2017. május 22., hétfő

Dan Wells - Nem vagyok sorozatgyilkos

Oldalszám: 240
Kiadó: Fumax
Eredeti cím: I Am Not a Serial Killer
Fordító: Szebegyinszki Szilvia
ISBN: 9789639861442
Országos megjelenés: 2012
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…

Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

Véleményem:
Dan Wells azt írja az első oldalakon, "Külön köszönöm nagyszerű feleségemnek, hogy a könyv írása során végig támogatott, és azután sem hagyott el, hogy elolvasta."
Nos, akkor még nem érthettem pontosan. Csak amikor befejeztem a könyvet, akkor futott át az agyamon, hogy Dan Wells a kiadás után vajon melyik pszichiátriára kerülhetett.
Viccet félretéve, minden tiszteletem ezé az emberé. Papírra vetett egy nagyon komoly pszichológiai betegséget, ami azért nem olyan egyszerű dolog, főleg, ha az ember hiteles akar lenni - márpedig anélkül nem sok értelme van. Az egy dolog, ha tudod, hogy mi egy ilyen probléma pontos leírása, az pedig egy másik, ha ezt teljesen meg is érted, át tudod érezni, és még tovább is tudod adni.

Az alapszituáció az, hogy van nekünk egy John, aki szociopata, a családja halottasházában segédkezik, és a sorozatgyilkosok megszállottja. Betegesen érdekli a téma, mindent tud a pszichológia oldaláról, fejből fel tud sorolni szerintem kb. minden sorozatgyilkost, és hogy hogyan öltek - és mindemellett retteg attól, hogy ő is azzá válik. Hiszen sok olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek sok sorozatgyilkosban is megvan.
John szabályok szerint ér és pszichológushoz jár, de minden borul, amikor városában megjelenik egy sorozatgyilkos.

Azért van egy valami, ami nagyon nem tetszett.
Persze tudtam róla előre, nem árultak zsákbamacskát, de amikor már benne voltam a sztoriban és egyre jobban kibontakozott ez a szociopata szál, akkor rettenetesen rosszul esett a misztikus rész. Oké, misztikus thriller, sanszos, hogy kell bele misztikus rész, de... Sokkal jobban örültem volna, ha nincs.
Megvan ennek a maga metaforikus jelentése, ezt is értem. A démon valahol azt szimbolizálja, hogy a sorozatgyilkosok valójában betegségben szenvednek, és bár rettenetesen nehéz ezt egy egészséges embernek megérteni, általában magukon kívüli okokból ölnek. Ez egy nagyon komoly mentális probléma, ami kezelésre szorul. John is elég rossz helyzetben van, de ő azért még mindig más kategória, még ha közel is áll ahhoz, hogy belőle is sorozatgyilkos lehessen.
Szóval értettem, hogy miért volt ez a rész (nyilván a cselekmény is jobban pörög tőle), de szerintem sokkal profibb lett volna az egész - és az íróból egyértelműen kitelt volna az a még profibb - ha nem használ ilyen elemeket. Enélkül talán még nyomasztóbb és lelkiekben megterhelőbb lett volna az egész, de hát valahol ez a lényeg. Megmutatni, hogy a pszichológiai problémák mennyire komolyan és borzasztóak - elsősorban annak, akinek ezzel együtt kell élni, illetve azoknak, akiknek egy ilyen emberrel kell együtt élni.
Mert akármennyire szereted azt a személyt, aki ilyesmivel küzd, ettől csak még nehezebb. Te mindent megteszel érte, kimutatod a szereteted, ő pedig mindenre máshogy reagál, mint ahogy várnád. És nem azért, mert ő nem szeret, hanem mert teljesen máshogy van összerakva, máshogy reagál, máshogy mutatja ki az érzéseit. Ez egy nehéz helyzet, és minden tiszteletem azé, aki minden egyes napját így éli le. Mindkét félnek küzdeni kell, de azért megtalálhatják az utat egymáshoz.
Ahogyan ez a könyvben John és az anyja között is van.

Tehát kapunk egy szociopata lélektant, ami engem nagyon megviselt. Fantasztikus könyv, de épp ezért lelkileg teljesen padlóra kerültem tőle.

A leírások ennek az egésznek szerves részét képzik, sok helyen egyszerűen tökéletesre sikeredtek. Már az első jelenetnél kikészültem. Most legyünk őszinték: mind tisztában vagyunk a halottasházak létezésével, de azért jelentős részünk sosem gondolt bele, hogy pontosan mi történik ott, és annyira nem is akart. Na, hát John hatalmas lelkesedéssel veti bele magát a hullák temetésre való felkészítésére, én meg csak ültem a kocsi hátsó ülésén összeszorított fogakkal, az arcom meg szépen fokozatosan elveszítette az összes színét.
Könyvek esetében nem igazán szokásom kikészülni az ilyesmitől, de ez sok(k) volt. Ráadásul az egészet John szemszögéből látjuk, akit lázba hoz a téma, és minél.... nos, rosszabb állapotban van egy test, őt annál jobban érdekli.

Ez egy laza bevezető, aztán jöhetnek a gyilkosságok. Nyugalom, minden egyes részletről tudomást szerezhet az olvasó.

Minden komolysága mellett Dan Wells azért arra is figyelt, hogy ne rombolja le teljesen az olvasóit lelkileg. Amikor már nagyon sok lenne, akkor azért belevisz egy kevéske humort és oldja a hangulatot. Ezek a részek szerencsére nem ütnek ki nagyon a könyvből, pont illenek oda, ahol vannak, és mindig jókor jönnek.
A könyv egyébként terjedelemre nem hosszú, de én nem tudtam vele gyorsan haladni. Szerintem ha az ember úgy istenigazából belegondol ebbe az egész szociopata ügybe, akkor kénytelen behúzni a kéziféket, ugyanis néha-néha szükség van egy rövid szünetre, amikor megemésztheted, ami addig átjött.

A párbeszédek dr. Neblinnel különösen tetszettek. Látszik, hogy kedveli Johnt, és segíteni akar neki, és az is látszik, hogy John fokozatosan elkezd kötődni hozzá, csak ő maga sem tud ezzel az érzéssel mit kezdeni. Neblin és John is különösen eszes emberek, és bár nem sok közös jelenetük akad, ezekért odáig voltam. Ritka az, hogy egy-egy párbeszédet ennyire kiemelendőnek tartok, de ez most egy ilyen eset.

A végével elégedett voltam, a gyilkos azért okozott egy kicsi meglepetést, és ezer százalék, hogy elolvasom a következő részt, csak előtte szükségem van egy kis szünetre.

Karakterek:
Tulajdonképpen a könyv legeslegfontosabb eleme John, és egy elég rendhagyó karakter. Az a jó, hogy Dan Wells bemutatta, miben más egy szociopata világa, de közben arra is figyelt, hogy az olvasók végig érteni tudják Johnt. Ez a srác beteg - ez van, ezzel született, ezzel kell együtt élni. De minden problémája ellenére még járhat jó úton. Szeret a maga módján és ha ragaszkodik valakihez, akkor ahhoz nagyon, mégha ezt ő maga sem igazán veszi észre. Folyamatosan elemzi magát, igyekszik a jó úton maradni. A karaktere nem marad egy helyben, sokat fejlődik a könyv eleje és vége között. Amikor megismerjük, folyamatosan azt hajtogatja magában, hogy normális akar lenni, és újra és újra végigjárja, hogy ehhez miket kell tennie.
A könyv végén már belátja, hogy pontosan olyan nem lehet, amit "normálisnak" gondol, de vannak dolgok, amiket igenis megtehet annak érdekében, hogy jó életet élhessen. Nincs Heppy End, tökéletesen tisztában van vele, hogy mindig is lesznek nehézségek az életében, de igyekszik.
John édesanyjára, megmondom őszintén, sokszor haragudtam. Aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak nem tudta kezelni a helyzetet, de ez azért változott. Az az igazság, hogy nem egészen volt tisztában vele, hogy mit jelent az, hogy a fia szociopata, azt pedig végképp nem tudta, hogy mit kezdjen vele. Hibát hibára halmozott, ami egyre csak növelte a konfliktusok számát, de ez emberi dolog. Kezelhette volna jobban az elejétől fogva? Igen. De nem tette, és ezen már nem lehet változtatni. Most már inkább a jelenre kell koncentrálnia.
A többiek karakterének annyira nem volt nagy szerepe, igazából egyelőre csak John szempontjából számítottak, de ez még változhat.

Borító: 
Kellően hátborzongató. Szörnyen nyomott hangulatom lesz már attól is, ha ránézek, de ez van, ez egy ilyen könyv. Igazából nagyjából elégedett vagyok vele, bár lehetne jobb is.

Kedvenc idézet(ek): 
"Nem érdekes, mások mit gondolnak, ha tudod, hogy igazad van."

"Bioszon tanultuk az élet definícióját. Akkor nevezünk valamit élőlénynek, ha eszik, lélegzik, szaporodik és növekszik. A kutyák élnek, a kövek nem. A fák élnek, a műanyag nem. Ha csak ezt a definíciót nézzük, a tűz nagyon is él. A fától a húsig mindent megeszik, és a hamut üríti maga után, levegőt lélegzik, mint az emberek. Oxigént szív be, kormot fúj ki. A tűz növekszik, és terjeszkedik, új tüzeket alkot. Olajat iszik, hamut ürít, küzd a területéért, szeret és gyűlöl. Néha, ahogy figyelem, hogy vánszorognak át az emberek a mindennapokon, úgy érzem, a tűz sokkal inkább él, mint mi – fényesebb forróbb, és biztosabb magában. Tudja, hova tart.
A tűz nem nyugszik, a tűz nem fogad el semmit, a tűz nem csak úgy „elvan”.
A tűz cselekszik.
A tűz él."

"Nem az a furcsa, hogy én a megszállottja vagyok, hanem az, hogy mások miért nem."

"Mindenki fél a másságtól, és aki a leginkább különbözik, az nyeri majd a boszorkányüldözés-játékot."

Röviden összefoglalva: 
Ajánlom, ha úgy érzed, érdekel egy szociopata lelki világa, képes vagy teljesen átérezni, amit olvasol, és közben nem roppansz bele ebbe az egészbe. Bennem nagyon mély nyomokat hagyott, és abban is biztos vagyok, hogy folytatom a sorozatot.
Ha teljesen hidegen hagynak a pszichológiai problémák, vagy épp nem túl erős a gyomrod, akkor viszont nem biztos, hogy ez a te könyved.



2017. május 15., hétfő

Jennifer A. Nielsen - Az Árnytrón


Kapcsolódó: A hamis herceg, A szökött király

Oldalszám: 344
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Ascendance Trilogy 3: The Shadow Throne
Fordító: Szujer Orsolya
ISBN: 9789633993347
Országos megjelenés: 2015.11.27
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Egy ​háború. Túl sok véres csata. Vajon megmentheti-e a király az országát, ha a saját túlélése is kétséges?

A háború elérte Carthyát. Az ország minden ajtaján és ablakán bekopogtat. És amikor Jaron megtudja, hogy Vargan király elrabolta Imogent, hogy térdre kényszerítse Carthyát, az ifjú király felismeri: az ő feladata, hogy vakmerő mentőakcióba fogjon. Ám minden, ami elromolhat, az el is romlik.

Barátai szétszóródtak Carthyában és a környező országokban. Utolsó, kétségbeesett próbálkozásként, hogy megóvja országát a pusztulástól, Jaron elindul talán utolsó útjára, hogy megmentsen mindent és mindenkit, akit csak szeret.

Ám még pengeéles esze sem elég ahhoz, hogy elhárítsa a hatalmas veszélyt, ami őt és országát fenyegeti. Vajon útközben elveszti azt, ami a legfontosabb? És a végén vajon ki foglalhatja el Carthya trónját?

Véleményem:
Édes istenem, én ezt a trilógiát nem győzöm dicsérni. Valahogy már szent célomnak tekintem, hogy minél több emberrel ismertessem meg. Mindenesetre azt továbbra sem vagyok képes befogadni, hogy miért ismerik ilyen kevesen, és újra és újra felteszem magamnak a kérdést, hogy hova szublimált a fandom - mert hát nekem automatikusan az jön, hogy annak lennie kell.

Na de.
Giger szokásához híven értelmes megnyilvánulással indítja a gondolatsort.
Ebben a részben kitörik az a háború, amit már a Hamis hercegben is éreztünk jönni. Jaron Carthya királya, akit három oldalról támadnak, holott egy országgal szemben se lenne könnyű dolga. Imogent elrabolták, az ifjú uralkodó azt se tudja, hol áll a feje, márpedig ezt a háborút csak és kizárólag ésszel nyerheti meg, mert puszta erővel esélye sincs.

Eléggé sablonos megállapítás, de ez a könyv egy remek trilógia méltó lezárása. Pontot tesz ennek a történetnek a végére, úgy, hogy közben van egy önálló cselekménye, amiért már önmagában megéri elolvasni. Jaront egy árvaként ismertük meg, a második részben végre királlyá vált, most pedig végleg felnőtt, és ezt nagyon jó volt nézni. Végig megtartotta az értékeit és elveit, tulajdonképpen alig változott valamit - igazából csak érettebb lett, és megismerkedett a barátság fogalmával. Az előző résszel kapcsolatban már épp eleget ömlengtem arról, hogy mennyire remek karakter, és hogy a szerző milyen szépen közvetíti - az egyébként szintén nagyon szép - üzeneteit az ő karakterén keresztül.

Ez a harmadik rész szól mindarról, amiről az eddigiek, és hozzá még a hűségről és a felnőtté válásról. Eszerint a trilógia szerint a felnőtté válás nincs korhoz kötve, és ezt a véleményt csak osztani tudom.
Mert valahol mindegy, hogy hány éves vagy, ugyanúgy lehetsz úgymond "gyerekes" és teljesen érett is 16 évesen, mint ahogy 36 évesen. A kor csak egy szám, a kérdés az, hogy hogyan tudsz kezelni bizonyos helyzeteket.

Amit még nagyon szépen bemutat ez a könyv, az a becsület, illetve itt a háttérben azzal is foglalkozik, hogy pontosan mit is jelent jó embernek lenni.
Az, hogy valaki jó ember, avagy sem, a döntéseiben nyilvánul meg, semmi másban. Nem számít sem a kor, sem a származás, se semmi más, csak a tettek. Ugyanakkor azt is bemutatja, hogy ez a dolog nem szimplán fekete-fehér. A jó emberek is tesznek rossz dolgokat, ahogy a rosszak is jókat, ráadásul sokan napok alatt is rengeteget változnak.
Hogy én mit gondolok a témával kapcsolatban, az a saját dolgom, ahogyan mindenki másnak is, de a könyv ilyen téren is gondolkodóba ejtett. Nem erőlteti rád a véleményét, egyszerűen csak arra ösztönöz, hogy gondold át a témát, és ne ítélkezz túl gyorsan, mert az sosem vezet jóra.

Ez a trilógia az ehhez hasonló nagyobb kérdésekre, fontosabb témákra fekteti a hangsúlyt, és nem győzöm elégszer elmondani, hogy ezek miatt mennyire megérdemli az olvasók figyelmét. Tény és való, hogy nincs túl sok jól kidolgozz karaktere, de nem is ez a lényeg, a hangsúly Jaronon van. Az is igaz, hogy néhol egy kicsit túl gyors, de még így is ad időt az agyalásra, és én itt ezt valahogy egy kicsit fontosabbnak érzem, mint magát a cselekményt.

Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy én nem izgultam végig az egészet. Jaron észjárása valami eszméletlen, nagyon sokszor tudott meglepni. Az a jó, hogy az írónő nem árul el mindent, sok dologra csak utal, és mi is csak akkor szembesülünk Jaron valódi terveivel, amikor az ellenségei. Így egyrészt sosem laposodik el a történet, másrészt odáig vagyok az ilyen csavarokért. Olyan ez nekem egy kicsit, mint ajándékokat bontani. Nem tudod, mi van benne, de olyan izgatott leszel, hogy öröm nézni, és bárminek örülsz, amit a dobozban találsz.
Jaron terveire pedig nem lehet csak úgy rámondani, hogy "bármi", ezekért külön le a kalappal az író előtt.

A stílust továbbra is nagyon szeretem. Egyrészt mert sok helyen már csak ez is gondolkodásra ösztönöz, másrészt meg mert Jaron belső monológjainak nagy részén remekül szórakoztam. A vele folytatott párbeszédek se semmik, de a gondolatai mindent visznek.
A végével pedig nagyon elégedett voltam, szerintem ez a lezárás tökéletesen illik ide. Összességében rettenetesen örülök, hogy összetalálkoztam ezzel a trilógiával, és biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy elolvastam.





Karakterek: 
Jaron végérvényesen helyet nyert magának a nagy kedvenceim között. Felnőtt, de még most is ugyanaz az értékrendje, mint a legelső könyv elején, és ezt nagyon szeretem benne - főleg, hogy ezzel az értékrenddel én is szimpatizálok.
Ez a srác igazából képes lenne egyedül elvinni a hátán a trilógiát, imádom minden mondatát és gondolatát. Én már sírtam érte, nevettem vele és a körmömet rágtam, annyira izgultam a sorsa miatt. Merem állítani, hogy egy - ha nem a - tökéletes YA karaktert ismertem meg a személyében. Nem úgy tökéletes, mint ember, hanem mint karakter, ezen van a hangsúly. Szörnyen fog hiányozni, és boldog vagyok, hogy megkapta azt az életet, amit megérdemel.
Imogent nagyon kedvelem, és szeretem a szerelmi szálukat is. Annyira nem akarok spolerezni, de a könyv első felében én lazán megsirattam, és csak akkor jöttem rá, hogy eddig mennyire kötődtem hozzá. Nyilván nem annyira részletesen a jellemrajza, mint Jaroné, de szerintem pont eleget kaptunk belőle. Remek női hős, remélem, hogy még sok ilyennel fogok találkozni.
Mott-ről még mindig azt mondom, hogy kevés volt, de ez csak a múltjára vonatkozik. A jelenben nagyon megszerettem, ő az a hűséges harcos, aki még egyfajta apai szerepet is betöltött Jaron mellett. Megmutatja, hogy milyen az az igaz ember, és mit jelent a lojalitás.
Vargan remekül működött, mint gonosz, teljes mértékben tudtam gyűlölni, ami azért ritka. Akárki akármit mond, sokkal nehezebb olyan gonoszt alkotni, akit ténylegesen gyűlölnek az emberek, mint olyat, akit azért szeretnek is, mert hát meg lehet érteni. Vargant lehet érteni, mégis gyűlöltem, mert borzalmas ember, borzalmas természettel.
Tobias és Roden megkapták a megfelelő lezárást, ahogyan Amarinda is. Tökéletesen működtek, mint mellékszereplők, rajtuk keresztül kaptunk egy szép üzenetet a barátságról.

Borító: 
Tetszik, bár a pirossal nehezen békéltem meg. A grafikája nagyon jó, szeretem a letisztult borítókat, ráadásul a cím betűtípusát imádom, de a szín eleinte szúrta a szemem. A másik kettő könyv mellé téve viszont jó, és így már nem is nagyon tudok mást elképzelni helyette.

Kedvenc idézet(ek):
"– Királyom, a legvégsőkig fogjuk önt követni. De láttuk, hogy mennyien vannak. Úgy becsülöm, körülbelül ötszörös túlerőben lehetnek.
Hátradőltem a székemben, és elmosolyodtam.
– Csak ötszörösben? Akkor talán meg kellene fontolnunk, hogy a seregünk felét hazaküldjük, nehogy megijesszük őket."

"– Senki sem fog csak úgy tisztelni az életben. A tiszteletet meg kell szerezned, ki kell érdemelned, utána pedig úgy kell óvnod, mintha szent ereklye lenne, mert nem számít, mennyire is nehéz megszerezni az emberek tiszteletét, egy pillanat alatt el lehet veszíteni."

"– Nem tudok Terrowic lova mögött jönni – ellenkeztem. – Elviselhetetlen a szaga.
– Mindegyik lónak ugyanolyan a szaga – felelte Kippenger.
Erre én csak Terrowicra néztem.
– Nem is a lóról beszélek."

Röviden összefoglalva:
Úgy gondolom, megéri elolvasni az egész trilógiát. YA, de minden korosztálynak megfelel. Ha valaki csak most ismerkedik a YA könyvekkel, akkor ez a tökéletes kezdés. Persze, lehet találni benne kivetnivalót (miben nem lehet?), de sokkal több benne a pozitívum, és több szempontból is remek trilógia. Nekem maradandó élmény, teljes szívemből ajánlom.


2017. május 7., vasárnap

Sarah J. Maas - A tűz örököse

Oldalszám: 664
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Heir of Fire
Fordító: Hetesy Szilvia
ISBN: 9789633994436
Országos megjelenés: 2015.12.04
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
„Nincs szükséged fegyverre, ha te magad is fegyvernek születtél. Azt kívánom, hogy az legyén, akinek születtél. Királynő.”

A bűntudattól és haragtól gyötört Celaena képtelen lenne Adarlan királyáért egy csepp vért is kiontani. Nincs más választása, fel kell vennie ellene a harcot…

A Tündérkirálynő talán segít neki elpusztítani a királyt, de ennek ára van. Celaena egyszerre küzd sötét emlékeivel, és a szíve is majd' megszakad egy kilátástalan szerelem miatt. Tudja-e így teljesíteni az alku ráeső részét, és képes lesz-e az egykor erős és hatalmas terraseni királyság élére állni? Talál-e segítőtársakat?

Véleményem:
Megvan annak a varázsa, amikor az embernek várnia kell egy könyvre, aztán végre hozzájut. Ennél a könyvnél valószínűleg kifejezetten jót tett, hogy várnom kellett egy-két hetet, mert legalább lenyugodhattam előtte.
A második rész már eldöntötte, hogy a sorozat bepofátlankodik a kedvenceim közé, ez a rész pedig megerősítette a helyét. De ha én abban a lelki állapotban állok neki ennek, amiben az előző rész hagyott, annak valószínűleg nem lett volna jó vége.

Ebben a könyvben Celaena elhagyja Adarlant, mégpedig papíron a király megbízásából. Ezúttal egy királyi családot kellene meggyilkolni, csakhogy erre nem hajlandó. Maeve-től, a Tündérkirálynőtől remél segítséget, holott még ő maga sem fogadta el, hogy kicsoda és mit kellene megtennie, ráadásul a mágiáját sem tudja kezelni - ami Adarlantól távol ugyebár működésbe lépett. Itt jön a képbe Rowan, a több száz éves tündérharcos, aki nem viheti Maeve elé, amíg nem kezd valamit ezzel az egésszel. (majdnem tudok is beszélni)

A legelején ötletem sem volt, hogy Sarah J. Maas most merre is akar menni ezzel az egésszel. Résvárat otthagytuk, mindennel és mindenkivel együtt, ami és aki benne van, új a helyszín, újak a szereplők, teljesen mások a problémák.
Aztán elég hamar kiderült, hogy ez a rész sokkal jobban szól főhősünkről, mint eddig bármelyik. Ez a könyv egy az egyben Aeliné, aki Celaenaként kezd és a Tűz Örököseként hagyjuk ott az utolsó oldalakon. Amikor először találkozik Rowan-nel, egy meglehetősen összetört, a szerepét elfogadni képtelen lány, aki az önteltségből épít falat maga köré. Kijelenti, hogy ő Aelin, de ezek csak szavak, valójában képtelen a magáévá tenni ezt a nevet, mert sosem akarta igazán, és mert retteg tőle. Aelin egy igazi epikus hősnő, de attól még igenis vannak félelmei, és a sorozatnak főleg az első felében igenis előfordul, hogy gyáva valamivel kapcsolatban, és inkább kihátrál egy-egy helyzetből.

De ebben a könyvben teljesen kifordul magából. És az írónő remekül ábrázolta azt a háborút, ami benne zajlik, és ennek a háborúnak a végső, meglehetősen hatalmas csatáját. Rowan és a mágia mind elengedhetetlenek voltak ehhez, de ilyen szempontból mindkettő "csak kellék". Nagyon tetszett az, ahogy Aelin feldolgozza a múltját, magáévá teszi a mágiáját, és bátorságot gyűjt a jövőjéhez. Nem feltétlenül jellemfejlődésnek nevezném ezt - bár azért az is van benne -, hanem egyszerűen csak egy saját maga ellen vívott háborúnak.

A cselekmény javarészt ekörül forog, de azért nem ragad le itt. Egyre csak közeleg a háború, Adarlan királya egyre messzebbre megy. Végre nagy szerepet kap a mágia, és te jó ég, Sarah J. Maas aztán tud erről írni. Olyan epikus jeleneteket alkotott ebben a részben, hogy csak tátottam a számat, nem győztem gyönyörködni. Ez az, amire az elejétől fogva vártam, és meg is érte a várakozást. Azért nem egy olyannal futottam már össze, hogy egy könyvben a nagy mágikus harcok inkább nevetségesen, mintsem élvezhetően voltak leírva, de itt erről szó sincs. Továbbra is megingathatatlanul állítom, hogy Sarah J. Maas tud írni.

Amiket viszont hiányoltam, azok a résvári jelenetek. Volt belőlük pár, de szerintem ez nem elég. Az eddigi főszereplők jelentős része itt maradt, és lehet, hogy Aelin életében éppen nem játszanak olyan nagy szerepet, de ettől függetlenül nem kellene csak úgy elengedni őket. Engem továbbra is érdekel, hogy mi történik velük, a tetteik, az érzéseik, és nem csak tájékoztató jelleggel akarok olvasni róluk.

A boszorkányok szála eleinte untatott. Valószínűleg ebben nagy szerepe volt annak, hogy a többi szál sokkal jobban érdekelt, mindenesetre javarészt gyorsan túl akartam lenni ezeken a részeken. A vége felé már érdekeltek, de még mindig nem annyira nagyon, és kíváncsi vagyok rá, hogy a későbbiekben ennek milyen szerepe lesz. Felteszem fontos, különben az írónő nem kezdte volna el már most felvezetni.

Összességében azt kell hogy mondjam, hogy az eddigiek közül nekem ez a rész tetszett a legjobban. Az Üvegtrón jó volt, de túl sok részével akadtak problémáim, az Éjkorona már jobban tetszett, de még mindig hiányoltam bizonyos dolgokat, Az orgyilkos pengéje pedig nagyon tetszett, de inkább csak egy afféle magyarázat volt bizonyos dolgokra. Ez a rész viszont minden részletében tetszett, és bár tudom, hogy a sorozatnak megvannak a maga hibái, mégis kedvenc lett. Már csak azért imádkozom, a színvonal a későbbiekben is maradjon ott, ahol van.

Karakterek:
Aelin végérvényesen és visszavonhatatlanul kedvenc lett, ez van. Sok helyen láttam, hogy nem egy olvasó nincs oda érte, mert idegesíti, és ezt valahol értem is, bár én már egyáltalán nem így vagyok vele. Továbbra is vannak olyan megmozdulásai, amitől falnak megyek, de ez hozzá tartozik, és ettől még én kifejezetten jó karakternek tartom. Ebben a részben túlszárnyalja saját magát, elindul egy ösvényen, aminek a végén egy igazi királynő válhat belőle. Mindennél jobban érdekel, hogy a sorozat legeslegvégén kivé fog változni.
Rowan sokak kedvence, én még igazából nem tudtam eldönteni, hogy mit gondolok róla. Jó karakter, és pont egy ilyen kellett Aelin mellé, de még várok rá, hogy olyan extrákat mutasson, amit a többi szereplőtől már megszokhattunk. Megszerettem, de még nem merem kimondani, hogy zseniális karakter, egyelőre maradjunk a jónál. (Sorry not sorry)
Chaol kezd elveszni, és ezt szörnyű látni. Bár foglalkozhatnánk vele többet, azért így is remekül látszik, hogy min megy keresztül. Én az előző részekben nagyon szerettem, szerintem még most sem teljesen menthetetlen, de majd kiderül.
Dorianhez egyre jobban ragaszkodom, pedig egyre kevesebbet szerepel. Jó, hogy kapott egy új szerelmi szálat, elvégre nem Aelin az egyetlen nőnemű lény a világon, a dolgok végéért pedig haragszom az íróra. Remélhetőleg túlteszem magam rajta.
Manontól a szőr feláll a hátamon, de ennyi, és nem több. Szerintem meglehetősen kidolgozatlan, olyan, mintha csak azért lenne, hogy legyen kinek a szemszögén keresztül bemutatni a boszorkányokat.
Aediont sikerült megkedvelni, bár belőle is rettenetesen keveset kaptunk. Remélhetőleg a későbbiekben nem lesznek elhanyagolva. Sem ő, sem Chaol, sem Dorian, mert remek karakterek, és én nem hagynám veszni őket.

Borító: 
Még mindig nem.
Kötöm a borítókat a könyvekhez, és ezért valamennyire tetszenek, de ha csak rájuk nézek, mint egy borító, akkor nem a kedvenceim. De hát semmi sem lehet tökéletes.

Kedvenc idézet(ek):
"Most előtte állt, a tekintetével vadul hívogatta. Celaena megfigyelte a mozgását, annak minden csínját-bínját, és azt is, hogy Rowan mit gondol, ő hogyan fog reagálni. Karba tette a kezét, tettetve a dührohamot, amire Rowan számított. Várt és aztán…
Rowan karja balról lendült, hogy megszúrja, megbökje vagy megüsse. Celaena megpördült, a karját lecsapta a könyökével, a másik kezével pedig jó nagyot vágott a fejére. Rowan ledermedt, néhányat pislogott. Celaena rávigyorgott.
A tündér ádáz, dermesztő mosolyban villantotta elő a fogait, majd így szólt:
– Jobban teszed, ha most rohanni kezdesz.
Amikor előrelendült, Celaena is kilőtt a fák közül."

"– Azt hiszem, jobban örülnék, ha te végeznél velem, mint ha Maeve.
– Ez az első bölcs gondolat, amit hallok tőled."

"– Nem kezdett másmilyen lenni, mint amilyen mindig is volt. Megvolt az esélye, hogy ilyen lesz. Csak végre felnyílt a szemed. És amikor láttad, hogy valójában milyen… – Dorian halkan beszélt. Csak most, Sorscha miatt értette meg azt, amiről beszélt. – Nem tudod kiválogatni belőle, hogy mit szeress benne és mit ne."

"– Egyetlen gondolatomba kerül, és ég az egész városod.
– Kőből van – vetette oda Maeve.
Celaena mosolygott.
– Az embereid nem."

Röviden összefoglalva:
Fantasy rajongók, olvassátok! Az egész sorozat megéri, és ha valaki már elkezdte, meg ne álljon itt. Én teljes szívemből ajánlom, nekem eddig ez a rész az abszolút kedvenc.



2017. május 1., hétfő

Jennifer A. Nielsen - A szökött király

Kapcsolódó: A hamis herceg

Oldalszám: 360
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Ascendance trilogy 2: The Runaway King
Fordító: Szujer Orsolya
ISBN: 9789633992784
Országos megjelenés: 2015.05.22
Moly.hu: XXX


Fülszöveg: 
A ​királyság a pusztulás szélén áll. A király eltűnt. Ki éli túl?
Alig pár héttel az után, hogy elfoglalta a trónt, egy gyilkossági kísérlet veszélyes helyzetbe kényszeríti Jaront. A készülődő háborúról szóló pletykák beszivárognak a kastély falain belülre, Jaron pedig érzi a Carthyára lassan rátelepedő feszültséget. Hamarosan rá kell jönnie, csak akkor mentheti meg királyságát, ha lemond a trónról. De minél távolabb kényszeríti a sors a palotától, annál többet gondol arra, hogy vajon nem megy-e túl messzire?
Visszatérhet-e valaha?
Vagy fel kell áldoznia saját életét, hogy megmentse országát?
A Hatalom-trilógia második része igazi hullámvasút, tele árulással és gyilkossággal, izgalommal és veszéllyel.
Kövesd a hős királyt!

Véleményem: 
Majd' egy éve olvastam először a trilógia első két részét (akkor már volt Passz., és az első részről írtam is, de a másodikról valamiért nem sikerült), aztán jó sokáig vártam, hátha a könyvtár beszerzi a harmadikat is, de nem jött össze nekik. Így hát beszereztem a teljes trilógiát, és most újraolvastam az első két részt is, hogy felfrissítsem egy kicsit az emlékeimet.

Én ezt a trilógiát mindenestül imádom, de azt azért be kell vallani, hogy ez a második rész egy kicsit gyengébbre sikeredett, mint a másik kettő.
Az első után egy kicsit rosszul esett, főleg a közepe felé. A hamis herceg tele volt izgalommal, szépen lett összerakva, úgy kerek a sztori, ahogy van. A szökött király ehhez képest egy kicsit összevisszának tűnhet, legalábbis első olvasásra. Másodikra azért már sok minden értelmet nyer.

De kezdjük az elején! Jaron előbújt Sage álarca mögül, és elfoglalta Carthya trónját, ahogyan annak lennie is kell. A problémák ott kezdődnek, hogy ezzel nem mindenki ért egyet.
Carthya, és szomszédja, Avenia viszonya nem túl fényes, háború közeleg. És ha ez nem lenne elég, az Aveniában tanyázó kalózok is úgy érzik, kötelességük megölni a fiatal királyt, ha már néhány évvel ezelőtt nem jött össze. Csakhogy Carthya sehogy se bírna el mindkettővel egyszerre, és ha ez még esetleg nem lenne elé, Jaront a saját királyi udvara sem támogatja. Így hát a fiatal király kénytelen egy rövid időre ismét Sage jelmezébe bújni, és megpróbálja elintézni, hogy a kalózok békén hagyják.

Itt már azért kezdhetjük érezni, hogy ez az ország mégis mennyire rossz helyzetben van. Nem véletlen, hogy Jaron nem vágyott a trónra, hiszen egyébként sem lehet egyszerű uralkodni, de most ráadásul nyakig ül a... igen, abban.
És akkor a háború még csak készülődik, de nem kezdődött el.
Az előzőből kifolyólag a cselekmény nem pörög annyira, mint ahogy azt az első rész befejezése után vártuk volna. Ez a könyv sokkal inkább szól arról, hogy Jaron hogyan találja meg az uralkodó énjét, mint Carthya sorsáról, és csak kicsit késve jöttem rá, hogy erre mekkora szükség volt.

Azt mondják, hogy abból lesz a legjobb uralkodó, aki nem vágyik hatalomra. Nos, túl nagy hatalmi játszmákat még nem láttam közelről, de azt kijelenthetem, hogy kicsiben ez tökéletesen igaz. Abból lesz jó vezető, aki nem akar hatalmat, hiszen ha ő bármit is kezd ezzel a hatalommal, nem a saját javára fogja alakítani a dolgokat, elvégre ő nem vágyott rá.
Jaron nem akar király lenni. Igazi jó ember, és tökéletesen tisztában van vele, mekkora felelősséggel jár ez a pozíció, ráadásul képtelen beletörődni, hogy ha az ember ilyen nagyban játszik, akkor nem alakíthatja úgy a dolgokat, hogy mindig mindenkinek jó legyen. Jennifer A. Nielsen tökéletesen ábrázolta, hogy a tetteinknek mindig, kivétel nélkül van következménye, csak néha kisebb, néha nagyobb. A hatalom felelősséggel jár, és teljesen mindegy, mekkora az a hatalom. Mert a döntéseid mindig hatással lesznek valakire (nagyon ritka az, hogy csak magadra), épp ezért mérlegelned kell a lehetőségeidet. Jaron esetében nyilván minden döntésnek nagyobb a súlya, hiszen egy egész országot irányít, de ez az üzenet szempontjából igazából csak részletkérdés. Szerintem ebből a könyvből ez az egész sokkal jobban átjön, mint amikor egyszerűen csak mondják. A könyv nem kijelent valamit, aztán jólvanazúgy, hanem megmagyarázza, szemlélteti - méghozzá kimagaslóan jól, és ettől lesz olyan értékes.

Nem hosszú könyv, mégis olyan szépen mutat be emberi kapcsolatokat, mint kevés YA könyv. Felteszi azt a kérdést, hogy tulajdonképpen kit is hívhatunk a barátunknak, mi az a barátság. Jaron eddigi élete során nem igazán rendelkezett barátokkal, így most tanulja, hogy a barátok mit jelentenek egymásnak, hogyan viselkednek egymással, mik egy barátság alapjai.
Mott egy felnőtt ember, aki eleinte minden volt, csak a barátja nem, most pedig szinte mindenkinél többet jelent neki. Tobias egyszer azzal fenyegette, hogy megöli, most pedig Jaron minden titkát rábízza. És ezek nem egyik pillanatról a másikra alakultak így, hanem mindegyik egy folyamat eredménye. Nem számít, hogy régen mi történt, mivel rossz helyzetekben a jó emberek is képesek néha kevésbé jó dolgokra. Az számít, ami most van és az ember igazi énje. Egy barátságnak általában sok mindent kell kiállnia, szinte sosem zökkenőmentes. Nyilván egy háború szélén álló országban több az akadály, de ez megint csak egy túlzás, amivel könnyebb szemléltetni a lényeget.

Ezektől a könyvektől rám jön az agymenés.

De ami talán a legeslegjobban tetszik az összes üzenet közül, az az, hogy legyél önmagad. Persze, ez is egy olyan dolog, amit ezerszer hallottunk már, és könyvekben is szeretik feldobni a témát, de Jaron erre egy tökéletes példa. Bármi is történjen, ő mindig ugyanaz az ember. Lehet egyszerű árva, király, kalóz, vagy besurranó tolvaj, akkor is az a ravasz, jószívű, makacs srác. Mindig ugyanúgy csűri-csavarja az igazságot, sosem menekül el a problémák elöl, és nem hajlandó azt csinálni, amit mások mondanak, amennyiben a saját ötletét jobbnak tartja. Kevés dolgot tartok annyira fontosnak, mint hogy az ember maradjon önmaga, és a könyv ezt is remekül szemlélteti.

És azért nem is unatkoztam, főleg nem a vége felé. A világban sok extra nincs, de a hangulatát imádom, a csavarok itt annyira nem gyakoriak, de ami volt, az jó volt, magát a megfogalmazást, a stílust pedig nekem találták ki.

Karakterek:
Jaron az egyik legkedvencebb karakterem lett, és nem csak a trilógián belül. Tény és való, hogy egyedül képes lenne elvinni a hátán az egész trilógiát (és ezzel az írónő is tisztában van), gyakorlatilag az ő karaktere a könyvek legfontosabb eleme. Ebben a részben elfogadja, hogy ő igenis király, ha tetszik, ha nem, meg kell barátkoznia a helyzettel, és megtanul uralkodni is. Kora szerint még majdhogynem gyerek, de érett és bölcs, hiába gondolja ezt szinte mindenki máshogy. Hoz rossz döntéseket és hibázik, de csak úgy, mint mindenki más. Imádtam már az első részben is, most pedig csak még jobban a szívemhez nőtt.
Mottot szintén nagyon szeretem, de - bár megszakad a szívem, amiért ezt be kell ismernem - én azért szívesen tudnék meg többet a hátteréről. hogy most milyen és miket tesz, azt tudjuk, mert látjuk, na de hogy jutott ide? Elég fontos karakter, szerintem megérdemelne ennyit.
Imogen szintén nagy kedvenc, és bár elkerülhetetlen volt, de a befejezés miatt vérzik a szívem.
Mindenesetre ő az a lány, akire sok YA könyvnek szüksége lenne. Tetszik, ahogy Jaron-nal viselkedik, és nagyon sokszor szimplán azzal menti meg a helyzetet, hogy lány, és ezt fel tudja használni mások ellen.
Tobias és Roden mindketten sokat változtak az első rész óta, én nagyon örülök, hogy a könyv továbbra is sokat foglalkozik velük, szerintem mindketten remek szerepet kaptak.
Az új szereplők közül Fink nőtt leginkább a szívemhez (pont olyan idegesítő és mégis szerethető, mint az egyik öcsém). Imogenhez hasonlóan ez a fiú hasznot húz a helyzetéből - képes műkönnyeket előcsalni, ha ezzel elérheti a célját.
A rész gonosza leginkább a kalózkirály, de ő valahogy nem volt az igazi. Conner sokkal jobban hozta ezt a szerepet, és mivel már olvastam, tudom, hogy az igazi "fő gonosz" várat magára az utolsó részig.


Borító:
Mind a három nagyon tetszik. Szerintem tökéletesen illenek a könyvekhez, egyszerűek, de mégis jól néznek ki. Örömmel nézegetem őket a polcomon, ráadásul ez a zöld pont olyan zöld, amit nagyon szeretek.

Kedvenc idézet(ek): 
"  – Esett volna? Miért vagy vizes?
    – Vettem egy kis esti fürdőt.
    – Ruhában?
    – Szégyenlős vagyok."

"   – Jaron, támogatja ezt a tervet? (…)
    – Nem.
    – Melyik rész van ellenére? – kérdezte Gregor.
    – Az, ahol kinyitotta a száját."

"– … És mindenekelőtt hiszem, hogy kényszeres hazudozó vagy.
Kissé feszülten, de őszintén felkacagtam.
– Dehogy! Sőt, én inkább kényszeres igazmondónak tartom magam. Egyszerűen csak úgy tűnik, mindenki más kényszeresen félreért."

"Egyedül abban reménykedhettem, hogy majd lehetőséget adnak arra, hogy beszéljek, mielőtt megölnének. Bár ahogy belegondolok, a legtöbb emberben csak az után jelent meg a vágy, hogy megöljön, miután megszólaltam."


Röviden összefoglalva: 
Nem fér a fejembe, hogy ennek a trilógiának miért nincs rajongótábora. Szent célom, hogy csináljak.
Ha valaki elolvasta az első részt, akkor semmiképp se álljon meg, ezek a könyvek megérnek egy misét. Igazi emberi értékeket vonultat fel, tele van szép üzenetekkel, amiket remekül ad elő, mindezt egy fantasztikus főszereplővel. Young Adult könyv, de szerintem bárki nyugodtan elolvashatja, kortól, nemtől, minden mástól teljesen függetlenül, nem fog benne csalódni. Teljes szívemből ajánlom.