Dan Wells - Nem vagyok sorozatgyilkos

Oldalszám: 240
Kiadó: Fumax
Eredeti cím: I Am Not a Serial Killer
Fordító: Szebegyinszki Szilvia
ISBN: 9789639861442
Országos megjelenés: 2012
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…

Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

Véleményem:
Dan Wells azt írja az első oldalakon, "Külön köszönöm nagyszerű feleségemnek, hogy a könyv írása során végig támogatott, és azután sem hagyott el, hogy elolvasta."
Nos, akkor még nem érthettem pontosan. Csak amikor befejeztem a könyvet, akkor futott át az agyamon, hogy Dan Wells a kiadás után vajon melyik pszichiátriára kerülhetett.
Viccet félretéve, minden tiszteletem ezé az emberé. Papírra vetett egy nagyon komoly pszichológiai betegséget, ami azért nem olyan egyszerű dolog, főleg, ha az ember hiteles akar lenni - márpedig anélkül nem sok értelme van. Az egy dolog, ha tudod, hogy mi egy ilyen probléma pontos leírása, az pedig egy másik, ha ezt teljesen meg is érted, át tudod érezni, és még tovább is tudod adni.

Az alapszituáció az, hogy van nekünk egy John, aki szociopata, a családja halottasházában segédkezik, és a sorozatgyilkosok megszállottja. Betegesen érdekli a téma, mindent tud a pszichológia oldaláról, fejből fel tud sorolni szerintem kb. minden sorozatgyilkost, és hogy hogyan öltek - és mindemellett retteg attól, hogy ő is azzá válik. Hiszen sok olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek sok sorozatgyilkosban is megvan.
John szabályok szerint ér és pszichológushoz jár, de minden borul, amikor városában megjelenik egy sorozatgyilkos.

Azért van egy valami, ami nagyon nem tetszett.
Persze tudtam róla előre, nem árultak zsákbamacskát, de amikor már benne voltam a sztoriban és egyre jobban kibontakozott ez a szociopata szál, akkor rettenetesen rosszul esett a misztikus rész. Oké, misztikus thriller, sanszos, hogy kell bele misztikus rész, de... Sokkal jobban örültem volna, ha nincs.
Megvan ennek a maga metaforikus jelentése, ezt is értem. A démon valahol azt szimbolizálja, hogy a sorozatgyilkosok valójában betegségben szenvednek, és bár rettenetesen nehéz ezt egy egészséges embernek megérteni, általában magukon kívüli okokból ölnek. Ez egy nagyon komoly mentális probléma, ami kezelésre szorul. John is elég rossz helyzetben van, de ő azért még mindig más kategória, még ha közel is áll ahhoz, hogy belőle is sorozatgyilkos lehessen.
Szóval értettem, hogy miért volt ez a rész (nyilván a cselekmény is jobban pörög tőle), de szerintem sokkal profibb lett volna az egész - és az íróból egyértelműen kitelt volna az a még profibb - ha nem használ ilyen elemeket. Enélkül talán még nyomasztóbb és lelkiekben megterhelőbb lett volna az egész, de hát valahol ez a lényeg. Megmutatni, hogy a pszichológiai problémák mennyire komolyan és borzasztóak - elsősorban annak, akinek ezzel együtt kell élni, illetve azoknak, akiknek egy ilyen emberrel kell együtt élni.
Mert akármennyire szereted azt a személyt, aki ilyesmivel küzd, ettől csak még nehezebb. Te mindent megteszel érte, kimutatod a szereteted, ő pedig mindenre máshogy reagál, mint ahogy várnád. És nem azért, mert ő nem szeret, hanem mert teljesen máshogy van összerakva, máshogy reagál, máshogy mutatja ki az érzéseit. Ez egy nehéz helyzet, és minden tiszteletem azé, aki minden egyes napját így éli le. Mindkét félnek küzdeni kell, de azért megtalálhatják az utat egymáshoz.
Ahogyan ez a könyvben John és az anyja között is van.

Tehát kapunk egy szociopata lélektant, ami engem nagyon megviselt. Fantasztikus könyv, de épp ezért lelkileg teljesen padlóra kerültem tőle.

A leírások ennek az egésznek szerves részét képzik, sok helyen egyszerűen tökéletesre sikeredtek. Már az első jelenetnél kikészültem. Most legyünk őszinték: mind tisztában vagyunk a halottasházak létezésével, de azért jelentős részünk sosem gondolt bele, hogy pontosan mi történik ott, és annyira nem is akart. Na, hát John hatalmas lelkesedéssel veti bele magát a hullák temetésre való felkészítésére, én meg csak ültem a kocsi hátsó ülésén összeszorított fogakkal, az arcom meg szépen fokozatosan elveszítette az összes színét.
Könyvek esetében nem igazán szokásom kikészülni az ilyesmitől, de ez sok(k) volt. Ráadásul az egészet John szemszögéből látjuk, akit lázba hoz a téma, és minél.... nos, rosszabb állapotban van egy test, őt annál jobban érdekli.

Ez egy laza bevezető, aztán jöhetnek a gyilkosságok. Nyugalom, minden egyes részletről tudomást szerezhet az olvasó.

Minden komolysága mellett Dan Wells azért arra is figyelt, hogy ne rombolja le teljesen az olvasóit lelkileg. Amikor már nagyon sok lenne, akkor azért belevisz egy kevéske humort és oldja a hangulatot. Ezek a részek szerencsére nem ütnek ki nagyon a könyvből, pont illenek oda, ahol vannak, és mindig jókor jönnek.
A könyv egyébként terjedelemre nem hosszú, de én nem tudtam vele gyorsan haladni. Szerintem ha az ember úgy istenigazából belegondol ebbe az egész szociopata ügybe, akkor kénytelen behúzni a kéziféket, ugyanis néha-néha szükség van egy rövid szünetre, amikor megemésztheted, ami addig átjött.

A párbeszédek dr. Neblinnel különösen tetszettek. Látszik, hogy kedveli Johnt, és segíteni akar neki, és az is látszik, hogy John fokozatosan elkezd kötődni hozzá, csak ő maga sem tud ezzel az érzéssel mit kezdeni. Neblin és John is különösen eszes emberek, és bár nem sok közös jelenetük akad, ezekért odáig voltam. Ritka az, hogy egy-egy párbeszédet ennyire kiemelendőnek tartok, de ez most egy ilyen eset.

A végével elégedett voltam, a gyilkos azért okozott egy kicsi meglepetést, és ezer százalék, hogy elolvasom a következő részt, csak előtte szükségem van egy kis szünetre.

Karakterek:
Tulajdonképpen a könyv legeslegfontosabb eleme John, és egy elég rendhagyó karakter. Az a jó, hogy Dan Wells bemutatta, miben más egy szociopata világa, de közben arra is figyelt, hogy az olvasók végig érteni tudják Johnt. Ez a srác beteg - ez van, ezzel született, ezzel kell együtt élni. De minden problémája ellenére még járhat jó úton. Szeret a maga módján és ha ragaszkodik valakihez, akkor ahhoz nagyon, mégha ezt ő maga sem igazán veszi észre. Folyamatosan elemzi magát, igyekszik a jó úton maradni. A karaktere nem marad egy helyben, sokat fejlődik a könyv eleje és vége között. Amikor megismerjük, folyamatosan azt hajtogatja magában, hogy normális akar lenni, és újra és újra végigjárja, hogy ehhez miket kell tennie.
A könyv végén már belátja, hogy pontosan olyan nem lehet, amit "normálisnak" gondol, de vannak dolgok, amiket igenis megtehet annak érdekében, hogy jó életet élhessen. Nincs Heppy End, tökéletesen tisztában van vele, hogy mindig is lesznek nehézségek az életében, de igyekszik.
John édesanyjára, megmondom őszintén, sokszor haragudtam. Aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak nem tudta kezelni a helyzetet, de ez azért változott. Az az igazság, hogy nem egészen volt tisztában vele, hogy mit jelent az, hogy a fia szociopata, azt pedig végképp nem tudta, hogy mit kezdjen vele. Hibát hibára halmozott, ami egyre csak növelte a konfliktusok számát, de ez emberi dolog. Kezelhette volna jobban az elejétől fogva? Igen. De nem tette, és ezen már nem lehet változtatni. Most már inkább a jelenre kell koncentrálnia.
A többiek karakterének annyira nem volt nagy szerepe, igazából egyelőre csak John szempontjából számítottak, de ez még változhat.

Borító: 
Kellően hátborzongató. Szörnyen nyomott hangulatom lesz már attól is, ha ránézek, de ez van, ez egy ilyen könyv. Igazából nagyjából elégedett vagyok vele, bár lehetne jobb is.

Kedvenc idézet(ek): 
"Nem érdekes, mások mit gondolnak, ha tudod, hogy igazad van."

"Bioszon tanultuk az élet definícióját. Akkor nevezünk valamit élőlénynek, ha eszik, lélegzik, szaporodik és növekszik. A kutyák élnek, a kövek nem. A fák élnek, a műanyag nem. Ha csak ezt a definíciót nézzük, a tűz nagyon is él. A fától a húsig mindent megeszik, és a hamut üríti maga után, levegőt lélegzik, mint az emberek. Oxigént szív be, kormot fúj ki. A tűz növekszik, és terjeszkedik, új tüzeket alkot. Olajat iszik, hamut ürít, küzd a területéért, szeret és gyűlöl. Néha, ahogy figyelem, hogy vánszorognak át az emberek a mindennapokon, úgy érzem, a tűz sokkal inkább él, mint mi – fényesebb forróbb, és biztosabb magában. Tudja, hova tart.
A tűz nem nyugszik, a tűz nem fogad el semmit, a tűz nem csak úgy „elvan”.
A tűz cselekszik.
A tűz él."

"Nem az a furcsa, hogy én a megszállottja vagyok, hanem az, hogy mások miért nem."

"Mindenki fél a másságtól, és aki a leginkább különbözik, az nyeri majd a boszorkányüldözés-játékot."

Röviden összefoglalva: 
Ajánlom, ha úgy érzed, érdekel egy szociopata lelki világa, képes vagy teljesen átérezni, amit olvasol, és közben nem roppansz bele ebbe az egészbe. Bennem nagyon mély nyomokat hagyott, és abban is biztos vagyok, hogy folytatom a sorozatot.
Ha teljesen hidegen hagynak a pszichológiai problémák, vagy épp nem túl erős a gyomrod, akkor viszont nem biztos, hogy ez a te könyved.

Maggie Stiefvater - Forever (Mercy Falls farkasai III.)

Először is, remélem, mindenkinek tetszik az új design! :D
A terv az volt, hogy ősszel őszi designt kap a blog, csak aztán kicsit mindig elcsúszott a dolog, de hát elvégre még mindig ősz van, csak október vége. De ősz.
A kódolás most is Blair mesterműve, és én személy szerint imádom, de a fejlécet kivételesen én csináltam.
És még valami: átléptük a 15 000 megtekintést, amiért jár nektek egy hatalmas köszönet. Furcsa belegondolni, hogy már itt tartunk, pedig nekem úgy tűnik, mintha alig néhány hete kezdtem volna el könyvvéleményeket írni :D
És hát akkor jó olvasást a mostanihoz!

Oldalszám: 384
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Forever
Fordító: Gazdag Tímea
ISBN: 9789632455266
Országos megjelenés: 2011.12.06
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
akkor… 
Amikor Sam megismerte Grace-t, ő farkas volt, Grace pedig ember. Sam végül megtudta, hogyan lehet ember, szerelmük a különös távolságtartásból a közös élet intenzív közelségévé változott. 
most… 
Itt véget is érhetne a történetük. De Grace nem maradhat ember. Ezúttal ő a farkas. És Mercy Falls farkasait egy végzetes, különös vadászat fenyegeti. 
örökké… 
Sam bármit megtenne Grace-ért. De képes-e egyetlen fiú és egy szerelem megváltoztatni az ellenséges, veszett világot? A múlt, a jelen és a jövő összeomlani készül, egyetlen pillanatban – élet és halál pillanatában. A búcsú vagy az öröklét pillanatában.


Véleményem: 
Tipikusan az a könyv, amit nem tudtam letenni, mert egyszerűen hozzáragadt a kezemhez, holott lassan akartam olvasni, mert nem szerettem volna a végére érni.
De vége lett. És sokkal, de sokkal gyorsabban, mint ahogy az megfelelő lenne a lelki világomnak. Mert hiába van még egy könyv - Grace és Sam sztorija lezárult. Mercy Fals története majdnem minden tekintetben véget ért, és ezt azért még nem sikerült teljesen feldolgoznom.

Na de akkor.
A könyv elején Grace farkas, Sam pedig ember. Grace még abban az időszakban van, amikor gyakran változik át, és nem igazán van logika a dologban. Sam szeretné végre megtalálni és egyben tartani a falkát, de Beck nélkül ez nem megy, ráadásul ott van Cole, akin majdhogynem lehetetlen kiigazodni. Shelby is újra megjelenik, és ha ez még nem lenne elég, Isabel apja eléri, hogy megkapják az engedélyt a farkasok kiirtására.

Szóval főhőseinknek egyáltalán nincs ideje unatkozni, és az olvasónak sem. Nem is tudom eldönteni, hogy ez a rész tetszett jobban, vagy a második. Az biztos, hogy a sorozat ott van azon könyveim listáján, amire elég ránéznem, és fél másodperc alatt keresztülmegyek egy teljes érzelmi hullámvasúton.

Sam és Grace kapcsolata kiteljesedik, és ez egy olyan része a könyvnek, ami szerintem már önmagában elég ahhoz, hogy érdemes legyen elolvasni. Mert a szerelmük nem az a sablonos álomszerelem, ami csak a mesékben létezik. Maggie Stiefvater maga is leírja a könyv végén, hogy létezhet ilyen kapcsolat, ha megvan a kölcsönös szeretet és tisztelet. Grace és Sam nem tökéletesek, és nem egyszer azon is elgondolkodnak, hogy miért jó ez a kapcsolat. Ugyan nem gyakoriak a konfliktusok, de azért egyszer-kétszer van ellentét. Viszont ezeket is megoldják, és a végén mindig rájönnek, hogy szeretik egymást, és ez így van jól. Nagyon szép lezárást kaptak, egyszerűen imádtam őket. Nem egy nyálas love-sztori, hanem egy valósághű, szép és kifinomult szerelmi történet.

És persze ott van Cole és Isabel. Ők ebben a részben még nem kapják meg a lezárásukat (vigyázz Sinner, nemsokára találkozunk), de azért már érezhető, hogy milyen irányba fognak menni. Az ő történetük egészen más, de még mindig nem sablon, és még mindig el tudom képzelni, hogy ilyen is van. A második részben nagyon szurkoltam nekik, most pedig megöl a kíváncsiság, hogy hogyan is lesz tovább.

És akkor még ezeken kívül is van izgalom bőven. Az első rész kimondottan nyugis volt, ha nem nézzük az érzelmi síkokat, a második egy kicsit mozgalmasabb, ez pedig tovább fokozza a dolgokat. Sam nem tudja, mit tegyen és hogyan. Neki kell a falka élére állni, mivel Beck már nincs - de feltétlenül szükségesnek érzi, hogy beszéljen Beckkel, ezért azon igyekszik, hogy valahogy legalább egy kis időre embert csináljon belőle. Cole beveti minden tudományát, csapdákkal vadásznak, és mindemellett próbálnak rájönni, hogyan menthetnék meg a farkasokat a vadászat elől.

Az utolsó jelenetsor pedig tökéletes volt. Nem szeretném lelőni a poént, de annyit leírhatok, hogy gyakorlatilag minden egyes jellemfejlődésnek adott egy szép lezárást - mindezt néhány oldal eseményei alatt. Minden felgyülemlett feszültség itt csapódik le, és Maggie Stiefvater remekül oldotta meg.
Egyébként szokása az utolsó oldalakon előadni egy olyan szituációt, amiből egyszerűen képtelenség kiutat találni, és a szereplők mégis találnak.

A helyszínt és a világot pont úgy szeretem, mint eddig. Mint ahogy már említettem, elég nehezen barátkoztam meg a gondolattal, hogy a vérfarkasok egészen mások, mint ahogy megszoktuk őket, de végül is ezek nem is vérfarkasok, csak jobb szó híján hívjuk így őket. A farkassá válásnak ugyanis ezekben a könyvekben elég konkrét biológiai magyarázata van, és nem csak ölbe tett kézzel várják a véget, és sóhajtoznak, hogy "hát igen, megharapták, előbb vagy utóbb véglegesen farkassá válik oszt' jól van az úgy", hanem mindent megtesznek azért, hogy segítsenek a helyzeten.
Mercy Falls és a Boundary erdő pedig véglegesen és visszavonhatatlanul a szívemhez nőttek. Olyan erőteljes és jó hangulata van, hogy azt nem tudom, és nem is akarom elfelejteni.
Mindenesetre ebből hamarosan újraolvasás lesz.

Az egyetlen kis problémám Grace és a szülei kapcsán merül fel. Egészen eddig teljesen oda voltam azért a gondolatért, amit a sorozat felvezetett az üggyel kapcsolatban, de itt a végén, ahol pont arra vártam, hogy ez is kap egy szép lezárást, kicsit összecsapottra sikeredett. A függetlenné válás, a szülőktől való elszakadás, hogy ez mikor időszerű, és mikor jogos idő előtt - vagy egyáltalán jogos-e valamilyen helyzetben idő előtt - egy elég komoly téma. Nyilván a végét úgy kellett megírni, hogy az olvasónak megmaradjon a lehetősége a saját véleményének megalkotására, de én akkor is kevésnek találtam. Csak egy egészen kicsit kellett volna több időt szánni rá, és befognám a számat.

A stílus pedig... Hát, Maggie Stiefvater. Szerintem egy sorozat harmadik résznénél már nem kell arról magyaráznom, hogy ezt vagy szereted, vagy nem. Én oda meg vissza vagyok az írónő stílusáért, de azt is értem, ha valaki nem. Nagyon nagyon "embere válogatja" kategória, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy igényes.

Karakterek: 
Még ilyen körülmények mellett is talán a karakterek a könyvek igazi erősségei.
A legjobban azt szeretem, hogy itt aztán tényleg senki sem tökéletes, mindenki emberi. Mindenki hibázik, és mindenki cselekszik jól, mindenki változik. Grace gyakorlatilag teljesen felnő. Tipikusan az a legtöbb helyzetben magabiztos lány, aki elég nehezen ismeri el, ha hibázik, de most már azért néha sikerül neki. Bár közel sem ő a kedvenc szereplőm, azért elég rendesen a szívemhez nőtt, és sajnálom, hogy el kell búcsúznom tőle.
Sam visszafogott és kedves, de - és ez szerintem egy nagyon jó húzás - nem a legbátrabb ember a földön. Végre egy főhős, aki nem rohan hideg fejjel a világ legnagyobb veszélyei felé, hanem igenis előfordul, hogy nincs elég bátorsága valamihez. Ez persze változik, hiszen elég sok mindent kell neki csinálnia, és nem nagyon van más választása, ha meg akarja menteni a szeretteit, de rengeteget rágódik, soha életében nem volt elég magabiztos, és igenis vannak dolgok, amiket egyszerűen nem képes feldolgozni. Külön tetszik, hogy külsőre sem tökéletes; nem kigyúrt, nincs gyönyörű arca (köszönöm annak a két embernek, aki vette a lapot és elmosolyodott). De Grace szereti úgy, ahogy van, és ő is szereti Grace-t - márpedig akkor mi más kell még?
Cole esetében már említettem, hogy Maggie engem megvett kilóra. Annyira különleges és érdekes karakter, hogy arra nem találok szavakat. Igazi zseni, mindene megvolt, de tönkretette a saját életét és lelépett, és mindennek tudatában is van. Az elején csak nyomokban jó ember, de a végére már teljes mértékben, vitathatatlanul az. Még jó, hogy róla még lesz mit olvasni, különben meg is őrülnék.
És apróság, de annyira tetszett, hogy mindig úgy veszi fel a telefont, hogy "Da." Tényleg nem nagy dolog, de akkor is... Egyetlen szó, és mégis annyira jellemző rá.
Isabel az a lány, akire első ránézésre azt mondod, hogy... hát. Érdekes foglalkozást űző nőszemély, aztán ha közelebbről is megismered, rájössz, hogy a smink egy egyáltalán nem hétköznapi embert takar. Vele kapcsolatban is voltak érdekes gondolatok a családról, mint fogalomról, és nagyon ajánlom, hogy Cole és ő végre véglegesen is találjanak egymásra.

Borító: 
Még mindig a második a kedvencem, de ez is nagyon tetszik. Nagyon Gigernek való borítók ezek itt. Szerettem nézegetni, amikor épp nem olvastam valamilyen oknál fogva, és a polcon is jól mutat.
Ráadásul remekül visszaadja a könyv hangulatát, márpedig én ezt értékelem a legjobban egy borítóban.

Kedvenc idézet(ek): 
"– Szegény nyomorultak – szólalt meg Cole, a csillagokat bámulva. – Eléggé unhatják már, hogy mindig minket néznek, mi pedig mindig ugyanazokat a hibákat követjük el."

"– Az embereknek nem kiérdemelniük kell a kedvességet. Kiérdemelni a gonoszságot kell."

"Végeztem a félelemmel. Aznap éjjel kezdődött, amikor kettesben voltam a gitárommal a fürdőkádban, és azzal fog véget érni, hogy megint eltűnök egy farkastestben. Nem fogok félni."




Rövid összefoglalás:
Szerintem aki olvasta az első kettpt, annak már nem kell ajánlani. Szerintem nem érdemes pont itt abbahagyni, főleg, hogy ez az egyik legjobb rész. Én nagyon tudom ajánlani a sorozatot. Nekem egy maradandó élmény az olvasása, és lélekben még mindig képtelen vagyok elszakadni tőle.

Richelle Mead - Vámpírakadémia

Oldalszám: 240
Kiadó: Agave Könyvek
Eredeti cím: Vampire Academy
Fordító: Farkas Veronika
ISBN: 9789639868618
Országos megjelenés: 2009
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
A világsikerű sorozat első kötetében Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Az akadémia falain belül a két lánynak különböző viszálykodással, rosszindulatú pletykákkal, tiltott szerelemmel és fenyegetésekkel kell megbirkóznia. De mindketten tudják, hogy a legnagyobb veszély a kapukon kívülről leselkedik rájuk.

Véleményem:
Először is, hadd meséljem el az ezzel a könyvvel kapcsolatos egyik élményemet, ami már eleve emlékezetessé teszi azt, hogy egyáltalán a kezembe vettem.
Az utóbbi időben finoman szólva is Jerome Valeska megszállottja lettem (Gotham c. DC sorozat, Cameron Monagham által zseniálisan előadva). Finoman szólva.


Na most, mivel legjobb barátnőm egyik reggel finoman a tudatomra adta, hogy kezdek az idegeire menni, elhatároztam, hogy egy napig teljesen távol maradok a témától, és elnyomom a fangirlt. Na most, a célnak tökéletesen megfelelt a Vámpírakadémiából készült film megnézése, mert hát azért gondoltam, az le fog kötni.

Csak hogy szemléltethessem a... Nem, semmi szemléltetés.
Csak be akartam szúrni ezt a képet. 

Életemben nem gyakran fordult még elő, hogy ne néztem volna meg előre a színészek listáját, de most nem néztem meg.
Képzelhetitek azt a fejet, amikor Cameron Monagham szembe jött velem, mint Mason Ashford.
Mondanom sem kell, hogy a tervem valahol ezen a ponton ment füstbe, de azóta is azt hajtogatom, hogy ilyen véletlen a világon nincs. :D

Mindenesetre nem csak emiatt hagyott bennem mély nyomokat a könyv, de ez is közrejátszott.
Ismeritek azt az érzést, amikor nagyon, de nagyon megtetszik egy könyv, de néha legszívesebben földhöz vágnátok?
Nos, nálam gyakran megesik, bár én defektes vagyok nyaktól felfelé, de úgy gondolom, annyira azért nem egyedi eset.

Na de nem akarok rögtön a közepébe csapni.
A könyv elején máris egy nagyobb fajta kavarodással kezdünk, és megtudjuk, hogy főszereplőnk, Rose, és legjobb barátnője, Lissa vámpírok, és megléptek a számukra fenntartott iskolából. Kiruccanásuk azonban már rögtön az első pár oldalon véget ér, ugyanis rájuk találnak, és vissza is viszik őket a Szent Vlagyimir Akadémiára. Itt elkezdjük megismerni a vámpírokat, akikről megint egy teljesen új képet láthatunk, és összetalálkozunk mindazzal, ami miatt Rose és Lissa menekülni akartak.

Nagyjából minden, amit ezen kívül mondhatnék, az spoiler. Szépen lassan jövünk rá, hogy a két lány miért is lépett meg, és hogy ez az egész rendszer hogy működik.
Mert hát lényeges, hogy nem csak így odadobják a vámpírokat, hogy amúgy ilyenek is vannak ám, hanem most van három alfajuk: morák, akik amolyan nemesek, és szükségük van vérre, nehezen tűrik a napfényt, de egyébként egészen emberiek, és varázserejük, vagyis uralják az elemeket, a dampyrok, akik a morák testőrei, az emberek és a morák egykori keverékei, és a strigák, akik erkölcstelen és erőszakos lények, mindenféle emberséget nélkülözve élik életüket.
Azt szögezzük le, hogy ez az egész már messze ezerszer jobb felállás, mint a "vámpír csillog a napon"-féle.

Igazából én ritkán szimpatizálok azzal, ha egy vámpírhoz hasonló lényt teljesen átalakítanak, de ezen próbálok túllendülni. A vérfarkasok esetében már sikerült a Mercy Falls farkasai kapcsán, hát gondoltam, itt is megemberelem magam, és a kreativitást fogom nézni, nem pedig azt, hogy a vámpír-mítoszon már megint áttrappolt valaki tűsarkú cipellőkben.
És ezen túllendülve azt kell hogy mondjam, hogy a világ tényleg érdekes és jó. Nem azt mondom, hogy nem volt hiányérzetem néha, de feltehetőleg ez javul a későbbiekben. Azért még van egy pár könyv a sorozatban, remélhetőleg az író minden szempontból kihasználta a nagy terjedelem adta lehetőségeket és szépen felépítette a világát.

Szóval ez a része rendben van, nem mondanám, hogy sok benne az extra, de azért szerettem.

Aztán ott van maga a helyszín. Na az már jobban a szívemhez nőtt.
Először is, imádtam azt a felállást, hogy nappal alszanak, éjjel járnak suliba, és ez mindenkinek teljesen természetes. Sikerült egy teljes képet alkotnom az épületről, mert nem csak rohangálunk a helyiségek között úgy, hogy a kilenc tizedének csak a megnevezését közlik, hanem minden kinéz valahogy és van benne valami különleges, amiről meg lehet jegyezni. Én már csak ilyen vagyok, egy helyszín teljesen a szívemhez tud nőni.

A cselekmény úgy ahogy oké. Bár itt néha azért felhúztam magam.
Én általában nehezen jövök rá a csavarra, szóval ilyen szempontból igazán előnyős olvasó-példány vagyok, de itt még én is nagyjából mindent észrevettem, jóval azelőtt, hogy a szereplők egyáltalán gondoltak volna rá. Rengeteg dologról messziről ordít, hogyan hogyan és mint lesz, de itt vagy mindenki vak, vagy én lettem hirtelen zseni, márpedig az utóbbira kisebb az esély.
Aztán: sokszor futottam bele teljesen logikátlan lépésekbe. Például Rose nem egyszer megemlíti, hogy Lissa utálja, ha belemászik a fejébe, majd rendszeresen megcsinálja, és az első alkalom után Lissa már igazából úgy reagál, mikor megtudja, mintha Rose azt jelentette volna be, hogy tegnap kétszer is kikötődött a cipőfűzője.

A kötelékük egyébként tetszett, viszont néha egy kicsit el lett dramatizálva, amit sajnálok, mert egyébként nagyon jól sikerült. Mert végre legjobb barátnőket látunk, akik nem esnek egymásnak, nem csak álbarátnők, hanem tényleg valódi barátok.
A végén pedig érződik, hogy izgalmas akart lenni, de aztán valahogy mégsem lett az. Az odáig vezető események viszont szintén jóra sikeredtek, és a vége nem annyira lapos, hogy elrontson mindent.
Rose és Dmitrij kapcsolata nagyon-nagyon tetszett (ez a gyengém. Az egyik), de rettenetesen kevés időt kapott.

Az írásmóddal nem volt bajom, viszont a fordítással már igen. Oké, ez nem az író hibája, de attól még szörnyen zavaró.
Például tudom, hogy a "fuss" és a "fussál" alak is helyes, de azért ritkábban használjuk könyvekben a másodikat, márpedig itt minden olyan igének, aminek van hosszabb felszólító alakja, az van jelen. Ez részben személyes, de engem akkor is iszonyatosan irritált.
Ezen kívül elég sok hibát és elgépelést találtam, amitől a falat tudom kaparni.

Összességében tetszett a könyv, bizonyos részleteibe egyenesen beleszerettem, de sokszor haragudtam is rá. Az biztos, hogy folytatni fogom a sorozatot, mert bőven megér annyit, sőt. Szerintem még majd élvezem is.

Karakterek:
Most jön az, hogy Mason Ashford még az egyik kedvenc szereplőm is. De azért a film egy Jerome Velaska után éles váltás volt. 
Rose olyan karakter, akit egyszer nagyon is kedvelek, egyszer meg fejbe akarom vágni valamivel. Egyrészt a karakterfejlődése eléggé el lett rontva, mert nem egy szépen követhető folyamat, hanem egyik pillanatról a másikra vált át, másrészt gyakran mond ellent saját magának.
Akkor például egyenesen imádtam, mikor rájött, hogy mégse kéne hazudnia, és szépen be is vallotta, hogy mit tett, de amikor kíváncsiságból belemászott Lissa fejébe, holott tudta, hogy az mennyire utálja, akkor nagyon szívesen vágtam volna hozzá a könyvet. És nem érdekel, hogy ez egy lehetetlen művelet. 
Remélhetőleg a későbbiekben Richelle Mead eldönti, hogy mit is akar vele kezdeni, és akkor minden jó lesz.

Lissa sokszor idegesített, én túlzottan nyafogósnak találtam, viszont nem utáltam, sőt. A végére kimondottan kedveltem, annak ellenére, hogy éles helyzetben inkább elkerülném. De aranyos volt a kapcsolata Christian-nel, tiszta szívemből drukkoltam nekik. Mert hát a fiút is nagyon bírtam, az egyik kedvencem a könyvből.
Dmitrij-ről csak annyit tudok mondani, hogy igazi könyves álom-pasi, ÉS van egyénisége is. Köszönöm. Csak hát szörnyen keveset szerepel, remélhetőleg a következő könyvekben többet futok össze vele. Felelősségteljes, ami nagyon tetszik, kedves, és egyáltalán nem hülye.
És igen, én bírom Mason-t, viccet félre téve. Rendes srác, viszont szerintem nemigen illik Rose-hoz. Én szeretem a szerelmi háromszögeket, de imádkozom érte, hogy ebből ne legyen az.
Egyébként még egy nagy előny, hogy azért vannak szereplők szép számmal.
Értelmes megállapítás. Köszönjük Giger.
Viccet félre téve, ez igenis pozitívum az ilyen könyvek terén. Mert gyakran megesik a YA alkotásokban, hogy a helyszínünk egy iskola, de vannak a főszereplők, meg van a tömeg, és ennyi. Itt viszont van a kettő között egy szép kis mellékszereplő réteg.

Borító:
Röviden és tömören: valami förtelmes. Nem adja vissza a könyv hangulatát, ez a lányka itten nem tudom, ki akar lenni, de hogy nem Rose, az egyszer biztos, és már csak úgy önmagában is... csúnya, na. Ezt nem tudom finomabban mondani. Ránézek, és elmegy az életkedvem.

Kedvenc idézet(ek):

Bocsi, d ezt megláttam és muszáj volt. 

"Dmitrij előttem sétált ki. Miközben alaposan megnéztem magamnak, felmerült bennem, hogy nem hagyhatom veszni a lehetőséget. A hátára ugrottam, pontosan abban a pózban, ahogy tanított. A meglepetés ereje is az én oldalamon állt. Minden tökéletes volt, fogalma sem lehetett arról, hogy jövök. 
Mielőtt hozzáérhettem volna, Dmitrij elképesztő sebességgel megfordult. Egyetlen fürge mozdulattal elkapott, mintha nem is lenne súlyom, és a földre tepert, hogy moccanni sem bírtam. 
Felnyögtem. 
– Nem csináltam semmit rosszul! 
Dmitrij farkasszemet nézett velem, miközben megfogta a csuklómat, de nem nézett ki olyan szigorúnak, mint edzés alatt. Olyan volt, mintha viccesnek találná a dolgot. 
– A csatakiáltásod meglehetősen árulkodó volt. Legközelebb próbálj meg csendben maradni! 
– Számított volna bármit, ha csendben maradok.? 
Dmitrij elgondolkozott. 
– Nem. Valószínűleg nem."

"– Tudod, mit szeretek benned, Mase? Hogy pontosan úgy gondolkozol, ahogy én.
– Ez bóknak is ijesztő."

Rövid összefoglalás:
Igazából ajánlom. Vannak hibái, és ugyan nem letten olyan hatalmas rajongó (csak egyes részletek rajongója, ha ez lehetséges. De azoknak nagyon), de azért sikerült berántania. Minden idegrohamom ellenére egy finoman szólva is kellemes élmény volt elolvasni, és igyekszem minél hamarabb megkaparintani a második részt is.
Nem mondom azt, hogy mindenkinek tetszeni fog, mert nem fog. Aki zavar, hogy megint teljesen új vámpír-világot kaptunk, és nem tud ezen túllendülni, az például szerintem meglesz nélküle.


Film trailer:
Egyébként suttogva hozzátenném, hogy bár rengetegen szidják a filmet, szerintem nem volt rossz. Sokszor nem hű a könyvhöz, de még mindig sokkal inkább, mint mondjuk egy Beavatott. Persze nem egy profi mű, de egynek elmegy, én élveztem. (Nem, nem azért, mert Cameron Monagham, mielőtt valaki félre találna érteni.)
Dominic Sherwood például itt sem színész, nem csak a Shadowhunters-ben, de nem volt rossz, mint Christian. És Zoey Deutch nekem kimondottan Rose.

Lauren Kate - Fallen - Kitaszítva

Oldalszám: 368
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Fallen
Fordító: Farkas Veronika
ISBN: 9789632454009
Országos megjelenés: 2011.06.02
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Van valami fájdalmasan ismerős Daniel Grigoriban. 
A rejtélyes és zárkózott fiú azonnal felkelti Luce Price érdeklődését, amint a lány meglátja a Sword & Cross bentlakásos iskolában. Ő az egyetlen jó dolog az intézményben, ahol tilos mobiltelefont használni, a többi diák nehéz eset, és minden mozdulatukat biztonsági kamerák figyelik. 
Csakhogy Daniel nem akarja, hogy bármi köze legyen Luce-höz és mindent megtesz, hogy ezt nyilvánvalóvá tegye a lány számára. De Luce nem képes lemondani róla. Úgy vonzza a fiú, mint az éjjeli pillangókat a tűz fénye, és muszáj kiderítenie, amit Daniel olyan elszántan szeretne titokban tartani… 


Véleményem:
Oké. Kezdjük egy recepttel.
Ez pedig a Young Adult műfajt visszahúzó, borzasztóan semmilyen, mégis megmagyarázhatatlanul népszerű könyv receptje.
Egy darab csaj, akinek a szemszögéből nagyjából az egész íródik, és akinek nem hogy egyénisége nincs, de emellett borzasztóan idegesítő és buta.
Egy darab fiú, aki egy igazi adonisz, titokzatos, és ebben ki is merül a tulajdonságainak listája.
Egy legjobb barátnő, akitől minden második olvasó idegrohamot kap. Oldalanként kétszer. Jobb esetben.
Egy darab suli, ahol megvan az amerikai tinifilmekből már mindenki által jól ismert elit csajok klikkje, akik rosszabb esetben túl sem lépnek ezen, jobb esetben egy hangyányival több infónk lesz róluk a könyv végére.
Egy vagy két szülő, akik megfelelő mértékben nincsenek sehol se a lányuk életében, mert így legalább senkinek sem tűnik fel, ha a tizenpár éves gyerek hetekig egy titokzatos pasi ágya alatt fekve kémkedik élete szerelme után.
A csaj legyen halálosan szerelmes a pasiba az első másodperctől fogva, akkor is, ha csak látta a sarkon eltűnni korán reggel a mosdóba menet, a pasiról derüljön ki, hogy UFO, vámpír és/vagy bukott angyal, legyen még egy teljesen jelentéktelen gonosz, aki csak azért létezik, hogy ilyen is legyen. A pasi minimum egyszer jelenjen meg félmeztelenül, és legyen ő is halálosan szerelmes a csajba első ránézésre. A csaj persze mondja el magáról ezerszer, hogy szürke, jellegtelen és csúnya, de azért nyilván döglenek utána a pasik, és a nem létező agyát hagyja a nemlétező büszkeségével együtt valahol ott, ahol a szülei tartják a nem létező szülői ösztöneiket.

Na, ebben a könyvben ez mind megvan.
Én már azt sem tudom, hogy mit vártam. Sokan beszéltek róla sok helyen, megláttam a könyvtárban, és még a fülszöveget sem olvastam el (öreg hiba), gondoltam, kiveszem, mit veszíthetek.
Négy óra huszonegy perc negyvenöt másodpercet és az összes létező életkedvemet. Azt veszíthettem vele.
Elkapott a déja vu. Pontosan ugyanazt éreztem olvasás közben, mint amit az Obszidiánnál, vagy a Csitt, csittnél. Az Alkonyat annyiban volt más, hogy ott több dolgon háborodtam fel. Ennyi.

Szóval. Ebben a könyvben főszereplőnk, Luce, bekerül egy intézetbe, mivel köze van egy bizonyos fiú máglyahalálához. Megjegyzem, a könyv nagyjából egyetlen pozitívuma az, hogy a helyzsín viszonylag érdekes, legalább az nem a megszokott sablon.
Szóval megérkezik ide, azonnal szerez barátokat, és persze ellenségeket, és nyilván Daniellel is azonnal összefut, mert hát különben minek lenne ott egyáltalán.
A könyv nagyjából két harmada három nap eseményeit mutatja be, ami még nem is lenne baj, amennyiben ebben a három napban történne is valami említésre méltó. De azon kívül, hogy megismerjük a helyszínt és a szereplőket, semmi sem történik. Márpedig itt kezdődtek az igazi gondok, mert ha legalább lefoglalnak valamivel - nem kell zseniálisnak lennie, elég egy kis izgalom - akkor nem kezdek el már olvasás közben azon agyalni, hogy mégis miért jó az nekem, ha ezt elolvasom, mi értelme az életemnek, és különben is, mikor kezdtük el az ilyenek alkotóit írónak nevezni.
Tudom én, hogy kegyetlen tudok lenni, de ebből most már olyan szinten elegem van, hogy az nem igaz. Valaki fejtse már ki nekem, hogy miért elég egy ilyen valamit megírni ahhoz, hogy valaki világhírű író legyen. Mert oké, elfogadom, ha valakik szeretik ezeket a könyveket. Talán ha néhány évvel korábban találkozom velük, nekem is megtetszenek, nem tudom, és ez már soha nem is derül ki. De az, hogy ilyenekből lesznek bestellerek, az azért már egy egészen picikét túl sok. És nem azért idegesít, mert sikereket érnek el - érjenek, nem érdekel. Hanem azért, mert más zseniális könyvek meg nem.
(És mondhatjátok, hogy ki vagyok én, hogy eldöntöm, mi a zseniális, és mi nem, de nem én döntöm el, hanem ebbe már több helyen futottam bele.)
Meg mert az ilyenek alapján ítélik meg az egész YA műfajt, ami azért már egy ideje túlnőtt ezen a szinten.

Oké, lapozzunk.
Luce összeszed egy idegesítő legjobb barátnőt, és vele kutat a titokzatos Daniel után. Közben még egy srác rákattan, de Luce persze nem belé szerelmes. Sebaj, azért még erőlködik.
Aztán felgyullad még egy srác (leginkább csak azért, hogy Daniel hozzáérjen főszereplőnkhöz, és hogy történjen is valami), majd a végén kapunk egy felettébb izgalmas eseménysort, hogy ne panaszkodjunk már. Megsúgom, nem jött be, én így is panaszkodom.

Azért volt, ami tetszett. Egyetlen egy szereplő, például. És már említettem a helyszínt. Igaz, sok minden paródiaszerűen el lett túlozva benne, de még így is elég jó. Maga az intézet lehetett volna kidolgozottabb, de például a környék érdekes. A temetőről tudtam konkrét képet alkotni, és a tornaterem is tetszett. Abszurd, de legalább kidolgozott és érdekes.

De sajnos szinte minden más teljesen semmitmondó és sablonos. A karakterek, az emberi kapcsolatok, a cselekmény, a minden. A fantasy szál messze nem elég kidolgozott. Egyetlen egy részlete jött be. Mert itt végre nem csak random vonzódnak egymáshoz a főszereplők, hanem kapunk egy már majdnem épkézlábnak titulálható magyarázatot is hozzá, ami ráadásul megér egy misét.
Az már más kérdés, hogy nem értem, miért kellhet valakinek egy ilyen buta lány, és hogy egy lány hogy süllyedhet odáig, hogy minden elvét és méltóságát elhajítja, csak mert ő vonzódik egy fiúhoz.

Egyébként ez idegesít a legjobban. Az ilyen könyvekben ugyanis jellemző, hogy a főszereplő lány elveszíti az összes valaha létezett tartását, csak mert nagyon szerelmes. De más könyvekben legalább egy pici büszkesége maradt, és volt egy határ, ahol azt monda, eddig és ne tovább.
Legalábbis néha ez is előfordul.
Itt viszont Luce egyszer sem mondja, hogy aha, itt a határ, szia. Egy ici-pici méltóság legyen már benne, könyörgöm. Ha nagyon őszinte akarnék lenni, és egy kis túlzást is belevinnék a szavaimba, akkor azt mondanám, hogy a könyv férfisoviniszta. Kívülállóként nekem teljesen az jön ki, hogy az író alacsonyabb rangúnak tekinti Luce-t. A lány ugyanis semmi mást nem csinál, csak Daniel után koslat, és akárhányszor a pasi megjelenik, a méltóságát besöpri a szőnyeg alá.
A könyveknek általában (jobb esetben) mindig van valami üzenete. Ha itt ez az üzenet, akkor vannak gondok.

A fogalmazás pedig unalmas. Nincs benne semmi különös. Ilyenkor tudom sajnálni a fordítókat. Bár ki tudja, talán ezt legalább nem olyan nehéz lefordítani.
A nyelvezet egyszerű, Lauren Kate egyelőre ez alapján nem néz ki őstehetségnek, de ki tudja. Talán csak jól titkolja, hogy az.

Már nem tudok erről mit mondani. Egy korosztálynak talán jó, de szerintem az érzelmi töltet teljesen hiányzik belőle, és túlságosan is sablonos és lapos ahhoz, hogy egy sokat olvasott embernek élvezhető legyen.
Mondjuk, hogy valahol az Alkonyat és a Csitt, csitt között van félúton. Ez alapján szerintem mindenki el tudja dönteni, hogy kell-e ez neki, avagy sem.

Karakterek:
Luce unalmas, idegesítő, buta, és azon kívül, hogy árnyékokat lát és oda meg vissza van Danielért, semmi sem derül ki róla. Két dimenziós, számomra tipikusan az a női főszereplő, akitől simán agyvérzést tudok kapni random pillanatokban. Nincs róla mit mondani, remélhetőleg nem lesz vele dolgom többé.
Penn nekem olyan, mint a Csitt, csitt-ben Vee. Az idegesítő legjobb barát, akinek az az egyetlen tulajdonsága, hogy minden lében kanál, és azt viszont olyan szinten műveli, hogy ilyet nem hogy a való életben nem viselnék el, még könyvben is kikészülök tőle. Valószínűleg érzéketlen vagyok, de én nem igazán sajnáltam azt, ami a végén történt.
Daniel. Innen üzenem az írónőnek, hogy az, hogy valaki titokzatos, nem mentesíti az alól, hogy tulajdonságai legyenek. Felőlem lehet adonisz, lehet űbercuki, lehet mindenki életének a szerelme, ezek nem számítanak igazi, emberi tulajdonságoknak. És ha az a magyarázat, hogy azért nincsenek emberi tulajdonságai, mert angyal, akkor meg angyali tulajdonságai legyenek. Nekem édes mindegy, csak legyen valamilyen.
Cam egy fokkal jobb volt ilyen téren, de hát velem meg lesz, ami lesz.
Az egyetlen szereplő, akit sikerült úgy istenigazából megkedvelnem, az Arriane. Szívem szerint vele kapcsolatban már abba kötnék bele, hogy túl keveset szerepel, de nem teszem, mert inkább a jót nézem, ami nevezetesen az, hogy szerepel egyáltalán. Megmondom őszintén, amikor megjelent, azt hittem, ő lesz a legjobb barátnő, és még örültem is, hogy végre valami újítás. De aztán jött Penn és belerondított.

Borító:
A következő jó pontját ezért kapja. Giger nem bírja az olyan borítókat, amin élő-lélegző ember van, de ez igazából tetszik. Van egy hangulata, szép a kép, és magára a helyszínre emlékeztet, ami eleve tetszett.
A Könyvmolyképző kiadó nagyon ott van borítók ügyében. Szeressük a Könyvmolyképző kiadót.

Kedvenc idézet(ek):
"– A kettes számú szabály: soha ne hallgass rám! – kacagott Arriane a fejét rázva. – Nekem papírom van róla, hogy elmebeteg vagyok!"

"A bizalom még a legjobb esetben is óvatlanság. A legrosszabb esetben öngyilkosság."

A plusz poén.

Rövid összefoglalás:
Nem igazán tudom ajánlani. Mint már mondtam, valahol az Alkonyat és a Csitt, csitt között van, ez alapján mindenki döntse el, hogy szerinte neki tetszeni fog-e. Ha az előbbi kettő tetszett, akkor ez is fog. Esetleg fiatalabb korosztálynak tudom elképzelni, vagy olyanoknak, akik még nem olvastak olyan sokat, mert akkor lehet, hogy élvezhető. De ha csak az angyal téma miatt merül fel, akkor meleg szívvel ajánlom Az Angelfall-t helyette.



Könyv trailer:

Maggie Stiefvater - Linger (Mercy Falls farkasai II.)

Kapcsolódó: Shiver

Oldalszám: 360
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Linger
Fordító: Gazdag Tímea
ISBN: 9789632452647
Országos megjelenés: 2010.09.15
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A szemük, emberi szem farkaskoponyában, a vízre emlékeztet: mint a víz tiszta kéksége, úgy tükrözi a tavaszi eget, az esőben habzó patak barnáját, a nyári tó zöldjét, amikor az algák virágozni kezdenek, a hótól elfojtott folyó szürkéjét. Akkoriban csak Sam sárga szeme figyelt engem az esőáztatta nyírfák közül, de most az egész falka tekintetének súlya rám nehezedik. A tudott dolgok súlya, a kimondatlanoké.

Véleményem:
Szeretem azt, mikor Moly-on megnézek egy könyvet, ami 85% körül áll, vagy még afelett, és a vélemények meg szinte kivétel nélkül negatívak. Ez is egy olyan könyv, amit a molyos felhasználók szeretnek agyonverni, mégis viszonylag jó értékelést kapott. Biztos megvannak azok a random könyvek, amikhez csak azok írnak, akiknek nem jött be.

De mindegy is, a Maggie Stiefvater könyvek esetében általában nem érdekel mások véleménye (máskor se, de akkor legalább úgy teszek, mintha. szörnyű egy ember tudok lenni :D), ugyanis - mint ahogy azt már kifejtettem párszor - a legkedvencebb YA szerzőm, imádom a könyveit, és szerelmes vagyok a stílusába.
És mivel a Shiver is tetszett, nem is volt kérdés, hogy folytatom az olvasást a második résszel. Valahogy mostanában mindig így járok, és ez most sem volt másképp: a második részt sokkal jobban imádtam, mint az elsőt.

Először is: marad az E/1, de a kettő helyett most már négy szemszögből nézzük az eseményeket, és én sokkal jobban szeretem ezt a megoldást. Eléggé el tudom unni magam az egy szemszöges könyveken, kivéve, ha a főszereplő nagyon-nagyon jól van megalkotva, de sajnos ebbe kevesebbszer futottam bele mostanában, mint az ellenkezőjébe.
Másodszor: Sam és Grace kapcsolata ugyan kicsit rózsaszín felhő-jelegű, de ezen túl egy egyszerű, szép párkapcsolat, és aminek örültem, hogy kevesebb a dráma ekörül, mint az első részben.
Harmadszor: továbbviszi Grace és a szülei konfliktusát, és ez az, amiért a Shiver befejezése után imádkoztam. Mert ez egy érdekes téma, érdekes kérdéseket boncolgat, és nagyon örültem, hogy nem ragadt meg egy alap szinten.

Na de.
Ebben a részben úgy indítunk, hogy akár lehetne minden happy, de ezt az illúziót elég hamar feloszlatja a könyv. Bejön egy Isabel szemszög, ami minden, csak nem vidám, Grace kapcsolata a szüleivel romlik, ráadásul az egészségügyi állapota sincs egészen rendben. Sam egyedül marad Beck híján, a farkasok élére kell állnia és segíteni a falkát, bevezetni az újoncokat ebbe a világba. Aztán ott van Cole, aki valamilyen oknál fogva farkas akart lenni, és hogy teljes legyen az élmény, előkerül egy elpusztult farkas is.

Mondanám, hogy több dolog történik benne, mint az első részben, de minek hazudjak. Fizikailag gyakorlatilag semmi, ami éppen zajlik, viszont lelki síkon Maggie megint nagyot alkotott.
Az egyik legfontosabb konfliktus, amit bemutat, Grace és a szülei között zajlik. Itt szerintem az a nagyon érdekes, ami a lányban lezajlik. A könyv felteszi a kérdést, hogy mi az, ami miatt el lehet szakítani az érzelmi köteléket szülő és gyerek között, és ha el lehet egyáltalán, akkor mi ennek a módja. Gyakorlatilag Grace gondolatain keresztül dolgozzuk fel a témát, mégpedig vele együtt. Mert nagyon jól tudja, hogy a szülei soha nem voltak igazán szülőnek valók, és nagyon sokszor abszolút nem viselkednek úgy, ahogy az az ember az anyjától és az apjától várná. Grace mégsem lép le azonnal, amikor beüt a káosz, mert ösztönösen kötődik valamennyire a családjához. Már részben letett róluk, de ennek ellenére vágyik rá, hogy érezze a törődésüket. Érdekes ez az egész, mert egy gyerek alapjáraton felnéz a szüleire, és úgy alakul ki benne, hogy az a jó, amit ők tesznek, de Maggie felveti, hogy mi van, ha egy gyerek rájön, hogy nem igazán van miért felnéznie rájuk. Nagyon remélem, hogy ezt később sem rontja el.

Aztán ott van Cole konfliktusa. Nem más vágta tönkre az életét, hanem ő saját maga. És van ez a mondata: " Egyszer volt, hol nem volt, még mielőtt összekötözött farkas lettem volna egy Tahoe hátuljában, a Josephine Clubon is túl, még a NARKOTIKA előtt, volt egy fiú, akit Cole St. Claire-nek hívtak, és bármit megtehetett. És ennek a lehetőségnek a súlya olyan elviselhetetlen volt, hogy ő törte össze magát, mielőtt másnak esélye lehetett volna." 
Na, hát ezzel a mondattal engem megvettek kilóra. Itt nem egy világraszóló tragédia van a háttérben, hanem az, hogy ez a srác mindent elrontott, és ennek nagyon is a tudatában van. És mindezt Maggie remekül adta elő.

Viszont volt egy negatívum is, amiért kedvem lett volna megütni valakit (akárkit, csak úgy, feles indulatok levezetésének céljából). Maggie nagyjából az első oldal táján lelövi a poént. Pedig a Grace körüli dolgok a végén nagyot üthettek volna - volna, amennyiben nem tudjuk meg a végkifejletet az első mondatok egyikéből. Nagyon, de nagyon kár érte.

A világot mindenesetre még most is szeretem, a hangulata megmaradt, az érzelmek végig a plafont verdesik, a plusz két szemszög nagyon jót tett, és végre megérkezett a harmadik rész is, úgyhogy nemsokára nekiállhatok olvasni. Alleluja.
Kínomban már olyan beteg és őrült novellát írtam (itten van ez is), hogy kezdem megkérdőjelezni saját józan eszem létezését.
Igazából nem csak ezért írtam, megrohant az ihlet, de az elmebetegségem előtörésében ez is közrejátszott :D 

Karakterek:
Gracet én most jobban megkedveltem, mint az első részben. Egy olyan karakter, akit két szóból simán felismerek, és nem tudom megmagyarázni, miért is pontosan, de nagyon a szívemhez nőtt. Egyedül azzal nem értettem egyet, hogy a betegeskedését ennyire elhallgatta a szerettei elől.
Sam még mindig Sam, és istenem, de imádom. Aranyos, nem tudok erre mást mondani. Igazi kis művészlélek, és az a jó vezető, aki nem hiszi el magáról, hogy jó vezető. A papírmadarai nagyon tetszettek, és azt is bírom benne továbbra is megmarad egyéniségnek, soha életében nem volt sablonos főszereplő pasi, de mégis könnyen beleszeret az olvasó. Sam, maradj ilyen örökké, légyszi! :D
Isabel szemszögén konkrétan örömtáncot jártam. Az előző rész után ki is jelentettem, hogy túl kevés volt belőle, erre most tessék, saját szemszöget kapott. Nagyon nincs rendben a családi élete, és egyfajta "teszek mindenre" stílusban él, amiről nem tudom elmondani, mennyire tetszett. Végig teljesen meg tudtam érteni - a szülei szándékos idegesítése, a hihetetlen szókimondása és a jószívűsége igazi szerethető karakterré teszi.
És Cole. Jaj, Cole. Nagyon szeretem olvasni a jól megírt jellemfejlődéseket, márpedig az övé az. Az elején abszolút nem kedveltem, sőt, de a végére ő lett az egyik - vagy ha nem, A - kedvenc szereplőm. Úgy változik egy drogos sztárból egy igazi hős, hogy közben végig megmarad önmagának, nem változik át másik emberré, egyszerűen csak előhozza a jó tulajdonságait, és vissza vesz a rosszakból. Nagyon-nagyon megszerettem.

Borító:
Jobban tetszik, mint az első részé, pedig már arról is ódákat zengtem. Nem tudnám megmondani, miért imádom ennyire, egyszerűen csak megfogott a hangulata. Egyszerű, de nagyszerű, szép, és tökéletesen illik a tartalomhoz. Órákig tudnám nézegetni.

Kedvenc idézet(ek):

"– Gyere – mondta Cole. Hátranézett a válla fölött Brisbane-re, aki bonyolult arckifejezéssel nézett utánam, miközben kifelé mentünk. Cole rámutatott, és így szólt: – Maga a rohadék szemétláda. Neki több keresnivalója van itt, mint maguknak." (Na ez volt az a rész, ahol végleg eldöntöttem, hogy imádom Cole-t.)

"– Ki van ott? 
– Tessék? – kérdeztem. 
– Nem fogadott hívás volt a mobilomon erről a számról. Kettő. 
– Ki beszél? – kérdeztem. 
– Angie Baranova. 
– Mikor hívták? 
– Tegnap. Korán reggel. Nem hagytak üzenetet. 
Cole. Biztos, hogy ő volt. Meggondolatlan seggfej. 
– Biztosan téves hívás volt – mondtam. 
– Biztosan – felelte. – Mert csak kábé négy ember tudja a számomat. 
Módosítottam a véleményemet Cole-ról. Idióta seggfej."

"– Szia. Bocs. Meztelen vagyok. 
– Nagyon örvendek. Isabel vagyok – mondta. – Mit csinálsz a házamban?"


Rövid összefoglalás:
Ha az első rész tetszett, egészen biztos, hogy ez is fog. Ha viszont nem, akkor ez sem, szóval nem érdemes nekiállni. A sorozatot én csak ajánlani tudom, de nem ígérem, hogy mindenki annyira odáig lesz érte, mint én, mert mint már mondtam egy párszor, Maggie stílusa agyon erős, és ha valakinek nem jön be, akkor annak nagyon nem jön be.












Könyv trailer:

Maggie Stiefvater - Shiver (Mercy Falls farkasai I.)

Istenem de hiányzott ez nekem. Fantasztikus dolog a nyaralás, imádok utazni, főleg külföldre, de azért a blogolás nélkül nem vagyok teljes. Már egészen elszoktam a laptopom billentyűzetétől. Na de most visszatértem, szenvedjetek! :D

Először is, köszönjük, átléptük a 10.000 megtekintést (azóta a 11.000-et is, de sebaj). Úgy, hogy napokig semmi mozgás nincs a blogon, megvan a napi átlag 30 megtekintés, és atyaisten, el sem hiszem. Persze a több száz feliratkozós blogoknak ez biztos semmi, de nekem nagy dolog, köszönöm nektek, Blair nevében is. <3

Férőhely híján csak négy könyv állt a rendelkezésemre, de erről a négy könyvről felett szándékom írni. Van más dolgom is, így most nem fog menni az egy nap-egy vélemény féle felállás, de azért igyekszem fenntartani legalább a látszatát annak, hogy aktív vagyok.

Na de akkor térjünk is a témára.


Oldalszám: 328
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Shiver
Fordító: Gazdag Tímea
ISBN: 9789632452319
Országos megjelenés: 2009.10.15


Fülszöveg:
Grace nem tud élni egy sárga szemű farkas borzongató közelsége nélkül. 
Sam két életet él: a nyárban és a télben… 
Aztán Grace találkozik egy sárga szemű fiúval, aki olyan ismerős, hogy eláll a lélegzete. 
Az ő farkasa! Csak ő lehet! 
De a tél itt van a nyakukon…


Véleményem:
Arról már áradoztam párszor, hogy mennyire szeretem Maggie Stiefvater könyveit. Arról is beszéltem, hogy ő tipikusan az az író, akinek a stílusát vagy imádod, vagy teljesen hidegen hagy minden, amit kiad a kezéből, mert egyszerűen nem vagy vele egy hullámhosszon. (Minderről valahol itt, itt, itt és itt és itt és emitt írtam. Oké, amikor elkezdtem belinkelni ezeket, nem gondoltam végig, hogy ennyi könyvéről írtam).
Egy ideig masszívan állítottam, hogy a Hollófiúk a kedvencem tőle, de aztán belegondoltam, hogy mennyire szeretem én a Skorpió vágtát, majd, hogy teljes legyen a zűrzavar a fejemben, jött a Shiver. Ezek után még csak meg sem próbálok kedvencet választani, mert annak nagyjából annyi értelme lenne, mint elolvasni a teljes Alkonyat sorozatot. Magyarul szenvednék egy sort nulla eredménnyel.

Szóval.
Történetünk Mercy Fallsban játszódik, egy kicsi és meglehetősen eldugott településben. Mercy Fallst a Boundary erdő öleli körül, amiről minden itt élő tudja, hogy farkasok lakják. Főhősnőnk Grace kiskorában majdnem elhalálozik, amikor a farkasok úgy döntenek, a lány megteszi rágcsának, de aztán csodával határos módon megmenekül. Innentől kerül be az életébe egy sárga szemű farkas.
Legközelebb akkor vesszük fel a fonalat, amikor Grace 17 éves. Egy fiú eltűnik, úgy gondolják, a farkasok ölték meg, ezért vadászni kezdenek rájuk. Főhősünk Sam ekkor golyót kap, és ezután emberré változik Graceék házánál - magyarul itt jön a képbe a farkasember felállás, itt kezdenek bonyolódni a dolgok.

Az igazi gondok ott kezdődnek, hogy ezek a farkasok a hidegtől válnak farkassá, és egyre csak közeleg a tél. Sam és Grace persze azonnal egymásba szeretnek, de nem tudnak mit tenni, ugyanis félő, hogy ez a fiú utolsó éve, és ha a hidegben farkassá vállt, mostantól az is marad.

Na most. Való, ami igaz: ebben a könyvben nem történik túl sok minden. Ha meg akarom számolni a nagyobb nyomerejű eseményeket, akkor egy kezem bőven elég hozzá.
Viszont nem is az a cél, hogy egy könyvben megtörténjen minden, ami az ember fantáziájától kitelik. Még csak nem is egy szép lassan felépülő románc bemutatása a cél.
Nem. Ez bizony egy kőkemény karakterdráma. Ebben a könyvben a legkülönfélébb emberek keverednek össze és kezdenek valami megmagyarázhatatlan módon kötődni egymáshoz. Ha csak a Grace és Sam alkotta szerelmes párt nézzük, már akkor is csak az jut eszembe, hogy ebben a két karakterben nincs gyakorlatilag semmi közös. Mégis értem a szerelmüket, sőt, egy idő után azt vettem észre, hogy ennek a két embernek együtt kell lennie, mert csak így kerek a világ.
Minden szereplőben van valami, amiben magamra ismerek, és olyan is, ami teljesen távol áll tőlem. Embereik és valósak. Ennyi.

Gyönyörűek és sokszor fájóak benne maguk a kapcsolatok. Sam és a többi farkas, Grace és a szülei, Isabel és Jack, Isabel és Grace - minden kapcsolatnak megvan a maga története, és egyik sem tökéletes, sőt. A legtöbb úgy borzalmas, ahogy van, de legalább reális.
Grace és a szülei kapcsolata például szerintem az egyik legfájdalmasabb pontja a könyvnek. Mikor megismerjük a lányt, már tisztában van vele, hogy a szülei nem jók szülőnek és teljesen elhanyagolták egész életében, és ez tökéletesen átjön a karakteréből, a viselkedéséből. Én olyan családból jövök, ahol mindig is a gyerekek voltak az elsők, és tudom, hogy a szüleim szeretnek, érzem, hogy törődnek velem. Grace ezt nem kapja meg. Sok olyan emberrel találkoztam, aki azt mondta, bár ne aggodalmaskodnának a szülei. Maggie pontosan bemutatja, hogy ez milyen lenne, és van egy olyan érzésem, hogy a könyv elolvasása után senki nem kívánja ezt magának.

Aztán ott van Sam és Grace szerelme. Na most, láttam moly-on, hogy ez milyen sok embert zavart. És értem is. Mert ha az ember nem figyel oda teljesen, akkor egy nyálas, erőltetett láv-sztori az egész. Viszont én már megtanultam, hogy Maggie könyveiben észre kell venni mindent, ami a sorok mögött van, és egy szó fölött sem szabad elsiklani, még csak véletlenül sem. Ugyanis teljes odafigyelés mellett átjön az, ami nekem mondjuk egy Obszidiánban nem. Hogy a szereplők ténylegesen szeretik egymást. És nem a tökéletességükért, mert senki sem tökéletes, se kívül, se belül. Hanem azért, mert észreveszik egymásban a jót, és valahogy kiegészítik egymást.

Ami eleinte nem jött be, az a farkas dolog néhány részlete. Ugyanis nagyon gyakran használja a könyv a vérfarkas szót, holott ezek a farkasok elég messze állnak a vérfarkastól. Semmi telihold vagy ilyesmi. Egyszerűen a kórság harapás útján terjed, a hideg hatására lép működésbe, és egy idő után az ember farkas marad és kész. Ez nem vérfarkas, ez valami hasonló.
De igazából tetszett, és nem tudtam, mit gondoljak ezzel kapcsolatban. Végül valahogy elfogadtam, főleg, hogy Sam egyszer utal rá, hogy ők nem is vérfarkasok, csak jobb szó híján hívják magukat azoknak.
Ami nagyon-nagyon tetszett ezzel kapcsolatban, az a farkasok egymással való kapcsolata. Összetartóbbak, mint egy átlag család, holott nem is rokonok. Tulajdonképpen az köti össze őket, hogy ugyanattól szenvednek, és együtt próbálnak túlélni, és élvezni az életnek azt a darabkáját, ami megadatott nekik.

És igaz, hogy a cselekmény nem a legpörgősebb, de azért koránt sem unalmas. A vége az a tipikus Maggie Stiefvater befejezés. Minden szál összefut, teljes a káosz, már biztos vagy benne, hogy nincs megoldás, majd az utolsó oldalakon mégis van. Ezt még valahogy el kéne tanulnom tőle.

Karakterek:
Gracet nagyon megszerettem. A szülei miatt sokkal önállóbb, mint mások az ő korában, gyakorlatilag látszik, hogy lassan teljesen függetleníti magát az otthoniaktól. Furcsa volt nézni a szerelmét Sam-mel, mivel ő az a rendszerető, realista fajta, meglehetősen talpraesett, Sam pedig érzékeny, álmodozó, és igazi művészlélek. Különös, de mégis jól mutatnak egymás mellett.
Mellesleg Maggie szinte minden karaktere különc, de úgy különc, hogy tényleg az. Grace is hasonló. Nem az van, hogy leírja, mennyire más, majd semmi furcsát nem mutat, hanem minden egyes gondolatából és cselekedetéből sugárzik, hogy másképp gondolkodik, mint a többség.
Próbál erősnek mutatkozni, de látszik, hogy a mélyben még nem nőtt fel teljesen, és szüksége lenne valakire, aki törődik vele. Részben valahol ezért is kapaszkodik Sam-be.
Sam az abszolút kedvenc ebből a részből. Nem az az álompasi típus, és ezzel Maggie gyakran játszik. Nem adonisz, nincs kockahasa, nincs tökéletes arca, és nem ő a rossz modorú rosszfiú, aki amúgy annyira nem is rossz. Magyarul abszolút nem sablon.
Sam tényleg érzékeny. Hihetetlenül jószívű, szerény és kedves. Szereti Gracet, ez minden mozdulatából látszik, ugyanakkor nem csak a lány körül forognak a gondolatai. Megvan a maga kis élete, ami éppen szétesni készül, ő pedig próbálja valahogy egyben tartani. Mindeközben belepiszkál az életébe a múltja is, amin nem egészen tudja túltenni magát - és ezt meg is értem. Egyszerűen csak imádom azért, aki.
Isabelt az elején utáltam, a végére megszerettem. Félreértés ne essék, nem változik ő szinte semmit. Inkább csak arról van szó, hogy Grace fokozatosan megismeri közelebbről, és vele együtt mi is.
Olivia az elején nekem csak olyan töltelék-szereplőnek tűnt, de aztán meglett a maga szerepe, bár egyelőre nem nagyon tudom, mit gondoljak róla, mert ahhoz nem ismerem eléggé. Becket úgy is megszerettem már az elején, hogy meg sem jelent, elegek voltak Sam emlékei hozzá. Grace szüleit pedig nagyon nem kedveltem, és megsúgom, hogy ez a második részben sem változott.

Borító:
Gyönyörű. Akárhányszor kézbe vettem, vagy letettem, mindig megcsodáltam a borítót. Teljesen tökéletesen illik a könyvhöz, visszaadja a hangulatát, és szerintem már csak úgy önmagában is szép. Tetszenek a színei, tetszik az egyszerűségei és a mintája. Minden.

Kedvenc idézet(ek):
"– Mit esztek? 
– Kölyöknyuszikat – feleltem. Grace szeme összeszűkült, hát rávigyorogtam. – Felnőtt nyuszikat is. Esélyegyenlőségre törekszem a nyuszievésben."

"Anya, apa, férjhez mentem. Ne nézzetek így rám. Nem vedlik egész évben!"

"– Kérdezhetek valamit? 
– Már megtetted. 
Elgondolkodott. 
– Akkor kérdezhetek két dolgot? 
– Ez is megvolt."

"Mercy Falls imádta a szóbeszédet, és az a szóbeszéd járta, hogy Jack az apjától örökölte hirtelen természetét. Én ebben nem hiszek. Szerintem magad választod meg, milyen ember akarsz lenni, nem számít, hogy a szüleid milyenek."

Rövid összefoglalás:

Én új kedvencet avattam. Ha szereted Maggie könyveit, akkor szerintem már ajánlanom sem kell, elolvasod magadtól is. Ha még nem olvastál tőle, de szeretnél, akkor javaslom, hogy kezd ezzel. Ebben minden benne van, amit a stílusáról tudni kell. Ha viszont már olvastál tőle, de nem tetszett, akkor kihagyható, mert szinte biztos, hogy nem fog tetszeni. 

Könyv trailer: