2018. január 23., kedd

Victoria Aveyard - Üvegkard

Kapcsolódó: Vörös Királynő

Oldalszám: 468
Kiadó: GABO
Eredeti cím: Glass Sword
Fordító: Kleinheincz Csilla
ISBN: 9789634062608
Országos megjelenés: 2016
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A ​KARD VAGYOK,
ÜVEGBŐL KÉSZÜLTEM,
és érzem, hogy
KEZDEK MEGREPEDNI.

A VÖRÖS KIRÁLYNŐ második kötetében Mare Barrow története folytatódik.

MARE BARROW EGY DOLOGBAN BIZTOS: Ő MÁS, MINT A TÖBBIEK.
Mare Barrow vére vörös, mint a közönséges embereké, de Ezüst képessége, amellyel parancsolni tud a villámnak, olyan fegyverré teszi őt, amelyet a királyi udvar meg akar szerezni magának.
Maven, a herceg, aki elárulta, csalónak bélyegzi Mare-t, de a lány menekülés közben felfedezi, hogy nem ő az egyetlen a fajtájából.
Miközben a királlyá koronázott, bosszúálló Maven üldözi Mare-t, ő elindul, hogy megkeresse a többi Vörös-Ezüst harcost, hogy együtt vegyék fel a küzdelmet az elnyomók ellen.
Mare azonban halálos ösvényre téved, és az a veszély fenyegeti, hogy pont olyan szörnyeteggé válik, mint akit le akar győzni.
Vajon összeomlik a lázadás által követelt áldozatok súlya alatt? Vagy az árulás már mindörökre megkeményítette a szívét?

Véleményem: 
Ez az írónő egy igazi művész. Az ugyanis szerintem határozottan művészet, hogy valaki egy kimondottan jó első rész után ennyire elrontsa a másodikat.
Na de ne rohanjunk ennyire előre, nézzük meg, mik vannak nekünk itt.

Ez a második rész közvetlenül az első vége után folytatja a történetet. Mare és Cal megmenekülnek Maven elől és felfedezik, hogy mekkora is a Skarlát Gárda, miközben Maven még nagyobb nyomorba dönti a Vörösöket. Mare elkezdi keresni az úgynevezett újvérűeket, akik olyanok, mint ő - vörös a vérük, de az Ezüstökénél is erősebb képességekkel rendelkeznek. Ehhez azonban versenyt kell futnia az idővel, ugyanis Maven mindent megtesz, hogy őt maga mellett tudja, és megvannak a módszerei.

Nem is tudom, hol kezdjem. Ez a könyv olyan, mintha Victoria Aveyard leült volna, hogy "na, most akkor írunk", és ez lett volna az utolsó pillanata, amikor még tudatában volt cselekedeteinek. Végig úgy éreztem, hogy nem csak én nem tudom, hova tart ez az egész, de ő se.
A világot az első részben szerettem, de arra számítottam, hogy azért továbbépíti. Na, hát ő ezt nem így gondolta, tökéletesen megelégedett azzal, ami van. Nyitókötethez elég volt, második részhez már kevés.
Nem hoz fel semmi újat, nem tudunk meg semmit se a múltról, se a jelenről. Ilyet nem tanácsolt csinálni se disztópiában, se fantasyben - és ez ráadásul mindkettő egyszerre.
Tehát a jó világból származó előnyét elvesztette, pedig az első részt olyan 60%-ban ez vitte el a hátán.

Mi van a cselekménnyel?
Rosszabb, mint volt. Pedig reménykedtem benne, hogy nem ez lesz, ugyanis az első résznek ez volt az egyik gyenge pontja. Mint mondtam, végig nem tudtam, hova tart ez az egész, és nem is derült ki. A szereplők rohangálnak ide-oda, keresik az újvérűeket aztán Mare elkezdi kiképezni őket, hogy kiszabadítsák azokat, akiket Maven már elfogott, de ennyi. Ez megy konkrétan 460 oldalon keresztül. És ha nem értitek, mit lehet ezen ennyit húzni, akkor közlöm, hogy én se, pedig én már olvastam. Az egész kusza és halálosan unalmas, sokszor egyszerűen már csak idegesítő.
Az előző könyv üzeneteit ismételgeti, de semmi mást nem kezd velük ezen kívül. Igen, bárki bárkit elárulhat, vettük elsőre is, nem kell még ötvenszer leírni fejezetenként. Főleg, hogy már nem is aktuális a dolog.

Karakterfejlődés abszolút nincs, legfeljebb visszafejlődés. Az előző résznél említette, hogyha Mare ilyen marad, legalább éreztetni kellene, hogy ő nem egy pozitív karakter. Na hát ez nem történt meg, de végül is Mare is változott - sokkal rosszabb lett.
Hogy ezt a lányt még miért nem ütötte agyon vagy inkább agyhelyen senki, az a könyv legnagyobb rejtélye. Ilyen drámakirálynővel legfeljebb az Alkonyatban találkozik az ember.
Mare folyamatosan látványosan szenved és sajnálja magát, mindezt általában totálisan alaptalanul. Én értem, hogy nem volt könnyű élete, el is ismerem, hogy néhány panasza jogos, de könyörgöm. Olyan emberekkel van körülvéve, akik megjárták a háborút, méghozzá évekig harcoltak a fronton. Drágalátos szerelme a saját kezével ölte meg az apját, mert a tulajdon öccse kényszerítette. És még lenne hova sorolni.
Mégis Mare a legnagyobb áldozat, ő legalábbis biztos ebben. Gátlástalanul áttapos mindenkin, kihasználja az úgynevezett "szeretteit" és nem fél őket a biztos halálba küldeni - csak hogy ő ne legyen egyedül, mert szegény azt nem bírná, valaki mindig kell az oldalára. Ezek után még ráfér az arcára, hogy közölje a bátyjával, hogy nem bízik benne, mert hát miért bízna, csak felfogott pár golyót helyette.
Na meg persze ott van az, hogy végig felsőbbrendűnek és különlegesnek gondolja magát - holott pont azokra vadászik, akik ugyanolyanok, mint ő. Kicsit ellentmondásos a dolog, vagy nem?

Maven ellen harcol, de igazából alig jobbak a módszerei, és ez még rendben is lenne. Sőt, kifejezetten jó lenne, ha az írónő nem igyekezne pozitív karakternek beállítani. Elvégre kellenek az olyan könyvek is, ahol a főszereplő negatív, de itt nem erről van szó. Mare hős akar lenni, vagy valami olyasmi. A baj az, hogy távol áll tőle. És amikor Cal végre megmondja neki, hogy senkivel sem törődik magán kívül, eltipor bárkit és csak kihasználja az embereket, akkor még neki áll feljebb.

Szóval igen, bekövetkezett az, amitől féltem, Mare csak még rosszabb lett, és ennek örülnünk kéne. Calt sikerült egy kicsit jobban megszeretni, szóval ez egy fél piros pont, de rettenetesen kevés szerepe van, mert csak egy kellék Mare drámájában. Még akikről lehetne beszélni, azok Shade, Kilorn és Farley, de az a helyzet, hogy ők is inkább csak eszközök, mint élő-lélegző karakterek.

A kapcsolatok pedig, a fentebbiekből kifolyólag, szintén nem mennek sehova. Nem tudom, hogy Mare és Cal szálát az írónő szerelmi szálnak szánta-e, avagy sem, de a jobbik verzió az az utóbbi. Mert van itt valami olyasmi, de harmatgyenge és pocsék.

A csavarok - már amennyi egyáltalán van - kiszámíthatóbbak, mint az első részben, semminek nincs súlya vagy hatása, rettenetesen lapos és értelmetlen az egész.
Szóval ennyi, ezt kaptuk egy jó nyitókötet után. Nem gondoltam volna, hogy fizikailag lehetséges ennyire elrontani valamit, ami ténylegesen ígéretesen indult, de hát tévedni emberi dolog.
Kár érte.


Borító: 
Azt még mindig szeretem. Egyszerű és igényes, nekem egyszerűen csak tetszik és kész. Legalább ez.

Kedvenc idézet(ek): 
Aha, viccnek jó volt. Nincs ilyen.

Röviden összefoglalva: 
Zseniálisan előkészített pofára esés. Ha olvastad az első részt, és úgy érzed, ez egy ígéretes sorozat, akkor ne menj tovább és maradj meg ebben a hitben. Megkíméled magad 460 oldalnyi tömény szenvedéstől.
Én mindenesetre folytatom a sorozatot, ha kipihentem ezt a részt, hiszen a remény hal meg utoljára. Mert ő a gyilkos.


Viszlát, by Blair

Sziasztok!

Valószínűleg ti is észre vettetek hogy nagyon nem vagyok jelen az oldalon, már egy jó ideje. Ennek vannak különböző okai, nem fogok magyarázkodni. A lényeg, hogy mostantól már annyira se leszek jelen, mint ahogy eddig, ugyanis kilépek erről az oldalról.

Köszönök mindent nektek, nagyon jól éreztem magam, amikor kaptam valamilyen visszajelzést bármelyik bejegyzésemre.


Ha valakit érdeklek, néha itt megtalálhat. → Hurricane



Üdv,
Blair

2018. január 7., vasárnap

Sarah J. Maas - Köd és harag udvara

Kapcsolódó: Tüskék és rózsák udvara

Oldalszám: 750
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: A Court of Mist and Fury
Fordító: Hetesy Szilvia
ISBN: 9789634570943
Országos megjelenés: 2017.12.15
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Én ​nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem.
Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött.
Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött.
Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról.
Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot.

Véleményem:
Az előző résznél sokszor elmondtam, hogy nem rossz az a könyv, de ettől az írónőtől én többet vártam.
Na, itt van az a több.
Most már hivatalos: Sarah J. Maas remek író, de a nyitókötetekkel nincs összebarátkozva. A sorozatok összes többi részét fantasztikusan meg tudja írni, de az elsőt valahogy nem. Végül is mindenkinek vannak gyenge pontjai.

A történet nem sokkal az első rész vége után játszódik. Feyre tündérként él tovább, próbálja feldolgozni, ami vele történt, és készül rá, hogy összeházasodjon Tamlinnel. Kapcsolatuk azonban nem felhőtlenül boldog, mindkettőjüket kísértik a Hegyalján történtek, ráadásul ott van Feyre Rhysanddel kötött alkuja is.

Sarah J. Maas az első részben felépített egy rendszert, elkezdett kidolgozni egy kapcsolatot, most pedig fogta magát, fél másodperc alatt kitörte a dolog gerincét, ugrált rajta egy kicsit, és alkotott valami sokkal jobbat, amiben azért visszaköszönnek a régi szépségei.
A világ kinőtt magából, a szerelmi szál vett egy hajtűkanyart és függőlegesen megindult felfelé, a karakterek ezerszer kidolgozottabbá és árnyaltabbá váltak. Sokkal epikusabb és pörgősebb lett az egész, mind a háború miatt, mind érzelmi síkon.

Na de kezdjük ott, hogy világ. Én szerettem az első részben a Tavasz udvarát, és tetszett a világépítést, de mindaz igazából semmi ehhez képest. Megismerjük az Éjszaka udvarát és ennek a világnak még jó sok pontját, részletes leírást kapunk, és én már ott akarok élni, köszönöm szépen. Nagyon jó a hangulata az egésznek, érdekes és az írónő remekül festi le. Az az igazság, hogy ilyen téren ez a sorozat már sokkal jobban teljesít, mint az Üvegtrón.

Aztán, maga a cselekmény. Na hát itt is van minden. Minden, amiért panaszkodtam az első részben, megszűnt létezni, és jött helyette valami sokkal jobb. Izgalmas, jól ütemezett, a könyv nem engedi magát letenni, a vége miatt pedig a falat kaparom a folytatásért. 750 oldalas a könyv, de túlontúl rövidnek éreztem, olvastam és olvastam, mert tudni akartam, mi történik, de közben nagyon nem vágytam rá, hogy vége legyen.  Pontosan ez az, amit az írótól vártam. Egy tündérvilág, ami a háború küszöbén áll, és ezt nem lehet megoldani annyival, hogy most akkor mindenki harcol a jó ügyért, ugyanis mindenki szerint más a jó ügy, mindenkinek mások az érdekei, senkiben sem lehet igazán megbízni, ráadásul az ellenség sokkal erősebb, mint ami még könnyen kezelhető lenne.

Van nekünk olyanunk is, hogy szerelmi szál. Na most, az előző résznél sokat panaszkodtam erre a területre, mert hát határozottan gyengére sikeredett a dolog.
Na most, itt volt egy fordulópont. Már az elején kiderül, hogy a Tamlin-Feyre szál erősen haldoklik, és hogy ez csak egy amolyan szükséges rossz volt.
Elgondolkodtam rajta, hogy mégis minek kellett bele egyáltalán, de van benne logika. Visszanézve már nem volt felesleges a dolog, és bár erőltetett, megvan ennek az oka.
Van nekünk viszont egy új szerelmi szál, amit egyszerűen imádtam, és állítom, hogy a legjobb, amit Sarah J. Maas eddig megírt, pedig ilyen téren is szokott alakítani.

Aztán: karakterfejlődés.
Feyre az előző részben egy olyan főszereplő volt, akit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Ki tudtam békülni vele és láttam a kidolgozottságát... de ennyi. Itt viszont sokat változik a helyzet.
Feyre gyakorlatilag depressziós lett, és elkezdett teljesen leépülni. Ezen Tamlin sem segít, gyakorlatilag csak tovább ártanak egymásnak.
Aztán kap külső segítséget, de ez nem lenne elég. A külső segítség annyira elég, hogy realizálja a pontos helyzetét, és rájöjjön, hogy van választási lehetősége. Nagyon szerettem ezt a részt, ugyanis valamilyen szinten reális. Kell külső segítség, ugyanakkor te is kellesz hozzá, hogy felépülhess. Egyik sem hiányozhat, és senki sem mondja, hogy könnyű.
Feyre küzdött, és bár sosem felejti el a múltat, mondhatjuk, hogy kimászott a depresszióból. És a könyv érzékelteti, hogy ehhez mekkora erő kell, és Feyre tulajdonképpen ezért lesz hős. Mert a saját démonaival szemben győzött.
De ezen kívül is vannak itt dolgok. Sokkal árnyaltabb és - számomra legalábbis - érhetőbb lett, és nem ő az egyetlen.
Még az első résznél reklamáltam, hogy Rhysand sokkal érdekesebb karakternek tűnik, mint Tamlin. Na, jó helyen tapogatóztam. Nem nagyon akarok spoilerezni, de legyen elég annyi, hogy elég nagy kedvencet avattam.
Tamlinnel kapcsolatban meg csak annyi bukott ki belőlem, hogy "én megmondtam".

De kapunk még új szereplőket is, ott van Cassian, Azriel, Mor és Amren, a Nyár udvarának főura, és egyre többen lesznek, ahogy belemászunk a politikába.

Nem mondom, hogy ez a könyv tökéletes. Ha nagyon szét akarom szedni, biztos felszínre tudok hozni nem egy hibát, de elsőre semmi komoly nem jön fel. Az az igazság, hogy annyira élveztem olvasni, és annyira sok részlete tetszett, hogy ha voltak is hibái, nem tűnt fel. A fordítás is jobban sikerült, mint az első résznél (bár azon továbbra sem tettem túl magam, hogy a Drakon nevet "lefordították" és lett belőle Sárkány), és elírást is kevesebbet találtam.

Borító:
Lényegesen jobban tetszik, mint az első részé, már csak a színvilága miatt is. Azt még mindig nem értem, miért nem lehet a magyar címet ráírni és levenni az angolt, de ezt leszámítva nagyon szép és tökéletesen passzol a tartalomhoz.

Kedvenc idézet(ek):
"Rhysand lesepert egy láthatatlan porszemet Tamlin ingujjáról. A lelkem mélyén csodáltam vakmerőségét. Ha az én torkomat választotta volna el csupán néhány hüvelyk Tamlim fogaitól, akkor én biztos mekegtem volna a félelemtől.
Rhys tekintete rámvillant.
– Tévedsz. Ha jól emlékszem, amikor Tamlin fogai a torkod közelében voltak, akkor jol pofán vágtad."

"Örülj, hogy emberi szíved van, Feyre. Csak sajnálhatod azokat, akiknek nincsenek érzéseik."

"Rhysand a nyugalom álarcát öltötte magára.
– Hová rejtették?
– Mondj egy olyan titkot, Éjszaka lordja, amiről senki nem tud, és én is elmondom neked az enyém.
Már valami borzalmas igazságra készültem, de Rhys így szólt:
– A jobb lábam hasogat, ha esik az eső. A háborúban sérült meg, és azóta fáj.
A Csontfaragó elröhögte magát, én pedig döbbenten bámultam Rhysre.
– Mindig is te voltál a kedvencem."

Röviden összefoglalva:
Mindenképpen ajánlom. Ha valaki olvasta az első részt, és nem tudja eldönteni, akarja-e a másodikat, akkor akarja, higgye el. Sokkal jobban sikerült, mindenképpen megéri kézbe venni.
Sarah J. Maas rajongóinak gondolom már egyébként nem kell ajánlani, aki pedig még nem olvasott az írónőtől, annak szerintem egy próbát megér.