John Green - Csillagainkban a hiba

Szerző: John Green

Oldalszám: 296
Kiadó: GABO
Eredeti cím: The Fault is in Our Stars
Fordító: Bihari György
ISBN: 9789636899165

Moly.hu: xxx

Fülszöveg:
A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… 


Véleményem: 
Ez a bejegyzés szerkezetét tekintve eléggé rendhagyó lesz, nélkülöz mindenféle cenzúrát, és rengeteg személyes tapasztalat által kiváltott érzést, kirohanást és értelmetlen elmélkedést tartalmaz. A rajongóknak nem feltétlenül ajánlom. Nem akarok még egy dühös rajongótábort a nyakamra.

Szóval.
Beszéljünk egy kicsit a rákról. Nem csak a gyermekrákra gondolok (mert ugye a könyv fő témája az), hanem úgy önmagában a rákról. Sőt, lépjünk túl ezen, és a téma legyen a halálos betegségek összessége.

Szóval. Ez egy olyan terület, amit én nagyon nem szívesen érintek. Utálok róla beszélni, utálok rajta gondolkodni, ugyanakkor elfogadom, hogy létezik, tudomásul vettem, kész, ennyi, vége. Soha nem értettem, hogy miért rajonganak ennyien ezért a könyvért. Az Alkonyat rajongótáborát még valahol értem. A Luxenét és a Csitt, csitt-ét szintúgy. Én utálom azokat a könyveket, de azt is be tudom fogadni, ha valakinek pont ez tetszik.
De az, hogy egész tömegek egy olyan könyvet imádjanak, aminek a központi témája (a szerelmi szálon kívül, persze) a rák... Na, ez már meghaladja a szellemi képességeimet.
Csak gondoljatok bele! Ez nem valami hű de gyönyörű és romantikus dráma, ez a valóság. A rák embereket öl, mint ahogy sok más halálos betegség is. Nem számít, milyen idős vagy, vagy milyen ember, nem számít, milyen körülmények között élsz. A rák megtalálhat és megölhet.

De lépjünk túl ezen, mert tegyük fel, hogy valakinek nincsenek személyes tapasztalatai, és el tud ettől vonatkoztatni valahogy.
És akkor jön az, hogy ez a könyv nem fest valós képet a rákról, vagy csak úgy összességében a halálos betegségekről. A legkeményebb idegrohamot a könyv olvasása alatt akkor kaptam, amikor John Green közölte a köszönetnyilvánításban, hogy a könyvben a betegség és a kezelés fiktív.
Na most.
Szerintem nem egészen tudta, mit akar kezdeni ezzel a könyvvel.
Mert egyrészt úgy néz ki, mintha meg akarná mutatni a mai fiatalságnak, hogy mennyire halandók, és mennyire meg kell becsülni, amink van.
Másrészt túl sok mindent elviccel, a betegség benne nem valós, és valahogy azt (is) próbálja kihozni ebből az egészből, hogy mindenki lehet boldog, azzal kell gazdálkodni, ami van, és ha rövid is az életünk, lehet szép.
Csakhogy. Ha az ember nem világraszóló zseni (vagy talán még akkor sem), ezt a kettőt nem lehet egy könyvben hitelesen összehozni. Na most, nem akarok senki lelki világába két lábbal beletaposni, de John Green nem világraszóló zseni, és a könyve folyamatosan ugrál a két nézőpont között. Egyik sem teljes, egyik sem hiteles, mert nem férnek meg egymás mellett. Ez van.
Ha ezt a kedves John Green is elfogadta volna, és két külön könyvet ír, akkor azt mondom oké (haha), és talán még el is ismerem, hogy nagyo(ka)t alkotott. Így viszont számomra az egész egy figyelemhajhász, két nézőpont között ugráló, a valóságtól teljesen távol álló maszlag lett, amire iszonyatosan haragszom, mert amúgy tele van lehetőségekkel, és értelmes gondolatoknak sincs híján.

Ami még külön felidegesített, az az, hogy a borítón szépen feltűnően ott van, hogy "Szellemesebb, karcosabb love-story a net nemzedékének".
Ez egyrészt egyértelműen jelzi, hogy ezt a könyvet próbálják kilóra eladni, amitől amúgy is falnak megyek. Mert van az a helyzet, amikor a belső borítón, esetleg a hátoldalon, nem túl feltűnően ott van egy rövid ajánlás, vagy egy díj, amit a könyv megnyert, meg van ez a helyzet, amikor egy rossz reklámszöveggel próbálod az emberre erőszakolni a véleményed, miszerint ez a könyv igenis zseniális, és te vagy a hülye meg az érzéketlen, ha ezt nem fogod fel azzal a csöpp eszeddel. Talán mondanom sem kell, hogy az első rendben van, a második felháborító és teljességgel felesleges.
 Másrészt: "Szellemes". Tessék? Na, itt megint csak feljön az, hogy a könyv egyszerre akar megrázóan valóságos és mesébe illően pozitív lenni. Mert ha tragédia is, oké, lehet benne egy-két poén, lehet sokszor humoros, én is azt mondom, hogy ne legyen melankolikus. Viszont ha már úgy jellemzünk egy rákról szóló könyvet, hogy "szellemes", akkor vannak gondok.

Ami abszolút lejön az egészből, hogy John Green soha a büdös életbe nem találkozott közelről a témával, és oké, alleluja, örülök neki, remélem, meg is marad ebben a boldog tudatlanságban, de akkor ne írjon róla könyvet.
(A "haverom elmesélte, hogy mikor még nem ismertük egymást, meghalt a gyereke", nem a "közelről is ismerem a helyzetet" kategóriába esik.)
Tehát nem baj az, ha valaki nem járatos a témában, de ne is tegyen úgy, mintha az lenne.

Ha pedig lelki támaszt akart nyújtani azoknak, akik ilyen helyzetbe kerültek, akkor arra fektesse a hangsúlyt, de
a, akkor hagyja ki a megbotránkoztató, elkeserítő dolgokat, mert ezek az emberek tapasztalnak ilyet eleget
b, ne egy mesébe illően tökéletes szerelmi történetet adjon elő, mert az nem lelki támasz, az nem valós remény, hanem mese, és ezt az érintettek is remekül tudják.

Ez a másik. Ugyanis a tökéletes szerelem megint csak nem egy valós dolog. Mert ezt már nagyon sok ifjúsági könyvben elolvastuk, nagyon sok filmben láttuk, és mind tudjuk, hogy nem igaz. Rengeteget dobott volna a helyzeten, ha például Augustus nem néz ki tökéletesen (mert oké, fogtuk, fél-lábú, de ezt leszámítva többször is olvashatjuk, hogy milyen tökéletesen néz ki). Egyébként még mindig jobb, mint sok elképzelt tini-románc, de még mindig mese.

Aztán. Ha már annyira valósághűek akarunk lenni (bár John Green általában nem tudja eldönteni, hogy az akar-e lenni), akkor vegyük számba azt is, hogy - remélem nem mondok újat - nem egyszer megesik, hogy a rákot meg lehetne gyógyítani, csak valakiknek egyszerűen nincs erre pénze. És kidolgozhatja a lelkét egy szülő, gyűjthet pénzt, kérhet segélyt, sajnos megesik, hogy nem tudja kifizetni a kezelést, vagy egy műtétet. Nem ez a leggyakoribb, de attól még ez a valóság.

Igazából azért vagyok ennyire mérges erre a könyvre, mert lehetett volna korszakalkotóan zseniális. Augustus karaktere néhány átalakítással már-már teljesen valós lenne, mindenesetre így is szerethető, nekem egyértelműen ő volt a kedvencem, ha nem akarom komolyan venni a témát, és a mese részét nézem. Értelmes, kidolgozott, kedveltem.
Hazel is lehetne nagyon jó karakter, és most mondjuk, hogy a betegek biztatására íródott a könyv, és akkor majdnem tökéletes. Mert neki is vannak rossz pillanatai. Persze, hogy vannak. Ugyanakkor jobb napjain igyekszik kiélvezni azt, ami megadatott.

Én egyébként sokkal több figyelmet szenteltem volna a szülőknek, mert akkor megint csak jobban fel lehetne vezetni az egész rák-témát. Csak hát ugye itt megint abba ütközünk, hogy az írónak nincsenek meg a kellő ismeretei, vagy akár tapasztalatai. Ismétlem: senkinek nem kívánok ilyet. De írni sem kell róla, ha nem tapasztaltad, hanem örülj a tudatlanságodnak.

Aztán. Maga a fogalmazás, a stílus teszik. Javarészt. Van szókincs, ez messziről ordít, John Green nem hülye, ez is látszik, és vannak ténylegesen elgondolkodtató mondatok, vagy akár csak félmondatok.

Tényleg hihetetlenül sajnálom ezt az egészet, de én iszonyatosan ki vagyok akadva erre a könyvre. Biztos, hogy azért is, mert olyan dolgokat is előhozott belőlem, amit nem egészen akartam, hogy bármi is előhozzon, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ez egy nagyon, de nagyon félresikerült próbálkozás, két teljesen összeférhetetlen nézőpont egybegyúrásának katasztrofális eredménye.
John Green, én nem tettem le rólad. De ezt a könyvet nehezen bocsájtom meg. Vagy sehogy.