A következő címkéjű bejegyzések mutatása: klasszikus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: klasszikus. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. július 19., csütörtök

1984 - Beszéljünk a klasszikusokról! #1

Na igen, mert nekem nem volt elég egyszerűen csak véleményeket írni, el kellett kezdenem egy új bejegyzéssorozatot.
A helyzet az, hogy az utóbbi években telítődtem a YA könyvekkel, és nem arról van szó, hogy nem akarok többet ilyeneket olvasni, vagy hogy nem fogom lehúzni a legújabb nagy kedvenceket, egyszerűen csak besokalltam egy kicsit és kell a szünet. Így hát a klasszikusokhoz nyúltam, nem egyet újraolvasok, illetve azért sok olyan is akad, amit jó ideje tervezek, de egészen eddig nem sikerült nekiesni, és most már határozottan szándékomban áll.
Viszont nem szeretném teljesen bejegyzés nélkül hagyni a blogot, de ezekről a hagyományos értelemben véve véleményt írni sincs értelme, úgyhogy megszületett ez az új rovat.

A Beszéljünk a klasszikusokról! bejegyzéssorozat lényege, hogy összeszedem, számomra mit jelent az aktuális könyv, nekem mit adott, mikre hívta fel a figyelmemet, milyen témákon gondolkodtam el miatta. Ez nem kritizálás vagy valami ilyesmi, mert ezeket felesleges úgy kibeszélni, mint mondjuk egy napjainkban írt, újdonságnak számító YA fantasyt (csak egy példa volt). Viszont hiszek abban, hogy minden könyv mindenkinek mást mond és jelent, és szerintem fontos, hogy a klasszikusokról is beszéljünk, és ne csak csendben olvassuk őket.

A cím után nem fogok nagy meglepetést okozni, de az első ilyen könyv Orwell 1984-e.
A bejegyzés spoileres, szóval ha eddig valami csoda folytán nem olvastad ezt a könyvet, akkor előbb azt olvasd el, és csak utána ezt.

Tulajdonképpen évekkel ezelőtt jutott eszembe először, hogy ezt a könyvet már határozottan el kellene olvasnom, de valahogy eddig nem sikerült nekiállnom. Valljuk be, valószínűleg jobb is így - nem biztos, hogy a tizenhárom éves Giger meg tudta volna emészteni ezt a könyvet - mivel a jelenlegi se tudja, de az már részletkérdés.

Az 1984 zsenialitása szerintem két dologban rejlik. Az egyik az, hogy nem hogy veszített volna aktualitásából az évek során, hanem egyre aktuálisabb lesz.
A könyv elődje a manapság egyre elterjedtebb disztópiáknak, és bár imádom ezt a műfajt és volt egy időszakom, amikor mást se olvastam, ezek a könyvek mind elbújhatnak mellette. Bár alapjáraton majdnem minden disztópia diktatúrával játszik, egyik sem olyan pontos és valósághű, mint amit itt látunk. A XXI. század embere is könnyedén el tudja képzelni, hogy egy ilyen rendszernél kötünk ki, de nem csak azt, hanem az odáig vezető utat is. Valószínűleg pont ettől lesz olyan megrázó. Persze, eleve van egy nyomasztó hangulata, ami egy pillanatra sem enyhül, de ehhez jön még a tudat, hogy ez annyira nem is elrugaszkodott elképzelés.

A másik pedig az, hogy az olvasó túlságosan is bele tudja élni magát a főszereplő helyzetébe. Winston nem egy hős típus, egyszerűen csak sokakkal ellentétben látja, hogy a világ, amiben él, nem elfogadható, és gyűlöli a Pártot. Márpedig ennél nagyobb bűn nincs.
Na most, az olvasó ugyanúgy látja, hogy ez a világ nem elfogadható, és szintén gyűlöli a Pártot. De átlagemberek vagyunk, és akárcsak Winstonnak, nekünk sem lenne akkora hatalmunk, hogy bármin is változtassunk, és ez a tehetetlenség szörnyű. A mai disztópiákban a főhősből akarva, vagy néha akaratlanul, de lázadó lesz, a zsarnok rendszert megdöntik, a diktátort megölik, és mire vége a könyvnek/könyvsorozatnak, békésen haladunk a tökéletes egyenlőség felé. Itt erről szó sincs, és borzasztóan éreztem magam, mert végig lehetett tudni. Elkerülhetetlen a borzasztó és fájdalmas végkifejlet, és egészen biztos, hogy ez az olvasási élmény életem végéig kísérteni fog.

Számomra elképzelhetetlen, hogy van olyan helyzet, amikor minden ember feladja, amikor senki sem lázad fel, amikor senkiben sem marad elég lelkierő és mindenkit meg lehet törni. Legalábbis az volt.
Őszinte leszek: nem tudom, rám mi várna a százegyes szobában. És fogalmam sincs, hogy meddig tartanék ki. De a helyzet az, hogy nem is akarom megtudni. Meglehetősen szörnyű belegondolni, de ahogyan Winston is tudta előre, hogy megtörik, én is tudom, hogy ez lenne a vége. De nem ez a legrosszabb, hanem hogy mindenki esetében ez lenne a vége - és akkor mi marad?

"A hatalom célja a hatalom." Én az a fajta ember vagyok, aki sosem értette, hogy miért kell valakinek hatalom, de akiknek kell, azok meg valószínűleg engem nem értenek. Sajnos az utóbbi van többségben, és mindig meg is szerzik. Az, hogy egyszer valakik meg is tartják, rosszabb, mint egy rémálom. Az, hogy az emberek a hatalom által a végtelenségig formálhatók, még rosszabb. Önkéntelenül belegondoltam (nem is egyszer), hogy mennyire borzalmas faj vagyunk, és most egy pár napig biztos, hogy a maradék optimizmusom is vakációzni lesz.

Tulajdonképpen én merem azt állítani, hogy Orwell megírta azt a könyvet, ami a legeslegjobban összefoglalja az emberi faj és a társadalom problémáit. Csak sajnos hiába mondjuk ki őket, nem segít sokat, mert ezek megoldhatatlan problémáknak tűnnek.
Egy-egy mondatban foglal össze egész politikákat, úgy, hogy többet elmond róluk, mint amennyit alapjáraton az ember láthat a saját szemeivel. A végtelenségig összetömörít és leegyszerűsít mindent, és ettől lesz az egész tökéletesen érthető és megrázó. Nincs szépítés, nincs köntörfalazás, csak az egyszerű (és sokszor egyszerűen undorító) igazság.

Az utolsó hatvan oldal pedig a teljes lelki terror, ugyanis itt nem csak a társadalomról beszélünk, hanem magáról az emberi fajról és az egyénről. Hogy lesz egy gondolkodó, érző emberből ugyanolyan gép, mint a többi, hogyan lesz a Párt ellenségéből a Párt híve - aki ráadásul fanatizmusból az, és nem kötelességtudatból. Igazából ezek után én csak úgy kedvet kaptam leugrani valahonnan és csökkenteni ezzel ennek a borzalmas fajnak a mennyiségét. Mert ez a jelenség ma is létezik, mindig is létezett, ha nem is pont így. Nem fizikai kínzással, hanem kiközösítéssel, lelki megnyomorítással érik el, hogy valaki a tömeg részévé váljon. Emberek milliói követik a divatot, és még el is hiszik, hogy ők ezt élvezetből teszik. Aki szembemegy az árral, az sokkal több nehézséggel találja szemben magát, mint aki sodródik vele. Ez mindenhol ott van, a legkisebb, pár tagú közösségektől kezdve egész iskolákon át a teljes társadalomig.

Szóval igen, kevés könyv tud ilyen mély depresszióba taszítani, de azért pozitív gondolataim is támadtak. Az például biztos, hogy sokkal jobban tudom értékelni a szabadságomat, mint valaha. Egy olyan élet, ahol az embernek minden mozdulatát lesik, és még csak szabadon gondolkodni sem tud, nem élet, ez egészen biztos. Mi legalább ezt megtehetjük. Egyelőre.
Bár általános nézet az, hogy a személyes szabadság emberi jog, egyre közeledünk 1984-hez és ahhoz, amikor a jog, mint olyan, megszűnik létezni. De nem csak ez, hanem minden, amitől szerintem jelenleg emberek vagyunk.
Azon mindenesetre érdemes elgondolkodni, hogy a rengeteg térfigyelő kamera, a kommunikáció folyamatos visszafejlődése, a nagyhatalmak erősödése, a véleményalkotás és a gondolkodás háttérbe szorulása mennyire hajaz erre a világra.

Az 1984-et egyszerűen kötelező elolvasni, de nem mindegy, hogy milyen idősen és milyen állapotban teszi ezt az ember.


2016. március 7., hétfő

Julia Quinn - A herceg és én (Bridgerton család 1.)


Szerző: Julia Quinn
Cím: A herceg és én (Bridgerton család 1.)

Oldalszám: 392
Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Duke and I
Fordító: Bozai Ágota
ISBN: 9789636893040
Országos megjelenés: 2010

Fülszöveg:

Létezik-e nagyobb kihívás a londoni előkelő társaság ambiciózus anyái számára, mint egy nőtlen herceg, akihez lányukat örömest feleségül adnák? 
LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA, 
1813. ÁPRILIS

Minden jel arra mutat, hogy Simon Basset meg fogja kérni legjobb barátja húga, a bájos és okos Daphne Bridgerton kezét. Ami csak kettejük titka: házasságról szó sincs, csak így kívánják Simontól távol tartani a lányaikat férjhez adni kívánó, igen aktív társasági hölgyeket. Daphne pedig, mivel hercegi udvarló találta kívánatosnak, később alkalmas kérőket kaphat. 
Ám miközben Daphne sorra keringőzi Simonnal a bálokat, igen nehéz arra gondolnia, hogy az egész csak színlelés. A férfi ravaszkás mosolya talán, de tekintete felragyogása bizonyosan azt a hatást éri el, hogy Daphne beleszeret a szép hercegbe. Ez már egyáltalán nem színlelés. A lány a lehetetlennel próbálkozik: megpróbálja meggyőzni a gyönyörű szoknyavadászt, hogy okos kis tervüket némiképp módosítaniuk kell, és semmi nem olyan jó, mint szerelmesnek lenni…

Véleményem:

Élveztem a könyvet. Nevettem, majdnem sírtam, eléggé beleéltem magam, tekintve hogy egyhuzamban olvastam ki. Így nehéz az embernek (oké lehet hogy csak nekem) véleményt mondani.
Már régebben találkozta Julia Quinn könyveivel, amik sokkal jobban tetszettek. Betudható ez annak, hogy azokat ez után írta, és addig is sokat fejlődött. Minden esetre nem ez a kedvenc könyvem tőle.
A feléig még szerettem. Alig vártam, hogy történjen valami, erre Anthony, Daff bátyja mindent tönkre tett azzal, hogy kihívta párbajra Simont, mert az megcsókolta a húgát. Ebben a korban az egy kissé kompromittáló volt, értem én, de miért nem lehet ezt öldöklés nélkül megoldani?
Daff persze nem hagyja, így végül a párbajra nem kerül sor. Eddig minden szép és jó volt, aztán csak elérkezünk oda, hogy Simon nem akar gyereket egy igazán hülye indok miatt. Mikor megtudtam az okát nehezen tudtam visszafogni magam, hogy ne verjem a fejem a falba, nem akartam bántani, ugyanis nem ő tehet róla, hogy léteznek ilyen nyakatekert emberek. És hogy vannak olyanok, akik ezt beleteszik egy könyvbe.
Értem én, kell egy kis dráma, valami ami miatt nem élhetnek sokáig boldogon, de kérdem én miért ilyen hülye indok? (Természetesen nem fogom elárulni, hogy mi az oka, hátha valaki úgy dönt, hogy el szeretné olvasni.)
Attól függetlenül, hogy élveztem a vége felé már azt vártam, hogy mikor lesz vége. És csak azért olvastam el ilyen hamar mert vártam, hogy mi lesz a vége, de mikor elértem oda egy kissé csalódottan csuktam be. Vártam még valami plusz. Nem tudom mit, de hiányérzetem támadt.

Szereplők:




Simon, Dapne és Violet (mindenki kedven anyja.)


Kedvenc idézetek:

"Lassan megszakította a csókot, oldalra fordította arcát. Anthony, Benedict és Colin az előcsarnokban ácsorogtak. Anthony a mennyezetet tanulmányozta, Benedict úgy tett, mintha a körmeit szemlélné, de Colin szégyentelenül őket bámulta. 
Simon szorosan magához ölelte feleségét, úgy nézett végig a halion. 
– Mi a fenét kerestek ti hárman még a házamban? 
Nem meglepő, hogy egyikük sem akart válaszolni. 
– Kifelé!"

"– Anya azt mondta, igen vad hangulatban vagytok, és hagyjalak benneteket békén, de úgy gondoltam, meg kell bizonyosodnom, hogy nem öltétek meg egymást. 
– Nem – felelte Anthony zord mosollyal. – Csak egy kis fojtogatás történt. 
Daphne becsületére legyen mondva, szeme sem rebbent. 
– Ki fojtogatott kit? 
– Én fojtogattam őt – felelte a bátyja. – Aztán viszonozta a szívességet. 
– Értem – mondta Daphne elgondolkodva. – Sajnálom, hogy lemaradtam erről a szórakozásról."

"A férfiak olyanok, mint a birkák. Ahova egy elindul, a többi követi. 
LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA, 
1813. április 30."

"– Anya, beszélni szeretnék a herceggel. 
Violet rögtön Simonra nézett. 
– Szeretné lefolytatni ezt a beszélgetést a fiammal? 
– Nem különösebben. 
– Akkor jó. Anthony, hallgass!"

"– Mi a csuda folyik itt? — tette fel a kérdést Simon.
A három Bridgerton fivér egyöntetű bűntudatos arckifejezéssel nézett rá.
– Meg kéne mentenünk Daffot – mondta Benedict.
– Valóban – tette hozzá Anthony.
– Fivéreim túl gyávák közölni veled, hogy félnek anyánktól – mondta Colin gúnyosan.
– Ez igaz – ismerte el Anthony kétségbeesett vállrándítással.
Benedict bólintott.
– Elismerem.
Simon arra gondolt, soha nem látott még ilyen komikus jelenetet. A három Bridgerton fivér! Magas, szép, kisportolt férfiak, a nemzet minden kisasszonya szívesen lenne a társaságukban, és tessék, félnek egyetlen nőtől."

"- Bridgerton! – kiáltott harsányan. Három gesztenyebarna fej fordult felé. Simon nagy léptekkel indult el a pázsiton, tekintetében gyilkos düh. – Az idióta Bridgerton! 
– Azt hiszem, ez rád vonatkozik – mondta Anthony nyugodtan, Colin felé biccentve. Colin engesztelhetetlen pillantást vetett felé. 
– Mit kellett volna tennem? Hagyjam, hogy otthon kisírja a szemét? 
– Igen! – felelte három férfihang."

2016. március 6., vasárnap

Julianne Donaldson - Edenbrooke

Szerző: Julianne Donaldson
Cím: Edenbrooke

Oldalszám: 320
Kötéstípus: kartonált
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Edenbrooke
Fordító: Molnár Edit
ISBN: 9789633992913
Országos megjelenés: 2015.07.17


Fülszöveg:

Marianne Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe. 
Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött. 
Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba.

Véleményem:



Egy magával ragadó történet. Rengeteget nevettem, örültem és szomorú is voltam. Az író olyan művészien alkotta meg a történetet, hogy voltak olyan pillanatok, amikor még én se voltam biztos magamban nem hogy drága főszereplőnk.
Philip olyan férfi, aki után mindenki vágyik. Gazdag (ám nem szeretné, hogy a pénzéért szeressék), udvarias és ráadásul jó képű is. Egy jó parti. Azonban Marianne cseppet se így tekint rá. Először egy idegen, goromba frátar, aztán úriember, barát majd pedig az a férfi, akit szerethet, és aki visszont szereti.
Marianne egy alapjáraton vicces észjárású lány, akin nagyon sokat lehet nevetni. A két főszereplőnk kezdetben egy kissé különböznek egymástól, ám ahogy egyre jobban megismerik egymást rájönnek, hogy sok mindenben hasonlítanak. Szóváltásaik olykor vicces, máskor pedig aranyosak.
Marianne elvesztette az édesanyját egy lovas balesetben, az apja Franciaországba költözött, a nővérétől el választották ő meg a nagyanyjához került, ahol egyáltalán nem érzi jól magát.

Szereplők:

Philip Wyndham:
Az apja és a bátyja halála óta megváltozott. A nyakába szakadt az örökség, a birtok irányítása, ráadásként még egy kisasszonyt is a nyakára küldenek. Humoros, szeret flörtölni, igazi úriember, aki a szívügyekben mindig komoly (az már más dolog, hogy ezt Marianne nem hiszi el).

Marianne Daventry:
Sziporkázó agyú, kissé neveletlen nagyszájú lány, akit a nagyanja azért küldött Edenbrooke-ba, hogy végre felnőjön és elkezdjen úrihölgyként viselkedni. Az örökségét is ehhez szabta. Azonban a lány természete pont az ellenkezője mint mit elvárnak tőle. Később kiderül, hogy pont azzal fogta meg Philipet, hogy nem olyan, mint a többi kisasszony Londonban.

Cecily Daventry:
Nem sokat szerepel, mégis hatalmas szerepe van a történetben. Ő Marianne nővére. Habár ikertestvérek ő született előbb. A XXI. században az ő természetével mindenki azt mondaná rá, hogy egy könnyen megkapható lány.
Marianne-nal ellentétben ő egy kifinomult úrihölgy. Legalábbis azt hisszük róla, aztán megjelenik és megváltozik a véleményünk. Cecily kiszúrta magának Philipet és már az esküvőt tervezgeti vele, ám a férfi semmi jelét nem mutatta, hogy tetszene neki a lány.
Aztán megismerkedünk Mr. Kellett-tel, akinek tetszik Cecily és fordítva is így igaz. Titokban találkozgatnak, és ezt Marianne sértésnek veszi, hiszen ha állítólag a nővére szerelmes Phililbe, akkor mégis mit keres egy olyan embernél, aki nem mellesleg a rokonuk? Pedig a lány pont azért mondott le a férfiról, hogy a nővére megkaphassa.

Kedvenc idézet(ek):

"Számtalan okom volt rá, hogy lelkiismeret-furdalással vegyes undorral gondoljak a házigazdámra, nem utolsósorban az, hogy az imént készséggel megcsókoltam volna ezt az erkölcstelen, mosdatlan szájú, utálatos szoknyapecért."

"– De szép vagy! Hogy hívnak? – Az istálló ajtajára réztáblát erősítettek. – Rowton – olvastam fennhangon. – Ez a neved? – A ló felvetette a fejét, és helyeslően nyihogott. – Látom, jól nevelt paci vagy – mondtam nevetve. Tudsz valami trükköt? Kíváncsi vagyok, mi mindenre tudnálak rávenni egy szem kockacukorral. Kár, hogy nincs nálam. 
– Énekeljen neki! – szólalt meg Philip közvetlenül a hátam mögött. Összerezzentem, és ijedtem fordultam hátra. – Látom, nem csak a tehenekkel találja meg a hangot."

"– Philip Wyndham! – tettem csípőre a kezem. – Ez a legszemérmetlenebb dolog, amit életemben hallottam, és ha most itt lenne az édesanyja, azt hiszem, kapna a fejére! Ha nem vigyáz, még a végén elmondom neki, milyen gyalázatos, javíthatatlan, ocsmány pernahajdert hozott a világra."


Angol borító
Borító:

Egyszerű, mégis lényegre törően szép.