2017. augusztus 25., péntek

Rainbow Rowell - Fangirl

Oldalszám: 448
Kiadó: Scolar
Eredeti cím: Fangirl
Fordító:  Sóvágó Katalin
ISBN: 9789632445847
Országos megjelenés: 2015.
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Cath ​imádja Simon Snow-t.
Oké, Simon Snow-t mindenki imádja…
Ám Cath-nek az egész élete abból áll, hogy rajong – amihez nagyon ért. Cath és Wren, az ikrek kisiskolás korukban menekültek a Simon Snow-sorozathoz, miután az anyjuk elment.
Elolvasták a könyveket. Újraolvasták őket. Beköltöztek a Simon Snow-fórumokra, továbbírták Simon Snow történeteit, az összes premieren valamelyik szereplőnek öltöztek.
Cath nővére nagyjából kinőtt a rajongásból, de Cath nem bír. Nem is akar.
Most, hogy felvették őket a főiskolára, Wren megmondja Cath-nek, hogy nem akar egy szobában lakni vele. Cath kikerül a védelmi zónájából, ettől fogva egyedül kell megállnia a lábán. Lesz egy mogorva szobatársa, akinek a kedves fiúja örökké náluk lebzsel; egy regényíró professzora, aki szerint a fanfickel bealkonyult a civilizációnak; egy jóképű évfolyamtársa, aki csak a szavakról akar dumálni… és közben folyamatosan izgulhat lágyszívű, érzékeny apjáért, aki még sose volt igazán egyedül.
Tehát az a nagy kérdés: kibírja-e Cath úgy, hogy Wren nem fogja a kezét? Elég nagy már ahhoz, hogy a saját életét élje? Egyáltalán fel akar-e nőni, ha a felnőtté válás ára az, hogy le kell válnia Simonról?

Véleményem: 
Miről szól ez a könyv? Egy introvertált-könyvmoly-fangirlről. Ez a könyv a lelkemből szól.
Cath és Wren ikrek, és míg Wren nem veti meg a szórakozást, az alkoholt és a bulikba járkálást, Cath az olvasásnak és az írásnak él - a szobájában, egyedül, ezt száz százalékig élvezve.
Ilyen szempontból tehát a két lány ég és föld, de mindketten imádják Simon Snowt, és persze elválaszthatatlanok - egészen addig, amíg el nem kezdik az egyetemet. Innentől már nem élnek együtt, nem ugyanazokat csinálják, nem azonos a baráti körük. Ez eddig még rendben is lenne, de ott van még instabil állapotban lévő édesapjuk is.
A kérdés az, hogy Cath hogyan viseli a felnőtté válást és a függetlenséget, a felelősséget, ami mindezzel jár, és ez az egész mennyit változtat az eddigi fangirl életmódján.

Amikor befejeztem a könyvet, egyszerűen csak magamhoz öleltem. Fantasztikus karakterek, olyan stílus és történetvezetés, hogy erőszakkal sem lehetett elvenni tőlem, és jaj volt annak, aki megzavart olvasás közben, nagyon jó hangulat és egy még jobb téma.
Az a helyzet, hogy a Fangirl visz mindent, mint a piros hetes. És nem azért, mert nem lehet letenni, nem azért mert minden kapcsolat különleges és valóságos benne. Még csak nem is azért, mert az ember önkéntelenül is jól érzi magát olvasás közben, annyira erőteljes hangulata van.
Hanem azért, mert egy fangirl a főszereplője.

Oké, tudom, ez már azért a címből is gyanús volt. De gondoljunk bele ebbe egy kicsit jobban!
Ez egy Young Adult könyv, és a YA könyvek olvasóinak jelentős hányada fangirl. Könyveket és sorozatokat sírunk végig, a kedvenceinket megszámlálhatatlan alkalommal olvassuk újra, fanfictionöket írunk és olvasunk, a szobánkat poszterekkel borítjuk be.
Én is egy tipikus hardcore fangirl vagyok (nem mintha nem lett volna egyértelmű, de szeretem leírni az egyértelműt), nem megyek ki az utcára fandomos nyaklánc nélkül, tele a táskám kitűzőkkel, ha valaki csak ránéz a könyveimre gyilkolni tudok, és sehova se megyek olvasnivaló nélkül. Hogy bele tudtam-e magam képzelni Cath helyébe? Hát hogy a kígyóba ne.
Tegnap csak azért sírtam el magam, mert befejeztem egy sorozat első évadát, és egy barátnőm közölte, hogy megnézte az Outlander első évadát.

És ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Tele a világ fangirlökkel és fanboyokkal, a könyvmolyok között főleg sok van, mégsem íródott még eddig rólunk könyv.
Erre Rainbow Rowell fogta magát, és megtette azt, amire annyian vágytunk.

Megmondom őszintén, kicsit tartottam tőle, hogy rossz képet fest majd erről az egészről. Mert lássuk be, annak, aki nem gangirl/boy, legtöbbször halványlila gőze sincs arról, mit jelent annak lenni. Ott vannak a vígjátékokban a cseppet sem hízelgő ábrázolások (egyébként ezzel a témával is megérné foglalkozni - hogy miért gáz az sokak szerint, ha valaki rajong valamiért), és nagyjából ennyi.
Cath viszont ténylegesen azt csinálja, amit általában egy fangirl: olvas, ír, shippel, nagyon is valós érzelmeket táplál kitalált karakterek iránt, és szeret egyedül ücsörögni a laptopja társaságában. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek meg a maga kapcsolatai. Vagy hogy ő nem érzi jól magát. Egyszerűen jó neki így.
És a legtöbb fangirl/boy ilyen, és ez teljesen oké is. Nem kell túlbonyolítani.

De persze ahhoz, hogy mindezt jól sikerüljön bemutatni, kellett valami, amiért Cath rajong. Na most, elég egyértelmű, hogy Simon Snow a Harry Potter szimbolikus változata, ami több szempontból is előnyös.
Egyrészt mindenki tudja miről van szó, anélkül, hogy bármi konkrétat is tudnánk a Simon Snow sorozatról, másrészt a Harry Potter fandom hatalmas, és rengeteg fangirl/boy tudja átérezni Cath érzelmeit.

Tehát Cath egy igazi fangirl, de ez nem egy szokatlan dolog, és bár azt vallom, hogy ez is egy életmód, a nagy dolgok szempontjából nem befolyásol sok mindent. Megvannak a maga problémái, de kinek nem? Közte és Wren között átalakul a kapcsolat, el kell fogadnia, hogy nem vigyázhat örökké az apjára, és igen, szerelmes is lesz.
Ezért a szerelmi szálért pedig leborulok Rainbow Rowell előtt.
Cath és Levi egyáltalán nem egyformák. A lányban megvan az a belső kényszer, hogy a hozzá hasonlóakat keresse, de Levi-nak még az olvasással is problémái vannak, mégis képesek szeretni egymást. Minkettejük minden megmozdulása annyira valós, hogy azt nem tudom szavakkal leírni, olvasni kell a könyvet.

Rainbow Rowell stílusa megér egy misét, és ezt már az Eleanor és Park-nál is megállapítottam. Egyszerűen csak valóságosan ír. Cath úgy érez és úgy cselekszik, ahogy én is tenném, és még sokan. Nincs itt mese, szépítés, vagy túlbonyolítás, csak a valóság.
És ha ez nem lenne elég, tényleg nem lehet letenni a könyvet. Egyszerűen annyira magával ragadó az egész, hogy bűnnek tűnik leállni az olvasással.

Gondolom senkit nem lep meg ezek után, ha azt mondom, hogy imádom a karaktereket. Cath az a fajta könyvszereplő, akit soha nem fogok elfelejteni. Egy vérbeli fangirl, aki nem mellesleg emberileg is hihetetlenül jószívű és jóindulatú. Gyakorlatilag mindig meg tudtam érteni, és nem egyszer ugyanazt tettem és gondoltam volna bizonyos helyzetekben, mint ő.
Wrent eleinte nagyon nem szerettem, de rengeteget változott. Kikerül otthonról, megrészegíti a szabadság, és annyi hülyeséget csinál, hogy több se kell. De a könyv végére visszatalál a családjához.
A lányok apját pedig egyenesen imádtam. Sajnos nincs teljesen rendben, de mindent megtesz, hogy jó apa legyen, és egy remek ember. Külön tetszett, amikor a könyv egy bizonyos pontján a sarkára állt a lányával szemben. Kellett az oda.
Levit is könnyű megszeretni. Ő az a srác, aki egyszerűen csak szeretné megszépíteni mások napját, mert miért ne. Intelligens és kedves, és megvan a maga humora is. Remek párost alkotnak Cath-tel, tulajdonképpen kiegészítik egymást.
És persze Reagant sem hagynám ki a világért se, mert ez a lány egyszerűen hihetetlen. Erre mondják, hogy erős személyiség, és nagyon tetszett, ahogy felkarolta Cath-et.

Borító: 
Egynek elmegy, de az eredeti sokkalta jobban tetszik, nagyon sajnálom, hogy nem tartották meg.
De az biztos, hogy igényes kiadás, és a színei tetszenek.

Kedvenc idézet(ek): 
"Amikor Cath felébredt, Reagan az ő asztalánál ült.
– Ébren vagy?
– Te néztél engem álmomban?
– Igen, Bella. Szóval felébredtél?
– Nem."
(Muszáj volt)

"– Az órákra bejársz?
– Persze.
– Hogyan?
– Az teljesen más. – felelte Cath. – Ott van mire összpontosítani. Az is elég rossz, de elviselhető.
– Drogozol?
– Nem!
– Talán kellene…"

"– Mi az a Triangle House? – kérdezte Cath.
– Műszaki diákszövetség – magyarázta Wren.
– Hogyhogy, berúgnak, és hidakat építenek?
– Berúgnak, és hidakat terveznek."

Röviden összefoglalva: 
Mindenképpen ajánlom. Nem csak a fangirlöknek/boyoknak, hanem mindenkinek. Fantasztikus stílus, remek történet, szerethető szereplők, és egy olyan téma, ami már rég könyvért kiáltott.


2017. augusztus 21., hétfő

Kötelező olvasmány vs leendő könyvmoly

A kötelező olvasmányok listája Magyarországon 1920 óta nem változott.
Érzitek, hogy mi a probléma ezzel a mondattal?
Nem véletlenül kezdtem így a bejegyzést.

Valamiért mostanában az egy általánosan elfogadott tény, hogy a diákok utálják a kötelező olvasmányokat. Mi erre sok tanár (és egyéb felnőtt ember, ha már itt tartunk) válasza? Mind hülye.
Igen, nyilván. Ha az ötödikes gyerek, aki eddig meséket olvasott az olvasókönyvben egész alsó tagozatban, és eleve egy felgyorsult világban él, nem tudja értékelni A Pál utcai fiúkat, akkor ebből egyenesen jön az a logikus következtetés, hogy a gyerek csökkentett értelmi képességű.

Na most, én személy szerint az általános iskolás kötelezőim felétől akkor falnak mentem (egy időben még az olvasástól is elvették a kedvem), mégsem tartom magam se szellemi fogyatékosnak, se funkcionális analfabétának. Köszönöm szépen, két éve még a környék legerősebb gimijébe is felvettek, akármilyen hihetetlen. Rendszeresen dumálok a hangokkal, esténként gesztikulálok a laptopomnak a sötétben és könyveket sírok végig, de ezeket leszámítva minden rendben van velem.

Tegyük fel, hogy igaz, amit mindenki előszeretettel ismételget (más-más hangsúllyal), és valóban egy felgyorsult világban élünk. Már egy jó húsz éve mindenki ilyen világba születik bele, ez van.
Hogy fogja fel ezt nem egy illető?
Ez is a mi hibánk. Nyilván mind pont akkor akartunk megszületni, amikor sikerült. Nem is tudom hogy nem szégyellem még magam, amiért a születésemkor már létezett színes tévé.
Szóval ez van, felgyorsult világba születtünk bele, szinte minden tizenévesnek okostelefonja van, full HD-ben nézünk filmeket, sorozatok teljes évadait daráljuk le egy éjszaka alatt. Nap mint nap zenét hallgatunk és videókat nézünk, akárhova pillantunk, a technika legújabb vívmányai lesnek vissza ránk. Hogy logikus jelenség e az, hogy a generációnk nagy része hozzászokott ezekhez a dolgokhoz, ezért ötödikes, izgága korában nem köti le egy kétszáz éve írt regény? Határozottan az, akár tetszik, akár nem.
Szapulni kell-e ezért azt a gyereket? Nem. Mivel nem tehet róla, hogy ilyen holmik között nőtt fel, itt tart a világ és kész, senki sem kérdezte tőle, hogy melyik században óhajt világra jönni. Teljesen mindegy ebből a szempontból, hogy az egyén szerint jó-e ez a fajta haladás, ami itt van, vagy sem (szerintem nem, de ez a lőtéri döglött kutyát nem érdekli), mert attól még van ilyen. És vagy hangosan panaszkodva éljük meg ugyanazt, vagy valamilyen szinten alkalmazkodva, és minden lehetőséget kihasználva.

Tehát a világ felgyorsult, az ötödikes gyereknek - nevezzük Gézának - a könyv meg lassú. Nincs ebben semmi különös, Gézuka eddig meséket látott (és néha hallgatott, mert tegyük fel, hogy a szülei felolvastak neki). Na most, mivel ezekben minden sokkal gyorsabban megtörténik, és nem kell türelmesen várni, Géza hozzászokott, hogy neki nem kell 100 oldal számára teljesen feleslegesnek tűnő szövegen átrágnia magát ahhoz, hogy történjen valami izgalmas. Géza látta a tévében a reklámokat, már filmeket is nézett a szüleivel, esetleg így hogy felsőbe ment, telefont is kapott.
Nem mellesleg a gyereknek semmi ismerete nincs, ami ahhoz lenne szükséges, hogy értelmezzen egy komolyabb regényt. Életében nem tanult még irodalmat, fogalma sincs a korról, amiben az a kezébe nyomott könyv játszódik, és a nyelvezete is idegen neki, mivel sokkal régiesebb, mint amit ő hallani és használni szokott.
Kérdem én, lehet-e haragudni azért Gézukára, mert egy büdös szó nem sok, annyit sem ért abból a könyvből? És azért lehet-e, mert ez az élmény véglég elvette a kedvét az olvasástól, hisz csak azt látja, hogy a könyv bonyolult, értelmezhetetlen, és még unalmas is számára?
Nem, de az oktatási rendszerre annál inkább.

Most akkor én arra célozgatok, hogy ne legyenek kötelező olvasmányok? Nem.
Akkor esetleg arra, hogy a régi klasszikusokat már ne is olvassuk? Isten ments, távol álljon tőlem.
Arra célozgatok, hogy ezt az egész kötelező olvasmány témát át kellene variálni. Mert ahogy Géza kedve végleg elment a könyvektől, úgy meg is jöhetett volna hozzájuk, amennyiben egy másik olvasmánnyal vezetik be ebbe a világba.

Akár tetszik, akár nem, az általános iskolás diákok unják a régi klasszikusokat. Hogy miért? Mert nem az ő világukban játszódik, teljesen távoli nekik az egész, nem látják a mondanivalójukat, mert senki sem mutatta meg nekik, hogy azt mégis hogyan kell keresni. Nem értik a nyelvezetet, csak fárasztja őket, belegabalyodnak az idegen kifejezésekbe és a két oldalas körmondatokba. És ez nem a könyv, és nem is a diák hibája, hanem a körülményeké. Rosszkor és rossz időben találkoztak, ez minden.

Ez volt az első sokk, ami generálja a többi problémát. Gézának volt egy borzalmas élménye, jön a következő tanév és a következő kötelező. Gézukánál bekapcsol a csak-azért-se üzemmód, és még jobban megutálja ezt az egészet. Mert hát őt ne kényszerítsék semmire, amit nem akar. Mégis kényszerítik. Talán el se olvassa, és Gézukát innentől évekig nem látod könyvvel a kezében.

És utólag már lehet arról vitatkozni, hogy Géza olvasatlansága kinek a hibája, és hogy mit kellett volna máshogy csinálni. Lehet, csak felesleges, mert változtatni nem fog azon a tényen, hogy az Antigonéra azt hiszi, hasfogó, csak elírtak benne egy betűt.

Hogy mi lenne a megoldás? Nos, ötletem az van.
Véleményem szerint első körben mostanában íródott ifjúsági könyveket kellene odaadni a diákoknak. Olyanokat, mint Harry Potter, Percy Jackson... Mivel hogy:
1., a diákok világában játszódik, az ő nyelvezetükön íródott
2., a szereplők hasonlóak, mint ők, olyasmi problémáik vannak, mint nekik, mivel ebben a korban élnek
3., az üzenet aktuális és egyértelmű, nem kell előásni a hosszú körmondatok és metaforák tonnás kupaca alól
4., izgalmas és pörgős, de ettől még nem lesz rohanós és értelmetlen, vagy értéktelen.
És amikor a diákok már megkedvelték a könyveket, sokat olvastak, és járnak egy ideje irodalom órákra, akkor jöhetnek a klasszikusok, a szépirodalom idősebb képviselői. Mert akkorra a diák megérti a nyelvezetet és a mondandót, van gyakorlata abban, hogy beleképzelje magát a szereplők helyzetébe és értse a gondolataikat és cselekedeteiket.
Tehát ugyanúgy elolvassa ezeket a könyveket is, csak közben nem utálja meg az olvasást.

És én még később is olvastatnék velük kortárs szerzőktől, mert ezek a szerzők most élnek, most várnak visszajelzést, és most kell értékelnünk a munkásságukat. Az irodalom kortalan, de nem mindegy, hogy az ember mikor találkozik egyes könyvekkel.
Most már én is szeretem A Pál utcai fiúkat, magamtól elolvasom az ajánlott olvasmányokat is, és nem áll fel a szőr a hátamon attól a szótól, hogy olvasás. De ehhez az kellett, hogy erőt vegyek magamon, és egy rossz élmény után megpróbálkozzak még egy könyvvel. Teszem hozzá, anyukámnak köszönhetem, hogy végül rászántam magam a dologra.

És mi is a tanulság? Nos, szerintem ez meglehetősen egyszerű.
Az egymásra mutogatás helyett megoldást kéne keresni a problémára. Egyszer kéne határozottan kimondani, hogy változtatni kell azon a listán, mert szép dolog a 100 éves kor, amit hamarosan megér, csak nem egy ilyen dolognak.

Persze ezt én gondolom így, és ahány ember, annyi vélemény.




2017. augusztus 15., kedd

Lauren Oliver - Tünékeny lányok

Oldalszám: 360
Kiadó: Ciceró
Eredeti cím: Vanishing Girls
Fordító:  Heinisch Mónika
ISBN: 9789635399918
Országos megjelenés: 2016.
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Dara és Nick korábban elválaszthatatlanok voltak ‒ azelőtt, hogy Dara csókolózott Parkerrel, azelőtt, hogy Nicknek le kellett mondania a legjobb barátjáról, és a baleset előtt, ami összeroncsolta Dara gyönyörű arcát. Azóta a lánytestvérek, akik korábban olyan közel álltak egymáshoz, egyetlen szót sem váltanak. Nick egy pillanat alatt elvesztett mindent, és feltett szándéka a nyár folyamán visszaszerezni, amit lehet.
Darának azonban más tervei vannak. Amikor a születésnapján eltűnik, Nick azt hiszi, csak játszik vele. Ám egy másik lány, a kilencéves Madeleine Snow is eltűnt és mivel Nickben egyre erősebb a meggyőződés, hogy a két eset összefügg egymással, húga keresésére indul.
Ebben a lebilincselően izgalmas regényben a Delírium-trilógia és a Mielőtt elmegyek írója, Lauren Oliver olyan világot alkotott meg, ahol a cselszövés, a veszteség és a sejtelem összefonódik, és érzékeny részletekkel kirajzolja két önmagát és egymást kereső testvér életútját.


Véleményem:
Erről a könyvről én nem tudok spoiler mentesen beszélni, szóval az elején elmondom a véleményem nagy vonalakban, aztán kivágom a spoiler-veszélyt, mert muszáj kiírnom magamból a dolgokat.

Történetünk egy testvérpárról szól. Dara és Nick viszonya mindig nagyon jó volt, bár rettenetesen különböznek egymástól. Ám sok minden megváltozik, amikor Dara összejön Nick legjobb barátjával, amit követően balesetet szenvednek, ahol Dara súlyosan megsérül. A két testvér gyakorlatilag egyáltalán nem beszél egymással, a család széthullik. Amikor Dara nem megy el a saját születésnapja megünneplésére, Nick nem hagyhatja annyiban a dolgot, és elkezdi feltárni a múltat.

Na most, én nagyon szeretem Lauren Olivert. A Delírium trilógia hatalmas kedvencem, a Mielőtt elmegyek pedig a mai napig nem hagy nyugodni, annyira mély benyomást tett rám.
Épp ezért a könyv első kétharmadában határozottan csalódottnak éreztem magam, ugyanis a Tünékeny lányok nem adott semmit. Egy széthulló család története néhány jó gondolattal, de ennyi és nem több. Ezt láttam már a Neked adom a napot-ban, csak sokkal részletesebben és szebben előadva.
Tény, hogy Lauren Oliver írásmódja rengeteget fejlődött, szinte rá se ismertem, de ez önmagában nem elég. Én ennél sokkal többet vártam tőle. Valami újat, valami elgondolkodtatót.

Aztán a könyv utolsó harmadában rájöttem, hogy teljesen rossz irányból közelítettem meg a dolgokat, és ez az egész teljesen másról szól, mint amit gondoltam. Rájövünk, hogy Dara mikbe keveredett, hogy mindezt miért csinálta. Mindkét testvér azt hiszi, hogy a másik jobb nála, hogy a szüleik és a világ a másikat szeretik jobban. Csak Nick ezzel úgy küzd meg, hogy továbbra és igyekszik a lehető leg"normálisabb" lenni, Dara pedig butaságokat csinál, fel akarja hívni magára a figyelmet, azt akarja, hogy foglalkozzanak vele és meglássák az igazi énjét.
Igazából szerintem mindkét út ismerős egy kicsit mindenkinek, és egyik lányt sem lehet elítélni, még ha nem is mindig azt teszik, ami helyes. Valahogy egy kicsit magunkra ismerünk bennük.

Aztán az eltitkolt sérelmek konfliktusokat okoznak, amik egyre jobban elfajulnak. Nem csak Dara és Nick kapcsolata nincs rendben, de a családjuk is teljesen szétesett, és pluszba ott van Parker, akivel mindkettőjüknek elég bonyolult a kapcsolata. Nick a régi legjobb barát-kapcsolatra vágyik, legalábbis ezt állítja. Dara pedig szerelmes, de nem tudja kezelni a helyzetet. Visszaüt az életmód, amit eddig folytatott, és nem tudja, hogy innen most akkor hogyan tovább.

Mindez szép és jó, de nem kiemelkedően jó.
Ami kiemelkedően jóvá teszi, az a vége. Van egy jelenetsor és egy csavar, amitől a teljes könyv megváltozik a szemedben. És a legszebb ebben a csavarban az, hogy tényleg nem lehet számítani rá. Váratlan, de visszagondolva teljesen logikus. Nem erőltetett és nem is kiszámítható, kifejezetten jól sikerült.

Azt már említettem, hogy Lauren Oliver stílusa rengeteget fejlődött. Na most ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy kicsit jobb a megfogalmazás, hanem, úgy, hogy akár azt is megmagyarázhatnák, hogy nem ő írta. A jó szokásait megtartotta, a rosszakat viszont elhagyta, és ez nagyon jót tett neki.

A szereplők pedig szintén meglehetősen jól sikerültek, bár akiket ténylegesen ki lehet emelni, azok Nick és Dara, esetleg Parker.
Mindkét lány erős egyéniség, remekül kidolgozottak, szinte élnek.
Nick visszafogottabb és igyekszik teljesen átlagosnak tűnni. Jó tanuló, a munkáját is igyekszik jól csinálni, nem csinál butaságokat, nem megy haza hullarészegen, de ő jól is érzi magát így. Nem akar folyamatosan bulikba járni, nem is az a "lányos lány", már ha fogalmazhatok ilyen rosszul. Igazából ezzel nagyon jól tudtam azonosulni.
Dara sokkal pörgősebb, szereti megszegni a szabályokat, folyamatosan váltogatja a fiúit - gyakorlatilag mindent megtesz, amit nem kellene, és meglehetősen felelőtlenül viselkedik. Nem mindig élvezi, de ezt teszi. Ezzel én egyáltalán nem tudok azonosulni, viszont sokszor értettem, ami megint egy piros pont az írónőnek.
Mindkét lány máshogy kezeli a kettejük között lévő konfliktust, és ezt is jó volt látni.

És hát akkor SPOILER VESZÉLY!
Ajánlom, hogy ezt tényleg csak akkor olvassátok el, ha elolvastátok a könyvet is, mert teljesen tönkre vágja az élményt. Egyszerűen annyira meghatározó csavarról van szó, hogy azt mindenkinek olvasás közben kell megtudnia.

Szóval, had beszéljek egy kicsit erről a bizonyos csavarról.
A könyv végén ugyanis kiderül, hogy Dara nem csak megsérült abban a bizonyos balesetben, hanem meg is halt, Nick pedig képtelen ezt feldolgozni, ezért néha magára veszi húga személyiségét. Hallucinációk, emlékezetkiesések, téveszmék... És ezt ténylegesen csak akkor lehet sejteni, amikor Lauren Oliver már ezt akarja. A könyv végig két szemszögből íródik, senkinek eszébe se jutna, hogy Dara halott.
És a legjobb az egészben, hogy visszagondolva nem zavarodik össze az ember, nem érzi azt, hogy ez egy erőltetett lépés volt. Nem, visszagondolva csak így nyer értelmet minden. Itt jöttem rá, hogy a két testvér egyáltalán nem találkozott a baleset utáni cselekményrészekben. Itt nyer értelmet az a jelent, amikor Dara és Parker találkoznak, és "Dara" kiborul, amiért a fiú Nicknek szólítja.
Nick gyakorlatilag teljesen bekattant a testvére halálán, de mivel a család eleve széthullóban, és az anyja, akivel él, eleve nyugtatót eszik reggelire és altatót vacsorára, ez senkinek sem tűnik fel rögtön.
Visszagondolva az egész könyv rettenetesen fájdalmas. Én az az ember vagyok, aki sokkal jobban retteg a mentális betegségektől, mint a testiektől. Mert ha esetleg lebénul az ember, vagy elveszíti egy végtagját, akkor még mindig ura az elméjének. De ha valami pont azon a területen támad meg, akkor már saját magadban sem bízhatsz.
Borzasztó belegondolni, hogy Nick sokáig két személyiséggel rendelkezett, ketten éltek a fejében, és ez a két személy nem tudott egymásról.
És érthető, hogy miért történt vele mindez. Ő vezette azt az autót, amiben meghalt a húga, az agya pedig képtelen volt ezt feldolgozni, ezért megalkotott egy olyan világot, amiben Dara csak megsérült. Szívszorító belegondolni ebbe az egész helyzetbe, és végül is emiatt könyveltem el magamban nagyon jó könyvnek a Tünékeny lányokat.

SPOILER VÉGE

Borító: 
Na hát az nem nyerte el a tetszésemet. Az eredeti borító még úgy-ahogy tetszik, de a magyar szerintem kifejezetten rosszul sikerült. Hangulatban egyáltalán nem passzol a könyvhöz.
Ráadásul nem is kifejezetten igényes kiadás, elég rossz minőségű a papír, és kicsit olyan az egész könyv, mintha szét akarna esni a kezeidben.

Kedvenc idézet(ek):
"Képtelenség, hogy a legsötétebb dolgok a hétköznapi valóságunk mellett léteznek, párhuzamosan."

"Ha az ember majdnem meghal, furcsamód mindenki azt várja tőle, hogy a boldogság tengerén hajózzon, pillangókat kergessen virágos réteken vagy szivárványt lásson az autópálya olajtól sötétlő pocsolyáiban."

Röviden összefoglalva: 
Fura egy könyv ez. Ahogy olvastam, nem voltam odáig érte, igazából az utolsó negyedében pörögnek csak fel a dolgok. Viszont a végére kapunk egy olyan csavart, amitől minden megváltozik, és egészen máshogy fogsz tekinteni a nagy egészre. Minden egyes sor értelmet nyer, és ráadásul fájni is fog.
Én ajánlom, de azt is hozzáteszem, hogy csak és kizárólag akkor, ha nem adod fel és végigolvasod, akármennyire érzed úgy, hogy nem tetszik. Mert valóban a végétől lesz teljes.


2017. augusztus 9., szerda

Rick Riordan - Az elveszett hős

Oldalszám: 544
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Heroes of Olympus: The Lost Hero
Fordító: Acsai Roland
ISBN: 9789633737477
Országos megjelenés: 2014.04.25
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Három ​vadonatúj hős.
Egy eltűnt félisten.
És egy átok, ami mindegyiküket pusztulással fenyegeti…

Percy Jackson visszatér… Vagy mégsem? Ugyanis minden nyom nélkül eltűnik a Félvér Táborból. Annabeth égre-földre keresi kedvesét, egyelőre eredménytelenül. Ám ugyanolyan rejtélyesen, ahogy Percy felszívódott, feltűnik egy Jászon nevű srác, aki semmire sem emlékszik a múltjából, viszont nagyon sokat tud. Például a küldetésekről, és – csak úgy mellékesen – folyékonyan beszél rómaiul, hogy a farkas-pótszülőkről már ne is beszéljünk…

Elhangzik egy újabb prófécia, és kezdetét veszi egy újabb küldetés – most már Jászon vezetésével. Közben kiderül néhány furcsa dolog… Jászonról is. Tényleg létezik egy másik Félvér Tábor, ahol a római istenek gyermekei nevelkednek, akik halálos ellenségei a görög félvéreknek? És a kedves olimposzi szülők vajon miért nem merik hallatni isteni hangjukat? Ki ejtette foglyul Hérát, az istenek hisztis, undok és bajkeverő királynőjét? Megéri kockáztatni érte az életüket?

Figyelem!
A bejegyzés spoilereket tartalmazhat a Percy Jackson és az Olimposziak sorozattal kapcsolatban!

Véleményem:
Nekem egyszer valaki azt mondta, hogy ezt a sorozatot jobban fogom szeretni, mint az Percy Jackson és az olimposziakat. Nem hittem neki. Hülyeség volt a részemről.

Ez a könyv igazából felvezeti, hogy mi is fog ránk várni a későbbiekben. Percy eltűnik, helyette viszont három idegen jelenik meg a Félvér Táborban, köztük Jason (nem vagyok hajlandó Jászonnak írni. Nem), akinek nincsenek emlékei, viszont meglepően jártas a római mitológiában. A három új jómadarunk máris küldetést kap, ki kell szabadítaniuk Hérát. Mozgolódnak a dolgok, az istenek hallgatnak, a következő Nagy Prófécia kezdetét vette, abban már biztosak lehetünk, hogy megvan három félisten a Hetek közül... Pörögnek az események és tulajdonképpen mindenki szenved.

Az elveszett hős egyértelműen egy egészen más, egy sokkal nagyszabásúbb sorozat bevezetése. A helyzet új, a szereplők újak és sokkal érettebbek, mint az előző sorozatban. Valahogy felnőttebbé válik az egész. És a kiadóknak - na meg persze Riordannak - még mindig van képük gyerekkönyvként beállítani ezt is. Engedjük el.

Megmondom őszintén, eleinte egy kicsit idegenkedtem az Olimposz hőseitől. Annyira megszerettem a Percy Jackson sorozat szereplőit, hogy nehezen tudtam elképzelni egy olyan könyvet, ahol már nem körülöttük forog minden. Percy ebben az első részben konkrétan benne sincs, és később sem ő lesz az egyedüli főszereplő. A szemszög is megváltozik, váltott lesz és E/3. És persze bejönnek a rómaiak, meg aztán ott van az új prófécia. Röviden és tömören: minden más, de azért mégsem teljesen, és ezzel a gondolattal meg kell barátkozni.

Valószínűleg nagyon jót tett az, hogy tartottam egy szünetet a két sorozat között. Ha hirtelen egymás után ugrok nekik, akkor valószínűleg hamarosan leteszem Az elveszett hőst, márpedig ez öreg hiba lenne.
Szóval igen, most felettébb boldog vagyok, amiért nem volt pénzem korábban Az elveszett hősre.

Újra és újra megállapítom magamban, hogy Rick Riordan egy zseni, akinek vér helyett folyékony szarkazmus száguldozik az ereiben. Úgy tűnik, egyre jobban belerázódik abba, hogy áthelyezze a mitológiát a 21. századba. A Percy Jackson sorozatban az ember ide-oda kapkodja a fejét, és hol ámuldozik egy-egy ötlet zsenialitásán, hol majd' megfullad a nevetéstől. Az elveszett hősben már mindent teljesen természetesnek vesz, és amikor végiggondolja, hogy mit is olvasott, leesik az álla. Semmi sincs agyonmagyarázva, de mindent meg fogsz érteni, akárhova nézel a világban, ott jelen van a görög - és most már római - mitológia, és ezt kezded mindennapi tényként kezelni. Egy biztos: a Percy Jackson fanok olyan pengék a görög és római istenvilágból, mint senki más. Mindezt úgy, hogy észre se veszed, mennyit tanulsz - mert igen, tanulunk belőle, és Riordannak ez is volt a célja. Én isten bizony kötelezővé tenném ezeket a könyveket.

Tehát a világ egyre csak tágul, egyszerűen zseniális az egész.
Ehhez jön egy pörgős és fordulatos cselekmény, amihez már hozzá is szokhattunk volna, csakhogy ehhez nem lehet hozzászokni. Mindig történik valami, és mindig minden probléma az utolsó pillanatban oldódik meg, de úgy, hogy az senkinek eszébe se jutna. Mivel újak a szereplők, újak gondolatmenetek és a megoldások is, és ezt is szerettem.

De amit külön imádtam ebben a részben, az az emberi tényező. És itt nem a karakteralkotásra gondolok.
Nem, itt arról van szó, hogy nem egy terv azért dől dugába, mert valaki valamit elront/valamire nem képes. És ez nem baj. Riordan rendszeresen kihangsúlyozza, hogy tévedni emberi dolog (mondta a süni és leszállt a drótkeféről), hibázni mindenki szokott, de ez nem jelenti azt, hogy utána fel kell adni. Nem szabad feladni, a körülötted élők, de elsősorban a magad érdekében. Mert ha feladod, akkor neked kell élni a tudattal, és ez nem könnyű, sőt. Fontos, hogy ismerjük a határainkat, de csak úgy lehetünk teljesen tisztában velük, ha rendszeresen feszegetjük őket. És nem kell hülyeséget csinálni, egyszerűen csak nekünk kell rájönni, hogy mi az, amire még képesek vagyunk, és mi az, amire nem.
És nem baj, ha valamit nem tudunk megcsinálni. Majd jön más, aki pont abban jó, és megteszi - ezért vannak a barátok. Mindenki másban jó, de ez így van jól.

És a másik: mindenki lehet hős. Ez az üzenet a Villámtolvajban indult, és azóta egyre szebb. Mivel most új főszereplőink vannak, még jobban átjön az egész. Mindenki főszereplő a saját történetében, és rajta múlik, hogy hős lesz-e. Ehhez nem kell megmenteni a világot. Ez valójában sokkal bonyolultabb, de mindenkinek magának kell rájönnie, hogy hogyan lehet hős.

Amit hiányoltam, az a humor. Voltak poénok, Riordan szerintem ha akarná se tudná levetkőzni a szarkazmust, és továbbra is szeretem a stílusát, de ez most közel sem volt annyira humoros, mint ahogy azt már megszokhattuk. Ezt igazából írhatjuk Percy hiányának számlájára, igazából mindegy is, nekem hiányzott.

Na és az új szereplőink.
Három szemszögből íródott a könyv. Jason teljesen tiszta lappal indul, egyáltalán nem emlékszik az életére, Piper és Leo pedig eddig nem tudta, hogy félisten. Mindegyikük küzd valamivel, mindegyiküknek megvannak a titkai. Szépen lassan megtanulnak bízni egymásban, és igazi barátokká kovácsolódnak a küldetésük közben.
Jason az élő példa arra, hogy egy karakter nem csak a háttérsztorijától lesz kidolgozott. Egyáltalán nem éreztem üresnek vagy sablonosnak, pedig semmit nem tudtunk arról, hogy mi történt vele eddig. Cserébe megtudjuk, hogy milyen ember, és ez pont elég. Kedvenc nem lett, de hát embere válogatja, ez nem a karakterkidolgozás hibája.
Piper eleinte nem volt szimpatikus, de aztán nagyon megszerettem. Egy olyan isten lánya, aki úgy tűnhet, egyáltalán nem illik hozzá, és egy olyan képesség birtokosa, amitől gyakorlatilag irtózik és utálja használni. Meg kell barátkoznia a helyzetével, a hamis emlékeivel Jason-ről és ha ez nem lenne elég, ott van a családja. Egyszerűen csak szeretném megölelgetni egy kicsit.
Leo pedig a személyen kedvencem, de hát ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül.
Leo valami olyannal küzd, amivel egy kicsit mindenki: feleslegesnek érzi magát. Úgy gondolja, ő a harmadik kerék, akinek soha senki nem veszi hasznát, mert hát nincs benne semmi extra, semmi hasznos. És persze a múltja se egyszerű, miért lenne. Riordan szereti gyötörni a szereplőit. Nem mintha ez új lenne.
Mindenesetre én imádom, és nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy ő hogyan fogja leküzdeni a problémáit.

Borító:
Odáig vagyok érte. Akárhányszor kinyitottam, vagy becsuktam a könyvet, megcsodáltam a borítót. Tökéletesen átadja a könyv hangulatát, és egyszerűen csak gyönyörű.

Kedvenc idézet(ek): 
"– Gaia? – rázta meg a fejét Leo. – Ő nem az Anyatermészet? Virágok a hajában, madarak énekelnek a vállán, és őzikék meg nyuszikák mossák helyette a szennyest.
– Leo, az Hófehérke – mondta Piper."

"– Aludj el szépen, kis ketrec! – zümmögte Piper. – Aranyos, álmos ketrec. Igen, egy köteg földes gyökérnek beszélek. Nem, nincsen ebben semmi furcsa."

"– Csak egyetlen ütést légyszi!
– Nem – mondta Piper.
– Kössünk kompromisszumot! Először megölöm őket, aztán ha kiderül, hogy jó szándékúak lettek volna bocsánatot kérek.
– Nem! – mondta határozottan a lány.
– Mek-értettem – engedte le az edző a botját."

Röviden összefoglalva: 
A Percy Jackson és az olimposziak sorozat rajongóinak szerintem nem nagyon kell ajánlani, mindenki más pedig azzal a sorozattal kezdjen, mert hát így van sorban.
Nem kell tőle félni, viszont én mindenképpen tartanék a helyetekben egy kis szünetet a két sorozat között. Nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy jobb, mint a Percy Jackson sorozat, mert ez nem teljesen igaz. Inkább csak máshogy fantasztikus.

2017. augusztus 4., péntek

Mark Lawrence - Tövisek Királya

Oldalszám: 504
Kiadó: Fumax
Eredeti cím: King of Thorns
Fordító: Gy. Horváth László
ISBN: 9786155514227
Országos megjelenés: 2013
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A fiú, aki király akart lenni, megszerezte a trónt…

Csaták százai perzselik fel a földeket, amint nagyurak és kiskirályok viaskodnak a széthullott birodalom uralmáért. A galádul lemészárolt anyja és öccse megbosszulásához vezető hosszú úton Honorous Jorg Ancrath herceg kiderítette, kik állnak valójában e végtelen háború mögött. Megismerte a játszmát, és elhatározta, hogy ő fogja letarolni a táblát, bármi áron.

Húszezres hadsereg vonul Jorg vára ellen, a próféciák és a nép istenített bajnokának vezetésével. Minden becsületes ember azért fohászkodik, hogy ez a dicső lovag egyesítse a birodalmat, begyógyítva sebeit. Minden jó király tudja, hogy meg kell hajolnia a túlerő és a jövendölések előtt, ha másért nem, hogy népét és birtokát mentse. De Jorg király nem jó király.

Jorg tisztában van vele, hogy a nála sokkal erősebb ellenséget tisztességes harcban nem győzheti le. Ám a tisztességes játszma sohasem szerepelt a tervei közt.

Véleményem:
Én szerettem a Tövisek Hercegét. De tényleg. Áradoztam is róla egy sort, meg is ölelgettem, amikor befejeztem, meg minden ami kell.
De azt kell, hogy mondjam, hogy a Tövisek Királya lendületből zavarja le a kispadra, és még csak el sem fárad közben.

A történet két szálon fut; az egyik néhány hónappal azután, hogy Jorg trónt szerzett magának, a másik erre négy évvel, amikor is Nyíl hercege lerohanja kis birodalmát. Az előbbi szál hónapokat ölel fel, míg a második egyetlen napot, és egyik sem hagy minket unatkozni. Jorg császár akar lenni, mégpedig azért, mert azt mondták neki, hogy nem lehet az, és ő nem igazán szereti, ha megmondják neki, mit tegyen.

Elsőre talán viccesen hangzik, de ez az előbbi mondat valóban igaz, gyakorlatilag ezen alapszik minden. Főszereplőnk egy zseniális szociopata, aki nem hagyja, hogy holmi emberiség megmondja neki, mi lesz vele, mit tehet és mit nem. Mivel mindenki kijelenti, hogy nem lehet császár, nem uralhatja gyakorlatilag az egész aktuálisan létező civilizációt, ezért csak-azért-is erre tör, és rémisztő és kétségbeejtő, de remekül halad.

Na most, ahhoz, hogy az ember lássa ezekben a könyvekben a csodát, el kell fogadnia valamit. Ahogy olvastam Molyon a véleményeket, láttam, hogy ez sokaknak nem sikerült, épp ezért nem is értették, miért tetszik másoknak a trilógia.
Ez a valami pedig az, hogy Jorg történetesen a fő gonosz. Nem a világmegmentő hős, még csak nem is pozitív szereplő. Ő egyértelműen az a karakter, aki ellen más könyvek főszereplői minden erejüket összegyűjtve harcolnának. Aki világuralomra tör, csak mert ehhez van kedve, aki borzasztó vezető lesz, mert élvezi, ha fájdalmat és szenvedést okozhat másoknak.

És én ezzel kapcsolatban mindenek előtt egy valamit szeretnék mondani: köszönöm.
Köszönöm, hogy van itt egy olyan trilógia, ami az antihős szemszögéből íródik, köszönöm, hogy létezik egy ilyen fantasztikusan kidolgozott gonosz.

Na de nem akarok rögtön az elején leragadni a karaktereknél, mert azért van itt más is.
Egyrészt a világépítés. Egy kicsit több tör a felszínre a múltból, és sokkal többet tudunk meg a jelenlegi felállásról.
Amit még mindig imádok, hogy - a mágiát leszámítva, persze - ez a jövő elképzelhető. Egyáltalán nem lehetetlen elképzelés az, hogy majdnem teljesen kiírtjuk saját magunkat a nagy "fejlődésben", aztán a következő generációk visszatérnek a feudalizmushoz, a középkori élethez, a folytonos háborúzáshoz. Hiába a fantasy rész, ezt a jövőképet még mindig valóságosabbnak érzi az ember, mint szinte bármelyik disztópiáét.
Tegyük hozzá, ez egy elég elkeserítő gondolat.

Aztán: az egy dolog, hogy Jorg zseni, de azokat, amik eszébe jutnak, nyilván az írónak kellett kitalálni. És fantasztikusan csinálta.
Haditervek, cselek, utolsó pillanatban előadott bravúros megmenekülések. Sokszor az olvasó sem tudja, hogy Jrog mégis hogy az istenbe fog megoldani egy-két helyzetet, mert egyszerűen nem tudjuk elképzelni, hogy lehetséges. Aztán nesze neked, hol is volt itt a probléma?

Szóval maga a cselekmény is nagyon jó, izgalmas, de nem túlzsúfolt, néhol lelassul, de nem lesz unalmas, tele van fordulatokkal és csattanókkal, de nem lesz érthetetlen vagy követhetetlen. Ilyen szempontból egyértelműen túlszárnyalta az első részt.

A megfogalmazásról is tudnék ódákat zengeni. Mivel egy szociopata szemszögéből olvasunk, nem lehet olyan könnyen elintézni a dolgot, hogy "megírom szépen". Belelátunk Jorg fejébe, az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket, az ő fejével gondolkodunk. Hogy ne legyen annyira komor és borzasztó az egész, kellő mennyiségű humor is van benne. Nem olyan sok, hogy elvegye a dolog lényegét, éppen elég és éppen a jó helyeken, így az olvasó nem lesz depressziós a könyv végére.

És akkor a karakterek.
Nem tudok elsülni azon, hogy én mennyire örülök Jorg karakterének. Nem jó, nem emberséges, még csak nem is kifejezetten becsületes. No de senki sem állította soha egy szóval se, hogy az. Ami azt illeti, még ő maga is tisztában van a saját romlottságával, csak épp nem igazán érdekli.
Azon tapos át és úgy, ahogy neki tetszik, akárkit képes lenne elárulni, csak mert neki éppen az áll érdekében. Ha néha esetleg véletlenül tesz is valami jót, azt is a saját érdekében, nem a máséban. Bár azt mondom, hogy nem teljesen halott a lelke - van egy-két pillanata, amikor előbújik belőle egy picike jó - összességében egy beteg és rossz ember. Mivel erkölcsileg nagyjából bármit megengedhet magának, sikere is van, hiszen legfeljebb a fizikai akadályok állíthatják meg, és így azért lényegesen egyszerűbb a dolog.
Na most, én Jorg történetének kétféle befejezést tudok elképzelni. Az egyik az, hogy a cél előtt egy nála ezerszer jobb ember legyőzi és ő lesz császár helyette. Ez a Happy Endes, meseszerű megoldás.A másik az, hogy sikerül győznie, és jön a zsarnokság meg a sötét világ. Ez azért realisztikusabb, akármilyen rossz is belegondolni.
Tényleg fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége, de Jorg számomra örökké legendás fő gonosz marad.

Viszont annak, hogy főszereplőnk ennyire remekül lett kidolgozva, vannak hátulütői is. A többi szereplő háttérbe szorul.
Na most, tény, hogy ez egy karakterközpontú trilógia, de szerintem nem kellene annak lennie. Annyi minden van ebben a világban és a háborúban, hogy azt sokkal jobban ki kellene aknázni, és Mark Lawrence szerintem képes is rá.
Már jobb a helyzet, mint az első részben, de még mindig nem az igazi. Kicsit többet tudunk Makinról, bejön Nyíl hercege és a testvére, illetve Katherine is kap egy kis teret, de mind csak azért, mert Jorg szempontjából fontos dolgokat tesznek. Makint talán ismerjük egy kicsit, de rajta kívül gyakorlatilag senkit, és ez néha már a történet szempontjából is zavaró.
De igazából ez minden, amin még lehetne javítani, és ahhoz képest, hogy mennyi a könyvben a pozitívum, szinte el is veszik.

Borító: 
Ránézel és meghalsz. Komolyra fordítva a szót, ránézel és meghalsz.
Tényleg. Az első rész alapján mindenkinek az jut róla eszébe, hogy itt csak még több lesz a halál és a vér, és ez lelkileg már azelőtt elkezd megölni, hogy egyáltalán nekiálltál volna az olvasásnak.
Egyébként nekem nagyon tetszik, feláll a szőr a hátamon tőle, de pont ezért imádom.

Kedvenc idézet(ek):
"Azt mondják, az élet jó tanítómester, csak sajnos minden tanítványát megöli."

"A gyermek számára rémisztő, amikor rájön, hogy akiket szeret, nem mindenhatók. Amikor felfedezi, hogy az anyja nem tudja megóvni, hogy a tanítója hibázik, hogy rossz útra kell térni, mert a felnőtteknek nincs erejük a jót választani…"

"– Mindig is féltem a tűzhaláltól. Mondjuk, hogy ez a gyengém. Vannak, akik a pókoktól félnek. Én a lángoktól. Meg a pókoktól."

"Én természetesen akkor is utat vágnék magamnak a trónhoz, ha valami fattyú pásztorlegény nemzett volna egy szajhával – és vagy támogat ebben a genealógia, vagy kidöntöm az egész családfát, és faltörő kost csinálok belőle."


Röviden összefoglalva: 
Ha csak egy kicsit is tetszett az első rész, mindenképpen olvasd el. El kell fogadni a tényt, hogy Jorg egy antihős, és akkor egészen új megvilágításba kerül minden. Egy remek trilógia nagyon erős folytatása, ami lazán lekörözi az első részt. Viszont kell hozzá egy lelkivilág, na meg néha egy jó gyomor, szóval csak óvatosan.

2017. augusztus 1., kedd

50 kérdés book tag

Ez a tag valami hihetetlen módon megrémiszt (50 db kérdés. 50 db.), de azért köszönöm a meghívást Aux Elizának. Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak....?

1. Melyik szereplőnek van a legjobb stílusa?
Egy igazi skót kilttel nehéz versenyre kelni, ez a nagy büdös helyzet.
De tényleg, a 18. századi skót viseletért odáig vagyok, egyszerűen megvan a maga varázsa és nekem borzasztóan tetszik.

2. A könyves szerelme(i)d?
Ó hogy esne ki a szeme a fülén keresztül annak, aki ezt a tag-et kitalálta... Akarom mondani, regényt írjak, vagy azért fogjam vissza magam?
Inkább az utóbbit választom, mert hát senkit sem akarok halálig untatni.
Jamie Fraser, Will Herondale,  III. Richard "Dick" Campbell Gansey, Ronan Lynch, Dorian Havilliard, Sherlock Holmes (és itt jegyezném meg, hogy én nem a BBC sorozat miatt estem bele, hanem még a könyvek miatt), Sage, Daniel Altan Wing (Day), Percy Jackson (ennek kellett egy kis idő, mire rájöttem), Samuel K. Roth, Cole St. Clair, és itt fejezem be.
De Jamie a férjem. Ha nagyon muszáj egyet választani, egyértelműen őt választom.

3. Valaha szeretett szereplő, akit mostanában kezdtél megutálni?
Kósza és úgy az Apa, randizhatok egy lovaggal? teljes karakterfelhozatala.

4. Legnagyobb/leghosszabb könyv a polcodon?
Ha számoljuk az Outlander sorozat negyedik kötetét (Őszi dobszó), ami 1192 oldal, viszont két könyvre van szedve, akkor az. Ha nem, akkor ugyanezen sorozat második része (Szitakötő borostyánban) a maga 990 oldalával.

5. A legnehezebb könyv a polcodon?
Nem szokásom őket méregetni, de az előbb emlegetett sorozat első részére tippelnék, mert bár a második egy csöppet hosszabb, de ez meg keménykötéses.

(Ez nem mind. A plafon is tele van poszterekkel)
6. Vannak könyves posztereid?
Inkább csak könyvadaptációs. Outlander (most mindenki tegyen úgy, mintha meglepődött volna), Sherlock Holmes (ráadásul két adaptáció), Gyűrűk Ura, Harry Potter és Éhezők Viadala.
De cserébe festettem a falra rúnakört, illetve van Éhezők viadala, Beavatott, Tolkien, Harry Potter... Igen, ahol nincs poszter a falon, ott összefestettem. És ha minden úgy halad, ahogy szeretném, akkor hamarosan lesz Éjszakai cirkusz is.

7. Vannak könyves ékszereid?
Van négy nyakláncom, két Harry Potteres, egy Éhezők Viadalás és egy Gyűrűk Urás. Volt egy cikeszes karkötőm is, de azt egyszer szándékosan elhagytam. (Hosszú történet.)

8. OTP-d?
Erre a kérdésre nem vagyok hajlandó válaszolni. (Túl sok ship. Túl sok.)
De Heronstairs (Jem x Will),  Dorian x Chaol és Percy Jackson x Harry Potter különösen közel állnak a szívemhez mostanában.

9. Kedvenc könyvsorozatod?
Oké, tisztázzunk valamit.
Én szívem szerint törölném a "kedvenc" szót a szótárból. Vannak könyvek, amiket imádok, vannak, amiket szeretek, vannak semlegesek, vannak olyanok, amiket nem szeretek, és olyanok is, amiket utálok. Ugyanez igaz a filmekre, karakterekre, zenékre, színészekre, stb, stb. Nem tudok egyetlen egyet kiemelni, hogy "igen, ezt sokkal jobban szeretem mindegyik másiknál", mert ilyen nincs. Ilyenkor úgy érzem, hogy igazságtalan vagyok másokkal, meg egyébként is változhat a dolog.
Szóval nincs kedvenc könyvsorozatom.

10. Kedvenc filmadaptáció-betétdalod?
Lásd feljebb.

11. Egy könyv/történet, aminél azt kívánod, hogy bárcsak folytatódna?
Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában. Általában a stand-alone könyveknél nem kívánom azt, hogy legyen folytatásuk, mert hát úgy kerek minden, ahogy van, és sokszor származik abból katasztrófa, hogy az író ebben bizonytalanná válik, és enged a rajongóknak - akik aztán olyan csalódottak, hogy a pokolra kívánják azt a bizonyos új részt. De Ari és Dante történetét szerintem még lehetne folytatni, és örömtáncot járnék, ha ez meg is történne.

12. Kedvenc egykötetes könyv?
Már megint az a kedvenc.
Na jó, legyen az Éjszakai cirkusz.

13. Mióta olvasol?
Halvány lila gőzöm sincs. Még alsóban kezdtem el, de akkor nyilván sokkal lassabban ment, és nem is csináltam annyit. Aztán ötödikben elment a kedvem tőle a kötelező olvasmány miatt, amit nyár elején olvastam el, és utána hónapokig egy könyvet se vettem a kezembe. Végül anyukám az orrom elé tolta a Harry Pottert, és két éven keresztül semmi mást nem olvastam, csak ezt a hét könyvet újra és újra. Utána kezdtem el mindent elolvasni, ami a kezembe akadt.

14. Melyik roxforti házba tartozol?
100%-ig Hollóhát. Ebben olyan biztos vagyok, mint abban, hogy a Föld kering a Nap körül.

15. Mit keresel egy könyvben?
Nos, ez nem túl egyszerű dolog.
Amikor végiggondolom magamban a dolgokat egy könyv befejezése után, akkor hét szempontot zongorázok végig: karakterkidolgozás, karakterfejlődés, történetvezetés, világépítés, megfogalmazás, üzenet, hangulat. Ez persze csak egy gyors összegzés a fejemben, és utána kezdek el jobban belegondolni a dolgokba. Elolvasok pár véleményt, meglesek pár angol idézetet (ha eredetileg angol volt a könyv, nyilván), mert így észrevehetem, ha átsiklottam valami fölött, illetve ráleshetek az eredeti fogalmazásmódra. Utána jöhet a véleményem vázlatának összedobálása, majd kifejtése. Ez egyfajta rutin, ami elsősorban azért van bennem, mert hát, hé, könyves blogon tevékenykedem, de a saját szempontomból is jól jön.
Hogy mit keresek, és miért mondom egy könyvre, hogy jó, az sok dologtól függ. Ha olyan dolgokat közvetít, amikkel egyet értek, vagy még nem is gondolkodtam rajta, de a könyvnek hála egy új témában is tudtam véleményt kialakítani, akkor az már rengeteget számít, de önmagában csak nagyon ritkán elég. Kell oda a jó történetvezetés is, mert ha a cselekmény rossz/sablonos/a kettő együtt, akkor az rengeteg mindent elront. Kellenek a jó karakterek, mert nélkülük a könyv nemigen működik. Kell karakterfejlődés, mert különben nincs jó üzenetközvetítés. Plusz ha nem a mostani világban játszódik, akkor kell a jó világépítés, mert hát egy elrontott/kidolgozatlan/mindkettő világban nem sok mindent lehet kezdeni. Kell a jó megfogalmazás, mert akinek nem megy, az ne adjon ki könyvet, hanem gyakoroljon.
És igen, nekem alapjáraton a megteremtett hangulat is számít, mert ha az nem jó, vagy nagyon lagymatag, akkor az olvasási élmény sem az igazi.

16. Kedvenc idézet?
"...döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában."
- Albus Dumbledore
Most kiragadtam egyet azok közül, amiket nagyon szeretek, nevezzétek kedvencnek, ha akarjátok.

17. Kedvenc író(nő)d?
J. R. R. Tolkien, J. K. Rowling, Rick Riordan, Maggie Stiefvater, William Shakespeare, Diana Gabaldon

18. Kedvenc borítód?
Éjszakai cirkusz, Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában, Athéné jele

19. Akciódús vagy romantikus?
A kettő együtt, leginkább. Egyébként meg mikor hogy. Néha szükségem van valami viktoriánus kori romantikus regényre, néha pedig semmi másra nem vágyom, csak akcióra. Hangulatfüggő, de az esetek többségében inkább a kettő együtt.

20. Hova mész, ha valami szomorú történik az egyik könyvedben?
Pinterest, kedves barátom...!

21. Mennyi ideig tart elolvasod egy könyvet?
Nagyon változó. Az alap olvasási tempóm viszonylag gyors, viszont nem mindig van lehetőségem letelepedni valahova olvasni, meg aztán magától a könyvtől is függ. Például az Éhezők Viadala második és harmadik részét ugyanazon a napon olvastam ki, az Alkonyattal meg szenvedtem vagy tíz napot. De olyan is van, hogy párhuzamosan olvasok több könyvet (most speciál hármat), és akkor nyilván lassabban haladok mindegyikkel.

22. Mennyi ideig gyászolsz egy könyvet?
Until the very end. (Ha értitek hogy értem.)

23. Legkevésbé kedvenc könyved?
Az Alkonyat hivatalos titulusa "könyv", igaz? Mert hát akkor...

24. Pozitív dolgok egy szereplőben?
Ez szerintem nem egy ilyen en bloc felsorolós téma.

25. Negatív dolgok egy szereplőben?
Lást fentebb.

26. Miért kezdtél el blogolni?
Óh hát az se most volt.
Az első blogom egy (borzalmas) Harry Potter fanfiction volt. Hogy pontosan hogyan határoztam el magam, arra tisztán emlékszem, de hogy miért kezdett el foglalkoztatni a dolog, arra egyáltalán nem.
Könyvvéleményeket azért kezdtem írni, mert
1., szeretem a könyveket és szeretem leírni a véleményem
2., a kortárs írók szerintem sokkal többet érdemelnek, mint amit kapnak
3., szeretném ösztönözni a népet, hogy tegyük már helyre ezt a Young Adult kategóriát, mert rengeteg lehetőség rejlik benne, de egyelőre a hulladék kapja a legtöbb figyelmet (tisztelet a kivételnek), és minden kívülálló ezek alapján ítél.

27. Félelmetes könyv?
Stephen King? Stephen King.
De azért A kőszívű ember fiaitól is eléggé rettegek.

28. A legutóbbi könyv, ami megsiratott?
Őszi dobszó (Outlander 4.). Teszem hozzá, közel sem sírtam rajta annyit, mint a harmadik részen, és ez is haladás.

29. A legutóbbi könyv, amit öt csillagra értékeltél?
Erin Morgenstern - Éjszakai cirkusz.
De csak mert nem volt több csillag.

30. Kedvenc könyvcímed?
Neked adom a napot. Egyszerűen csak... olyan jól hangzik, és annyira sok érzelem szorult bele.

31. A legutóbbi könyv, amit olvastál?
Cassandra Clare - Az angyal
Ez már csak ilyen újraolvasós trilógia.

32. Mit olvasol éppen?
Mark Lawrence - Tövisek királya
Illetve mást is, de azok most csak olyan másodlagosak. Most erre koncentrálok, mert hát kell hozzá a figyelem.

33. A legutóbbi filmadaptáció, amit láttál?
(Az szerintem inkább könyvadaptáció, de engedjük el.)
Mielőtt elmegyek. a könyvet is imádtam és a film is nagyon jól sikerült.

34. Egy szereplő, akivel mindig is beszélni akartál?
Hermione Granger. Nagyon sok dologban hasonlítunk és szerintem remekül ellennénk.

35. Egy író, akivel mindig is beszélni akartál?
Nagyjából az összes, akinek tetszett legalább egy könyve.
De egy ideje leginkább Diana Gabaldonból könyörögném ki, hogy ugyan mit csinált Jamie az első könyv elején 1945-ben.

36. Kedvenc olvasós nasi?
Nem szoktam olvasás közben enni. Egyrészt, mert félek, hogy összekenem a könyvet, másrészt, mert akkor nem tudom kényelmesen tartani a könyvet, harmadrészt meg nem tudom én ennyire megosztani a figyelmemet.

37. Egy könyves világ, amiben szívesen élnél?
A Roxfortban tanulnék, nyaranta elvonulnék a Félvér táborba és a Le Cirque des Rêves lenne a szórakozási helyem. Köszönöm szépen, ezt már megterveztem.

38. Egy könyves világ, amiben NEM szívesen élnél?
Úgy a disztópiák 90%-nak világa ilyen.

39. A legutóbbi alkalom, amikor megszagoltál egy könyvet?
Ma reggel. Akárhányszor nekiállok olvasni, ezzel kezdem.

40. Furcsa veszekedések a könyvekben?
Öhm. Tessék?

41. Kedvenc romantikus könyv?
Leírjam a bejegyzésben huszadjára is, hogy Outlander? Leírom.
Outlander.

42. Írsz?
Határozottan. Meglehetősen sokat írok a fiókomnak. Mert én ennyire szeretem, és szeretem megajándékozni.

43. Kedvenc varázstárgy?
Egy pálcának tudnék örülni.

44. Quiddich posztod?
(Ez magyarul kviddics)
Egyébként hajtó.

45. Egy zene, amiről egy könyv jut eszedbe?
Csak egy?
Akkor legyen Linkin Park - Final Masquerade: Jennifer A. Nielsen - A hamis herceg

46. Kedvenc könyves közösségi oldal?
Nos, fent vagyok Moly.hu-n, de csak mert szeretek véleményeket olvasni. Mást egyáltalán nem is használok. Egyébként nem vagyok kifejezetten aktív, nem nagyon vezetem az olvasmánylistámat, alig írok ki valamit... Néha eltervezem, hogy aktívabb leszek, de eddig még egyszer se jött össze.

47. Használod?
Ezt eléggé megválaszoltam egyel fentebb.

48. Kedvenc fandom?
Percy Jackson. Imádom.

49. Hány könyved van?
Olyan 80-90 körül. Csak azokat veszem meg, amik tetszettek annyira, hogy elolvassam őket újra.

50. Kit hívsz meg?
Ó helló Christine, úgyse csinálod meg, de próbálkozni lehet.