John Green - Alaska nyomában

Kiadó: GABO
Oldalszám: 292
Eredeti cím: Looking For Alaska
Fordító: Szabados Tamás
ISBN: 9789636899387
Országos megjelenés: 2014.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.


Véleményem:
Túl sok mindent nem vártam ettől a könyvtől, ha nagyon őszinte akarok lenni. De milyen jó is ez a hozzáállás, mert különben nem ért volna ekkora pozitív csalódás.

Szóval, van nekünk itt egy srác, akinek eddig nem igazán jött össze ez a barátkozás dolog, így hát elmegy egy bentlakásos iskolába, ahol az apja is tanult anno, megkeresni a Nagy Talánt. Miles, vagy ahogy mindenki ismeri, Pufi, itt nem hogy be tud illeszkedni, de igazi barátokat talál, szerelmes lesz, és éli a kamaszok szabályszegő, filozofálós, ivós életét. Csakhogy ezzel nincs vége a történetnek, ugyanis a könyvet kettéosztja egy tragikus esemény; Alaska halála.

Ezen kívül egyelőre csak a Csillagainkban a hibát olvastam John Greentől. Bár azt a könyvet kifejezetten utálom és elég részletesen ki is fejtettem, hogy miért, nem mondtam le azonnal az íróról. Tetszett a stílusa és az is azonnal leesett, hogy értelmes emberről van szó, csak ott nagyon félresiklott valami. Szóval nem adtam fel, de azért így is elég sokáig tartott, mire rávettem magam, hogy a kezembe vegyem más könyveit is.

Sokat végül is nem vártam az Alaska nyomábantól, de annál többet kaptam.
Sok értékelést elolvastam moly-on, mert kíváncsi voltam, hogy ki hova teszi magában ezt a könyvet, és érdemes volt. Sokan írják, hogy Pufi szomorúságra hajlamos, Alaska pedig depresszív kamasz, míg mások azt mondják, hogy túl sok a dráma és nem tudják átérezni ezt a világfájdalmat.
Ilyen szempontból talán tényleg kétféle kamasz van; aki főszereplőinkhez hasonlóan hajlamos a szomorúságra és a világfájdalomra, és aki nem. Na most én egyértelműen az előbbiek táborát erősítem és valószínűleg ezért is tudtam ennyire átérezni a dolgokat ebben a könyvben. Akire viszont a második igaz, az valószínűleg se érteni, se élvezni nem fogja, és ez teljesen rendben van.
Az a helyzet, hogy ez a téma nyilván nem ennyire egyszerű, mint ahogy én most leírtam, nem is ennyire fekete-fehér, de egész könyveket lehetne szerintem megtölteni vele, és ennek nem feltétlenül itt van a helye és ideje. Szimplán csak fogadjuk el, hogy ez nem mindenkinek való könyv, de ettől még nem lesz se jó, se rossz összességében.
Jelenleg a lényeg az, hogy nekem eléggé való, mert még mindig én vagyok az egyeduralkodó ezen a blogon, bár Baróka egyre gyakrabban lázadozik ez ellen.

Több dolog is van, ami nagyon tetszett ebben a könyvben.
Az egyik Pufi karakterfejlődése és ahogy keresi a helyét az életben. Úgy jött el egy bentlakásos iskolába, hogy nem gondolt semmi konkrétra, ténylegesen a Nagy Talánt kereste. Napról napra változott a világképe, kereste az élet értelmét, és ehhez egy valami kellett - hogy kimozduljon a komfortzónájából. Ez mindenkinek nehéz, csak más mértékben, és szükséges. Mindig helyesen cselekedett? Dehogy. De ez is beletartozik a dologba. A ballépéseiből tanul az ember, ráadásul csak az nem hibázik, aki nem is próbálkozik.

Én személy szerint a könyv hangulatát is nagyon szerettem. Tetszettek a balhék és a karakterek, akikkel főhősünk összebarátkozott. Senki sem volt tökéletes és sokszor nem azt tették, ami helyes, de alapjáraton egyikük sem volt rossz ember. John Green szerintem nagyon jól kezelte itt azt, hogy a kamaszoknak néha tényleg komoly problémáik vannak, és ezekkel foglalkozni kell. Az Ezredes talán többet iszik mint kellene, dohányzik és folyton szabályokat szeg, de folyamatosan igyekszik, mert iszonyatosan szegényes körülmények közül jött, és szeretné szebbé tenni a saját és az édesanyja életét. Pufinak sosem voltak igazán barátai, az összes társaságát a szülei jelentették, és ki akarta próbálni, milyen élni. Alaska pedig olyan dolgokat élt át, amit egy felnőttnek sem feltétlenül lehet feldolgozni, nemhogy egy gyereknek.

A könyvben nyilván hatalmas szerepe van a halálnak és magának a halandóságnak. Na most ez az, amit John Green a Csillagainkban a hibában iszonyatosan rosszul kezelt, itt viszont nem - pedig ez volt előbb. A kettő között ezek szerint visszafejlődött, de ez igazából mellékes.
Ebben a könyvben fájdalmasan de mégis szépen mutatja be, hogy a halál az élet része, és senki sem mondta, hogy egyszerű, de valahogy el kell fogadnunk.
Alaskán keresztül a halál gondolata folyamatosan jelen van, akkor is, amikor a lány még él. Ott van a múltja, ott vannak az olyan megjegyzései, mint hogy azért dohányzik, hogy meghaljon és társai. Még akkor is, ha az utóbbiakat nem feltétlenül kellett komolyan venni, abban besegítenek, hogy a halál végig ott legyen a gondolataink peremén.

Amikor pedig Alaska meghal, a lehető legtöbb oldalról körüljárjuk a dolgot itt maradt barátain keresztül. A könyv második fele gyakorlatilag abból áll, hogy Pufi végigzongorázza a gyász fázisait. Eleinte tagad, aztán elhatalmasodik rajta a szomorúság, és nem kell hozzá sok idő, az Ezredessel együtt elkezdenek nyomozni, mert képtelenek elfogadni a tényt, hogy Alaska nincs többé. Keresik az értelmet az egészben, be akarják bizonyítani, hogy a dolog nem is baleset volt, hanem öngyilkosság, és időbe telik, mire rájönnek, hogy a végeredményt tekintve ez nem is számít.
Az egész tetejébe ott van még a bűntudat is, ami megint elég érdekes kérdéseket vet fel.

Választ kapunk-e bármilyen kérdésre? Tulajdonképpen nem. A legtöbb kérdés nyitva marad - hogy jogos-e a bűntudat, öngyilkosság volt, vagy baleset, mi van a halál után - mert végső soron ezek nem is számítanak. Ami számít, az a jelen, a jó emlékek, és az a valami, ami többé tesz minket, mint részeink összessége. Pufi nem ismerte sokáig Alaskát, és bár valóban beleszeretett, ő maga is elismeri, hogy egyszer talán el fogja felejteni. De megtanulta tőle, hogy nem szabad a múltban élni, de ami még fontosabb, nem szabad magunkba fordulni, mert az olyan helyekre vezet, ahonnan nem mindig sikerül megtalálni a kivezető utat.

Összességében nem tudom megmondani, hogy mennyire jó ez a könyv. Nekem nagyon sokat jelentett, de elismerem, hogy ennek az is lehet az oka, hogy most olvastam, ugyanis egy olyan állapotban vagyok, amiben mind a témája, mind az üzenete nagyon mélyen meg tudott érinteni. Lehet, hogy máskor nem adna ennyire sokat, de az is biztos, hogy mindenképpen tetszene és mindenképpen agyalnék rajta legalább egy pár órát.

Valószínűleg ezek után bátrabban nyúlok John Green könyvekhez, legfeljebb pofára esek. (Tudom, ne legyek ennyire optimista, még megárt)

Borító: 
Megint az a sárga plecsni. Ezen már a Csillagainkban a hibánál is kiakadtam, bár itt legalább nem olyan felháborító a szöveg rajta. Ne kilóra akarjuk eladni a könyveket, könyörgöm, ha jó, akkor megy az ilyen módszerek nélkül is. Az igazat megvallva ezt a rikító rózsaszínt sem tudom hova tenni, de ezeket leszámítva nem rossz. Csak hát ezeket leszámítva nem sok minden marad.

Kedvenc idézet(ek):
"– Istenem, nem akarok olyan ember lenni, aki csak üldögél, és arról nyavalyog, hogy mi akar lenni. Én egyszerűen csinálni akarom. A jövő elképzelése is egyfajta nosztalgia.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből."

"– Itt van Alaska dolgozata. Bizonyára emlékeznek, hogy az volt a feladat, fejtsék ki, mi a legfontosabb kérdés, amellyel az emberiségnek szembe kellett néznie, és az a három vallási hagyomány, amelyről ebben az évben beszéltünk, hogyan értelmezi ezt. Íme Alaska kérdése.
Egy sóhajjal megfogta a szék karfáját, és feltolta magát belőle, aztán felírta a táblára:

HOGYAN JUTUNK KI A SZENVEDÉS LABIRINTUSÁBÓL? A. Y

– Fenn fogom hagyni ezt a félév végéig – mondta. – Mert mindenki, aki valaha eltévedt az életben, gyötrelmesen ragaszkodik ehhez a kérdéshez. Egy bizonyos ponton valamennyien felnézünk, és rájövünk, hogy eltévedtünk az útvesztőben, és nem szeretném, ha elfelejtenénk Alaskát, és én sem akarom elfelejteni, még akkor is, ha az általunk tanulmányozott anyag unalmasnak látszik, mégis próbáljuk megérteni, hogy az emberek miként válaszoltak erre a kérdésre."

"De végül is nem hiszem, hogy csak anyagból állt. A többi része is minden bizonnyal újból beépül a világ folyamába. Most azt gondolom, hogy többek vagyunk, mint részleteink összessége. Ha Alaska genetikai kódját vesszük, és hozzátesszük élettapasztalatait és a többi emberrel ápolt kapcsolatait, aztán testének méretét és alakját is hozzávesszük, akkor sem kapjuk meg őt. Valami egész másról van szó. Van olyan része, amely több mint az általunk ismert részleteinek összessége. És ennek a résznek valahova lennie kellett, mert elpusztíthatatlan."

Röviden összefoglalva: 
Kellemesen csalódtam. Maradandó könyvélmény lett, szerethető karakterekkel és még szerethetőbb üzenetekkel. Témáját tekintve nem vidám, de mégis pozitív hangvétellel zárul. Értelmes YA könyvről beszélünk amiből sajnos egyre kevesebb van (pedig nem hittem, hogy ez lehetséges), szerintem érdemes elolvasni, főleg akkor, ha valaki hozzám hasonlóan falnak megy a Csillagainkban a hibától.

John Green - Csillagainkban a hiba

Szerző: John Green

Oldalszám: 296
Kiadó: GABO
Eredeti cím: The Fault is in Our Stars
Fordító: Bihari György
ISBN: 9789636899165

Moly.hu: xxx

Fülszöveg:
A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… 


Véleményem: 
Ez a bejegyzés szerkezetét tekintve eléggé rendhagyó lesz, nélkülöz mindenféle cenzúrát, és rengeteg személyes tapasztalat által kiváltott érzést, kirohanást és értelmetlen elmélkedést tartalmaz. A rajongóknak nem feltétlenül ajánlom. Nem akarok még egy dühös rajongótábort a nyakamra.

Szóval.
Beszéljünk egy kicsit a rákról. Nem csak a gyermekrákra gondolok (mert ugye a könyv fő témája az), hanem úgy önmagában a rákról. Sőt, lépjünk túl ezen, és a téma legyen a halálos betegségek összessége.

Szóval. Ez egy olyan terület, amit én nagyon nem szívesen érintek. Utálok róla beszélni, utálok rajta gondolkodni, ugyanakkor elfogadom, hogy létezik, tudomásul vettem, kész, ennyi, vége. Soha nem értettem, hogy miért rajonganak ennyien ezért a könyvért. Az Alkonyat rajongótáborát még valahol értem. A Luxenét és a Csitt, csitt-ét szintúgy. Én utálom azokat a könyveket, de azt is be tudom fogadni, ha valakinek pont ez tetszik.
De az, hogy egész tömegek egy olyan könyvet imádjanak, aminek a központi témája (a szerelmi szálon kívül, persze) a rák... Na, ez már meghaladja a szellemi képességeimet.
Csak gondoljatok bele! Ez nem valami hű de gyönyörű és romantikus dráma, ez a valóság. A rák embereket öl, mint ahogy sok más halálos betegség is. Nem számít, milyen idős vagy, vagy milyen ember, nem számít, milyen körülmények között élsz. A rák megtalálhat és megölhet.

De lépjünk túl ezen, mert tegyük fel, hogy valakinek nincsenek személyes tapasztalatai, és el tud ettől vonatkoztatni valahogy.
És akkor jön az, hogy ez a könyv nem fest valós képet a rákról, vagy csak úgy összességében a halálos betegségekről. A legkeményebb idegrohamot a könyv olvasása alatt akkor kaptam, amikor John Green közölte a köszönetnyilvánításban, hogy a könyvben a betegség és a kezelés fiktív.
Na most.
Szerintem nem egészen tudta, mit akar kezdeni ezzel a könyvvel.
Mert egyrészt úgy néz ki, mintha meg akarná mutatni a mai fiatalságnak, hogy mennyire halandók, és mennyire meg kell becsülni, amink van.
Másrészt túl sok mindent elviccel, a betegség benne nem valós, és valahogy azt (is) próbálja kihozni ebből az egészből, hogy mindenki lehet boldog, azzal kell gazdálkodni, ami van, és ha rövid is az életünk, lehet szép.
Csakhogy. Ha az ember nem világraszóló zseni (vagy talán még akkor sem), ezt a kettőt nem lehet egy könyvben hitelesen összehozni. Na most, nem akarok senki lelki világába két lábbal beletaposni, de John Green nem világraszóló zseni, és a könyve folyamatosan ugrál a két nézőpont között. Egyik sem teljes, egyik sem hiteles, mert nem férnek meg egymás mellett. Ez van.
Ha ezt a kedves John Green is elfogadta volna, és két külön könyvet ír, akkor azt mondom oké (haha), és talán még el is ismerem, hogy nagyo(ka)t alkotott. Így viszont számomra az egész egy figyelemhajhász, két nézőpont között ugráló, a valóságtól teljesen távol álló maszlag lett, amire iszonyatosan haragszom, mert amúgy tele van lehetőségekkel, és értelmes gondolatoknak sincs híján.

Ami még külön felidegesített, az az, hogy a borítón szépen feltűnően ott van, hogy "Szellemesebb, karcosabb love-story a net nemzedékének".
Ez egyrészt egyértelműen jelzi, hogy ezt a könyvet próbálják kilóra eladni, amitől amúgy is falnak megyek. Mert van az a helyzet, amikor a belső borítón, esetleg a hátoldalon, nem túl feltűnően ott van egy rövid ajánlás, vagy egy díj, amit a könyv megnyert, meg van ez a helyzet, amikor egy rossz reklámszöveggel próbálod az emberre erőszakolni a véleményed, miszerint ez a könyv igenis zseniális, és te vagy a hülye meg az érzéketlen, ha ezt nem fogod fel azzal a csöpp eszeddel. Talán mondanom sem kell, hogy az első rendben van, a második felháborító és teljességgel felesleges.
 Másrészt: "Szellemes". Tessék? Na, itt megint csak feljön az, hogy a könyv egyszerre akar megrázóan valóságos és mesébe illően pozitív lenni. Mert ha tragédia is, oké, lehet benne egy-két poén, lehet sokszor humoros, én is azt mondom, hogy ne legyen melankolikus. Viszont ha már úgy jellemzünk egy rákról szóló könyvet, hogy "szellemes", akkor vannak gondok.

Ami abszolút lejön az egészből, hogy John Green soha a büdös életbe nem találkozott közelről a témával, és oké, alleluja, örülök neki, remélem, meg is marad ebben a boldog tudatlanságban, de akkor ne írjon róla könyvet.
(A "haverom elmesélte, hogy mikor még nem ismertük egymást, meghalt a gyereke", nem a "közelről is ismerem a helyzetet" kategóriába esik.)
Tehát nem baj az, ha valaki nem járatos a témában, de ne is tegyen úgy, mintha az lenne.

Ha pedig lelki támaszt akart nyújtani azoknak, akik ilyen helyzetbe kerültek, akkor arra fektesse a hangsúlyt, de
a, akkor hagyja ki a megbotránkoztató, elkeserítő dolgokat, mert ezek az emberek tapasztalnak ilyet eleget
b, ne egy mesébe illően tökéletes szerelmi történetet adjon elő, mert az nem lelki támasz, az nem valós remény, hanem mese, és ezt az érintettek is remekül tudják.

Ez a másik. Ugyanis a tökéletes szerelem megint csak nem egy valós dolog. Mert ezt már nagyon sok ifjúsági könyvben elolvastuk, nagyon sok filmben láttuk, és mind tudjuk, hogy nem igaz. Rengeteget dobott volna a helyzeten, ha például Augustus nem néz ki tökéletesen (mert oké, fogtuk, fél-lábú, de ezt leszámítva többször is olvashatjuk, hogy milyen tökéletesen néz ki). Egyébként még mindig jobb, mint sok elképzelt tini-románc, de még mindig mese.

Aztán. Ha már annyira valósághűek akarunk lenni (bár John Green általában nem tudja eldönteni, hogy az akar-e lenni), akkor vegyük számba azt is, hogy - remélem nem mondok újat - nem egyszer megesik, hogy a rákot meg lehetne gyógyítani, csak valakiknek egyszerűen nincs erre pénze. És kidolgozhatja a lelkét egy szülő, gyűjthet pénzt, kérhet segélyt, sajnos megesik, hogy nem tudja kifizetni a kezelést, vagy egy műtétet. Nem ez a leggyakoribb, de attól még ez a valóság.

Igazából azért vagyok ennyire mérges erre a könyvre, mert lehetett volna korszakalkotóan zseniális. Augustus karaktere néhány átalakítással már-már teljesen valós lenne, mindenesetre így is szerethető, nekem egyértelműen ő volt a kedvencem, ha nem akarom komolyan venni a témát, és a mese részét nézem. Értelmes, kidolgozott, kedveltem.
Hazel is lehetne nagyon jó karakter, és most mondjuk, hogy a betegek biztatására íródott a könyv, és akkor majdnem tökéletes. Mert neki is vannak rossz pillanatai. Persze, hogy vannak. Ugyanakkor jobb napjain igyekszik kiélvezni azt, ami megadatott.

Én egyébként sokkal több figyelmet szenteltem volna a szülőknek, mert akkor megint csak jobban fel lehetne vezetni az egész rák-témát. Csak hát ugye itt megint abba ütközünk, hogy az írónak nincsenek meg a kellő ismeretei, vagy akár tapasztalatai. Ismétlem: senkinek nem kívánok ilyet. De írni sem kell róla, ha nem tapasztaltad, hanem örülj a tudatlanságodnak.

Aztán. Maga a fogalmazás, a stílus teszik. Javarészt. Van szókincs, ez messziről ordít, John Green nem hülye, ez is látszik, és vannak ténylegesen elgondolkodtató mondatok, vagy akár csak félmondatok.

Tényleg hihetetlenül sajnálom ezt az egészet, de én iszonyatosan ki vagyok akadva erre a könyvre. Biztos, hogy azért is, mert olyan dolgokat is előhozott belőlem, amit nem egészen akartam, hogy bármi is előhozzon, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ez egy nagyon, de nagyon félresikerült próbálkozás, két teljesen összeférhetetlen nézőpont egybegyúrásának katasztrofális eredménye.
John Green, én nem tettem le rólad. De ezt a könyvet nehezen bocsájtom meg. Vagy sehogy.