2018. július 23., hétfő

Colleen Hoover, Tarryn Fisher - Soha, de soha

Oldalszám: 176
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Never Never
Fordító: Kamper Gergely
ISBN: 9789633999233
Országos megjelenés: 2016.12.16
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Soha ne hagyd abba! Soha ne felejts!

Jó barátok voltak, amióta csak megtanultak járni.
Ma délelőtt óta vadidegenek.
A fiú bármit megtesz, hogy emlékezzen. A lány bármit megtesz, hogy felejtsen.

Ne habozz! Imádni fogod. Ezzel azért vitába tudnék szállni.

Véleményem: 
Na ilyen az, amikor tudom jól, hogy hülyeséget csinálok, és csakazértis megcsinálom.
Az utóbbi időben csöppet lemaradtam az újonnan megjelenő és felkapott YA könyveket illetően, szóval gondoltam tanácsot kérek, hogy miket kéne bepótolni.
Ezzel a könyvvel kezdtem, és nagyjából azonnal eldöntöttem, hogy visszafogom a szorgalmamat. Szerintem én valami mást olvastam, mint a döntő többség. Mert hogy moly.hu-n a legtöbben nem arról írnak, amivel én találkoztam, az egészen biztos.

De hát elolvastam, így jártam, ezt már vissza nem csinálom.
Hölgyeim és uraim, az a kettő odafent a borítón elméletileg bestseller szerző. Nekem legalábbis valaki ezt mondta. Őket szokták szeretni, meg minden. Én ezen kívül még egyiktől sem olvastam semmit, de most sok mindent kaptam (idegrohamot, például) de kedvet hozzá, na azt nem.
Végül is Stephenie Meyerből is lehetett világszerte ismert "író", és a Csitt, csitt is lehet "irodalmi" kasszasiker, úgyhogy innentől nem nagyon van min meglepődni. Lassan már nincsenek is elvárásaim.

Kezdjük ott, hogy ez nem könyv. Ez egy életunt, megfáradt ember ujjgyakorlata egy közepes rossz regény megírása előtt. A fogalmazás semmilyen, történet nincs, a szereplők legfeljebb idegesítőek, de igazából ezt is csak akkor tudom elmondani, ha nagyon meg akarok állapítani róluk valamit, és ennek az egésznek nincsen semmi értelme.
Most akkor veszek egy mély levegőt, iszok egy teát és hallgatok egy kis Queent.

Tulajdonképpen azért húztam fel magam nagyon, mert nem csak egy tényező idegesített, hanem sok.
Az egyik és talán legfontosabb, hogy ennek a könyvnek nincs értelme. Nincs mondanivalója, nincs története, nincs semmije. A fülszöveget elolvasva fogalmam sem volt, miről szól - de nem ez a gáz, hanem hogy a könyvet elolvasva ugyanitt tartok. Két főszereplőnk egy szép napon azon kapja magát, hogy nem emlékeznek az égvilágon semmire. Elméletileg együtt vannak, vagy csak voltak, mindenesetre most együtt próbálnak rájönni, mi az isten történt velük.

Egyetlen egy kérdésem lenne: miért van az, hogy az egész nyomorult könyvben senkinek a szép kis fejecskéjében nem fordul meg egyetlen egyszer sem a gondolat, hogy talán el kellene menni orvoshoz? Vagy úgy bárkihez? Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, hogy erre van egy magyarázat a könyvben, de ez szó szerint így hangzik: "Mit gondolsz, hinnének nekünk?" Itt éreztem azt először, hogy én ezt földhöz fogom vágni.
Létezik olyan, hogy amnézia, agykárosodás, pszichológia betegségek - de nem, egy tapasztalt orvos természetesen nem hinne nekik, mert ezek közül egyik sem járhat emlékezetvesztéssel. Én kérek elnézést.
Tehát innentől elfogadtam, hogy mindkét szereplőnket lekörözné az IQ teszten a betévedő katicabogár a hét pontjával és igyekeztem ezen nem idegeskedni többet (spoiler alert - nem jött össze).
De ez az emlékezetvesztés is tele van logikai buktatókkal. Silas emlékszik rá, hogy hogyan kell vezetni vagy fotózni, de arra nem, hogy hogyan focizzon, vagy hogy melyik a domináns keze. Valaki mutassa meg nekem hogy ennek hol van értelme, mert én órák óta keresem és nem találom.

Aztán, történetvezetés. Na most, ami nincs, azt nem nagyon lehet vezetni, és ez egy regény esetében meglehetősen komoly probléma, de ezer bocsánat, ha csak én vallok ilyen régimódi nézeteket. A könyv rettentően rövid, de még ahhoz képest sem történik benne semmi. Gyakorlatilag ugyanott vagyunk a százhatvanadik oldalon, mint a tizediken. Silas és Charlie tudják, hogy egy cipőben járnak, de azt nem tudják, mi is ez a cipő, Silas próbálja meghódítani Charliet, Charlie pedig köszöni szépen, megvan enélkül is. Ennyi az egész, nem viccelek.
De ezt még úgy-ahogy el is tudnám engedni, ugyanis a könyv alapjáraton karakterközpontú. Csakhogy a karakterek köré meg százszavast sem érte volna meg építeni, nemhogy regényt.

Gyerekek, ilyet még nem láttam (illetve láttam, de azokat a könyveket meg nem történtként kezelem). Ez a két szereplő egyszerre hihetetlenül kétdimenziós és betegesen irritáló. Általában egyszerre csak az egyik jelenség szokott létezni egy történeten belül, de íróink halmozzák az élvezeteket.
Charlie egyszerűen csak önző, kibírhatatlan és buta. Én értem, hogy ha az ember elveszíti az emlékeit, akkor ez a legnagyobb problémája, de annyira félvállról kezel minden mást, hogy az már fáj. A legtöbb dolog egyszerűen csak hidegen hagyja, és nem is érzi senki, hogy ezzel baj lenne. Az alkoholista anyja, a teljesen magára maradt húga, a börtönben ülő apja, a szintén amnéziás Silas - szegénykét néha még idegesítik is ezek a dolgok. Hát mindjárt megsajnálom.
Én értem, hogy kisebb baja is nagyobb, mint a családja, meg nem is emlékszik rájuk, de akkor legalább ne adná elő egy jelenet erejéig, hogy izgatja a húga. Ez a kettő teljesen totálisan összeegyeztethetetlen.
Amikor pedig egy emlékezetvesztés miatt már rögtön hinni kezdett a mesékben meg a jóslásban, akkor egyszerűen csak elgondolkodtam rajta, hogy ez eddig hogyan maradt életben.
De nem ez a durva, hanem hogy az amnézia előtti énje elvileg még rosszabb.

Silas néha egy fokkal jobb volt. Néha. Egy fél fokkal. Egy-két megmozdulásában értelmesebbnek tűnik, mint Charlie, de ugyanolyan érzéketlen tapló. Amikor rájön, hogy az öccse rendes, az első gondolata az, hogy ki kéne használni, Charliet papíron szereti, egyébként hihetetlen mértékű birtoklási vágy van benne, semmi több. Persze mindketten előadják, hogy mennyire unszimpatikus nekik a régi énjük, de valójában mind a múltban, mind a jelenben tökéletesen megérdemlik egymást, erről csak ennyit tudok mondani.

És akkor a fogalmazás.
Az a baj, hogy ha valaki úgy dönt, hogy E/1-ben ír és végig a főszereplő lelkéből beszél, mindenféle szépítést nélkülözve, az eleve veszélyes terep és nagyon könnyű elrontani. A Zabhegyező estében azért működik a dolog, mert egy kidolgozott karakter köré épül a könyv, ráadásul pont az őszinteségében van a varázsa, amihez csak hozzásegít a nyelvezet. Az Éhezők Viadala esetében azért működik, mert Katniss szintén egy erős karakter, és alapjáraton értelmes gondolatai vannak, plusz egy egész társadalmi réteg titkos gondolatait képviseli.
A Soha, de soha esetében azért nem működik, mert ezek közül nincs itt nekünk semmi. Egyszerűen csak hihetetlenül zavaró egy idő után az, hogy elvileg két (valakik által valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva) elismert író tollából jön a szöveg, mégis olyan amatőr, mintha egy kezdő, nem túl tehetséges, tizenkét éves blogger írta volna.

De talán mindezt el tudnám engedni, ha nem lenne ott az a tény, hogy semmi értelem vagy mondanivaló nincs benne. Pedig maga az emlékezetvesztés, és a főszereplők régi énje érdekes kérdéseket vethetne fel, de nem vet. Írónőink semmit nem hoznak ki a szituációból, az egész egyszerűen csak úgy néz ki, mintha valaki kiadta volna nekik, hogy írjanak egy szociális kísérletről, mindenféle következtetés levonása nélkül.
Egyszerűen céltalan az egész, mintha ketten akartak volna keresni a semmin. Tulajdonképpen a három rész se indokolt - megszámoltam, a három együtt 398 oldal, ami egy átlagos terjedelmű regény hossza. És egyelőre a történet sem indokolja a szétdarabolást, mivel az első rész egy gyenge bevezetésnek is kevés.

De ami a legeslegrosszabb az egészben, az az, hogy tovább fogom olvasni a nyomorult vége miatt, és mert nem tudom elfogadni, hogy egy könyvnek ennyire ne legyen se célja, se értelme.

Borító:
Őszinte leszek, az tetszik. Legalább ennyi pozitívumot fel tudtam fedezni.

Kedvenc idézet(ek): 
Viccnek jó volt.

Röviden összefoglalva:
Soha, de soha ne vedd a kezedbe, ha meg akarod kímélni magad néhány idegösszeomlástól.



2018. július 19., csütörtök

1984 - Beszéljünk a klasszikusokról! #1

Na igen, mert nekem nem volt elég egyszerűen csak véleményeket írni, el kellett kezdenem egy új bejegyzéssorozatot.
A helyzet az, hogy az utóbbi években telítődtem a YA könyvekkel, és nem arról van szó, hogy nem akarok többet ilyeneket olvasni, vagy hogy nem fogom lehúzni a legújabb nagy kedvenceket, egyszerűen csak besokalltam egy kicsit és kell a szünet. Így hát a klasszikusokhoz nyúltam, nem egyet újraolvasok, illetve azért sok olyan is akad, amit jó ideje tervezek, de egészen eddig nem sikerült nekiesni, és most már határozottan szándékomban áll.
Viszont nem szeretném teljesen bejegyzés nélkül hagyni a blogot, de ezekről a hagyományos értelemben véve véleményt írni sincs értelme, úgyhogy megszületett ez az új rovat.

A Beszéljünk a klasszikusokról! bejegyzéssorozat lényege, hogy összeszedem, számomra mit jelent az aktuális könyv, nekem mit adott, mikre hívta fel a figyelmemet, milyen témákon gondolkodtam el miatta. Ez nem kritizálás vagy valami ilyesmi, mert ezeket felesleges úgy kibeszélni, mint mondjuk egy napjainkban írt, újdonságnak számító YA fantasyt (csak egy példa volt). Viszont hiszek abban, hogy minden könyv mindenkinek mást mond és jelent, és szerintem fontos, hogy a klasszikusokról is beszéljünk, és ne csak csendben olvassuk őket.

A cím után nem fogok nagy meglepetést okozni, de az első ilyen könyv Orwell 1984-e.
A bejegyzés spoileres, szóval ha eddig valami csoda folytán nem olvastad ezt a könyvet, akkor előbb azt olvasd el, és csak utána ezt.

Tulajdonképpen évekkel ezelőtt jutott eszembe először, hogy ezt a könyvet már határozottan el kellene olvasnom, de valahogy eddig nem sikerült nekiállnom. Valljuk be, valószínűleg jobb is így - nem biztos, hogy a tizenhárom éves Giger meg tudta volna emészteni ezt a könyvet - mivel a jelenlegi se tudja, de az már részletkérdés.

Az 1984 zsenialitása szerintem két dologban rejlik. Az egyik az, hogy nem hogy veszített volna aktualitásából az évek során, hanem egyre aktuálisabb lesz.
A könyv elődje a manapság egyre elterjedtebb disztópiáknak, és bár imádom ezt a műfajt és volt egy időszakom, amikor mást se olvastam, ezek a könyvek mind elbújhatnak mellette. Bár alapjáraton majdnem minden disztópia diktatúrával játszik, egyik sem olyan pontos és valósághű, mint amit itt látunk. A XXI. század embere is könnyedén el tudja képzelni, hogy egy ilyen rendszernél kötünk ki, de nem csak azt, hanem az odáig vezető utat is. Valószínűleg pont ettől lesz olyan megrázó. Persze, eleve van egy nyomasztó hangulata, ami egy pillanatra sem enyhül, de ehhez jön még a tudat, hogy ez annyira nem is elrugaszkodott elképzelés.

A másik pedig az, hogy az olvasó túlságosan is bele tudja élni magát a főszereplő helyzetébe. Winston nem egy hős típus, egyszerűen csak sokakkal ellentétben látja, hogy a világ, amiben él, nem elfogadható, és gyűlöli a Pártot. Márpedig ennél nagyobb bűn nincs.
Na most, az olvasó ugyanúgy látja, hogy ez a világ nem elfogadható, és szintén gyűlöli a Pártot. De átlagemberek vagyunk, és akárcsak Winstonnak, nekünk sem lenne akkora hatalmunk, hogy bármin is változtassunk, és ez a tehetetlenség szörnyű. A mai disztópiákban a főhősből akarva, vagy néha akaratlanul, de lázadó lesz, a zsarnok rendszert megdöntik, a diktátort megölik, és mire vége a könyvnek/könyvsorozatnak, békésen haladunk a tökéletes egyenlőség felé. Itt erről szó sincs, és borzasztóan éreztem magam, mert végig lehetett tudni. Elkerülhetetlen a borzasztó és fájdalmas végkifejlet, és egészen biztos, hogy ez az olvasási élmény életem végéig kísérteni fog.

Számomra elképzelhetetlen, hogy van olyan helyzet, amikor minden ember feladja, amikor senki sem lázad fel, amikor senkiben sem marad elég lelkierő és mindenkit meg lehet törni. Legalábbis az volt.
Őszinte leszek: nem tudom, rám mi várna a százegyes szobában. És fogalmam sincs, hogy meddig tartanék ki. De a helyzet az, hogy nem is akarom megtudni. Meglehetősen szörnyű belegondolni, de ahogyan Winston is tudta előre, hogy megtörik, én is tudom, hogy ez lenne a vége. De nem ez a legrosszabb, hanem hogy mindenki esetében ez lenne a vége - és akkor mi marad?

"A hatalom célja a hatalom." Én az a fajta ember vagyok, aki sosem értette, hogy miért kell valakinek hatalom, de akiknek kell, azok meg valószínűleg engem nem értenek. Sajnos az utóbbi van többségben, és mindig meg is szerzik. Az, hogy egyszer valakik meg is tartják, rosszabb, mint egy rémálom. Az, hogy az emberek a hatalom által a végtelenségig formálhatók, még rosszabb. Önkéntelenül belegondoltam (nem is egyszer), hogy mennyire borzalmas faj vagyunk, és most egy pár napig biztos, hogy a maradék optimizmusom is vakációzni lesz.

Tulajdonképpen én merem azt állítani, hogy Orwell megírta azt a könyvet, ami a legeslegjobban összefoglalja az emberi faj és a társadalom problémáit. Csak sajnos hiába mondjuk ki őket, nem segít sokat, mert ezek megoldhatatlan problémáknak tűnnek.
Egy-egy mondatban foglal össze egész politikákat, úgy, hogy többet elmond róluk, mint amennyit alapjáraton az ember láthat a saját szemeivel. A végtelenségig összetömörít és leegyszerűsít mindent, és ettől lesz az egész tökéletesen érthető és megrázó. Nincs szépítés, nincs köntörfalazás, csak az egyszerű (és sokszor egyszerűen undorító) igazság.

Az utolsó hatvan oldal pedig a teljes lelki terror, ugyanis itt nem csak a társadalomról beszélünk, hanem magáról az emberi fajról és az egyénről. Hogy lesz egy gondolkodó, érző emberből ugyanolyan gép, mint a többi, hogyan lesz a Párt ellenségéből a Párt híve - aki ráadásul fanatizmusból az, és nem kötelességtudatból. Igazából ezek után én csak úgy kedvet kaptam leugrani valahonnan és csökkenteni ezzel ennek a borzalmas fajnak a mennyiségét. Mert ez a jelenség ma is létezik, mindig is létezett, ha nem is pont így. Nem fizikai kínzással, hanem kiközösítéssel, lelki megnyomorítással érik el, hogy valaki a tömeg részévé váljon. Emberek milliói követik a divatot, és még el is hiszik, hogy ők ezt élvezetből teszik. Aki szembemegy az árral, az sokkal több nehézséggel találja szemben magát, mint aki sodródik vele. Ez mindenhol ott van, a legkisebb, pár tagú közösségektől kezdve egész iskolákon át a teljes társadalomig.

Szóval igen, kevés könyv tud ilyen mély depresszióba taszítani, de azért pozitív gondolataim is támadtak. Az például biztos, hogy sokkal jobban tudom értékelni a szabadságomat, mint valaha. Egy olyan élet, ahol az embernek minden mozdulatát lesik, és még csak szabadon gondolkodni sem tud, nem élet, ez egészen biztos. Mi legalább ezt megtehetjük. Egyelőre.
Bár általános nézet az, hogy a személyes szabadság emberi jog, egyre közeledünk 1984-hez és ahhoz, amikor a jog, mint olyan, megszűnik létezni. De nem csak ez, hanem minden, amitől szerintem jelenleg emberek vagyunk.
Azon mindenesetre érdemes elgondolkodni, hogy a rengeteg térfigyelő kamera, a kommunikáció folyamatos visszafejlődése, a nagyhatalmak erősödése, a véleményalkotás és a gondolkodás háttérbe szorulása mennyire hajaz erre a világra.

Az 1984-et egyszerűen kötelező elolvasni, de nem mindegy, hogy milyen idősen és milyen állapotban teszi ezt az ember.


2018. július 9., hétfő

Kai Meyer - A betű mágusa

Oldalszám: 416
Kiadó: Maxim
Eredeti cím: Die Seiten der Welt
Fordító:  Hajdúné Vörös Eszter
ISBN: 9789632617534
Országos megjelenés: 2017
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Minden könyvnek van egy titkos oldala.

Furia Faerfax a könyvek világában él. Családja vidéki birtoka egy végtelenségbe nyúló könyvtár fölött emelkedik. A lány egy nap különleges könyvre bukkan: a lapokra írt sorok segítségével képes levelezni Severinnel, aki 1804-ből válaszol neki. Miközben a barátság lassan vonzalommá formálódik, Furia nem is sejti, milyen halálos veszedelem fenyegeti a családját. A tragédia hamar bekövetkezik, édesapját elveszti, öccsét pedig elrabolják. Így Furia olyan erőkkel kerül szembe, amelyek hatalmát még csak nem is sejti. Hogy segítséget kapjon, Libropolisba, az eltűnt könyvesboltok városába megy. Itt találkozik a vadóc lánnyal, Cattel, és Finniannel, a felkelővel. Együtt vonulnak harcba a könyvmágia urai és az összes könyvet fenyegető betűhalál ellen.

Véleményem:
Miután befejeztem az olvasást és becsuktam a könyvet, az első reakcióm az volt, hogy fennhangon közöltem az üres terasszal, hogy "hát, fene tudja". Az igazság az, hogy a második, a harmadik, és a negyedik reakcióm is kimerült ebben.

Nem egyszerű ügy ez a könyv. Egy olyan világban játszódik, ahol vannak könyvmágusok, akik gyakorlatilag a könyvekből nyerik erejüket. Főszereplőnk, Furia családjával együtt egy múltbeli konfliktus miatt bujkálásra kényszerül, egy eldugott birtokon élnek apjával és öccsével, és igyekeznek megsemmisíteni az üres könyveket, ezzel megakadályozva a betűhalált, azaz minden írott dolog pusztulását. Azonban Furia apját megölik, öccsét foglyul ejtik, ő maga pedig menekülésre kényszerül, úgy, hogy eleinte semmit nem tud a saját helyzetéről. 

Rettenetesen rápörögtem erre a könyvre, és valószínűleg itt van a kutya elásva. Egy barátnőmmel voltunk épp könyvesboltban (szokásos), amikor először megláttam, és már a címbe és a borítóba beleszerettem. És a fülszöveget csak ezután olvastam el. 
Szóval ez szerelem volt első látásra, aztán csalódás lett belőle olvasás közben. 
És nem azért, mert rossz. Távol áll tőle. Egyszerűen csak sokkal többet vártam tőle, mint amit végül kaptam. 
Na de, mint mondtam, nem rossz, és kezdjük a pozitív dolgokkal, mielőtt végleg mindenkinek elmegy a kedve tőle. 

A világ. Még inkább sokkal szerethetőbb, mint ahogy az ember gondolná, pedig biztos, hogy minden könyvmolynak megindul a fantáziája már csak a fülszöveg olvasása közben. Valljuk be, ez egyfajta könyvmoly pornó, már nem a vetkőzős értelemben. Végtelen (szó szerint) könyvtárak, élő könyvek, mágia, ami a könyvekből táplálkozik, új meselények egész hada, utazás könyveken keresztül, könyvekből szökött karakterek - szerintem nem is kell tovább sorolnom. Tehát ebben a részében egyáltalán nem csalódtam, sőt. Többet kaptam, mint gondoltam, és igazából könyvmolyként már ezért megérte elolvasni. 

Maga a sztori és a történetvezetés is rendben van, de itt már azért akadnak problémáim. Illetve ezek amolyan összetett problémák. 
A történet meglehetősen pörgős, folyamatosan történik valami, egyik helyszínről sodródunk a másikra, és ahogy Furia szépen sorban rájön a dolgokra, egyre jobban kibontakozik előttünk a világ és egyre többet tudunk meg a történelméről. Vele együtt érnek minket a pofára esések, vele együtt éljük meg a csavarokat, és vele együtt kezdjük sejteni a megoldást. Vagy egy kicsit előbb, de az részletkérdés.
Viszont. Pont emiatt a sebesség miatt, semmire sem jut elég idő. Megesik, hogy az ember még fel sem fogta, mi történt, máris ugrunk a következő akciójelenetre. Szóval néha működik a dolog, néha viszont nemigen, és az utóbbi eset elég frusztráló tud lenni.

De ez még önmagában nem jelentene problémát, a nagyobb bajom a kidolgozatlan karakterekkel van.
Erre hagyok időt feldolgozni.
Megmondom őszintén, ilyen téren rettentően válogatós tudok lenni, ugyanis ha a főbb szereplők nem kidolgozottak, akkor az minimum ötven százalékkal dobja vissza az esélyét annak, hogy tetszeni fog a könyv. Nagyon sokszor a karaktereken áll vagy bukik minden, és még ha akad is más, ami el tudja vinni a hátán a sztorit, akkor sem lesz az igazi.
Hiába mozgalmas a cselekmény, nem lesz igazán izgalmas, ha nincs kiért izgulni. És engem itt is ez a részlet lombozott le.
Furia nem rossz. De ennél pozitívabban nem tudok nyilatkozni róla, akárhogy akarok. Talpraesett és tud nagyon határozott lenni, de ennyi. Szereti a könyveket, igen, de most tegye fel a kezét, aki ezen meglepődött. Valahogy én már a címből és a fülszöveg első pár mondatából rá bírtam jönni erre.
De ezt leszámítva én nem találtam benne semmit. Néha tudtam vele azonosulni, de megszeretni nem sikerült, ez van. Hiányzik belőle valami, ami valószínűleg nem azért nincs meg, mert az írótól nem telne ki, hanem mert rövid hozzá a könyv.
Cat és Finnian vészesen mellékszereplők, ami összesen abból a szempontból baj, hogy a szerző egy idő után elkezdi másként kezelni őket. Szemszöget kapnak, megnő a szerepük, ami tök jó lenne, ha nem próbálná két mondatban összefoglalni az egész lelkivilágukat. Kicsit el van sietve az egész (a macska meg fel van mászva a fára), így viszont nincs hatása a szereplők kapcsolatainak sem, pedig alapjáraton érezni, hogy írónk erre is nagy hangsúlyt akart fektetni. Hiszen Furia eddig szinte semmi társasággal nőtt fel, vele egykorúakkal sosem találkozott, most meg hirtelen igen - Kai Meyer pedig vészesen könnyelműen kezeli a helyzetet. Catet Furia már két fejezet után a barátjának nevezi, és nekünk ezt el is kéne hinni, hogy így van.

De azért ilyen téren sincs minden veszve. A Faerfax család személyzetét kedveltem, Pip aranyos és szerethető karakter, Severin karaktere sokkal kidolgozottabb lett, mint ahogy számítottam rá, Isis érdekes, és ezekből egy idő után az jön le, hogy írónk csak a kamasz karakterekkel nem tud mit kezdeni. Pech, hogy azok a főszereplők.

Mindenesetre, nincs minden veszve. Alapjáraton a problémák kimerülnek ennyiben - a karakterek nem elég kidolgozottak, és ehhez nem a lehető legjobb választás a rohanó és izgalmasnak tervezett cselekmény. (Nem is a legrosszabb, tegyük hozzá, de ez most részletkérdés.)
És ami a legfontosabb ezzel kapcsolatban: én hiszek benne, hogy ezek csak amolyan "trilógia-első-része-bakik", amik később megszűnnek, vagy legalábbis javul a helyzet. Van egy jónak ígérkező sztori, remek megfogalmazás és egy zseniális és imádni való világ, már csak a karakterekkel kell kezdeni valamit meg egy kicsit letisztázni a történetvezetést, és szép kis trilógiát fogunk kapni. Sajnos azonban sanszos, hogy kénytelen leszek kivárni a fordításokat, mert németből finoman szólva is gyatra vagyok. Megesik.

Borító: 
Jeleztem már, hogy ebbe az első látásra beleszerettem - na ez a szerelem azóta is tart. Egyszerűen csak gyönyörű, a színvilág, a minták és a gerince is nagyon tetszik, a könyvjelzőért meg külön jár a piros pont. Ráadásul élőben még jobb, mint képen, szépen csillog rajta az aranyminta.

Kedvenc idézet(ek): 
"Minden könyv olyan hely, ahová az ember újra és újra visszatérhet."

"(…) kedvelni egymást annyit tesz, mint felfedezni, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük. Egymást szeretni azt jelenti, hogy ugyanazon a nyelven verselünk."

"Mert szeretem. Mert olyan nagyon hisz abban, amit csinál. De ezért kell NEKEM is hinnem benne, igaz? Talán elég, ha az ember csak a másikért tesz valamit."

Röviden összefoglalva: 
Lehetett volna jobb, de rosszabb is. A csalódás a magas elvárásaimból gyökerezik, nem abból, hogy kritikán aluli lenne, vagy valami ilyesmi. A világ fantasztikus, és már csak emiatt is ajánlom minden könyvmolynak, tényleg megéri egyszer elolvasni. Szerintem ami hibája van, az később elszublimál, csak türelmesnek kell lenni.