Lucinda Gray - Az aranykalitka

Oldalszám: 270
Kiadó: Menő Könyvek
Fordította: Lami Juli
ISBN: 9789634033479
Országos megjelenés: 2017
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A tizenhat éves Katherine Randolph egy virginiai farmon nő fel, így el sem lehetne képzelni számára távolabbi világot az angliai Walthingham-birtoknál. Öröksége folytán azonban belecsöppen az 1820-as évek angol elitjébe, és még arra sem jut ideje, hogy ezt megszokja, amikor bátyja rejtélyes körülmények között meghal. Képtelen elfogadni, hogy baleset történt, majd a következő tragédiát sem. Furcsa látogatók kezdik zaklatni a ház lakóit, és főhősünk számára is egyre több sötét összefüggés rajzolódik ki. Vajon bírni fogja Katherine idegekkel, amíg rájön az igazságra?

Véleményem: 
Én megpróbáltam.
Tényleg megpróbáltam szeretni. Úgy álltam neki, hogy "na most akkor olvasok egy jót a hétvégén". Erre jött ez a könyv, a képembe röhögött, hülyét csinált belőlem, és még be is mutatott.
Pedig még a megjelenése előtt kinéztem magamnak, ugyanis a fülszövege alapján egészen ígéretesnek hangzott.

Mai könyvünk alapján vegyük át még egyszer, hogy mik a legsablonabb sablon YA könyvek összetevői, amelyek folyamatosan húzzák vissza ezt a kategóriát!

1. A főszereplő legyen egy tizenöt és tizenhét év közötti lány, akinek hirtelen megváltozik az élete. Jelen esetben Katherine hatalmas vagyont örököl, és egy óriási angol birtokra költözik egy amerikai tanya helyett.
2. Írjuk az egészet E/1-ben, mert csak úgy lehet igazán irritáló az egész!
3. A főszereplő legyen árva/veszítsen el valakit, aki nagyon közel áll hozzá. Lucinda Gray itt mindenkit felülmúlt, mindkettő megvan, még főszereplőnk kutyáját is kinyírta, biztos ami fix.
4. A főszereplőnek legyen minimum egy, de inkább kettő szerelme, akik természetesen viszontszeretik.
5. A hősszerelmes legyen felettébb titokzatos! Írónőnk itt is túlteljesített, William a 270 oldalból körülbelül húszon szerepel, és akkor már valószínűleg sokat mondtam.
6. A főszereplő legyen mindenkinél okosabb, de senki se higgyen neki, mert az úgy már nem buli. És persze legyen nagyon biztos az igazában, hiába nincs igaza.
7. Legjobb barátnő, aki csak azért van, hogy legyen, vagy, ha olyan a helyzet, egy szerethető, visszahúzódó szobalány. Itt mindkettő megvan, valaki nagyon kitett magáért, tapsot neki!

Ezt az egészet meg lehet fűszerezni még egy langymeleg gonosszal, ügyetlen megfogalmazással, és az elmaradhatatlan Happy End-del.

Ezek után már nem is tudom, mit mondjak.
Valahol fáj ez a könyv, mert én elhittem, hogy jó lesz. Tulajdonképpen az első olyan 50 oldalt még úgy-ahogy élveztem is.
Sőt, ha ezekre az alapokra építene is valamit, akkor rendben lenne a dolog. A 19. század Angliájáért odáig vagyok, a birtoknak és az azt körülvevő erdőnek megvan a maga hangulata, és maga az ötlet, hogy ebből az egészből kanyarítsunk egy krimit, kifejezetten tetszik.
A probléma ott van, hogy ez nem krimi. És nem is a 19. század Angliája.
Van benne némi cselszövés és ármánykodás, no meg egy kis gyilkosság, de az olvasó már a legelején látja, hogy ki a gyilkos és miért - és szörnyen magabiztos főszereplőnk ekkor még csak ott tart, hogy szerinte a bátyja nem megfulladt. Gyanúsítgatunk mindenkit, megy a hisztéria és a mutogatás, holott nem kell Sherlock Holmesnak lenni az ügy megoldásához.

Aztán, elméletileg az 1800-as években járunk, gyakorlatilag ez csak a ruhákból derül ki. A nyelvezete teljesen 21. századi, az írónő egyáltalán nincs tisztában a kor etikettjével és az akkori ember gondolkodásmódjával, no meg a különböző rétegekből származó emberek viszonyával. Felszínesen utánajárt, ami véleményem szerint annyiból állt, hogy megnézett egy (valószínűleg nem túl jó) kosztümös filmet.

Szóval, a könyv papíron történelmi romantikus és krimi. A történelmi és a krimi része egy az egyben hiányzik, kérdezhetnétek, hogy mi van a romantikával?
Nos, ha a másik kettő a nulla szinten van, akkor ez mínuszban.
Főszereplőnk két illetőt is kiszemel magának, szikra egyikkel sincs köztük, de hát ez, úgy tűnik, részletkérdés. A nagy választottról nem hogy nem tudunk szinte semmit, de nem is szerepel. Én vártam, nagyon türelmesen vártam, hogy két mondatnál több erejéig is szerepeljen. Hát, végül is meg is kaptam a dolgot, az utolsó tizenöt oldalon. Ez van, ezt kell szeretni.
Nem mintha eddig kitartott volna az érdeklődésem.
Mindenesetre itt, mint derült égből villámcsapás, elér hozzánk a tény, hogy ezek ketten nagyon szeretik egymást (hogy miért, az nagyobb rejtély, mint hogy ki volt a gyilkos), elcsattan egy csók, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A fogalmazás egyébként nem hogy nem korhű, hanem úgy egyébként is borzasztó néhol. A kedves szerző elkezd egy mondatot, egészen szépen fűzi egymás után a szavakat, aztán nevetségesen bénán fejezi be. És ez nem egyszer-kétszer történik meg, hanem rengetegszer.

Na és akkor a szereplők.
Egyszer már említettem, hogy nagyon nehéz jó makacs főszereplőt alkotni, mert vékony a határ a szerethető és az idegesítő között. Na hát Katherine-től én eret vágok.
Természetesen nagyon belevaló csaj, hiszen farmon nőtt fel, és természetesen hihetetlenül okos is, ami abban nyilvánul meg, hogy ostobaságot ostobaságra halmoz. Egyáltalán nem tud uralkodni magán, soha semmit nem lát át, legfeljebb csak akkor, ha már késő és egyébként is valaki az orra elé tolta az igazságot. De magabiztossága minden hiányossága ellenére határtalan, úgyhogy legalább biztosan el is követi mindig azt a hibát, amit kigondolt.
A többi szereplő pedig mind csak azért van, hogy legyen. Egyáltalán nem élők, ezek csak papírfigurák, akiket az írónő ide-oda tologat - teljesen céltalanul. Megvan a hőszerelmes, megvannak a gazdag kuzinok, megvan a szerethető, halott testvér, megvan a félénk, szerencsétlen szobalány, és persze megvan a legjobb barátnő is. Akivel egyébként nem tudjuk, miért barátkozott össze a főszereplőnk, mert két mondatot beszéltek, de azért barátnők.

És az a legidegesítőbb az egészben, hogy ez a könyv tényleg lehetett volna jó. Ha lennének árnyalt karakterek, ha a rejtély valóban rejtély lenne, ha a fogalmazás nem lenne ennyire gyatra, akkor ebből lehetne egy jó kis regény. De nem, ehelyett csak a gyatra YA-k tömegét erősíti, amik hozzájárulnak, hogy mindenki lenézze ezt a kategóriát.

Borító: 
Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de tetszik. Van egy hangulata, ami magával ragadja az embert.

Kedvenc idézet(ek): 
"A fájdalom könnyebben elviselhető, ha valakit lehet okolni érte."


Röviden összefoglalva:
Időpocsékolás.
Tény és való, hogy nem hosszú és olvastatja magát, de nincs benne az égvilágon semmi, amiért megérni elolvasni, és még irritáló is. Ha jó történelmi romantikust akartok, akkor olvassatok Outlandert, ha meg krimit, akkor Sherlock Holmest, és kíméljétek meg magatokat ettől.