2017. január 28., szombat

Marie-Aude Murail - Oh, boy!

Oldalszám: 192
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Oh, boy
Fordító: Burján Monika
ISBN: 9789632455716
Országos megjelenés: 2014.06.11
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Három testvér néhány órája magukra maradt a világban,
de megesküdtek, hogy soha senki nem választhatja el őket egymástól.
A legidősebb Siméon, tizennégy éves. Cingár, barna szemű.
Különleges ismertetőjele: intellektuálisan koraérett, már az érettségire készül.
A középső Morgane, nyolcéves. Barna szemű, elálló fülű, osztályelső.
Különleges ismertetőjele:
a felnőttek minduntalan elfeledkeznek a létezéséről.
A legkisebb Venise, ötéves. Kék szemű, szőke, elragadóan bájos.
Olyan kislány, amilyet mindenki szeretne magának. Különleges ismertetőjele:
forró szerelmi történeteket játszik el a Barbie babáival.
A Morlevent gyerekek nem hajlandók a sorsukat az első jöttment szociális asszisztensre bízni.
Az a cél hajtja őket, hogy kikerüljenek a gyermekotthonból,
ahová elhelyezték őket, és családra leljenek.
Két személy lehetne a gyámjuk. Csakhogy eleinte egyiknek sem fűlik hozzá a foga.
Aztán meg egyszerre mindkettőnek. De az egyik nem túl rokonszenves, a másik meg felelőtlen, ráadásul…

Ja igen! És ez a két személy ki nem állhatja egymást.


Véleményem:
Azóta már mást olvasok, de még mindig a hatása alatt állok. Tulajdonképpen képtelen vagyok elengedni a szereplőket. Meglehetősen gyorsan ki lehet olvasni, de annál tovább tart a hatása.

Történetünk elején megismerkedünk a Molevent gyerekekkel, akiket az apjuk már régen elhagyott, az anyjuk pedig éppen most hunyt el. A gyerekek magukra maradnak, nem tudják, mi lesz velük, de egy biztos: nem engedhetik, hogy szétválasszák egymást. Csakhogy az élet eddig sem volt kegyes hozzájuk, ezután sem lesz.

Ez a könyv mindössze 190 oldal, mégis benne van szinte az egész világ. Olyan problémákat dolgoz fel ennyi idő alatt, amin más művek több száz oldalon keresztül rágódnak. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, de tényleg nem tűnik sem túl sietősnek, sem összecsapottnak. És tényleg rengeteg minden van benne, ami megérdemel annyit, hogy legalább egy kicsit foglalkozzunk vele. Széthullott családok, öngyilkosság, gyermekrák, koraérettség, homoszexualitás, családon belüli erőszak... Mindez egy ilyen rövid könyvben, és mégsem lesz tőle zsúfolt.

YA, de nem tekinti hülyének az olvasóit, sőt. Nem is az a tipikus "ilyen is van, ti szerencsétlen, vak idióták"-féle kioktató stílusú könyv, hanem egyszerűen csak eléri, hogy az ember - és nem csak a tizenévesek, hanem akár a jóval idősebbek is - elgondolkodjanak rajta, mennyi minden van, ami sokunkat nem érint, és hogy milyen szerencsések vagyunk emiatt. Én speciál a könyv olvasása közben egyre jobban éreztem azt, hogy hihetetlenül nagy mákom van az életemmel, akkor is, ha nem megy mindig minden simán. Van egy szerető családom, jó körülmények között élünk, és mind jó egészségnek örvendünk (legalábbis legtöbbször. A bárányhimlőbe is csak én akartam belehalni).

Ezeknek a szereplőknek semmi sem megy zökkenőmentesen, és ilyen sajnos valóban előfordul.
Olyan érzelmi töltet van a könyvben, hogy azt nehéz lenne szavakkal leírni. Érezni kell. A testvéreken kívül eleinte nagyjából senki sem szeret senkit. Bart remekül elvan a saját világában, féltestvére szintúgy - ráadásul ők ketten utálják egymást. A gyerekek apját rég elnyelte a föld, azt se tudja senki, éle-e vagy hal, és a gyerekek ügyével foglalkozóknak is mind megvan a maguk hülyesége. Kedvenc gyereket választanak a háromból, egyszerűen képtelenek belegondolni a helyzetükbe. Siméon igyekszik segíteni a testvérein, de közben neki is megvan a maga gondja, és ő maga is gyászol. Bart nem elég felnőtt, túlságosan felelőtlen, ráadásul a gyámügy nincs elragadtatva a szexuális beállítottságától, pedig a szóba jövő emberek közül még mindig ő az egyetlen, aki mutat némi hajlamot a szeretetre. Josiane egyáltalán nem tűnt alkalmasnak a feladatra, főleg az elején.

A legérdekesebb talán az, ami Bart és Siméon között történik. Kezdetben egyáltalán nem kedvelik egymást, és ezt valahol meg is értem. Siméon intellektuálisan koraérett, tudja, mi az a felelősség, Bart pedig pontosan féltestvére ellentéte. Aztán ahogy telik az idő, és meg kell birkózniuk bizonyos dolgokkal, szépen lassan minden megváltozik. Bart felfogja, hogy muszáj lesz felnőttként viselkednie, és megtanul úgy istenigazából szeretni, ami eddig szintén nem nagyon ment neki. Érdekes és megható az ő történetük. Itt jön be a képbe a rák is, amit - a Csillagainkban a hibával ellentétben - ez a könyv ténylegesen tud kezelni is.

Azt is felhozza - és ez megint csak egy nagyon jó húzás volt - hogy az emberek milyen gyakran nézik a külsőségeket a belső értékek helyett. Persze szeretjük mondogatni, hogy csak az számít, ami belül van, és nem a külső, ennek ellenére rengetegen mégis az utóbbit nézik. Josiane például csak és kizárólag a legkisebb gyereket akarja örökbe fogadni, mégpedig azért, mert szép és aranyos. És nincs vele egyedül. Sokan nem foglalkoznak a két idősebb testvérrel, mert nekik nincs olyan megnyerő külsejük. Kegyetlen, de sajnos elég valósághű, és mindenképpen érdemes elgondolkodni rajta.

Mindettől függetlenül a könyv nem depresszív. Igen, rettenetes dolgokról beszél, és nem is vicceli el őket, de van egy sajátos humora, ami egy kicsit feldob két komor rész között. Mert az író nem azt akarja elérni, hogy az olvasónak az életkedve is elmenjen, hanem azt, hogy gondolkodjon egy picit ezeken a dolgokon, de közben ne feledkezzen meg az élet szép oldaláról sem.

A végét szintén szerettem. Nem teljes a Happy End, de nem is kudarc, és ez igazából elég életszerű. Mert történhetnek még azért szép dolgok ennyi katasztrófa után, de soha sem lesz minden tökéletes, és nem tehetünk mást, ezt el kell fogadni.

Karakterek:
Röviden és tömören: fantasztikusak. 190 oldal, és egy rakás kidolgozott, komplex karakter.
A testvérek közül egyértelműen Siméon kapja a legnagyobb szerepet, hiszen ő az, akinek hirtelen felnőttet kell játszania, úgy, hogy közben ő maga is hatalmas akadályokba ütközik. De ez közel sem jelenti azt, hogy a többiek háttérbe szorulnak. Mindannyian megmutatnak valamit abból, hogy milyen, amikor egy gyerek árvává válik. Venise még kicsi, és ő az, aki egyszerűen csak kimondja, amit gondol. Ahhoz ragaszkodik, aki éppen kedvesen szólt hozzá, mert egyszerűen elveszne enélkül. Morgane pedig az, aki rettenetesen vágyik a szeretetre, és arra, hogy valaki végre észrevegye a fájdalmát és foglalkozzon vele úgy, mint egy szülő.
Bart kap még hatalmas szerepet, és a végére nehéz lenne nem szeretni. Eleinte sokszor fájdalmasan érzéketlen, és nem is voltam odáig érte, de szépen lassan az egyik kedvencemmé vált. Ő sincs könnyű helyzetben, és sokszor megsajnáltam. Ő az, akire hirtelen rászakad minden probléma, holott eddig nem hogy senki nem szólt bele az életébe, de nagyjából semmiért nem kellett felelősséget vállalnia. A könyv körülbelül felétől azonban ő lesz az, aki törődik féltestvérei sorsával, és akármilyen nehezére is esik, igyekszik segíteni. Nem változik meg teljesen, de nem is ezt várja az ember. Egyszerűen csak észhez tér.

Borító: 
Nekem tulajdonképpen tetszik. Amikor először megláttam, arra gondoltam, hogy ez valami nem túl kreatív, sablonos romantikus történet. Aztán persze hamar kiderült, hogy nem az, de így is passzol hozzá. Még jobban is, mintha romantikus sztori lenne. Egyszerű és szép, és akárhányszor meglátom, eszembe jut, hogy ez a könyv valójában tele van szeretettel, csak hagyni kellett kibontakozni a szereplőket.

Kedvenc idézet(ek): 
"– Figyusz, tizennégy éves vagy. Én húszévesen érettségiztem. Bőven ráérsz még.
– Nem akarok a lelkedbe gázolni, Bart, de nem te vagy a példaképem."

"– Nem gondolja, hogy jobb lenne, ha inkább munkát keresne? – vetette fel Aimée egy olyan napon, amikor a fehérneműügynök éppen úton volt.
– Ha keresünk, fennáll a veszélye, hogy találunk is – jegyezte meg Barthélemy."

"– Pow-wow – rendelkezett.
A három gyerek egy pillanat múlva már törökülésben kuporgott a szőnyegen, takaróval a vállán.
– Mi az, mit csináltok? – érdeklődött Bart.
Morgane elmagyarázta:
– Így szoktunk döntést hozni.
– Király – bólintott Bart. – Én is csatlakozhatok?
– Igen – mondta Siméon. – De a hülyék csak utoljára szólhatnak."


Rövid összefoglalás:
Ez a könyv egy igazi gyöngyszem. Mindenképpen ajánlom, mert bár tényleg nagyon rövidnek tűnhet, valójában rengeteg minden van benne. Értelmes, szerethető és elgondolkodtató. Nem mondok ilyet túl gyakran, mert tudom, hogy olyan könyv gyakorlatilag nincs, ami mindenkinek tetszene, de olvassátok el. Nem vesz el sok időt, viszont hatalmas élmény, és nyomot fog hagyni.


2017. január 20., péntek

Helena Silence - Ezüsthíd


Kapcsolódó: Enigma 

Oldalszám: 552
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Ezüsthíd (Enigma 2.)
ISBN: 9789633990704
Országos megjelenés: 2014.11.22
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Lena Wall boldogsága nem tarthat örökké: Enigma biztonságából kilépve a veszélyekkel teli valóságban találja magát. Egy különleges erejű férfi felfigyel érző képességére, és minden lehetséges eszközzel megpróbálja megtörni az akaratát. Lena egyetlen menedéke az emlékei a családjáról és szerelméről, Alexről.
Vagy talán ezek sem.
Egy jeges folyóban tér magához megmagyarázhatatlan sérülésekkel, és teljes múltját, még saját nevét is elfelejtve. Egy szabadnapos nyomozó menti meg, aki új életét kínál neki, új barátokat, és még annál is többet.
Kialakulhat-e barátságból szerelem? Mi az összefüggés a véres, kegyetlen gyilkosságok között, amelyek Lena körül történnek? Vissza lehet-e kapni a múltat, vagy örökre elveszett?
Kínzó látomások és egy szenvedélyes szerelemről szóló álmai labirintusában Lenának újra meg kell találnia önmagát és az utat, amely az Ezüsthídon át Enigmába vezet.


Véleményem:
Rettenetesen megörültem, amikor megláttam az iskola könyvtárában, mert már égen-földön kerestem (a vásárlás meg nem jött szóba, mert Giger minden, csak nem gazdag), és sehol sem sikerült összefutnom vele.

Az Ezüsthíd jóval az Enigma utolsó fejezete után kezdődik, és sokkal másabb, mint az előző rész. Lena emberrablás áldozata lesz, és egy olyan férfi pincéjében köt ki, aki igyekszik kiölni belőle mindent, ami eddig volt, és a tulajdonává tenni a lányt. Lena ellenáll, ameddig tud, de egy idő után képtelen rá. Megszökni ugyan megszökik, de nem emlékszik semmire a múltjából, ráadásul a képességét sem tudja kezelni. Theo ugyan felkarolja, de hiába a férfi minden igyekezete, igen nehéz úgy új életet kezdeni, hogy az ember tudja, ő már volt valaki, de nem emlékszik rá, hogy ki.

Az első olyan 100-150 oldalt nem igazán szerettem. Teljesen elveszett az a hangulat, amit az első rész olvasása közben éreztem. Az Enigmát nagyon szerettem, egy nap alatt elolvastam, és bár nem mondom, hogy a nagy kedvenceim között van (de ez nem az Enigma szégyene, hanem más könyvek dicsősége), azért egy kellemes emlék marad, és nyugodt szívvel ajánlom másoknak is.
Ez a rész viszont egyrészt nem rántott be túl hamar, másrészt az elején egyszerűen csak rosszul éreztem magam olvasás közben, és elkezdtem számolni oldalakban, hogy mennyi van még hátra - ami sosem jó jel.
Lena elveszett, Enigma elveszett, a lány új családja és barátai elvesztek. Új helyszín, új emberek, új akadályok. Az egész rettenetesen nyomasztó és fájdalmasan ismeretlen volt.
Aztán szépen lassan behúzott. Nem az a tipikus berántás volt, hanem egy sokkal lassabb folyamat, de végeredményben nincs nagy különbség.

Tulajdonképpen egy új környezetbe kerül az a fantasys elem, amit már az első részben láttunk, és ez a maga módján nagyon jó tud lenni. Egyfajta alternatíva. Mi lett volna, ha Lena nem oda kerül, ahova került? Valószínűleg minden másképp alakul.
Több dolog is van, ami nagyon tetszett. Egyrészt az, hogy végig együtt lehet érezni Lenával. Lélekben ugyanazon mentem keresztül, mint ő, csak persze egy enyhébb változatán. Átjön a félelme, a zavarodottsága, az, hogy azt se tudja, mit kezdjen magával... Rossz belegondolni, hogy egy ember bizony valóban elveszítheti az emlékeit.
Aztán, az emberi kapcsolatok.
Nagyon örültem neki, hogy nem lett belőle szerelmi háromszög. Ha Lena most hirtelen beleszeretett volna Theoba, akkor valószínűleg minden lettem volna, csak boldog nem. A szerelem nem egy olyan dolog, ami bárkivel kialakulhat, aki szimpatizál veled - bár sajnos sok YA könyv beleesik abba a hibába, hogy ezt így mutatja be. Lena azonban nem lesz azonnal belezuhanva a hős lovagba, hanem egyrészt érzi, hogy neki valaki más hiányzik, másrészt egyszerűen tudja, hogy nem egymásnak valók. Nem azért, mert bármelyikük is rossz ember, egyszerűen csak Lena nem szerelmes és kész.

Ezen kívül azért másokkal is kapcsolatba kerül.
Random észrevétel: Helena Silence szereti a tragikus családi sztorikat.
Lena és Miranda barátsága (erre nem nagyon van jobb szó) egyszerűen csak szép. Nem mondom, hogy teljesen valós (sajnos a kislány helyzetében a való életben sokszor semmi sem segít), de azért nem is rugaszkodik el maximálisan a valóságtól. Nem rohanós, szépen van felépítve és nekem nagyon tetszett.

A következő meglepetés akkor ért, amikor Lena hazament. A helyzet az, hogy nagyon vártam ezt a pillanatot, aztán amikor eljött, mégsem örültem neki. Valószínűleg azért, mert addigra annyira hozzászoktam a lány új környezetéhez, hogy nehéz volt kiszakadni belőle.
De azért lényegesen gyorsabban visszaszoktam Enigmába, mint ahogy az elején megszoktam, hogy nem ott vagyunk.

Amit nem szerettem, az a vége. Oké, családi tragédiák, stb, de ez már akkor is felesleges volt. Egy darab hozzátartozója azért igazán maradhatna az embernek... Értem én, hogy ez az élet rendje, előbb vagy utóbb mind meghalunk, de ez számomra annyira nagyon felesleges volt, hogy azt nem tudom szavakkal kifejezni.
Aztán. Ezzel a drámaisággal pontosan ellentétes a dolog, de a túl nagy tökéletességtől is hülyét kaptam. Mire gondolok? Mondjuk arra, hogy Victor és Theo is olyan emberek, akiknek a társaságára nagyjából mindenki vágyik, mert aligha van rossz tulajdonságuk (és ez most főleg az előbbire igaz), ráadásul mindig minden helyzetben kedvesek és megértőek. Victornak saját céljai és érzései a szereteten kívül gyakorlatilag már nincsenek is. És ez mind szép és jó, csak épp álomnak hívják, nem valóságnak.

De ezek igazából olyan dolgok, amik ritkán zavartak be annyira, hogy eltereljék a figyelmemet arról, ami viszont jó.
A helyzet az, hogy Helena Silence remekül ír. Csak mesél, mesél és mesél, az olvasó figyelme pedig nem tud elkalandozni. Az egy dolog, ha valaki tud gyönyörűen fogalmazni, az pedig egy másik, ha közben érdekes is tud maradni. Épp ezért a kevésbé izgalmas részeket sem akartam otthagyni, mert jól voltak megírva.

Karakterek: 
Lena nem a legnagyobb kedvencem, de azért sikerült megkedvelnem. Ezer százalék, hogy a való életben nem lennénk barátok, de ez csak azért van, mert az ő személyisége nemigen passzol az enyémhez.
Tud talpraesett lenni, ha akar, igyekszik úgy cselekedni, hogy másoknak is jó legyen, és ami a legfontosabb, gondolkodik.
Theo nagy kedvenc lett. Sajnáltam, mert ő tényleg szerelmes volt, de hát mit lehet tenni. Tetszett, hogy a végén azért láthattuk gyengébb oldalát is, mert ettől jobban hasonlít élő-lélegző lényre, mint mesefigurára.
Alex amolyan semleges nálam. Meg tudom érteni, hogy mások miért vannak oda érte annyira, és én is szeretem, de nem lett olyan hatalmas kedvenc. Szerintem azért igyekezhetett volna jobban azzal a megértéssel. Elhiszem, hogy nehéz, de ilyen helyzetben nem árt belegondolni, hogy a másiknak sem könnyebb.
Egyébként a legtöbb karaktert hiányolni fogom egy kicsit most, hogy nincs tovább. Jól kidolgozottak, és bár nem ártana egy kicsit emberibbé tenni őket, ez nem olyan nagy hiba, hogy ne tudjam figyelembe venni az összes többi dolgot, ami viszont jó.


Borító: 
Már több köze van a könyvhöz, mint az előzőnek volt, és nekem tetszik is. Nem kedvenc, de azért vannak sokkal rosszabbak is. Igazából jó ránézni, még ha nem is a "kedvtelésből nézegetem szabad perceimben" kategóriába tartozik.

Kedvenc idézet(ek): 
"– Hunyd be a szemed, és próbálj meg semmire sem gondolni.
– Ez ellentmondás. Ha a semmire gondolok, az is valamivé válik. Vagy épp ellenkezőleg, egy csomó minden felmerül bennem, csak azért, mert tudom, hogy nem szabad rágondolnom – magyaráztam."

"– Még mindig olyan sápadt vagy, mint egy szabadnapos Hófehérke (…)."

"– Megfojtasz – tiltakoztam. Próbáltam megteremteni egy kis rést a testünk között, de ő minden próbálkozásomat megszüntette.
– Csak táncolok. Ezért vagyunk itt.
– Ez inkább függőleges előjáték – morogtam, és megint megpróbáltam távolabbkerülni tőle.
– Ez egy ilyen tánc, hercegnő. Törődj bele."

Rövid összefoglalás: 
Mindkét részt ajánlom. Jó olvasmány, vannak benne elgondolkodtató részek is, és az írásmód nem hagyja, hogy másra figyelj, és ne a könyvre. Ha valaki már olvasta az elsőt, és most szemez ezzel, akkor szerintem nyugodtan álljon neki.
Viszont aki nagyon nem bírja azt a bizonyos csajos tökéletességet, akkor az nem biztos, hogy élvezni fogja, és lehet, hogy egyszerűbb, ha inkább kihagyja.


2017. január 15., vasárnap

Kiera Cass - A Párválasztó

Oldalszám: 360
Kiadó: GABO
Eredeti cím: The Selection
Fordító: Gázsity Mila
ISBN: 9789636896188
Országos megjelenés: 2013.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg: 
Harmincöt ​​lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik. A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással. America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz küzdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan. Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna.

Véleményem:
Ezzel a könyvvel nagyon komplikált a kapcsolatunk. Nem most olvastam először, és ez valószínűleg jól is van így, mert az első olvasás után nem jött volna ki belőlem túl sok értelmes dolog. Akarom mondani, még nagyobb baromságokat hordtam volna össze, mint amiket általában szoktam. 


Szóval. Történetünk főhőse America, aki egy jövőbeli nem túl szép világban él, és akaratán kívűl (vagyis majdnem teljesen az akaratán kívül) bekerül a Párválasztóba, ahol a herceg 35 lány közül kiválaszt majd egyet, és feleségül veszi. America egy kicsit ugyan menekül otthonról, de ezt leszámítva semmi oka nincs rá, hogy részt vegyen a versenyen.
Mi történt, amikor először olvastam a Párválasztó első részét?
Rettenetesen kiakadtam.
A Párválasztó ugyanis az a könyv, ami felháborítóan szembetűnően hajaz az Éhezők viadalára, csak hiányzik belőle a tét és a vérengzés. Hogy konkrétan mire gondolok?
Párválasztó - Viadal
Maxon - Peeta
Aspen - Gale
May - Prim
Gavril - Caesar Flickerman
És még sorolhatnám. Körzetek helyett társadalmi rétegek, egymás gyilkolása helyett hajtépés és cicaharc. A legnagyobb probléma talán az volt, hogy a kettőt hirtelen egymás után olvastam. Az Éhezők Viadala hatalmas kedvencem lett, és azután a Párválasztó felért egy pofára eséssel. És még most sem tartom igazán jó könyvnek, ha belegondolok.

Miért?
Ha csak a világot nézzük, már akkor is feltűnik, hogy nincs minek feltűnni. Addig oké, hogy disztópia, de azon kívül, hogy tombol a nyomor és az igazságtalanság, mit lehetne erről elmondani? A történelemmel foglalkozik egy picit, és azok egészen jól sikerült részek, de egyébként nem tud felmutatni semmi extrát. Egy disztópiának ennél sokkal több részlet kell, mert ha csak odavágják az olvasó elé, hogy nagy vonalakban így néz ki a jövő, akkor nem tudja kellően beleélni magát a szereplők helyzetébe.

Aztán. A történet maga egyrészt meglehetősen lassú és messziről ordít róla az író amatőr mivolta. Akkor is, ha nem volt már az - a történetvezetése azt a súgja (ordítja), hogy még nagyon a pályája elején van. Amikor úgy érezheti az ember, hogy még az alap szintén is laposabb az egész, akkor bevág egy támadást, és ezzel el van intézve az izgalom. Vicces, hogy ezek a támadások gyakorlatilag szabályos időközönként helyezkednek el. Felváltva a balhékkal.
Az első részben összesen annyi történik (ezeken az epizódokon kívül), hogy America bejut a palotába, vívódik egy sort, először barátságot köt Maxonnal, majd rájön, hogy bele tudna szeretni. Még pluszba megjelenik Aspen, mint palotaőr, kiderül, hogy America kedves volt barátja még mindig szereti, és viszont. Innen a szerelmi háromszög, ami szintén nem a legkreatívabb szerelmi háromszög.

Tulajdonképpen a három könyv (a többiről inkább ne is beszéljünk) története lazán elférne egyben. Ha kiszedjük a felesleges rizsázást és visszaveszünk a feleslegesen nagy betűméretből, akkor egy darab 450 oldal körüli könyvben bőven elférne az egész.

Az első rész egy amolyan hosszabbra sikeredett bevezetés, ami egy hosszabb könyv elejének elmegy, de egy trilógia nyitókötetének már kevés. Az ember várja, hogy legyen valami izgalmas (igazi izgalomra gondolok), aztán egyszer csak vége van.

Még csak az írásmód, a megfogalmazás sem olyan jó, hogy az felkeltse az ember figyelmét. Kiera Cass nem használ sem szépen összerakott összetett mondatokat, még csak a szókincse sem túl bő. (És ezt már nem lehet a fordító számlájára írni, mert ő hozott anyagból dolgozik.) Nem lebutított vagy feltűnően rossz, egyszerűen csak rettenetesen átlagos.

Mindezek ellenére én imádom a Párválasztót.
Hagyok időt ezt összerakni. Nem, nem vagyok kettős személyiség, és a hangoknak sem engedtem meg, hogy így a bejegyzés közepén átvegyék az irányítást.
Így kijelentve tudom, hogy teljesen logikátlannak hangzik. És ez azért van, mert az is.
Mégis, hiába tudom az eszemmel, hogy a Párválasztó tele van hibákkal és irodalmilag nem ér sokat, egyszerűen csak szeretem. És ezen kellett elgondolkodnom.

Úgy látszik, léteznek még a világon olyan olcsó módszerek, amikkel meg lehet venni kilóra, akármennyire nem akarom. Leírhatnám, hogy nem szeretem a Párválasztót, de nem látom értelmét hazudni, ha egyszer igenis szeretem.
Ennek pedig leginkább a szerelmi szál és Maxon az oka.
Valahogy sikerült úgy megírni ezt a részt, hogy ne legyen profi, mégis szeressem. Én az vagyok, aki szereti a szerelmi háromszögeket, de ez még engem is idegesített - és mégis bírom. America és Maxon kapcsolata itt még nagyon az elején tart, de már most is megy a folyamatos vívódás, és ezzel, meg egy végül is elég jól kitalált álom-pasival sokakat meg lehet nyerni, és itt engem is sikerült. Nem azt mondom, hogy nem láttam már jobbat - mind férfi főszereplőből, mind szerelmi szálból olvastam már sokkal zseniálisabbat és szerethetőbbet. Egyszerűen csak ez is elég volt ahhoz, hogy akkor is élvezzem az olvasást, ha közben gyakran kaptam idegrohamot, és képes legyek még egyszer a kezembe venni ezt a könyvet.

Karakterek:
America az a karakter, akitől nagyon sokszor kaptam idegbajt, és nagyjából minden második oldal olvasása közben fejbe akartam dobni a saját könyvével, és mégsem utálom. Nem veszett ügy. Tudtam érte izgulni, néha tudtam vele együtt érezni - ehhez pedig az kell, hogy ne legyen kidolgozatlan, kétdimenziós. Lehet, hogy gyakran nyafogós és hihetetlenül határozatlan, mégis tudom "élő-lélegző emberként" kezelni, ami már jelent valamit. Persze, látni sokkal, de sokkal jobb karaktereket, de ettől függetlenül nálam lazán elmegy olyan középkategóriásnak.
Maxon meg... hát. Mit lehet itt mondani? Azzal is tisztában vagyok, hogy ez egy ilyen olcsó trükk, de nálam bejött. Beleírni egy olyan srácot a történetbe, akiről a szívük mélyén azért valljuk be, sokan álmodnak - ez gyakorlatilag egy kísérlet arra, hogy az író azt az olvasót is megvásárolja, akit a könyve egyéb részeivel nem menne. És mivel Kiera Cass ehhez azért egy picit ért, engem sikerült is. Maxont sikerült olyannak megírnia, aki törődik élete szerelmével, mindent megtesz érte, harcol érte és vigyáz rá. Ezzel sokan próbálkoznak, de azért nem mindenkinek jön össze. Én már az első részben megszerettem, és bár az ingerküszöböm egyre csak emelkedik, azért sikerült nyomor hagynia bennem, akkor is, ha néhány év múlva már nem fogom érteni, miért voltam annyira nagyon szerelmes. Ezen egyébként elég sokat kellett agyalnom, és amikor rájöttem, miről van szó, konkrétan megharagudtam a kedves íróra a módszereiért, meg magamra is, amiért tudott rám hatni velük.
Aspen sosem lesz kedvenc, de valamilyen szinten őt is tudom kedvelni. Amikor először olvastam az első részt, őt okoltam a bonyodalmakért, de később azért rájöttem, hogy azok java része inkább America hibája. Nem mondom, hogy a legjobb karakter, de azt sem, hogy felesleges.
A többi lány közül itt elvileg Marlee-t kéne megszeretni, de nekem sehogy se nem jön össze. Annyira ordít róla, hogy az vele a cél, hogy egy amolyan "mindenki szereti" karakter legyen, hogy engem márt csakazértis irritál.
America családját viszont szeretem. Nem csak azért vannak ott, hogy legyen kikért aggódnia a főszereplőknek (bár tagadhatatlan, hogy még mindig ez a legfontosabb szerepük), hanem ténylegesen egy családnak néznek ki. Minden családtagról megtudunk egy picit, mindegyikről tudunk képet alkotni. És ez azért nem rossz irány.

Borító: 
Na a borítót viszont még most is utálom. Sajnálom, ez már ki akart jönni.
Sokan mondják sok helyen, hogy jaj, hiszen ezek mennyire szépek... Vörös csaj nála ötször nagyobb ruhákban tükrökkel körülvéve. Hogy hanyatt ne vágjam magam a zsenialitástól.
Szerintem ezerszer többet érne, ha valami visszafogott, de szép borítót kapott volna, ami mondjuk így esetleg egészen véletlenül jellemző is a sorozatra.

Kedvenc idézet(ek): 
"– America Singer. Igazán érdekes a neve. Van esetleg valami története annak, hogy miért ezt kapta? – kérdezte Gavril.
(…)
– Tulajdonképpen igen. Amikor anya velem volt terhes, sokat rugdalóztam. Azt mondogatta, hogy harcos leszek, ezért arról az országról nevezett el, amelyik annyit küzdött azért, hogy ne hulljon szét ez a Föld. Fura, de el kell mondjam, hogy igaza volt: amióta csak megszülettem, mindenért megharcoltam vele.
Gavril elnevette magát. – Pedig az elmondása alapján ő is eléggé tüzes teremtés benyomását kelti.
– Az is. A makacsságom jelentős részét tőle örököltem.
– Szóval makacs is. Esetleg forrófejű?
Láttam, hogy Maxon eltakarja a kezével a száját, és jót nevet mögötte.
– Néha igen.
– Ha már ilyen forrófejű, elképzelhető-e az, hogy ön kiabált a hercegünkkel?
Mélyről jövőt sóhajtottam. – Igen, én voltam az. És tudom, hogy anyám ebben a szempillantásban rohamot kapott."

"– Ugyan már, America! Csak észrevetted a szemét meg a hangját…
– Kivéve, amikor elneveti magát! (…)
– Na jó, a nevetése tényleg vicces kicsit, de azért az is cuki.
– Na persze, már amennyiben élvezed az asztmaroham füledben felhangzó édes dallamát minden alkalommal, ahányszor csak elmondasz egy viccet."

"Íme, a férfi, aki egy napon országunk vezetője lesz – a férfi, akinek a női könnyek láttán inába száll a bátorsága."

Rövid összefoglalás:
Bizonyos olvasóknak jó. Nem kell tőle sokat várni és az idegesebb fajtáknak nem árt nyugtatóteát inni előtte/közben, és akkor minden jó. Nem tökéletes és tisztában vagyok vele, milyen módszerekkel tud megnyerni annyi embert. Azt is megértem, ha valaki nem tudja felfogni épp ésszel, miért szeretjük ezt olyan sokan.
De aki vágyik egy kis álmodozós, lazázós disztópiára, annak igazából ajánlom.


2017. január 9., hétfő

Leiner Laura - A Szent Johanna gimi 1. - Kezdet

Oldalszám: 386
Kiadó: Ciceró
ISBN: 9789635397006
Országos megjelenés: 2010.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg (vagy valami olyasmi):
Egy sorozat a való életről
Egy sorozat, amely itt és most játszódik
Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások

A történet rólad is szól!

Véleményem: 
Mindig megfogadom, hogy nem olvasok el több olyan könyvet, amit mások akarnak rám erőszakolni, és tudom, hogy úgyse fog tetszeni, aztán ez mindig megdől.
Tulajdonképpen nem is tudom, hogy van-e értelme újra kijelentenem, hogy mostantól ilyet nem játszunk, mert a vége úgyis az lesz, hogy játszunk.

Kérdés: Miért nem akartam elolvasni ezt a könyvet?
Mert látatlanban is úgy gondoltam, hogy ez egy olyan sorozat, ami bizonyos embereknek és az életük bizonyos szakaszában jó lehet, de ezt leszámítva nincs benne semmi olyan nagyon zseniális elem, amitől az ember hanyatt vágja magát.
A problémák ott kezdődnek, hogy én nem vagyok olyan ember, vagy ha mégis, akkor ezen az időszakon már rég túljutottam.

Mi a Szent Johanna gimi?
Egy meglehetősen semmilyen, gimnazista lány nem túl kreatívan megfogalmazott naplója. Legalábbis az első rész ennyi, és semmi több.
Hogy később mi lesz, azt nem tudom, de nem is szándékozom kideríteni.

Az első szó, ami eszembe jut, hogyha rágondolok, az az "unalom". Történt bármi említésre méltó? Nem. Oké, ezt önmagában még képes vagyok elengedni, ugyanis ez egy gimis napló, nyilván nem epikus fantasy csatákra kell számítani, vérrel, kegyetlenséggel, halállal és hasonlókkal. (De tagadhatatlan, hogy feldobnák a helyzetet.)
Az igazság az, hogy az alapötlet nem rossz. Sőt. Kimondottan jó. Kell egy olyan gimis történet, ami nem a megszokott sablon, hanem őszintén beszél egy átlagos kamasz érzéseiről... De a kivitelezéssel már vannak gondok.
Látom a jó szándékot, és azt is, hogy ez az egész nem lenne hülyeség, de egy-két rész olyan szinten kiakasztott, hogy azt majdnem a könyv bánta. (Csak hát Lucia valószínűleg rövidesen véget vetne az életemnek, meg egyébként sem bántanék kölcsön könyvet.)
Ez a menő/ciki/nyomi dolog legalább segített, hogy a vérnyomáson ha csak rövid időre is, de normális legyen, és ne vészesen alacsony.
Ilyenkor azért hálát adok az alacsony vérnyomásomért, mert az sem ért meg, ha valamitől a kétszeresére ugrik.

Komolyra fordítva a szót, tényleg felháborított. Hogy egy kamasz valóban gondol-e ilyeneket? Igen. De nem arra kéne biztatni, hogy folytassa csak, és törekedjen arra, hogy "menő" meg "kúl" legyen, hanem arra, hogy alakítsa ki a saját személyiségét, és magasról tegyen rá, hogy a tömeg szerint mi a "ciki". Ha te kilencedikben Johnny Depp pulcsiban akarsz járni, akkor járj. Azért teszel vagy nem teszel valamit, mert neked úgy jó, nem azért, mert mások szerint az a menő vagy ciki. Lehet, hogy a sorozat többi részében mindez változik, de szerintem üzenet terén minden könyvnek meg kell állnia a helyét, egyesével is. Attól még, hogy valami sorozat, az nem jelenti azt, hogy külön-külön lehetnek a részek baromságok. De hát embere válogatja.

A másik: barátok.
Fogalomzavar. De súlyos. Reni úgy dobálózik ezzel a kifejezéssel, mintha egyáltalán nem tudná, mit jelent. Valószínűleg így is van.
Idegesen ugyanis nem lesznek néhány röpke hónap alatt a világ legjobb barátai. Elkezdhet kialakulni egy kapcsolat, és érezhetik már ekkor, hogy ez komolyabb lesz, mint egy laza osztálytárs-osztálytárs kapcsolat, de ez még mindig nem az, amiről Reni beszél. Egy igazán szoros barátsághoz sok mindent kell átélni közösen. Tudnod kell, hogy milyen a másik a jó és rossz pillanataiban, és ezt csak úgy derítheted ki, ha a saját bőrödön tapasztalod meg.
Mellesleg Reni lazán panaszkodik meg lelkendezik Virágnak Cortezről, de Virág egyszer sem mutatja, hogy ő is hajlamos lenne megnyílni. Arnoldot pedig látszólag csak azért "tartja" (erre nincs jobb szó), mert okos, és így van kivel dumálni a könyvekről.

A Cortezzel való "kapcsolatáról" meg inkább ne is beszéljünk. Persze, aranyos tini-szerelem, meg minden ami kell, de semmi komoly.
A gondok ott kezdődnek, hogy jelenleg az egyetlen ok, amiért Reni elvileg "szerelmes" (bár ez inkább csak rajongás), az az, hogy a srác menő.
Ha még egyszer meglátom ezt a szót valahol, sírva fakadok.

A szülők meg már megint egy másik kategória. Ez a rész annyira nem volt vészes, de azért vártam, hogy legalább egyszer ki legyen mondva, hogy könyvekből gyereket nevelni nem egészen normális dolog.

A nyelvezetről és az írásmódról csak annyit: miért?
Értem én, hogy napló formátum, meg egyebek, de ez elvileg akkor is egy könyv. Persze. Legyenek benne olyan elemek, amiktől néha úgy érezhetem, hogy ez egy napló, és nem csak egy sima regény. De attól még lehet ám normálisan fogalmazni.
Minden második szó a "mindegy", de azért "jaj" is akad bőven. A mosolygós és szomorú smileykat pedig szerintem igazán lehetett volna hanyagolni. Napló, nem napló, ilyen szempontból szerintem mindegy. Embere válogatja, de én így gondolom, egy nyomtatásban kiadott könyvtől már elvárható, hogy irodalmilag érjen is valamit.

A legnagyobb probléma az, hogy ez lehetne jó még így is - amennyiben valaki közölné a fiatal olvasókkal, hogy az, amit Reni gondol és csinál, ugyan gyakori és átlagos a kamaszok között, nem követendő példa. Erre egy tizenegy éves olvasó nem feltétlenül jön rá magától.
És a legnagyobb baj az, hogy Leiner Laura szerintem nem gondolja úgy, hogy amit írt, az nem követendő példa. Legalábbis nekem nem úgy jött le, de hogy pontosan mit gondolt, azt csak ő tudja.

Ugyanakkor nem tudom azt mondani, hogy veszett ügy. Nagy bűnei nincsenek, és még mindig sokkal, de sokkal közelebb áll a fiatal lányok lelki világához, mint sok hasonló témájú iromány. Nem kötném korhoz, mert szerintem az érettségi szintet sem lehet korhoz kötni, ráadásul itt az is közbeszól, hogy ki milyen személyiség. Én például annyira távol állok ettől az egésztől, hogy valószínűleg sosem vált volna a kedvencemmé. Ahány ember, annyi vélemény és ízlés.

Karakterek:
Renit egyszerűen nem bírtam megkedvelni. Szerintem nincs egyénisége, a gondolataitól meg hülyét kaptam, de ezt már fent kifejtettem. Egyelőre minden, csak nem pozitív példa. De hát mindenki változhat.
Virág már egy kicsit más, bár semmit nem tudunk meg róla, azon kívül, hogy kiért rajong, és hogy az elvált szülei folyton versengenek. És hogy emós. Ennek javarészt az az oka, hogy Renit sem érdekei túlságosan a többi részlet. Ennek ellenére még így is messziről ordít, hogy egyedibb, mint Reni.
Arnold volt talán a legkidolgozottabb mind közül, de ez nem az ő dicsősége, hanem a többiek szégyene. Van egyénisége és gyakorlatilag lehetetlen megingatni, amit kedves főhősünk is elleshetne tőle.
Cortez csak úgy van, fogalmam sincs, mit mondjak róla.
Kinga érdekesebb volt, de szintén nem kapott túl sok tulajdonságot.
A többiek meg elég gyakran összeolvadnak egy nagy pacává. Mindenkinek van egy darab jellemzője, és akkor már örüljenek maguknak, hogy ennyit kaptak. Értem én, hogy rövid a könyv ahhoz, hogy ennyi szereplőt bemutasson, de akkor nem is kell erőltetni. Ha a fontosokra fókuszált volna, a többieket meg hagyja pihengetni a sarokban, az sokkal eredményesebb lett volna.

A borítót és a kedvenc idézeteket inkább hanyagoljuk.

Rövid összefoglalás: 
Nem tudom azt mondani, hogy nem ajánlom, de azt sem, hogy igen. Annyit tudok tanácsolni, hogy aki beleolvas az idézetekbe Moly-on, és az alapján úgy érzi, hogy ez már nem neki való, mert kinőtt belőle, akkor inkább hagyja is békén. Megvan az a helyzet, amikor tetszhet, de ha ennek éppen nincsenek meg a feltételei, akkor feleslegesen fárasztja magát az ember.


2017. január 5., csütörtök

Maggie Stiefvater - Sinner

Oldalszám: 384
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Sinner
Fordító: Szabó Krisztina
ISBN: 9789633992821
Országos megjelenés: 2015.05.29
Moly.hu: XXX

Fülszöveg: 
meglelt
Cole St. Clair csak és kizárólag azért jött Kaliforniába, hogy visszaszerezze Isabel Culpepert. A lány Cole tönkrement, üres élete elől menekült, amivel csak még inkább tönkretette és kiürítette azt. Cole nem csak akarja Isabelt. Szüksége van rá.
elvesztett
Isabel próbál új életet kezdeni Los Angelesben. De nem igazán megy neki. Épp olyan jó ebben a színjátékban, mint az összes többi színészkedő ember… de mégis, mi értelme folytatni? Mit nyerhet mindezzel?
bűnös
Úgy tűnik, Cole és Isabel múltjának sosem volt jövője. Ugyanolyan könnyedén képesek megmenteni egymást, mint széttépni a másikat. Az egyetlen dolog, ami biztos: nem engedhetik el egymást.


Véleményem:
Ezzel a könyvvel bezárólag elolvastam az összes magyarul is megjelent YA könyvet, amit Maggie Stiefvater írt, és ez azért szomorú, mert szívesen olvasnék még. (Persze lesz is, csak ki tudja, mikor.)
Továbbra is állítom, hogy ő a kedvenc YA szerzőm, és nem azért, mert nem olvastam már jobb könyvet, mint az ő legjobb könyve, hanem azért, mert minden művét imádom.
De azt hiszem, már elég szerelmes levelet írtam neki a blogon, szóval ugorjunk.

Ez a rész már nem Grace és Sam történetével foglalkozik, hiszen azt lezártuk, hanem azt meséli el, hogy mi történt a Forever utolsó sorai után a másik szerelmes párunkkal. Cole és Isabel mindketten Kaliforniában vannak. Cole közölte a világgal, hogy él és visszatér, jelentkezik egy valóságshowba, ahol figyelemmel kísérik új lemeze felvételét. A célja persze az, hogy Isabellel közelebb kerüljenek egymáshoz, és végre ők is megtalálják a szerelmet.

Na most. Ennek a könyvnek igen kevés köze van az első három részhez. Még mindig a Mercy Falls farkasai sorozat része, de már csak egy farkassal foglalkozunk, és az ő szempontjából sem fontos elem, hogy csak félig ember. Nekem azért hiányzott belőle a fantasys rész. Szerintem Maggie ilyen téren rettenetesen kreatív, és nem egyszer fordult már elő, hogy úgy éreztem, pontosan azt írja le, amit olvasni akarok. Ezért most nem voltam odáig a boldogságtól, hogy bár még mindig egy farkasokkal teli világban vagyunk, már nemigen törődünk velük. Cole néha átváltozik, de annak teljesen más a jelentősége.

Ezt egy idő után el tudtam engedni, de azért tényleg hiányoltam.
Viszont van helyette nekünk egy szerelmi történet, amit imádtam. Grace és Sam párosa örökké megmaradó nyomot hagyott bennem, mert egy mintakapcsolat, ami ráadásul a valóságban is megtörténhet, és nem az "álmodik a nyomor" kategóriába esik.
Cole és Isabel kapcsolata pedig az a kapcsolat, amiben több a buktató, mint azt egy normál ember el tudná képzelni, és sokan a helyükbe már rég feladták volna, ők mégis kitartanak és egy pár lesznek. Egyikük sem egyszerű eset, Cole konkrétan drogos volt, Isabel pedig a sorozat elején az a tipikus lány, akit valójában mindenki utál a suliban, mert elkényeztetett és lekezelő, de azért mindig vannak, akik körülrajongják. És a történet végére nem két teljesen másmilyen ember van előttünk. Mindketten azok, akik eddig is voltak, csak sok szempontból fejlődtek.

Tulajdonképpen néha ők is majdnem feladják. Vannak nehéz pillanataik és ilyenkor nem egyszer éreztem azt, hogy itt akár vége is lehet, de aztán mégis visszatáncoltak. Kettejük közül talán még mindig Cole a ragaszkodóbb, de azért amikor érzi, hogy akár tényleg véglegesen elveszítheti Cole-t, akkor Isabel is tud alakítani. Nem mondom, hogy ez a legzseniálisabb szerelmi szál, amit Maggie Stiefvater valaha előadott, de azért én nagyon szerettem. Egyértelműen lejön belőle Cole erőlködésén keresztül, hogy a szerelemért - vagy akár másfajta szeretetért - az ember képes fejlődni. Képesek vagyunk kigyógyulni akár egy erős függőségből is, amennyiben az a cél, hogy együtt lehessünk valakivel, akit ténylegesen szeretünk. És legyőzhetjük a félelmeinket is - Isabel ugyanis fél, hogy Cole visszaesik, és akkor épp hogy kap végre egy kis valódi szeretetet és törődést, már el is felejtheti. Sok az akadály, és ezek mind emberi dolgok, de épp ettől lesz szép.

A cselekmény igazából ezen kívül nem sok mindent csinál. Szépen lassan halad előre, de olyan nagyon izgalmas dolgok a szerelmi szálon kívül nem történnek. Persze ilyen szereplőkkel azért nem olyan egyszerű az élet, és Cole körül is történnek dolgok most, hogy kegyeskedett életjelet adni, de ezeknek a dolgoknak a nagy része csak mellékes.

Ami érdekes volt még, az Cole élete, mint híresség. Gyakran látni olyat filmekben és könyvekben is, hogy egy világsztár magasról tesz rá, hogy ő híres. Cole nem ilyen. Ő élvezi azt, hogy a figyelem középpontjában lehet, még ha nem is mindig arra vágyik, hogy legyenek, akik körülrajongják. Persze kell neki a magánélet, de igenis szereti azt, amikor a színpadon áll, és egy komplett tömeg ugrál tőle pár lépésre. Maggie szerintem nagyon jól írta meg ezt a részt, nekem tetszett.

Az írásmódja a szokásos, és imádom. Cole miatt sokkal több volt a poén, mint a legtöbb könyvében, és ez jót tett neki. Érdekes és vicces egy ilyen ember gondolatait olvasni.

Karakterek:
Cole hatalmas kedvencem lett már a sorozat második részében, és ebben igazából csak még biztosabb lettem. És nem csak a sorozatban kedvenc, hanem úgy egyébként is. Ez a srác volt már minden, amire a legtöbben azt mondják, hogy elrettentő példa, mégis képes volt fejlődni. Leállt a drogokkal, leállt az ivással, elkezdett másokkal is törődni saját magán kívül, mindezt önerőből, bármiféle támogatás nélkül. Cole az az elvont zseni, aki egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával, ezért nekiállt romba dönteni a saját életét, majd egyedül talpra állt. Ugyanúgy tud rettenetesen vicces lenni, mint elgondolkodtató, és én nem tudom nem imádni.
Isabel már nem ekkora kedvenc, de azért még szeretem. Megmondom őszintén, én az előző könyvekben egy kicsit jobban kedveltem. Értem, hogy nehéz időszakon ment át, és fél megbízni Cole-ban, de azért néha már sok volt. Mindenesetre az nagyon tetszett az kis INTP lelkemnek, hogy konkrétan lazán meglenne anélkül, hogy emberek közé menjen, és körülbelül mindenkit utál. Jó ilyen karakterek szemszögéből is olvasni.
Akiről egy kicsit többet olvastam volna, az Sofia. Szintén érdekes karakter. Félénk, de nem úgy, ahogy sok sablonos női főszereplő, hanem úgy, hogy senkihez nem mer hozzászólni, és azon is agyonstresszeli magát, hogy a rokonainak megfeleljen. Kíváncsi lennék, hogy hogyan alakul az élete.
Leont és Jeremyt is nagyon megkedveltem. Leon egy merev sofőr, akiből aztán Cole egy meglehetősen laza férfit csinál, aki élvezi az életet. Nem változtatja meg, csak eléri, hogy el tudja engedni magát, és keresse a jó dolgokat. Jeremy egyszerűen csak jófej, és szerintem jót tett Cole-nak, hogy ott volt mellette.

Borító: 
Rettentessen zavar, hogy bár hasonló a stílusa a többiéhez, még sem passzol hozzájuk eléggé. Legalább a gerince lehetne olyan, mint az első háromnak, mert így egyszerűen nem mutat olyan jól a polcon.
Ettől függetlenül azért tetszik, még ha nem is annyira, mint a többi.

Kedvenc idézet(ek): 
"Iszonyatosan feldühít, amikor valaki úgy csinál, mintha a józan paraszti ész valamiféle varázserő lenne. Mert ha ez tényleg így van, akkor én vagyok a legvarázslatosabb teremtmény az egész földkerekségen."

"Hogy mit nem mondanak el a vérfarkaslétről?
Senki sem mondja el, hogy az embernek egy túl szűk, szivárványszínű koponyákkal mintázott leggingsben kell majd kirohannia egy égő épületből, csak hogy ne keveredjen gyújtogatás gyanújába. Azt, hogy amikor a kocsijához rohan, nem emlékszik rá, hogy a slusszkulcsot egy cserepes növény tövébe hajította, ami az általa leégetett épület előtt állt, és hogy vissza kell majd térnie a tett helyszínére, mégpedig olyan észrevétlenül, ahogyan arra egy háromnegyed részben már felnőtt, nagyon is csillogó leggingst viselő férfi képes. De mindezt még az előtt, hogy valaki megtalálja a személyes tárgyait, és esetleg „bizonyíték” címszó alatt elzárja.
Senki sem mondja el, hogy amikor kecsesen és méltóságteljesen letérdel, hogy visszaszerezze a kocsikulcsot, a fényes leggings szétszakad: bokától egészen isten ajándékáig.
Egy konkrét kérdés hallatán azt azért valószínűleg megemlítenék, hogy tilos nyilvánosan meztelenkedni.
De azt nem, hogy mennyire fárasztó a zsaruk elől menekülni, amikor valaki rövid idő leforgása alatt két fajhoz is tartozott, odarohant a kocsijához, aztán vissza a tett helyszínére."

"Az én véleményem a következő: a végzet egy lusta disznó, és én a továbbiakban nem foglalkozom vele."

Rövid összefoglalás: 
Nagyon örülök, hogy Cole és Isabel is kaptak egy jó lezárást. Az az igazság, hogy szerintem az is simán elolvashatja, aki amúgy a sorozatot nem ismeri, mert nem igazán van visszautalgatás. Nem mondom, hogy a legjobb, amit Maggie valaha kiadott a kezéből, de nekem még így is tetszik, és aki szereti a stílusát, annak szintén fog. Főleg olyanoknak ajánlom, akik erős karaktereket keresnek.