ravenna - My Dear Ravenna


Legjobb Fanfiction

1. helyezett: Ciara (Christine) Coldman - Mámor

2. helyezett: Bogi ^^ - The thantophobic boy

3. helyezett: Daisy Columbine - Thousand years

4. helyezett: wtfisachonce - The Mask♠L.T.♠

5. helyezett: halfwithoutharry - Together

Legjobb saját történet

1. helyezett: N. Chloe Bowden - Hogyan éld túl a gimit

2. helyezett: Kol Adelaide - Csillagtalan

3. helyezett: Heather Cox - In the end

4. helyezett: Babu Miriel - Save Your Soul

5. helyezett: Bella Sunshine - The Last Summer

6. helyezett: K.D Niki - Szerelmem a tanárom

7. helyezett: Marosi Katalin - Hotel Sunshine

8. helyezett: Kanna-chan - Titkos Démon

9. helyezett: Beut Lora - Wendere

Legjobb főszereplők

1. helyezett: Heather Cox - In the end

2. helyezett: Babu Miriel - Save Your Soul

3. helyezett: Ravenna - My Dear Ravenna

4. helyezett: Kanna-chan - Titkos Démon

5. helyezett: wtfisachonce - The Mask♠L.T.♠

Legjobb író

1. helyezett: N. Chloe Bowden - Hogyan éld túl a gimit

2. helyezett: Daisy Columbine - Thousand years

3. helyezett: Bogi ^^ - The thantophobic boy

4. helyezett: Marosi Katalin - Hotel Sunshine

5. helyezett: K.D Niki - Szerelmem a tanárom

6. helyezett: halfwithoutharry - Together

Legjobb nem történetes blog

1. helyezett: Ciara (Christine) Coldman - Zivatar

2. helyezett: Cecily Brooks, Abeth, Heather Cox,Bogi ^^ - Flegma Pingvin *^*

3. helyezett: Bogi ^^, Szinyke, Lina, Ella Cooper,Winnie Biersack, adri - Eve's Seven

4. helyezett: Andi - Írógép

5. helyezett: Melanie - Melania

Mindenkinek gratulálunk, várjuk a jelentkezéseket az oklevelekért! ;)

Giger kirohanása az olvasásról

Elég sokan ismernek már annyira, hogy tudják, nekem mindig mindenről van véleményem, és általában késztetést érzek rá, hogy ezt le is írjam (az már más kérdés, hogy nem mindig kéne), ráadásul ha felidegesítem magam valamin ami gyakori, akkor muszáj azonnal kiadnom magamból mindent. Tudom jól, hogy sokan nagyon nem fognak velem egyetérteni, de ahány ember, annyi vélemény, ez van. Én mindenkit szívesen meghallgatok, maximum én mást gondolok, mint ő, és ennyi.
Nagyon sok dologgal futottam már össze könyves téren, és van nem egy álláspont, ami kiveri nálam a biztosítékot, és ezt szeretném most elmondani, miért. Nem csak azok részéről vannak felháborító kijelentések, akik nem olvasnak annyit, hanem sajnos sokszor a könyvmolyok részéről is.

1. "Aki közösségben olvas az antiszociális"
Igen, persze. És ha egy tíz fős társaságból egy olvas, a maradék kilenc meg a telefonjába van befeledkezve, akkor azért az olvasó egyén az antiszoc, mert ő van kisebbségben, vagy hogy is van ez? Akárhova megyek, mindig látok olyan embereket, akiknek mintha hozzáragasztották volna a szemét a telefonjához, mert közösségi oldalak, játékok, meg miegymás. igazából teljesen mindegy is, mert: a társaság többi tagjával van elfoglalva? Nem. Hallja egyáltalán, amit mások mondanak? Nem. Akkor ez mennyivel is másabb, mint olvasni? Ha meg egy társaság jól megvan együtt, akkor csak egymásra figyelnek, tehát senkinek sem jut eszébe se könyvet, se telefont kapni a kezébe. Ha meg nincsenek meg jól, akkor minek a színjáték? Olvasás vagy telefon - ebből a szempontból nincs semmi különbség, és az utóbbi ezerszer gyakoribb, talán épp ezért arra nem szól be senki. Ezen nem ártana túllendülni.

2. "Aki nem olvas, az mind hülye és műveletlen"
Nem egy könyvmolytól hallottam már, és nem egy ilyen ábra kering a neten, ami ezt ábrázolja. Hadd ábrándítsam ki ezeket az embereket: attól, hogy valaki nem olvas el minimum 100 könyvet egy évben, még nem lesz se hülye, se műveletlen. Csak lehet, hogy háromgyerekes családapa, aki 6+2-ben, három műszakban jár dolgozni egy gyárba, és ha esetleg van egy kis szabadideje, akkor megpróbálja a családjával tölteni, nem pedig olvasással. Vagy esetleg olvas, csak nem nyilvánosan, és nem olyan gyorsan, hanem mondjuk esténként szépen elolvas 10 oldalt egy számára kedves könyvből. Ez ugyanolyan gyűlölködés, mint amit az előző pontban leírtam. Nem látsz a másik fejébe, nem tudod, mennyi ideje van, és hogy mitől érzi jól magát.

3. A "nem mindegy, milyen könyvet olvasol"-szindróma
Egy szó: de. Az olvasás fejleszti a helyesírást, a szókincset, a fantáziát és a kreativitást, de ezen kívűl élményt ad. Egyedül azzal van problémám, amikor egy könyv megpróbálja befolyásolni az olvasói gondolkodását (khm Twilight), és ezt ráadásul fiatalokkal teszi. Mert egy felnőtt ember (sőt, nem is feltétlenül kell felnőttnek leni, csak kellően érettnek) el tudja dönteni, mit gondol, és maximum nem ért egyet a könyvben leírtakkal.
De ezt leszámítva tényleg mindegy. Szerintem hülye felfogás az, hogy csak szépirodalmat kéne olvasni, mert a, nem csak az lehet jó, amit régen írtak, b, nem az az első, hogy mindenki ki legyen művelve Jókai Mór (most csak mondtam egy nevet, lehetett volna Shakespeare is) összes létező könyvéből, hanem az, hogy jól érezze magát, és az élmény miatt olvasson. Nem azt mondom, hogy most legyen mindenki a szépirodalom ellen, soha nem mondanék ilyet, csak szerintem el kéne végre fogadni, hogy az új könyv is lehet ugyanakkora, sőt, akár még nagyobb érték, mint egy régi. Mert tudom, nem attól lesz valami szépirodalmi alkotás, hogy régi, de azért lássuk be, gyakori ez a felállás. Ez egyébként nem csak a könyveknél problémás, hanem sok más művészeti ágban is - annak az alkotásait értékelik, akik már meghaltak.


4. "A szépirodalmat olvasók sznobok"
Ez ugyanakkora hülyeség, mint az előző, és egyre gyakrabban futok össze vele.
És nem. Nem így van. Csak mondjuk esetleg ne adj' isten ő azt élvezi olvasni (nézzenek oda, ilyen is van! Nem kell nagyon ledöbbenni.), és ezért pont nincs jogod beszólni. Mint ahogy valaki a régi időkről szóló filmeket, vagy a sci-fit, vagy a mittudménmit szereti, más meg a vígjátékot, ugyanúgy olvasó emberből sincs két egyforma, kit ez fog meg, kit az. Én is elolvasom a szépirodalmi alkotásokat is, ha megtetszenek, meg azt is, amit valami alig ismert író idén adott ki. Szóval, mindenki azt olvas, amit akar, és ettől nem lesz kevesebb, vagy több. Pont, új bekezdés.



5. Az a bizonyos "a könyv jobb, mint a film" jelenség
Ebben a témában szerintem Szirmai Gergely mindent elmondott, amit csak kell, szóval szépen ide is biggyesztem a videóját. Van olyan, hogy a film nem adja vissza azt, amit a könyv, de attól még lehet jó film, és olyan is van, hogy esetleg a film kidolgoz egy érdekes üzenetet, ami a könyvben viszont nincs, de nem ártana neki. Sőt, lehet, hogy egyformán jó, csak sok az eltérés - például A Gyűrűk Ura esetében. Nagyon sokat változtattak az eredeti történeten, mégis imádom a filmeket is, és hatalmas alkotásnak tartom őket. Jobban élveztem-e olvasni? Egy kicsit. Jobb lesz ettől a könyv? Nem lehet összehasonlítani. Ez olyan, mintha egy mesterszakács munkáját akarnád összehasonlítani egy festőjével.

6. Általánosítás
"Minden YA (Young Adult) könyv egyforma". Biztos vagyok benne, hogy ezt mind hallottuk már. De ennyi erővel minden romantikus könyv egyforma, vagy minden krimi egyforma - a YA lényege, hogy egyrészt a fiatalabb korosztály a célközönség, és az ő problémáikat dolgozza fel, másrészt képes kicsit lazábbra venni a formát, de közben megtartani az értékeit. És igen, vannak kegyetlenül rossz YA könyvek, de vannak kegyetlenül rossz sci-fi könyvek is. És vannak YA klisék, de vannak fantasy klisék is. Minden műfajban vannak igazi kincsek és gyengébb darabok is, és mellesleg mindenkinek más a jó. Az Obszidián meg a Csitt, csitt-et is hányan imádják, én meg hogy utálom. Kinek mi, és ez a lényeg.

7. Menekülni a valóság elől
Röviden és tömören: a legnagyobb baromság, amit a könyvektől várni lehet. Mert az, hogy olvasol, a valóságod része, az, hogy elmerülsz egy-egy világban, hozzád, az életedhez tartozik. A valóságtól nem szabad menekülni sehogy sem. Rossz a valóságod? Változtass. Elhihetitek nekem, az én valóságom sem egyszerű, és régen csak rosszabb volt. De szembenéztem a problémáimmal, igyekszem megoldani őket, és nem pedig menekülök. Egyrészt nem szabad gyávának lenni, másrészt csak a saját életedet teszed tönkre még jobban. Az olvasást nem szabad ilyenekkel összekötni, talán ez háborít fel a legjobban, mert nem egy kiadó előszeretettel hirdeti, hogy ez milyen király dolog. Sajnálom, de szerintem nem az. Most jön az, hogy soha egy kiadó sem fog hozzám szólni, én meg ülhetek a kéziratomon amennyit akarok.



Szóval, szerintem mindenki döntse el, mi a jó neki, és senki se szóljon le senkit. Sem azért, mert olvas, sem azért mert nem, sem azért, mert ilyet olvas, sem azért, mert olyat. És én pártolom, hogy mindenki mondja ki a véleményét - viszont senki sem bántson senkit érte. Sem a véleményéért, sem a szokásaiért, sem azért, amiben örömét leli.
Kirohanás vége. :D

Maggie Stiefvater - Lament - A Látó szerelme

Oldalszám: 352
Kötéstípus: kartonált
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Lament
Fordító: Robin Edina
ISBN: 9789632455839
Országos megjelenés: 2013.04.18
Termékkód: 798









Fülszöveg:

Hát nem tudod, mi történik a Látóval, aki nem tud uralkodni a tündérnépen?

A mindössze tizenhat éves Deirdre Monaghan bámulatosan tehetséges zenész. Hamarosan rá kell azonban döbbennie, hogy Látó is – különleges tehetsége képessé teszi, hogy saját szemével láthassa a mágikus erejű tündéreket.

Deirdre egy szép napon váratlanul arra eszmél, hogy fülig beleszeretett egy Luke nevezetű titokzatos srácba, aki mintha a semmiből robbant volna be addig teljesen hétköznapi életébe. Ám a fiú iránta mutatott élénk érdeklődése egyszerű nyári románcnál talán sokkal sötétebb szándékot takar. Amikor felbukkan a színen Aodhan vészjósló alakja, aki a tündérkirálynő halált hozó parancsát hozza, Dee hirtelen a tündérvilág forgatagának kellős közepébe csöppen. Az érzelmektől fűtött hatalmi játszma kereszttüzében pedig ott áll Dee mellett komolytalan, ám végletekig hűséges legjobb barátja, James is.

Bár Deirdre azt kívánta, bárcsak ne várna rá még egy végtelenül unalmas nyár, talán mégsem egy több száz esztendős tündérkirálynővel vívott csata volt az, amire igazán vágyott.

Véleményem: 
Hivatalosan is új kedvenc YA szerzőt avattam. Maggie Stiefvater felkeltette a figyelmemet a Hollófiúkkal, megnyert magának a Skorpió Vágtával, és most a kedvencemmé vált ezzel a könyvvel. Már csak egy sorozatot nem olvastam tőle, de  annak is megvettem két részét, ott lesnek rám a polcon. Illetve még van azon kívül egy könyve, de az nem egészen az én korosztályomnak íródott. Attól még lehet, hogy egyszer meglesem. 

Van valami, ami minden könyvében jelen van, és én nagyon sokáig nem tudtam volna megmondani, hogy mi az. Okoltam a csodálatos fantáziáját (ami tényleg van neki), de rájöttem, hogy ez önmagában nem lenne elég. Na meg aztán az is feltűnt, hogy nem szeretik olyan sokan a könyveit, mint más YA könyveket. Moly-on általában két végletet látok a könyvei alatt: vagy imádják őket, vagy abszolút nem.
Aztán rájöttem, hogy ha valaki könyveinél a tetszik/nem tetszik kérdés teljesen a stíluson múlik, akkor az Maggie Stiefvater.
Ez is szép mondat lett.
Szóval, a lényeg az, hogy Maggie stílusa különleges és nagyon erős, és ez vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Én személy szerint imádom.
Sokszor van olyan érzésem, mikor tőle olvasok, hogy nekem ír (egoista mode on), tökéletesen az én stílusom minden egyes mondata és gondolata, mintha olvasna a gondolataimban, és ki tudná találni, mi a jó nekem. Ilyet még egy írónál sem éreztem. A könyvei minden jelenetébe és karakterébe bele vagyok szerelmesedve, oda vagyok a világokért, amiket alkot, és mindehhez jön még egy adag humor is, amit szintén nagyon szeretek.
Na de azért jegyezzük meg, hogy messze nem ez a legjobb mű, amit kiadott a kezei közül (ne legyünk túl pozitívak, az nem Giger stílusa :D ). Ez nem jelenti azt, hogy nem imádtam, de tény, hogy a Hollófiúk vagy a Skorpió Vágta nyomába sem ér.

De akkor ne szaladjunk ennyire előre.
A történet elején megismerkedünk Deirdre Monaghan-nel, aki hihetetlenül tehetséges hárfás és énekes, mindemellett szörnyen lámpalázas, és minden szereplése előtt kénytelen a mosdóban kikötni. Itt fut össze először Luke-kal is, aki segít neki, majd együtt lépnek fel a versenyen. Itt bejön a "szerelem első látásra" felállás, amit el lehetett volna rontani, de mégis jól alakult. Dee szépen lassan rájön a tündérek létezésére, közben szeretné minden idejét Luke társaságában tölteni, de azt is tudja, hogy valamit nagyon titkol. Csakhogy Luke fizikailag képtelen bizonyos dolgokról beszélni. A lány családi élete nem a legjobb, pluszba ott van James, a legjobb barátja, és a tény, hogy ő sem egyszerű ember. 

A kezdés nagyon erős. Rögtön az első oldalon beszippantott, már csak Luke és Deirdre miatt is. A világ viszont nem annyira kidolgozott, mint amit vártam. Nyilván a tündérek nem olyan kedvesek és aranyosak, mint a gyerekmesékben, de ezt már megszokhattuk. Nekem viszont kevés volt, amit láthattam a világukból. 
De amit viszont láttam, azt imádtam. Nem azért, mert szívesen élnék egy ilyen lényekkel teli világban, hanem azért, mert Maggie mindezt olyan stílussal és "képekkel" adja elő, mint ahogy azt már megszoktam tőle. Kíváncsi vagyok, mi lesz a Shiver-rel, mert azt sokan még jobban dícsérik, mint a Hollófiúkat.
Az írónő mesterien ért hozzá, hogy olyan helyzeteket teremtsen, amikből úgy érzed, még az utolsó előtti oldalon is, hogy nincs kiút. És ugyanez a helyzet lelki síkokon is. (nem tudom, az ilyen szókapcsolatok honnan jönnek, ne kérdezzetek) Dee családi élete nem semmi, Maggie nagyon-nagyon szereti  a családi drámát, erre már rájöttem, és akkor még James érzelmei is bekavarnak. Ráadásul szeretne bízni Luke-ban, de nem könnyű a titkai és a furcsa múltja miatt. Szóval szépen összejött minden. 
Aztán van egy rész, amikor az egész könyv egy kicsit szétesni látszik. Ez az egy dolog, ami nem kimondottan nem tetszett benne. A jó kezdés után ez egy elég kínkeserves mélyrepülés olvasás szempontjából, de ha a legvégére sikerül rajta túllendülni, akkor már megint egyenesbe kerül minden. 
A végével megint vannak problémáim, de hát ez van, és remélem, hogy a második részben ebből még lesz valami.

Karakterek: 
Deirdre az a karakter, akit egyszer imádok, máskor meg meg tudnám ütni. Úgy összességében azt kell, hogy mondjam, megszerettem, viszont néha kissé túlzásba viszi a drámázást, és az ilyen engem minden könyvben idegesít (ez amúgy tipikus YA baki, amit Maggienél most látok először). Mikor egy szereplő túl sokat agyal azon, hogy milyen gondjai vannak, az hosszútávon szörnyen idegesítő nem véletlenül akartam én belehalni az Alkonyatba és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. 
De egyébként nem egy kétdimenziós karakter, és az esetek többségében szerettem. 

Luke az, aki ellensúlyozza Dee hibáit, nagyon-nagyon oda vagyok érte (új kedvenc könyves pasi a listámon). Nem egy egyszerű ember, és messze nem tökéletes, ráadásul katasztrofálisan borzalmas hátérrel rendelkezik, de mégsem felejt el a szíve mélyén jónak lenni. Megmondom őszintén, nekem néha úgy jött ki, mintha ő lenne a könyv igazi főszereplője, még ha nem is kap saját szemszöget. 
Jamesből nekem rettenetesen kevés volt. Nagyon kedveltem, szerintem egy nagyon-nagyon érdekes karakter, de mégis csak a "támasz-legjobb-barát" mellékszerepet kapja. Sokkal, de sokkal több figyelmet érdemelt volna. Eleve tetszik, hogy dudán játszik. Nem valami klisés zongorista, vagy gitáros, hanem skót dudás. Nekem ez nagyon bejött, mellesleg oda vagyok a humoráért. 
A tündérek meg szimplán tündérek, a királynőt kellőképpen lehet utálni (már csak Luke miatt is), de azért volt köztük olyan, akit megkedveltem. 

Borító: 
Gigernek való borító. Eleve szeretem a piros-fekete színkombinációt, ez pedig olyan szép és szolid, semmi extra. Nagyon tetszik. 

Kedvenc idézet(ek): 
"– Ez itt James, Delia. Ebben az évben ő lett Virginia állam második legjobb dudása. 
– Hamarosan első leszek – jelentette ki elbűvölő hangon James. – Felfogadtam egy bérgyilkost."

"– Mikor tettél szert ennyi bölcsességre? 
Megkocogtatta a homlokát. – Agyátültetés. Egy bálna agytekervényeit gyömöszölték a fejembe. Most már kisujjamból rázom ki az összes tantárgyat, csak a krillről vagyok képtelen leszokni. – Lemondóan vállat vont. – És őszintés sajnálom a bálnát, akinek pont az én agyam jutott. Valószínűleg most is Florida partjai körül úszkál, és bikinis lányok után leskelődik a strandokon."

"– … Én sokkal jobban szeretlek téged, mint ő. 
Felsóhajtottam. Szerettem volna megfogni a pillanatot és becsomagolni egy szép színes papírba, és odaajándékozni magamnak, valahányszor kövérnek éreztem magam."

Rövid összefoglalás:

Aki Maggie többi könyvét élvezte, az ezt is fogja, ebben szinte biztos vagyok. Viszont ha most ismerkedsz az írónővel, javaslom, ne ezzel a könyvvel kezd, mert azért valóban nem a pályája csúcsa. Ha pedig már olvastál tőle, és nem tetszett, akkor kihagyhatod, mert a stílusa itt is ugyanaz, és ahogy már mondtam, nem ez a legjobb műve, ettől függetlenül én szeretem. 

Nalini Singh - Látomás (Egy világ – két faj – állandó küzdelem 2.)

Szerző: Nalini Singh

Cím: Látomás (Egy világ – két faj – állandó küzdelem 2.)

Oldalszám: 384

Kiadó: Egmont-Hungary

Eredeti cím: Nalini Singh - Visions of Heat

Fordító: Bottka Sándor Mátyás

ISBN: 9789636299446

Országos megjelenés: 2011

Fülszöveg:

Az Elcsendesedés ridegségében élő Faith NightStar képessége még a mentálok között is különleges: a lány a jövőbe lát. De amilyen értékes a tehetsége, olyan sérülékeny az elméje. Sötét víziók gyötrik, vért és halált lát – és valami még fenyegetőbb dolgot: érzéki gyönyört. Márpedig őt a legkisebb érzelem is az őrületbe taszíthatja. 

Vaughn D Angelo a DarkRiver alakváltó falka tagja. Vadabb a többi falkatársánál, jaguár énje uralkodik rajta. A benne lakó macska pedig Faith-t szemelte ki prédájának, még akkor is, ha a vonzalma megölheti a lányt. Faith képességeit sok mentál a saját céljára akarja kihasználni. Ehhez irányítaniuk kell őt, és minden áron távol kell tartaniuk Vaughntól.

Véleményem:

Kezdjük azzal, hogy ez újraolvasás, azaz nem tudom annyira részletesen és precízen véleményezni ezt a részt, mint amennyire szeretném.

Habár imádom ezt a világot, imádok benne mindent, amit az írónő megalkotott, mégse éreztem teljesen magaménak ezt a részt. Emlékszem, amikor először olvastam, imádtam minden mondatát, de mostanra ez a varázs eltűnt. Lehet azért mert most idősebb vagyok, minden esetre most nem tudtam annyira élvezni a könyvet, mint elsőre, és ez egy kicsit elszomorított. Abban biztos vagyok, hogy nem ez lesz a kedvenc részem.

Adott a két főszereplőnk. Az egyik egy rideg mentál, aki a jövőbe lát, és egy alakváltó férfi, akinek nehéz múltja volt. (Ez már egy kicsit sablonos, de ha jobban belegondolok e nélkül nem lenne olyan a könyv, mint amilyenek lennie kell.) Faith egész életében gépek között nőtt fel. Érintést csak nagyon ritkán kapott, és azt is csak az orvosoktól vizsgálat közben, ennél fogva fájdalmat okoz neki, ha valaki megérinti. (Mondjuk ez így annyira nem világos, de ez biztos valami mentál dolog.) Aztán itt van Vaughn. Az alakváltó férfi, akinek lételeme az érintés. Minden áron még akarja szerezni magának a nőt, és ki akarja irtani belőle az Elcsendesedést. De ezt csak úgy tudja megtenni, hogy fájdalmat okoz neki. Kérdem én mi értelme van valakit szeretni, hogy ha közben nem törődünk azzal, hogy fájdalmat okozunk neki? De a férfi elmondása szerint Faith képes lesz rá, ezért nem hagyja abba, még akkor sem, amikor már mások is mondják neki, hogy ezzel csak árt a nőnek. Egy tipikus kemény fejű ember, bocsánat alakváltó. 

Nincs semmi bajom a szexualitással, de azért szerintem nem kéne (majdnem) minden második
mondatnak arról szólni. Ennek a könyvnek is megvolt a háttér története az igaz, de ezt elnyomta a nagyfokú "akkorisazenyémvagy" érzés. Ezzel sincs semmi bajom igazából, de néha a jó dolgokból is meg árt a sok. 

Ezektől függetlenül nem volt olyan rossza a könyv, mint már mondtam imádom a világát. Én néhány dolgot máshogy csináltam volna, de ez én vagyok

Szereplők:

Faith NightStar: Egy J megjelőlésű mentál, aki a jövőbe lát. Véres látomasok kínozzák, ami lehetetlen egy mentál számára, ezért fordul a DarkRiver-hez segítségért. Az elején érzelem mentés, de aztan felébresztik benne az érzelmeket, amiket az elején nagyon nehezen kezel, de a végére bele jön, ugyanúgy, ahogy a jövendőlésekbe. 

Vaughn D Angelo: Alakváltó jaguár. Kis korában a szülő kirakták az erdőbe, hogy meghaljon a kis húgával együtt. Ő túl élte, de a húga nem. A DarkRiver megmentette, és azóta velük el, ők lettek a családja. 

Borító:

Nem tetszik. Nincs benne semmi fantázia. Olyan túl egyszerű egy ilyen történethez. 

Kedvenc idézet(ek):

"– Szét fog marcangolni, jobban, mint bármelyik állat. Úgy érzed majd, hogy ezer darabra hasítja a szíved. De meg is fog gyógyítani, ahogyan soha senki más nem képes rá."

"– Az emberi nők évszázadok óta pofon vágják a férfiakat, ha azok szemétkednek velük. Csak azt tetted, ami természetes."

"– Azt hiszem, a fiaim beléd szerettek. Hallanod kellene, hogyan emlegetnek otthon: Sascha ezt mondta, Sascha azt mondta! – A gyógyító megcsóválta a fejét. – Lucas jobban teszi, ha vigyáz rád! 

Lucas átölelte Tamsynt és egy csókot nyomott a feje búbjára. 

– Mondd meg a büdös kölkeidnek, hogy felejtsék el a páromat!"

Stephenie Meyer - Újhold

Előző: Alkonyat
Előre szólok, hogy következő nem lesz.

Oldalszám: 650 (És én ezt mind végigszenvedtem)
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft. (Részvétem)
Eredeti cím: New Moon (Kreatív...)
Fordító: Rakovszky Zsuzsa (Neki is részvétem)
ISBN: Úgysem keresel rá. Mondom, NEM.
Országos megjelenés: 2009.04.15 (Mostantól nekem a gyász napja)
Termékkód: NEM

(Cseppet kibővített) Fülszöveg: 
Rossz hold kelt föl? - Nem, a kedves írónőnél nemhogy Hold nincs, de vaksötét van odabent.

Bella mer szeretni. - Hogy tetszett mondani?

Az élete árán is. - Ismétlem: Hogy tetszett mondani?

De Edward elhagyja, - Élete első értelmes megmozdulása. Bella pedig majdnem belehal a veszteségbe. - De aztán sajnos mégsem. Az indián Jacob barátsága ébreszti tetszhalálából a lányt, s a jó barát egyre közelebb kerül a szívéhez, - Bocsánat, a miéhez? - noha Bella képtelen elfeledni az aranyszemű fiút. - És ezt nem lusta minden második mondatában közölni.

S miközben különös, hátborzongató halálesetek tartják izgalomban - """izgalomban tartják""" Forks városát, a földgolyó túloldalán Edward végzetes lépésre készül, de ezzel csak még nagyobb veszélybe sodorja valamennyiüket… - Valószínűleg már ő is halálba unja ezt az egészet.

Hát mégis rémálommá válhat ez a szerelem? Elfogyhat, mint a Hold? - Ez meg csak azért kellett, hogy a könyv legalább fülszövegében passzoljon a címéhez.

Véleményem:
Én ezt a könyvet azért olvastam el, mert menthetetlenül hülye vagyok. 
De tényleg. Fogadtam, veszítettem, szenvedtem. És megtanultam, hogy fogadni nem okos dolog. Tényleg nem. Ne tegyétek. Soha. 

Szóval. 
A könyv úgy kezdődik, hogy Bella megint talál magának valamit, amin drámázhat - mégpedig azt, hogy szülinapja van, és ő öregszik, kedvenc csillámpónija meg nem. Ezért megtiltja, hogy ajándékokat vegyenek neki és felköszöntség, de mivel valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mindenki annyira szereti, azért ezt csak nem tartják be. A csillámpóni familiánál szülinapi party lesz, Bella megvágja az ujját, és ettől Edward egyik testvére felettébb éhes lesz és Bénát akarja főfogásnak. Erre csillámpónink (NEM vagyok hajlandó vámpírnak hívni, még mindig nem) ellöki onnan "hős"nőnket, aki erre - természetesen - csak még jobban vérzik, és hirtelen mindenki lelécel, csak Carlisle marad helyre tenni. 
Ezek után Edward rohamot kap, és közli, hogy mégsem szereti Bellát (nagyjából-egészen tényleg ezt mondja, magasról téve az előző könyv végignyáladzására), és a Cullenek lelépnek, mégpedig örökké. 
Bella erre tulajdonképpen sokkot kap, aztán Meyer felsorolja a hónapokat, mindegyiknek külön oldalt szentelve, mert el akart vele dicsekedni, hogy tudja, hogyan jönnek sorban, "látjátok, ehhez legalább értek" felkiáltással. 
Mikor ennek a zseniális szóáradatnak vége, Bella még mindig depizik. És ennél rosszabb rész az egész könyvben nincs. Szenved, zombizik, sikít. Csak a szokásos. 
Aztán jön Jacob (mert nehogy már pasi nélkül maradjunk a könyv nagy részében, meg hát ki kellett tölteni azt a 650 oldalt valahogy), Bella elkezd öngyilkos mutatványokat bemutatni (és hiába ilyen "szerencsétlen, sajnálatos módon egyszer sem jön össze az öngyilkolászás, bár papíron nem is az a cél), Jacob egyszer eltűnik, visszajön vérfarkasként (mert nem, NEM volt elég a vámpírokat megszégyeníteni), és jön még egy (kettő) ellenséges csillám... izé, akik Bellát akarják (dehogy van déja vu-m az első részből, dehogy), majd Edwardra is rájön az öngyilkolászás, megjelenik Alice, elmennek megmenteni kedvenc csili-vili őskövületünket, és megérkezünk a könyv "fénypontjához": Edward majdnem kiáll a napra. 
De aztán mégsem, mert Bella ráugrik. 
Ennyi. 
Utána kevernek még egy sort a Volturival, megígérik, hogy Bénából csillámvalami lesz, hazamennek, Bella összeveszik az apjával és Jacobbal is, csak hogy teljes legyen az öröm, az utolsó oldalakon bejön egy konfliktus ami még érdekes is lehetne, de előre tudom, hogy ha Meyer írja, úgyse lesz, szóval ezért én ugyan rá nem nézek a következő részre. 

És az egész még unalmasabb és idegesítőbb, mint az előző könyvben volt, pedig én ezt nem tudtam elképzelni. Bella még idegesítőbb, még önzőbb, még többet bőg, és még pluszba most sikítozik is.
A vámpírnak nevezett valamik még mindig csillognak a napon és még mindig olyanok, mint a márvány, és most már a vérfarkasok is beléptek, mert azokat is tönkre kell vágni.
És tudjátok, Meyer szerint hogyan lettek ide hirtelen vérfarkasok? AZÉRT vannak vérfarkasok, hogy harcoljanak a vámpírok ellen. És mivel most épp vannak arrafelé, vámpírok (vagy annak csúfolt valamik), ezért csak így lettek a vérfarkasok. A csillogás után komolyan azt hittem, hogy nem lehet még egy ilyet kitalálni. Mellesleg Meyer úgy írja le az átváltozást, hogy a szemem előtt az jelenik meg, amikor egy rajzfilmben a kutyának fürdés után hirtelen szétáll a bundája és olyan lesz, mint egy szőrős labda, egyik pillanatról a másikra.
Na, Meyer szerint valahogy így néz ki, mikor az emberből farkas lesz.
És mellesleg szeretnek félmeztelenül mászkálni.

Aztán, az egész könyv olyan szinten szájbarágós, hogy attól minden ember, akinek minimum átlagos sebességű felfogása van, egy idő után agyvérzést kap. Valaki legyen kedves mondja meg Meyernek, hogy az olvasó a karaktereivel ellentétben nem fogyatékos, és nem kell neki mindent százszor elismételni (két oldalanként), mert anélkül is felfogja, köszi.
Én például elsőre is tökéletesen megértettem, hogy Edward gyönyörű, tökéletes, hűvös, és olyan, mint a márvány, ahogyan azt is, hogy Jacob óriási, magas, forró, és mindketten szépen tudnak mosolyogni. Nem kellett volna ám minden egyes nyomorult mondatban megismételni!
Egyébként a stílusa, még emellett is, javult valamennyit az első könyvhöz képest. A leírások egészen jól mennek neki, már nem akarja annyira nevetségesen túlbonyolítani az ügyet, ezzel a részével nem volt semmi problémám, szépen oldotta meg. 
Viszont párbeszédet még mindig nem tud írni, és a mondatvégi írásjelek helyes használatával se nagyon van tisztában. Most vagy nem tudja, hogy felkiáltójelet csak óhajtó, felszólító és felkiáltó mondat végére teszünk, vagy Bella gondolatban folyton ordibál.  

Mellesleg a kedves "írónő" annyira tökéletes románcot akart írni, annyira csodálatos szerelmet akart bemutatni, hogy az egész nevetségesen sok és értelmetlen lett.

És akkor szereplők. 
Bellát én olyan szinten rühellem, hogy simán képen tudnám törölni egy vascsővel egymás után annyiszor, amennyiszer csak az energiából telik. Ilyen önző ember a világon nincs. A barátait minden további nélkül kihasználja, és Jacobon kivételével az összes esetében még csak eszébe sem jut, hogy ezt talán esetleg véletlenül nem így kéne. Az apját elvileg nagyon szereti, mégis hülyének nézi, nem tiszteli (inkább meg se nézném, hogy én mit kapnék ha a szüleimet a keresztnevükön szólítanám), ha arról van szó, könnyedén áttapos rajta. Annyit nyafog és hisztizik, hogy az már egyenesen lehetetlen, nem egyszer komolyan már csak nevettem rajta, hogy mit össze nem problémázik. 

Bírom, amikor Robert Pattinson a Twilight-ról beszél :D

Mellesleg a karaktere tele van ellentmondásokkal. Még az előző könyvben Meyer leírta, hogy nehezen barátkozik meg hasonlók, ennek ellenére már ott tartunk, hogy mióta Forks-ban lakik, öten szerettek bele. Egyszer elmondja, hogy ő milyen nagyon érzékeny, aztán gátlástalanul átgázol mindenkin, mert jé, ott volt Edward. Bellával nem az a baj, hogy kidolgozatlan - kidolgozott ő, csak elviselhetetlen. 
Edward kellő képen üres, pont mint eddig. Jacob egy fokkal jobb volt, viszont ő tipikusan az a kétdimenziós karakter, akitől falnak megyek, de legalább nem olyan üres és semmilyen, mint kedvenc mélyfagyasztott márványszobrunk. 
És megint csak az van, hogy a mellékszereplők sokkal, de sokkal érdekesebbek. Sam Uley története érdekelne, Alice bővebb háttérsztorija is érdekelne, Carlisle egy szerethető karakter, Charlie egy igazi jó szülő-figura, akit szintén meg tudok kedvelni, és Meyer pont ezekre a karakterekre fordítja a legkevesebb figyelmet. 

A kirohanás részének vége, lenyugodtam, és most erről egy kicsit mélyrehatóbban is szeretnék beszélni. 
Mert van annak oka, hogy én ennyire utálom ezt a szériát. 
A kisebb baj az, hogy borzalmasan rossz, mégis Besteller, míg más fantasztikus írók sokszor a kiadásig sem jutnak el. Egy lapon emlegetik a Harry Potter-sorozattal, holott a kettőnek annyi köze sincs egymáshoz, mint a gumicsirkének a csokitojáshoz, ugyanis ez mind cselekményileg, mind karakter-kidolgozás terén, mind cselekményileg egy nagy nulla, a Harry Potter viszont valóban hatalmas és értékes alkotás. 
Azért szeretik olyan sokan, főleg egy bizonyos korban, mert könnyű olvasmány, nem kell túlzottan megerőltetnie az embernek az agyát olvasás közben, én is nagyon gyorsan végeztem vele, legalábbis ahhoz képest, hogy mennyire nem bírtam huzamosabb ideig a kezemben tartani, mert mindig felidegesítettem magam. Van benne egy eltúlzott, nyálas románc, egy valamennyire misztikus, fantasys világ, és ez egy bizonyos korban bőven elég. 
De a nagyobb baj az, hogy kegyetlenül képes befolyásolni az olvasóit. Ugyanis a célközönség a tizenévesek, akiknek most alakul ki a világképe és a saját gondolkodásmódja, és A Twilight egyenesen rájuk erőszakolja a véleményét. Nem megmutatja, hogy így is lehet, hanem Meyer tényként kezeli a saját elképzeléseit és (sokszor vallási) elveit. Utánaolvastam a témának, és azt láttam, hogy nem csak én gondolom így, hanem rengeteg szakértő is: az Alkonyat nem azoknak való, akik az eredeti célközönség, szörnyen befolyásolja a fiatalok világnézetét és végérvényesen káros. Mert lehet, hogy Meyernek nem ez volt a célja, de így sikerült, és ez már a filmekben is átjött, a könyvekben meg még inkább. Bellát pozitív szereplőnek állítja be, és ahogy láttam, sok fiatal példaképének tekinti, és ez valami borzalmas, mert azért egy bizonyos kor után még a vak is látja, hogy Bella borzasztóan rossz ember, és semmiképp sem szabad olyanná válni, mit amilyen ő. 

Szóval, ez van. Nem véletlenül szúrja a szemem annyira ez a széria. Mert az egy dolog, hogy borzasztóan rossz, de még emellett káros is. 

A vicc, hogy a borító nagyon tetszik, még jobban, mint az előző. Bár megint csak köze nincs a könyvhöz, de már nem is vártam el. Az elvárásaim ezzel a könyvvel kapcsolatban valahol a mínusz végtelen és Bella IQ hányadosa között mozgott. 

Nincs kedvenc idézet, ne is várjátok. 
És eszetekbe ne jusson elolvasni, a tízen-egynéhány éves lányoktól meg tessék elzárni. Gondolom fiúknak még csak eszébe sem jut, bár ki tudja. 
Ha valaki nagyon kíváncsi a sztorira, nézze meg a filmet (ilyet se mondtam még). És nézzen el Caius Volturi mellett a kedvemért (Giger nem tette túl magát rajta, hogy Jamie Campbell Bower szerepet vállalt ebben a förmedvényben).

És kedves bloggerek, akik annyira kértétek: NEM olvasom tovább. Nem fogadok többé. Téma lezárva :D 

Az Ask-os névtelenről, a nyomozásról, és a blogger világról (off)

Lassan három éve, hogy blogolni kezdtem. Bekeveredtem a bloggerek világába mit kis láthatatlan kezdő, és nagyon sokáig az is maradtam. Néztem a híres blogok tündöklését, írtam, ismerkedtem. Felnéztem azokra a bloggerekre, akik jól írtak, kedvesek, mindenkivel elvannak, keményen dolgoznak és nem kezelik le azokat sem, akik csak most kezdték.
Aztán ez változott. A rendes profilomról áttértem blogger profilra, egyre többet ismerkedtem, a posztjaim nézettsége megugrott. Nem egy embert kiakasztottam a véleményemmel, de ez nem zavart, mert a legtöbben elfogadták, hogy mit gondolok. Jól éreztem magam. Még nem vagyok az az igazi "régi" blogger, aki évek óta ennek a világnak a része, sokszor még egészen kezdőnek érzem magam. Nem vagyok különösebben népszerű, egyszerűen csak el tudtam itt végre helyezkedni, és ez csodálatos érzés.

Aztán jött egy ask-os névtelen, és belerondított a képbe. Eleinte nem zavart, aztán már egyre jobban. Egy ideig nem foglalkoztam vele, bár már ekkor is rosszul esett. Aztán próbálkoztam ellene egy kampánnyal, de nem igazán terjedt el, és nem segített a helyzeten.
Végül Petra Kovács nyomozásba kezdett, és én csatlakoztam hozzá.
Hülyeség volt és gyerekes? Talán. Gondoltam én valaha, hogy az egyik nagyobb blogger-vitánál én leszek az egyik főbb résztvevő? Soha. Nem is akartam soha, élveztem, hogy olvasnak, de nem akartam különösebben feltűnő lenni.
De így lett, és akármennyire is akarom, nem tudom visszacsinálni.

Mondják sokan, hogy nem kellett volna egyáltalán foglalkozni vele. De. Ha nem is válaszolok a kérdéseire, nem tudom figyelmen kívül hagyni. Sajnálom, akkor gyerekes vagyok és túl érzékeny, de nekem akkor is fáj ezeket olvasni, mert pontosan azokat írta le, amikkel a legnagyobbakat tudott ütni. Sajnálom, ilyen vagyok, én nem tudtam elnézni afölött sem, hogy másokat bántanak.
Ezért fordítottam rá annyi időt, amennyit.

Ettől függetlenül nem volt igazam. Butaság volt az egész, mert ha leleplezzük, biztos, hogy lesznek olyanok, akik letámadják, ezt pedig nem kívánom senkinek. Ebbe eleinte nem gondoltam bele, túl nagy volt a lelkesedés.

Mikor kiírtam, hogy mi nem akarunk rosszat, akkor jött csak a java. Sok komment arról, hogy miért ne csináljuk. Én persze felhúztam magam, mert ez szíven ütött. Csak az volt bennem, hogy jót akartunk, és ennyien nem vették ezt észre. Nem konkrét emberek bántottak meg, hanem minden kommentben csak egy-két elejtett szó, ami azt az összhatást keltette bennem, hogy mindenki rám haragszik.

És túlreagáltam. Nem kellett volna. Mert teljesen jogosan írtátok, amit írtatok. Nem bírtam elég higgadt maradni, és azt mondani, hogy oké, nem érdekel a névtelen, nem figyelek rá és kész. Nem tudtam, és ezt szégyellem.
Sajnálom, hogy ezt okoztam, nagyon-nagyon remélem, hogy nem bántottam meg senkit, ha pedig mégis, akkor bocsánatot kérek.

Tudom magamról, hogy túl nagy a szám, tudom magamról, hogy túl heves vagyok, képes vagyok túlreagálni a dolgokat és túl sok mindenen megsértődni. Ezen igyekszem javítani. Nem megy egyik napról a másikra, de ez egy olyan eset, amiből tanultam és remélem, hogy ezért a nyomozósdiért nem fogtok elítélni, mert szörnyen szégyellem. Csak azt kérem, hogy ezt higgyétek el nekem, semmi mást.

Kedves Névtelen!
Csak annyit szeretnék mondani, hogy tudjuk, ki vagy. Mi ketten. Nem tudom, Petra mit tervez, de én nem foglak elárulni senkinek. Lásd, hogy felnőttebb vagyok ennél. Megkérhetnélek, hogy hagyd abba, amit csinálsz, de minek? Ha akarod, folytatod, ha nem akarod, akkor nem.
De én sajnállak. Nem a mostani énedet, hanem a későbbit. Azt, aki majd visszagondol fiatalabb önmagára, és ott lesz neki ez az emlék. Mert akkor nagyon nem leszel rá büszke, szégyellni fogod, és ezért sajnállak.
Nem értelek. Én láttam a kommenteket, amik nekem szóltak, vagy épp rólam szóltak, és iszonyatosan rosszul éreztem magam. Nem értem, hogy te miért nem. Kérlek, nézz magadba! Később saját magad miatt fogod bánni ezt az egészet, és ezt nem kívánom neked. Mindenki követ el hibát, és még változtathatsz.

Őszinte leszek: tegnap még azon voltam, hogy szüneteltetem a bloggerkedést, amíg ez elfelejtődik. De aztán rájöttem, hogy ezzel saját magamat írnám le. Mert nem megfutamodni meg megsértődni akarok, hanem "kiállni" a bloggerek elé, és elismerni, hogy hibáztam. Mert ez sokkal többet ér, és mindig is felnéztem azokra, akik meg tudják tenni. Hát most megtettem én is. Még egyszer sajnálom, hogy ennyire túldramatizáltam az egészet.
Szeretem a bloggereket. Szeretem, hogy itt annyi intelligens, őszinte ember van. Annyi egyéniség. Ha nem térítetek észhez, talán nagy baromságot csináltam volna (akarom mondani, még nagyobbat). Ezt a közösséget semmire sem cserélném le, nélkületek fele ennyit sem fejlődtem volna az évek alatt, és most nem tartanék itt. Külön bocsánatkéréssel tartozom a következő bloggereknek: Nevra Wright, Kamilla Horváth, Sky Jensen. Köszönöm, hogy kiálltatok az igazatok mellett, és sajnálom, hogy nem tudtam elsőre hallgatni rátok. Nagyon remélem, hogy meg tudtok nekem bocsájtani. 

Szóval, a lényeg az, hogy szeretek itt lenni, mind csúcsok vagytok, mind egyéniségek és köszönök mindent. 

Lelkizés vége, jön vissza a zakkant énem, mert már nekem is elegem van magamból, és remélem, ezzel lezárhatjuk, és indíthatunk tiszta lappal. :)

Giger