Victoria Aveyard - Vörös királynő

Oldalszám: 422
Kiadó: GABO
Eredeti cím: Red Queen
Fordító: Kleinheincz Csilla
ISBN: 9789634061144
Országos megjelenés: 2015
Moly.hu: XXX

Fülszöveg: 
AZ ISKOLÁBAN TANULTUNK AZ ELŐTTÜNK LÉTEZETT VILÁGRÓL, az angyalokról és istenekről, akik az égben laktak, és szelíd szeretettel uralkodtak a Földön.
Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem.

Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek.
Lejöttek a csillagok közül.
ÉS MÁR NEM SZELÍDEK.

A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok.
Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni.
Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti.

A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen?

Véleményem: 
Meg nem tudnám mondani, hogy pontosan mióta szemezek ezzel a könyvvel, de minimum egy éve, az biztos. A könyvtárban viszont mindig csak a második részét láttam (vagy azt se), és csak most sikerült megkaparintanom.

Érdekes ez a könyv. Napokat ültem rajta, miután elolvastam, mert egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak róla. Az egyértelmű volt, hogy tetszett, de nem akartam, hogy ez elvakítson és ne vegyem észre a hibáit - megtörtént már. Túl sokszor. És mindig utólag jöttem rá, amikor már kitettem a véleményt. Ezt a hibát elkerülendő, adtam időt magamnak (úgyis jobb, ha le tud ülepedni a KMK cikkem).

Kezdjük az alapfelállással. Van nekünk egy disztópikus világ, ahol kétféle ember létezik; Vörös, olyan, mint a mai átlag ember, és Ezüst, ezüst színű vérrel és természetfeletti képességekkel. Az Ezüstök uralkodnak és fényűzésben élnek, a Vörösök pedig szolgálják őket, teljesen alájuk vannak rendelve és nyomorognak. Gyakorlatilag rabszolgák.
Főszereplőnk, Mare Vörösnek születik, de kiderül, hogy rendelkezik bizonyos képességekkel, és bizonyos szerencsétlen eseménysorozatoknak köszönhetően Maven, a fiatalabbik herceg jegyese lesz, és a politikai játszmák közepébe csöppen.

Na most, valóban sok dolog tetszett ebben a könyvben.
Egyrészt maga a világ. Sokat a múltról ugyan nem tudunk, de valaminek az eredményeként kétféle ember él a Földön, és megvannak köztük a különbségek. Aki erősebb, az van felül, az a csúcsragadozó. És ezek nem mi vagyunk. Nem az egyszerű, pirosan vérző, hétköznapi ember, hanem az, akinek fizikailag nagyobb ereje van. Érdekes ebbe belegondolni, hiszen a könyv kegyetlenül az arcunkba mondja, hogy az ember azért van a tápláléklánc csúcsán, mert szerencséje volt, és így alakult. Ha megjelenik egy nála fejlettebb faj, akkor lőttek az uralmunknak.

A hangsúly - félig - a hatalmon van, a hatalomvágyon és azon, hogy a legtöbben mit meg nem tesznek érte. Egyszerűen ilyen faj vagyunk, sokkal többen vágynak arra, hogy mások fölött állhassanak, mint ahányan nem, és ez elkeserítő, de igaz. Könyvünk szereplői közül rengetegen semmi másra nem vágynak. Nem számítanak a kincsek, sem a jólét, az számít, hány ember fölött uralkodsz, és a tudat, hogy mennyi mindent tehetsz meg.

A hangsúly másik fele pedig a bizalmon és az áruláson van. A könyvben sokszor feltűnik a mondat: "Bárki bárkit elárulhat." És ez így is van. Senki ne ringassa magát abba a hitbe, hogy szeretett főszereplőnk nem teszi meg.
Az elején ezt a dolgot nehéz átérezni, mert még nem ismerünk senkit és nem látjuk át a helyzetet, de a könyv második felében, már világos, hogy az írónő ezt a mondatot komolyan gondolta. Senkiben sem lehet bízni, mert lehet az akár a jó cél érdekében is, de mindenki elárulna szinte mindenkit. És persze feljön a kérdés, hogy a cél valóban szentesíti-e az eszközt, bár ezt a könyv nem dolgozza ki túlzottan, pedig ez egy jó lehetőség.

Javarészt a szereplőkkel is elégedett voltam, bár ilyen téren még van hova fejlődni. Nagyon kíváncsi lennék, hogy Mare karakterével mit kezd a szerző a későbbiekben, ugyanis ő a főszereplőnk és egyelőre "jóként" van beállítva, de azért érdekes egy gondolkodásmódja van. Ebből kétféle dolog lehet. Az egyik, hogy ez tudatos és Mare később rájön, hogy változni kéne, vagy nem az, és lesz nekünk egy borzalmas főszereplőnk, akiről el kéne hinni, hogy példakép. Az előbbi megoldásért jár a piros pont, az utóbbi esetében viszont verni fogom a fejem a falba.
Rajta kívül még a két herceget ismerjük meg jobban, a többiek eléggé háttérbe szorulnak, vagy csak apró információmorzsákat kapunk róluk. Cal és Maven érdekesek, és kellőképpen élőek, de nem kiemelkedően kidolgozottak. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy mit kezd velük a következő rész.

A megfogalmazás tetszett, egy kicsit különleges volt és a fordítónak is jár a piros pont.

Ami igazán berántott, az azt hiszem, a hangulat volt. Az ugyanis meglehetősen erős, és nem nagyon ereszti az embert.
A cselekménnyel már voltak gondok. Valahogy az ember nem érzi a tettek és történések súlyát, a csavarok kiszámíthatóak, és végül is nem tudjuk, hogy hova akar kilyukadni ez az egész - ami nem lenne baj, de végig volt bennem egy olyan érzés, hogy az írónő se tudta. A vége jó volt, kellőképpen pörgős és izgalmas, éreztük a dolgok jelentőségét, és volt tét, de közben a politikai események szólhattak volna sokkal nagyobbat is. Kár érte, mert az ötlet nagyon jó, de a kivitelezés ilyen téren elég gyenge.

Ettől függetlenül olvasom tovább a sorozatot, és reménykedem, hogy az írónő tanult a hibáiból és a második rész már olyan területeken is jól fog teljesíteni, amelyeken az elsőnek nem jött össze a dolog.

Borító: 
Én odáig vagyok érte. Egyszerű és szép, de mindent elmond, amit kell, tökéletesen passzol a tartalomhoz és igényes.
Viszont nálunk a GABO adta ki, akiknél nem újdonság, hogy szétesnek a könyvek - az addig oké, hogy könyvtári, de az azért egy kicsit erős egy 2015-ös könyvtől, hogy darabjaira hullik a kezemben. Szó szerint.

Kedvenc idézet(ek): 
"Láng és árnyék. Az egyik sem létezhet a másik nélkül."

"– Hasonlóképpen, úrnőm.
– Ne nevezz így!
– Ahogy kívánod, úrnőm."

"Mindegy, milyen színű az ember vére, mindig elbukik."



Röviden összefoglalva:
Hibái ellenére én tudom ajánlani. Van benn egy-két elgondolkodtató dolog a világából adódóan, és eléggé olvastatja magát, szóval ha az ember vevő az ilyesmire és épp nincs mit olvasnia, akkor nem rossz választás.

Könyvmolyképző kiadó és egy besokallt könyvmoly

Akár hiszitek, akár nem, én egy elég türelmes ember tudok lenni. Ezzel a kiadóval konkrétan évekig voltam türelmes. Mostanra viszont betelt az a bizonyos pohár, sőt, elúszott az egész szobám.

Az alaphelyzet az, hogy a KMK az egyik legnépszerűbb kiadó az országban, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Brutális energiát ölnek a marketingjükbe, gyakorlatilag mindenhol ott vannak, ha könyvekről van szó, lecsapnak a nemzetközi bestsellerekre, és tény, hogy ők adják ki a legtöbb YA könyvet.
Na most, aki már járt a blogon, az valószínűleg tudja, de aki nem, annak mondom, hogy a szívemen viselem a YA könyvek ügyét. Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg ezeknek nagyobb része borzalmas, mint jó, és azzal is, hogy szinte csak ezek népszerűek, de én akkor is hiszek bennük. A YA egy olyan kategória, ami betölthet egy hatalmas lyukat a könyvek között, és beszélhet egy olyan korosztályhoz, akiknek a legnagyobb szükségük van rá, hogy valaki beszéljen hozzájuk. Igyekszem népszerűsíteni a jól sikerült darabokat és a saját határaimon belül olyan irányba terelni ezt az egészet, amilyenbe szerintem mennie kéne, még ha csak pár embert is érek el vele.
Emiatt a rossz YA könyvektől gyakorlatilag fizikai fájdalmat érzek, és a Könyvmolyképző kiadó nem könnyíti meg a dolgomat, az egyszer biztos. És ez csak egy apróság a sok közül.
Ebben a bejegyzésben összeszedtem néhány pontban, hogy mik a problémáim, még ha nem is megyek vele semmire (legfeljebb annyira, hogy kihajítanak minden KMK csoportból).

1. Mi itt könyvmolyokat akarunk képezni!
Persze, és én vagyok a világ első számú Alkonyat rajongója. (Spoiler alert: olyan távol állok tőle, mint az említett sorozat a minőségtől)
A Könyvmolyképző kiadó előszeretettel hangoztatja, hogy céljuk az olvasás megszerettetése a fiatalokkal, szeretik a könyveket, a kiadóvezető pedig előszeretettel hívja magát hivatásos könyvrajongónak. A valóságnak ehhez nem sok köze van, viszont nem hangzik olyan szépen és előnyösen.
A KMK, mint minden kiadó, könyvkiadásból él. Magyarul keresni akar rajta. És ezzel nincs is semmi gond, csak nem kell mellé a műsor.
Mivel először az agyatlan, sablonos YA könyvek jöttek be, most is azokra teszik a hangsúlyt, azokat reklámozzák ezerrel, hiszen annak az agyatlan bandának, aki mást még nem is fogott a kezében, nyilván ez fog kelleni. A funkcionális analfabéta fiatalok lettek a célközönség, és olyan könyveket adnak el nekik tömegesen, amik nem hogy nem teszik őket műveltebbé, de a maradék agysejtjeiket is elüldözik.
Erre még rá is tudnám mondani, hogy elfogadható, ha nem lenne ott mellette a kerítésszöveg az olvasás népszerűsítéséről és az irodalom szépségéről.

2. A minőség fontos
...az olvasónak legalábbis biztosan, a kiadónak viszont biztosan nem. Engedjük most el az olyan apróságokat, mint hogy az utóbbi években olyan papírra nyomtatnak, amit én nem csúfolnék papírnak, és térjünk át a komolyabb gondokra.
Egyrészt, a fordítások sokszor annyira nyakatekertek, hogy ennyi erővel maradhattak volna angolul/németül/stb. is, mert ugyanannyira lenne érthető a dolog.
Másrészt, helyesírási hibák - dögivel. És akkor ennek az egésznek a tetejére koronaként odakerülnek az elgépelések is, csak hogy teljes legyen a gyűjtemény.
Ott van például a Végzet ereklyéi sorozat, az Üvegtrón, vagy a Tüskék és rózsák udvara, de az eddigi legbrutálisabb, amivel találkoztam, az Árnyék és csont. A könyveik jelentős része hibát halmoz hibára, a szóismétlések nem férnek el lassan a félregépelésektől, és sokszor egész bekezdéseket nem lehet értelmezni. És a legrosszabb, hogy ez a gyerekkönyvekben is jelen van - de hát bizonyára időben el kell kezdeni megtanítani az embereket helytelenül írni.
Egy kisgyerekben akaratlanul is megragadnak a dolgok, amiket olvas, rosszul fogja megjegyezni a szavak helyesírását, és ez brutálisan káros.
És félreértés ne essék, nem azzal van a baj, hogy az író/fordító hibázik. Azzal van a baj, hogy a lektorok ezek alapján úgy léteznek, hogy sehogy. Az ő feladatuk lenne kiadás előtt átnézni a könyveket és kiszúrni az ilyen hibákat. Bár lehet, hogy kiszúrni kiszúrják, csak a kijavításukig nem jutnak el. Ezt bizonyára elfelejtették nekik kiadni.

3. Majd ők megjelentetik a nemzetközi bestsellereket Magyarországon is!
Megteszik, semmi kétség. Laza 4-5 (vagy akár 10-15) évvel azután, hogy az adott könyv bestseller lett. Értem én, hogy a rohanás nem tesz jót az egészségnek, és a teknősök remek példaképek sebesség tekintetében, de én kapásból tudok mondani jó pár embert, aki egy kicsit sokallja azt a négy évet, amit az Olimposz vérének megjelenésére várunk.
Kifogás az persze mindig van, meg ígéretek is. Mindig megkapjuk, hogy mert a fordítás, mert a lektori munka, mert a nyomtatás. Tekintve, hogy a fordítások úgy néznek ki, mintha szerencsétlen fordítók fél hónapot kaptak volna, lektori munkának meg évek óta nyomát se láttuk, így csak az utolsó pont marad, és erősen kétlem, hogy évekig tart kinyomtatni egy adag könyvet, hacsak nem az egész bolygó népességére nyomtatnak, ami azért nem túl valószínű.

4. Aranymosás
Nem kívánok erről kisregényt írni, nemrég Lyla fantasztikusan összeszedte, hogy mik a problémák ezzel a pályázattal, ha valaki még nem olvasta a cikkét, akkor ide kattintva megteheti.
Egy pályázat, amiért hálásnak kellene lenni, de ha jobban belegondolunk, ezer sebből vérzik, és ha valahol az elején még volt is benne jóindulat, mostanra a pénzszerzésről szól, és arról, hogy az amatőr írók minden reménysugárba belekapaszkodnak, a kiadó meg remekül ki tudja ezt használni. De a kerítésszöveg mellette gyönyörűen hangzik, ez való igaz.

5. Rendelj tőlünk, és most ajándék instant idegösszeomlást is kapsz!
A rendeléseimet eddig nagyjából jól kezelték, nyomon követni nemigen lehetett, de minden rendben volt, a csomagok időben kijöttek, nem kevertek össze semmit, stb.
Most azonban sikerült olyan tapasztalatot szereznem, amiből azt hiszem, elég is volt ennyi.
Még december 3-án megrendeltem négy könyvet, három közülük előrendeléses, de mivel azt írták, az egyik 9-én, a másik kettő 15-én jelenik meg, biztos voltam benne, hogy karácsonyra megjönnek. Még azt is beleszámoltam, hogy pár napot csúsznak a megjelenések.
A feladás napjának 20-át írták, de 20-án nem adtak fel semmiféle csomagot, az egyik könyvhöz a weboldalukon meg kecsesen odavágták, hogy elfogyott. Aztán mégis megjött, de az egyik könyv konkrétan sérült, és ezt a tényt teljesen ignorálják. Kedvem lenne visszaküldeni, de mivel rokon kért meg, hogy rendeljem meg, már nem fogok karácsony előtt bekeverni.
Egyébként mindeközben semmiről sem tájékoztattak, ha valaki rákérdezett, jöttek a kifogások, de folyamatosan ellentmondanak maguknak, ami azért elég gyanús tud lenni. És meg lehet érteni, hogy lépnek fel komplikációk. Azt nem lehet megérteni, ahogy ezt lekommunikálják a vevők felé.

6. Kíváncsiak vagyunk a véleményedre!
Legalábbis amíg pozitív, és jó fényben tüntet fel minket.
A kiadó elég aktív a szociális médiában, és fel is figyelnek a bloggerekre, akik a könyveikről írnak. És akik számukra kedvező véleményt írnak, azt gyakran fel is kapják. Alapjáraton ezzel nem lenne probléma, hiszen nyilván nem a negatív kritikákat fogják kitenni ország-világ elé. A probléma azzal van, hogy ez már ott tart, hogy mindegy, mennyire értelmes és jól kifejtett az a vélemény - ha pozitív, akár a saját oldalaikra is kiteszik. Erre sok blogger felfigyelt, és sajnos akadnak páran, akik pont emiatt hirtelen mindent megszeretnek. Vörös Pöttyös? Ó, hát akkor egyértelműen tökéletes, természetesen.
A világért sem akarok ünneprontó lenni, de ha a Vörös Pöttyösök felét lehet könyvnek nevezni, akkor már sanszos, hogy sokat mondtam. Amivel szintén nem lenne baj, ha nem hazudnánk tele az internetet azért a néhány-száz kattintásért.
A másik gond, hogy ehhez a negatív véleményekkel kapcsolatban a másik véglet társul. Magyarul: igyekezzünk elnyomni őket! Nincs negatív kritika, nincs hiba a könyvben, nem igaz? Bár a VP facebook csoportjában általában kiengednek ilyeneket is, volt rá egyszer példa, hogy nem engedélyezték a bejegyzésem, és egyszer az egyik KMK csoportból ki is tettek. Szabad véleménynyilvánítás van - csak te számolsz a következményekkel. Végül is a teljes társadalomban ez a szabály érvényes.

7. Mindezek után természetesen még te érezd rosszul magad, ha valami nem tetszik
A marketing hatalmas, folyamatosan megy a pörgés, és a hűséges vásárlók, akiket sikerült megvenni pár kockahassal és szépen csillogó szemmel a borítókon, bármikor leszedik a fejed, ha támadni mered a kiadót, és a negatív kommenteket is nagyon gyorsan el tudják tüntetni, ha rontja az összképet. Mivel más kiadó nem fektet a reklámozásba és a szociális médiában való jelenlétbe annyi energiát (mondjuk úgy, hogy tudnak felnőttként viselkedni), így azoknál ilyen gond nincs. Megveszed a könyveket, ha írsz valamit, bárki láthatja, jöhet hideg-meleg, nekik igazából mindegy, nincs is nagy felhajtás, minden lezajlik csendesen és ez rendben is van így.
A KMK azonban gyakorlatilag ezekből él, és talán az elején nem így volt, de most már mást sem csinálnak, csak hülyítik a népet. El lehet hinni a hazugságaikat, csak felesleges, mert attól még nem válnak igazzá. Azt táplálják bele az olvasóikba, hogy amit csinálnak az szép és jó, és gyakorlatilag ott tartunk, hogy az szégyellje magát, aki mégse így érez.
A baj csak az, hogy jelenleg Magyarországon a KMK dönti el, hogy mit olvasnak a fiatalok. Eljutottak oda, hogy a tizenévesek és a gyerekek figyeljenek rájuk, és ha könyvet vesznek a kezükbe, az valami katasztrofális Vörös Pöttyös legyen, vagy valami hasonló. Van, aki innen továbbjut, és rájön, hogy a Luxent, a Csitt, csitt-tet és társait nem lehet könyvnek nevezni, de van, aki sajnos megreked itt, és mivel a kiadótól kapja a támogatást, hogy igen, olvasd csak, nem is fog elgondolkodni, hogy ezeknek több a kára, mint a haszna. A könyveknek elvileg az értelem és a gondolkodás mellett kellene lenni, és a KMK ezzel teljesen szembemegy a pénz érdekében, és az arcunkba hazudja, hogy ő ilyet ugyan nem csinál. És a hazugság része a legnagyobb probléma.

Félreértés ne essék, én itt nem az olvasókat akarom támadni, nem is magukat a könyveket vagy a szerzőket. Még a kiadót sem, egyszerűen úgy gondoltam, itt az ideje, hogy mindezt összeszedjem. Ugyanis érdemes elgondolkodni rajta, hogy a nagy kedvenc ígéretei, állítólagos elvei és céljai mennyire valósak, és meddig jó mindent elhinni és vakon menni azután, aki a leghangosabban mondja a legszebben hangzó hazugságokat.

Suzanne Collins - Az Éhezők Viadala

Oldalszám: 390
Kiadó: Agave Könyvek
Eredeti cím: The Hunger Games
Fordító: Totth Benedek
ISBN: 9786155049675
Országos megjelenés: 2011
Moly.hu: XXX


Fülszöveg: 
Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé.
A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal – számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembe kerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel.

Véleményem: 
A héten betegállományban vagyok, és mivel a könyvtárig sem tudnám elvonszolni magam, és minden érdekesebb, mint az aktuális kötelező olvasmányom, elkezdtem elővenni a nagy kedvenc disztópiáim első részét. Először az Éhezők Viadalát, majd a Beavatottat, most pedig a Delíriumnak tervezek nekiugrani. Mivel ezekről úgysem írtam, mert még nem volt meg a blog, amikor olvastam őket, két legyet ütök egy csapásra.

Az Éhezők Viadalához sok minden köt. Egyrészt, ez volt az első saját könyvem - az első olyan, amit nem kölcsönbe kaptam, és nem is anyukámtól nyúltam le. Egy iskolai díjhoz kaptam könyvutalványt, amiből futotta az egész trilógiára, amit egyébként két nap alatt ki is végeztem, és utána hetekig nem tudtam magammal mit kezdeni.
Másrészt, ez volt az első disztópiám, és emiatt szerettem bele a műfajba.
Harmadrészt, olyan társadalomkritika van benne, ami a mai napig meghatározza a gondolkodásmódomat.

Na de kezdjük az elején.
Történetünk egy nem túl fényes jövőben játszódik, az összes megmaradt ember Észak-Amerikában él, amit tizenkét körzetre osztottak. Központja a Kapitólium, akik itt élnek, azok azt sem tudják, mihez kezdjenek magukkal, felveti őket a pénz, luxusban élnek. A 12 körzetben azonban más a helyzet, hol jobb, hol rosszabb, de sehol sem valami fényes. Az emberek halálra dolgozzák magukat aprópénzért, éheznek, nélkülöznek, nyomorognak. Ráadásul minden évben megrendezik a Viadalt, ahol minden körzetnek ki kell választani egy 12-18 éves fiút és lányt, hogy aztán élet-halál harcot vívjanak a többi kiválasztottal az arénában.
Így kerül ide főszereplőnk, Katniss is, aki a húga helyett jelentkezik.

Kezdjük ott, hogy történet.
Engem sokadig alkalommal is hozzáragasztott a fotelhez, amiben elkezdtem - és befejeztem. Ez egy igazi, profi "olvastatja-magát" könyv, ami egyszerűen nem hagyja magát letenni. Mindig történik valami, ráadásul az egész érdekesen és izgalmasan van megírva.
Egyszer sem éreztem azt, hogy egy-egy részlet felesleges, vagy hogy valami rossz helyen van, jól ütemezett az egész, ráadásul egy különleges történet.

Aztán, a világ. Engem igazából félig ezzel vett le a lábamról már az első olvasáskor is. Sok rajongója van a trilógiának, de sokan támadták is, pedig olyan brutális és rémisztően igaz társadalomkritika van benne, hogy attól az életkedvem is elmegy.
Az a helyzet, hogy Suzanne Collins sajnos valamilyen szinten jósolt. A kapitóliumiak lelketlensége kezd a mostani fiatalabb generációkra emlékeztetni. Sajnos egyre biztosabb vagyok benne, hogy sok unatkozó, gazdag ember nézné a Viadalt, ha lenne, és nem elborzadna a gondolattól, hogy ilyen létezik, hanem örülne, hogy végre történik valami izgalmas. A felső tízezerből sajnos sokan annyira hozzászoktak a kényelemhez, és hogy mindent megkaphatnak, amit csak akarnak, hogy már minden unalmas nekik, értékrendjük gyakorlatilag nincs is, és épp ezért lassan beillenének a kapitóliumi tömegbe.
Mindezt úgy, hogy a világ más pontjain éhen halnak az emberek.

Szóval igen, írónőnk remekül rátapintott a lényegre ezzel a jövőképpel, és nem is finomkodik. Katnissen keresztül kegyetlenül őszintén közli a véleményét az emberekről és a társadalomról. És szerintem ettől lesz Az Éhezők Viadala igazán nagy könyv, és ez emeli ki a többi YA disztópia közül.
Van egy hihetetlenül részletes világunk, olyan üzenettel, amin mindenképpen megéri elgondolkodni, mert aktuális, és ezeket a problémákat nem szabadna ignorálni, mert attól nem szűnnek meg.

A másik, amit nagyon szeretek a trilógiában, és bár főleg a második könyvben kerül előtérbe, de már itt is van szerepe, az a forradalom kibontakozása. Tökéletesen belelátunk a körzetek helyzetébe, és átérezzük azt, ami a lakóikat hajtja. Az írónő tökéletesen írja le, hogy hogyan lesz a csendben tűrésből forradalom, lépésről lépésre nyomon követhetjük, ahogy egyre többen besokallnak, és azt mondják, hogy elég. Az olvasó teljesen úgy érezheti, hogy részese ennek az egésznek, ő is egy felkelő, ő is a körzetek szabadságáért harcol.

Na és a szereplők. Ez az egész nyilván nem működne erős karakterek nélkül, de nem kell félni, van belőlük bőven.
Katniss már régen is nagyon mély nyomot hagyott bennem, és a mai napig pozitív példaként emlegetem. Nem lesz egyik napról a másikra mindenre-képes istennő, hanem abból gazdálkodik, ami van. Kihasználja a talpraesettségét, ami nélkül eddig sem maradhatott volna életben, azt, hogy ismeri az erőt, hogy tud mászni és hangtalanul közlekedni, és hogy nem hülye. Ésszel él, nem pedig erővel, mert tisztában van vele, hogy utóbbiból másoknak sokkal több van, mint neki. Gyanakvó és bizalmatlan, ami néha valóban hátrány, néha viszont megmenti az életét.
És igen, Katniss nem tökéletes. Mint mondtam, bizalmatlan, túlontúl is, durva és könnyen megbánt másokat. Ami különlegessé teszi, az az igazságérzete, az, hogy a jég hátán is megél, és hogy nem nyugszik bele a dolgokba. A körülmények sodorják oda, ahova jut, de ezek nélkül a tulajdonságai nélkül egyszerűen elbukna és kész.

Peeta egészen más. Jószívű és határozott, ugyanakkor van annyi esze, hogy tudja, a büszkeség néha nem vezet sehova, legfeljebb oda, hogy alulról szagolhatja az ibolyát.
Érdekes őket Katniss-szel látni. Annyira különbözik ugyanis a gondolkodásmódjuk, hogy gyakorlatilag az egész könyvön keresztül más világban élnek. Furcsa ez az egész, de mindenek előtt fájdalmas, amikor a végén találkozik egymással a két látásmód. Csendesen megjegyzem, hogy én még most is stabilan állítom, hogy Katniss és Gale sokkal jobban összeillettek volna, de azért így is érthető ez a szerelmi szál, és teljesen át tudtam érezni.

De nem ők viszik ketten a hátukon a könyvet.
Ott van még Haymitch, aki gyakorlatilag az eszet képviseli, és nekem hatalmas kedvencem, ott van Effie, aki a Kapitóliumban nőtt fel, és ennek megfelelően teljesen vak, de azért nem menthetetlen, ott van Cinna, aki az értelmet és az érzelmeket képviseli a Kapitólumon belül, ott van Ruta és Prim, és nem szabad megfeledkezni a Viadal többi résztvevőjéről sem.

Az egyetlen dolog, amibe néha bele tudtam kötni, az a fogalmazásmód. Néhol egy kicsit túlságosan közönséges, sokkal inkább konyhanyelv, mint irodalmi, de igazából felfoghatjuk úgy is, hogy az előadásmód miatt ez szükséges.

Borító: 
Én odáig vagyok érte. Mostanra biztosan érzelmi okok miatt is, de emlékszem rá, hogy eleve is tetszek. Tökéletesen illik a könyvhöz, szerintem nagyon szép, egyszerű és igényes.

Kedvenc idézet(ek): 
"– Pusztítani sokkal könnyebb, mint teremteni."

"Az ostoba emberek veszélyesek."

"– Különben is, hol van Hyamitch? Nem kellene itt lennie, hogy megvédjen bennünket ezektől az őrült ötletektől? – kérdezi Peeta.
– Ennyi alkohollal a vérében talán jobb is, hogy nincs nyílt lángok közelében – jegyzem meg."

Röviden összefoglalva: 
Szerintem rengetegen vannak, akinek már nem kell ajánlani, de ha valaki még nem olvasta, én nagyon ajánlom. Brutális társadalomkritika egy izgalmas történetbe csomagolva, felejthetetlen karakterekkel, és egy mostanra legendás forradalommal.

Rainbow Rowell - Carry On

Oldalszám: 522
Kiadó: Macmillan
ISBN: 9781250135025
Megjelenés: 2015
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Simon Snow just wants to relax and savor his last year at the Watford School of Magicks, but no one will let him. His girlfriend broke up with him, his best friend is a pest, and his mentor keeps trying to hide him away in the mountains where maybe he’ll be safe. Simon can’t even enjoy the fact that his roommate and longtime nemesis is missing, because he can’t stop worrying about the evil git. Plus there are ghosts. And vampires. And actual evil things trying to shut Simon down. When you’re the most powerful magician the world has ever known, you never get to relax and savor anything.

Véleményem: 
Szögezzük le: én szeretem Rainbow Rowellt. Sőt, nagyon szeretem Rainbow Rowellt.
Valószínűleg pont ezért van, hogy ezt a könyvet egyszerűen nem tudom hova tenni.
Valószínűleg csak az fogja érteni, miről van szó, aki olvasta az írónő Fangirl című könyvét. Abban ugyanis főszereplőnk egy fanfictiont ír egy abban a világban hihetetlenül népszerű könyvsorozatról, melynek címe Simon Snow. Na most egy elismert tény az, hogy a Simon Snow gyakorlatilag egy Harry Potter, csak gondolom baj lett volna a jogokkal, vagy valami.

Rainbow Rowell sokat gondolkodott ezen, és megírta a saját Simon Snow könyvét, ami se nem olyan, mint a Fangirlben szereplő regények, se nem olyan, mint a főszereplő fanfictionje, hanem írónőnk saját verziója.
Ez amúgy egy olyan dolog, amit csak egy íróból néz ki az ember, és a felállást imádom. Főleg, hogy szerintem hasonló helyzetben én is megcsinálnám.

Na most, nem mondom, hogy nem tetszett egy kicsit a könyv, vagy hogy utáltam, de sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy nem szerettem.
Jobban végiggondolva ennek két fő oka van:
1. Szeretem a Harry Pottert (ez a finom és nőies megfogalmazás).
2. Nem shippelek Drarryt (Draco x Harry).

A Carry On nem rossz.
...annyira. Van nekünk egy varázsvilágunk, viszonylag kidolgozott, az írónőtől már megszokott erős és szinte élő karakterek (javarészt), egy nem annyira vészesen rossz szerelmi szál, és olyan megfogalmazás, ami nem nagyon engedi, hogy letedd.
Vagyis nem engedné, ha az embernek lenne szabadideje.
Szóval igazából minden megvan egy középkategóriásan oké könyvhöz, és azt is fel tudom dolgozni, hogy miért szeretik olyan sokan. De van itt valami, amit egyáltalán nem tudok elengedni.

És ez a Harry Potter párhuzam. Pedig megpróbáltam. Esküszöm, hogy megpróbáltam. Igyekeztem elvonatkoztatni, mert meg akartam tapasztalni azt, amiért a könyv rengeteg rajongója odáig van. És nem jött össze.
Igazából szinte lehetetlen is, ha az ember olyan harmincszor olvasta el a Harry Potter sorozatot, és kívülről tudja az egészet.
A hasonlóságot pedig senki sem akarja leplezni, hiszen innen született az egész. Rengeteg a Drarry shipper, és ha már ott nem kaphatják meg, amit szeretnének, akkor majd itt, ami igazából tetszik. Csak én nem shippelem őket.
Fejtegethetném, hogy miért, de igazából a hangsúly nem azon van, engedjük el.

Szóval önkéntelenül is a Harry Potterhez mértem, és valljuk be, ahhoz azért nem nagyon mérhető. Kezdjük ott, hogy a Harry Potter hét könyv, ez meg egy, és egy könyv alatt igyekszik úgy felépíteni a dolgokat, mint ahogy Rowling csinálta hosszú évek munkájával. Ez egyszerűen nem működik. Az ötszázvalahány oldalból kétszázötven azt taglalja, hogy mi történt az elmúlt hét évben, amit az olvasó nem követhetett nyomon, mert arról nem szól semmi. És ez a rész még akkor is frusztrálna, ha nem lennének ott a fent megnevezett gondok.

Aztán. Emiatt a hiány miatt a szerelmi szál is sérül. Baz csak a könyv harmadánál jelenik meg, holott ő ennek a szálnak az egyik fele. Simonról tudjuk, hogy sérült és hogy jó ember, de ezt is csak másodkézből - holott ő aztán jelen van a könyv elejétől. Épp ezért előbbi szereplőnket nagyon megszerettem és rá tudom mondani, hogy igen, ő egy Rainbow Rowell karakter, utóbbit már nem annyira. Penelope-ot szerettem, de nem nőt különösen a szívemhez, Agatha érdekes, mint karakter és tetszett az, ahova és ahogyan a szála ment, de ennyi és nem több.

A világ oké, de csak nagyjából, a lények jönnek-mennek, de még átgondolva sincsenek, nemhogy kidolgozva, a varázsigéktől sírhatnékom van, és az egész könyv néhol rettenetesen kusza.
Vegyük csak azt, hogy a végén az olvasó számára kiderül, kik Simon szülei, de ő maga nem tudja meg, és csak megyünk tovább, mintha mi sem történt volna, nem is törődünk többet a kérdéssel.

Pedig alapjáraton mindig megörülök az LMBT könyveknek, és az esetek jelentős hányadában tényleg jól is sikerülnek, de itt most valami nagyon félrecsúszott. Volt egyfajta hangulata, akadt egy darab szereplő, akit megszerettem, és értettem, hogy honnan jött ez az egész, csak azt nem, hogy hova megy. De lehet, hogy az utóbbival Ranbow Rowell is így van.
És nagyon sajnálom, mert egyébként tényleg imádom ezt az írót, mind a Fangirl, mind az Eleanor és Park hatalmas kedvencem. De ezt a Simon Snow dolgot nem kellett volna erőltetni, ha engem kérdeztek.

Borító: 
Őszintén szólva ez sem tetszik annyira. De a belső borító és a nagyobb egységek elején lévő képek nagyon szépek, azok még úgy is magukkal ragadtak, hogy amúgy nem lett a szívem csücske a könyv.

Kedvenc idézet(ek): 
"“Snow.”
He jerks his head up. “Baz.”
“I’m trying to imagine what you’re doing at my door.… Did you roll down a very steep hill and land here?”
“Baz…,” he says again. And I wait for him to get it out. “You’re—you’re wearing jeans.”
I tilt my head. “I am. And you’re wearing half the countryside.”
“I had to walk from the road.”
“Did you?”
“The taxi driver was afraid to come down your drive. He thinks your house is haunted.”
“It is.”"

"Micah plays baseball, and he has a face so symmetrical, you could summon a demon on it."

Röviden összefoglalva: 
Na most, eleve vannak nyelvi korlátok, mivel a könyv magyarul nem jelent meg, szóval angoltudás szükséges, ha el akarja valaki olvasni.
Egyébként olyanoknak ajánlom, akik annyira nincsenek odáig a Harry Potterért, vagy Drarry shipperek, és el tudják engedni a rengeteg magyarázkodást és a világ gyengeségeit.

Sarah J. Maas - Tüskék és rózsák udvara

Oldalszám: 512
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: A Court of Thorns and Roses
Fordító: Hetesy Szilvia
ISBN: 9789633996751
Országos megjelenés: 2016.12.09
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak.
Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát.

Véleményem: 
Nagyjából egy órája ülök és mondogatom magamnak, hogy "Giger, nem fogod ezt a könyvet az Üvegtrón sorozathoz hasonlítgatni", de csúfos kudarcot vallottam, ezért előre is elnézést kérek. Igyekszem kerülni a spoilereket azzal a sorozattal kapcsolatban is, hátha valaki még nem olvasta és szeretné.

Egy részem imádja ezt a könyvet, még ha nem is minden részletében, a másik pedig haragszik az írónőre és meg akar ütni valamit.
Kezdjük az előbbivel, mert nem akarom már az elején magamra haragítani a népet, szerintem a jövő hét folyamán úgyis megköveznek a Twilight fandom képviselői a tegnapi antifanfictionömért.

Szóval, Sarah J. Maas nem világokat épít, hanem a kisujjából rázza ki őket, aztán értetlenül néz azokra, akik ezzel hónapokat szenvednek.
Egyértelműen tökéletesen érzi magát a tündérek világában, és csak erre az egy szóra, hogy "tündér" komplett sorozatokat képes ráépíteni.
Megmondom őszintén, kicsit tartottam tőle, hogy az Üvegtrón után ilyen téren nem fog tudni ujjat és hasonlóan nagyot alkotni, de sikerült neki. Az ember nem érzi azt, hogy ugyanabban a világban van (pedig itt ennek, lássuk be, nagy volt a veszélye), ugyanakkor egyáltalán nem sikerült gyengére a dolog, ugyanolyan epikus konfliktusok felé haladunk, mint ott. Ráadásul az egésznek nagyon jó a hangulata, néhány lénytől feláll a szőr a hátamon, már az első oldalakon beleborzongtam egy bizonyos eseménybe. Érdekes, izgalmas, szépen leírt.
Szóval a világalkotást ki is pipálhatjuk, le a kalappal.

A karakterek, bár a könyv első kétharmadában furcsán kevesen vannak, kidolgozottak, összetettek, szinte élnek. A könyv utolsó harmadában már a cselszövés és a köpönyegforgatás is megy, fogalmunk sincs, ki mikor mit akar pontosan és miért. Vannak itt háttérsztorik, komplex személyiségek és ebből kifolyólag érzelmek is.

A cselekménnyel az elején egy cseppet elégedetlen voltam, hiányzott az írónőtől már megszokottá vált pörgés és izgalom, de aztán később ez is megérkezett, az utolsó oldalakig húzta az olvasó agyát, hogy most akkor minden állva marad, vagy minden elbukik.

Külön szerettem Feyre kapcsolatát a családjával. Itt ugyanis nem egy idilli családot kapunk, akik szegények, de azért szeretik egymást - szó sincs erről. Feyre anyja meghalt, de gyakorlatilag meg sem gyászolta, az apja miatt mentek csődbe, aki felől akár éhen is halhatnának, a nővéreivel pedig aztán végképp kitekert és groteszk kapcsolata van. Mindenképpen érdekes volt végigkövetni, hogy hogyan dolgozza fel ezt az egészet, és hogy hogyan változnak vagy épp nem változnak a viszonyok.

Az utolsó olyan 180 oldalt egyetlen pózban olvastam végig, mert egyszerűen fizikailag képtelen voltam letenni. Itt ugyanis olyan szinten felpörögnek az események, hogy emberiségellenes bűn megzavarni valakit, aki itt tart az olvasásban. Írónőnk nagyon erősen az érzelmekre, elsősorban a szerelemre helyezte a hangsúlyt, és a kegyetlenkedésről sem feledkezett meg, de mondjuk, hogy ezt már megszoktam a másik sorozata miatt.

A megfogalmazást nagyon szerettem, bár a fordítástól nem egy helyen a fejemet fogtam, de az meg már nem a szerző hibája.
Az ütemezés szintén jól sikerült, legalábbis a főbb események szempontjából mindenképpen. Ha nagyobb fordulatról van szó, akkor meglepően nehéz eltalálni, hogy mikor kell robbantani. Ugyanis sokszor az írók túl korán teszik, és az olvasó csak néz, hogy oké, de akkor engem most innentől miért érdekeljen a könyv, vagy épp túl későn, amikor az ember már azt se tudja, miről van szó, mert már rég elengedte a dolgot. Itt ezzel nem volt gond, minden pontosan akkor derült ki, amikor kellett, és ennek megfelelően nagyot is szólt.

Szóval igen, az a részem, amelyik imádja a könyvet, az ezekért imádja, elsősorban. Na de ott a másik részem.
Megmondom őszintém, a problémáim onnan jönnek, hogy én ettől az írótól többet vártam.
Az Üvegtrónról sem mondtam soha, hogy tökéletes, de egy hatalmas alkotás. Celaena (a mai napig nem tudom elsőre leírni ezt a nevet) egy olyan fajta epikus hős, akinek valahol Katniss Everdeen mellett van a helye, és egy olyan háború részese, ami megállja a helyét a nagy fantasyk között is.
Feyre viszont... Hát, ő meg Feyre. Sokszor egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni, és bár a végére nagyot nőtt a szemembe és elismerem, hogy kidolgozott és árnyalt karakter, továbbra sem tudom hova tenni.
Tamlint meg aztán végképp nem. Sarah J. Maas olyan karaktereket vágott elénk az Üvegtrón sorozatban, mint Chaol, Dorian és Rowan, és akkor most a hőszerelmesünk egy szerencsétlen, értelmezhetetlen főúr, akiről elenyészően keveset tudunk.

Ebből jön egyenesen a következő nagy problémám. Hatalmas szerepet kap a szerelmi szál, gyakorlatilag ez áll a középpontban. Ez még nem is lenne baj, jó kis Szépség és a Szörnyeteg feldolgozás - lehetne, ha nem lenne erőltetett. A cselekmény tulajdonképpen megköveteli, hogy Feyre és Tamlin egymásba szeressenek, ezt én értem, de itt valami nagyon félresikerült. Feyre és gyakorlatilag bárki között több a kémia, mint Feyre és Tamlin között.
És ez azért is kár, mert így nyilván Tamlin kapja a legtöbb figyelmet, mint férfi szereplő, pedig Lucien és Rhysand engem speciál sokkal jobban érdekeltek, és élőbbnek is tűntek, mint az előbbi.

Ha a későbbikekben minden olyan jó lesz, ahogy azt ettől az írónőtől várná az ember, akkor vegyétek úgy, hogy meg sem szólaltam. Tulajdonképpen arra is van esély, hogy egyszerűen nem az erőssége a nyitókötetírás. Ezzel már az Üvegtrónnál is voltak gondok, de azért reménykedtem benne, hogy tanult a hibáiból - mindenesetre ha összesen ennyi a gond, akkor ezt még el tudom engedni, semmi sem lehet tökéletes.
De ha a későbbiekben sem emelkedik a színvonal, akkor határozottan csalódott leszek.
És ne értsetek félre, mindettől függetlenül állítom, hogy a Tüskék (mindig töviseket akarok írni) és rózsák udvara egy nagyon jó könyv. Egyszerűen csak az a bajom, hogy Sarah J. Maas ennél sokkal többre képes, és ebben biztos vagyok, mert már megmutatta. Én hiszek benne és csendesen reménykedem - miközben gyűjtögetek a második kötetre, hátha a megjelenésre meglesz az ár fele. Azok a fránya emelkedő könyvárak. 

Borító:
A részletei külön nagyon tetszenek, de az összhatás egy kicsit kaotikusra sikeredett.
Nemrég az egyik barátnőm hívta fel rá a figyelmemet, hogy nem érti, miért nem csinálják azt, hogy a magyar kiadásról leveszik az eredeti címet, és ugyanazzal a betűtípussal odaírják magyarul, mert az lényegesen átláthatóbb lenne, mint a mostani megoldás. Nos, azóta engem is rettenetesen zavar a dolog, és ez itt is megvan.

Kedvenc idézet(ek): 
"Úgy nem tarthatod meg a hatalmat, hogy mindenkinek a barátja vagy."

"Rengeteg időm van, előttem az egész élet. Talán majd arra is rájövök, hogy mihez kezdjek vele."

"– Undorító rohadék vagy.
– Feltétlenül meg kell kérdezzem Tamlintól, hogy ilyen hízelgéssel nyerted-e meg a szívét."

Röviden összefoglalva: 
Meglehetősen sokat kötekedtem, de ez nem jelenti azt, hogy nem ajánlom. Határozottan úgy érzem, hogy ez a későbbiekben sokkal nagyobbat fog szólni, csak a bevezetés sikeredett megint gyengébbre. És a gyengébb itt nem a rosszat jelenti, hanem a Sarah J. Maas szinthez képest gyenge, ami távol áll a rossztól.
Szóval én ajánlom mindenkinek, aki szereti a fantasyt, az Üvegtrón rajongói pedig semmiképp se nézzenek át fölötte, igenis megérdemli a figyelmet.

Lucinda Gray - Az aranykalitka

Oldalszám: 270
Kiadó: Menő Könyvek
Fordította: Lami Juli
ISBN: 9789634033479
Országos megjelenés: 2017
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A tizenhat éves Katherine Randolph egy virginiai farmon nő fel, így el sem lehetne képzelni számára távolabbi világot az angliai Walthingham-birtoknál. Öröksége folytán azonban belecsöppen az 1820-as évek angol elitjébe, és még arra sem jut ideje, hogy ezt megszokja, amikor bátyja rejtélyes körülmények között meghal. Képtelen elfogadni, hogy baleset történt, majd a következő tragédiát sem. Furcsa látogatók kezdik zaklatni a ház lakóit, és főhősünk számára is egyre több sötét összefüggés rajzolódik ki. Vajon bírni fogja Katherine idegekkel, amíg rájön az igazságra?

Véleményem: 
Én megpróbáltam.
Tényleg megpróbáltam szeretni. Úgy álltam neki, hogy "na most akkor olvasok egy jót a hétvégén". Erre jött ez a könyv, a képembe röhögött, hülyét csinált belőlem, és még be is mutatott.
Pedig még a megjelenése előtt kinéztem magamnak, ugyanis a fülszövege alapján egészen ígéretesnek hangzott.

Mai könyvünk alapján vegyük át még egyszer, hogy mik a legsablonabb sablon YA könyvek összetevői, amelyek folyamatosan húzzák vissza ezt a kategóriát!

1. A főszereplő legyen egy tizenöt és tizenhét év közötti lány, akinek hirtelen megváltozik az élete. Jelen esetben Katherine hatalmas vagyont örököl, és egy óriási angol birtokra költözik egy amerikai tanya helyett.
2. Írjuk az egészet E/1-ben, mert csak úgy lehet igazán irritáló az egész!
3. A főszereplő legyen árva/veszítsen el valakit, aki nagyon közel áll hozzá. Lucinda Gray itt mindenkit felülmúlt, mindkettő megvan, még főszereplőnk kutyáját is kinyírta, biztos ami fix.
4. A főszereplőnek legyen minimum egy, de inkább kettő szerelme, akik természetesen viszontszeretik.
5. A hősszerelmes legyen felettébb titokzatos! Írónőnk itt is túlteljesített, William a 270 oldalból körülbelül húszon szerepel, és akkor már valószínűleg sokat mondtam.
6. A főszereplő legyen mindenkinél okosabb, de senki se higgyen neki, mert az úgy már nem buli. És persze legyen nagyon biztos az igazában, hiába nincs igaza.
7. Legjobb barátnő, aki csak azért van, hogy legyen, vagy, ha olyan a helyzet, egy szerethető, visszahúzódó szobalány. Itt mindkettő megvan, valaki nagyon kitett magáért, tapsot neki!

Ezt az egészet meg lehet fűszerezni még egy langymeleg gonosszal, ügyetlen megfogalmazással, és az elmaradhatatlan Happy End-del.

Ezek után már nem is tudom, mit mondjak.
Valahol fáj ez a könyv, mert én elhittem, hogy jó lesz. Tulajdonképpen az első olyan 50 oldalt még úgy-ahogy élveztem is.
Sőt, ha ezekre az alapokra építene is valamit, akkor rendben lenne a dolog. A 19. század Angliájáért odáig vagyok, a birtoknak és az azt körülvevő erdőnek megvan a maga hangulata, és maga az ötlet, hogy ebből az egészből kanyarítsunk egy krimit, kifejezetten tetszik.
A probléma ott van, hogy ez nem krimi. És nem is a 19. század Angliája.
Van benne némi cselszövés és ármánykodás, no meg egy kis gyilkosság, de az olvasó már a legelején látja, hogy ki a gyilkos és miért - és szörnyen magabiztos főszereplőnk ekkor még csak ott tart, hogy szerinte a bátyja nem megfulladt. Gyanúsítgatunk mindenkit, megy a hisztéria és a mutogatás, holott nem kell Sherlock Holmesnak lenni az ügy megoldásához.

Aztán, elméletileg az 1800-as években járunk, gyakorlatilag ez csak a ruhákból derül ki. A nyelvezete teljesen 21. századi, az írónő egyáltalán nincs tisztában a kor etikettjével és az akkori ember gondolkodásmódjával, no meg a különböző rétegekből származó emberek viszonyával. Felszínesen utánajárt, ami véleményem szerint annyiból állt, hogy megnézett egy (valószínűleg nem túl jó) kosztümös filmet.

Szóval, a könyv papíron történelmi romantikus és krimi. A történelmi és a krimi része egy az egyben hiányzik, kérdezhetnétek, hogy mi van a romantikával?
Nos, ha a másik kettő a nulla szinten van, akkor ez mínuszban.
Főszereplőnk két illetőt is kiszemel magának, szikra egyikkel sincs köztük, de hát ez, úgy tűnik, részletkérdés. A nagy választottról nem hogy nem tudunk szinte semmit, de nem is szerepel. Én vártam, nagyon türelmesen vártam, hogy két mondatnál több erejéig is szerepeljen. Hát, végül is meg is kaptam a dolgot, az utolsó tizenöt oldalon. Ez van, ezt kell szeretni.
Nem mintha eddig kitartott volna az érdeklődésem.
Mindenesetre itt, mint derült égből villámcsapás, elér hozzánk a tény, hogy ezek ketten nagyon szeretik egymást (hogy miért, az nagyobb rejtély, mint hogy ki volt a gyilkos), elcsattan egy csók, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A fogalmazás egyébként nem hogy nem korhű, hanem úgy egyébként is borzasztó néhol. A kedves szerző elkezd egy mondatot, egészen szépen fűzi egymás után a szavakat, aztán nevetségesen bénán fejezi be. És ez nem egyszer-kétszer történik meg, hanem rengetegszer.

Na és akkor a szereplők.
Egyszer már említettem, hogy nagyon nehéz jó makacs főszereplőt alkotni, mert vékony a határ a szerethető és az idegesítő között. Na hát Katherine-től én eret vágok.
Természetesen nagyon belevaló csaj, hiszen farmon nőtt fel, és természetesen hihetetlenül okos is, ami abban nyilvánul meg, hogy ostobaságot ostobaságra halmoz. Egyáltalán nem tud uralkodni magán, soha semmit nem lát át, legfeljebb csak akkor, ha már késő és egyébként is valaki az orra elé tolta az igazságot. De magabiztossága minden hiányossága ellenére határtalan, úgyhogy legalább biztosan el is követi mindig azt a hibát, amit kigondolt.
A többi szereplő pedig mind csak azért van, hogy legyen. Egyáltalán nem élők, ezek csak papírfigurák, akiket az írónő ide-oda tologat - teljesen céltalanul. Megvan a hőszerelmes, megvannak a gazdag kuzinok, megvan a szerethető, halott testvér, megvan a félénk, szerencsétlen szobalány, és persze megvan a legjobb barátnő is. Akivel egyébként nem tudjuk, miért barátkozott össze a főszereplőnk, mert két mondatot beszéltek, de azért barátnők.

És az a legidegesítőbb az egészben, hogy ez a könyv tényleg lehetett volna jó. Ha lennének árnyalt karakterek, ha a rejtély valóban rejtély lenne, ha a fogalmazás nem lenne ennyire gyatra, akkor ebből lehetne egy jó kis regény. De nem, ehelyett csak a gyatra YA-k tömegét erősíti, amik hozzájárulnak, hogy mindenki lenézze ezt a kategóriát.

Borító: 
Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de tetszik. Van egy hangulata, ami magával ragadja az embert.

Kedvenc idézet(ek): 
"A fájdalom könnyebben elviselhető, ha valakit lehet okolni érte."


Röviden összefoglalva:
Időpocsékolás.
Tény és való, hogy nem hosszú és olvastatja magát, de nincs benne az égvilágon semmi, amiért megérni elolvasni, és még irritáló is. Ha jó történelmi romantikust akartok, akkor olvassatok Outlandert, ha meg krimit, akkor Sherlock Holmest, és kíméljétek meg magatokat ettől.

Böszörményi Gyula - Leányrablás Budapesten

Oldalszám: 336
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
ISBN: 9789633734407
Országos megjelenés: 2014.12.12.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Budapest, ​1896.
A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.
Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.
A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz.

Véleményem: 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Giger, aki realizálta, hogy az őszi szünetben három kötelezőt kell elolvasnia. Ennek örömére elment a könyvtárba, kivette ezt a három könyvet, plusz egy negyediket, ami csak megtetszett neki.
Hármat találhattok, melyiket kezdte el olvasni.
Még szép, hogy nem a kötelezőket, elvégre az túl értelmes megmozdulás lett volna.

Ezzel a könyvvel is szemezek egy ideje, de valahogy sosem jutottam el odáig, hogy el is olvassam. Pedig tényleg nagyon érdekelt, mert Young Adult téren a magyar könyvek eléggé... Hát, nem a legjobbak, maradjunk ennyiben (tisztelet a kivételnek), és ez valahogy másnak tűnt.
Nem tudom, hogy pontosan mire számítottam. Nem teljesen arra, amit kaptam - de én rettenetesen örülök annak, amit kaptam.

Ez pedig egy 19. és a 20. század századfordulóján játszódó, magyarországi YA Sherlock Holmes, korhű nyelvezettel, érdekes és kidolgozott karakterekkel és pörgős, izgalmas cselekménnyel. Röviden és tömören.
(Ha valaki leragadt a Sherlock Holmes résznél, ne mondjátok, hogy senki másnak nem tűnt fel a párhuzam, mert nem hiszem el.)

Történetünk 1896-ban kezdődik, amikor is főszereplőnk nővére (ekkor számunkra még teljesen érthetetlen okokból) emberrablás áldozatává válik. Innen Mili szálával folytatjuk, aki 1900-ban Budapestre utazik, nővére után kutatva.
Itt hozza össze a sors Ambrózy báróval, aki hobbiból bűnügyeket old meg, és aki végül a Hangay család esetét is (akarva-akaratlanul) elvállalja.
Természetesen az emberrablásos dolog egyáltalán nem egyszerű, felszínre tör a múlt, Mili sokkal nagyobb veszélybe kerül, mint gondolta - no nem mintha ez őt megállítaná.

Tulajdonképpen nem is tudom, hol kezdjem.
A cselekményt egyszerűen imádtam. Már az elején beszippantott és egészen a végéig fogva tartotta a figyelmemet. Nem túlbonyolított, de nem is unalmas, megvan a maga ritmusa és ez nagyon tetszett.
A következő szerelmes levelet a világnak címezném. Igaz, ami igaz, én nem szeretem Magyarországot. (A kis hazafiatlan) Ettől függetlenül a múlt azért valamilyen szinten itt is érdekel, és az író annyira tökéletesen mutatta be a századforduló Budapestjét, hogy csak tátottam a számat. Nem vagyok pesti, de az utóbbi egy évben elég sokat jártam a fővárosban, és tökéletesen magam elé tudtam képzelni a dolgokat. Egyszerűen odáig voltam a hangulatáért, és le a kalappal Böszörményi Gyula alapossága előtt. Látszik, hogy rengeteg kutatómunka van minden egyes leírás mögött.

Mindehhez jön még a nyelvezet, ami megint csak zseniális. Amennyire én tudom, teljesen korhű, és eleinte kicsit idegen is volt, de aztán nagyon megszerettem. Tetszett, hogy megvoltak a magyar nyelv akkori elemei, és az író ezekkel játszott. A poénokat nagyon szerettem, a könyv kifejezetten intelligens humorral operál.
Még a tájszólások is megvannak, illetve a különböző társadalmi rétegekből származó emberek különböző nyelvi eszközei. Ha valaki fél ettől, ne tegye, szeretni fogjátok.

És akkor a szereplők.
Mili egy meglehetősen makacs és önfejű lány - de jól előadva. Ez az a fajta karakter, aminél vagy nagyon alkot az ember, vagy csúfosan elbukik, mert vékony a határ az irritáló és a szerethető között. Mili egyáltalán nem irritált, szerettem a talpraesettségét, és nem igazán csinált makacsságból hülyeséget. Általában volt értelme az önfejűségének, és egy olyan ember mellett, mint Ambrózy Richárd, szükség is van a határozottságra - főleg, ha az ember nő.
Mili tűrt, amikor kellett, csendben maradt, ha kellett, de igenis a sarkára állt, ha arra volt szükség.
Ambrózy báró egy érdekes történet. Én egy kicsit keveselltem. Jó karakter és tényleg megér egy misét, de egy egészen picit több kellett volna belőle, legalábbis szerintem. Mindenesetre remélem, hogy később jobban megismerjük.
Egyébként egyelőre tényleg egy magyar Sherlock Holmes, de ezt nem kell félreérteni, nem másolásról van szó. Ő is egy különös detektív, aki gyakorlatilag mindent feltesz az aktuális eset megoldásának érdekében, de azért személyiségben bőven vannak különbségek.
És rajtuk kívül még van egy rakat érdekes szereplő. Agáta mama, Kugler Tóni, Terka néni, Schützer Ottó, és a többi, akik szintén teljesen élőnek hatnak, szinte kilépnek a lapok közül, és színesebbé teszik a történetet.

Borító: 
Hát, én nem vagyok odáig érte, de eleve rossz a kapcsolatom az élő-lélegző emberes borítókkal. A cím betűtípusáért se vagyok oda, meg úgy en bloc teljesen más borítót képzelnék el ehhez a könyvhöz. Ez van, nem lehet minden tökéletes.

Kedvenc idézet(ek): 
"Sára és én rémülten néztünk fel a lépcsősor tetejére, ahonnan csillámló üvegcserepek záporától kísérve egy tagbaszakadt, csíkos mellényt, fekete frakkot viselő komornyik gurult lefelé.
– A Szilárd! – sikkantotta a cselédlány, két kezét a szája elé kapva.
Amint a férfi a lépcső aljára érkezett, odafönn Ambrózy báró alakja jelent meg. Richárd elegáns mozdulattal tette fejére a szürke puhakalapját, két ujjával eligazítva annak karimáját. Ezután kényelmesen elindult lefelé, sétapálcájával minden egyes fokra külön-külön rákoppintva, míg végül meg nem állt a földön fetrengő, tört üvegcserepek által összevagdosott, keservesen nyöszörgő komornyik fölött.
– Egyszer és mindenkorra jegyezze meg, fiam, hogy az Ambrózykat sehonnan nem lehet csak úgy kidobni! – mondta hűvös fensőbbséggel, majd a karját nyújtva kivezetett a Jovanovics-villa parkjából."

"– Fáradjon be, Hangay úr.
– Oda? – sápadt el a könyvkereskedő.
– Én majd idekinn őrködöm, és ha jön valaki, kuvikot utánzok.
– A kuvik csak éjjel szól, báró úr! Nappal az olyan madár aludni szokott.
– Sebaj – rántott a vállán mosolytalanul, s tán kissé sértődötten Richárd. – Akkor majd legfeljebb olyan kuviknak hisznek, aki alvászavarban szenved."

"– Mili kedves, ön holnap délelőtt a fiammal együtt felmegy a villa tetőteraszára, hogy madártávlatból csodálhassa meg Pest látképét, s aztán felállva a kő mellvédre, szépen leveti magát a mélybe! Nos, mit szól hozzá, jó lesz így?!"

Röviden összefoglalva: 
Teljes szívemből ajánlom. Állítom, hogy a legjobb magyar YA azok közül, amiket eddig olvastam. Egy remekül felépített könyv, kidolgozott karakterekkel, a kor gyönyörűen van bemutatva, a hangulatáért egyszerűen odáig vagyok. Én nemigen tudtam letenni, szerintem ez egy olyan élmény, amiből nem akartok kimaradni.

Az elszublimált blogger esete

Így majd' két hónap elteltével már határozottan úgy éreztem, hogy a további néma csend nulla magyarázattal egy cseppet pofátlan a részemről, főleg, hogy a nyáron még fűt-fát ígértem.

Tulajdonképpen régóta érzem, hogy illene idebiggyesztenem egy hasonló bejegyzést, csak sosem jutottam el odáig, hogy letegyem magam valahova, bekapcsoljam a laptopom és megnyissam a bloggert. Ahogy telt az idő, egyre nehezebbé vált az egész, mert megvolt bennem az az érzés, hogy mondanom kéne valamit, de tulajdonképpen felesleges, és egyébként is, mit mondjak és hogyan.

Szögezzük le: nem azért írok, mert végleg lelépek a blogról, vagy esetleg meg akarjuk szüntetni a Passz.-ot. Ezen a blogon tevékenykedni az egyik legjobb szabadidős elfoglaltság, amit valaha is kitaláltam, és valahol szükségem is van rá (így legalább néha elhihetem, hogy vannak, akik kíváncsiak a véleményemre).
Szóval nem, nem tűntem el véglegesen, és nem, nem zár be a blog.

Na de akkor mi van?
Mert hogy két hónapja egy betű nem sok, annyit se írtam ide, és ez a heti egy véleményes átlagomhoz képest határozottan romlást jelent.

Nos, kezdjük ott, hogy elkezdődött az iskola. Ez a mostani a harmadik évem egy kéttannyelvű gimiben, ami sok minden, de nem sétagalopp.
Főleg, hogy a Giger és a maximalizmus gyakorlatilag már egy fogalom a barátaim és a családom szótárában.
Hát, mondhatni ez egyéni szociális probléma, ha vagyok olyan hülye, hogy felteszem minden szabadidőm és az egészségemet a tanulásra, akkor úgy kell nekem.
De még azért így is marad egy kis időm, nem is ez a legnagyobb probléma.

Azért nekem is van magánéletem, vannak barátaim, van olyanom, hogy rossz problémamegoldó képesség és minimális alvásszükséglet, no meg ott a családom is, akiket nem kívánok ignorálni. Az utóbbi időszakban ráadásul magamra sem ismerek, túl sok dolog csúszik ki a kezemből és túl sok a mélypontom.
És nem fogok hazudni, amikor akad egy kis időm, akkor nem olvasni vagy véleményt írni vágom le magam, hanem Supernaturalt nézni. Tény és való, hogy odáig vagyok a sorozatért és a fandomért, haldoklom a fangörcsöktől és cseppet megszállott lettem, de a teljes igazság az, hogy sokkal egyszerűbb is elvonulni ebbe a világba, mint kezdeni magammal valamit. Szerintem életemben nem olvastam még olyan keveset, mint az elmúlt két hónapban, moly.hu-n egyáltalán nem is jártam augusztus óta, könyvtárba is csak visszavinni mentem.
És nem azt mondom, hogy nem szeretek könyvvéleményeket írni és olvasni. Isten ments, érzékelem is a heti három könyv hiányát. Egyszerűen csak nem volt se erőm, se motivációm, hogy minden figyelmemet egy könyvnek szenteljem, aztán végiggondoljam, elolvassak egy pár véleményt, és megírjam a sajátomat.

Szóval ennyi arról, hogy mi volt, a következő kérdés nyilván az, hogy mi lesz?
Nos, nekem szükségem van arra, hogy lezárjam ezt az időszakomat, aztán visszataláljak a régi Gigerhez és összekeverjem a mostanival. Mindez nem fog kifejezetten gyorsan menni, mivel magánéleti problémáim is akadnak, plusz a suli nem fog megszűnni egyik pillanatról a másikra.
Viszont amint sikerrel járok, visszatérek a Young Adult könyvek hosszas és értelmetlen boncolgatásához, a nép szabályos időközönkénti kiborításához és a sablonok felett kapott idegösszeomlásokhoz.
Hogy ez pontosan mikor lesz, azt nem tudom megmondani. Nem tervezek megint két hónapra eltűnni, de az is biztos, hogy nem fog már a jövő héten új bejegyzés díszelegni a blog tetején. Én igyekszem, már azt is tudom, melyik könyvvel fogok visszatérni, aztán onnantól mehet minden úgy, ahogy az elszublimálásom előtt volt.

Addig is jó olvasást minden könyvmolynak, még visszatérek rontani a levegőt!

Rainbow Rowell - Fangirl

Oldalszám: 448
Kiadó: Scolar
Eredeti cím: Fangirl
Fordító:  Sóvágó Katalin
ISBN: 9789632445847
Országos megjelenés: 2015.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Cath ​imádja Simon Snow-t.
Oké, Simon Snow-t mindenki imádja…
Ám Cath-nek az egész élete abból áll, hogy rajong – amihez nagyon ért. Cath és Wren, az ikrek kisiskolás korukban menekültek a Simon Snow-sorozathoz, miután az anyjuk elment.
Elolvasták a könyveket. Újraolvasták őket. Beköltöztek a Simon Snow-fórumokra, továbbírták Simon Snow történeteit, az összes premieren valamelyik szereplőnek öltöztek.
Cath nővére nagyjából kinőtt a rajongásból, de Cath nem bír. Nem is akar.
Most, hogy felvették őket a főiskolára, Wren megmondja Cath-nek, hogy nem akar egy szobában lakni vele. Cath kikerül a védelmi zónájából, ettől fogva egyedül kell megállnia a lábán. Lesz egy mogorva szobatársa, akinek a kedves fiúja örökké náluk lebzsel; egy regényíró professzora, aki szerint a fanfickel bealkonyult a civilizációnak; egy jóképű évfolyamtársa, aki csak a szavakról akar dumálni… és közben folyamatosan izgulhat lágyszívű, érzékeny apjáért, aki még sose volt igazán egyedül.
Tehát az a nagy kérdés: kibírja-e Cath úgy, hogy Wren nem fogja a kezét? Elég nagy már ahhoz, hogy a saját életét élje? Egyáltalán fel akar-e nőni, ha a felnőtté válás ára az, hogy le kell válnia Simonról?

Véleményem: 
Miről szól ez a könyv? Egy introvertált-könyvmoly-fangirlről. Ez a könyv a lelkemből szól.
Cath és Wren ikrek, és míg Wren nem veti meg a szórakozást, az alkoholt és a bulikba járkálást, Cath az olvasásnak és az írásnak él - a szobájában, egyedül, ezt száz százalékig élvezve.
Ilyen szempontból tehát a két lány ég és föld, de mindketten imádják Simon Snowt, és persze elválaszthatatlanok - egészen addig, amíg el nem kezdik az egyetemet. Innentől már nem élnek együtt, nem ugyanazokat csinálják, nem azonos a baráti körük. Ez eddig még rendben is lenne, de ott van még instabil állapotban lévő édesapjuk is.
A kérdés az, hogy Cath hogyan viseli a felnőtté válást és a függetlenséget, a felelősséget, ami mindezzel jár, és ez az egész mennyit változtat az eddigi fangirl életmódján.

Amikor befejeztem a könyvet, egyszerűen csak magamhoz öleltem. Fantasztikus karakterek, olyan stílus és történetvezetés, hogy erőszakkal sem lehetett elvenni tőlem, és jaj volt annak, aki megzavart olvasás közben, nagyon jó hangulat és egy még jobb téma.
Az a helyzet, hogy a Fangirl visz mindent, mint a piros hetes. És nem azért, mert nem lehet letenni, nem azért mert minden kapcsolat különleges és valóságos benne. Még csak nem is azért, mert az ember önkéntelenül is jól érzi magát olvasás közben, annyira erőteljes hangulata van.
Hanem azért, mert egy fangirl a főszereplője.

Oké, tudom, ez már azért a címből is gyanús volt. De gondoljunk bele ebbe egy kicsit jobban!
Ez egy Young Adult könyv, és a YA könyvek olvasóinak jelentős hányada fangirl. Könyveket és sorozatokat sírunk végig, a kedvenceinket megszámlálhatatlan alkalommal olvassuk újra, fanfictionöket írunk és olvasunk, a szobánkat poszterekkel borítjuk be.
Én is egy tipikus hardcore fangirl vagyok (nem mintha nem lett volna egyértelmű, de szeretem leírni az egyértelműt), nem megyek ki az utcára fandomos nyaklánc nélkül, tele a táskám kitűzőkkel, ha valaki csak ránéz a könyveimre gyilkolni tudok, és sehova se megyek olvasnivaló nélkül. Hogy bele tudtam-e magam képzelni Cath helyébe? Hát hogy a kígyóba ne.
Tegnap csak azért sírtam el magam, mert befejeztem egy sorozat első évadát, és egy barátnőm közölte, hogy megnézte az Outlander első évadát.

És ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Tele a világ fangirlökkel és fanboyokkal, a könyvmolyok között főleg sok van, mégsem íródott még eddig rólunk könyv.
Erre Rainbow Rowell fogta magát, és megtette azt, amire annyian vágytunk.

Megmondom őszintén, kicsit tartottam tőle, hogy rossz képet fest majd erről az egészről. Mert lássuk be, annak, aki nem gangirl/boy, legtöbbször halványlila gőze sincs arról, mit jelent annak lenni. Ott vannak a vígjátékokban a cseppet sem hízelgő ábrázolások (egyébként ezzel a témával is megérné foglalkozni - hogy miért gáz az sokak szerint, ha valaki rajong valamiért), és nagyjából ennyi.
Cath viszont ténylegesen azt csinálja, amit általában egy fangirl: olvas, ír, shippel, nagyon is valós érzelmeket táplál kitalált karakterek iránt, és szeret egyedül ücsörögni a laptopja társaságában. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek meg a maga kapcsolatai. Vagy hogy ő nem érzi jól magát. Egyszerűen jó neki így.
És a legtöbb fangirl/boy ilyen, és ez teljesen oké is. Nem kell túlbonyolítani.

De persze ahhoz, hogy mindezt jól sikerüljön bemutatni, kellett valami, amiért Cath rajong. Na most, elég egyértelmű, hogy Simon Snow a Harry Potter szimbolikus változata, ami több szempontból is előnyös.
Egyrészt mindenki tudja miről van szó, anélkül, hogy bármi konkrétat is tudnánk a Simon Snow sorozatról, másrészt a Harry Potter fandom hatalmas, és rengeteg fangirl/boy tudja átérezni Cath érzelmeit.

Tehát Cath egy igazi fangirl, de ez nem egy szokatlan dolog, és bár azt vallom, hogy ez is egy életmód, a nagy dolgok szempontjából nem befolyásol sok mindent. Megvannak a maga problémái, de kinek nem? Közte és Wren között átalakul a kapcsolat, el kell fogadnia, hogy nem vigyázhat örökké az apjára, és igen, szerelmes is lesz.
Ezért a szerelmi szálért pedig leborulok Rainbow Rowell előtt.
Cath és Levi egyáltalán nem egyformák. A lányban megvan az a belső kényszer, hogy a hozzá hasonlóakat keresse, de Levi-nak még az olvasással is problémái vannak, mégis képesek szeretni egymást. Minkettejük minden megmozdulása annyira valós, hogy azt nem tudom szavakkal leírni, olvasni kell a könyvet.

Rainbow Rowell stílusa megér egy misét, és ezt már az Eleanor és Park-nál is megállapítottam. Egyszerűen csak valóságosan ír. Cath úgy érez és úgy cselekszik, ahogy én is tenném, és még sokan. Nincs itt mese, szépítés, vagy túlbonyolítás, csak a valóság.
És ha ez nem lenne elég, tényleg nem lehet letenni a könyvet. Egyszerűen annyira magával ragadó az egész, hogy bűnnek tűnik leállni az olvasással.

Gondolom senkit nem lep meg ezek után, ha azt mondom, hogy imádom a karaktereket. Cath az a fajta könyvszereplő, akit soha nem fogok elfelejteni. Egy vérbeli fangirl, aki nem mellesleg emberileg is hihetetlenül jószívű és jóindulatú. Gyakorlatilag mindig meg tudtam érteni, és nem egyszer ugyanazt tettem és gondoltam volna bizonyos helyzetekben, mint ő.
Wrent eleinte nagyon nem szerettem, de rengeteget változott. Kikerül otthonról, megrészegíti a szabadság, és annyi hülyeséget csinál, hogy több se kell. De a könyv végére visszatalál a családjához.
A lányok apját pedig egyenesen imádtam. Sajnos nincs teljesen rendben, de mindent megtesz, hogy jó apa legyen, és egy remek ember. Külön tetszett, amikor a könyv egy bizonyos pontján a sarkára állt a lányával szemben. Kellett az oda.
Levit is könnyű megszeretni. Ő az a srác, aki egyszerűen csak szeretné megszépíteni mások napját, mert miért ne. Intelligens és kedves, és megvan a maga humora is. Remek párost alkotnak Cath-tel, tulajdonképpen kiegészítik egymást.
És persze Reagant sem hagynám ki a világért se, mert ez a lány egyszerűen hihetetlen. Erre mondják, hogy erős személyiség, és nagyon tetszett, ahogy felkarolta Cath-et.

Borító: 
Egynek elmegy, de az eredeti sokkalta jobban tetszik, nagyon sajnálom, hogy nem tartották meg.
De az biztos, hogy igényes kiadás, és a színei tetszenek.

Kedvenc idézet(ek): 
"Amikor Cath felébredt, Reagan az ő asztalánál ült.
– Ébren vagy?
– Te néztél engem álmomban?
– Igen, Bella. Szóval felébredtél?
– Nem."
(Muszáj volt)

"– Az órákra bejársz?
– Persze.
– Hogyan?
– Az teljesen más. – felelte Cath. – Ott van mire összpontosítani. Az is elég rossz, de elviselhető.
– Drogozol?
– Nem!
– Talán kellene…"

"– Mi az a Triangle House? – kérdezte Cath.
– Műszaki diákszövetség – magyarázta Wren.
– Hogyhogy, berúgnak, és hidakat építenek?
– Berúgnak, és hidakat terveznek."

Röviden összefoglalva: 
Mindenképpen ajánlom. Nem csak a fangirlöknek/boyoknak, hanem mindenkinek. Fantasztikus stílus, remek történet, szerethető szereplők, és egy olyan téma, ami már rég könyvért kiáltott.

Kötelező olvasmány vs leendő könyvmoly

A kötelező olvasmányok listája Magyarországon 1920 óta nem változott.
Érzitek, hogy mi a probléma ezzel a mondattal?
Nem véletlenül kezdtem így a bejegyzést.

Valamiért mostanában az egy általánosan elfogadott tény, hogy a diákok utálják a kötelező olvasmányokat. Mi erre sok tanár (és egyéb felnőtt ember, ha már itt tartunk) válasza? Mind hülye.
Igen, nyilván. Ha az ötödikes gyerek, aki eddig meséket olvasott az olvasókönyvben egész alsó tagozatban, és eleve egy felgyorsult világban él, nem tudja értékelni A Pál utcai fiúkat, akkor ebből egyenesen jön az a logikus következtetés, hogy a gyerek csökkentett értelmi képességű.

Na most, én személy szerint az általános iskolás kötelezőim felétől akkor falnak mentem (egy időben még az olvasástól is elvették a kedvem), mégsem tartom magam se szellemi fogyatékosnak, se funkcionális analfabétának. Köszönöm szépen, két éve még a környék legerősebb gimijébe is felvettek, akármilyen hihetetlen. Rendszeresen dumálok a hangokkal, esténként gesztikulálok a laptopomnak a sötétben és könyveket sírok végig, de ezeket leszámítva minden rendben van velem.

Tegyük fel, hogy igaz, amit mindenki előszeretettel ismételget (más-más hangsúllyal), és valóban egy felgyorsult világban élünk. Már egy jó húsz éve mindenki ilyen világba születik bele, ez van.
Hogy fogja fel ezt nem egy illető?
Ez is a mi hibánk. Nyilván mind pont akkor akartunk megszületni, amikor sikerült. Nem is tudom hogy nem szégyellem még magam, amiért a születésemkor már létezett színes tévé.
Szóval ez van, felgyorsult világba születtünk bele, szinte minden tizenévesnek okostelefonja van, full HD-ben nézünk filmeket, sorozatok teljes évadait daráljuk le egy éjszaka alatt. Nap mint nap zenét hallgatunk és videókat nézünk, akárhova pillantunk, a technika legújabb vívmányai lesnek vissza ránk. Hogy logikus jelenség e az, hogy a generációnk nagy része hozzászokott ezekhez a dolgokhoz, ezért ötödikes, izgága korában nem köti le egy kétszáz éve írt regény? Határozottan az, akár tetszik, akár nem.
Szapulni kell-e ezért azt a gyereket? Nem. Mivel nem tehet róla, hogy ilyen holmik között nőtt fel, itt tart a világ és kész, senki sem kérdezte tőle, hogy melyik században óhajt világra jönni. Teljesen mindegy ebből a szempontból, hogy az egyén szerint jó-e ez a fajta haladás, ami itt van, vagy sem (szerintem nem, de ez a lőtéri döglött kutyát nem érdekli), mert attól még van ilyen. És vagy hangosan panaszkodva éljük meg ugyanazt, vagy valamilyen szinten alkalmazkodva, és minden lehetőséget kihasználva.

Tehát a világ felgyorsult, az ötödikes gyereknek - nevezzük Gézának - a könyv meg lassú. Nincs ebben semmi különös, Gézuka eddig meséket látott (és néha hallgatott, mert tegyük fel, hogy a szülei felolvastak neki). Na most, mivel ezekben minden sokkal gyorsabban megtörténik, és nem kell türelmesen várni, Géza hozzászokott, hogy neki nem kell 100 oldal számára teljesen feleslegesnek tűnő szövegen átrágnia magát ahhoz, hogy történjen valami izgalmas. Géza látta a tévében a reklámokat, már filmeket is nézett a szüleivel, esetleg így hogy felsőbe ment, telefont is kapott.
Nem mellesleg a gyereknek semmi ismerete nincs, ami ahhoz lenne szükséges, hogy értelmezzen egy komolyabb regényt. Életében nem tanult még irodalmat, fogalma sincs a korról, amiben az a kezébe nyomott könyv játszódik, és a nyelvezete is idegen neki, mivel sokkal régiesebb, mint amit ő hallani és használni szokott.
Kérdem én, lehet-e haragudni azért Gézukára, mert egy büdös szó nem sok, annyit sem ért abból a könyvből? És azért lehet-e, mert ez az élmény véglég elvette a kedvét az olvasástól, hisz csak azt látja, hogy a könyv bonyolult, értelmezhetetlen, és még unalmas is számára?
Nem, de az oktatási rendszerre annál inkább.

Most akkor én arra célozgatok, hogy ne legyenek kötelező olvasmányok? Nem.
Akkor esetleg arra, hogy a régi klasszikusokat már ne is olvassuk? Isten ments, távol álljon tőlem.
Arra célozgatok, hogy ezt az egész kötelező olvasmány témát át kellene variálni. Mert ahogy Géza kedve végleg elment a könyvektől, úgy meg is jöhetett volna hozzájuk, amennyiben egy másik olvasmánnyal vezetik be ebbe a világba.

Akár tetszik, akár nem, az általános iskolás diákok unják a régi klasszikusokat. Hogy miért? Mert nem az ő világukban játszódik, teljesen távoli nekik az egész, nem látják a mondanivalójukat, mert senki sem mutatta meg nekik, hogy azt mégis hogyan kell keresni. Nem értik a nyelvezetet, csak fárasztja őket, belegabalyodnak az idegen kifejezésekbe és a két oldalas körmondatokba. És ez nem a könyv, és nem is a diák hibája, hanem a körülményeké. Rosszkor és rossz időben találkoztak, ez minden.

Ez volt az első sokk, ami generálja a többi problémát. Gézának volt egy borzalmas élménye, jön a következő tanév és a következő kötelező. Gézukánál bekapcsol a csak-azért-se üzemmód, és még jobban megutálja ezt az egészet. Mert hát őt ne kényszerítsék semmire, amit nem akar. Mégis kényszerítik. Talán el se olvassa, és Gézukát innentől évekig nem látod könyvvel a kezében.

És utólag már lehet arról vitatkozni, hogy Géza olvasatlansága kinek a hibája, és hogy mit kellett volna máshogy csinálni. Lehet, csak felesleges, mert változtatni nem fog azon a tényen, hogy az Antigonéra azt hiszi, hasfogó, csak elírtak benne egy betűt.

Hogy mi lenne a megoldás? Nos, ötletem az van.
Véleményem szerint első körben mostanában íródott ifjúsági könyveket kellene odaadni a diákoknak. Olyanokat, mint Harry Potter, Percy Jackson... Mivel hogy:
1., a diákok világában játszódik, az ő nyelvezetükön íródott
2., a szereplők hasonlóak, mint ők, olyasmi problémáik vannak, mint nekik, mivel ebben a korban élnek
3., az üzenet aktuális és egyértelmű, nem kell előásni a hosszú körmondatok és metaforák tonnás kupaca alól
4., izgalmas és pörgős, de ettől még nem lesz rohanós és értelmetlen, vagy értéktelen.
És amikor a diákok már megkedvelték a könyveket, sokat olvastak, és járnak egy ideje irodalom órákra, akkor jöhetnek a klasszikusok, a szépirodalom idősebb képviselői. Mert akkorra a diák megérti a nyelvezetet és a mondandót, van gyakorlata abban, hogy beleképzelje magát a szereplők helyzetébe és értse a gondolataikat és cselekedeteiket.
Tehát ugyanúgy elolvassa ezeket a könyveket is, csak közben nem utálja meg az olvasást.

És én még később is olvastatnék velük kortárs szerzőktől, mert ezek a szerzők most élnek, most várnak visszajelzést, és most kell értékelnünk a munkásságukat. Az irodalom kortalan, de nem mindegy, hogy az ember mikor találkozik egyes könyvekkel.
Most már én is szeretem A Pál utcai fiúkat, magamtól elolvasom az ajánlott olvasmányokat is, és nem áll fel a szőr a hátamon attól a szótól, hogy olvasás. De ehhez az kellett, hogy erőt vegyek magamon, és egy rossz élmény után megpróbálkozzak még egy könyvvel. Teszem hozzá, anyukámnak köszönhetem, hogy végül rászántam magam a dologra.

És mi is a tanulság? Nos, szerintem ez meglehetősen egyszerű.
Az egymásra mutogatás helyett megoldást kéne keresni a problémára. Egyszer kéne határozottan kimondani, hogy változtatni kell azon a listán, mert szép dolog a 100 éves kor, amit hamarosan megér, csak nem egy ilyen dolognak.

Persze ezt én gondolom így, és ahány ember, annyi vélemény.

Lauren Oliver - Tünékeny lányok

Oldalszám: 360
Kiadó: Ciceró
Eredeti cím: Vanishing Girls
Fordító:  Heinisch Mónika
ISBN: 9789635399918
Országos megjelenés: 2016.
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Dara és Nick korábban elválaszthatatlanok voltak ‒ azelőtt, hogy Dara csókolózott Parkerrel, azelőtt, hogy Nicknek le kellett mondania a legjobb barátjáról, és a baleset előtt, ami összeroncsolta Dara gyönyörű arcát. Azóta a lánytestvérek, akik korábban olyan közel álltak egymáshoz, egyetlen szót sem váltanak. Nick egy pillanat alatt elvesztett mindent, és feltett szándéka a nyár folyamán visszaszerezni, amit lehet.
Darának azonban más tervei vannak. Amikor a születésnapján eltűnik, Nick azt hiszi, csak játszik vele. Ám egy másik lány, a kilencéves Madeleine Snow is eltűnt és mivel Nickben egyre erősebb a meggyőződés, hogy a két eset összefügg egymással, húga keresésére indul.
Ebben a lebilincselően izgalmas regényben a Delírium-trilógia és a Mielőtt elmegyek írója, Lauren Oliver olyan világot alkotott meg, ahol a cselszövés, a veszteség és a sejtelem összefonódik, és érzékeny részletekkel kirajzolja két önmagát és egymást kereső testvér életútját.


Véleményem:
Erről a könyvről én nem tudok spoiler mentesen beszélni, szóval az elején elmondom a véleményem nagy vonalakban, aztán kivágom a spoiler-veszélyt, mert muszáj kiírnom magamból a dolgokat.

Történetünk egy testvérpárról szól. Dara és Nick viszonya mindig nagyon jó volt, bár rettenetesen különböznek egymástól. Ám sok minden megváltozik, amikor Dara összejön Nick legjobb barátjával, amit követően balesetet szenvednek, ahol Dara súlyosan megsérül. A két testvér gyakorlatilag egyáltalán nem beszél egymással, a család széthullik. Amikor Dara nem megy el a saját születésnapja megünneplésére, Nick nem hagyhatja annyiban a dolgot, és elkezdi feltárni a múltat.

Na most, én nagyon szeretem Lauren Olivert. A Delírium trilógia hatalmas kedvencem, a Mielőtt elmegyek pedig a mai napig nem hagy nyugodni, annyira mély benyomást tett rám.
Épp ezért a könyv első kétharmadában határozottan csalódottnak éreztem magam, ugyanis a Tünékeny lányok nem adott semmit. Egy széthulló család története néhány jó gondolattal, de ennyi és nem több. Ezt láttam már a Neked adom a napot-ban, csak sokkal részletesebben és szebben előadva.
Tény, hogy Lauren Oliver írásmódja rengeteget fejlődött, szinte rá se ismertem, de ez önmagában nem elég. Én ennél sokkal többet vártam tőle. Valami újat, valami elgondolkodtatót.

Aztán a könyv utolsó harmadában rájöttem, hogy teljesen rossz irányból közelítettem meg a dolgokat, és ez az egész teljesen másról szól, mint amit gondoltam. Rájövünk, hogy Dara mikbe keveredett, hogy mindezt miért csinálta. Mindkét testvér azt hiszi, hogy a másik jobb nála, hogy a szüleik és a világ a másikat szeretik jobban. Csak Nick ezzel úgy küzd meg, hogy továbbra és igyekszik a lehető leg"normálisabb" lenni, Dara pedig butaságokat csinál, fel akarja hívni magára a figyelmet, azt akarja, hogy foglalkozzanak vele és meglássák az igazi énjét.
Igazából szerintem mindkét út ismerős egy kicsit mindenkinek, és egyik lányt sem lehet elítélni, még ha nem is mindig azt teszik, ami helyes. Valahogy egy kicsit magunkra ismerünk bennük.

Aztán az eltitkolt sérelmek konfliktusokat okoznak, amik egyre jobban elfajulnak. Nem csak Dara és Nick kapcsolata nincs rendben, de a családjuk is teljesen szétesett, és pluszba ott van Parker, akivel mindkettőjüknek elég bonyolult a kapcsolata. Nick a régi legjobb barát-kapcsolatra vágyik, legalábbis ezt állítja. Dara pedig szerelmes, de nem tudja kezelni a helyzetet. Visszaüt az életmód, amit eddig folytatott, és nem tudja, hogy innen most akkor hogyan tovább.

Mindez szép és jó, de nem kiemelkedően jó.
Ami kiemelkedően jóvá teszi, az a vége. Van egy jelenetsor és egy csavar, amitől a teljes könyv megváltozik a szemedben. És a legszebb ebben a csavarban az, hogy tényleg nem lehet számítani rá. Váratlan, de visszagondolva teljesen logikus. Nem erőltetett és nem is kiszámítható, kifejezetten jól sikerült.

Azt már említettem, hogy Lauren Oliver stílusa rengeteget fejlődött. Na most ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy kicsit jobb a megfogalmazás, hanem, úgy, hogy akár azt is megmagyarázhatnák, hogy nem ő írta. A jó szokásait megtartotta, a rosszakat viszont elhagyta, és ez nagyon jót tett neki.

A szereplők pedig szintén meglehetősen jól sikerültek, bár akiket ténylegesen ki lehet emelni, azok Nick és Dara, esetleg Parker.
Mindkét lány erős egyéniség, remekül kidolgozottak, szinte élnek.
Nick visszafogottabb és igyekszik teljesen átlagosnak tűnni. Jó tanuló, a munkáját is igyekszik jól csinálni, nem csinál butaságokat, nem megy haza hullarészegen, de ő jól is érzi magát így. Nem akar folyamatosan bulikba járni, nem is az a "lányos lány", már ha fogalmazhatok ilyen rosszul. Igazából ezzel nagyon jól tudtam azonosulni.
Dara sokkal pörgősebb, szereti megszegni a szabályokat, folyamatosan váltogatja a fiúit - gyakorlatilag mindent megtesz, amit nem kellene, és meglehetősen felelőtlenül viselkedik. Nem mindig élvezi, de ezt teszi. Ezzel én egyáltalán nem tudok azonosulni, viszont sokszor értettem, ami megint egy piros pont az írónőnek.
Mindkét lány máshogy kezeli a kettejük között lévő konfliktust, és ezt is jó volt látni.

És hát akkor SPOILER VESZÉLY!
Ajánlom, hogy ezt tényleg csak akkor olvassátok el, ha elolvastátok a könyvet is, mert teljesen tönkre vágja az élményt. Egyszerűen annyira meghatározó csavarról van szó, hogy azt mindenkinek olvasás közben kell megtudnia.

Szóval, had beszéljek egy kicsit erről a bizonyos csavarról.
A könyv végén ugyanis kiderül, hogy Dara nem csak megsérült abban a bizonyos balesetben, hanem meg is halt, Nick pedig képtelen ezt feldolgozni, ezért néha magára veszi húga személyiségét. Hallucinációk, emlékezetkiesések, téveszmék... És ezt ténylegesen csak akkor lehet sejteni, amikor Lauren Oliver már ezt akarja. A könyv végig két szemszögből íródik, senkinek eszébe se jutna, hogy Dara halott.
És a legjobb az egészben, hogy visszagondolva nem zavarodik össze az ember, nem érzi azt, hogy ez egy erőltetett lépés volt. Nem, visszagondolva csak így nyer értelmet minden. Itt jöttem rá, hogy a két testvér egyáltalán nem találkozott a baleset utáni cselekményrészekben. Itt nyer értelmet az a jelent, amikor Dara és Parker találkoznak, és "Dara" kiborul, amiért a fiú Nicknek szólítja.
Nick gyakorlatilag teljesen bekattant a testvére halálán, de mivel a család eleve széthullóban, és az anyja, akivel él, eleve nyugtatót eszik reggelire és altatót vacsorára, ez senkinek sem tűnik fel rögtön.
Visszagondolva az egész könyv rettenetesen fájdalmas. Én az az ember vagyok, aki sokkal jobban retteg a mentális betegségektől, mint a testiektől. Mert ha esetleg lebénul az ember, vagy elveszíti egy végtagját, akkor még mindig ura az elméjének. De ha valami pont azon a területen támad meg, akkor már saját magadban sem bízhatsz.
Borzasztó belegondolni, hogy Nick sokáig két személyiséggel rendelkezett, ketten éltek a fejében, és ez a két személy nem tudott egymásról.
És érthető, hogy miért történt vele mindez. Ő vezette azt az autót, amiben meghalt a húga, az agya pedig képtelen volt ezt feldolgozni, ezért megalkotott egy olyan világot, amiben Dara csak megsérült. Szívszorító belegondolni ebbe az egész helyzetbe, és végül is emiatt könyveltem el magamban nagyon jó könyvnek a Tünékeny lányokat.

SPOILER VÉGE

Borító: 
Na hát az nem nyerte el a tetszésemet. Az eredeti borító még úgy-ahogy tetszik, de a magyar szerintem kifejezetten rosszul sikerült. Hangulatban egyáltalán nem passzol a könyvhöz.
Ráadásul nem is kifejezetten igényes kiadás, elég rossz minőségű a papír, és kicsit olyan az egész könyv, mintha szét akarna esni a kezeidben.

Kedvenc idézet(ek):
"Képtelenség, hogy a legsötétebb dolgok a hétköznapi valóságunk mellett léteznek, párhuzamosan."

"Ha az ember majdnem meghal, furcsamód mindenki azt várja tőle, hogy a boldogság tengerén hajózzon, pillangókat kergessen virágos réteken vagy szivárványt lásson az autópálya olajtól sötétlő pocsolyáiban."

Röviden összefoglalva: 
Fura egy könyv ez. Ahogy olvastam, nem voltam odáig érte, igazából az utolsó negyedében pörögnek csak fel a dolgok. Viszont a végére kapunk egy olyan csavart, amitől minden megváltozik, és egészen máshogy fogsz tekinteni a nagy egészre. Minden egyes sor értelmet nyer, és ráadásul fájni is fog.
Én ajánlom, de azt is hozzáteszem, hogy csak és kizárólag akkor, ha nem adod fel és végigolvasod, akármennyire érzed úgy, hogy nem tetszik. Mert valóban a végétől lesz teljes.