Mark Lawrence - Tövisek hercege

Oldalszám: 336
Kiadó: Fumax
Eredeti cím: Prince of Thorns
Fordító:  Gy. Horváth László
ISBN: 9789639861398
Országos megjelenés: 2012
Moly.hu: XXX

Fülszöveg: 
Óvakodj a Tövisek Hercegétől…

Kilencévesen végignézte, ahogy anyját és öccsét meggyilkolják. Tizenhárom évesen már egy vérszomjas rablóbanda vezére.

Tizenöt évesen király akar lenni…

Elérkezett az idő, hogy Honorous Jorg Ancrath herceg visszatérjen a várba, amelynek egykor hátat fordított, és elvegye, ami jog szerint őt illeti. Mióta egy tüskebokor tövisein vergődve végig kellett néznie, ahogy Renar gróf emberei lemészárolják anyját és kistestvérét, Jorgot pusztán a harag vezérli. Élet és halál számára csak játszma – és nincs vesztenivalója.

Ám atyja várában ármány leselkedik rá. Ármány és fekete mágia. Bármennyire megingathatatlan is az akaratereje, legyőzheti-e egyetlen fiatalember az elképzelhetetlen hatalommal bíró ellenséget?


Véleményem: 
Tövisek hercege - avagy beszéljünk egy kicsit arról, hogy Magyarországon miért a legjobb könyvek kapják a legkevesebb figyelmet a fiatalok körében.
Nos, van erre egy magyarázatom, de az minden, csak nem kedves, így most megpróbálom a lehető legrövidebben és legvisszafogottabban felvázolni: sok a funkcionális analfabéta  Rohan a világ, a tizenéveseknek nem elég gyors dolog az olvasás, így elsősorban az egyszerű, könnyen emészthető (és ezzel együtt sajnos legtöbbször üres, sablonos és irodalmilag nagyjából értékelhetetlen) könyveket veszik a kezükbe többen. Ez, ha végiggondoljuk, egy épp ésszel felfogható folyamat, bár ettől még nem lesz kevésbé ijesztő és elkeserítő.
Mindenesetre ennek az eredménye az, hogy az előbb emlegetett ifjúsági könyvek a népszerűek, és azok, amik komoly értékeket képviselnek, rengeteg munka van a hátterükben és irodalmi szempontból elismerést érdemelnek, nagy általánosságban háttérbe szorulnak.
És itt nem csak a Tövisek hercegére gondolok, csak már érdemesnek tartottam felhozni a témát, mert egyáltalán nem ez az első alkalom, hogy olyan könyvbe botlok, ami ezerszer több figyelmet érdemelne.

Na de akkor térjünk is rá a könyvre, hadd üljön el egy kicsit a felháborodás, mielőtt a bejegyzés végére értek.
Van itt nekünk egy darabjaira hullott, velejéig romlott világ, egy visszafejlődött civilizáció, rengeteg vérrel, mágiával és visszatérő holtakkal fűszerezve, egy olyan főszereplővel a középpontban, akit egyszerre imádok és álmodok rosszakat tőle.
Főszereplőnk csupán 9 volt, amikor anyját és testvérét a szeme előtt gyilkolták meg, mindezt ő egy tövisbokorba akadva nézte végig. Később majdnem belehalt sérüléseibe, de felépült, és 10 évesen meglépett egy rablóbandával, aminek 13 évesen már ő a vezére.
Jorg arra készül, hogy elfoglalja a trónt, ami őt illeti, és kezdjen valamit azzal a hulladékhalommal, ami régen a világ volt.

Na most, az első, amiért ez a könyv tapsot érdemel, az a világ.
Itt gyakorlatilag minden odaveszett, ami most van, és ez már több száz éve történt. Nincs technika, feudális rendszer uralkodik, a holtak csak úgy oda-vissza mászkálnak a világok között. A gazdagok kedvükre játszanak, a becsület a nagyok között semmit se jelent, szegénység van - en bloc borzalmas az egész, de ahogy én a társadalmat elnézem, könnyen el tudom képzelni, hogy egyszer ide jutunk, és ehhez még mágia se kell.

Először nem igazán értettem, hogy hova akar menni ez a történet, de gyorsan leesett. Az elején összefutunk Jorg bandájával, aztán felgyorsulnak az események, az olvasó meg csak kapkodja a fejét. Nagyon tetszett a cselekmény, egy olyan könyv ez, melynek olvasása közben gyakran nyomorultul érzi magát az ember, de attól még nem tudja és nem is akarja letenni. Egyszerűen csak tökéletesen át tudtam érezni a helyzetet, és ez jobban fájt, mint azt elsőre gondoltam volna.
Megvannak a csavarok is, a világ a szemed előtt épül fel, és rengeteg dologra egyáltalán nem számítottam.

És akkor ott van még az érzelmi része is a dolognak. Itt ugrik a majom a vízbe.
Ez a könyv konkrétan elejtett félmondatokkal olyan hihetetlenül jól ábrázolja azt, hogy mennyire borzalmas emberek és emberi tulajdonságok vannak, hogy arra azóta se találtam meg a megfelelő szót. Alig-alig villant meg pozitív dolgokat ilyen téren, és az ezzel a legnagyobb baj, hogy mindennek van benne igazságalapja. Egy királytól meg lehet venni a felesége és a gyereke - az egészen kicsi gyereke - megölését, csak mert a bosszú politikailag nem lenne jó lépés. Egy rablóbanda néhány tagja ezerszer jobb ember, mint a nemesek bármelyike. Aki lelketlenül, kegyetlenül játszik, csak az érheti el, amit akar.

Fájt ez a könyv, de ennek ellenére - sőt, inkább épp ezért - imádtam. Nem készültem fel rá, hogy ennyire el fog taposni lelkileg, de szerintem erre nagyon sok mindenkinek lenne szüksége. A Tövisek hercege egészen biztosan sokak szemét képes lenne kinyitni, ha kézbe vennék.
Mindez persze nem menne igazán jó fogalmazás nélkül, de szerencsére az is megvan.

Karakterek: 
Jorg egyedül el tudná vinni a hátán a könyvet.
Végre egy olyan főszereplő, akinek tragikus a múltja, és utána nem dalolászva megy tovább, hogy "én most akkor néha szomorú leszek, de amúgy boldogan élem világomat", hanem ténylegesen beleőrül az esetbe, és közveszélyes szociopatává válik. Jorg kiszámíthatatlan, nem lehet tudni, mikor kapja el egy dühroham, érzelmeivel ő maga sincs tisztában, valószínűleg képtelen lenne leírni, milyen szeretni valakit (akkor is, ha ő is megteszi néha), törtet előre és nem riad vissza attól, ha át kell taposnia másokon.
És mindez nem meglepő. Kilenc éves volt, amikor egy tövisbokor fogságába esve végignézte a kistestvére és az édesanyja brutális meggyilkolását. Ez nem egy olyan dolog, amit lazán kihever az ember. Az, hogy Jorg szociopatává válik, egy teljesen normális következmény.
Semmi áron nem mondanám jó embernek, attól sajnos igen fiatalon távol került. Tény és való, hogy még így is jobb sok szereplőnél, de a kettő messze nem ugyanazt jelenti.
Nem, Jorg főszereplő, de egyértelműen antihős, nem pedig hős. Hogy később mi lesz, azt nem tudhatom, de egyelőre így állunk.
És ez megint egy olyan dolog, ami rettenetesen tetszik. Jorg törtető, erőszakos és önző, de valahol az ember szurkol neki, hogy elérje amit akar - én speciál utálni sem tudom, sőt. Megértettem, hogy mi történt vele, hogy hogyan jutott ide, és ezt nem lehet felróni neki. Egy beteg ember, és ha ezt elfogadod, akkor mindjárt más szemmel látod.
Nem mellesleg zseni, nekem meg beteg zseni fétisem van.
Szóval le a kalappal Mark Lawrence előtt, mert azért kevesen vállalják be, hogy antihős szemszögéből írnak regényt.
Ami szintén jó, hogy Jorg mellett még más karakterek kidolgozására is jutott elég ideje. Ott van Makin és a Núbai, akik bár nem kifejezetten jó emberek, de nem is rossz lelkűek, hiába tettek szörnyűségeket. Mindketten értékes gondolatokat adtak hozzá ehhez az egészhez, és mindkettőjüket sikerült megkedvelni egy kicsit, főleg az utóbbit.

Borító: 
Odáig vagyok érte. Tökéletesen átadja, hogy mi ez a könyv, milyen hangulatra számíts és miről van itt szó. Gyakorlatilag beleszerettem.

Kedvenc idézet(ek):
"A gyűlölet akkor is életben tart, ha a szeretet kudarcot vall."

"Lehet, hogy mindennap meghalunk. Lehet, hogy minden hajnalban újjászületünk, egy kicsit megváltozva, egy kicsivel odább az úton. S ha már elegendő nap áll közénk meg a közé, aki voltunk, akkor idegenek leszünk. Lehet, hogy ezzel jár, hogy felnövünk. Lehet, hogy felnőttem."

"Az értelem színlelésébe csomagoljuk vad és titokzatos világunkat. Tudománnyal és vallással fedjük be a felfogóképességünkben tátongó űröket, és úgy teszünk, mintha rendet csináltunk volna. És többnyire be is válik ez a tettetés. A felszínen szánkázunk, és fütyülünk az alanti mélységekre. Szitakötőként cikázunk ezer méter mély tavakon, zavaros útvonalakat követve értelmetlen célok felé. Amíg fel nem nyúl valami a hideg ismeretlenségből, hogy lerántson bennünket."

"– A megfélemlítés és a mulattatás állami fegyverek."

Röviden összefoglalva:
Ez a könyv fájni fog és talán a gyomrodat is megviseli, de hidd el, hogy túl sok mindenről maradsz le, ha nem olvasod el, ahhoz, hogy kihagyd. Én mindenképpen ajánlom, már tűkön ülök, hogy a kezembe vehessem a folytatást.
Csak sajnos valaki nem hozta el. Valaki. (Khm, ne is törődjetek velem, akinek szól az érti.)

Rainbow Rowell - Eleanor és Park

Oldalszám: 334
Kiadó: Scolar
Eredeti cím: Eleanor & Park
Fordító: Simonyi Ágnes
ISBN: 9789632445359
Országos megjelenés: 2014
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Park

Eleanor kezét fogni olyan volt, mint egy pillangót tartani. Vagy mint egy szívdobbanás. Mint valami teljeset, valami teljesen élőt fogni.
Park fogta már más lányok kezét. És eddig mindig kellemes volt. Nem sokban különbözött attól, amikor kiskorukban Josh-sal kézen fogva mentek át az utcán. Vagy amikor a nagymamája templomba vitte, és fogta a kezét. Talán egy kicsit édesebb, egy kicsit furább volt.
Amikor tavaly kiszáradt szájjal és a szemét majdnem végig nyitva tartva megcsókolta azt a lányt, azon tűnődött, hogy talán vele van valami baj. Még azon is eltöprengett – komolyan, csókolózás közben ezen töprengett –, nem meleg-e esetleg.
Vagy talán, gondolta most, egyszerűen csak nem ismerte fel azokat a lányokat. Ahogy egy számítógép meghajtója kiköpi azt a lemezt, amelyiknek nem ismeri fel a formázását.
Amikor hozzáért Eleanor kezéhez, felismerte őt. Tudta.

Eleanor

Jó volt egymás kezét fogni. Eleanor keze nem volt teljesen ciki. És a csókolózás biztonságosnak tűnt, mivel a duzzadt ajakkal nincs semmi baj – és mivel Park általában lehunyta a szemét.
Eleanor törzsén azonban nem volt biztonságos hely. A nyakától a térdéig nem akadt olyan pont, ahol észrevehető struktúrával rendelkezett volna.
Amikor Park a derekához ért, behúzta a hasát, és előrebukott. Ami ahhoz a katasztrófához vezetett… amitől Godzillának érezte magát. (Pedig még Godzilla sem kövér. Csupán gigantikus méretű.)
A dologban az volt az őrjítő, hogy Eleanor szerette volna, ha Park újból megérinti. Azt szerette volna, hogy állandóan tartsa rajta a kezét. Még ha emiatt Park rá is jön, Eleanor túlzottan emlékeztet egy rozmárra ahhoz, hogy a barátnője maradhasson… Ennyire jó érzés volt. Olyan volt, mint az a kutya, amelyik megízlelte az emberi vért, és attól kezdve mindig harap. Egy rozmár, amelyik megízlelte az emberi vért.

Véleményem:
Azon ritka alkalmak egyike ez, amikor elolvastam egy könyvet, és egyáltalán nem találok szavakat.
Egy szép, forró reggelen leültem, a kezembe vettem ezt a könyvet, ami már hetek óta a polcomon porosodott, mondván, lassan vissza kéne szolgáltatnom a tulajdonosának.
Benne volt a pakliban, hogy tetszeni fog, mert sokan ajánlották már, na de azt azért nem gondoltam, hogy ennyire.
Ha nem szólít néha a kötelesség a családom képében, akkor ott helyben olvastam volna ki, így azért eltartott délutánig.

Miről szól ez a könyv?
Nos, kevés lenne tíz bejegyzés is, hogy leírjam, de azért az alapállást fel tudom vázolni.
Van nekünk két főszereplőnk meglepő módon, Eleanor és Park. Eleanor most megy először abba a suliba, amibe Park jár. Szülei elváltak, anyja hozzáment egy másik férfihez, aki iszik, erőszakos és zsarnokoskodó. Heten laknak egy kicsi és rozoga lakásban, az életkörülményeik katasztrofálisak, ráadásul Eleanor külön rossz viszonyban van mostohaapjával. Ha ez esetleg nem lenne elég, az új iskolájában se nagyon akarják befogadni.
Park szerető családból származik, szülei fülig szerelmesek egymásba és foglalkoznak vele. Nem tökéletes az élete, mint ahogy senkinek sem lehet az, de jó életet él.
Minden akkor kezdődik, amikor Eleanor felszáll a buszra, de nincs hova ülnie, és Park - bár ekkor még nem túl kedvesen - de maga mellé invitálja.

Mi történik itt?
Nos, Eleanor és Park szépen fokozatosan egymásba szeret. Ez még eddig nem tűnhet túl extrémnek, rengeteg romantikus YA könyv létezik... Na de ahogy ez itt meg van írva - na hát az mindent visz.
Eleanor és Park nem csak elméletben szerelmesek, hanem ténylegesen azok. Ezek itt élő és lélegző karakterek, én pedig a fejükben voltam. Nem, nem érdekel, hogy valójában "csak" olvastam, és semmi ilyesmi nem történt. De igen, történt. Engedjük el.

Reinbow Rowell nem azt írja le, hogy milyennek képzelik el a korai kamasz éveikben járó naiv fiatalok a szerelmet. Nem egy rövidke vázlatot ír, amiben csak így szünet nélkül halmozódnak az események aztán a két főszereplő hopp, már ott is fekszik egymáson a szederbokorban (nem tudom miért szedret írtam, lényegtelen). Rainbow Rowell azt tárja fel, hogy milyen úgy igazán szerelmesnek lenni, és hogy mik az egy kialakuló párkapcsolat közben fellépő nehézségek. Mindemellett még tök mellékesen bedob és részletesen körbejár olyan témákat, mint a családon belüli erőszak, s szegénység a zaklatás, az önbizalomhiány ami a testi tökéletlenségből ered... Rengeteg dolog van itt, mind valós, mind remekül ábrázolt, és mindegyik miatt meg akartam ölelni az írónőt.

És itt most nem az a helyzet, hogy a könyv feldob egy témát, én meg elgondolkodom rajta. Itt az a helyzet, hogy annyira pontosan és hiánytalanul írja le a szereplők érzéseit és gondolatait, hogy konkrétan velük éltem meg mindent, és nem túlzok. Arra a néhány órára, amíg olvastam, én lettem ők.

Ez a könyv egy csoda, és ezt nem lehet egyetlen egy véleménnyel kifejezni, olvasni kell.
Két fiatal szerelme, és vannak extrém körülmények, de a lényeget tekintve semmi különös - egy love-sztori. Mégis fantasztikus alkotás. Azon ritka bestellerek egyike, amiknél értem, hogy miért lehetett besteller.
Eleanor és Park nem valami fantasy világban él, nem múlik rajtuk a világ sorsa, nem kell lázadást vezetniük, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak két tinédzser, akik egymásba szeretnek, és ez épp elég, néha még sok is. Eleanor családi háttere elég borzasztó, nem néz ki úgy, mint egy modell, és ez az elején már csak azért is bezavar, mert Parkot kellemetlenül érinti a külvilág reakciója kettőjükre. Eleanornak se könnyű, megvannak a maga démonai, küzd az otthoni problémákkal és a folyamatosa zaklatással. De mindezen képesek túllendülni. Semmi sem megy simán, de nem hagyják annyiban, mert szeretik egymást.

És ha ez esetleg nem lenne elég (bőven elég lenne már önmagában is, csak úgy mondom), akkor még ott van mellé Eleanor és a családja, amit szintén át tudtam élni, és épp ezért borzalmas és egyszerre zseniális volt, Park és az apja kapcsolata, Park szüleinek kapcsolata, a zaklatás, ami Eleanor körül folyik...

Nyilván mindehhez kell egy fantasztikus fogalmazás (na meg pluszba egy hasonló szintű fordítás), és ez meg is van. Nem tudtam letenni ezt a könyvet, egyszerűen berántott és nem engedett el, amikor pedig vége lett, el kellett rajta gondolkodnom, hogy most akkor mégis hogyan tovább.

Karakterek:
Mindkét főhőst imádtam. Gyakorlatilag annyira élőek, hogy kisétálnak a lapok közül.
Eleanor egy kicsit művészlélek, meglehetősen sérült, ugyanakkor erős és így is kitart. Igazi egyéniség, de ez nem jelenti azt, hogy nem esik neki rosszul, amit folyamatosan kap. Egyszerűen csak próbálja kizárni, mert ha beengedi, annak borzasztó vége lesz. Ezer százalék, hogy véglegesen megmarad bennem a karaktere.
Park talán még egy kicsit nehezebben küzd meg az érzéseivel. Eleanor mellett szép lassan megtanulja, hogyan legyen önmaga, és hogy ne vegye fel azt, amit mások mondanak neki emiatt. Persze ezelőtt sem volt az a tipikus srác, aki megy a tömeggel, de voltak olyan dolgok, amiket le kellett rendeznie magában.
A váltott szemszög egyébként tökéletesen működik, ezt a könyvet el se tudom képzelni csak az egyikük szemével nézve.
Annyira gyönyörű, kerek egész a karakterábrázolás, hogy arra még mindig nem találok szavakat. Mind Eleanor, mind Park gondolatait hihetetlen részletességgel látjuk át, nincsenek felesleges, kihagyható részletek, mert csak így lesz az igazi. Már csak miattuk is megéri olvasni.
A szülőkről is eléggé részletes képet kapunk. Eleanor anyja egy elkeseredett nő, aki már nem is keresi a kiutat, Park szülei pedig a mai napig hihetetlenül szerelmesek egymásba, és ezt a részt is külön szerettem. A könyv rajtuk keresztül szemlélteti, hogy milyen egy olyan család, amiben jó felnőni. Megvannak a konfliktusok, de ezek kezelhetőek, és mivel szeretik egymást és törődnek egymással, meg is akarják oldani őket.

Borító:

Ezért annyira nagyon nem vagyok oda, de most egyáltalán nem is érdekel. Nem is rossz, de nekem túl kopár, sok benne a fehér.

Kedvenc idézet(ek):
"   – Azt hiszem, nem is veszek levegőt, amikor nem vagyunk együtt – suttogta Eleanor. – Ami azt jelenti, hogy amikor hétfőn reggel találkozom veled, már hatvan órája nem lélegzem. Valószínűleg azért vagyok olyan mogorva, és azért mordulok rád. Amikor külön vagyunk, csak rád gondolok, és amikor együtt vagyunk, csak pánikba esem. Mert minden másodperc nagyon fontosnak tűnik. És mert annyira elveszítem a kontrollt, nem tudom visszafogni magam. Már nem is a sajátom vagyok. A tiéd vagyok, és mi lesz, ha úgy döntesz, hogy nem akarsz engem? Mert hogyan is akarhatnál úgy, ahogyan én akarlak téged?"

"A lány közelebb lépett hozzá. – Úgy nézek ki, mint egy hobó?
    – Rosszabb. Mint egy szomorú hobó bohóc.
    – És ez neked tetszik?
    – Imádom.
    Amint ezt kimondta, Eleanor arcán mosoly terült szét. És amikor Eleanor mosolygott, benne eltört valami.
    Valami mindig eltört."

"– Lehet, hogy tényleg vonzódom a koreai srácokhoz, és még csak nem is tudok róla.
– Milyen jó, hogy én vagyok az egyetlen koreai srác Omahában – jegyezte meg Park."

Röviden összefoglalva:
Keressétek fel ezt a könyvet és olvassátok el. Csak ennyit akartam mondani.

Blake Crouch - Véres ​arany

Eredeti cím: Abandon
Kiadó: Agave Könyvek
Oldalak száma: 448
ISBN: 9789634192305
Kiadás éve: 2017
Fordította: Bosnyák Edit
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:

1893 karácsonyán az aranybányászatról ismert Abandon városában minden férfi, nő és gyermek nyom nélkül eltűnt. A vagyontárgyaik érintetlenek maradtak, az ételeik megfagytak az üres faházakban — és ami a legfurább: a maradványaik soha nem kerültek elő. Azóta, egyes szóbeszédek szerint a területet kísértetek lakják.

2009-ben egy történelemprofesszor, az újságíró lánya és két idegenvezető az eltűnt város felkutatására indul, hogy fényt derítsenek arra, mi is történt valójában. Nem sokkal előttük egy másik expedíció már kísérletet tett erre, azonban a csapat tagjai soha nem tértek vissza. Hamarosan nekik is szembe kell nézniük a lehetetlennel: a hóviharban, legalább 30 kilométernyire elvágva a civilizációtól nincsenek egyedül, és a múlt mindennél szörnyűbb módon van jelen.

Blake Crouch e korai regényével érdemelte ki először, hogy Stephen Kinghez hasonlítsák, majd később a Wayward Pines-trilógiával betonozta be a nevét a modern thriller műfajának legnagyobbjai közé.

Vélemény:

Vegyes érzelmeim voltak, és vannak is eziránt a könyv iránt. Volt, hogy alig vártam, hogy mi lesz, volt, hogy a fejemet fogtam, és vártam, hogy történjen már valami érdekes is, és volt olyan, amikor a kicsi, naiv és ártatlan Blair a fejemben egy pokrócba burkolózva ült a sarokban, ringatózott, miközben maga elé motyogott.

Kezdjük azzal, amin egy kicsit úgymond kiakadtam, és egy kicsit meg is sértődtem. Ugye bár a fülszövegben az áll, hogy "egy történelemprofesszor, az újságíró lánya és két idegenvezető az eltűnt város felkutatására indul". Ez ugye NÉGY, azaz NÉGY ember, de a könyvben ezen emberek száma megnőtt KETTŐ fővel. Azt hittem, hogy nem is, tudom, majd valami történik velük, és nem mindenki jut fel a városba, de nem történt velük semmi az oda út során.
Egy másik olyan dolog, ami abban a csodálatos fülszövegben szerepelt: "Nem sokkal előttük egy másik expedíció már kísérletet tett erre, azonban a csapat tagjai soha nem tértek vissza.". Na kérem szépen erről egyetlen egy betűt se olvastam. Annyira nincs benne, hogy amikor végeztem a könyvvel, és újra elolvastam a fülszöveget, meglepődtem.

A könyv kettő idősíkon játszódik, amit az író nagyon jól össze tudott kapcsolni. Mindig csak egy kevés dolog derül ki az idősík váltások között. 1893 karácsonyán, valamint 2009-ben. 1893-ban a lakosok utolsó karácsonyáról olvashatunk. Megismerünk pár lakost, akik nagyobb szerepet játszottak az események alakulásában, míg 2009-ben a kutató csoport tagjait ismerhetjük meg jobban.

Annyi igaz, hogy a történet jól van felépítve, de amikor kiderült, hogy mi történt a lakosokkal, egy kicsit csalódott lettem. Többet vártam, hogy valami érdekesebb, valami izgalmasabb történt velük. De aztán kitudja, lehet, hogy velem van a baj, és valakinek ez biztos izgalmas.

A fülszöveget olvasva az ember úgy gondolná, hogy na ez egy jó kis paranormális thriller, és amikor elolvasod az elejét átjár az izgalom, hogy és tényleg, na akkor most mi lesz. De tovább olvasod, és rájössz, hogy már te magad se vagy abban biztos, hogy ez most tényleg paranormális, vagy csak egy őrült ember képzelgései miatt történt az egész.

Véres. Annyi szent. Nagyon véres, talán egy kicsit túl véres is az ízlésemnek, és igen tudom, akkor mi a kutya fülének olvasok ilyet, ha nem bírom. Egyet mondok. Vizsga. Egy nagyon-nagyon felesleges és értéktelen vizsga.

Karakterek:

Na abból van egy pár. Ahhoz képest, hogy milyen sok karakterrel játszódik a történet, egész jól fel vannak építve, és ki vannak dolgozva. Csak egyetlen egy karakterrel nem voltam kibékülve. Az pedig a kis újságíró csaj, Abigail. Szkeptikus, idegesítő, valaki majd mentse meg a hátsómat típusú ember. Mindig, amikor történik vele valami, és egyedül van, jön valaki, aki kihúzza a bajból. Semmit nem tud egyedül megoldani, egészen a végéig, amikor is végre tesz valamit, de azt is csak azért, mert be van drogozva, és még ő se igazán tudja, hogy mit tesz. Aztán ugyebár neki van egy apja, aki 3 vagy  4 éves korában ott hagyta. És ő, az az apa, aki elhagyta, felveszi vele a kapcsolatot, hogy "hé! nincs kedved eljönni velem a hegyekbe egy kicsit kirándulni, csak úgy.". Logikus, hogy egyből megy, nem? Nem. Aztán mikor először találkoznak, mi történik? Semmi. Annak a résznek semmi értelme nem volt. Több értelme lett volna, ha két szék beszélget. És ebben az a legszomorúbb, hogy Abigail majd hogy nem a főszereplő.

Borító:

Imádom! A fülszöveggel ellentétben, nagyon jól megragadja a történet lényegét.

Kedvenc idézet(ek):

"– Hiszen a múlt héten éppen Isten feltétlen szeretetéről prédikált!
A pap kinyújtotta kesztyűs kezét Gloria felé, és felsegítette.
– Mert az emberek ezt akarják hallani. Egy jóindulatú, atyáskodó, gondoskodó és segítőkész Istenre vágynak, akinek nem tartoznak elszámolással. Én már nem hiszek ebben az Istenben."

"Sajnálom, ami veled történt – mondta Abigail –, de a mondás szerint: ami nem öl meg…
– Ami nem öl meg, attól egy vadállat leszel."

Röviden összefoglalva:

Ha szereted a thrillert, és unatkozol, akkor tudom ajánlani. Főleg ha vizsgázol. Nekem bevált.

Nyári book tag

A drága Babu volt olyan aranyos, hogy hozzám vágja ezt a rövid kis tag-et kitöltésre (❤), amit még egyszer köszönök neki.
Jól jött, ugyanis mostanában nem vagyok valami aktív a blogon (ahhoz képest, hogy mindig vasárnap akarok bejegyzést hozni, a múlt heti átcsúszott az eheti csütörtökre), de mentségemre legyen, nagyon év vége van. Most jönnek az utolsó témazárók, de már senki sem akar igazán erőlködni. A jegyeimet viszont nem az utolsó pillanatban kellene lerontanom, szóval minden maradék energiám rámegy a sulira. Az már más kérdés, hogy a héten a magánéletemben sem alakultak túl jól a dolgok, a lényeg, hogy túl sok, nekem meg túlságosan végem van, és se időm, se energiám nem maradt a blogra.
Mindenesetre most már igyekszem összekapni magam, de erre a maradék két hétre nem ígérhetek semmit, a nyáron viszont mindenképpen változások lesznek.
Na de akkor egyelőre engedjük el ezt a problémát, és jöjjön a tag.

1. Milyen könyvet olvastál, amely nyáron játszódik?

Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában. 
Nos, nem végig, de azért nagy részben igen, és egyébként is nagy szerepe van a nyárnak. Meg aztán, a tagekben szeretek olyan könyveket kiemelni, amik egyébként is kiemelkedőek számomra (akár pozitív, akár negatív értelemben. De inkább pozitívban.)
Az Ari és Danténak fantasztikus a hangulata, ha rágondolok, egy nyári naplemente jut eszembe. Ez a könyv egy csoda, kötelező olvasmánynak kellene lennie.

2. Melyik könyvbéli helyszínre mennél el szívesen nyaralni a nyáron?

Nos, egy tizennyolcadik századi Skóciával ki lennék békülve.
(Egyébként valószínűleg nem élném túl egy napig se, amilyen szerencsétlen vagyok, de ezt most engedjük el)
Mert hát a Skót felföld szépsége, Jamie, a klánok sajátos rendszere, Jamie és... Jó, befejeztem.
Tizennyolcadik század Skóciája. Pont, új bekezdés.

3. Mit olvasnál szívesen kötelező olvasmányként ezen a nyáron? 

Dekameron (Boccaccio). Nemrég kaptam belőle némi ízelítőt, és elhatároztam, hogy nekem ez kell. Remélhetőleg nemsokára lesz lehetőségem megszállni a könyvtárat és örökbe fogadni egy kis időre.

4. Melyik könyvbéli karakterrel / karakterekkel töltenél el szívesen egy estét nyári tábortűznél?

Gondolom nem kéne megint az Outlandert felhoznom, mert azért mindennek van határa, pedig elég nagy a kísértés.
Legyen Sage a Hatalom trilógiából. Egyszerűen imádom ezt a srácot, sokkal jobban a szívemhez nőtt, mint azt el tudtam volna képzelni. Szívesen beszélgetnék vele, főleg ilyen körülmények között. A sötétben az emberek őszintébbek.

5. Ajánlj egy könyvet erre a nyárra!

Mark Lawrence - Tövisek hercege. Ezzel a könyvvel kapcsolatban is felteszem magamnak a kérdést, hogy ki ette meg a rajongói tábort. Mert hát annak lennie kell, olyan nincs, hogy nincs.

6. Mi az első dolog, ami eszedbe jut a nyár és a könyv szóról?

A tavalyi nyaralásunk Görögországban, amikor a tengerparton heverészve olvastam a Mercy Falls farkasai sorozatot. Elég ironikus, hogyha belegondolunk, hogy a könyvekben elég nagy szerepet kap a tél és a hideg, én meg a negyven fokban olvastam a tűző napon. De hát ez van. Nekem a kettő végleg és visszavonhatatlanul összekapcsolódott.

7. Melyik könyvet / könyveket tervezed elolvasni ezen a nyáron?

Hát, ez még eléggé a jövő zenéje. Nyáron többet szoktam olvasni, mint iskolaidőben, és ez azért viszonylag sok könyvet jelent, én meg nem tervezem meg előre, hogy mik lesznek ezek.
Azért vannak olyan könyvek, amiket biztosan el szeretnék olvasni, ilyen például a Neked adom a napot, a Simon és a Homo Sapiens-lobbi, a Fangirl, és a Trónok harca, illetve elég sok sorozat van, amit elkezdtem, de még nem sikerült folytatni, ezeknek is jó lenne a végére érni.

8. A forrás megjelölésével hívj meg három embert ennek a tagnek a kitöltésére!

A forrást lásd feljebb.
És a kiválasztottaim pedig Blair, csak hogy ösztönözzem egy kicsit (szeretés van), Christine (itt is szeretés van), és Aux Eliza (mert még egyszer sem hívtalak ki).

Veronica Roth - Árnyak és jelek

Oldalszám: 464
Kiadó: Ciceró
Eredeti cím: Carve the Mark
Fordító:  Kleinheincz Csilla
ISBN: 9789634320241
Országos megjelenés: 2017
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Egy rejtélyes áram által átjárt galaxisban mindenki különleges adománnyal születik.
CYRA a shotet nép fölött uralkodó kegyetlen zsarnok húga, akit áramadománya fájdalommal és hatalommal ruház fel. A bátyja a képességeit kihasználva az ellenségei kínzására kényszeríti a lányt, ám Cyra nem csupán fegyver a testvére kezében: szívós, fürge és eszesebb, mint ahogy azt a zsarnok sejtené.
AKOS egy földműves és egy orákulum nagylelkű fia Thuvhe fagyott bolygójáról, akinek hűsége a családja iránt nem ismer határokat, és akit különleges áramadománya védelmez. Miután Akost és fivérét ellenséges shotet katonák ejtik foglyul, kétségbeesetten küzd azért, hogy a testvérét kimenekítse – kerüljön bármibe.
Akos Cyra világába kerül, és az országaik és családjaik közti viszály leküzdhetetlennek tűnik. Vajon segítenek-e egymásnak túlélni, vagy elpusztítják egymást?

Véleményem:
Veronica Roth - ne. Csak ne.
Én nagyon szeretem a Beavatott sorozatot. De tényleg. Volt, amikor halálra idegesített, egyszer sem állítottam, hogy nem látom azt a tömérdek hibáját, de szeretem. Szerintem Veronica Roth-ban elég sok lehetőség van, azt például nem tagadhatjuk el tőle, hogy világokat remekül tud kitalálni.
Elméletben.
A megvalósítással már vannak gondok.
Ebben a könyvben pedig minden mással is.

Történetünk az űrben játszódik, ahol is mindenkinek van valamilyen "áramadománya" - magyarán valamilyen képessége. Ebben a világban él két főszereplőnk: Akos, aki Thuve bolygójáról származik, egy orákulum és egy egyszerű földműves gyereke, áramadománya semlegesíti másokét és elvileg imádja a családját. Elvileg.
Még fiatal, amikor bátyjával együtt elrabolja néhány shotet katona, akik mellesleg megölik az apját is.
Másik főhősünk Cyra, a shotet uralkodó húga, aki pedig fájdalmat tud okozni, és a bátyja összesen ennyit lát benne. Akos és Cyra sorsa egybefonódik, és papíron ez egy szép kapcsolat.
Legalábbis nekem azt mondták.

A könyv olvasása közben, és a befejezése utáni első pár napon valami hihetetlen módon ideges voltam. Most már csak elkeseredett vagyok. Az égvilágon semmilyen véleményt nem olvastam el erről a könyvről, és én hülye abban reménykedtem, hogy Roth fejlődött a Beavatott óra, és kijavította azokat a hibákat - vagy legalább egy részüket - amik annyit rontottak az előbbi sorozaton.
Hát, ez a könyv hatalmas pofára esés volt. Az első ötven oldalon még kíváncsi voltam, a következő ötvenen még reménykedtem, az utolsó 350-en csak szenvedtem.

Az első problémám igen egyszerű: amikor megláttam a borítón a feliratot, miszerint "a becsület nem számít, ha a túlélés a tét", elkezdett érdekelni, hogy Veronica Roth erre a következtetésre hogyan jutott. Mert hogy én nem értek vele egyet, ezt hosszasan el is tudom magyarázni, hogy miért. De gondoltam oké, akkor lássuk a medvét, várom az okfejtést.
Nem kaptam meg.
Pedig ez egy érdekes gondolat lehetne. Csak az a baj, hogy a hangsúly a feltételes módon van. Tényleg elkezdett érdekelni a téma, de a könyv gyakorlatilag semennyit sem foglalkozik vele. Ezt kijelentik egyszer, aztán eszerint cselekszenek, de ennyi, és nem több. Nálam pedig csak nem akart jönni az isteni szikra, hogy ezt mégis miért fogadja el itt mindenki ilyen egyszerűen.

Aztán: világ. Az alapötlet nagyon tetszik és rengeteg fantázia van benne, viszont megreked egy nagyon kezdetleges szinten, és azt sem nagyon fejti ki. Egyrészt világot nem úgy építünk, hogy hozzávágunk az olvasóhoz ezerszáznegyvenhárom új nevet, és dolgozd fel, ahogy akarod, hanem ennél azért egy csöppet lassabban, másrészt egy sci-finél igenis venni kell a fáradtságot, hogy foglalkozzunk a cselekmény környezetével. Anélkül nem nagyon megy, vagy akkor nem kell sci-fit írni.

Nem utolsó kis apró problémácska az sem, hogy ebben a nyomorult könyvben nem történik az égvilágon semmi.
Tényleg.
A cselekményt össze tudnám foglalni öt mondatban. Ritka az, hogy ténylegesen végig látványosan unatkozom egy könyv olvasása közben, de itt ez történt. És még ha lenne ehhez a nagy semmihez valami erősebb és értelmes karakterdráma - de az sincs. Illetve azt mondták, van, de nincs.

Ez a másik. Cyra rengeteget filózik azon, hogy ő most akkor szörnyeteg-e avagy sem, de egyetlen értelmes gondolata sincs az üggyel kapcsolatban, egyszerűen csak gyakran eszébe jut. Pedig ez is lehetne egy jó téma. Csak gondoljunk bele az alapfelállásba: ez a csaj embereket vallat és/vagy kínoz halálra, mert a bátyja erre kényszeríti, de ő nem gonosz, nem akarja ezt tenni. Lehet-e érzékeny ember egy hóhér? Milyen az a lelkivilág, amivel ezt el lehet viselni?
Sok mindent ki lehetett volna hozni ebből, de Veronica Roth szrájkolt.

Ó, igen. Cyra és Akos kapcsolata.
Nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek. Az előbbi jobban hangzik, az utóbbi néhány nap után amúgy is szükségem lenne rá.
Lehetne ebből az egészből egy gyönyörű barátságot kerekíteni? Hát hogy a kígyóba' ne. Minden adott, ami ehhez kell. És mégsem történik meg.
Illetve megint ott vagyunk, hogy elvileg igen, de gyakorlatilag már nem. Ez elsősorban azért van, mert egyik karakternek sincs jelleme, márpedig ha nincs jellemük, akkor azt sem érthetjük meg, mit látnak egymásban.
Túlélnek, megmentegetik egymást, de ennyi. Igazából a könyv annyira nagyon érzelmes és mély akar lenni, hogy attól már felszínessé és nevetségessé vált. Kár érte, mert tele volt lehetőséggel.

Az írásmódról már csak azért sem tudok nyilatkozni, mert a magyar kiadás olyan igénytelen, mint a világ. Erre egyébként is allergiás vagyok, de itt már nagyon gáz a helyzet. Tele van értelmetlen mondatokkal, hemzsegnek benne az elgépelések, néha azt se tudtam, mi az isten van. És ha ez nem lenne elég (esetleg egészen véletlenül), akkor még a fejezetcímeknél több helyen az is el van rontva, hogy kinek a szemszögében vagyunk. Ki van írva, hogy Akos, erre Cyra szemszögben íródott a fejezet, vagy épp fordítva.
Azt még értem, hogy a fordító hibázik - mindenki szokott, és nagy mennyiségű szövegnél ez elkerülhetetlen - na de hol vannak a lektorok? Tudom én, hogy unalmas, de attól még ezt is át kellett volna nézni, vagy mi a szösz.
Egyébként ez a fajta váltott szemszög szerintem a rossz fordítás nélkül se működne túl jól. Az E/1 és az E/3 váltakozása itt kifejezetten zavaró és értelmetlen, csak még jobban eltávolodunk a szereplőktől.

Karakterek:
Van nevük.
Ez minden, amit el tudok róluk mondani.
Cyra nincs kibékülve magával és utálja a bátyját, de ennyi. A könyv több mint fele az ő szemszögéből van megírva, és mégsem tudunk róla semmit. Üres, nincsenek tulajdonságai, semmi.
Akos meg még ennél is rosszabb. Róla aztán végképp nem derül ki semmi, felőlem akár egy cserepes növény is lehetett volna.
Az egyetlen karakter, akit érdekesnek találtam, az Ryzek. Róla legalább annyit tudunk, hogy retteg a fájdalomtól, és hogy az apja tette olyanná, amilyen. Sosem volt kifejezetten erős, inkább csak aljas, de nem érdemelte meg azt, ami vele történt, és ez a szerep, amibe kényszerült, nem illik igazán hozzá. Nem lehet egyértelműen utálni, de szeretni sem. Egy nem túl nemes ember, aki ettől még nem lesz gonosz. Na rajta legalább tudtam agyalni.


Borító: 
Na, akkor itt kanyarodjunk vissza a magyar kiadás igénytelenségének témájához.
Először is: olyan pixeles a kép a borítón, mint a világ. Láttam élőben az eredeti kiadást, és azon szép tiszta a kép, pedig maga a borító még nagyobb is. Egyébként nekem kifejezetten tetszene, de ez azért sokat tud rontani a helyzeten.
A másik pedig: még csak túl sok fény se kell hozzá, és remekül lehet látni a gerincből meredező, megszáradt ragasztó szálacskákat. Könyvtári példányt olvastam, ami ráadásul nem nálam járt először, és még így sem tudott róla lehullani az összes, pedig sok kézben megfordulhatott. Nem is akarom tudni, hogy eredetileg mennyi volt rajta.
Az, hogy a papír milyen minőségű, és hogy a tinta egy-egy oldalon fakó, máshol meg olyan szinten belepi az oldalt, hogy alig lehet elolvasni a betűket, már csak apró részletkérdések.

Kedvenc idézet(ek): 
"– Te szélsőségesen akarod megítélni az embereket. Rossz-e vagy jó, megbízható vagy megbízhatatlan – mondtam. – Megértem. Úgy könnyebb. De az emberek nem ilyenek."

"Mit mond az ember, amikor rájön, hogy a szörnyeteg nem érdemli meg a szörnyeteg nevet?"


Röviden összefoglalva: 
Egyáltalán nem tudom ajánlani. A világ lehetne jó, és sok benne az érdekes ötlet, de mindegyik csak ötlet, és semmi több. Unalmas, az egésznek semmi értelme, olyan, mintha Roth életében először írt volna, és nem lenne túl sok tehetsége a dologhoz. Kár érte, de ez van.