Maggie Stiefvater - Sinner

Oldalszám: 384
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Sinner
Fordító: Szabó Krisztina
ISBN: 9789633992821
Országos megjelenés: 2015.05.29
Moly.hu: XXX

Fülszöveg: 
meglelt
Cole St. Clair csak és kizárólag azért jött Kaliforniába, hogy visszaszerezze Isabel Culpepert. A lány Cole tönkrement, üres élete elől menekült, amivel csak még inkább tönkretette és kiürítette azt. Cole nem csak akarja Isabelt. Szüksége van rá.
elvesztett
Isabel próbál új életet kezdeni Los Angelesben. De nem igazán megy neki. Épp olyan jó ebben a színjátékban, mint az összes többi színészkedő ember… de mégis, mi értelme folytatni? Mit nyerhet mindezzel?
bűnös
Úgy tűnik, Cole és Isabel múltjának sosem volt jövője. Ugyanolyan könnyedén képesek megmenteni egymást, mint széttépni a másikat. Az egyetlen dolog, ami biztos: nem engedhetik el egymást.


Véleményem:
Ezzel a könyvvel bezárólag elolvastam az összes magyarul is megjelent YA könyvet, amit Maggie Stiefvater írt, és ez azért szomorú, mert szívesen olvasnék még. (Persze lesz is, csak ki tudja, mikor.)
Továbbra is állítom, hogy ő a kedvenc YA szerzőm, és nem azért, mert nem olvastam már jobb könyvet, mint az ő legjobb könyve, hanem azért, mert minden művét imádom.
De azt hiszem, már elég szerelmes levelet írtam neki a blogon, szóval ugorjunk.

Ez a rész már nem Grace és Sam történetével foglalkozik, hiszen azt lezártuk, hanem azt meséli el, hogy mi történt a Forever utolsó sorai után a másik szerelmes párunkkal. Cole és Isabel mindketten Kaliforniában vannak. Cole közölte a világgal, hogy él és visszatér, jelentkezik egy valóságshowba, ahol figyelemmel kísérik új lemeze felvételét. A célja persze az, hogy Isabellel közelebb kerüljenek egymáshoz, és végre ők is megtalálják a szerelmet.

Na most. Ennek a könyvnek igen kevés köze van az első három részhez. Még mindig a Mercy Falls farkasai sorozat része, de már csak egy farkassal foglalkozunk, és az ő szempontjából sem fontos elem, hogy csak félig ember. Nekem azért hiányzott belőle a fantasys rész. Szerintem Maggie ilyen téren rettenetesen kreatív, és nem egyszer fordult már elő, hogy úgy éreztem, pontosan azt írja le, amit olvasni akarok. Ezért most nem voltam odáig a boldogságtól, hogy bár még mindig egy farkasokkal teli világban vagyunk, már nemigen törődünk velük. Cole néha átváltozik, de annak teljesen más a jelentősége.

Ezt egy idő után el tudtam engedni, de azért tényleg hiányoltam.
Viszont van helyette nekünk egy szerelmi történet, amit imádtam. Grace és Sam párosa örökké megmaradó nyomot hagyott bennem, mert egy mintakapcsolat, ami ráadásul a valóságban is megtörténhet, és nem az "álmodik a nyomor" kategóriába esik.
Cole és Isabel kapcsolata pedig az a kapcsolat, amiben több a buktató, mint azt egy normál ember el tudná képzelni, és sokan a helyükbe már rég feladták volna, ők mégis kitartanak és egy pár lesznek. Egyikük sem egyszerű eset, Cole konkrétan drogos volt, Isabel pedig a sorozat elején az a tipikus lány, akit valójában mindenki utál a suliban, mert elkényeztetett és lekezelő, de azért mindig vannak, akik körülrajongják. És a történet végére nem két teljesen másmilyen ember van előttünk. Mindketten azok, akik eddig is voltak, csak sok szempontból fejlődtek.

Tulajdonképpen néha ők is majdnem feladják. Vannak nehéz pillanataik és ilyenkor nem egyszer éreztem azt, hogy itt akár vége is lehet, de aztán mégis visszatáncoltak. Kettejük közül talán még mindig Cole a ragaszkodóbb, de azért amikor érzi, hogy akár tényleg véglegesen elveszítheti Cole-t, akkor Isabel is tud alakítani. Nem mondom, hogy ez a legzseniálisabb szerelmi szál, amit Maggie Stiefvater valaha előadott, de azért én nagyon szerettem. Egyértelműen lejön belőle Cole erőlködésén keresztül, hogy a szerelemért - vagy akár másfajta szeretetért - az ember képes fejlődni. Képesek vagyunk kigyógyulni akár egy erős függőségből is, amennyiben az a cél, hogy együtt lehessünk valakivel, akit ténylegesen szeretünk. És legyőzhetjük a félelmeinket is - Isabel ugyanis fél, hogy Cole visszaesik, és akkor épp hogy kap végre egy kis valódi szeretetet és törődést, már el is felejtheti. Sok az akadály, és ezek mind emberi dolgok, de épp ettől lesz szép.

A cselekmény igazából ezen kívül nem sok mindent csinál. Szépen lassan halad előre, de olyan nagyon izgalmas dolgok a szerelmi szálon kívül nem történnek. Persze ilyen szereplőkkel azért nem olyan egyszerű az élet, és Cole körül is történnek dolgok most, hogy kegyeskedett életjelet adni, de ezeknek a dolgoknak a nagy része csak mellékes.

Ami érdekes volt még, az Cole élete, mint híresség. Gyakran látni olyat filmekben és könyvekben is, hogy egy világsztár magasról tesz rá, hogy ő híres. Cole nem ilyen. Ő élvezi azt, hogy a figyelem középpontjában lehet, még ha nem is mindig arra vágyik, hogy legyenek, akik körülrajongják. Persze kell neki a magánélet, de igenis szereti azt, amikor a színpadon áll, és egy komplett tömeg ugrál tőle pár lépésre. Maggie szerintem nagyon jól írta meg ezt a részt, nekem tetszett.

Az írásmódja a szokásos, és imádom. Cole miatt sokkal több volt a poén, mint a legtöbb könyvében, és ez jót tett neki. Érdekes és vicces egy ilyen ember gondolatait olvasni.

Karakterek:
Cole hatalmas kedvencem lett már a sorozat második részében, és ebben igazából csak még biztosabb lettem. És nem csak a sorozatban kedvenc, hanem úgy egyébként is. Ez a srác volt már minden, amire a legtöbben azt mondják, hogy elrettentő példa, mégis képes volt fejlődni. Leállt a drogokkal, leállt az ivással, elkezdett másokkal is törődni saját magán kívül, mindezt önerőből, bármiféle támogatás nélkül. Cole az az elvont zseni, aki egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával, ezért nekiállt romba dönteni a saját életét, majd egyedül talpra állt. Ugyanúgy tud rettenetesen vicces lenni, mint elgondolkodtató, és én nem tudom nem imádni.
Isabel már nem ekkora kedvenc, de azért még szeretem. Megmondom őszintén, én az előző könyvekben egy kicsit jobban kedveltem. Értem, hogy nehéz időszakon ment át, és fél megbízni Cole-ban, de azért néha már sok volt. Mindenesetre az nagyon tetszett az kis INTP lelkemnek, hogy konkrétan lazán meglenne anélkül, hogy emberek közé menjen, és körülbelül mindenkit utál. Jó ilyen karakterek szemszögéből is olvasni.
Akiről egy kicsit többet olvastam volna, az Sofia. Szintén érdekes karakter. Félénk, de nem úgy, ahogy sok sablonos női főszereplő, hanem úgy, hogy senkihez nem mer hozzászólni, és azon is agyonstresszeli magát, hogy a rokonainak megfeleljen. Kíváncsi lennék, hogy hogyan alakul az élete.
Leont és Jeremyt is nagyon megkedveltem. Leon egy merev sofőr, akiből aztán Cole egy meglehetősen laza férfit csinál, aki élvezi az életet. Nem változtatja meg, csak eléri, hogy el tudja engedni magát, és keresse a jó dolgokat. Jeremy egyszerűen csak jófej, és szerintem jót tett Cole-nak, hogy ott volt mellette.

Borító: 
Rettentessen zavar, hogy bár hasonló a stílusa a többiéhez, még sem passzol hozzájuk eléggé. Legalább a gerince lehetne olyan, mint az első háromnak, mert így egyszerűen nem mutat olyan jól a polcon.
Ettől függetlenül azért tetszik, még ha nem is annyira, mint a többi.

Kedvenc idézet(ek): 
"Iszonyatosan feldühít, amikor valaki úgy csinál, mintha a józan paraszti ész valamiféle varázserő lenne. Mert ha ez tényleg így van, akkor én vagyok a legvarázslatosabb teremtmény az egész földkerekségen."

"Hogy mit nem mondanak el a vérfarkaslétről?
Senki sem mondja el, hogy az embernek egy túl szűk, szivárványszínű koponyákkal mintázott leggingsben kell majd kirohannia egy égő épületből, csak hogy ne keveredjen gyújtogatás gyanújába. Azt, hogy amikor a kocsijához rohan, nem emlékszik rá, hogy a slusszkulcsot egy cserepes növény tövébe hajította, ami az általa leégetett épület előtt állt, és hogy vissza kell majd térnie a tett helyszínére, mégpedig olyan észrevétlenül, ahogyan arra egy háromnegyed részben már felnőtt, nagyon is csillogó leggingst viselő férfi képes. De mindezt még az előtt, hogy valaki megtalálja a személyes tárgyait, és esetleg „bizonyíték” címszó alatt elzárja.
Senki sem mondja el, hogy amikor kecsesen és méltóságteljesen letérdel, hogy visszaszerezze a kocsikulcsot, a fényes leggings szétszakad: bokától egészen isten ajándékáig.
Egy konkrét kérdés hallatán azt azért valószínűleg megemlítenék, hogy tilos nyilvánosan meztelenkedni.
De azt nem, hogy mennyire fárasztó a zsaruk elől menekülni, amikor valaki rövid idő leforgása alatt két fajhoz is tartozott, odarohant a kocsijához, aztán vissza a tett helyszínére."

"Az én véleményem a következő: a végzet egy lusta disznó, és én a továbbiakban nem foglalkozom vele."

Rövid összefoglalás: 
Nagyon örülök, hogy Cole és Isabel is kaptak egy jó lezárást. Az az igazság, hogy szerintem az is simán elolvashatja, aki amúgy a sorozatot nem ismeri, mert nem igazán van visszautalgatás. Nem mondom, hogy a legjobb, amit Maggie valaha kiadott a kezéből, de nekem még így is tetszik, és aki szereti a stílusát, annak szintén fog. Főleg olyanoknak ajánlom, akik erős karaktereket keresnek.

Maggie Stiefvater - Forever (Mercy Falls farkasai III.)

Először is, remélem, mindenkinek tetszik az új design! :D
A terv az volt, hogy ősszel őszi designt kap a blog, csak aztán kicsit mindig elcsúszott a dolog, de hát elvégre még mindig ősz van, csak október vége. De ősz.
A kódolás most is Blair mesterműve, és én személy szerint imádom, de a fejlécet kivételesen én csináltam.
És még valami: átléptük a 15 000 megtekintést, amiért jár nektek egy hatalmas köszönet. Furcsa belegondolni, hogy már itt tartunk, pedig nekem úgy tűnik, mintha alig néhány hete kezdtem volna el könyvvéleményeket írni :D
És hát akkor jó olvasást a mostanihoz!

Oldalszám: 384
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Forever
Fordító: Gazdag Tímea
ISBN: 9789632455266
Országos megjelenés: 2011.12.06
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
akkor… 
Amikor Sam megismerte Grace-t, ő farkas volt, Grace pedig ember. Sam végül megtudta, hogyan lehet ember, szerelmük a különös távolságtartásból a közös élet intenzív közelségévé változott. 
most… 
Itt véget is érhetne a történetük. De Grace nem maradhat ember. Ezúttal ő a farkas. És Mercy Falls farkasait egy végzetes, különös vadászat fenyegeti. 
örökké… 
Sam bármit megtenne Grace-ért. De képes-e egyetlen fiú és egy szerelem megváltoztatni az ellenséges, veszett világot? A múlt, a jelen és a jövő összeomlani készül, egyetlen pillanatban – élet és halál pillanatában. A búcsú vagy az öröklét pillanatában.


Véleményem: 
Tipikusan az a könyv, amit nem tudtam letenni, mert egyszerűen hozzáragadt a kezemhez, holott lassan akartam olvasni, mert nem szerettem volna a végére érni.
De vége lett. És sokkal, de sokkal gyorsabban, mint ahogy az megfelelő lenne a lelki világomnak. Mert hiába van még egy könyv - Grace és Sam sztorija lezárult. Mercy Fals története majdnem minden tekintetben véget ért, és ezt azért még nem sikerült teljesen feldolgoznom.

Na de akkor.
A könyv elején Grace farkas, Sam pedig ember. Grace még abban az időszakban van, amikor gyakran változik át, és nem igazán van logika a dologban. Sam szeretné végre megtalálni és egyben tartani a falkát, de Beck nélkül ez nem megy, ráadásul ott van Cole, akin majdhogynem lehetetlen kiigazodni. Shelby is újra megjelenik, és ha ez még nem lenne elég, Isabel apja eléri, hogy megkapják az engedélyt a farkasok kiirtására.

Szóval főhőseinknek egyáltalán nincs ideje unatkozni, és az olvasónak sem. Nem is tudom eldönteni, hogy ez a rész tetszett jobban, vagy a második. Az biztos, hogy a sorozat ott van azon könyveim listáján, amire elég ránéznem, és fél másodperc alatt keresztülmegyek egy teljes érzelmi hullámvasúton.

Sam és Grace kapcsolata kiteljesedik, és ez egy olyan része a könyvnek, ami szerintem már önmagában elég ahhoz, hogy érdemes legyen elolvasni. Mert a szerelmük nem az a sablonos álomszerelem, ami csak a mesékben létezik. Maggie Stiefvater maga is leírja a könyv végén, hogy létezhet ilyen kapcsolat, ha megvan a kölcsönös szeretet és tisztelet. Grace és Sam nem tökéletesek, és nem egyszer azon is elgondolkodnak, hogy miért jó ez a kapcsolat. Ugyan nem gyakoriak a konfliktusok, de azért egyszer-kétszer van ellentét. Viszont ezeket is megoldják, és a végén mindig rájönnek, hogy szeretik egymást, és ez így van jól. Nagyon szép lezárást kaptak, egyszerűen imádtam őket. Nem egy nyálas love-sztori, hanem egy valósághű, szép és kifinomult szerelmi történet.

És persze ott van Cole és Isabel. Ők ebben a részben még nem kapják meg a lezárásukat (vigyázz Sinner, nemsokára találkozunk), de azért már érezhető, hogy milyen irányba fognak menni. Az ő történetük egészen más, de még mindig nem sablon, és még mindig el tudom képzelni, hogy ilyen is van. A második részben nagyon szurkoltam nekik, most pedig megöl a kíváncsiság, hogy hogyan is lesz tovább.

És akkor még ezeken kívül is van izgalom bőven. Az első rész kimondottan nyugis volt, ha nem nézzük az érzelmi síkokat, a második egy kicsit mozgalmasabb, ez pedig tovább fokozza a dolgokat. Sam nem tudja, mit tegyen és hogyan. Neki kell a falka élére állni, mivel Beck már nincs - de feltétlenül szükségesnek érzi, hogy beszéljen Beckkel, ezért azon igyekszik, hogy valahogy legalább egy kis időre embert csináljon belőle. Cole beveti minden tudományát, csapdákkal vadásznak, és mindemellett próbálnak rájönni, hogyan menthetnék meg a farkasokat a vadászat elől.

Az utolsó jelenetsor pedig tökéletes volt. Nem szeretném lelőni a poént, de annyit leírhatok, hogy gyakorlatilag minden egyes jellemfejlődésnek adott egy szép lezárást - mindezt néhány oldal eseményei alatt. Minden felgyülemlett feszültség itt csapódik le, és Maggie Stiefvater remekül oldotta meg.
Egyébként szokása az utolsó oldalakon előadni egy olyan szituációt, amiből egyszerűen képtelenség kiutat találni, és a szereplők mégis találnak.

A helyszínt és a világot pont úgy szeretem, mint eddig. Mint ahogy már említettem, elég nehezen barátkoztam meg a gondolattal, hogy a vérfarkasok egészen mások, mint ahogy megszoktuk őket, de végül is ezek nem is vérfarkasok, csak jobb szó híján hívjuk így őket. A farkassá válásnak ugyanis ezekben a könyvekben elég konkrét biológiai magyarázata van, és nem csak ölbe tett kézzel várják a véget, és sóhajtoznak, hogy "hát igen, megharapták, előbb vagy utóbb véglegesen farkassá válik oszt' jól van az úgy", hanem mindent megtesznek azért, hogy segítsenek a helyzeten.
Mercy Falls és a Boundary erdő pedig véglegesen és visszavonhatatlanul a szívemhez nőttek. Olyan erőteljes és jó hangulata van, hogy azt nem tudom, és nem is akarom elfelejteni.
Mindenesetre ebből hamarosan újraolvasás lesz.

Az egyetlen kis problémám Grace és a szülei kapcsán merül fel. Egészen eddig teljesen oda voltam azért a gondolatért, amit a sorozat felvezetett az üggyel kapcsolatban, de itt a végén, ahol pont arra vártam, hogy ez is kap egy szép lezárást, kicsit összecsapottra sikeredett. A függetlenné válás, a szülőktől való elszakadás, hogy ez mikor időszerű, és mikor jogos idő előtt - vagy egyáltalán jogos-e valamilyen helyzetben idő előtt - egy elég komoly téma. Nyilván a végét úgy kellett megírni, hogy az olvasónak megmaradjon a lehetősége a saját véleményének megalkotására, de én akkor is kevésnek találtam. Csak egy egészen kicsit kellett volna több időt szánni rá, és befognám a számat.

A stílus pedig... Hát, Maggie Stiefvater. Szerintem egy sorozat harmadik résznénél már nem kell arról magyaráznom, hogy ezt vagy szereted, vagy nem. Én oda meg vissza vagyok az írónő stílusáért, de azt is értem, ha valaki nem. Nagyon nagyon "embere válogatja" kategória, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy igényes.

Karakterek: 
Még ilyen körülmények mellett is talán a karakterek a könyvek igazi erősségei.
A legjobban azt szeretem, hogy itt aztán tényleg senki sem tökéletes, mindenki emberi. Mindenki hibázik, és mindenki cselekszik jól, mindenki változik. Grace gyakorlatilag teljesen felnő. Tipikusan az a legtöbb helyzetben magabiztos lány, aki elég nehezen ismeri el, ha hibázik, de most már azért néha sikerül neki. Bár közel sem ő a kedvenc szereplőm, azért elég rendesen a szívemhez nőtt, és sajnálom, hogy el kell búcsúznom tőle.
Sam visszafogott és kedves, de - és ez szerintem egy nagyon jó húzás - nem a legbátrabb ember a földön. Végre egy főhős, aki nem rohan hideg fejjel a világ legnagyobb veszélyei felé, hanem igenis előfordul, hogy nincs elég bátorsága valamihez. Ez persze változik, hiszen elég sok mindent kell neki csinálnia, és nem nagyon van más választása, ha meg akarja menteni a szeretteit, de rengeteget rágódik, soha életében nem volt elég magabiztos, és igenis vannak dolgok, amiket egyszerűen nem képes feldolgozni. Külön tetszik, hogy külsőre sem tökéletes; nem kigyúrt, nincs gyönyörű arca (köszönöm annak a két embernek, aki vette a lapot és elmosolyodott). De Grace szereti úgy, ahogy van, és ő is szereti Grace-t - márpedig akkor mi más kell még?
Cole esetében már említettem, hogy Maggie engem megvett kilóra. Annyira különleges és érdekes karakter, hogy arra nem találok szavakat. Igazi zseni, mindene megvolt, de tönkretette a saját életét és lelépett, és mindennek tudatában is van. Az elején csak nyomokban jó ember, de a végére már teljes mértékben, vitathatatlanul az. Még jó, hogy róla még lesz mit olvasni, különben meg is őrülnék.
És apróság, de annyira tetszett, hogy mindig úgy veszi fel a telefont, hogy "Da." Tényleg nem nagy dolog, de akkor is... Egyetlen szó, és mégis annyira jellemző rá.
Isabel az a lány, akire első ránézésre azt mondod, hogy... hát. Érdekes foglalkozást űző nőszemély, aztán ha közelebbről is megismered, rájössz, hogy a smink egy egyáltalán nem hétköznapi embert takar. Vele kapcsolatban is voltak érdekes gondolatok a családról, mint fogalomról, és nagyon ajánlom, hogy Cole és ő végre véglegesen is találjanak egymásra.

Borító: 
Még mindig a második a kedvencem, de ez is nagyon tetszik. Nagyon Gigernek való borítók ezek itt. Szerettem nézegetni, amikor épp nem olvastam valamilyen oknál fogva, és a polcon is jól mutat.
Ráadásul remekül visszaadja a könyv hangulatát, márpedig én ezt értékelem a legjobban egy borítóban.

Kedvenc idézet(ek): 
"– Szegény nyomorultak – szólalt meg Cole, a csillagokat bámulva. – Eléggé unhatják már, hogy mindig minket néznek, mi pedig mindig ugyanazokat a hibákat követjük el."

"– Az embereknek nem kiérdemelniük kell a kedvességet. Kiérdemelni a gonoszságot kell."

"Végeztem a félelemmel. Aznap éjjel kezdődött, amikor kettesben voltam a gitárommal a fürdőkádban, és azzal fog véget érni, hogy megint eltűnök egy farkastestben. Nem fogok félni."




Rövid összefoglalás:
Szerintem aki olvasta az első kettpt, annak már nem kell ajánlani. Szerintem nem érdemes pont itt abbahagyni, főleg, hogy ez az egyik legjobb rész. Én nagyon tudom ajánlani a sorozatot. Nekem egy maradandó élmény az olvasása, és lélekben még mindig képtelen vagyok elszakadni tőle.

Maggie Stiefvater - Linger (Mercy Falls farkasai II.)

Kapcsolódó: Shiver

Oldalszám: 360
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Linger
Fordító: Gazdag Tímea
ISBN: 9789632452647
Országos megjelenés: 2010.09.15
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A szemük, emberi szem farkaskoponyában, a vízre emlékeztet: mint a víz tiszta kéksége, úgy tükrözi a tavaszi eget, az esőben habzó patak barnáját, a nyári tó zöldjét, amikor az algák virágozni kezdenek, a hótól elfojtott folyó szürkéjét. Akkoriban csak Sam sárga szeme figyelt engem az esőáztatta nyírfák közül, de most az egész falka tekintetének súlya rám nehezedik. A tudott dolgok súlya, a kimondatlanoké.

Véleményem:
Szeretem azt, mikor Moly-on megnézek egy könyvet, ami 85% körül áll, vagy még afelett, és a vélemények meg szinte kivétel nélkül negatívak. Ez is egy olyan könyv, amit a molyos felhasználók szeretnek agyonverni, mégis viszonylag jó értékelést kapott. Biztos megvannak azok a random könyvek, amikhez csak azok írnak, akiknek nem jött be.

De mindegy is, a Maggie Stiefvater könyvek esetében általában nem érdekel mások véleménye (máskor se, de akkor legalább úgy teszek, mintha. szörnyű egy ember tudok lenni :D), ugyanis - mint ahogy azt már kifejtettem párszor - a legkedvencebb YA szerzőm, imádom a könyveit, és szerelmes vagyok a stílusába.
És mivel a Shiver is tetszett, nem is volt kérdés, hogy folytatom az olvasást a második résszel. Valahogy mostanában mindig így járok, és ez most sem volt másképp: a második részt sokkal jobban imádtam, mint az elsőt.

Először is: marad az E/1, de a kettő helyett most már négy szemszögből nézzük az eseményeket, és én sokkal jobban szeretem ezt a megoldást. Eléggé el tudom unni magam az egy szemszöges könyveken, kivéve, ha a főszereplő nagyon-nagyon jól van megalkotva, de sajnos ebbe kevesebbszer futottam bele mostanában, mint az ellenkezőjébe.
Másodszor: Sam és Grace kapcsolata ugyan kicsit rózsaszín felhő-jelegű, de ezen túl egy egyszerű, szép párkapcsolat, és aminek örültem, hogy kevesebb a dráma ekörül, mint az első részben.
Harmadszor: továbbviszi Grace és a szülei konfliktusát, és ez az, amiért a Shiver befejezése után imádkoztam. Mert ez egy érdekes téma, érdekes kérdéseket boncolgat, és nagyon örültem, hogy nem ragadt meg egy alap szinten.

Na de.
Ebben a részben úgy indítunk, hogy akár lehetne minden happy, de ezt az illúziót elég hamar feloszlatja a könyv. Bejön egy Isabel szemszög, ami minden, csak nem vidám, Grace kapcsolata a szüleivel romlik, ráadásul az egészségügyi állapota sincs egészen rendben. Sam egyedül marad Beck híján, a farkasok élére kell állnia és segíteni a falkát, bevezetni az újoncokat ebbe a világba. Aztán ott van Cole, aki valamilyen oknál fogva farkas akart lenni, és hogy teljes legyen az élmény, előkerül egy elpusztult farkas is.

Mondanám, hogy több dolog történik benne, mint az első részben, de minek hazudjak. Fizikailag gyakorlatilag semmi, ami éppen zajlik, viszont lelki síkon Maggie megint nagyot alkotott.
Az egyik legfontosabb konfliktus, amit bemutat, Grace és a szülei között zajlik. Itt szerintem az a nagyon érdekes, ami a lányban lezajlik. A könyv felteszi a kérdést, hogy mi az, ami miatt el lehet szakítani az érzelmi köteléket szülő és gyerek között, és ha el lehet egyáltalán, akkor mi ennek a módja. Gyakorlatilag Grace gondolatain keresztül dolgozzuk fel a témát, mégpedig vele együtt. Mert nagyon jól tudja, hogy a szülei soha nem voltak igazán szülőnek valók, és nagyon sokszor abszolút nem viselkednek úgy, ahogy az az ember az anyjától és az apjától várná. Grace mégsem lép le azonnal, amikor beüt a káosz, mert ösztönösen kötődik valamennyire a családjához. Már részben letett róluk, de ennek ellenére vágyik rá, hogy érezze a törődésüket. Érdekes ez az egész, mert egy gyerek alapjáraton felnéz a szüleire, és úgy alakul ki benne, hogy az a jó, amit ők tesznek, de Maggie felveti, hogy mi van, ha egy gyerek rájön, hogy nem igazán van miért felnéznie rájuk. Nagyon remélem, hogy ezt később sem rontja el.

Aztán ott van Cole konfliktusa. Nem más vágta tönkre az életét, hanem ő saját maga. És van ez a mondata: " Egyszer volt, hol nem volt, még mielőtt összekötözött farkas lettem volna egy Tahoe hátuljában, a Josephine Clubon is túl, még a NARKOTIKA előtt, volt egy fiú, akit Cole St. Claire-nek hívtak, és bármit megtehetett. És ennek a lehetőségnek a súlya olyan elviselhetetlen volt, hogy ő törte össze magát, mielőtt másnak esélye lehetett volna." 
Na, hát ezzel a mondattal engem megvettek kilóra. Itt nem egy világraszóló tragédia van a háttérben, hanem az, hogy ez a srác mindent elrontott, és ennek nagyon is a tudatában van. És mindezt Maggie remekül adta elő.

Viszont volt egy negatívum is, amiért kedvem lett volna megütni valakit (akárkit, csak úgy, feles indulatok levezetésének céljából). Maggie nagyjából az első oldal táján lelövi a poént. Pedig a Grace körüli dolgok a végén nagyot üthettek volna - volna, amennyiben nem tudjuk meg a végkifejletet az első mondatok egyikéből. Nagyon, de nagyon kár érte.

A világot mindenesetre még most is szeretem, a hangulata megmaradt, az érzelmek végig a plafont verdesik, a plusz két szemszög nagyon jót tett, és végre megérkezett a harmadik rész is, úgyhogy nemsokára nekiállhatok olvasni. Alleluja.
Kínomban már olyan beteg és őrült novellát írtam (itten van ez is), hogy kezdem megkérdőjelezni saját józan eszem létezését.
Igazából nem csak ezért írtam, megrohant az ihlet, de az elmebetegségem előtörésében ez is közrejátszott :D 

Karakterek:
Gracet én most jobban megkedveltem, mint az első részben. Egy olyan karakter, akit két szóból simán felismerek, és nem tudom megmagyarázni, miért is pontosan, de nagyon a szívemhez nőtt. Egyedül azzal nem értettem egyet, hogy a betegeskedését ennyire elhallgatta a szerettei elől.
Sam még mindig Sam, és istenem, de imádom. Aranyos, nem tudok erre mást mondani. Igazi kis művészlélek, és az a jó vezető, aki nem hiszi el magáról, hogy jó vezető. A papírmadarai nagyon tetszettek, és azt is bírom benne továbbra is megmarad egyéniségnek, soha életében nem volt sablonos főszereplő pasi, de mégis könnyen beleszeret az olvasó. Sam, maradj ilyen örökké, légyszi! :D
Isabel szemszögén konkrétan örömtáncot jártam. Az előző rész után ki is jelentettem, hogy túl kevés volt belőle, erre most tessék, saját szemszöget kapott. Nagyon nincs rendben a családi élete, és egyfajta "teszek mindenre" stílusban él, amiről nem tudom elmondani, mennyire tetszett. Végig teljesen meg tudtam érteni - a szülei szándékos idegesítése, a hihetetlen szókimondása és a jószívűsége igazi szerethető karakterré teszi.
És Cole. Jaj, Cole. Nagyon szeretem olvasni a jól megírt jellemfejlődéseket, márpedig az övé az. Az elején abszolút nem kedveltem, sőt, de a végére ő lett az egyik - vagy ha nem, A - kedvenc szereplőm. Úgy változik egy drogos sztárból egy igazi hős, hogy közben végig megmarad önmagának, nem változik át másik emberré, egyszerűen csak előhozza a jó tulajdonságait, és vissza vesz a rosszakból. Nagyon-nagyon megszerettem.

Borító:
Jobban tetszik, mint az első részé, pedig már arról is ódákat zengtem. Nem tudnám megmondani, miért imádom ennyire, egyszerűen csak megfogott a hangulata. Egyszerű, de nagyszerű, szép, és tökéletesen illik a tartalomhoz. Órákig tudnám nézegetni.

Kedvenc idézet(ek):

"– Gyere – mondta Cole. Hátranézett a válla fölött Brisbane-re, aki bonyolult arckifejezéssel nézett utánam, miközben kifelé mentünk. Cole rámutatott, és így szólt: – Maga a rohadék szemétláda. Neki több keresnivalója van itt, mint maguknak." (Na ez volt az a rész, ahol végleg eldöntöttem, hogy imádom Cole-t.)

"– Ki van ott? 
– Tessék? – kérdeztem. 
– Nem fogadott hívás volt a mobilomon erről a számról. Kettő. 
– Ki beszél? – kérdeztem. 
– Angie Baranova. 
– Mikor hívták? 
– Tegnap. Korán reggel. Nem hagytak üzenetet. 
Cole. Biztos, hogy ő volt. Meggondolatlan seggfej. 
– Biztosan téves hívás volt – mondtam. 
– Biztosan – felelte. – Mert csak kábé négy ember tudja a számomat. 
Módosítottam a véleményemet Cole-ról. Idióta seggfej."

"– Szia. Bocs. Meztelen vagyok. 
– Nagyon örvendek. Isabel vagyok – mondta. – Mit csinálsz a házamban?"


Rövid összefoglalás:
Ha az első rész tetszett, egészen biztos, hogy ez is fog. Ha viszont nem, akkor ez sem, szóval nem érdemes nekiállni. A sorozatot én csak ajánlani tudom, de nem ígérem, hogy mindenki annyira odáig lesz érte, mint én, mert mint már mondtam egy párszor, Maggie stílusa agyon erős, és ha valakinek nem jön be, akkor annak nagyon nem jön be.












Könyv trailer:

Maggie Stiefvater - Shiver (Mercy Falls farkasai I.)

Istenem de hiányzott ez nekem. Fantasztikus dolog a nyaralás, imádok utazni, főleg külföldre, de azért a blogolás nélkül nem vagyok teljes. Már egészen elszoktam a laptopom billentyűzetétől. Na de most visszatértem, szenvedjetek! :D

Először is, köszönjük, átléptük a 10.000 megtekintést (azóta a 11.000-et is, de sebaj). Úgy, hogy napokig semmi mozgás nincs a blogon, megvan a napi átlag 30 megtekintés, és atyaisten, el sem hiszem. Persze a több száz feliratkozós blogoknak ez biztos semmi, de nekem nagy dolog, köszönöm nektek, Blair nevében is. <3

Férőhely híján csak négy könyv állt a rendelkezésemre, de erről a négy könyvről felett szándékom írni. Van más dolgom is, így most nem fog menni az egy nap-egy vélemény féle felállás, de azért igyekszem fenntartani legalább a látszatát annak, hogy aktív vagyok.

Na de akkor térjünk is a témára.


Oldalszám: 328
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Shiver
Fordító: Gazdag Tímea
ISBN: 9789632452319
Országos megjelenés: 2009.10.15


Fülszöveg:
Grace nem tud élni egy sárga szemű farkas borzongató közelsége nélkül. 
Sam két életet él: a nyárban és a télben… 
Aztán Grace találkozik egy sárga szemű fiúval, aki olyan ismerős, hogy eláll a lélegzete. 
Az ő farkasa! Csak ő lehet! 
De a tél itt van a nyakukon…


Véleményem:
Arról már áradoztam párszor, hogy mennyire szeretem Maggie Stiefvater könyveit. Arról is beszéltem, hogy ő tipikusan az az író, akinek a stílusát vagy imádod, vagy teljesen hidegen hagy minden, amit kiad a kezéből, mert egyszerűen nem vagy vele egy hullámhosszon. (Minderről valahol itt, itt, itt és itt és itt és emitt írtam. Oké, amikor elkezdtem belinkelni ezeket, nem gondoltam végig, hogy ennyi könyvéről írtam).
Egy ideig masszívan állítottam, hogy a Hollófiúk a kedvencem tőle, de aztán belegondoltam, hogy mennyire szeretem én a Skorpió vágtát, majd, hogy teljes legyen a zűrzavar a fejemben, jött a Shiver. Ezek után még csak meg sem próbálok kedvencet választani, mert annak nagyjából annyi értelme lenne, mint elolvasni a teljes Alkonyat sorozatot. Magyarul szenvednék egy sort nulla eredménnyel.

Szóval.
Történetünk Mercy Fallsban játszódik, egy kicsi és meglehetősen eldugott településben. Mercy Fallst a Boundary erdő öleli körül, amiről minden itt élő tudja, hogy farkasok lakják. Főhősnőnk Grace kiskorában majdnem elhalálozik, amikor a farkasok úgy döntenek, a lány megteszi rágcsának, de aztán csodával határos módon megmenekül. Innentől kerül be az életébe egy sárga szemű farkas.
Legközelebb akkor vesszük fel a fonalat, amikor Grace 17 éves. Egy fiú eltűnik, úgy gondolják, a farkasok ölték meg, ezért vadászni kezdenek rájuk. Főhősünk Sam ekkor golyót kap, és ezután emberré változik Graceék házánál - magyarul itt jön a képbe a farkasember felállás, itt kezdenek bonyolódni a dolgok.

Az igazi gondok ott kezdődnek, hogy ezek a farkasok a hidegtől válnak farkassá, és egyre csak közeleg a tél. Sam és Grace persze azonnal egymásba szeretnek, de nem tudnak mit tenni, ugyanis félő, hogy ez a fiú utolsó éve, és ha a hidegben farkassá vállt, mostantól az is marad.

Na most. Való, ami igaz: ebben a könyvben nem történik túl sok minden. Ha meg akarom számolni a nagyobb nyomerejű eseményeket, akkor egy kezem bőven elég hozzá.
Viszont nem is az a cél, hogy egy könyvben megtörténjen minden, ami az ember fantáziájától kitelik. Még csak nem is egy szép lassan felépülő románc bemutatása a cél.
Nem. Ez bizony egy kőkemény karakterdráma. Ebben a könyvben a legkülönfélébb emberek keverednek össze és kezdenek valami megmagyarázhatatlan módon kötődni egymáshoz. Ha csak a Grace és Sam alkotta szerelmes párt nézzük, már akkor is csak az jut eszembe, hogy ebben a két karakterben nincs gyakorlatilag semmi közös. Mégis értem a szerelmüket, sőt, egy idő után azt vettem észre, hogy ennek a két embernek együtt kell lennie, mert csak így kerek a világ.
Minden szereplőben van valami, amiben magamra ismerek, és olyan is, ami teljesen távol áll tőlem. Embereik és valósak. Ennyi.

Gyönyörűek és sokszor fájóak benne maguk a kapcsolatok. Sam és a többi farkas, Grace és a szülei, Isabel és Jack, Isabel és Grace - minden kapcsolatnak megvan a maga története, és egyik sem tökéletes, sőt. A legtöbb úgy borzalmas, ahogy van, de legalább reális.
Grace és a szülei kapcsolata például szerintem az egyik legfájdalmasabb pontja a könyvnek. Mikor megismerjük a lányt, már tisztában van vele, hogy a szülei nem jók szülőnek és teljesen elhanyagolták egész életében, és ez tökéletesen átjön a karakteréből, a viselkedéséből. Én olyan családból jövök, ahol mindig is a gyerekek voltak az elsők, és tudom, hogy a szüleim szeretnek, érzem, hogy törődnek velem. Grace ezt nem kapja meg. Sok olyan emberrel találkoztam, aki azt mondta, bár ne aggodalmaskodnának a szülei. Maggie pontosan bemutatja, hogy ez milyen lenne, és van egy olyan érzésem, hogy a könyv elolvasása után senki nem kívánja ezt magának.

Aztán ott van Sam és Grace szerelme. Na most, láttam moly-on, hogy ez milyen sok embert zavart. És értem is. Mert ha az ember nem figyel oda teljesen, akkor egy nyálas, erőltetett láv-sztori az egész. Viszont én már megtanultam, hogy Maggie könyveiben észre kell venni mindent, ami a sorok mögött van, és egy szó fölött sem szabad elsiklani, még csak véletlenül sem. Ugyanis teljes odafigyelés mellett átjön az, ami nekem mondjuk egy Obszidiánban nem. Hogy a szereplők ténylegesen szeretik egymást. És nem a tökéletességükért, mert senki sem tökéletes, se kívül, se belül. Hanem azért, mert észreveszik egymásban a jót, és valahogy kiegészítik egymást.

Ami eleinte nem jött be, az a farkas dolog néhány részlete. Ugyanis nagyon gyakran használja a könyv a vérfarkas szót, holott ezek a farkasok elég messze állnak a vérfarkastól. Semmi telihold vagy ilyesmi. Egyszerűen a kórság harapás útján terjed, a hideg hatására lép működésbe, és egy idő után az ember farkas marad és kész. Ez nem vérfarkas, ez valami hasonló.
De igazából tetszett, és nem tudtam, mit gondoljak ezzel kapcsolatban. Végül valahogy elfogadtam, főleg, hogy Sam egyszer utal rá, hogy ők nem is vérfarkasok, csak jobb szó híján hívják magukat azoknak.
Ami nagyon-nagyon tetszett ezzel kapcsolatban, az a farkasok egymással való kapcsolata. Összetartóbbak, mint egy átlag család, holott nem is rokonok. Tulajdonképpen az köti össze őket, hogy ugyanattól szenvednek, és együtt próbálnak túlélni, és élvezni az életnek azt a darabkáját, ami megadatott nekik.

És igaz, hogy a cselekmény nem a legpörgősebb, de azért koránt sem unalmas. A vége az a tipikus Maggie Stiefvater befejezés. Minden szál összefut, teljes a káosz, már biztos vagy benne, hogy nincs megoldás, majd az utolsó oldalakon mégis van. Ezt még valahogy el kéne tanulnom tőle.

Karakterek:
Gracet nagyon megszerettem. A szülei miatt sokkal önállóbb, mint mások az ő korában, gyakorlatilag látszik, hogy lassan teljesen függetleníti magát az otthoniaktól. Furcsa volt nézni a szerelmét Sam-mel, mivel ő az a rendszerető, realista fajta, meglehetősen talpraesett, Sam pedig érzékeny, álmodozó, és igazi művészlélek. Különös, de mégis jól mutatnak egymás mellett.
Mellesleg Maggie szinte minden karaktere különc, de úgy különc, hogy tényleg az. Grace is hasonló. Nem az van, hogy leírja, mennyire más, majd semmi furcsát nem mutat, hanem minden egyes gondolatából és cselekedetéből sugárzik, hogy másképp gondolkodik, mint a többség.
Próbál erősnek mutatkozni, de látszik, hogy a mélyben még nem nőtt fel teljesen, és szüksége lenne valakire, aki törődik vele. Részben valahol ezért is kapaszkodik Sam-be.
Sam az abszolút kedvenc ebből a részből. Nem az az álompasi típus, és ezzel Maggie gyakran játszik. Nem adonisz, nincs kockahasa, nincs tökéletes arca, és nem ő a rossz modorú rosszfiú, aki amúgy annyira nem is rossz. Magyarul abszolút nem sablon.
Sam tényleg érzékeny. Hihetetlenül jószívű, szerény és kedves. Szereti Gracet, ez minden mozdulatából látszik, ugyanakkor nem csak a lány körül forognak a gondolatai. Megvan a maga kis élete, ami éppen szétesni készül, ő pedig próbálja valahogy egyben tartani. Mindeközben belepiszkál az életébe a múltja is, amin nem egészen tudja túltenni magát - és ezt meg is értem. Egyszerűen csak imádom azért, aki.
Isabelt az elején utáltam, a végére megszerettem. Félreértés ne essék, nem változik ő szinte semmit. Inkább csak arról van szó, hogy Grace fokozatosan megismeri közelebbről, és vele együtt mi is.
Olivia az elején nekem csak olyan töltelék-szereplőnek tűnt, de aztán meglett a maga szerepe, bár egyelőre nem nagyon tudom, mit gondoljak róla, mert ahhoz nem ismerem eléggé. Becket úgy is megszerettem már az elején, hogy meg sem jelent, elegek voltak Sam emlékei hozzá. Grace szüleit pedig nagyon nem kedveltem, és megsúgom, hogy ez a második részben sem változott.

Borító:
Gyönyörű. Akárhányszor kézbe vettem, vagy letettem, mindig megcsodáltam a borítót. Teljesen tökéletesen illik a könyvhöz, visszaadja a hangulatát, és szerintem már csak úgy önmagában is szép. Tetszenek a színei, tetszik az egyszerűségei és a mintája. Minden.

Kedvenc idézet(ek):
"– Mit esztek? 
– Kölyöknyuszikat – feleltem. Grace szeme összeszűkült, hát rávigyorogtam. – Felnőtt nyuszikat is. Esélyegyenlőségre törekszem a nyuszievésben."

"Anya, apa, férjhez mentem. Ne nézzetek így rám. Nem vedlik egész évben!"

"– Kérdezhetek valamit? 
– Már megtetted. 
Elgondolkodott. 
– Akkor kérdezhetek két dolgot? 
– Ez is megvolt."

"Mercy Falls imádta a szóbeszédet, és az a szóbeszéd járta, hogy Jack az apjától örökölte hirtelen természetét. Én ebben nem hiszek. Szerintem magad választod meg, milyen ember akarsz lenni, nem számít, hogy a szüleid milyenek."

Rövid összefoglalás:

Én új kedvencet avattam. Ha szereted Maggie könyveit, akkor szerintem már ajánlanom sem kell, elolvasod magadtól is. Ha még nem olvastál tőle, de szeretnél, akkor javaslom, hogy kezd ezzel. Ebben minden benne van, amit a stílusáról tudni kell. Ha viszont már olvastál tőle, de nem tetszett, akkor kihagyható, mert szinte biztos, hogy nem fog tetszeni. 

Könyv trailer:

Maggie Stiefvater - Ballada - A holtak éneke

Kapcsolódó: Lament - A látó szerelme 

Oldalszám: 384
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Ballad: A Gathering of Faerie
Fordító: Robin Edina
ISBN: 9789632457154
Országos megjelenés: 2013.11.05.
Termékkód: 6102


Fülszöveg:
James Morgan szinte nem is evilági muzikális érzékkel rendelkezik. Tehetsége felkeltette a lélekrabló tündérmúzsa, Nuala figyelmét is, aki felébreszti, majd kiszipolyozza a kivételes halandók kreatív energiáit. Míg végül meg nem halnak. Jamesnek éppen elég oka van rá, hogy tartson a tündérektől, ám miközben Nualával egy közös zenei szerzemény megalkotásán dolgoznak, a srác egyszer csak rádöbben, hogy egyre mélyebb érzelmeket táplál Nuala iránt. A tündérnép többsége azonban korántsem ilyen ártalmatlan és jó indulatú. Mindenszentek éjszakájának – a halottak napjának – közeledtével Jamesnek meg kell küzdenie a tündérkirálynővel és a holtak királyával, hogy megmentse Nuala életét. És a saját lelkét.


Véleményem:
Azt, hogy ezt a véleményt most megírom, köszönjétek a barátnőmnek, mert ha nem ülünk le Alkonyatot nézni (és mellesleg könnyesre röhögni magunkat rajta), akkor azt hiszem, nem tudott volna bennem eléggé leülepedni az élmény ahhoz, hogy írjak is róla. Mert ezt bizony meg kellett emészteni, és egyedül talán napokig is eltartott volna. :D
Szóval.
Akármennyire is imádtam az első részt, hagyott maga után némi űrt bennem - és ezt sajnos ez a rész sem töltötte be teljesen.

Ennek pedig az az oka, hogy Luke úgy tűnt el a színről, mintha soha nem is lett volna, és ez engem kegyetlenül bánt. De inkább nem rohanok előre ennyire.
A könyv tulajdonképpen önállóan, az első rész nélkül is simán megállná a helyét. Mások a főszereplők, más a konfliktus, más a helyszín - a világ megmaradt, a szereplőink egy része megmaradt, viszont a java része háttérbe szorult, és jöttek helyettük mások. Az első részben megismertük Jamest, aki ott csak Deirdre legjobb barátja volt, itt viszont ő lesz az egyik főszereplőnk, és az ő szerelmévé váló Nuala, aki mellesleg tündér. Az egész a Tövishamu Intézetben játszódik, ahova is (legalábbis papíron) csak a legtehetségesebb zenészeket veszik fel, és segítenek nekik tovább fejlődni. Valójában több minden áll a háttérben.

James itt ismerkedik meg Nualával, aki eleinte áldozatának tekinti, ugyanis az ő éveire van szüksége, hogy életben maradhasson. Viszont ezek ketten szépen lassan egymásba szeretnek.
Csakhogy James küzd az érzéseivel, mivel még úgy gondolja, Deirdre-t szereti. A lány pedig nem semmi időszakon megy keresztül, ráadásul James úgy gondolja, semmilyen módon nem szereti őt.

Na most, ez a könyv egyszerűen csak fáj. Főleg, ha az ember megkedvelte Dee-t az első részben. Akkor egyenesen kegyetlen. Mi tudjuk, milyen fontos neki James, és az is nyilvánvaló, mennyire el van veszve, de James ezt nem látja meg - és őt meg ez kínozza. Gyakorlatilag elbeszélnek egymás mellett. Tipikusan az a probléma, amit meg lehetne oldani egy beszélgetésen, mert egyszerűen csak félreértéseken alapszik, mégsem talál megoldásra. És mivel engem teljes egészében lekötött ez az ügy, a Nuala szálat az elején nagyon nem szerettem, egyszerűen feleslegesnek éreztem, és többet akartam az előző rész főszereplőiből.

Aztán ez elmúlt. James és Nuala kapcsolata gyönyörű. Az elején én el nem tudtam képzelni, hogy ezek komolyan egymásba tudnának szeretni - aztán meg azt nem akartam elhinni, hogy ezek egyszer régen nem szerették egymást. Nem tudnám megmondani, mikor volt a fordulópont, tényleg nem, csak azt tudom, hogy így utólag visszanézve imádom az egészet. Szépen csendben álompár lett belőlük, mindenféle felhajtás nélkül.
A tündérekkel úgy egyébként most kevesebbet foglalkozunk, még annak ellenére is, hogy az egyik főszereplő konkrétan az. Ez engem igazából nem zavart. Ismertünk meg új tündérfajtákat, és ez mind szép és jó, de már kezdtem természetesnek venni a tündéreket, és jól volt ez így. Lehet, hogy másnak hiányérzete támad olvasás közben, de nekem nem.

A hangulat pedig végig tetszett, még jobban is, mint az első részben. Együtt szokunk hozzá a kollégiumhoz James-szel, együtt ismerkedünk meg vele a többi karakterrel. A vége sokkal, de sokkal jobb, mint az elsőnek, mondhatni teljesen lezárt (vagy majdnem), és megint csak Maggie egy gyakran használt módszerével találjuk szembe magunkat: az utolsó oldalakon kapunk megoldást a megoldhatatlanra. Az olvasó nem tudja, mi lesz, tulajdonképpen már elméletei se nagyon lehetnek - de az írónőnek vannak, és ezt meg is mutatja.
A stílusát pedig én továbbra is imádom, de ez nem is kérdés.

Karakterek:
Az előző résznél pont azért panaszkodtam, mert James nem szerepelt eleget. most viszont megkaptam, és imádtam. Egy érdekes és sokrétű karakter, és a humora sem utolsó - oda vagyok minden mondatáért. hatalmas kedvenc lett, és nem csak ennek a könyvnek a szereplői közül, hanem úgy egyébként is.
Nualát az elején nem szerettem. Nem, az nem kifejezés - egyenesen utáltam. Aztán megszerettem. Nem azt mondom, hogy odavagyok érte, igazából a James-szel való kapcsolatát jobban szerettem, mint őt magát lehet ilyet egyáltalán?, de rengeteget fejlődik, és ezt jó volt végignézni.
A James utáni abszolút kedvencem pedig Sullivan. Eleinte nem érdekelt különösebben, de aztán azt vettem észre, hogy folyamatosan azt várom, mikor jelenik már meg végre. Érdekelt a múltja, oda meg vissza voltam mindenért, amit csinált. Egy nagyon jóságos ember, az a "bölcs mentor" típus, remek karakter, én is akarok egy ilyen tanárt.
Deirdre-t én nagyon hiányoltam. Láttuk, hogy ott a háttérben gyakorlatilag teljesen összeomlik, de semmi konkrétat nem tudtunk róla, és ezt sajnálom. Luke meg hát abszolút nincs, és ezt is szomorúan vettem tudomásul.

Borító: 
ugyanúgy tetszik, mint az előző. Bár annak a színei nekem jobban bejönnek, ezen meg a kulcs tetszik nagyon. Bírom az ilyen borítókat, semmi bonyodalom, de mégis szép, és illik a tartalomra.

Kedvenc idézet(ek):
"– James? 
(…) 
A vállam és a fülem közé szorítom a telefont, és nekiláttam bekötni a cipőmet. – Mint mindig. 
– Itt Mr. Sullivan. – Nevetést hallottam a háttérben. – Angol irodalom óráról hívlak.
(…) 
– Teljesen logikus – válaszoltam, sietősen lábamra húzva a másik cipőmet is. – Mivel maga az angol irodalom tanár. 
Sullivan hangja még ekkor is kedvesen csengett a telefonban. – Én is így gondoltam. Nos, az osztálytársaiddal éppen azon tanakodtunk, vajon csatlakozol-e hozzánk a mai órán. – Újabb nevetés hangzott fel a háttérben. 
– Ki vagyok hangosítva? 
– Igen. 
– Paul, te mocskos áruló! – kiáltottam. Sullivannek pedig hozzátettem: – Éppen a szempillafestékkel bajlódtam. Elszaladt az idő. Egy pillanat, és már lenn is vagyok."

"Megfigyeltem, hogy Sullivan szája némán mozog, amint fejben megszámolja tolongó diákjait. 
– Negyvenhat. Harmincnégy – mondtam neki, különösebb lelkesedés nélkül. 
– Fogd be, James! – válaszolt kedélyesen. – Nem működik."

"– Valahol azt olvastam, hogy életünk során csak bizonyos mennyiségű szempilla áll rendelkezésünkre. Ha most egyszerre kihúzogatod mindegyiket, nem fog maradni a későbbiekre."



Rövid összefoglalás: 
Ha az első tetszett, szerintem ez is fog. szerintem önállóan is elmegy, bár az első rész nélkül lesz egy-két mellékes dolog, amit nem feltétlenül lehet érteni. Én ajánlom, nem Maggie legjobb könyvei, de még így is nagyon jók.



U.I.: Augusztus 1. és 20. között nagy valószínűséggel nem lesz tőlem egy bejegyzés sem a blogon, mivel járom a világot (Prága, Görögország, Balaton), és egyrészt nem nagyon lesz lehetőségem a bloggal foglalkozni, másképp ha már nyaralok, szeretnék egy kicsit a családommal lenni és kikapcsolódni :)
De amint hazajövök, visszatérek, és akkor megint elárasztalak titeket a hülyeségeimmel. :D

Maggie Stiefvater - Lament - A Látó szerelme

Oldalszám: 352
Kötéstípus: kartonált
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Lament
Fordító: Robin Edina
ISBN: 9789632455839
Országos megjelenés: 2013.04.18
Termékkód: 798









Fülszöveg:

Hát nem tudod, mi történik a Látóval, aki nem tud uralkodni a tündérnépen?

A mindössze tizenhat éves Deirdre Monaghan bámulatosan tehetséges zenész. Hamarosan rá kell azonban döbbennie, hogy Látó is – különleges tehetsége képessé teszi, hogy saját szemével láthassa a mágikus erejű tündéreket.

Deirdre egy szép napon váratlanul arra eszmél, hogy fülig beleszeretett egy Luke nevezetű titokzatos srácba, aki mintha a semmiből robbant volna be addig teljesen hétköznapi életébe. Ám a fiú iránta mutatott élénk érdeklődése egyszerű nyári románcnál talán sokkal sötétebb szándékot takar. Amikor felbukkan a színen Aodhan vészjósló alakja, aki a tündérkirálynő halált hozó parancsát hozza, Dee hirtelen a tündérvilág forgatagának kellős közepébe csöppen. Az érzelmektől fűtött hatalmi játszma kereszttüzében pedig ott áll Dee mellett komolytalan, ám végletekig hűséges legjobb barátja, James is.

Bár Deirdre azt kívánta, bárcsak ne várna rá még egy végtelenül unalmas nyár, talán mégsem egy több száz esztendős tündérkirálynővel vívott csata volt az, amire igazán vágyott.

Véleményem: 
Hivatalosan is új kedvenc YA szerzőt avattam. Maggie Stiefvater felkeltette a figyelmemet a Hollófiúkkal, megnyert magának a Skorpió Vágtával, és most a kedvencemmé vált ezzel a könyvvel. Már csak egy sorozatot nem olvastam tőle, de  annak is megvettem két részét, ott lesnek rám a polcon. Illetve még van azon kívül egy könyve, de az nem egészen az én korosztályomnak íródott. Attól még lehet, hogy egyszer meglesem. 

Van valami, ami minden könyvében jelen van, és én nagyon sokáig nem tudtam volna megmondani, hogy mi az. Okoltam a csodálatos fantáziáját (ami tényleg van neki), de rájöttem, hogy ez önmagában nem lenne elég. Na meg aztán az is feltűnt, hogy nem szeretik olyan sokan a könyveit, mint más YA könyveket. Moly-on általában két végletet látok a könyvei alatt: vagy imádják őket, vagy abszolút nem.
Aztán rájöttem, hogy ha valaki könyveinél a tetszik/nem tetszik kérdés teljesen a stíluson múlik, akkor az Maggie Stiefvater.
Ez is szép mondat lett.
Szóval, a lényeg az, hogy Maggie stílusa különleges és nagyon erős, és ez vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Én személy szerint imádom.
Sokszor van olyan érzésem, mikor tőle olvasok, hogy nekem ír (egoista mode on), tökéletesen az én stílusom minden egyes mondata és gondolata, mintha olvasna a gondolataimban, és ki tudná találni, mi a jó nekem. Ilyet még egy írónál sem éreztem. A könyvei minden jelenetébe és karakterébe bele vagyok szerelmesedve, oda vagyok a világokért, amiket alkot, és mindehhez jön még egy adag humor is, amit szintén nagyon szeretek.
Na de azért jegyezzük meg, hogy messze nem ez a legjobb mű, amit kiadott a kezei közül (ne legyünk túl pozitívak, az nem Giger stílusa :D ). Ez nem jelenti azt, hogy nem imádtam, de tény, hogy a Hollófiúk vagy a Skorpió Vágta nyomába sem ér.

De akkor ne szaladjunk ennyire előre.
A történet elején megismerkedünk Deirdre Monaghan-nel, aki hihetetlenül tehetséges hárfás és énekes, mindemellett szörnyen lámpalázas, és minden szereplése előtt kénytelen a mosdóban kikötni. Itt fut össze először Luke-kal is, aki segít neki, majd együtt lépnek fel a versenyen. Itt bejön a "szerelem első látásra" felállás, amit el lehetett volna rontani, de mégis jól alakult. Dee szépen lassan rájön a tündérek létezésére, közben szeretné minden idejét Luke társaságában tölteni, de azt is tudja, hogy valamit nagyon titkol. Csakhogy Luke fizikailag képtelen bizonyos dolgokról beszélni. A lány családi élete nem a legjobb, pluszba ott van James, a legjobb barátja, és a tény, hogy ő sem egyszerű ember. 

A kezdés nagyon erős. Rögtön az első oldalon beszippantott, már csak Luke és Deirdre miatt is. A világ viszont nem annyira kidolgozott, mint amit vártam. Nyilván a tündérek nem olyan kedvesek és aranyosak, mint a gyerekmesékben, de ezt már megszokhattuk. Nekem viszont kevés volt, amit láthattam a világukból. 
De amit viszont láttam, azt imádtam. Nem azért, mert szívesen élnék egy ilyen lényekkel teli világban, hanem azért, mert Maggie mindezt olyan stílussal és "képekkel" adja elő, mint ahogy azt már megszoktam tőle. Kíváncsi vagyok, mi lesz a Shiver-rel, mert azt sokan még jobban dícsérik, mint a Hollófiúkat.
Az írónő mesterien ért hozzá, hogy olyan helyzeteket teremtsen, amikből úgy érzed, még az utolsó előtti oldalon is, hogy nincs kiút. És ugyanez a helyzet lelki síkokon is. (nem tudom, az ilyen szókapcsolatok honnan jönnek, ne kérdezzetek) Dee családi élete nem semmi, Maggie nagyon-nagyon szereti  a családi drámát, erre már rájöttem, és akkor még James érzelmei is bekavarnak. Ráadásul szeretne bízni Luke-ban, de nem könnyű a titkai és a furcsa múltja miatt. Szóval szépen összejött minden. 
Aztán van egy rész, amikor az egész könyv egy kicsit szétesni látszik. Ez az egy dolog, ami nem kimondottan nem tetszett benne. A jó kezdés után ez egy elég kínkeserves mélyrepülés olvasás szempontjából, de ha a legvégére sikerül rajta túllendülni, akkor már megint egyenesbe kerül minden. 
A végével megint vannak problémáim, de hát ez van, és remélem, hogy a második részben ebből még lesz valami.

Karakterek: 
Deirdre az a karakter, akit egyszer imádok, máskor meg meg tudnám ütni. Úgy összességében azt kell, hogy mondjam, megszerettem, viszont néha kissé túlzásba viszi a drámázást, és az ilyen engem minden könyvben idegesít (ez amúgy tipikus YA baki, amit Maggienél most látok először). Mikor egy szereplő túl sokat agyal azon, hogy milyen gondjai vannak, az hosszútávon szörnyen idegesítő nem véletlenül akartam én belehalni az Alkonyatba és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. 
De egyébként nem egy kétdimenziós karakter, és az esetek többségében szerettem. 

Luke az, aki ellensúlyozza Dee hibáit, nagyon-nagyon oda vagyok érte (új kedvenc könyves pasi a listámon). Nem egy egyszerű ember, és messze nem tökéletes, ráadásul katasztrofálisan borzalmas hátérrel rendelkezik, de mégsem felejt el a szíve mélyén jónak lenni. Megmondom őszintén, nekem néha úgy jött ki, mintha ő lenne a könyv igazi főszereplője, még ha nem is kap saját szemszöget. 
Jamesből nekem rettenetesen kevés volt. Nagyon kedveltem, szerintem egy nagyon-nagyon érdekes karakter, de mégis csak a "támasz-legjobb-barát" mellékszerepet kapja. Sokkal, de sokkal több figyelmet érdemelt volna. Eleve tetszik, hogy dudán játszik. Nem valami klisés zongorista, vagy gitáros, hanem skót dudás. Nekem ez nagyon bejött, mellesleg oda vagyok a humoráért. 
A tündérek meg szimplán tündérek, a királynőt kellőképpen lehet utálni (már csak Luke miatt is), de azért volt köztük olyan, akit megkedveltem. 

Borító: 
Gigernek való borító. Eleve szeretem a piros-fekete színkombinációt, ez pedig olyan szép és szolid, semmi extra. Nagyon tetszik. 

Kedvenc idézet(ek): 
"– Ez itt James, Delia. Ebben az évben ő lett Virginia állam második legjobb dudása. 
– Hamarosan első leszek – jelentette ki elbűvölő hangon James. – Felfogadtam egy bérgyilkost."

"– Mikor tettél szert ennyi bölcsességre? 
Megkocogtatta a homlokát. – Agyátültetés. Egy bálna agytekervényeit gyömöszölték a fejembe. Most már kisujjamból rázom ki az összes tantárgyat, csak a krillről vagyok képtelen leszokni. – Lemondóan vállat vont. – És őszintés sajnálom a bálnát, akinek pont az én agyam jutott. Valószínűleg most is Florida partjai körül úszkál, és bikinis lányok után leskelődik a strandokon."

"– … Én sokkal jobban szeretlek téged, mint ő. 
Felsóhajtottam. Szerettem volna megfogni a pillanatot és becsomagolni egy szép színes papírba, és odaajándékozni magamnak, valahányszor kövérnek éreztem magam."

Rövid összefoglalás:

Aki Maggie többi könyvét élvezte, az ezt is fogja, ebben szinte biztos vagyok. Viszont ha most ismerkedsz az írónővel, javaslom, ne ezzel a könyvvel kezd, mert azért valóban nem a pályája csúcsa. Ha pedig már olvastál tőle, és nem tetszett, akkor kihagyhatod, mert a stílusa itt is ugyanaz, és ahogy már mondtam, nem ez a legjobb műve, ettől függetlenül én szeretem.