2016. szeptember 29., csütörtök

Kerstin Gier - Silber - Az álmok első könyve

Oldalszám: 328
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Silber - Das erste Buch der Träume
Fordító: Szakál Gertrúd
ISBN: 9789632456744
Országos megjelenés: 2015.11.27
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Ez ​vajon tényleg lehetséges?
Liv Silber álmai az utóbbi időben meglehetősen félelmetessé váltak. Az egyik végképp nem hagyja nyugodni. Ebben az álomban egy temetőben járt éjjel, és szemtanúja volt, amint négy fiú komor hangulatú, mágikus rituálét hajt végre. Ezek a fiúk azonban nagyon is valós kapcsolatban állnak Livvel, hiszen Grayson és három barátja tényleg léteznek. Liv nemrég iratkozott be abba az iskolába, ahová ők is járnak. Tulajdonképpen egészen kedvesek. De ami igazán ijesztő – még az éjszakai temetőknél is sokkal ijesztőbb –, az az, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak Livről, amiket nappal soha nem ejtett ki a száján – álmában viszont igen.
Hogy miképpen, az tökéletes rejtély Liv számára, de egy jó kis rejtélynek Liv még soha nem tudott ellenállni…


Véleményem:
Kerstin Gier. Nem. Egyszerűen képtelen vagyok elsőre leírni a nevét, pedig még csak nem is túl bonyolult. De akkor is. Nem tehetek róla, nem áll kézre.

Na szóval. Elnézéseteket kérem a nagy kihagyásért, ennyi időre legutóbb akkor hagytalak magatokra benneteket, amikor nyaraltam. Tényleg bocs. Meglehetősen beteg voltam (vagyok, csak most már valamennyire összeszedtem magam), azt inkább nem részletezném, hogy milyen aranyos kis vírust szedtem össze. Fúj de utálom az ilyet. Kegyetlen.

A lényeg, hogy most már itt vagyok, még ha nem is teljes erőbedobással. A suli sajnos rengeteget elvesz, a két tanítási nyelvű gimi nem sétagalopp, de a blogolást a világért sem hagynám abba, inkább nem alszom. Alvásra amúgy se nagyon van szükségem. Ha kapok 4-5 órát, azzal én már bőven elvagyok. Na jó, a kávé azért igen erősen szükséges.

De térjünk a lényegre: Silber.
Történetünk elején megismerjük főhősnőnket, Liv Silbert, aki gyakorlatilag egész eddigi életét költözködéssel töltötte. Most is éppen új helyen köt ki, csakhogy ezúttal történik még valami: édesanyja bemutat neki és a húgának egy férfit, mint az új választottját. Ennek az embernek ráadásul van egy fia és egy lánya, és a szerelmes párocska igen hamar kijelenti, hogy együtt kívánnak lakni.
Tehát lehet szokni az új helyet, az új sulit, és még egy új családot is.
Ez eddig elég sablon, semmi extra, viszont itt bejön a fantasy szál is. Livnek ugyanis mindig is élénk álmai voltak, és most ez tovább fokozódik. És mi van, ha az álom nem is álom valójában?

Kerstin Gier (megint nem sikerült elsőre) nagyon is sajátos stílusban ír, és ez nekem már az Időtlen szerelem trilógiában is megtetszett. A könyveiben nincs ott a legtöbb YA könyvre (most majdnem azt írtam, hogy "bookra". Vannak gondok) jellemző eltúlzott drámaiság, és ez nekem nagyon, de nagyon tetszik. Megvannak a tomboló érzelmek, de közben végig tudjuk, és a szereplők is tudják, hogy ez túlzás, és hogy leginkább a kamaszokra jellemző. De azt is tudják, hogy a kamaszok aránytalanul erőteljes érzelmei teljesen normálisak, ez ebben a korban mindenkivel így van, nem kell félni vagy túldramatizálni ebből adódóan nagyjából mindent. Mert egyébként nagyon sok YA szerző elköveti azt a hibát, hogy világvégét csinál, teszem azt, egy szakításból, és egyszer sem említi meg, hogy amúgy nem jön el a világvége, csak úgy érzed. Ezzel kapcsolatban egyébként majd szeretnék írni egy hosszabb bejegyzést a YA könyvekről, mert ebben a témában bőven van miről beszélni, de most ugorjunk.

Szóval, mindennek megvan a maga súlya, viszont pontosan akkora, amekkorának lenni kell, és nem megy a felesleges dráma. És akkor még ott van az író humora, amit egyszerűen imádok, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. A legkomorabb pillanatban is képes megnevettetni az olvasót. Én személy szerint sokkal jobban élvezek egy könyvet, ha a hangvétele nem végig búskomor.

Aztán a világ. Nehezen indult be a könyv, főleg a fantasy része, de megérte várni rá. Ha csak belegondolok, hogy álmomban kisétálok a saját kis világomból, és bemehetek mások álmaiba - ráadásul ez az egész valóságosnak hat, de mégsem, mert mesebeli dolgok is történhetnek, akkor már biztos vagyok benne, hogy ez az én könyvem. Az álom egyébként is egy érdekes természetű jelenség, és ha elkezdünk róla fantáziálni, akkor annak lehet borzalmas, de fantasztikus eredménye is. Itt a második történt. Lehetett volna unalmas, lehetett volna semmilyen, de nem lett. Tulajdonképpen egy komplett világot kaptunk a valóság mellé, ami létezik, de nem kézzel fogható.
És ami külön tetszett: végig meghagyja a lehetőséget, hogy ez az egész talán mégsem igaz. Liv nagyjából a könyv végéig képtelen stabilan állítani, hogy ez a valóság, és a kérdőjel még a legvégén sem halványul el teljesen.

És ott vannak az emberi kapcsolatok. Nagyon szeretem, ha egy YA könyv ezzel is komolyabban foglalkozik, és kimondottan nem vagyok oda érte, ha figyelmen kívül hagyja, eseteg csak és kizárólag a szerelmi szálra szűkül ilyen téren.
Ez a könyv valahol a kettő között van. Foglalkozik az emberi kapcsolatokkal, viszont sokszor inkább egy kicsit komolytalanul, mondhatni paródia szerűen. Tetszett Liv, és a húga, Mia kapcsolata, ők azok a testvérek, akik nem igazán marják egymást (na ilyet az életben még nem tapasztaltam, de olvasni jó volt), és érezni a szeretetet minden egyes párbeszédükben. Egyébként olyanokat látunk, mint Liv és a nem túl kedves mostohatestvér viccesen rossz kapcsolata, az idegesítő önjelölt barátnő, stb. Szóval semmi komolya, ez inkább a vicc helye. Az Időtlen szerelem trilógia után ez mondjuk furcsa volt, mert ott kaptunk egy kidolgozott szülő-gyerek kapcsolatot is, amit tudok díjazni. De hát ez még csak az első rész volt, bármi lehet még ebből.

Feltűnt, hogy Kerstin Gier (ééés nem sikerült) nem a pörgős cselekményekről híres. Nem ez az első könyve, amit olvasok, és eddig mindegyik hasonlóan épült fel: az első kilenc tized rész olyan, mint egy bevezetés, és az utolsó pár oldalon kicsit felpörgeti az eseményeket, majd vége is van. Ezen szerintem azért nem ártana változtatni, mert az addig oké, hogy nem untam el magam teljesen, de akkor is hiányoltam a... hát, mindent, ami nem a bevezetés és a befejezés. Mert hogy ezeken kívül olyan, mintha minden más hiányozna.
Jó, ha az ember olyan jól tud írni, hogy egy könyv felvezetése se legyen unalmas, de az már kevésbé, ha ezt egy egész regényen keresztül próbálja bizonyítani.
Magyarul ne legyen a teljes könyv egy darab nagyon hosszú bevezetés. 

De végső soron élveztem, tetszett a világ is, szóval ezen az egy kis szerkezeti problémán kívül nem sok okom van panaszkodni.
Talán az Időtlen szerelem trilógia egy kicsit jobban tetszik, de hát ez van.

Karakterek: 
Liv nem idegesítő, nem nyafogós, nem buta, és nem olyan egyszerű, mint a raklap, szóval innentől már csak felfelé vezet az út. Szórakoztató egy lány, igen erős egyéniséggel, nem lehet vele akármit megtorlás nélkül megtenni, és ez tetszik. Kíváncsi vagyok, hogyan alakul a karaktere a következő részekben.
Miát és Lottie-t nagyon kedveltem, főleg az utóbbit. Az édesanya már kevésbé nőtt a szívemhez, de még nem is nagyon volt alkalmam jobban megismerni, szóval nem ítélkezem.
A négy fiú a könyv nagyjából háromnegyedéig egy nagy pacának tűnt. Hasonlítottak is külsőre, mindenhova együtt mentek... Eleinte csak Graysont tudtam elkülöníteni, majd Henryt is, Jasper és Arthur körül pedig még a végén is voltak gondok. Szerintem egyszerűen nem kaptak elég időt, és ezt is a kicsit elrontott szerkezeti felépítés számlájára írtam.
Egyébként sok karakter nem kapott elég időt.
Henryt és Graysont viszont sikerült megkedvelnem. Nagyon is. És bár Liv miatt nyilván Henryhez kerülünk közelebb, nekem Grayson volt a kedvenc, és remélem, hogy azért nem hanyagoljuk el a későbbiekben sem.

Borító: 
Bejövős borító. Az összes rész borítója nagyon tetszik, nem is tudom eldönteni, melyik a legjobb. Mindenesetre ennek a színvilága közelebb áll hozzám, mint a többi. Szívesen nézegetem még most is, és tipikusan az a borító, amit mindig megcsodáltam, mielőtt kinyitottam a könyvet. Egyébként az Időtlen szerelem trilógia borítóiért is hasonlóan oda vagyok meg vissza, úgyhogy még egy jó pont A Kerstin Gier (nem, nem sikerült elsőre) könyveknek. Oké, ez csak a külső, de akkor is. Tetszik és kész.

Kedvenc idézet(ek):
"– Olivia? – kérdezte. – Legalább tíz Oliviát ismerek. A barátnőm macskáját is Oliviának hívják. 
– Te viszont az első Persephone vagy, akivel találkoztam. – Mivel ez egy olyan név, amit még egy macskának sem adna az ember."

"Az úriember sajnos egy kihalófélben lévő faj, ahogy a nagymamám szokta mondani."

"Két óra alatt hozzátevőleg négyszáz fotót készített rólam ("Hogy én ezt a napot megértem!"), Lottie sírt ("Az én csodaszép tündérgyermekem!"), Florence elégedetten bólogatott ("Vera Wang mindig jó választás!"), és Mia csodálkozva tapsolt ("Te leszel a legszebb birka a bálban")."



Rövid összefoglalás: 
Ajánlom. Ha az Időtlen szerelem tetszett, ez is fog, ha nem olvastad azt sem, akkor pedig valamelyiken keresztül kóstolj bele a Kerstin Gier könyvekbe. Nem véletlenül nyernek meg annyi embert maguknak. A világa hihetetlenül kreatív és eléggé kidolgozott is, a humor pedig már önmagában is megéri az időt.

Könyv trailer:
(Egy büdös szót nem értek németül, de a trailer iszonyat jól néz ki. Na jó, be tudok mutatkozni. Meg el tudom mondani, hogy hol lakok, és tudok számolni ezerig. Szépen lassan, de el tudok.)






2016. szeptember 17., szombat

A véleménynyilvánítás hátrányai, avagy miért csináljuk még egyáltalán


"A vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra."

Egy elég erős kijelentés, nem mondanám, hogy teljesen igaz, ugyanakkor egyre gyakrabban érzem, hogy van benne valami.
Mikor nagy lelkesedéssel nekiállok leírni a véleményemet egy könyvről, az van bennem, hogy én nagyon is szívesen olvasom el másét Moly.hu-n, bizonyára lesznek olyanok, ha nem is sokan, akiket érdekel az enyém is. Mert miért ne.
Amikor egy könyvről írok, őszinte vagyok. Általában valamennyire azért igyekszem figyelni rá, hogy ne trappoljak keresztül acélbetéses bakancsban a rajongók lelki világán oda-vissza (ami tény, hogy sajnos nem mindig sikerül, de tényleg igyekszem), javarészt próbálok nem spoilerezni és értelmes gondolatokat összeszedni. Általában nem túl rövidek a bejegyzéseim, ugyanis teljes képet akarok alkotni az adott könyvről, hogy aki épp az elolvasásán gondolkodik, nagyjából tudja, mire számítson (mármint nem cselekmény, hanem szerkezet, minőség terén).
Én szeretem ezt csinálni, néha azonban meggyűlik vele a bajom.

Ugyanis - és most jön az, ami a bejegyzés megírására ösztönzött - a véleményünk felvállalása nem mindig sétagalopp. Amíg mész a többség után, amíg egyezik a véleményed a legtöbb emberével, addig minden oké, tulajdonképpen senki nem áll le veled kötözködni, vagy hasonlók. Ami szerintem megint csak nem jó, én szeretem meghallgatni az ellenkező vélemény képviselőit is, de most ugorjunk.
Onnantól viszont, hogy szembemész a tömeggel, vannak gondok. Persze előfordul, hogy valaki normális stílusban, értelmesen közli, hogy miért nem ért veled egyet, de sajnos az az általános tapasztalat, hogy az ilyen már ritka, mint a fehér holló.

Oké, megmagyarázom, hogy ez most miért tört elő belőlem. Mert hogy jelen esetben nem is én kaptam meg a magamét, hanem egy tehetséges bloggerina.
Na most. Ha valaki engem szid, mint a bokrot, azt könnyedén elviselem. Akkor is, ha civilizálatlan ősbunkó módjára teszi, igazából néha jól szórakozom rajta, máskor meg egyáltalán nem is érdekel.
De hogy egy általam nagyon is szeretett, értelmes bloggerina kapja meg ezt - nem is akármilyen mértékben - az azért már kiveri a biztosítékot.
Az említett blogger kulturáltan leírta a véleményét egy könyvről, és hát nem volt elragadtatva tőle. Ezt a bejegyzést megosztotta egy, a könyvnek készült rajongói oldal, és olyan hihetetlen mértékű utálkozást és szidalmazást - sőt, hisztériát csaptak a poszt alatt, hogy nem kaptam szikrát.
Az egy dolog, ha nem értesz egyet valamivel, és ezt meg is mondod, az szerintem tökéletesen rendben van.
De az, hogy a vélemény képviselőjének háta mögött, a magyar helyesírást és az illemet megszégyenítő módon kiátkozzák szerencsétlent a világról, az egy bunkó, felháborító és tűrhetetlen dolog.
De javítsatok ki, ha ti nem így gondoljátok.
És én itt szándékosan nem mondok neveket, mert én viszont nem szeretnék valakit nyilvánosan így lehúzni.

Szóval, ezek után azt hiszem, nem ártana tisztázni, hogy mi, a könyves blogok vezetői, miért vagyunk, és mit neveznék civilizált emberhez méltó viselkedésnek.
És itt a bejegyzés körülbelül felénél beszúrnék egy bocsánatkérést is, mert nem az olvasókra haragszom, nehogy ezt vegyétek le a stílusomból. Csak cseppet felidegesítettem magam.

1. Ha nem is sokaknak, de néhány embernek igenis hasznosak az ilyen blogok
Persze, nem mindenki kíváncsi arra, hogy mi mit gondolunk egyes könyvekről. És ezt én elfogadom, tök természetesnek veszem. Nem kell olvasni a bejegyzéseket és ennyi. Sokan döntenek úgy, hogy mindent saját maguk szeretnének megítélni, és ez rendben is van.
De ettől függetlenül igenis akadnak olyanok, akiket érdekel más véleménye. Akár azért, mert nem tudja, mit olvasson, akár azért, mert meg akar érteni valamit, amit esetleg egyedül nem sikerült. Én nem befolyásolni akarom, hogy ki mit olvasson, és rámutatok a könyvek erősségeire és gyengéire, és ezek alapján mindenki el tudja dönteni, hogy mit szeretne.

2. Ahány ember, annyi vélemény
Hű, de meglepő.
Mindenkinek mást jelentenek egyes könyvek. Egyesek imádják az Alkonyat szériát, én falnak megyek tőle. Egyesek Obszidián rajongók, én azt olvasnám újra utoljára. De elfogadom, hogy a másik mit gondol, és nem neheztelek rá emiatt, mert az teljességgel értelmetlen lenne.
Viszont akkor valahol elvárom, hogy mások is elfogadják az én véleményemet. Nem egyetérteni kell vele, csak megbékélni a létezésével. Amikor megírtam az első negatív véleményt a blogon, Ask.fm-en sikeresen rám szállt valaki, és a végén már konkrétan azért szégyelltem magam, hogy létezem. Azóta megtanultam elsiklani az ilyenek felett, de talán mondanom sem kell, hogy nem ez lenne a természetes, legalábbis nem ennek kellene lennie. Hanem nem kéne elküldeni valakit melegebb éghajlatra (egymás után többször is) csak mert mást gondol, mint te.
És nem egy darab vélemény alapján kéne megítélni egy egész embert. Legutóbb is megkaptam egy bejegyzés miatt, hogy "fogalmam sincs a világról". Hát, valóban nem tudok mindent, de azért meglehetősen tájékozott vagyok, akár egoistának tűnik ez a kijelentés, akár nem.

3. "Ha nem tetszett, minek írsz róla?"
Ha azt az elvet követném, hogy csak olyan könyvekről írok, amik minden elvárásomnak tökéletesen megfelelnek, valószínűleg hamar meghalna a blog aktivitás híján.
Tökéletes könyv nincs, én aztán mindenben találok hibát, de ez szerintem elég természetes dolog.
Ráadásul attól, hogy nem írtam le, még a véleményem is megmarad, és a könyv sem fog változni. A véleményes blognak nem az a lényege, hogy csak és kizárólag pozitív gondolatokat tartalmazzon, hanem az, hogy véleményeket tartalmazzon. Azok pedig bizony lehetnek negatívak is.
És te miért mondod rám, hogy hülye vagyok? Ha nem tetszem, nem kell velem foglalkozni.

4. "Senki sem kérdezte a véleményedet."
Nem, de ez meg egy ilyen blog, és ha nem vagy rá kíváncsi, akkor arra van az a picik X a sarokban. Szépen csendben fogadd el, hogy vannak ilyen blogok, és ballagj tovább. A világegyetem nem fog megváltozni, csak mert neked valami nem tetszik.

5. "Jól odamondom, ha már érvelni nem tudok."
Amikor már nem is a bejegyzést, vagy a véleményemet szidják, hanem engem, amiért létezem. Én vagyok az értetlen, az érzéketlen, én nem tudok semmit a világról, és én vagyok a figyelemhajhász, meg az, aki divatból nem szeret valamit. Kérdem én, van-e jogod megítélni engem egyetlen bejegyzésről? Nem igazán, de ez úgysem érdekel, mert megteszed és kész.

6. Ezek nem kritikák. Ezek vélemények.
Lényeges különbség, és nem győzöm hangsúlyozni. A vélemény az, ami bárkinek lehet, teljesen fel van rá jogosítva. Kritikát viszont soha nem írok, ugyanis ahhoz sokkal nagyobb szaktudás kéne, mint ami nekem van. Sokat olvastam, valamennyire az írásban is járatos vagyok, ugyanakkor sosem volt részem szakszerű képzésben, nem tudok eleget a könyvekről ahhoz, hogy azt mondhassam, kritikát írok.
Véleményt viszont bárki írhat, akár tetszik, akár nem.

7. A bejegyzés mögött érző emberi lény van
Ha már mást nem is veszel figyelembe, ezen elgondolkodhatnál. Mert amikor elküldesz az anyámba, vagy a talpam feldobását javasolod (volt már rá példa), akkor az azért egy kicsikét más kategóriába esik, mint hogy nekem nem tetszett a te kedvenc könyved. Kíváncsi vagyok, hogy akik a fentebb említett bloggerinával eljátszották ezt a kis kedves attrakciót, mit szólnának hozzá, ha valaki velük tenné meg ugyanezt. Valószínűleg nem ugrálnának örömükben.

Tiszteljük már meg egymást ennyivel!
Szerintem én nem kérek sokat. Mindenki véleményét szívesen meghallgatom, és teljesen értem, ha az nem egyezik az enyémmel. Viszont ha valaki elkezd engem szidni (vagy akár más bloggert ugyanezért) azt nehezen tolerálom, és szerintem ezzel mindenki így lenne a helyemben.


2016. szeptember 15., csütörtök

John Green - Csillagainkban a hiba

Szerző: John Green
Oldalszám: 296
Kiadó: GABO
Eredeti cím: The Fault is in Our Stars
Fordító: Bihari György
ISBN: 9789636899165
Moly.hu: xxx





Fülszöveg:
A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… 


Véleményem: 
Ez a bejegyzés szerkezetét tekintve eléggé rendhagyó lesz, nélkülöz mindenféle cenzúrát, és rengeteg személyes tapasztalat által kiváltott érzést, kirohanást és értelmetlen elmélkedést tartalmaz. A rajongóknak nem feltétlenül ajánlom. Nem akarok még egy dühös rajongótábort a nyakamra.

Szóval.
Beszéljünk egy kicsit a rákról. Nem csak a gyermekrákra gondolok (mert ugye a könyv fő témája az), hanem úgy önmagában a rákról. Sőt, lépjünk túl ezen, és a téma legyen a halálos betegségek összessége.


Szóval. Ez egy olyan terület, amit én nagyon nem szívesen érintek. Utálok róla beszélni, utálok rajta gondolkodni, ugyanakkor elfogadom, hogy létezik, tudomásul vettem, kész, ennyi, vége. Soha nem értettem, hogy miért rajonganak ennyien ezért a könyvért. Az Alkonyat rajongótáborát még valahol értem. A Luxenét és a Csitt, csitt-ét szintúgy. Én utálom azokat a könyveket, de azt is be tudom fogadni, ha valakinek pont ez tetszik.
De az, hogy egész tömegek egy olyan könyvet imádjanak, aminek a központi témája (a szerelmi szálon kívül, persze) a rák... Na, ez már meghaladja a szellemi képességeimet.
Csak gondoljatok bele! Ez nem valami hű de gyönyörű és romantikus dráma, ez a valóság. A rák embereket öl, mint ahogy sok más halálos betegség is. Nem számít, milyen idős vagy, vagy milyen ember, nem számít, milyen körülmények között élsz. A rák megtalálhat és megölhet.

De lépjünk túl ezen, mert tegyük fel, hogy valakinek nincsenek személyes tapasztalatai, és el tud ettől vonatkoztatni valahogy.
És akkor jön az, hogy ez a könyv nem fest valós képet a rákról, vagy csak úgy összességében a halálos betegségekről. A legkeményebb idegrohamot a könyv olvasása alatt akkor kaptam, amikor John Green közölte a köszönetnyilvánításban, hogy a könyvben a betegség és a kezelés fiktív.
Na most.
Szerintem nem egészen tudta, mit akar kezdeni ezzel a könyvvel.
Mert egyrészt úgy néz ki, mintha meg akarná mutatni a mai fiatalságnak, hogy mennyire halandók, és mennyire meg kell becsülni, amink van.
Másrészt túl sok mindent elviccel, a betegség benne nem valós, és valahogy azt (is) próbálja kihozni ebből az egészből, hogy mindenki lehet boldog, azzal kell gazdálkodni, ami van, és ha rövid is az életünk, lehet szép.
Csakhogy. Ha az ember nem világraszóló zseni (vagy talán még akkor sem), ezt a kettőt nem lehet egy könyvben hitelesen összehozni. Na most, nem akarok senki lelki világába két lábbal beletaposni, de John Green nem világraszóló zseni, és a könyve folyamatosan ugrál a két nézőpont között. Egyik sem teljes, egyik sem hiteles, mert nem férnek meg egymás mellett. Ez van.
Ha ezt a kedves John Green is elfogadta volna, és két külön könyvet ír, akkor azt mondom oké (haha), és talán még el is ismerem, hogy nagyo(ka)t alkotott. Így viszont számomra az egész egy figyelemhajhász, két nézőpont között ugráló, a valóságtól teljesen távol álló maszlag lett, amire iszonyatosan haragszom, mert amúgy tele van lehetőségekkel, és értelmes gondolatoknak sincs híján.

Ami még külön felidegesített, az az, hogy a borítón szépen feltűnően ott van, hogy "Szellemesebb, karcosabb love-story a net nemzedékének".
Ez egyrészt egyértelműen jelzi, hogy ezt a könyvet próbálják kilóra eladni, amitől amúgy is falnak megyek. Mert van az a helyzet, amikor a belső borítón, esetleg a hátoldalon, nem túl feltűnően ott van egy rövid ajánlás, vagy egy díj, amit a könyv megnyert, meg van ez a helyzet, amikor egy rossz reklámszöveggel próbálod az emberre erőszakolni a véleményed, miszerint ez a könyv igenis zseniális, és te vagy a hülye meg az érzéketlen, ha ezt nem fogod fel azzal a csöpp eszeddel. Talán mondanom sem kell, hogy az első rendben van, a második felháborító és teljességgel felesleges.
 Másrészt: "Szellemes". Tessék? Na, itt megint csak feljön az, hogy a könyv egyszerre akar megrázóan valóságos és mesébe illően pozitív lenni. Mert ha tragédia is, oké, lehet benne egy-két poén, lehet sokszor humoros, én is azt mondom, hogy ne legyen melankolikus. Viszont ha már úgy jellemzünk egy rákról szóló könyvet, hogy "szellemes", akkor vannak gondok.

Ami abszolút lejön az egészből, hogy John Green soha a büdös életbe nem találkozott közelről a témával, és oké, alleluja, örülök neki, remélem, meg is marad ebben a boldog tudatlanságban, de akkor ne írjon róla könyvet.
(A "haverom elmesélte, hogy mikor még nem ismertük egymást, meghalt a gyereke", nem a "közelről is ismerem a helyzetet" kategóriába esik.)
Tehát nem baj az, ha valaki nem járatos a témában, de ne is tegyen úgy, mintha az lenne.

Ha pedig lelki támaszt akart nyújtani azoknak, akik ilyen helyzetbe kerültek, akkor arra fektesse a hangsúlyt, de
a, akkor hagyja ki a megbotránkoztató, elkeserítő dolgokat, mert ezek az emberek tapasztalnak ilyet eleget
b, ne egy mesébe illően tökéletes szerelmi történetet adjon elő, mert az nem lelki támasz, az nem valós remény, hanem mese, és ezt az érintettek is remekül tudják.

Ez a másik. Ugyanis a tökéletes szerelem megint csak nem egy valós dolog. Mert ezt már nagyon sok ifjúsági könyvben elolvastuk, nagyon sok filmben láttuk, és mind tudjuk, hogy nem igaz. Rengeteget dobott volna a helyzeten, ha például Augustus nem néz ki tökéletesen (mert oké, fogtuk, fél-lábú, de ezt leszámítva többször is olvashatjuk, hogy milyen tökéletesen néz ki). Egyébként még mindig jobb, mint sok elképzelt tini-románc, de még mindig mese.

Aztán. Ha már annyira valósághűek akarunk lenni (bár John Green általában nem tudja eldönteni, hogy az akar-e lenni), akkor vegyük számba azt is, hogy - remélem nem mondok újat - nem egyszer megesik, hogy a rákot meg lehetne gyógyítani, csak valakiknek egyszerűen nincs erre pénze. És kidolgozhatja a lelkét egy szülő, gyűjthet pénzt, kérhet segélyt, sajnos megesik, hogy nem tudja kifizetni a kezelést, vagy egy műtétet. Nem ez a leggyakoribb, de attól még ez a valóság.

Igazából azért vagyok ennyire mérges erre a könyvre, mert lehetett volna korszakalkotóan zseniális. Augustus karaktere néhány átalakítással már-már teljesen valós lenne, mindenesetre így is szerethető, nekem egyértelműen ő volt a kedvencem, ha nem akarom komolyan venni a témát, és a mese részét nézem. Értelmes, kidolgozott, kedveltem.
Hazel is lehetne nagyon jó karakter, és most mondjuk, hogy a betegek biztatására íródott a könyv, és akkor majdnem tökéletes. Mert neki is vannak rossz pillanatai. Persze, hogy vannak. Ugyanakkor jobb napjain igyekszik kiélvezni azt, ami megadatott.

Én egyébként sokkal több figyelmet szenteltem volna a szülőknek, mert akkor megint csak jobban fel lehetne vezetni az egész rák-témát. Csak hát ugye itt megint abba ütközünk, hogy az írónak nincsenek meg a kellő ismeretei, vagy akár tapasztalatai. Ismétlem: senkinek nem kívánok ilyet. De írni sem kell róla, ha nem tapasztaltad, hanem örülj a tudatlanságodnak.

Aztán. Maga a fogalmazás, a stílus teszik. Javarészt. Van szókincs, ez messziről ordít, John Green nem hülye, ez is látszik, és vannak ténylegesen elgondolkodtató mondatok, vagy akár csak félmondatok.

Tényleg hihetetlenül sajnálom ezt az egészet, de én iszonyatosan ki vagyok akadva erre a könyvre. Biztos, hogy azért is, mert olyan dolgokat is előhozott belőlem, amit nem egészen akartam, hogy bármi is előhozzon, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ez egy nagyon, de nagyon félresikerült próbálkozás, két teljesen összeférhetetlen nézőpont egybegyúrásának katasztrofális eredménye.
John Green, én nem tettem le rólad. De ezt a könyvet nehezen bocsájtom meg. Vagy sehogy.



2016. szeptember 14., szerda

Neal Shusterman - Unwind (Bontásra ítélve)

Oldalszám: 384
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Unwind Dystology 1.: Unwind
Fordító: Illés Róbert
ISBN: 9789633735701
Országos megjelenés: 2015.07.03


Fülszöveg:
Mi lesz, ha a szüleid téged is szétbontatnak? 
Szép új világ? 
Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket. 
Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik. 
Te vajon túlélnéd?


Véleményem:
Megláttam a könyvtárban, elolvastam a fülszöveget, kellőképpen elborzadtam, hazahoztam, nem egész két nap alatt el is olvastam. Így kezdődik egy szerelmi történet.

Igazából eléggé disztópia mániás vagyok. Nagy szerelmem ez a műfaj. Szinte kivétel nélkül minden könyv ebben a témában azt képviseli, hogy az emberiség a lehető legrosszabb irányba halad, ugyanakkor mindig van remény, mindig lesz valaki (vagy inkább valakik), akiben felébred az emberség.
Itt is ez a helyzet.
Történetünk egy olyan világban játszódik, ahol a fiatalokat 13 és 18 éves koruk között el lehet küldeni bontásra. Mit is jelent ez? Elég egyszerű: nagyjából mint egy autónál, a kamaszt szétbontják, és minden egyes testrészét odaadják valaki másnak. Az orvosok ennélfogva nem gyógyítanak, hanem mindent kicserélnek.
Három főhősünk van: Connor, akinek rossz magaviselete miatt szánják ezt a sorsot a tulajdon szülei, de ő nem akar ebbe beletörődni, és megszökik, Risa, aki nevelőotthonban él, de mivel semmiben sem mutat különösebb tehetséget, és kevés a hely, bontásra ítélik, és Lev, aki vallásos családban nevelkedett, és születésétől fogva arra készült, hogy tizenharmadik életévét betöltve elküldjék szétbontani, mint tizedet.
A három fiatal egy nagy keveredés kíséretében találkozik (amit történetesen Connor szökése okoz), és innentől egymásra vannak utalva. Csakhogy a három kamasz közül egy nem akart szökni, ugyanis mindvégig azt nevelték bele, hogy tizednek lenni megtiszteltetés, és semmi jobbat nem tehet életében, mint hogy saját magát áldozza fel.
Nem bízhatnak a világban, nem bízhatnak egymásban, gyakorlatilag az irányítás egyáltalán nincs a kezükben, csak sodródnak az árral, és próbálnak túlélni.

Senki sem az, akinek látszik, a felszín alatt mindig sokkal több van, és ezektől lesz igazán jó a könyv. Elég gyorsan kiderül, hogy azért nincs mindenki a bontás mellett, csak kevesen vannak, akik tesznek is valamit, és még kevesebben, akik nyíltan is vállalják a véleményüket. Ebben a jövőben az emberek sokkal ridegebbek, mint amilyennek a jelenben látszanak.
Látszanak.
Ez a bontás téma bennem nagyon sok kérdést vetett fel. Úgy a könyv feléig az volt bennem, hogy te jó ég, ilyet nem tennének az embereket, nem mondanának le a saját gyerekükről, csak mert problémák vannak vele.
Aztán szétnézek magam körül, és már nem vagyok olyan biztos ebben. Láttam olyat, hogy egy váló házaspárnál az anya azt mondta, hogy neki nem kellenek a gyerekek, kerüljenek az apához. Láttam olyat, hogy az ismerőseim között egy anyuka azt mondta, neki nyolc év elég volt az anyaságból, neki ennyi túl sok. Nem bírja elviselni a saját gyerekeit.
Családon belüli erőszak. Gyerekeket vesznek el családoktól rossz körülmények miatt. A határátkelőhelyen kiküldenek egy csonka kezű kislányt, hogy a testi fogyatékosságát kihasználva próbáljon pénzt szerezni negyven fokban az autók között mászkálva.

Mindez eszembe jutott, és már-már nem is képzeletem annyira lehetetlennek, hogy egy olyan jövőben, ahol lehetséges, néhány szülő bontásra ítélje a saját gyerekét. Van egy hibám - legalábbis sokak szerint hiba, én nem egészen így látom: nem bízom az emberekben. Lehet, hogy mindez, amit végiggondoltam, javarészt ennek tudható be. Nem tudom. Mindenesetre szerintem érdemes elgondolkodni rajta.

Mindenesetre a könyv nem áll meg itt. Az egy dolog, hogy bőven ad agyalni-valót, de ezen kívül ott van nekünk egy pörgős, izgalmas és fordulatos cselekmény. Amikor úgy néz ki, hogy főhőseink végre megállhatnak egy kicsit, akkor kiderül, hogy ez még csak a kezdet. Amikor bízni kezdesz valakiben, újra felébresztik benned a kétségeket, majd el is altatják őket. Vagy pont nem. Sosem lehet tudni.
A világ remekül kidolgozott. Minden helyszín és helyzet jól körül van írva a macska meg fel van mászva a fára, az írásmód E/3 jelen, ami az elején furcsa, meg nekem kicsit olyan "nemszeretem" volt, de aztán megszoktam. Szeretni azért még most sem szeretem, de már a végén nem olvastam félre minden második mondatot. Olvastatja magát, én tegnap majd' megőrültem, amikor le kellett tennem. (Küldő kényszer. Ha rajtam múlik, egy szuszra olvasom ki.)
Szerintem kiérdemel egy helyet valahol az Éhezők Viadala táján. Simán.

Őszintén szólva eleinte nem voltak olyan nagyon magas elvárásaim, nem tudtam, mire számítsak. Csak megláttam a borítót (pedig általában nem szokásom borítóra ugrani), és megtetszett. Nem gondoltam, hogy a végére új kedvencet avatok.

A vége különösen tetszett, mert ugyan nem teljes Happy End, de legalább nem függővég, és sok szempontból egy jóleső lezárás. Mint ahogy az életben, itt sem alakul minden tökéletesen, de legalább nem halnak meg a kedvenc főszereplőink, vagy ilyesmi.



Karakterek:
Connor az első pillanattól kezdve szimpatikus volt. Eleinte nem egy "hős" típus, de végül belekényszerül a szerepbe, és remekül helytáll. Néhány nap alatt kell kamaszból felnőtté válnia, ha túl akarja élni. Nem hibátlan, indulatkezelési problémái vannak, és hiába van esze, eleinte nem igazán használja. A könyv végére sem hagyja el teljesen a hibáit, és ez a titka egy jó jellemfejlődésnek. Én nagyon, de nagyon megszerettem.
Risáról eleinte nem tudtam, mit gondoljak. Az elején kérdéses volt, hogy elveszett lesz-e, vagy inkább talpraesett, de - őszinte örömömre - a második valósult meg. Okos, és tudja is használni az eszét, emellett pedig jószívű és figyelmes. A könyv elején elég erős önbizalomhiánnyal indít, de ez a végére megváltozik. Tudja, mihez akar kezdeni, és azt is, hogy képes rá.
Lev... Hát, eleinte nagyon nem kedveltem. Aztán szépen lassan megváltozott, és az is tudatosult bennem, hogy nem a személyisége miatt volt olyan, amilyen, hanem mert születésétől kezdve ezt nevelték bele. Szerencsétlenben teljesen a feje tetejére áll minden, rájön, hogy az a világ, amit ő eddig valósnak képzelt, csak egy hazugság. Tizenhárom éves, de éretten kezeli a helyzetét, ennek ellenére látszik, hogy ez túl sok neki, és tulajdonképpen részben beleőrül a helyzetébe... A végére már az egyik kedvencem lett.
Rolandot nem zártam a szívembe, ennek ellenére nagyon sajnáltam, ami történt vele, mert sok rosszat tett, de attól még ezt nem érdemelte volna.
Hayden a személyes kedvencem, még ha nem is szerepel túl sokat. Szórakoztató, intelligens, egyedi, és jó ember. Minden jelenetet feldobott, amiben jelen volt.
CyFi története izgalmas (és kissé megrázó) volt, maga a sztori nagyon-nagyon tetszett, őt viszont nem tudtam megszeretni. Nem azért, mert nem jó karakter, egyszerűen csak... nem tudom. Nekem nem volt szimpatikus, de ez valószínűleg abszolút egyén függő. Nem mondom el, hogy mi történik vele, mert azzal lelőném a poént, de annyit mondhatok, hogy szerintem a könyv egyik legjobb része.

Borító:
Ez ragadta meg elsőként a figyelmemet, és még most is nagyon tetszik. Mondjuk, hangulatban nekem annyira nem passzol, de ezt leszámítva imádom. Egyszerű és jól néz ki. Hatásos. Jól mutatna a polcomon, kár, hogy könyvtári.

Kedvenc idézet(ek):
"Egy dolgot mindenképpen megtanul az, aki ilyen sokáig él, mint én: nincsenek se jó, se teljesen rossz emberek. Egész életünkben felváltva járkálunk a sötétségben és a fényben."

"Sonia lerázza magáról a fiú kezét, és dühös pillantást vet rá. 
– Ha a segítségedre lesz szükségem, majd szólok. Ilyen törékenynek látszom? 
– Ami azt illeti, igen. 
– A látszat csal – feleli az öregasszony. – Elvégre, amikor megláttalak, rólad is azt gondoltam, hogy viszonylag intelligens srác vagy."

"Gondolkodni fogunk, mielőtt cselekszünk, és ezzel megnehezítjük a dolgukat."


Rövid összefoglalás:
Akik szeretik a disztópiákat, azoknak mindenképpen ajánlom. Magával ragadó, izgalmas, erős karakterekkel, fordulatos cselekménnyel, jól kidolgozott, kellően borzalmas jövőképpel. Ráadásul bőven ad gondolkodni valót. Számomra minden megvolt benne, ami egy tökéletes könyvhöz kell. Az írásmód nem korszakalkotóan zseniális, inkább azt mondanám, átlagos, de pont jó. Az E/3 jelen volt az egyetlen, amiért nem voltam oda, de hozzá lehet szokni.
Nagyon ajánlom.









U.I.: Még jövök nektek egy Silber és egy Percy Jackson véleménnyel... Másokat is olvastam időközben, de egyszerűen nincs rá időm, hogy mindenről írjak, szóval próbálom a jelentősebbeket kiragadni. Hiába próbálkozom, már világos, hogy suli közben nem tudok annyi véleményt hozni, de azért igyekszem a maximumot nyújtani. Ha egy hétig nem jelentkezem, az még nem jelenti azt, hogy meghaltam. Csak azt, hogy haldoklom. :D

2016. szeptember 10., szombat

Sophie Jordan - Vanish

Oldalszám: 272
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Vanish
Fordító: Gát Anna
ISBN: 9789633738900
Országos megjelenés: 2014.10.24.

Fülszöveg:
Sophie Jordan Tűzláng-trilógiájának második részében a lázadó, korábban önkéntes száműzetésben élő Jacinda – aki egy titkos közösséghez, a drakikhoz tartozik, akik a mitikus sárkányok leszármazottai – kénytelen családjával visszatérni a falkájukhoz. Jacindát, mivel nem tudott szerelméről, az ember Willről lemondani, és emiatt számtalan kárt okozott magának és szeretteinek, nem fogadják kitörő örömmel az övéi. Ő azonban mindent elkövet, hogy legalább látszólag beilleszkedjen. Amikor a falka „trónörököse”, Cassian, a pártfogásába veszi, egyrészt könnyebb lesz az élete, ugyanakkor a még mindig Willbe szerelmes lány érzelmi életét teljesen felborítja az új hódoló. Főleg mivel Jacinda ikertestvére, Tamra, szintén különleges képességeket kezd mutatni, és így egyre értékesebb a falka szemében, és egyre esélyesebbnek érzi magát Cassian szerelmére…

Kapcsolódó: Firelight


Véleményem:
Hát. Hááát.
Én meglehetősen sokat vártam ettől a könyvtől, mert ugyan az első résznek rengeteg hiányossága akadt, volt ott bőven jó dolog is, és végül pozitív élményként maradt meg bennem. Itt már azért voltak gondok.

A történetet pontosan ott folytatjuk, ahol az első könyvben abbahagytuk. Jacinda és a családja visszakerül a falkához, Willtől elszakad, az ikertestvéréből viszont végre előjön a draki, pedig azt hitték, ez már veszett ügy. A falkában azonban nincs minden rendben, az aktuális rendszer leginkább diktatúraként írható le, ráadásul mindenki neheztel Jacindára, amiért leléptek, hát még az anyjára. Gyakorlatilag mindenki elfordul főhősünktől, ő pedig a múltját siratja ("mindig az kell, ami nincs" szindróma. Az előző részben a falkája után nyafogott, most meg azért, ami a falkán kívül van). Végül felbukkan Will, és ott a lehetőség a szökésre.

Na most. Ebben a könyvben gyakorlatilag semmi sem történik úgy nagyjából a 180. oldalig - ami azért gáz, mert az egész könyv összesen 270 oldalas. Jacinda szenved, mert csak. Nincs jobb dolga.
Az addig oké, ha az embernek bűntudata van, meg az is valóban megesik, hogy olyanért hibáztatjuk magunkat, amiről nem tehetünk. De hogy valaki egy teljes könyvön keresztül semmi mást ne csináljon, csak sajnálja magát, amiért múlt héten kedden túl hangosan vett levegőt, az azért már egy egészen icikét-picikét rohadtul sok.
Értékelem én, ha valaki észreveszi és megbánja a hibáit, de ez már beteges. A könyv felében igazából azt sem tudtam, Jacinda épp miért próbál meg bennem Alkonyatos feelinget kelteni, csak azt, hogy remekül csinálja.
A falu legjobb pasija nem a húgomat szereti, hanem engem? Vissza kéne húzódnom. 
Az anyám próbált új éltet kezdeni, de nem jött össze neki? Le kéne lépnem innen.
Valaki kémkedett utánam, és megütötte a bokáját? Hm, igen, ezért fel is kéne akasztanom magam.
És még ha tenne is valamit, akkor azt mondom, oké, nem csak sajnálja magát a bűntudata miatt, hanem cselekszik is, de neeem, olyan messze azért ne menjünk, azt még a végén lehetne cselekménynek hívni.

Aztán: tőmondatok. Elismerem, sok helyzetben a rövid, de sokat mondó mondatoknak is megvan a maga szépsége és ereje, de ha az egész könyv ezekből áll, akkor
a, elveszik a hatás
b, idegileg kikészíti az olvasót.
Ez már az első részben is jelen volt, de azt hittem - én naiv - hogy legalább javul valamicskét a helyzet.
Hát nem jött össze,
És csak hogy fokozzuk, Sophie Jordan megint egy olyan szerző, aki nem tud bánni a mondatvégi írásjelekkel. Annyira sok felkiáltójel van benne, hogy az nem igaz, és ez azt az érzést kelti az emberben, hogy itt mindenki mindig üvöltözik.
Mellesleg a fordításba is becsúszott jó pár hiba, amihez azért nem vagyok hozzászokva, de ez végül is nem az író hibája, szóval el tudok nézni felette.

Na, ez nagyon, de nagyon kikívánkozott belőlem.
Most összeszedem magam és elmondom a pozitívumokat, mert azért nem teljes kudarc az egész, van itt olyan is, amiért azt mondom, hogy nem volt teljes idő (és türelem) pocsékolás elolvasni ezt a könyvet.
A világ még mindig érdekes. Maguk a drakik felkeltik az ember figyelmét, mert hát nem minden második történetben futok bele sárkányleszármazottakba. Ez a része szépen kidolgozott, megvannak a drakikon belül is a fajok, azok feladatai és szerepe, illetve maga a közösség minden szokása és idiótasága. Mert hát az utóbbiakból is akad. Bőven.
Túl sokat nem tudunk meg a fajról, amit az első részből ne tudnánk, viszont arról a közösségről, ahol Jacinda eddigi életének java részét leélte, annál többet.
A lány családja legalább részben kezd végre családként viselkedni, az anyja ugyan javarészt egy rakás szerencsétlenség ebben a részben, én mégis jobban meg tudtam kedvelni, mint az előzőben, ugyanis végre bizonyította is, hogy nem csak az egyik lányát szereti. (Bravó. Egy anya, aki csak két könyv után képes eljutni idáig.)
A testvéri kapcsolatból is többet látunk, bár szerintem egy kicsit sántít a nagy "szeretet". Valahogy úgy adja ki magát, hogy "csak akkor szeretlek, ha teljesen egyformák vagyunk". Ugyanis amíg Tamra nem volt draki, eltávolodtak egymástól, erre most hirtelen szent a béke. Most akkor hogy is van ez...? Feltétel nélküli szeretet... ja, hogy az csak a mesedélutánon létezik. Ja. Bocsánat. Én nem egészen így gondolom.

Ráadásul a stílus végig szájbarágós. Ahelyett, hogy éreztetné a az érzelmeket, a kapcsolatok fejlődését, újra meg újra leírja, hogy mi történik, és ennek így egyrészt semmi hatása, másrészt unalmas, harmadrészt azt érzem, hogy az író teljesen hülyének néz, ami legyünk őszinték, nem valami pozitív dolog.

Will és Jacinda kapcsolata nem halad sehova, igazából egy helyben toporog, és olyan hirtelen váltogatja a természetét, mint az időjárás. Egyszer "mi nem lehetünk együtt" szindrómában szenved, a következő fejezetben meg már szétszakíthatatlanok.
Egyedül a végét tudtam igazán élvezni (azt a nagyjából 30 oldalt), amikor végre megvan a szökés, a szereplők ténylegesen tesznek is valamit, vannak fordulatok, van izgalom, és egy amolyan félig-meddig függővég, ami érezteti, hogy lesz itt miért izgulni a következő részben.
Ennek ellenére erősen gondolkodom rajta, hogy el sem olvasom a harmadik könyvet, mert ugyan nem volt teljes időpocsékolás ez a kedves kis második rész, de nem is dobtam hanyatt magam, és többször kaptam idegrohamot, mint ahogy szerettem volna.

Karakterek:
Jacindát az előző részben bírtam, mostanra elegem lett belőle. Mindenért bűntudata van, de akármi is történik, úgy hozza ki a dolgokat, hogy nekünk őt kelljen sajnálni. Határozatlan, sokszor irritálóan buta, ha néha véletlenül el is kötelezi magát valami mellett, akkor a pillanat hevében teljesen máshogy dönt, és képes mindent - de tényleg mindent - a feje tetejére állítani egy fél perc alatt. Volt egy-két szép húzása, az önsajnálatát leszámítva azért elmondható róla, hogy nem önző, nem menthetetlen a helyzet, csak nagyon rossz.
Will túl keveset szerepel, és így jellemeben igazából semmit sem fejlődik. Ha valaki már nem emlékszik rá az első részből eléggé, akkor azt sem fogja érteni, hogy tulajdonképpen miért is van benne a könyvben. Pedig én őt nagyon-nagyon szerettem, és borzasztóan hiányzott. Adott valami pluszt az első részhez, ami ebből a könyvből teljesen kimaradt.
Tamra már egy kicsit szerethetőbb, de azért én nem egészen tudom megérteni minden lépését. Valahogy nem szimpatikus az egész lénye, túl sok olyat tett, ami fölött én azért nem tudok olyan egyszerűen elsiklani. Az előző részben gyakorlatilag megszűnt testvérnek lenni, csak mert Jacinda draki, ő meg nem, és most, hogy ő is manifesztált, már rögtön minden rendben van.
Aki egy kicsit előrébb lépett a háttérből, az Cassian, és ennek valahol örültem is. Nála igazából feljön a viszonzatlan szerelem téma, amiből sokkal többet ki lehetett volna hozni.
Ez is érdekes, egyébként. Jacinda sajnálja a húgát, amiért Cassian nem őt szereti, és úgy gondolja, a fiúnak kutya kötelessége beleszeretni Tamrába, de azt meg képtelen felfogni, hogy Cassian őt szereti. Megérteni meg már végképp nem tudja. Ebben annyi logika sem volt, mint a könyv többi részében.
Severin szintén lehetett volna érdekes karakter, de nem lett, mert hát arra minek szánjunk időt. Remekül funkcionál, mint szívtelen zsarnok, de ha ezen kívűl valami mást is tudnák róla, az remek lenne.

Borító:
Szerintem egészen jól mutat, bár nem az a feltűnő szépség. A cím színével nagyon nem vagyok kibékülve, az egész valahogy nem adja vissza a hangulatot. Sokban hasonlít az elsőjére, viszont ami ott jól jött ki, itt már nem működik. Távolról oké, meg elmegy, de nem vagyok elájulva tőle.

Kedvenc idézet(ek):
"Azt legalább tudja irányítani. Téged nem. Nem tud hatással lenni arra, ami történt. És az emberek megijednek amikor… nincsenek hatással arra, ami fontos nekik."

Rövid összefoglalás:
Őszintén szólva, kihagyható. Az első részt minden hibája ellenére szerettem, ezt viszont nem igazán. Talán jobb lett volna, ha annak az emléke marad meg bennem, és nem rontom el ezzel. Szóval, nem tudom azt mondani, hogy nem ajánlom, mert aki kibírja az idegesítő főszereplőket és néhány írásmód beli problémát, az valószínűleg élvezni fogja.
Ha viszont a Firelight-ban ezek idegesítettek, akkor szerintem nem szükséges folytatni.

Könyv trailer:
(Ha ezt lehet annak nevezni...)