Leylah Attar - Papírhattyú

Oldalszám: 376
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Paper Swan
Fordító: Kamper Gergely
ISBN: 9789633999103
Országos megjelenés: 2016.12.09
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A szerelem nem halhat meg soha.

Azt mondják, 21 nap kell hozzá, hogy kialakuljon egy szokás. Ez hazugság! A lány 21 napig kitartott. A 22. napon pedig mindent megadott volna a halál nyugalmáért. Mert azon a bizonyos 22. napon rájött, hogy az ő megmenekülése a biztos halált jelenti vagy az apja, vagy a szerelme számára. A Papírhattyú komor, mégis szívet melengető szerelmi történet, tele nyersességgel, intrikával és feszültséggel.

Véleményem: 
Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy mit várjak ettől a könyvtől. Még a fülszövegét sem olvastam el soha, csak többet is ajánlották, ezért lecsaptam rá, amikor megláttam a könyvtárban.

Történetünk főszereplői Skye és Damian, akik a történet elején úgy találkoznak, hogy utóbbi elrabolja az előbbit. Skye semmit sem ért az egészből, de aztán szépen lassan elkezd a felszínre törni a múlt, minden hiba, amit az érintettek valaha elkövettek és főszerepet kap a bosszúvágy, no meg a szeretet.

Az első olyan 80 oldal elolvasása után elkezdtem kicsit viszolyogni ettől a könyvtől, elsősorban a stílus miatt. Fogalmam sem volt, hova tart ez az egész és miért, túlságosan köznyelvinek tűnt az írásmód, és a hangulat sem ragadott magával, finoman szólva.
De van egy olyan elvem, hogy nem hagyok félbe könyvet, így hát hősiesen küzdöttem tovább - és milyen jó, hogy így tettem.

Ez a könyv egyszerűen csak szép. Nem azon az általános módon, hanem egy egészen egyedin. A gyűlöleten keresztül mutatja meg a szeretetet, és a bosszúvágyon keresztül a megbocsájtást. Elég éles ellentétek vannak benne, és ez különösen tetszett.

Aztán ott van már csak maga a bosszú. Ez szerintem egy olyan téma, ami míg világ a világ foglalkoztatni fogja az embereket, mert bár általában nem élet-halál magaslatokban, de mind találkozunk vele, nem is egyszer.
Lehet arról vitatkozni, hogy helyes-e avagy helytelen, tönkreteszi-e az embert vagy sem, de szerintem felesleges, mert úgyis mindenkinek más a véleménye.
De ez a könyv mindenképpen rákényszerít, hogy újragondold a véleményed. Ha valaki élete teljesen tönkremegy egy illető miatt, akkor tiszta lelkiismerettel tönkreteheti-e emberünk ennek az illetőnek az életét? Ha a hivatalos igazságszolgáltatás nem szólhat bele az ügybe, hagyni kéne az egészet és továbblépni? És képes erre bárki is?
Elég erősen ott van ebben a könyvben, hogy akinek hatalma és pénze van, milyen könnyedén áttaposhat azon, akinek viszont semmije sincs - és hogy mennyire fel tud háborodni, ha vele teszik meg ugyanezt. Mivel nem szeretnék spoilerezni, ezt nem fejteném ki bővebben, de az biztos, hogy ez egy elég érdekes rész és mindenképpen megéri gondolkodni rajta.

Aztán: a veszteség. Mi az, amit az ember józan ésszel eltűr? És hogy jön ahhoz bárki is, hogy elvegyen tőlünk valakit? Ilyen téren a könyv elég kegyetlenül rávilágít arra, hogy mennyi igazságtalanság van a világon. Mi itt sokan természetesnek vesszük, hogy együtt lehetünk a családunkkal, de másnak elég egyszer rossz helyen lenni, és máris utcára kerül, a szeretteit elveszítve.
Olyan jól érzékelteti, hogy milyen is az a tehetetlenség, hogy már szabályosan én éreztem rosszul magam.

Na és emellett ott van a szeretet.
Olyan téma ez, amit sokan próbálnak meg felhozni, és még többen el is rontják. Vékony a határ a szépen bemutatott szeretet és a nyáladzás között.
Itt ezzel nem volt semmi gond, sőt. Írónk nem túlozta el a dolgot, nem azt akarta bizonygatni, hogy a szeretet mindent azonnal legyőz, hanem a maga szép valójában festette le. Kell az ember életébe és valószínűleg tényleg a legszebb érzés, de nem mindent legyőző erő, és sajnos néha várni kell rá. Szerettem szereplőink kapcsolatát, és azt, hogy igenis voltak rosszabb időszakok és kihagyások. Semmi sem javult meg varázsütésre, és ha később meg is javult, valami nyoma maradt.

És persze maguk a szereplők.
Általában ezen áll vagy bukik minden, és itt hál' istennek állt. Van két nagyon szép karakterfejlődésünk, érdekes egyéniségek, szerethető karakterek. Skye eleinte nem tűnt túl szimpatikusnak, aztán meglepően hirtelen nőtt a szívemhez. Először nagyon gy tűnt, hogy egy tipikus, idegesítő főszereplővel van dolgom, de kiderült, hogy egyáltalán nem.

A már emlegetett első 80 oldal után a hangulat is nagyon megtetszett. Eléggé erős és egyedi, és olvasás után is az emberrel marad.
Ha valami nem tetszett meg később sem, az a stílus. Mármint néhol. Mint mondtam, elég köznyelvi, ami néha valóban illik a helyzethez, de néha egyszerűen olyan, mintha máshogy nem sikerült volna. Az erotikus részek kifejezetten nem tetszettek, lehet ezt ennél sokkal jobban is. Nem volt túl sok, így nem annyira zavaró, de azért mégiscsak akadt. Ha valaki nem tud ilyet írni, ne írjon, anélkül is működik a könyv, sőt.

A történetvezetés nagyon tetszett, izgalmas volt és érdekes, az eleje után teljesen magával ragadott és igen nehezen tettem le a könyvet. A lezárással is elégedett vagyok, kifejezetten tetszett.

Borító: 
Na, nekem ez sehogy sem jön a könyvhöz. Valahogy egyáltalán nem illik hozzá, de nem tudnám megmagyarázni, miért. Szép a maga módján, és értem, hogy miért kellene kapcsolódnia hozzá, de hangulatban nekem valahogy mégsem passzol a kettő.

Kedvenc idézet(ek):
"Nem mindig akkor kapjuk meg a kincset, ha kitartunk valami mellett. Néha akkor történik meg a varázslat, ha elengedjük, amit kell."

"Vagy a szerelmet választod, vagy a gyűlöletet, mert ahol az egyik él, ott a másik el fog pusztulni."

"Ha az ember lehunyja a szemét, és olyasvalakire gondol, akit szeret, nem a hajszín, a szemszín meg a személyi igazolványba kerülő egyéb adatok összessége jut eszébe. Inkább mindenféle apróságok bukkannak elő a tudata mélyéről, olyan dolgok, amikről nem is gondoltuk volna, hogy elraktározzuk őket."

Röviden összefoglalva: 
Bár nekem nem okozott akkora extázist, mint azoknak, akik ajánlották, szerintem is megéri elolvasni. Szép történet jó gondolatokkal, olyan témákkal, amikkel jó foglalkozni egy kicsit. Elvileg elsősorban romantikus, de szerintem azoknak is tetszhet, akik nem nagy rajongói a műfajnak.

5 érv az Outlander elolvasása mellett, avagy mit tett velem ez a sorozat

Avagy Giger még egy bejegyzésnek se tud normális címet adni.
Szerencse, hogy az esetek nagy részében egyszerűen csak egy könyv címét és szerzőjét kell bemásolnom.

Még az elején én kis naiv elhittem, hogy képes leszek minden egyes részről véleményt írni, de ez már az első után megbukott. Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ez a terv már a kitalálás fázisában halálra volt ítélve.
Hogy ír az ember egy 1000-1200 oldalas könyvről egyetlen bejegyzést - egy könyvről, ami ráadásul hónapok óta a világot jelenti neki?
Na jó, ebben azért benne van a költői túlzás, de a lényeg ugyanaz.
Ódákat tudnék zengeni erről a sorozatról, ugyanakkor a hibáit is órákig tudnám fejtegetni (teljesen vak nem vagyok, tisztában vagyok ezek létezésével), egyszerűen csak annyira sok gondolat és érzés tör elő belőlem ha csak valaki kiejti előttem azt, hogy Outlander, hogy azzal Dunát lehetne rekeszteni.
Így hát az egyszerűség (és a ti idegrendszeretek épségének megőrzése) kedvéért úgy döntöttem, nem írok kisregényt (részenként tízet), hanem hozok egy ilyen bejegyzést. Igazából viccet félretéve érdekes, hogy a magyar rajongói tábor szépen meghúzódik a sarokban, és nem is túl hatalmas, míg külföldön tarolnak a könyvek, no meg persze a sorozat is.
Én meg nem tudok kinek pattogni és sikítozni, amiért Sam Heughan Budapesten van.
Azt már megfigyeltem, hogy többen a hosszától tartanak. Nem egy olyan mondattal futottam össze akár Moly-on, akár Facebookon, hogy "nem tudom rávenni magam, olyan vastag könyvek". Ezt személy szerint azért se értem, mert vastag könyv fétisem van, de azért se, mert ettől nem változik semmi. Később végzel vele, esetleg, de ennyi és nem több.
Na de térjünk át azokra az érvekre.

1. Maga a sztori
Igen, ilyen snassz dolgokkal fogom kezdeni, de ez van.
A második világháború végén egy fiatal nő épp második nászútját tölti férjével, akivel próbálnak visszatalálni egymáshoz a külön töltött évek után. Skóciába utaznak, ám egy bizonyos kőkörben a mágiáról szóló régi mesék és mondák megelevenednek, Claire visszautazik az időben 200 évet, ám Skóciában ekkor háború készül. Angol nő egy olyan világban, ahol nem előny angolnak lenni, mikor eleve senki sem bízik szinte senkiben, amikor még a nő a férfi alá volt rendelve, amikor a becsület főszerepet játszott, amikor a kegyetlenség és az öldöklés egészen hétköznapinak számított.
Claire visszamenne Frankhez, de nemigen van rá lehetősége, ráadásul közben szép lassan beleszeret Jamiebe. Félreértés ne essék, ez nem egy villámgyors románc. Tény és való, hogy viszonylag hamar összeházasodnak, no de az életmentő lépés volt. A szerelem ebben a sorozatban főszereplő, és ezért általában én nem vagyok oda, itt viszont annyira részletesen és szépen van felépítve az egész, hogy nem győzök ömlengeni róla. Ismerjük a szereplőket, és értjük, mit szeretnek egymásban, értjük minden lépésüket, még ha nem is minddel értünk egyet.

De a dolog nem áll meg ebben, a szerelmi szálon kívül bőven akad még itt izgulni való. Az első részben már készülődik a felkelés, plusz ott van az a nem is kicsi probléma, akit Jack Randall-nak hívnak. A második rész egy része a francia arisztokrácia köreiben játszódik, ahol Claireék próbálják megakadályozni a felkelés, a második fele maga a felkelés. A harmadik rész egy komplett érzelmi hullámvasút még a többihez mérten is, aztán kimegyünk a nyílt vízre és irány Amerika. A negyedik részben pedig új fontos szereplők jönnek be és zajlik az élet a még alig felfedezett kontinensen. És ez még közel sem a vége a dolognak, nem tudom, hogyan fogom tudni kivárni az ötödik rész fordítását.
Mindig történik valami, a könyvek mind érzelmi síkon, mind fizikai értelemben hihetetlenül mozgalmasak, Diana Gabaldon valóban született mesemondó, remekül építi fel a könyveket és
erőszakos módon fogva tartja az olvasó figyelmét.

2. A szereplők
Léteznek a világon jól kidolgozott karakterek, léteznek nagyon jól kidolgozott karakterek, és léteznek Outlander karakterek.
Szerintem már az első könyvben is elég feltűnő, hogy ezek a karakterek tulajdonképpen élnek és lélegeznek, utána meg aztán végképp. Annyi mindent tudunk róluk, hogy az még az ilyen hosszú könyvektől is szép teljesítmény. Clairet és Jamiet nem lehet nem imádni, simán tudnám őket létező személyekként kezelni, ráadásul meglehetősen jó emberek. Claire talpraesett, okos, érzékeny, de tud erős lenni, ha arra van szükség. Őszinte - nem is tudna nem az lenni, minden az arcára van írva -, makacs, humoros és kitartó. Jamie pedig... Jó, igen.
Elkezdhetem írni azt a kisregényt, de felesleges. Jamie a férjem.
Komolyra fordítva a szót: imádom a karakterét, és ez nem azért van, mert Diana Gabaldon álompasit akart alkotni. Tény, hogy azért van benne némi túlzás, de Jamie nem az a tipikus könyves álompasi. Igen, önkéntelenül is beleszeret az ember, de mégsem az, aki nem létezhetne a valóságban.
Jó ember és hihetetlenül tud szeretni. A becsületéért és a szeretteiért bármire képes, intelligens és remek humorral rendelkezik. De ugyanakkor néha már idegesítően makacs, ragaszkodik az elveihez, ami ugyan nem rossz dolog, de valljuk be, hogy az elvei egy része nem a legjobb. Tett olyan dolgokat, amikre alapjáraton senki sem lenne büszke, és tenni is fog még, mert ember és hibázik.

És megint csak: ebben nem merül ki a dolog. Van két utánozhatatlan főszereplőnk, de mellettük bőven jut idő másra is. Ott van a MacKenzie klán, Frank, Jenny és Ian, Murtagh, Geillis Duncan, és még sorolhatnám órákig, akiknek mind saját történetük és kidolgozott személyiségük van. Le a kalappal Gabaldon előtt a részletességéért.

3. A történelem

Mióta Otlandert olvasok és nézek, megszállottan hallgatom a tanárt töri órán és szabadidőmben random történelmi eseményekre keresek rá, csak mert miért ne. Sokkal közelebb érzem magam a témához, elég elsétálnom a tatai vár mellett és megelevenedik előttem a múlt. Valahogy könnyebben el tudom képzelni, hogy mindez nem csak valami pár mondatos történet, amit meg kell tanulni, hanem mindent emberek alakítottak. Sok-sok ember sok-sok kisebb-nagyobb döntése.

A könyvekről messziről üvölt, hogy hihetetlen mértékű kutatómunka van a hátterükben. A lapokon megelevenedik a mult, az olvasó lazán bele tudja élni magát az egészbe, mivel annyira részletes és realisztikus, hogy olyan több se kell. Nem csak a skót történelmet és az akkori szokásokat ismerhetjük meg az utolsó részletig, hanem később elkalandozunk az "új világba" is. Még azt is tudjuk, hogy hol hogy állt az orvoslás, hogyan gondolkodott a közember és egy katonatiszt, vagy épp egy nemes a felső körökből. Tudjuk milyen volt az ipar és a kereskedelem, milyen volt bizonyos országok gazdasági helyzete, hogyan éltek az emberek, mivel foglalkoztak, hogyan beszéltek, milyen eszközöket használtak, miben hittek... Le a kalappal Gabaldon előtt, mert ebben minimum annyi, ha nem több munka volt, mint magában az írásban. 

És a részletek nem untatnak, az ember örömmel olvassa őket, mert ettől lesz olyan valóságos az egész. Gabaldon úgy írja le a száz és száz részletet, hogy az ember még egyszer ennyit el tudna olvasni, és akkor is ugyanolyan izgatott maradna. 

4. Amiről ez az egész szól
Szeretet. Csak így. Elsősorban szerelem, hiszen mit vártunk, de nem csak az. Rengeteg érzelem van

ezekben a könyvekben, de ha megkérdezik tőlem, hogy melyikről szól az Outlander, akkor kétségek nélkül a szeretet választom. Ez egy olyan téma, amivel a könyvek - meg úgy maga az ember - nagyon szeretnek foglalkozni, és ez a sorozat zseniálisan csinálja. Remekül kidolgozott karaktereken keresztül mutatja be ezt az érzést, de minden oldaláról. Jamie és Calire szerelme ritka, de nem lehetetlen. Nem meseszerű, Gabaldon bemutatja egy ilyen kapcsolat árnyoldalát is. Ott vannak a büszkeségjátékok, a viták, a fájdalom, amit a külvilág okoz és amit egymásnak okoznak, néha a kétség és persze az idő okozta szakadék, amit át kell hidalniuk. Ráadásul az sem mindig szép és jó, hogy más-más korból származnak. És akkor később bejön még a testvérek közötti szeretet, a gyerek és a szülő közti szeretet, mind részletesen szemléltetve. Mindenhol akadnak problémák, de a könyvek megingathatatlanul álltítják, hogy a szeretetre hatalmas szükség van, és ez a legszebb érzés, még akkor is, ha gyakran fáj.

5. Az adaptáció
Alapjáraton ez egy könyves bkog, tudom, de azért függősévem kialakulásában a könyvekből készült sorozat is szerepet játszott, ezt el kell ismernem. Meggyőzőséssel állítom, hogx az Outlander sorozat a legjobb könyvadaptáció valaha. Sokszor konkrétan szóról szóra másolja a könyvet, és ahol esetleg mégsem, ott látszik, hogy ez csak azért van, mert így lehetett jól vászonra vinni. A felvételek gyönyörűek, az üzenet ugyanaz, a casting mondhatni tökéletes, a főbb szerepekre nem is találhattak volna jobb színészeket, de a mellékszereplők kapcsán se nagyon panaszkodhatunk, sőt. A zenéről ódákat tudnék zengeni és csak úgy en bloc kedvem támadt leborulni a teljes stáb előtt. Végre egy adaptáció, ahol a készítők felfogták, hogy az adott könyv rajongói az adott könyvet akarják viszontlátni a képernyőn. Nem mondhatom, hogy a legeslegjobb sorozat, azért nem vagyok elszálva (bár számomra valószínűleg az, de az én vagyok), de amellett kitartok, hogy a legjobb adaptáció.

Nos, valószínűleg még tudnék miről áradozni, de ezek voltak azok, amik alapján szerintem kedvet lehet kapni ehhez az egészhez Igazából szerintem az első rész nagyjából felénél dől el, hogy ez neked való-e, vagy sem.Mindenesetre én ajánlom (nem montha eddig ez nem lett volna egyértelmű), és azért a kis fangirl szívem reménykedik benne, hogy sikerült kedvet csinálnom pár embernek.

Stephenie Meyer - A Vegyész

Oldalszám: 480
Kiadó: Agave Könyvek
Eredeti cím: The Chemist
Fordító: Farkas Veronika
ISBN: 9789634192121
Országos megjelenés: 2016.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Letehetetlenül ​​izgalmas regény egy okos és elszánt nőről, aki valaha titkosügynök volt, de most folyamatos életveszélyben, korábbi megbízói elől bujkál. Ez azért több helyen is sántít.

Az amerikai kormánynak dolgozott, de ezt nagyon kevesen tudják róla. A szakmája egyik legkiválóbb tehetsége volt, egy olyan részleg legféltettebb titka, amelynek még neve sincs. Amikor pedig kockázati tényezővé vált, figyelmeztetés nélkül törtek az életére.

Azóta ritkán marad egy helyen, és állandóan megváltoztatja a nevét. Megölték az egyetlen embert, akiben bízott, de ő még mindig fenyegetést jelent volt megbízóinak, mert tud valamit, amit nem kellene. Holtan akarják látni. Méghozzá hamar.

Amikor a korábbi felettese felajánlja a kiutat, ő belátja, hogy nincs más választása. El kell vállalnia egy utolsó ügyet. De az információ, amelynek birtokába jut, csak még veszélyesebb helyzetbe sodorja.

Élete legkeményebb harcára készül. Késlekedés nélkül veti bele magát a dolgok közepébe, ám hamar beleszeret egy férfiba, aki jelentősen rontja a túlélési esélyeit. Amint a lehetőségei elfogynak, kénytelen lesz úgy használni a különleges képességeit, ahogy a legszörnyűbb álmaiban sem képzelte volna. Ez szerintem egy másik könyvről szól. 

Véleményem:
Csókoltatlak Blair.
Az Alkonyatot azért olvastam el, mert mazochista vagyok. Az Újholdat azért, mert hülye. Ezt meg azért, mert kedves akartam lenni. Vagy valami olyasmi.
A végeredményt nézve a három között az égvilágon semmi különbség nincs.

Sokan kértek rá, hogy olvassam el (a "kértek" jelen esetben egy nagyon enyhe kifejezés), én pedig elgondolkodtam rajta. Mert végül is nem lehet egy írót egy katasztrofálisan sikeredett műve alapján végleg elítélni. Végül megegyeztünk, hogy Blair és én majd párhuzamosan, szépen lassan elolvassuk.
Na ebből az lett, hogy ő valahol a hatvanadik oldal környékén tart, én meg le akartam tudni végre (félreértés ne essék, végig fogja olvasni).

A problémák ott kezdődnek, hogy Meyer nem csak egyszer nyúlt félre, hanem egyszerűen menthetetlen.
Nem is tudom, melyik az elkeserítőbb: hogy valaki tollat adott a kezébe, vagy hogy azóta sem verte ki senki onnan.

Oké. Mérsékelem magam.
Szóval.

Ennek a nőnek nem szabadna írni, és ebben most már egészen biztos vagyok. A könyveknél az esetek 99%-ában valamennyire átjön az író személyisége. Én nem akartam csak és kizárólag ez alapján megítélni ezt a nőt, és azóta sokszor olvastam róla sok helyen - de igazából csak egyre jobban utálom.
Kezdjük ott, hogy jó dolog az önbizalom, de egy bizonyos határtól felfelé már minden normális ember idegbajt kap tőle. Folytassuk ott, hogy ha valaki az összes közkedvelt témába belerondít (vámpírok, vérfarkasok, most meg CIA, titkosügynökök és hasonlók), az egy idő után egy egészen picikét nagyon kiakasztó tud lenni. Főleg, hogyha a szóban forgó személy egyikről sem tud semmit, ennek ellenére biztos benne, hogy mindent tud.
Meyerről azt hiszem, végleg lemondtam, és nincs az a pénz, amiért én még egyszer a kezembe venném akármelyik könyvét is.

Na de akkor jöjjön A Vegyész, mert ha már végigszenvedtem, akkor nem fogok csendben maradni (amúgy sem az erősségem).
Van nekünk egy csaj, aki régen emberek vallatásával foglalkozott. Most ez a csaj már évek óta menekül, mert megtudott valamit, amit nem kellett volna (hogy ez pontosan mi, arról persze fogalma sincs), és meg akarják ölni. Csakhogy egy szép - vagy kevésbé szép - napon felkeresi a régi felettese, és felajánlja neki, hogy felhagynak az üldözésével, amennyiben elvállal egy munkát.
És az a lány, aki konkrét fegyverarzenállal alszik plüssmackó helyett, mérges gázt hord a fülbevalójában (nem vicc, tényleg), és már három éve rettegésben él, mit csinál?
A logikus válasz a "menekül tovább, mert nem bízhat ebben az emberben" lenne, de Meyerből kihalt a logika.
Meyer szerint Alex elsőre belemegy, és már rohan is, mert miért ne.
És természetesen ebből katasztrófa lesz, természetesen majdnem meghal, természetesen az olvasó szívesen fejbe vágná valami naggyal és nehézzel, "én megmondtam" felkiáltással.

A lényeg, hogy Alex nem a megfelelő embert kapja el kihallgatás céljából, és ennek a nem megfelelő embernek az ikertestvére letámadja, amiért bántani merészelték a drága Danielt. A CIA és a kormány részéről pontosan ez volt a terv, mivel Kevin, a kedves támadó is likvidálandó személy, és gondolták, majd jól kinyírják egymást.
Én sajnálom ezt a legjobban az egész világon, de nem nyírják ki egymást.

Hogy ezután mi történik? Nagyjából öt mondatban össze tudnám foglalni, de úgy, hogy abból már nem hagyok ki semmi lényegeset. Sőt, még sok is lenne.

Tudjátok, vannak azok a titkosügynökös meg CIA meg FBI témájú filmek, amikben semmi extra nem történik, és mindenki halálra unja őket. És ezek közül is vannak még a rosszabbak. Na, ez a könyv pont olyan. Illetve nem is. Ez a könyv (elektronikus formában 589 oldal) olyan, mint egy ilyen film utolsó 20 perce.
Most hagyok időt, hogy végiggondoljátok, ez mit jelent.
Na igen, körülbelül olyan szintű unalmat, mint amit Meyer az Újholdban produkál.

Azon már sikerült túllendülnie, hogy a nő a férfi alá van rendelve - most fordítva csinálja. Alex gyakorlatilag Daniel fölött áll. A szerelmi szál nem szerelemről szól, hanem birtoklási vágyról. Alexnek kell Daniel, mert kell, mert különben nincs semmi jó az életében. És Daniel lesz kedves minden parancsolgatást és lekezelést elviselni, mert miért ne.
Mellesleg nem csak Alex kezeli le és nézi teljesen ostobának, hanem Kevin, a tulajdon ikertestvére is, de ez valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva senkinek sem szúrja a szemét. Az egy dolog, hogy Alex és Kevn remekül megvan így is, de azt hinné az ember, hogy legalább Danielnek leesik, hogy itt gyakorlatilag mindenki biztos benne, hogy egy alulfejlett óvodás értelmi szintjén van.

Aztán.
Meyer nagyjából leszokott a rengeteg felesleges ?-ről és !-ről, de írni még mindig nem tanult meg. A párbeszédeknél ugyanazt az 5-6 kifejezést használja, és erről egyszerűen képtelen leszokni. Mint amikor egy kezdő bloggernek elmagyarázod, hogy nem mindig azt kell írni, hogy "mondta". Csak az a különbség, hogy ez itt egy rengeteg ember által ismert besteller-szerző. Valahogy eljutott ide. Valamiért.

A tájleírásokkal, az események leírásával megint csak gondok vannak. Innen üzenem, hogy nem kell ám minden nyomorult mozdulatot leírni, anélkül is értjük. Sőt, nem kell leírni minden falevél esetében, hogy az adott másodpercben milyen irányba lendült meg és mekkora sebességgel, mert enélkül is el tudjuk képzelni.
Na, innen az a rengeteg oldal.

Alex óvatosságának és minden egyéb műveletének leírása egyszerűen annyira aprólékos, hogy az már konkrétan nevetséges. Köszönöm szépen, de magamtól is rájövök, hogy ha tesz két lépést előre, akkor két lépéssel előrébb fog állni, mint két lépésnyi idővel korábban. Nem kell ám kifejteni.

És olvasás közben végig azt éreztem, hogy Meyernek halványlila gőze sincs arról, hogy mit ír. Érdekesen hangzott, hogy valakinek az a munkája, hogy kínzással szedjen ki emberekből információkat, ezért gyorsan írt róla egy könyvet. Szerintem a vámpírokkal is így volt. Adja az ég, hogy más téma ne kezdje el érdekelni.
Elvileg kérdezett meg embereket a kémiai részről, de valószínűleg a válaszra már nem figyelt oda. Nem mondom, hogy minden hülyeség benne, úgy ahogy van, csak a kilencven százaléka. Alex felfegyverkezése például sokszor nevetséges és a gyakorlatban egyszerűen kivitelezhetetlen.
Engem azért érdekelne, hogy Meyer agyában hogy jeleik meg a kép, hogy valaki tele van tűzködve injekciós tűkkel.
A kutyák is viszonylag nagy szerepet kapnak, de vagy nem látott még élőben kutyát, vagy látott, csak összekeveri azzal, ami a rajzfilmekben van. Mert hogy kutyák úgy nem viselkednek, ahogy ő sokszor leírja, az egészen biztos. De a vérfarkasok leírása után nem is tudom, mire számítottam.

Visszatérnék egy kicsit a szerelmi szálra. Nem, nem tudom ilyen könnyen elengedni.
Ahogy azt már a kedves magát írónak nevező emberünktől megszokhattuk, ez egy olyan szerelmi szál, ami köszönőviszonyban sincs a szerelemmel. Az ugyanis nem szerelem, hogy "merő véletlenből megkínoztam aztán rájöttem, hogy nekem nem jó egyedül, ezért összejöttünk". Ezt az alá-fölé rendelt viszont pedig könyörgöm, felejtsük már el. Tisztelet a társunk iránt nincs, sőt, semmilyen érzelem nincs, vagy ha van is, akkor nagyon jól álcázza magát. Nem tudom eldönteni, hogy Meyer ennyire nem tud írni, vagy csak ennyire borzalmas elvei vannak a párkapcsolatokkal kapcsolatban.

Daniel és Kevin kapcsolata pedig szintén borzalmas. Daniel gyakorlatilag mindent megbocsájt a testvérének, holott Kevin úgy kezeli, mintha a háziállata lenne, akihez nagyon ragaszkodik. Vártam rá, hogy ez talán csak egy ilyen maszk, vagy egyszerűen csak nehezen fejezi ki az érzelmeit, de nem. Kevin ilyen, és ezt a viselkedést mindenki alapnak veszi.

A vége pedig...
Még egy ilyen hihetetlenül nyálas és értelmetlen Happy End a világon nincs.
Miért?
Van egy sztorink, amiben mindenki menekül, mindenki öl, itt van a kormány meg a CIA meg az isten tudja mi, majd Meyer lazán odavág elénk egy teljesen logikátlan és értelmetlen boldogan éltek amíg meg nem haltak típusú befejezést.

És akkor a karakterek.
Alexet már az első tíz oldal után le tudtam volna ütni, a könyv végére pedig nem tudtam kitalálni olyan véget, ami kielégítené a vérszomjamat. Valami katasztrófa ez a csaj. Elvileg okos, de az esetek kilencven százalékában mégis úgy viselkedik, mint akinek elmentek otthonról. Sorra hozza a logikátlan döntéseket, folyamatosan ellentmond saját magának és képtelen akár csak egyetlen olyan félmondatot is kiejteni a száján, ami után azt mondhatnám, hogy jó ember. És ez minden, amit el tudok róla mondani, mert egyébként rettenetesen semmilyen és kidolgozatlan.
Daniel egy akkora papucs, hogy mostantól a "papucs" helyett azt kéne mondani, "Daniel". Látszik, hogy nem lenne teljesen hülye, de lazán hagyja magát elnyomni és csecsemőként kezelni. Most vagy a szerelem miatt kattant meg, vagy csak annyira birka-természet, hogy az már életveszélyes.
Kevinnek egyetlen egy oldalát látjuk, tipikus lapos sablonkarakter, nem is fogok többet beszélni róla.
Az egyetlen karakter, akit egy kicsit érdekesnek találtam, az Val, de ő meg egyszerűen túl kevés időt kap.
Mert ugye Meyer szereti, ha a mellékszereplők az értelmesek, a főszereplők meg azok, akiktől mindenki hülyét kap.

El akarjátok-e olvasni ezt a könyvet? Nem. Nem ér annyit. Egy-két kreatív elem volt benne, de azok is csak mellékesen megemlítve. A sztori gyakorlatilag egy nulla, a karaktereket utáltam, és Meyer nem tud írni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy jogosan kapok agybajt már csak attól is, hogy meghallom a nevét.
Nem annyira vészes, mint az Alkonyat, de még mindig nem író, és még mindig nincs egyetlen értelmes vagy értékes gondolata sem.

És megismétlem: végeztem a Meyer könyvekkel. Végérvényesen. (Akiknek szól, azok úgyis értik)

Diana Gabaldon - Outlander - Az idegen

Oldalszám: 912

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Outlander
Fordító: Farkas Veronika
ISBN: 9789632451862
Országos megjelenés: 2010.12.17
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
1945-öt írunk. Claire Randall, a volt hadiápolónő éppen a második nászútját tölti a férjével a háború után. Egészen addig, míg óvatlanul keresztül nem sétál a brit szigetek rengeteg ősi kőkörének egyikén. Hirtelen „sassenach” válik belőle, vagyis idegen – a háborútól és portyázó klánoktól sújtott Skót Felföldön Urunk… 1743. évében.
Számára ismeretlen erők visszasodorták az időben. Claire olyan intrikák és veszedelmek között találja magát, amelyek az életét veszélyeztetik… és összetörhetik a szívét. Mert találkozik Jamie Fraserrel, egy lovagias ifjú harcossal, és innentől úgy érzi, kettészakítja a hűség és a szenvedély, amely a két teljesen különböző férfihoz köti két egymással összeegyeztethetetlen életben.


Véleményem: 
El nem tudjátok képzelni, mennyit szenvedtem vele, mire rászántam magam, hogy írjak erről a könyvről. Vannak azok a regények, amikről hiába beszél az ember órákat, a közelébe sem kerül, hogy leírja azt az élményt, amit az olvasás okozott. És itt nem feltétlenül pozitív élményre kell gondolni - bár jelen esetben arról van szó - hanem lehet negatív is. Általában igyekszem teljes képet alkotni a könyvekről, és nem megragadni egy fülszöveg szintjén, mert azzal nem lennénk előrébb. És persze a spoilereket is ki akarom kerülni. Csak hogy tovább bonyolítsam a helyzetem.
Az esetek nyolcvan százalékában épp hogy elolvasom egy könyv utolsó oldalát, már meg is találom a hangom.
Az Outlander esetében napokig erőlködtem, és egy darab értelmes mondatot nem bírtam kierőszakolni magamból. Végül úgy döntöttem, jegelem a témát, talán a blogon véglegesen is.
De rájöttem, hogy igazából csak erre a kis pihentetésre volt szükség.
A fangirl pillanatokat így sem fogom tudni kiszorítani. Mindenre azért nem vagyok képes.

Szóval. Történetünk a második világháború után veszi kezdetét. Főhősnőnk, Claire éppen második nászútját tölti férjével Skóciában, mivel a háború miatt gyakorlatilag teljesen külön kellett tölteniük az elmúlt éveket, és újra össze akarnak hangolódni. A kedves férj, Frank, a történelem megszállottja, és olyan helyeket keresnek fel, illetve olyan témákat kutatnak szabadidejükben, amit egy átlag ember biztosan nem tenne.
A bonyodalmak ott kezdődnek, amikor Claire teljesen véletlenül visszautazik az időben, és 1743-ban találja magát, lázadozó skótok és az őket elnyomó angolok között. Ebben a helyzetben nyilván nem valami nagy előny, hogy ő is angol.

Elég sok minden történik ebben a könyvben. Tekintve, hogy körülbelül 900 oldal, ez azért annyira nem meglepő fordulat. Claire eleinte minden erejével azon van, hogy hazajusson, de ez nem olyan egyszerű. Belebonyolódik a skótok ügyeibe, senki sem bízik benne, senki sem tudja, kicsoda. Ráadásul van szerencséje összetűzésbe keveredni "Black Jack" Randall-lel, férje egyik ősével, aki nem feltétlenül olyan ember, mint a férje. És akkor finom voltam és nőies.
A saját védelme érdekében egyik pillanatról a másikra életében másodszor készül hozzámenni valakihez, akit ráadásul alig ismer. Legalábbis egy darabig.

Nem is tudom, hol kezdjem. Az első olyan ötven oldal nem rántott be, de ez rövidebb könyvek esetében is elég gyakori. Nem tetszett a hangulat, nem kedveltem úgy igazán senkit, de ez szerencsére nagyon gyorsan megváltozott.
Azóta napjában tízszer panaszkodom tíz különböző embernek, hogy nincs kivel beszélnem erről a könyvről, pedig jelenleg az égvilágon semmi más nem érdekel. Valahogy gyakran kifogom az olyan könyveket, amiknek a környezetemben nincs rajongótábora. Márpedig ha én beleélem magam valamibe, akkor abból nincs az a tehetséges ember a bolygón, aki ki tudna rángatni.

Skót Felföld. Pörgős cselekmény. Értelem. Izgalom. Egy szerelmi szál, amit nem lehet nem imádni. És egy olyan sajátos hangulat, ami hiába van rengeteg jó könyv a világon, ritkaságszámban megy.
Nem tökéletes ez a könyv. Véleményem szerint nincs is olyan, hogy tökéletes, és ezt nem csak a könyvekre értem.
Vannak hibái? Vannak. Változtatnék benne néhány dolgon? De még mennyire. Lehet ettől még imádni? Már hogy a kígyóba ne lehetne.

Hogy pontosan mi fogott meg benne ennyire, azt napokig tartó agyalás után sem tudom megmondani. Sok mindent szeretek benne. A szerelmi szál nagyon jó. Szó sincs itt szerelemről első látásra (legalábbis Claire felől egészen biztosan nincs), ugyanis főhősnőnk férjnél van, és éppen ehhez a férfihez szeretne minél hamarabb visszajutni. Jamiet eleinte csak egy egyszerű fiatalembernek tekinti, aki nem igazán tűnik ki a többi újonnan megismert skót közül, legalábbis az akkori helyzetet tekintve. A helyzet az, hogy Claire még akkor sem szerelmes, amikor összeházasodnak. Ez egy eléggé lassú folyamat, és nagyon szépen végig lehet követni. Nem akadálymentes, és nem rózsaszín álom, de az eredményért megéri. Persze ezt szereplőink az elején nem tudhatják, de majd rájönnek. Én nem siettem sehova.

Maga a kor és a téma is jó választás. A skótok nem a legszerencsésebb nép a világon, ezt el kell ismerni, de attól történelmük is van, és érdekes is, mégsem nagyon foglalkoznak vele az írók és filmkészítők. Diana Gabaldon pedig fogta magát, és megragadta az alkalmat, hogy olyan történelmi romantikust írjon, amiből nincs sok. (Egyébként mellékesen megjegyzem, hogy ha tetszik az Outlander, akkor nézzétek meg a Rettenthetetlen című filmet is.)

Persze ez önmagában még nem lett volna elég. Ha megörül magának, hogy talált egy jó kort és helyszínt, aztán a többivel meg nem foglalkozik, akkor elbukik a mutatvány. De ez hála az égnek nem történt meg.
Az írásmód szintén nagyon jó. Claire nővér, és részletesen is belemegyünk a gyógyításba, amikor a helyzet azt követeli. Más területeken már majdnem reklamáltam a sok részletért - lehet találgatni, mi ez a terület - de sok esetben kellett az oda. Mind a szerelmi szál, mind a korkép kialakítása miatt. Nem mondom, hogy mindig... De engem speciál nem zavart.
Csak hogy konkretizáljam is, hogy miről beszélek: azért arra mindenki készüljön fel lelkileg, hogy rengeteg az erőszak és a szex.
A lényeg, hogy minden téren részletes, de nem unalmas, és senkit se tévesszen meg a vastagsága, pont elég rövid ahhoz, hogy az ember túl hamar végezzen vele.

Zenghetnék még ódákat, de szerintem fölösleges. Ad egy bizonyos érzést ez a könyv, amit én itt és most nem fogok tudni visszaadni. Ezt csak és kizárólag akkor lehet megtapasztalni, ha a kezedbe veszed és elolvasod. Sejtettem, hogy élvezni fogom, de azt nem gondoltam volna, hogy ekkora kedvenc lesz belőle.

Karakterek:
Most jön a következő szerelmi vallomás.
Claire egy olyan főhősnő, akit szeretek. Nem szimplán csak elviselem, vagy azt mondom, hogy hát igen, lehet kedvelni, hanem itt arról van szó, hogy ha nem lenne, akkor a könyv rengeteget veszítene. Claire nem hisztis, nem életképtelen, és nem is hülye. Nyilván elég nehezen fogadja be, hogy visszament az időben, de mivel a helyzet ezt követeli meg, elég gyorsan alkalmazkodik. Nem várhatja el, hogy bárki is segítsen neki, mert nincs ilyen ember ebben a korban. Csak magára számíthat. Nem mondom, hogy minden lépésével egyet tudok érteni, de a legtöbbel igen. Ha azt mondom, hogy kidolgozott, akkor még az igazság közelében sem járok. Gyakorlatilag kilép a lapok közül, és el tudom képzelni, hogy ő egy élő-lélegző ember.
És Jamie.

Tipikusan az a helyzet állt elő, amikor egyszerre akarok leírni száz mondatot.
Kezdjük ott, hogy szerelmes vagyok. Én már Will Herondale-ről is lemondtam, pedig az hatalmas szó.
Csinált-e Jamie baromságokat? Még szép. Zavar-e ez engem? Még szép, hogy nem. Azon kívül, hogy tökéletes párt alkotnak Claire-rel, egy olyan ember, akit nem lehet nem szeretni. Gyakorlatilag folyamatosan azt vártam, hogy mikor jelenik meg újra, és nem azért, mert más szereplőket nem szerettem, hanem azért, mert Jamie még ezeken is túltesz. (És merje nekem valaki azt mondani, hogy egy szoknyás férfi nem lehet a legférfiasabb lény, akit valaha a hátán hordott a Föld.)
Diana Gabaldon szereti szívatni a szereplőit, és ez különösen Jamie-re igaz, de sok esetben annak, ami történik vele, jellemformáló hatása van. Jamie okos, bátor, és nagyon jószívű, de egyben hirtelen-haragú is, ami nyilván okoz problémákat. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mi lesz ezzel a két főszereplővel, már alig várom, hogy olvashassam tovább a sorozatot.
És persze más szereplők is akadnak. Jack Randall-tól szerintem mindenki idegbajt kap, aki már olvasta a könyvet, aki pedig nem, annak szólok, hogy jobb, ha felkészül. Nem egy egyszerű gonoszról van szó, hanem másról. Az ő karakterén keresztül láthatjuk, hogy mennyire szörnyű lehet, ha a hatalom nem a megfelelő emberhez kerül.
Nem fogok mindenkit felsorolni, mert akkor nagyon sokáig ülnénk itt, de aki még nagy kedvencem lett a végére, az Murtagh. Sokáig nem tudtam, hogy mit gondoljak róla, de aztán szépen lassan kiderült, hogy ha valaki, hát ő megérdemli a tiszteletet.
És érdekelne, hogy pontosan mi Geillis teljes háttérsztorija, de tartok tőle, hogy ez már nem derül ki. Ha mégis, annak nagyon fogok örülni.

 Borító: 
Nekem igazából az első pillanattól fogva tetszett. Mindig is szerettem az ilyen kis visszafogott, de szép borítókat. Nekem kemény kötéses formában van meg, de hallottam róla, hogy a kartonált borítósról lekopik az arany minta, ami azért nem a legjobb. Főleg, hogy a másodikat már én is úgy vettem meg (szegény blogger vagyok, nincs pénz másra). Ennyi pénzért már lehetne máshogy megoldani, mert azért nem olcsó egy könyv, ez meg főleg nem az. De ez részletkérdés. Az eredeti borító szerintem közel sem néz ki olyan jó, mint a magyar.

Kedvenc idézet(ek): 
"– Mi baja van szegény gyermeknek? – követelt magyarázatot Jamietől. – Baleset érte?
– Nem, csak hozzám jött feleségül – felelte Jamie, – de nyugodtan hívja ezt balesetnek."

"Egyszer sötétben kelni, hogy kalandra induljunk, az elviselhető. Két nap alatt másodszor, annak már mazochizmusszaga van."

"– Ez meg… nem az, ugye? Jamie, mi az istenért tartasz egy szárított vakondlábat a zsákodban?
– Természetesen reuma ellen – kaptak ki Jamie az orrom alól a lábat, majd dugta vissza a zsákba.
– Hát persze – bólogattam, érdeklődve méregetve Jamie-t. Az arca kicsit elvörösödött zavarában. – Biztosan működik; elvégre nem nyikorogsz."

"– Igen, ügyvédnek kellett volna menned, Jamie. De nem értem, miért hagytam mindig, hogy te beszélj – merengett el Ian a fejét csóválva.
– Mindig még nagyobb bajba kevertél minket, mint amiben eleve voltunk.
Jamie ismét nevetni kezdett. – A toronyra gondolsz?
– Arra. – Ian odafordult hozzám, és kelet felé mutatott, ahol az ősi kőtorony emelkedett a hegyen a ház mögött.
– Az volt Jamie egyik legjobb védőbeszéde – forgatta a szemét Ian.
Ekkorra már mindannyian dőltünk a nevetéstől.
– És Brian ezt végighallgatta? – kérdeztem.
– Ó, igen – bólintott Ian. – Én csak ott álltam Jamie-vel, és bólogattam, amikor megállt levegőt venni. Amikor Jamie végül kifogyott a szavakból, az apja felköhintett, majd azt mondta, „értem". Utána megfordult, és egy kis ideig kibámult az ablakon, a szíjat lóbálva és bólintgatva, mintha gondolkozna. Mi meg ott ácsorogtunk Jamie-vel egymás mellett, verejtékezve. Végül Brian megfordult, és azt mondta, kövessük az istállóba.
– Mindketten kaptunk egy-egy seprűt, egy kefét és egy vödröt, és apám a torony felé mutatott – vette át Jamie a mesélő szerepét. – Azt mondta, meggyőztem, úgyhogy egy „konstruktívabb" büntetési formát választott.
Ian tekintete lassan felfelé vándorolt, mintha a torony köveit követné.
– Az a torony húsz méter magas – magyarázta –, és tíz méter az átmérője, három emelettel. – Felsóhajtott. – A tetejétől az aljáig felsepertük – mondta –, és az aljától a tetejéig lesikáltuk. Öt napunkba telt, és ha köhögök, még mindig érzem a rothadt szalma ízét."

Rövid összefoglalás: 
Szerintem nem nehéz kitalálni, mit fogok mondani. Én csak ajánlani tudom, mert felejthetetlen élményt ad, Őszintén szólva fogalmam sincs, konkrétan melyik olvasóknak fog tetszeni. Az biztos, hogy szerintem megéri elkezdeni.
Már csak Jamie miatt is
Egyébként a sorozat is fantasztikusra sikeredett, ritka jó adaptáció. Könyv-hű, követi a cselekményt, a legfőbb karakterek egy az egyben olyanok, mint a könyvben, megvan a hangulat, minden. Nagyon kevés ferdítés van benne, és sok jelenetet egy az egyben a könyvből másol. Azt is csak ajánlani tudom. Nekem konkrétan semmi más nem járt a fejemben, amíg néztem, és amikor egy majdnem teljesen átvirrasztott éjszaka után az osztálytársam kérdezett valamit, lazán rávágtam az "igen" helyett, hogy "aye".

Idevágok még egy kis zenei aláfestést is, csak mert miért ne, meg mert ebbe is szerelmes lettem.

On Sai - Calderon, avagy hullajelölt kerestetik

Oldalszám: 288
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
ISBN: 9789632459851
Országos megjelenés: 2012.12.17
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Calderon ​​kapitány nem mindennapi férfi. Egy jóképű, ifjú főnemes, aki eldobta a rangját egy lányért. Csakhogy a lány meghalt, így Calderon öngyilkos akar lenni. Úriember nem temetkezik hitelbe. Calderon másodkapitányi állást szeretne egy űrhajón, hogy egy kényelmes urnára gyűjtsön, de döbbenetére a kapitányi munkakört kapja meg. Vajon miért sóz rá a Flotta egy hatalmas űrcirkálót, amit nem tud vezetni? Milyen Játszma folyik körülötte? Mit kavarnak a nemesek a háttérben? És mit kezdjen Tainával, a csinos japán kadétlánnyal, akiből árad a narancsillat? És aki a parfüm per légköbméter arányt is képes kivizsgálásra felterjeszteni? Taina szamuráj családok leszármazottja, és ugyanúgy űzi a Játékot, vagyis más manipulálását, mint Calderon. Bármit megtenne, hogy az űrben maradhasson, hiszen odahaza nagyapja már férjet keres számára. A lány útmutatást kér az Ősanyáktól, de a jóskövek veszélyre és halálra figyelmeztetik. Mire rájönnek, mi folyik a háttérben, csak önmagukra számíthatnak, és a kettejük között kialakult érzékeny kötelékre. Vajon elég jó játékosok, hogy szavak nélkül is megértsék egymást? És Taina elég ügyes ahhoz, hogy a kapitányt rávegye a túlélésre?


Véleményem:
Olyan érdekes, hogy On Sai-nál a címek fantáziadússágát illetően csak két véglet létezik, és semmi más. Vagy nagyon jó, találó, egyedi, és már önmagában is szórakoztató, vagy silány. Csak nézzük meg ezt a könyvet, majd nézzük meg a Scar-t, és szerintem máris érthető, hogy miről beszélek.

Ebben a könyvben már megint sci-fi-t játszunk, és az űrben találjuk magunkat. Calderon egy igen különös szerzet, már a legelső oldalon egy öngyilkossági kísérlet közben ismerkedünk meg vele. Egy főnemesi család leszármazottja, de ezt igen hamar képes elfelejteni, amikor egy nő kerül a képbe - csakhogy mire megismerjük, ez a nő halott.
Calderon azonban nem lesz öngyilkos, ugyanis egy halál körül sok a költség, ő pedig nem hagyhatja itt ezt a világot úgy, hogy nem oldja meg ezeket a pénzügyi problémákat előre. Állás után néz, és nagy meglepetésére kapitány lesz egy űrcirkálón, amit mellesleg nem tud vezetni.
Persze ez nem elég, a háttérben minden mozgásban van, és őt sem véletlenül ültették a kapitányi székbe.

Az On Sai könyvekkel érdekes viszonyban vagyunk. Én néha nagyon szeretem őket, de ha épp olyan hangulatom van, úgy érzem, soha többet nem akarok elolvasni egyet se. Ez leginkább azért van, mert az írónő egyes stílusjegyei nagyon tetszenek, mások viszont nagyon nem.

Az viszont kétségtelen, hogy azok közül, amiket eddig olvastam, ez tetszett a legjobban. Kellőképpen humoros, jó a világa, és Calderont nem tudnom nem szeretni.
Az egyik legjobb pontja - és a fókusz is ezen van elsősorban - a Játék, azaz a manipuláció. Calderon mestere ennek, és nem ő az egyetlen a könyvben. Érdekes látni, hogy milyen messzire juthat egy ember, ha manipulálja a körülötte lévőket. Gyakorlatilag szinte bármit elérhet, de a könyv felveti a kérdést: megéri? És a karakterek erre a végén úgy válaszolnak, hogy nem, nem éri meg. Én pedig egyetértek velük, és szerintem ezzel a legtöbben így vagyunk. Lehet, hogy jó pozícióba kerülhetünk, lehet, hogy meggazdagszunk, híresek leszünk, de senki sem fog istenigazából szeretni. Sőt, még csak ismerni sem. Azok az emberek, akik manipulálnak másokat, mindenkinek más arcot mutatnak, és valószínűleg egyik sem a sajátjuk. Calderon tulajdonképpen már úgy érzi, el is veszítette a saját arcát, és csak a maszkok maradtak. Hogy lehet ebből kimászni?

A világ tetszett, de olvastam már jobban felépített sci-fi-t is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem üti meg azt a szintet, amit szerintem egy ilyen könyvnek meg kell - bőven megüti. Csak azt mondom, hogy nem kiemelkedően zseniális. A hatalmi berendezkedésről még szívesen olvastam volna egy kicsit, de talán majd a második könyvben.

Amit szeretek On Sai stílusában, az a humor, és ez talán ebben a könyvében van jelen leginkább. A legjobban azokat a jeleneteket bírtam, amikor Calderon és Taina valamiért közös légtérbe kényszerültek. Hát még ha Taina szemszögéből olvashattam. Akkor ugyanis nem tudtam, mi jár pontosan Calderon fejében, és ettől még szórakoztatóbb lett.
Amit viszont nem bírok, az a túlzott szexualitás. Nem konkrétan szexjelenetek vannak - illetve, nem csak azok - hanem egy-két szereplőnek olyan gondolatai vannak, hogy az már sok. Elviselem én az ilyet, de itt egyszerűen undorítóan van megírva. És ez volt a Scar-ban is, és ugyan enyhébben, de az Apa, randizhatok egy lovaggal?-ban is voltak hasonló dolgok. Nekem nem valósághűbb lesz tőle a könyv, hanem helyenként gusztustalan. Szerintem ilyenre az égvilágon semmi szükség, főleg nem ennyire, de embere válogatja. Sokan a Szürke ötven árnyalatát is elolvasták. Önszántukból. Ki mit szeret olvasni.

A cselekmény végig lekötött. A könyv eléggé karakterközpontú, de azért az írónő nem feledkezett meg róla, hogy az úgy önmagában nem lenne elég, ha lenne egy, vagy kettő erős karakter, akik néha elmennek dolgozni, meg haza, és ennyi. Ha sci-fi, akkor legyen némi kaland is. Bár az első felében nem történik olyan sok minden, szükség volt egy bevezetésre, szóval az nem nagy probléma. Ott még a karakterek bemutatásán és összeismertetésén van a hangsúly.
A legvége viszont nekem egy egészen picikét összecsapottnak tűnik. Minden oda torlódott fel, aztán olyan "gyorsan zárjuk le" hatással történnek még dolgok, és vége. Nem függővég, hanem összecsapás. Legalábbis szerintem, de ez sem vészes.
A szerelmi szál finom és nőies, de ennek örültem is. Ha valakinek most halt meg a felesége, és még öngyilkos is akart lenni emiatt, akkor nem áll neki azonnal nőzni, amint emberek közé kerül. Remélhetőleg.

Jó volt látni a különbséget egyes kultúrák között. Taina egészen más családból származik, és ez meg is látszik rajta. Ugyan nem egészen ért egyet a hagyományaikkal és a család elvárásaival, némelyiket igenis követi, betartja. Calderon háttere megint egészen más, de ez nem jelenti azt, hogy nem találják meg a közös hangot.

Az szinte biztos, hogy el fogom olvasni a következő részt. Ugyan megvannak a maga hibái, nekem több érvem szól a folytatás, mint a megállás mellett.

Karakterek:
Claderon úgy jó, ahogy van. Közel sem tökéletes - sőt. Eleinte tipikusan az az ember, akivel nem is akarok szóba állni, mert messziről kiabál róla, hogy nem az egyenességéről híres. De megvan benne a hajlam a jóságra, csak kicsit fel kell keverni körülötte a dolgokat, és már elő is jön. Tetszett a jellemfejlődése, mert legbelül végig ugyanaz az ember maradt, csak útközben növesztett gerincet csak a hozzáállását alakította át. Intelligens, végtelenül szórakoztató, és kétségtelen, hogy nélküle ez a könyv veszett ügy lenne. Rajta keresztül látjuk, hogy minden tulajdonságunkból lehet kihozni jót és rosszat is. Az már csak rajtunk múlik, hogy melyiket választjuk.
Elég erős karakternek kell lennie ahhoz, hogy egy egész könyvet vigyen el a hátén majdnem egyedül, de sikerült. Állítom, hogy a legjobb On Sai karakter azok közül, akikkel már volt szerencsém összefutni.
Taina szimpatikus, de engem valahogy nem nyert meg. Nekem egy kicsit talán kevés is volt. Nem tudtam sem megkedvelni, de problémáim sincsenek vele. Olyan semleges. Néha kevésnek tűnt a háttér információ, holott ő lenne az egyik főszereplő. Mindenesetre még nem mondtam le róla, és a Calderonnal folytatott párbeszédei nagyon tetszettek. Kíváncsi vagyok, mi lesz vele a következő részben.
Oregon admirálist sikerült egy kicsit megkedvelnem, de inkább nem teszek elhamarkodott kijelentéseket, mert eddig nem sokat kaptunk belőle. Akit még szerettem, az Hegamon. Kicsit még sajnáltam is azért, amit Calderon művelt vele - elvégre, ha jobban belegondolunk, Hegamonnak teljesen igaza volt, hogy nem akart egy hozzá nem értő kapitányt maga fölött tudni. A módszereiért néha azért haragudtam rá, de azt hiszem, a végén kompenzálta a hülyeségeit.

Borító: 
Nem vagyok oda érte túlságosan. Nekem nem adja vissza a könyv hangulatát, és a férfi rajta talán egy ici-picit hasonlít Calderonra, de tényleg csak egy kicsit. Szerintem nem ilyen a kiállása.

Kedvenc idézet(ek): 
"– … A vezérlőben tilos a bőgés és a parfümhasználat…
– Utóbbit nem korlátozhatja, uram – szúrta közbe nyugodtan Taina.
– Ó, ebben téved! A fejfájás csökkenti a munkavégző-képességemet.
– Ez nem bizonyított. Valószínűleg a koncentrációtól függ.
– Hozzak orvosi igazolást?
– Inkább kérek a parancsnokságtól statisztikát az ideális parfüm per légköbméter arányról. Az kevésbé szubjektív – felelte szemrebbenés nélkül a lány.
– Helyes – felelte hidegen Calderon. – Még ma küldje el!"

"– Elég fiatal lehetett, a maga hangja sem öreg. És ilyen hülyeség miatt halni akar? Micsoda korcs, elkényeztetett nemzedék ez!
– Tudja mit? Inkább ugorjon! – csattant föl Calderon."


Rövid összefoglalás: 
Ajánlom. Ha valaki még nem találkozott On Sai könyvvel, de érdeklődik irántuk, akkor javaslom, hogy ezzel kezdje. Nem mondom, hogy bekerült a kedvenceim közé, de akiket meg lehet nyerni egy ilyen erős karakterrel, annak egészen biztosan tetszeni fog. Olvastatja magát és remekül lehet rajta szórakozni.
Ha viszont már olvastál az írónőtől, és nagyon nem tetszett, akkor szerintem kihagyhatod, mert ugyanazok a stílusjegyei, és nem is fognak megváltozni.

Neal Shusterman - Unwind (Bontásra ítélve)

Oldalszám: 384
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Unwind Dystology 1.: Unwind
Fordító: Illés Róbert
ISBN: 9789633735701
Országos megjelenés: 2015.07.03


Fülszöveg:
Mi lesz, ha a szüleid téged is szétbontatnak? 
Szép új világ? 
Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket. 
Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik. 
Te vajon túlélnéd?


Véleményem:
Megláttam a könyvtárban, elolvastam a fülszöveget, kellőképpen elborzadtam, hazahoztam, nem egész két nap alatt el is olvastam. Így kezdődik egy szerelmi történet.

Igazából eléggé disztópia mániás vagyok. Nagy szerelmem ez a műfaj. Szinte kivétel nélkül minden könyv ebben a témában azt képviseli, hogy az emberiség a lehető legrosszabb irányba halad, ugyanakkor mindig van remény, mindig lesz valaki (vagy inkább valakik), akiben felébred az emberség.
Itt is ez a helyzet.

Történetünk egy olyan világban játszódik, ahol a fiatalokat 13 és 18 éves koruk között el lehet küldeni bontásra. Mit is jelent ez? Elég egyszerű: nagyjából mint egy autónál, a kamaszt szétbontják, és minden egyes testrészét odaadják valaki másnak. Az orvosok ennélfogva nem gyógyítanak, hanem mindent kicserélnek.
Három főhősünk van: Connor, akinek rossz magaviselete miatt szánják ezt a sorsot a tulajdon szülei, de ő nem akar ebbe beletörődni, és megszökik, Risa, aki nevelőotthonban él, de mivel semmiben sem mutat különösebb tehetséget, és kevés a hely, bontásra ítélik, és Lev, aki vallásos családban nevelkedett, és születésétől fogva arra készült, hogy tizenharmadik életévét betöltve elküldjék szétbontani, mint tizedet.
A három fiatal egy nagy keveredés kíséretében találkozik (amit történetesen Connor szökése okoz), és innentől egymásra vannak utalva. Csakhogy a három kamasz közül egy nem akart szökni, ugyanis mindvégig azt nevelték bele, hogy tizednek lenni megtiszteltetés, és semmi jobbat nem tehet életében, mint hogy saját magát áldozza fel.
Nem bízhatnak a világban, nem bízhatnak egymásban, gyakorlatilag az irányítás egyáltalán nincs a kezükben, csak sodródnak az árral, és próbálnak túlélni.

Senki sem az, akinek látszik, a felszín alatt mindig sokkal több van, és ezektől lesz igazán jó a könyv. Elég gyorsan kiderül, hogy azért nincs mindenki a bontás mellett, csak kevesen vannak, akik tesznek is valamit, és még kevesebben, akik nyíltan is vállalják a véleményüket. Ebben a jövőben az emberek sokkal ridegebbek, mint amilyennek a jelenben látszanak.
Látszanak.

Ez a bontás téma bennem nagyon sok kérdést vetett fel. Úgy a könyv feléig az volt bennem, hogy te jó ég, ilyet nem tennének az embereket, nem mondanának le a saját gyerekükről, csak mert problémák vannak vele.
Aztán szétnézek magam körül, és már nem vagyok olyan biztos ebben. Láttam olyat, hogy egy váló házaspárnál az anya azt mondta, hogy neki nem kellenek a gyerekek, kerüljenek az apához. Láttam olyat, hogy az ismerőseim között egy anyuka azt mondta, neki nyolc év elég volt az anyaságból, neki ennyi túl sok. Nem bírja elviselni a saját gyerekeit.
Családon belüli erőszak. Gyerekeket vesznek el családoktól rossz körülmények miatt. A határátkelőhelyen kiküldenek egy csonka kezű kislányt, hogy a testi fogyatékosságát kihasználva próbáljon pénzt szerezni negyven fokban az autók között mászkálva.

Mindez eszembe jutott, és már-már nem is képzeletem annyira lehetetlennek, hogy egy olyan jövőben, ahol lehetséges, néhány szülő bontásra ítélje a saját gyerekét. Van egy hibám - legalábbis sokak szerint hiba, én nem egészen így látom: nem bízom az emberekben. Lehet, hogy mindez, amit végiggondoltam, javarészt ennek tudható be. Nem tudom. Mindenesetre szerintem érdemes elgondolkodni rajta.

Mindenesetre a könyv nem áll meg itt. Az egy dolog, hogy bőven ad agyalni-valót, de ezen kívül ott van nekünk egy pörgős, izgalmas és fordulatos cselekmény. Amikor úgy néz ki, hogy főhőseink végre megállhatnak egy kicsit, akkor kiderül, hogy ez még csak a kezdet. Amikor bízni kezdesz valakiben, újra felébresztik benned a kétségeket, majd el is altatják őket. Vagy pont nem. Sosem lehet tudni.
A világ remekül kidolgozott. Minden helyszín és helyzet jól körül van írva a macska meg fel van mászva a fára, az írásmód E/3 jelen, ami az elején furcsa, meg nekem kicsit olyan "nemszeretem" volt, de aztán megszoktam. Szeretni azért még most sem szeretem, de már a végén nem olvastam félre minden második mondatot. Olvastatja magát, én tegnap majd' megőrültem, amikor le kellett tennem. (Küldő kényszer. Ha rajtam múlik, egy szuszra olvasom ki.)
Szerintem kiérdemel egy helyet valahol az Éhezők Viadala táján. Simán.

Őszintén szólva eleinte nem voltak olyan nagyon magas elvárásaim, nem tudtam, mire számítsak. Csak megláttam a borítót (pedig általában nem szokásom borítóra ugrani), és megtetszett. Nem gondoltam, hogy a végére új kedvencet avatok.

A vége különösen tetszett, mert ugyan nem teljes Happy End, de legalább nem függővég, és sok szempontból egy jóleső lezárás. Mint ahogy az életben, itt sem alakul minden tökéletesen, de legalább nem halnak meg a kedvenc főszereplőink, vagy ilyesmi.



Karakterek:
Connor az első pillanattól kezdve szimpatikus volt. Eleinte nem egy "hős" típus, de végül belekényszerül a szerepbe, és remekül helytáll. Néhány nap alatt kell kamaszból felnőtté válnia, ha túl akarja élni. Nem hibátlan, indulatkezelési problémái vannak, és hiába van esze, eleinte nem igazán használja. A könyv végére sem hagyja el teljesen a hibáit, és ez a titka egy jó jellemfejlődésnek. Én nagyon, de nagyon megszerettem.
Risáról eleinte nem tudtam, mit gondoljak. Az elején kérdéses volt, hogy elveszett lesz-e, vagy inkább talpraesett, de - őszinte örömömre - a második valósult meg. Okos, és tudja is használni az eszét, emellett pedig jószívű és figyelmes. A könyv elején elég erős önbizalomhiánnyal indít, de ez a végére megváltozik. Tudja, mihez akar kezdeni, és azt is, hogy képes rá.
Lev... Hát, eleinte nagyon nem kedveltem. Aztán szépen lassan megváltozott, és az is tudatosult bennem, hogy nem a személyisége miatt volt olyan, amilyen, hanem mert születésétől kezdve ezt nevelték bele. Szerencsétlenben teljesen a feje tetejére áll minden, rájön, hogy az a világ, amit ő eddig valósnak képzelt, csak egy hazugság. Tizenhárom éves, de éretten kezeli a helyzetét, ennek ellenére látszik, hogy ez túl sok neki, és tulajdonképpen részben beleőrül a helyzetébe... A végére már az egyik kedvencem lett.
Rolandot nem zártam a szívembe, ennek ellenére nagyon sajnáltam, ami történt vele, mert sok rosszat tett, de attól még ezt nem érdemelte volna.
Hayden a személyes kedvencem, még ha nem is szerepel túl sokat. Szórakoztató, intelligens, egyedi, és jó ember. Minden jelenetet feldobott, amiben jelen volt.
CyFi története izgalmas (és kissé megrázó) volt, maga a sztori nagyon-nagyon tetszett, őt viszont nem tudtam megszeretni. Nem azért, mert nem jó karakter, egyszerűen csak... nem tudom. Nekem nem volt szimpatikus, de ez valószínűleg abszolút egyén függő. Nem mondom el, hogy mi történik vele, mert azzal lelőném a poént, de annyit mondhatok, hogy szerintem a könyv egyik legjobb része.

Borító:
Ez ragadta meg elsőként a figyelmemet, és még most is nagyon tetszik. Mondjuk, hangulatban nekem annyira nem passzol, de ezt leszámítva imádom. Egyszerű és jól néz ki. Hatásos. Jól mutatna a polcomon, kár, hogy könyvtári.

Kedvenc idézet(ek):
"Egy dolgot mindenképpen megtanul az, aki ilyen sokáig él, mint én: nincsenek se jó, se teljesen rossz emberek. Egész életünkben felváltva járkálunk a sötétségben és a fényben."

"Sonia lerázza magáról a fiú kezét, és dühös pillantást vet rá. 
– Ha a segítségedre lesz szükségem, majd szólok. Ilyen törékenynek látszom? 
– Ami azt illeti, igen. 
– A látszat csal – feleli az öregasszony. – Elvégre, amikor megláttalak, rólad is azt gondoltam, hogy viszonylag intelligens srác vagy."

"Gondolkodni fogunk, mielőtt cselekszünk, és ezzel megnehezítjük a dolgukat."


Rövid összefoglalás:
Akik szeretik a disztópiákat, azoknak mindenképpen ajánlom. Magával ragadó, izgalmas, erős karakterekkel, fordulatos cselekménnyel, jól kidolgozott, kellően borzalmas jövőképpel. Ráadásul bőven ad gondolkodni valót. Számomra minden megvolt benne, ami egy tökéletes könyvhöz kell. Az írásmód nem korszakalkotóan zseniális, inkább azt mondanám, átlagos, de pont jó. Az E/3 jelen volt az egyetlen, amiért nem voltam oda, de hozzá lehet szokni.
Nagyon ajánlom.

U.I.: Még jövök nektek egy Silber és egy Percy Jackson véleménnyel... Másokat is olvastam időközben, de egyszerűen nincs rá időm, hogy mindenről írjak, szóval próbálom a jelentősebbeket kiragadni. Hiába próbálkozom, már világos, hogy suli közben nem tudok annyi véleményt hozni, de azért igyekszem a maximumot nyújtani. Ha egy hétig nem jelentkezem, az még nem jelenti azt, hogy meghaltam. Csak azt, hogy haldoklom. :D

Nalini Singh - Látomás (Egy világ – két faj – állandó küzdelem 2.)

Szerző: Nalini Singh

Cím: Látomás (Egy világ – két faj – állandó küzdelem 2.)

Oldalszám: 384

Kiadó: Egmont-Hungary

Eredeti cím: Nalini Singh - Visions of Heat

Fordító: Bottka Sándor Mátyás

ISBN: 9789636299446

Országos megjelenés: 2011

Fülszöveg:

Az Elcsendesedés ridegségében élő Faith NightStar képessége még a mentálok között is különleges: a lány a jövőbe lát. De amilyen értékes a tehetsége, olyan sérülékeny az elméje. Sötét víziók gyötrik, vért és halált lát – és valami még fenyegetőbb dolgot: érzéki gyönyört. Márpedig őt a legkisebb érzelem is az őrületbe taszíthatja. 

Vaughn D Angelo a DarkRiver alakváltó falka tagja. Vadabb a többi falkatársánál, jaguár énje uralkodik rajta. A benne lakó macska pedig Faith-t szemelte ki prédájának, még akkor is, ha a vonzalma megölheti a lányt. Faith képességeit sok mentál a saját céljára akarja kihasználni. Ehhez irányítaniuk kell őt, és minden áron távol kell tartaniuk Vaughntól.

Véleményem:

Kezdjük azzal, hogy ez újraolvasás, azaz nem tudom annyira részletesen és precízen véleményezni ezt a részt, mint amennyire szeretném.

Habár imádom ezt a világot, imádok benne mindent, amit az írónő megalkotott, mégse éreztem teljesen magaménak ezt a részt. Emlékszem, amikor először olvastam, imádtam minden mondatát, de mostanra ez a varázs eltűnt. Lehet azért mert most idősebb vagyok, minden esetre most nem tudtam annyira élvezni a könyvet, mint elsőre, és ez egy kicsit elszomorított. Abban biztos vagyok, hogy nem ez lesz a kedvenc részem.

Adott a két főszereplőnk. Az egyik egy rideg mentál, aki a jövőbe lát, és egy alakváltó férfi, akinek nehéz múltja volt. (Ez már egy kicsit sablonos, de ha jobban belegondolok e nélkül nem lenne olyan a könyv, mint amilyenek lennie kell.) Faith egész életében gépek között nőtt fel. Érintést csak nagyon ritkán kapott, és azt is csak az orvosoktól vizsgálat közben, ennél fogva fájdalmat okoz neki, ha valaki megérinti. (Mondjuk ez így annyira nem világos, de ez biztos valami mentál dolog.) Aztán itt van Vaughn. Az alakváltó férfi, akinek lételeme az érintés. Minden áron még akarja szerezni magának a nőt, és ki akarja irtani belőle az Elcsendesedést. De ezt csak úgy tudja megtenni, hogy fájdalmat okoz neki. Kérdem én mi értelme van valakit szeretni, hogy ha közben nem törődünk azzal, hogy fájdalmat okozunk neki? De a férfi elmondása szerint Faith képes lesz rá, ezért nem hagyja abba, még akkor sem, amikor már mások is mondják neki, hogy ezzel csak árt a nőnek. Egy tipikus kemény fejű ember, bocsánat alakváltó. 

Nincs semmi bajom a szexualitással, de azért szerintem nem kéne (majdnem) minden második
mondatnak arról szólni. Ennek a könyvnek is megvolt a háttér története az igaz, de ezt elnyomta a nagyfokú "akkorisazenyémvagy" érzés. Ezzel sincs semmi bajom igazából, de néha a jó dolgokból is meg árt a sok. 

Ezektől függetlenül nem volt olyan rossza a könyv, mint már mondtam imádom a világát. Én néhány dolgot máshogy csináltam volna, de ez én vagyok

Szereplők:

Faith NightStar: Egy J megjelőlésű mentál, aki a jövőbe lát. Véres látomasok kínozzák, ami lehetetlen egy mentál számára, ezért fordul a DarkRiver-hez segítségért. Az elején érzelem mentés, de aztan felébresztik benne az érzelmeket, amiket az elején nagyon nehezen kezel, de a végére bele jön, ugyanúgy, ahogy a jövendőlésekbe. 

Vaughn D Angelo: Alakváltó jaguár. Kis korában a szülő kirakták az erdőbe, hogy meghaljon a kis húgával együtt. Ő túl élte, de a húga nem. A DarkRiver megmentette, és azóta velük el, ők lettek a családja. 

Borító:

Nem tetszik. Nincs benne semmi fantázia. Olyan túl egyszerű egy ilyen történethez. 

Kedvenc idézet(ek):

"– Szét fog marcangolni, jobban, mint bármelyik állat. Úgy érzed majd, hogy ezer darabra hasítja a szíved. De meg is fog gyógyítani, ahogyan soha senki más nem képes rá."

"– Az emberi nők évszázadok óta pofon vágják a férfiakat, ha azok szemétkednek velük. Csak azt tetted, ami természetes."

"– Azt hiszem, a fiaim beléd szerettek. Hallanod kellene, hogyan emlegetnek otthon: Sascha ezt mondta, Sascha azt mondta! – A gyógyító megcsóválta a fejét. – Lucas jobban teszi, ha vigyáz rád! 

Lucas átölelte Tamsynt és egy csókot nyomott a feje búbjára. 

– Mondd meg a büdös kölkeidnek, hogy felejtsék el a páromat!"