5 érv az Outlander elolvasása mellett, avagy mit tett velem ez a sorozat

Avagy Giger még egy bejegyzésnek se tud normális címet adni.
Szerencse, hogy az esetek nagy részében egyszerűen csak egy könyv címét és szerzőjét kell bemásolnom.

Még az elején én kis naiv elhittem, hogy képes leszek minden egyes részről véleményt írni, de ez már az első után megbukott. Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ez a terv már a kitalálás fázisában halálra volt ítélve.
Hogy ír az ember egy 1000-1200 oldalas könyvről egyetlen bejegyzést - egy könyvről, ami ráadásul hónapok óta a világot jelenti neki?
Na jó, ebben azért benne van a költői túlzás, de a lényeg ugyanaz.
Ódákat tudnék zengeni erről a sorozatról, ugyanakkor a hibáit is órákig tudnám fejtegetni (teljesen vak nem vagyok, tisztában vagyok ezek létezésével), egyszerűen csak annyira sok gondolat és érzés tör elő belőlem ha csak valaki kiejti előttem azt, hogy Outlander, hogy azzal Dunát lehetne rekeszteni.
Így hát az egyszerűség (és a ti idegrendszeretek épségének megőrzése) kedvéért úgy döntöttem, nem írok kisregényt (részenként tízet), hanem hozok egy ilyen bejegyzést. Igazából viccet félretéve érdekes, hogy a magyar rajongói tábor szépen meghúzódik a sarokban, és nem is túl hatalmas, míg külföldön tarolnak a könyvek, no meg persze a sorozat is.
Én meg nem tudok kinek pattogni és sikítozni, amiért Sam Heughan Budapesten van.
Azt már megfigyeltem, hogy többen a hosszától tartanak. Nem egy olyan mondattal futottam össze akár Moly-on, akár Facebookon, hogy "nem tudom rávenni magam, olyan vastag könyvek". Ezt személy szerint azért se értem, mert vastag könyv fétisem van, de azért se, mert ettől nem változik semmi. Később végzel vele, esetleg, de ennyi és nem több.
Na de térjünk át azokra az érvekre.

1. Maga a sztori
Igen, ilyen snassz dolgokkal fogom kezdeni, de ez van.
A második világháború végén egy fiatal nő épp második nászútját tölti férjével, akivel próbálnak visszatalálni egymáshoz a külön töltött évek után. Skóciába utaznak, ám egy bizonyos kőkörben a mágiáról szóló régi mesék és mondák megelevenednek, Claire visszautazik az időben 200 évet, ám Skóciában ekkor háború készül. Angol nő egy olyan világban, ahol nem előny angolnak lenni, mikor eleve senki sem bízik szinte senkiben, amikor még a nő a férfi alá volt rendelve, amikor a becsület főszerepet játszott, amikor a kegyetlenség és az öldöklés egészen hétköznapinak számított.
Claire visszamenne Frankhez, de nemigen van rá lehetősége, ráadásul közben szép lassan beleszeret Jamiebe. Félreértés ne essék, ez nem egy villámgyors románc. Tény és való, hogy viszonylag hamar összeházasodnak, no de az életmentő lépés volt. A szerelem ebben a sorozatban főszereplő, és ezért általában én nem vagyok oda, itt viszont annyira részletesen és szépen van felépítve az egész, hogy nem győzök ömlengeni róla. Ismerjük a szereplőket, és értjük, mit szeretnek egymásban, értjük minden lépésüket, még ha nem is minddel értünk egyet.

De a dolog nem áll meg ebben, a szerelmi szálon kívül bőven akad még itt izgulni való. Az első részben már készülődik a felkelés, plusz ott van az a nem is kicsi probléma, akit Jack Randall-nak hívnak. A második rész egy része a francia arisztokrácia köreiben játszódik, ahol Claireék próbálják megakadályozni a felkelés, a második fele maga a felkelés. A harmadik rész egy komplett érzelmi hullámvasút még a többihez mérten is, aztán kimegyünk a nyílt vízre és irány Amerika. A negyedik részben pedig új fontos szereplők jönnek be és zajlik az élet a még alig felfedezett kontinensen. És ez még közel sem a vége a dolognak, nem tudom, hogyan fogom tudni kivárni az ötödik rész fordítását.
Mindig történik valami, a könyvek mind érzelmi síkon, mind fizikai értelemben hihetetlenül mozgalmasak, Diana Gabaldon valóban született mesemondó, remekül építi fel a könyveket és
erőszakos módon fogva tartja az olvasó figyelmét.

2. A szereplők
Léteznek a világon jól kidolgozott karakterek, léteznek nagyon jól kidolgozott karakterek, és léteznek Outlander karakterek.
Szerintem már az első könyvben is elég feltűnő, hogy ezek a karakterek tulajdonképpen élnek és lélegeznek, utána meg aztán végképp. Annyi mindent tudunk róluk, hogy az még az ilyen hosszú könyvektől is szép teljesítmény. Clairet és Jamiet nem lehet nem imádni, simán tudnám őket létező személyekként kezelni, ráadásul meglehetősen jó emberek. Claire talpraesett, okos, érzékeny, de tud erős lenni, ha arra van szükség. Őszinte - nem is tudna nem az lenni, minden az arcára van írva -, makacs, humoros és kitartó. Jamie pedig... Jó, igen.
Elkezdhetem írni azt a kisregényt, de felesleges. Jamie a férjem.
Komolyra fordítva a szót: imádom a karakterét, és ez nem azért van, mert Diana Gabaldon álompasit akart alkotni. Tény, hogy azért van benne némi túlzás, de Jamie nem az a tipikus könyves álompasi. Igen, önkéntelenül is beleszeret az ember, de mégsem az, aki nem létezhetne a valóságban.
Jó ember és hihetetlenül tud szeretni. A becsületéért és a szeretteiért bármire képes, intelligens és remek humorral rendelkezik. De ugyanakkor néha már idegesítően makacs, ragaszkodik az elveihez, ami ugyan nem rossz dolog, de valljuk be, hogy az elvei egy része nem a legjobb. Tett olyan dolgokat, amikre alapjáraton senki sem lenne büszke, és tenni is fog még, mert ember és hibázik.

És megint csak: ebben nem merül ki a dolog. Van két utánozhatatlan főszereplőnk, de mellettük bőven jut idő másra is. Ott van a MacKenzie klán, Frank, Jenny és Ian, Murtagh, Geillis Duncan, és még sorolhatnám órákig, akiknek mind saját történetük és kidolgozott személyiségük van. Le a kalappal Gabaldon előtt a részletességéért.

3. A történelem

Mióta Otlandert olvasok és nézek, megszállottan hallgatom a tanárt töri órán és szabadidőmben random történelmi eseményekre keresek rá, csak mert miért ne. Sokkal közelebb érzem magam a témához, elég elsétálnom a tatai vár mellett és megelevenedik előttem a múlt. Valahogy könnyebben el tudom képzelni, hogy mindez nem csak valami pár mondatos történet, amit meg kell tanulni, hanem mindent emberek alakítottak. Sok-sok ember sok-sok kisebb-nagyobb döntése.

A könyvekről messziről üvölt, hogy hihetetlen mértékű kutatómunka van a hátterükben. A lapokon megelevenedik a mult, az olvasó lazán bele tudja élni magát az egészbe, mivel annyira részletes és realisztikus, hogy olyan több se kell. Nem csak a skót történelmet és az akkori szokásokat ismerhetjük meg az utolsó részletig, hanem később elkalandozunk az "új világba" is. Még azt is tudjuk, hogy hol hogy állt az orvoslás, hogyan gondolkodott a közember és egy katonatiszt, vagy épp egy nemes a felső körökből. Tudjuk milyen volt az ipar és a kereskedelem, milyen volt bizonyos országok gazdasági helyzete, hogyan éltek az emberek, mivel foglalkoztak, hogyan beszéltek, milyen eszközöket használtak, miben hittek... Le a kalappal Gabaldon előtt, mert ebben minimum annyi, ha nem több munka volt, mint magában az írásban. 

És a részletek nem untatnak, az ember örömmel olvassa őket, mert ettől lesz olyan valóságos az egész. Gabaldon úgy írja le a száz és száz részletet, hogy az ember még egyszer ennyit el tudna olvasni, és akkor is ugyanolyan izgatott maradna. 

4. Amiről ez az egész szól
Szeretet. Csak így. Elsősorban szerelem, hiszen mit vártunk, de nem csak az. Rengeteg érzelem van

ezekben a könyvekben, de ha megkérdezik tőlem, hogy melyikről szól az Outlander, akkor kétségek nélkül a szeretet választom. Ez egy olyan téma, amivel a könyvek - meg úgy maga az ember - nagyon szeretnek foglalkozni, és ez a sorozat zseniálisan csinálja. Remekül kidolgozott karaktereken keresztül mutatja be ezt az érzést, de minden oldaláról. Jamie és Calire szerelme ritka, de nem lehetetlen. Nem meseszerű, Gabaldon bemutatja egy ilyen kapcsolat árnyoldalát is. Ott vannak a büszkeségjátékok, a viták, a fájdalom, amit a külvilág okoz és amit egymásnak okoznak, néha a kétség és persze az idő okozta szakadék, amit át kell hidalniuk. Ráadásul az sem mindig szép és jó, hogy más-más korból származnak. És akkor később bejön még a testvérek közötti szeretet, a gyerek és a szülő közti szeretet, mind részletesen szemléltetve. Mindenhol akadnak problémák, de a könyvek megingathatatlanul álltítják, hogy a szeretetre hatalmas szükség van, és ez a legszebb érzés, még akkor is, ha gyakran fáj.

5. Az adaptáció
Alapjáraton ez egy könyves bkog, tudom, de azért függősévem kialakulásában a könyvekből készült sorozat is szerepet játszott, ezt el kell ismernem. Meggyőzőséssel állítom, hogx az Outlander sorozat a legjobb könyvadaptáció valaha. Sokszor konkrétan szóról szóra másolja a könyvet, és ahol esetleg mégsem, ott látszik, hogy ez csak azért van, mert így lehetett jól vászonra vinni. A felvételek gyönyörűek, az üzenet ugyanaz, a casting mondhatni tökéletes, a főbb szerepekre nem is találhattak volna jobb színészeket, de a mellékszereplők kapcsán se nagyon panaszkodhatunk, sőt. A zenéről ódákat tudnék zengeni és csak úgy en bloc kedvem támadt leborulni a teljes stáb előtt. Végre egy adaptáció, ahol a készítők felfogták, hogy az adott könyv rajongói az adott könyvet akarják viszontlátni a képernyőn. Nem mondhatom, hogy a legeslegjobb sorozat, azért nem vagyok elszálva (bár számomra valószínűleg az, de az én vagyok), de amellett kitartok, hogy a legjobb adaptáció.

Nos, valószínűleg még tudnék miről áradozni, de ezek voltak azok, amik alapján szerintem kedvet lehet kapni ehhez az egészhez Igazából szerintem az első rész nagyjából felénél dől el, hogy ez neked való-e, vagy sem.Mindenesetre én ajánlom (nem montha eddig ez nem lett volna egyértelmű), és azért a kis fangirl szívem reménykedik benne, hogy sikerült kedvet csinálnom pár embernek.