2017. február 28., kedd

Könyves DIY-ok

Azt hinné az ember, hogy egyszerű normális DIY-okat találni, hiszen hála az internetnek, csak bepötyögi az ember, és nesze neked, válogass. 
És nem.
Én legalábbis sok oldalt végigjártam már könyves DIY-ok után kutatva, de a legtöbb, amit találtam, vagy olyan drága, hogy akkor már inkább kész dolgokat veszek, mert olcsóbban megúszom, vagy könyvek meggyilkolását követeli.
Ez utóbbi pedig nálam szóba se jöhet, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Így hát az utóbbi pár estémet azzal töltöttem, hogy lefekvés után belevetettem magam néhány képes oldal gyűjteményébe. Pinterest, Deviantart, We Heart It... Lementettem egy csomó ötletet, de végül csak párat tartottam meg. Szerintem ezek tényleg egész jók, nem is túl bonyolultak, és olcsón meg lehet őket csinálni. Nekem nincs valami nagy kézügyességem, de az én képességeimet nem haladják meg, úgyhogy nagy valószínűséggel másokét sem fogják.


Egyszerű, ezerféleképpen dekorálható könyvjelző.  

Egyszerűen hajtogatható, alig tart pár percig, és utána azt csinálsz vele, amit akarsz (egy-két dologtól eltekintve, persze). Lehet mintás papírból csinálni, lehet rá rajzolni, akár szemet és fület is ragaszthatsz rá, és elnevezheted Vahúrnak. Nekem speciál sokkal jobban tetszik, mint egy egyszerű könyvjelző, amit csak könyvjelzőnek hívunk, valójában meg egy színes fecni.
(Bár ez is az, csak kreatívabb, de ez részletkérdés.)



Szív alakú változat 



Ez már talán egy fokkal nehezebb, de még mindig nem lehetetlen. Ugyanúgy rá kell húzni a lap sarkára, mint az előzőt. Díszítheted, csinálhatod mintás papírból, és ha nagyon akarod, ebből is lehet Vahúr.





Harry Potter rajongóknak 


Tudom, hogy ez nem csak szimplán könyves, hanem már egy bizonyos fandomhoz tartozik... De azért ennek a sorozatnak bőven akad rajongója.
Igazából annyi az egész, hogy fogsz egy ceruzát, ragasztópisztollyal mintát csinálsz rá, megvárod, amíg a ragasztó megszárad, aztán az egészet lefested. Egyáltalán nem nehéz, és szerintem nagyon jól mutat.
Ebből sajnos nem igazán lehet Vahúrt csinálni.

Tea-rajongó könyvmolyok könyvjelzője 


Én magam sosem voltam oda a teáért, mert általában akkor iszom, ha beteg vagyok - és akkor is azért, mert rám erőszakolják -, ezért nincsenek vele túl jó emlékeim. Sajnos ilyen téren extrán szerencsétlen vagyok, rengetegszer betegszem meg, minden nyavalyát összeszedek.
De tudom, hogy sokan szívesen vesznek magukhoz egy bögre teát olvasáshoz, és azt én is elismerem, hogy megvan a hangulata.
Ez a DIY sem túl bonyolult, annyiból áll, hogy papírból kivágsz egy bögre alakot, aztán vagy te magad csinálsz hozzá "filtert", vagy egy valódi filterről vágod le a címkét, és azt ragasztod hozzá.
Ha nagyon akarod, lehet belőle Vahúr.


Mini könyv 


Ez a személyes kedvencem. Kicsit időigényesebb, mint az előzőek, de nem olyan bonyolult megcsinálni, mint amilyennek első ránézésre tűnhet. Lehet használni medálnak, kulcstartónak, tulajdonképpen bármire ráakaszthatod, és szerintem nagyon jól mutat.

Először is, vágj egyforma méretű papírdarabokat. Igazából mindegy, hogy mennyit, attól függ, hogy milyen vastag könyvet szeretnél. Ha ezzel megvagy, akkor fűzd össze őket.

Utána jöhet hozzá a borító. Ne felejts el mérni közben, különben szétcsúszik az egész. Vágj le kartondarabokat a képen látható módon, aztán borítsd be őket színes papírokkal. Ha ez is kész, akkor jöhet bele egy kis fém karika (lehet, hogy van konkrét neve, de én nem ismerem), majd rá is lehet ragasztani az összefűzött lapocskákra, és ennyi.
Hagyhatod üresen is, de ha akarsz, ebbe tökéletesen lehet Vahúrt rajzolni. Csak picit.


Én ennyi lettem volna mára, remélem azért találtok olyan DIY-t, ami tetszik. Holnap ugyanitt és nem ugyanekkor, az majd még kiderül, hogy mikor.






Könyves DIY-ok #2

Nagyban kerestem valami könyves DIY-t, de nem igazán találtam, csak könyvjelzőket, így azokat hoztam ma nektek.

Ez ilyen kis aranyos, könnyen elkészíthető könyvjelző. Nem kell hozzá sok minden, csak egy papír, olló, és valami díszítés, vagyis ezek a kis szemecskék. Azonban úgy is nagyon jól néz ki, ha nem ilyen 3D-s szemeket raksz rá, hanem rajzolod, vagy más színű papírból kivágod, majd ráragasztod. 
Ez is elég egyszerű. Az iskolában biztos ti is csináltatok pom-ponokat. Két megoldást is ismerek. Az első: fogsz egy karton meg egy körzőt. Rajzolsz egy nagyobb kört, majd abba egy kisebbet. Ezt kivágod, majd a kivágott "karikát" újra átrajzolod, majd azt is kivágod. Egymásra rakod a kettőt. Rákötöd a fonalat, majd elkezded körbe tekerni. Amikor teljesen körbetekerted, akkor fogsz egy ollót,és szépen körbevágod, majd a két karika közé raksz egy hosszú fonalat, és megkötöd. A második: Simán elkezded feltekerni a fonalat két ujjadra, majd ha eleget tekertél fel, lehúzod, átkötöd, majd elvágod úgy, ahogy a képen is látható.
Fogsz egy lapot, rajzolsz rá úgy egy mintát, hogy az állatka első két lába jól látható, és kivágható legyen. Körbevágod és kész is.
Szinte ez a legegyszerűbb. Fogsz egy gémkapcsot, keresel valami, bármit ami jól néz ki, rákötöd, vagy ráragasztod, és már kész is. 


2017. február 27., hétfő

Csoki book tag

Igen élek, nem evett meg Baróka, engem szeret. Mivel egy kicsit úgy tűnt, hogy kezdek eltűnni, avagy nagyon régen posztoltam, itt az idő, hogy egy kicsit szerepeltessem magam. Ráadásul azt kezdtem észrevenni, hogy sokan észre se veszik, hogy én is itt vagyok a blogon, ennek nagyrészt az az oka, hogy nincs időm olvasni, vagyis nincs miről bejegyzést írnom, így nem is látnak.

Szóval, mivel jelenleg nincs könyv a tarsolyomban, hoztam nektek egy taget, ami sokak kedvenc édességének a nevét viseli. Csoki. Minden mennyiségben.

Ráadásul ezen a héten ünnepeljük a blog egy éves születésnapját. Minden nap kapni fogtok tőlünk egy-egy bejegyzést, csak hogy ne unatkozzatok.

A tag innen van → XXX

Tejcsokoládé – egy népszerű könyv, amit nagyon el akarsz olvasni


Az első könyv, ami eszembe jut, az éppenséggel egy sorozat, mégpedig Böszörményi Gyulátől a Ambrózy báró esetei c. sorozat. Egy tipikusan olyan könyv, amit nekem találtak ki, annak ellenére, hogy Magyarországon játszódik. Tudni kell rólam, hogy nem szeretek olyan könyveket olvasni, ami magyar. Nem a magyar írókkal van bajom, isten ments, csak egyszerűen furcsa olyan neveket vissza olvasni, amilyen nevű ismerősöm is van. Ennek ellenére szívesen elolvasnám. Egy olyan korszakban játszódik, amit szeretek, egy olyan világban, amit ismerek, és persze van benn egy kis történelem is, ami ad egy kis pluszt a kíváncsiságomnak. Ezek mellett szeretem a krimit is.

Étcsokoládé – egy sötét témájú könyv

Ezt a kérdést átugrom. Nem szeretem a sötét témájú könyveket, ezért nem is szoktam olyat olvasni. Lehet azonban, hogy mégis olvastam már ilyet, csak nem tudom a sötét témájú könyvek közé sorolni. Mindenkinek mást jelent az, hogy sötét. Számomra például a Csillagainkban a hiba is sötét témájú könyv, annak ellenére, hogy nem olvastam. Olyan témát dolgoz fel, ami nem valami vidám, még ha ezt megpróbálja vidáman is leírni. Nem az. A rák semmi féle képen nem lehet vidám téma. Hogy lehet vidám téma valami, amibe bele lehet halni? Sehogy.


Fehér csokoládé – egy vidám könyv

Julianne Donaldson - Edenbrooke. Imádni valók a szereplők benne. Nem csak viccesek, és jópofák, de olyan jól vannak megírva, hogy annyira beleéled magad az olvasásba, hogy elfelejted, hogy egy buszon vagy, és nem kéne hangosan felnevetni. Igen, velem ez megtörtént, de szerencsére kevesen voltak. Emlékszem, hogy az iskolában fejeztem be, és miután vége lett nem az a szomorú, jajj vége van érzés szállt meg, hanem hogy boldog vagyok. Természetesen nem örültem, hogy vége van, de nem voltam szomorú se. Mindenkire mosolyogtam, mindenkivel kedves voltam. A nap végére már azon is elgondolkoztam, hogy lehet van valami hipnotikus szöveg a szavak között, ami kihat az olvasó agyára. (Bővebb értékelést olvashatsz itt → XXX)

Csokoládé, aminek karamell van a közepén – egy könyv, ami ellágyított

Benjamin Alire Sáenz - Aristotle ​és Dante a világmindenség titkainak nyomában. Ez ilyen tipikusan aranyos könyv. És ezt annak ellenére mondom, hogy szenvedtem. Fizikai fájdalmat éreztem olvasás közben, ugyanis nagyon-nagyon a végén történt meg minden, amire vártam. Ezek mellett ez a könyv inkább ilyen lelki utazás, nem is annyira egy történet. Rengeteg olyan "kép" van benne, amivel akár te is találkozhatsz az életed során, de ezeket csak ritkán vesszed észre.

Oreo – egy könyv, amiért megőrülsz

Becky Albertalli - Simon ​és a Homo sapiens-lobbi. Sokat gondolkoztam azon, hogy ezt kéne írni a vidám könyvhöz, de végül meggondoltam magam, mert ez a könyv tökéletesen ide illik. Nem csak azért, mert Simon - a főszereplő - imádja az Oreot. Nálam általában az játszik fő szerepet egy könyvnél, mármint hogy mennyire tetszik, mégpedig az, hogy milyen gyorsan olvasom el. Na ezt sikerült 6 óra alatt elolvasnom, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Ráadásul este felé kezdtem el olvasni, ami azt jelenti, hogy majdnem átolvastam magam a követező napba. De hát ezt nem lehetett lerakni. Imádom ezt a könyvet. Ráadásul film is fog belőle készülni!! (Bővebb értékelést olvashatsz itt → XXX)

Ostyamentes Kit Kat – egy könyv, ami meglepett téged

J. K. Rowling – John Tiffany – Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek. Be kell vallanom, hogy jobbra számítottam. Még akkor is, ha ez egy színdarab. Attól még lehetne benne valami, ami hasonlít a többi Harry Potter könyvhöz. Annak ellenére, hogy a sorozat része, azon kívül, hogy ugyanazok a szereplők, a helyszín, meg köze van a történethez, nem sok köze van a Harry Potter könyvek hangulatához. Nem ugyanolyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint az előzményeket, és valószínűleg ez nem fogom olyan sokszor újra olvasni, mint a többit.

Forrócsokoládé tejszínhabbal és pillecukorral – egy könyv, amit bármikor újraolvasol (comfort read)

A Harry Potter sorozat. Imádom, gyerek korom egyik meghatározó könyvsorozata.

Bonbon – egy sorozat, aminek olyan tulajdonságai vannak, amiket sokféle olvasó szerethet

Ez pedig az Engelsfors-trilógia. Habár még csak az első könyv felét olvastam el. De eddig is rengeteg minden volt benne. Kezdjük ott, hogy elég sok szemszögből íródik, amibe habár könnyű belegabalyodni, egy idő után meg lehet szokni.
Úgy kimondottan senkinek se küldöm tovább ezt a taget. Aki szeretné az kitölti.

Az első & az utolsó book tag

Egy évesek lettünk! 
Tényleg nehéz elhinni, hogy már itt tartunk. Egy ideje annyira természetesnek vesszük a blog létezését, hogy közben fel sem tűnt, mennyire szalad az idő. Köszönjük ezt az egy évet mindenkinek, aki akár csak egyszer is elolvasta egy bejegyzésünket! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem Blair nevében is mondhatom, hogy mi remekül éreztük magunkat, és igyekszünk úgy alakítani a dolgokat, hogy ez a későbbiekben se változzon.
Előadhatnánk egy újabb hegyi beszédet, leírhatnánk hatszázszor, hogy mennyire örülünk, de ennek nem sok értelmét láttuk. Ezért inkább úgy döntöttünk, hogy hétfőtől péntekig minden nap bejegyzéseket hozunk - de nem a megszokott formában. Hogy mikor mi jön, az meglepetés, annyit elárulunk (nagy kegyesen) hogy a mai napon mindketten egy-egy tag-gel kezdünk.
Reméljük, tetszeni fog ez a hét, és azért még egy köszönöm-öt ideszúrok, biztos, ami biztos. Jó szórakozást, és boldog szülinapot nekünk!

Na szóval, mint említettem, mindketten tag-gel kezdjük a hetet. Múlt héten elszabadultunk az interneten, és bitang módon úgy döntöttünk, névre szóló kihívás nélkül fogunk tag-eket kitölteni.
Ez a mostani innen van, utólag is köszönöm a blog írójának, hogy nagylelkűen minden minden vállalkozó szellemű bloggernek feldobta a kitöltés lehetőségét. (Ígérem, befejeztem.)

1. Miről szólt az első blogbejegyzésed? Miről az utolsó?
Ezen a blogon először bemutatkozást - vagy valami annak csúfolt katyvaszt - írtam, de most inkább maradjunk a könyveknél. Az első könyvvélemény Marie Lu - Legenda c. könyvéről szólt. Még rettenetesen kezdő voltam, finomkodtam és óvatoskodtam, ezért logikusnak tűnt olyan könyvet választani, amiről jó véleménnyel vagyok. Nem akartam rosszakat írni, senki lelki világába nem akartam beletaposni, és elszánt fanok gyűlöletét sem kívántam kivívni. Akkor én ki naiv még úgy gondoltam, hogy ezt később is tartani fogom.
Mindenesetre ez a könyv azóta is közel áll hozzám, és kezdésnek nem volt rossz.
A legutóbbi pedig Az álmok második könyve volt.

2. Ki volt az első blogger, akitől olvastál? Ki az utolsó?
Őszintén szólva ebben nem vagyok egészen biztos. Ami biztos, hogy az első olyan, akire emlékszem is, az Blair. Hát igen.
Egy Harry Potter fanfictionjével hozott össze a sors. Ez volt az első fanfic, amit lelkesen követtem, és ennek hatására döntöttem úgy, hogy elkezdek komolyabban foglalkozni az írással, és átpártolok a Bloggerhez (előtte g-portálon voltak felvállalhatatlan blogjaim). Egyébként akkor kezdtünk el beszélni, ő segített belerázódni a dolgokba, és azóta pedig már itt tartunk.
Utoljára pedig Deszy könyvajánlóján bóklásztam. És sírtam az Outlander harmadik részlről szóló bejegyzésen.
Még nem olvastam a könyvet.
És a bejegyzés nem spoileres.
Nem voltam idegileg instabil állapotban, dehogy.

3. Melyik volt az első könyv, aminek a megvásárlására emlékszel? Melyik az utolsó?
Ablak-Zsiráf. Erre tisztán emlékszem. Marha büszke voltam magamra, hogy van egy könyv, ami csak az enyém.
Legutóbb pedig négy könyvet vettem egyszerre (kicsit elszaladt velem a ló, és még most is nyögök miatta, de nem mondom, hogy nem érte meg) ezek pedig: Cassandra Clare - Éjfél kisasszony, Rick Riordan - Csata a labirintusban, Az utolsó olimposzi, Neal Shusterman - Unwind.

4. Melyik volt az első könyv, amit teljesen egyedül olvastál el? Melyik könyvet olvastad utoljára?
Az első könyv, amit ténylegesen regénynek is lehet nevezni, A két Lotti volt. Vicces, mert aztán negyedikben meg ezt kaptuk kötelezőnek. Annyira megragadt bennem, hogy még most is kívülről tudom a teljes cselekményét. Amikor először olvastam, még rettenetesen lassú voltam, de nagyon örültem magamnak, hogy egyedül olvasok.
Az utolsó pedig A csábítás kilenc szabálya.

5. Melyik volt az első disztópia, amit olvastál? Melyik az utolsó?
Az Éhezők viadalával kezdtem, és emiatt a trilógia miatt szerettem bele a műfajba. A második és a harmadik részt ugyanazon a napon olvastam ki, és utána hetekig lelki-beteg voltam. Azóta is a kedvenceim közé tartozik, bár a végén volt egy-két rész, aminél csak fogtam a fejem.
Az utolsó pedig vagy A halhatatlanság szabályai volt, vagy pedig a Négyes, mint Beavatott kiegészítő kötet. Most ha agyonütnek (agyhelyen) sem tudom megmondani, mi a sorrend.


6. Mi volt az első paranormál romantikus, amit olvastál? Mi az utolsó?
Giger fél órán át próbálta lenyomozni, pontosan mire kell ezt érteni, és arra jött rá, hogy nem olvas ilyet.

7. Melyik volt az első könyv, amin sírtál? Melyik az utolsó?
Annyira nem szokásom könyveken sírni. Annyira.
Gyakran előfordul, hogy egy könyv lelkileg meggyilkol, és utána napokig borzalmasan érzem magam, és ilyenkor rendszeresen mondom is, hogy sírtam rajta, de ezt nem kell komolyan venni.
De azért előfordul, hogy valóban megkönnyezek egy könyvet, még ha nem is valami gyakran.
Az első a Harry Potter és a Főnix Rendje volt. Rowling nagyon ért hozzá, hogy fájdalmasan írja le a kedvenc szereplőim halálát.
Az utolsó pedig az Outlander második része, azaz a Szitakötő borostyánban volt, és hát te jó isten. Aki nem olvasta, annak nem spoilerezek, aki meg olvasta, úgyis pontosan tudja, miről beszélek.



8. Melyik volt az első sorozat, amit befejeztél? Melyik az utolsó?
Az első ha minden igaz, akkor a Harry Potter sorozat volt (nem kell hanyatt vágódni a meglepetéstől). Utána egyébként vagy egy évig szinte semmi mást nem olvastam, csak a Harry Pottert újra és újra. A számolást olyan hét körül hagytam abba, fogalmam sincs, azóta hol tartok. De a Harry Potter volt egyébként az a könyv is, amit először olvastam angolul, és hihetetlenül örültem a fejemnek közben, amiért értettem is.
Az utolsó Sophie Jordan Firelight-trilógiája (1., 2.), és arról inkább ne is beszéljünk. Szerintem ti is jobban jártok, meg én is. De főleg én.

9. Melyik volt az első könyv, amit nem tudtál befejezni? Melyik az utolsó?
Na, ilyen könyv még egy se volt. Nem egyszer előfordult már, hogy rettenetesen szenvedtem olvasás közben, és nem értettem, hogy mégis miért nem teszem le azt a könyvet - de nem tettem le. Ha valamit elkezdek, akkor azt be is fejezem. Amikor elkezdtem olvasni, akkor természetesnek vettem, hogy ez így működik, később pedig egyszerűen csak úgy döntöttem, hogy így folytatom olvasói pályámat. Ez is egy ilyen csak-azért-is elvem, aminek az ésszerűségét én magam is gyakran megkérdőjelezem - de azért tartom magam hozzá. Büszkeség is van a világon.




Nos, ennyit erről a tag-ről. Ha valaki kedvet kap hozzá, akkor én csak bátorítani tudom, nekem megtetszett.
Boldog szülinapot nekünk, holnap folytatjuk!



2017. február 23., csütörtök

Kerstin Gier - Az álmok második könyve (Silber 2.)

Oldalszám: 344
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Silber – Das zweite Buch der Träume
Fordító: Szakál Gertrúd
ISBN: 9789633997536
Országos megjelenés: 2016.10.21
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A Silber-trilógia sziporkázó második kötete Kerstin Gier bestseller-szerző tollából

És ebben a pillanatban, a hirtelen támadt csendben meghallottam azt az ismerős, vészterhes matatást mindössze néhány méterre tőlem. Bár senkit sem láttam, és egy bölcs hang a fejemben figyelmeztetett, hogy ez csak álom, mégsem tudtam megakadályozni, hogy lassan elhatalmasodjon rajtam a páni félelem.
Anélkül, hogy pontosan tudtam volna, mit teszek, és ki elől menekülök, ismét futásnak eredtem.


Véleményem: 
Ennek a nőnek nem lehet nem szeretni az írásmódját. Igazából szerintem a semmiről is képes lenne olyan szórakoztatóan írni, hogy ne akarjam letenni. És ráadásként nem a semmiről ír. (Fantasztikus felfedezés.)

A trilógia második részében folytatódnak főhősünk kalandjai az újonnan felfedezett álom-világban. Liv már egészen gyakorlott álmodó, de most sem megy minden simán. A legrosszabb az egészben, hogy az álmok világa felettébb rejtélyes, és nem tudjuk, pontosan mitől és/vagy kitől kell tartani, csak azt tudjuk, hogy valami nincs rendben. És persze család és szerelem szinten is van egy kis dráma, nehogy szereplőinknek legalább ébren nyugta legyen.
Hát, azért nem mindig irigyeltem őket.

Na de. (Ezekről az értelmetlen, random odadobált szavakról leszokhatnék.)
Engem a fantasy-szál továbbra is teljesen elvarázsol, imádom az egészet. Én magam rengeteget álmodom, bár a legtöbbször nem emlékszem rá, hogy mit, de az részletkérdés, és sokszor fantáziáltam már róla, hogy tulajdonképpen mi lenne ha... Nagyon sok dolog van az emberi aggyal kapcsolatban, amit a mai napig senki sem tudott megfejteni, és ilyenkor az emberben akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy vajon mi minden van, amiről nem tudunk? Kerstin Gier ezt a kíváncsiságot használta ki, és szerintem fantasztikusat alkotott. Nagyon sokan mindig is hajlottunk rá, hogy többet képzeljünk bele az álmokba, mint amennyi valóban van bennük, és tessék. Ezek a könyvek egy nagyon kreatív és szerethető világot tárnak a szemünk elé.

Tehát van egy nagyon jó világunk. Mi van még?
Egy jó cselekmény. Megmondom őszintén, nekem sokkal jobban tetszett, mint az első rész. Közelebb éreztem magam a szereplőkhöz, az eseményeket sokkal jobban át tudtam élni. És nem csak álmok szintjén tetszettek jobban az események, hanem azokon kívül is.
Liv családjában nem minden alakul tökéletesen, és az írónő mindezt olyan stílusban adja elő, hogy én végignevettem az egészet. Florence hisztizése, a Mr. Snuggles körülötti herce-hurca - olyan események, amik fele ennyire sem lennének érdekesek, vagy izgalmasak, ha nem poénokkal adnák elő.
Van azért családi dráma is, és az a jó, hogy Kerstin Gier tudja, hol a határ. Remekül egyensúlyoz a paródia-szerű túlzások és a komolyabb témák értelmes kifejtése között. Nem csinál viccet abból, amiből nem kéne, és nem dramatizál túl semmit. Mindent pontosan annyira vesz komolyan, amennyire egy humoros ifjúsági könyvben kell.

Külön kiemelném Liv, és Mia, a húga kapcsolatát. Egyrészt nélkülük a poénok egy jelentős része kimaradna, másrészt nagyon jó nézni, ahogyan kitartanak egymás mellett, és folyamatosan segítik a másikat. Ez már az első részben is tetszett, most pedig még jobb lett.

És még valami: Liv és Henry.
Na igen.
Sokan (és akkor az még finom és nőies jelző) kiakadtak a viselkedésén, és már el is kezdték Liv-et mással összehozni.
És ez a része engem igazából mondhatni teljesen hidegen hagy.
Ami viszont nagyon tetszett ezzel kapcsolatban, az az, - és ez most egy kisebb spoiler, de szerintem annyira azért nem vészes - ahogy a könyv a szakítást kezeli. Liv nem lesz önkéntes mártír. Nem fagy le hónapokra, nem akar véget vetni az életének, nem adja elő a Hattyú halálát. Finom célzás.
Persze, meglehetősen rosszul érzi magát, és ez természetes. De a könyv nem adja elő, hogy kész, vége, ennyi volt, az életnek innentől nincs értelme. Ésszerűen kezeli a szerelmet és a kapcsolatokat, és ilyen YA könyvekre már nagyon szükség volt. Mert igen, a szerelem tényleg nagyon tud fájni, tényleg tud borzalmas időszakokkal tarkítani az ember életét. De attól még természetes dolog, és hiába fáj, nem fogsz belehalni.
Megmondom őszintén, én ezek után azért drukkolok, hogy ne is jöjjenek össze többet.

Egy icipici hiány azért maradt bennem, mégpedig szülő fronton. Az írónő Időtlen szerelem trilógiájának egyik erőssége a családi rész, az, hogy a főhősnek megvan a maga kapcsolata az édesanyjával, nem pedig csak úgy van, mert ilyennek is kell lennie. Itt viszont ez hiányzik. Értem én, hogy ez egy másfajta kapcsolat, nem is olyan szoros, de akkor is. Gyakorlatilag semmit nem olvashatunk róla, és kár érte, mert a kedves szerző már megmutatta, hogy tud ő ennél jobbat.
Illetve ott a vége felé egy kicsit összecsapottnak éreztem a dolgokat, de ez már tényleg csak apróság. Nem feltűnően rohanós, csak azért lehetett volna ezt egy kicsit szebben is.

Egyébként egy jó hangulatú, élvezhető könyv. Többet hozott, mint az első rész, és remélem, hogy a harmadik is minimum ilyen lesz. Igazából nem tudom eldönteni, hogy az írőnő másik YA trilógiáját szeretem jobban, vagy ezt. Elég sok minden múlik a harmadik részen, mert ezt a helyzetet még nagyon el lehet rontani. De én bízom benne.


Karakterek: 
Liv-vel összesen annyi bajom van, hogy majdnem teljesen ugyanolyan, mint Gwendolyn az Időtlen szerelemből. Ez akkor egyáltalán nem zavaró, ha azt a trilógiát nem olvasta az ember, így viszont azért szemet szúr. Nem teljesen ugyanaz a karakter, de nagyon hasonlít. Pedig nem hiszem, hogy Kerstin Gier nem tudott volna valami újat. Nagyon jó karakter, humoros, szerethető, néha kicsit szerencsétlen, de nem idegesítően - csak már bemutatta egyszer, más névvel. Bár erről olvasás közben általában meg tudtam feledkezni.
Miát nagyon megszerettem, legalább annyira hozzám nőtt, mint Liv. Szintén szórakoztató, és imádom a Sherlock Holmes-mániáját.
Henry annyira nem nőtt hozzám, de igazából bajom sincs vele. Én majdnem minden lépését meg tudtam érteni, még ha nem is minddel értek egyet. Nem rossz karakter, csak eléggé zárkózott, és ezt Liv még nem nagyon tudja befogadni. Mindenesetre azért kíváncsi vagyok rá, hogy vele mi lesz a továbbiakban.
Grayson pedig még mindig a személyes kedv
encem. Szerethető, rendes, figyelmes - hát, valami ilyenről álmodtam kiskoromban, amikor azt mondtam, hogy nekem kell egy idősebb testvér. Nagyon megszerettem az első részben is, most pedig még jobban a szívemhez nőtt.


Borító: 
Nagyon tetszik. Szép a mintája, tökéletesen illik a tartalomhoz. Tetszik, hogy sok kis szimbólum jelenik meg rajta, amik mind-mind kapcsolódnak a történethez. A színével az elején nem nagyon voltam kibékülve, de aztán hozzászoktam. Valahogy nagyon elütött az előzőtől, ami ugyebár fekete. De igazából a stílusához sokkal jobban illik ez, mint valami sötét szín.

Kedvenc idézet(ek):
"Ha a változás szele közeleg, egyesek falakat építenek, mások szélmalmokat."

"Mrs. Spencer elégedetten beleszürcsölt a teájába. Egészen biztosan félrenyelt volna, ha tudja, hogy a háromkirályok napja Mr. Snuggles utolsó napja lesz, és épp most hívta meg magához Mr. Snuggles gyilkosait. Ez utóbbiaknak pedig a leghalványabb fogalmuk sem volt arról, hogy ki az a Mr. Snuggles. Mit sem sejtve nyúltunk a fahéjas gofriért."

"– Ha valamire büszke vagyok, akkor az az inszubordinációra való hajlamom – jelentette ki Mia, amikor elindultunk hazafelé. Én ezzel szemben úgy éreztem magam, mint egy két lábon járó kollaterális kár."

"Augusztus végén három hónapos világ körüli útra indult a Queen Elizabeth fedélzetén, és amikor november végén kipihenten, lebarnulva, ajándékokkal megrakva hazatért, azzal kellett szembesülnie, hogy kedvenc fia egy amerikai nőt hozott a házba, a két lányával, a dadusukkal és a kutyájukkal együtt. Érthető, hogy úgy érte a dolog, mint derült égből villámcsapás, és meglepetésében szóhoz sem tudott jutni. De sajnos nem sokáig, mert aztán beszélni kezdett, és azóta sem hagyta abba."

Rövid összefoglalás: 
Ha valaki szeretne jókat nevetni olvasás közben, akkor meleg szívvel ajánlom az egész trilógiát. Van min izgulni benne, de azért se nem komor, se nem sötét. A humora már megér egy misét, a fantasy rajongók pedig valószínűleg gyorsan megszeretik a világát.



2017. február 19., vasárnap

Nem kellett volna... book tag

(Először is, mint láthatjátok, megint változott a design. Az a retardált állatka ott oldalt Baróka, a Véleményikus Arcusz Pszicho-Zabálikusz, és mostantól az idők végezetéig a blog állandó lakója lesz. Sokat váltogattuk a designt, de erről a szokásról szándékozunk lemondani. Remélhetőleg össze is jön. )


Moly-on én amolyan csendes megfigyelő vagyok, nem szeretek beleszólni a dolgokba, és részt venni az ottani közösségi életben. Nem azért, mert nem tartom jó oldalnak sokkal többen írnak ott érthetően, mint Facebookon, ami nálam már jó pont, egyszerűen csak lusta vagyok. Nagyon ritkán lepötyögök egy rövid véleményt, néha beírom, hogy mit olvasok, de ennyi, és nem több. Inkább csak nézelődöm.
És a minap pont nézelődés közben akadtam rá egy tag-re, ami megtetszett. Ahogy elnéztem, blogos körökben annyira még nem terjedt el, inkább csak Moly-on töltötték ki.
Voltam olyan kis galád, és úgy döntöttem, és is kitöltöm, és hogy ne akadjon el ilyen magaslatokon az ügy, a végén tovább is küldöm. Csak hogy örüljetek nekem. A címemet hál' istennek úgysem tudjátok (annyian). 

Az az igazság, hogy ez pont egy olyan tag, amit remekül tele lehet pakolni YA könyvekkel, én pedig egy ideje elhatároztam, hogy ezen a blogon elsősorban ezekkel fogok foglalkozni. Szerintem a téma megérdemli a figyelmet, mert lehet benne igazi értékeket találni, csak egyelőre sajnos túlerőben vannak a fiatalokat szellemi fogyatékosnak tekintő, irodalmilag nem túl sokat érő... "könyvek". Na de ez a tag tökéletesen megfelel arra, hogy az ember rávilágítson a hibákra. És ebben nincs rosszindulat, ezek egyszerű észrevételek.
Jól van, esküszöm mára befejeztem a hegyi beszédet.


1. Nem kellett volna neki folytatás
Kiera Cass - A Párválasztó. 
Mármint még két sokadik folytatás.
Nemrég kifejtettem, hogy miért is bonyolult a kapcsolatom ezzel a sorozattal. Irodalmilag egyik részt sem tartom nagy durranásnak, és mégis nagyon szeretem az első három részt. A következő két részről igazából csak annyit szoktam mondani, hogy nem vagyok hajlandó elismerni a létjogosultságukat. Bár nem sokat érek vele, mert attól még van nekik.
A negyedik könyvben ismét egy Párválasztót követhetünk figyelemmel, azzal a különbséggel, hogy most a fiú a sok, és a lány az egy. A főszereplőket legszívesebben elástam volna a hátsó kertben, a régi karakterek pedig egyáltalán nem azok az emberek, akiket az első három részben megismertünk. A nevükön kívül semmiben nem hasonlítanak volt főszereplőinkre, szóval én innentől azt sem vagyok hajlandó elismerni, hogy ők azok. Egyszerűen messziről üvölt ezekről a könyvekről, hogy Kiera Cass szeretett volna még egy kis pénzt mindenféle megerőltető szellemi munka nélkül. Számomra ezek a részek nem léteznek, kész, téma lezárva.


2. Nem kellett volna több szemszög
Itt viszonylag nehéz volt választani, mert én szinte kivétel nélkül mindig örülök a több szemszögnek. Sokkal jobb, ha nem csak egy karakterhez tudunk közelebb kerülni, legalábbis nekem jobb, az biztos. Ha csak gy főszereplő szemszögén keresztül látunk mindent, akkor gyakorlatilag minden azon az egy szereplőn áll vagy bukik - ugyanis ha nem tudjuk megkedvelni, akkor az élmény nagy része odaveszett.
De akkor legyen Amy Kathleen Ryan - Ragyogás. Azóta sem bírtam rávenni magam a következő részre, pedig alapjában véve nem volt rossz. A gondok ott kezdődnek, hogy két szemszögünk van, és az egyik szereplőt egyenesen utáltam. A srác szerintem szimplán csak buta és befolyásolható. Tett jó dolgokat, de ez kevés. Az ő szála nélkül a történet fele olyan hosszú, és fele olyan idegesítő lett volna.



3. Nem kellett volna megváltoztatni a borítót a sorozat közepén
Miért, van olyan könyv ahol meg kellett volna? Az egy dolog, ha sikerül összehozni egy bűn ronda borítót, aztán később kiadják a sorozatot egy másikkal is, de a közepén szerintem felesleges variálni, és ezt általában azért a kiadók is tudják Magyarországon.
Szóval erre most egy példa sem ugrik be, amit viszont utálok, amikor egy filmből könyv készül, és máris megjelennek a filmes borítók. Főleg a Percy Jackson (1., 2., 3.) sorozatnál zavart, mivel köztudott, hogy Rick Riordan rettenetesen utálja a könyveiből készült filmeket, mégis kiadták filmes borítóval a második részt. És minden oka megvan rá, hogy utálja ezeket a... valamiket. Nem vagyok hajlandó filmnek hívni.



4. Nem kellett volna bele szerelmi háromszög
Sokak szerint bűnös élvezet, de én szeretem a szerelmi háromszögeket. Ez van.
Viszont azt is elismerem, hogy nagyon sok YA könyv (meg igazából nem YA könyv is) rettenetesen bánik vele, és sok esetben szimplán csak idegesítő.
Ami nekem egy tökéletes példa arra a "fújmenjinnen" szerelmi háromszögre, az Lauren Kate - Fallen című nemkönyve. Ebbe a könyvbe már csak azért se kellett volna szerelmi háromszög, mert szerény véleményem szerint ennek a könyvnek egyáltalán nem kéne léteznie. Az egész könyv olyan, mintha valaki, aki nagyon unatkozott, gyorsan begépelt volna egy rossz paródiát.
A szerelmi háromszög pedig csak azért van, hogy legyen, és mivel egyik srácról - de még a csajról se - tudunk semmit, ezért nem igazán tudjuk felfogni, ki miért szeret kit. Csak úgy van pár random hű-de-szeretem-ezt-meg-azt rész, és itt véget is ér a mutatvány.


5. Nem kellett volna a sorozat részévé tenni
Harry Potter és az elátkozott gyermek. Szerintem nem is a sorozat része, de rengetegen oda sorolják, és ez igazából zavar. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen mi a véleményem erről a könyvről, és igazából még most sem teljesen egyértelműen az érzéseim, de az már biztos, hogy nekem ez nem Harry Potter. A formájától teljesen függetlenül, egyszerűen nem illik bele ebbe az egészbe. Tudom, hogy ez színdarabnak készült, az eredeti hét könyv meg regénynek, de én nem is erről beszélek. Olyan, mintha Rowlingnak nem sok köze lenne hozzá, sok karakter nem úgy viselkedik benne, ahogy vártam volna tőle... egyszerűen csak nem kellett volna és kész. Értem én, hogy nehéz elengedni, de azért megoldható. Hagyjuk Ibolykát aludni.



6. Nem kellett volna függővéggel lezárni
Általában nem vagyok oda a függővégegért. Kicsit olyan, mintha az író félne tőle, hogy senki sem veszi meg a következő részt, ha nem dob be egy nyitott kérdést. Ha eleve nem tetszett a könyv, akkor teljes mértékben hidegen hagy, hogy függ e az a vég, avagy sem, de ha tetszett, akkor azért tudok kellemes idegrohamokat kapni.
Az is idegesítő, ha szépen felvezet valamit a könyv, de már az elejétől kezdve, aztán csak-azért-sem ad választ, az meg még idegesítőbb, ha az égvilágon minden lóg a levegőben, és itt a vége, fuss el véle, találkozunk a következő részben, kellemes várakozást.
A legjobban mégis az idegesít, amikor egy könyvnek függővége van - majd a következő rész magasról tesz az előzőekben kifejtett konfliktusra, egy legyintéssel elintézi, és éli világát, mit sem törődve vele, hogy te talán több mint egy évet rágódtál rajta, hogy ugyan hogyan tovább.
Ilyen volt Marie Lu - Született tehetség című könyve, meg ami utána jött. Imádom ezt a trilógiát, de ez a rész fájt. Kapunk egy jó kis hideg zuhanyt a második rész végén, senki sem tudja, hogy most hogyan tovább. És hogy folytatódik a harmadik? Hónapokkal később, mindenki éli életét, mintha az előbb még nem életbevágó kérdésekről lett volna szó. Igaz, foglalkozik ezekkel a dolgokkal a könyv, de egyáltalán nem olyan szinten, ahogyan azt az előző könyv vége megkövetelte volna.



7. Nem kellett volna csak egy szemszögből megírni
Leigh Bardugo - Árnyék és csont
Talán, de csak talán, az dobott volna a helyzeten, ha több a szemszög. Mivel a főszereplő nekem egyáltalán nem volt szimpatikus, de más szereplőket érdekesnek találtam, talán plusz egy-két szemszög segített volna. Nem csak ezzel voltak gondok, a fogalmazás is borzalmas, de egy jó karakter rengeteget tud javítani egy könyvön.






8. Nem kellett volna ekkora hype-ot keríteni köré
Most rettenetesen meglepő és kiszámíthatatlan leszek.
Stephenie Meyer - Alkonyat. (Remélem, mindenki hanyatt vágódott a meglepetéstől.)
A sorozatnak egyébként a második részét is végigszenvedtem, de hát ha az első körül nincs az a felhajtás, akkor a második talán meg sem jelenik, nem igaz?
Én már nagyjából mindent elmondtam erről a két részről, amit csak tudtam. Szerintem abban az időszakban, amikor ezekkel foglalkoztam, a kedves Stephenie Meyer megállás nélkül csuklott. Néha felhúztam magam, de azért párszor megfogalmaztam értelmesen is, mi a legnagyobb baj ezekkel a könyvekkel. Ha az Alkonyat csak egy egyszerű nagyon elrontott, semmilyen YA lenne, akkor igazából eléldegélnénk egymás mellett, de mivel ennél sokkal nagyobb problémák vannak vele, zavar az a nagy hype.
Ahhoz mindenesetre már hozzászoktam, hogy akárhányszor jelöl meg egy blogger valami poszt alatt, annak az Alkonyat a témája. Szeretlek titeket. Tényleg. Nagyon. 


9. Nem kellett volna más könyv hasonlójaként hivatkozni rá
Marie-Aude Murail - Oh, boy! Sokan hivatkoznak rá úgy, mint a Csillagainkban a hiba hasonlója, ami több szempontból is egy teljesen értelmetlen kijelentés. Egyrészt a Csillagainkban a hiba 12 évvel később jelent meg, mint ez a könyv. Másrészt pedig, ennek a könyvnek értelme is van.
Bocsánat.
Az összes hasonlóság, amit fel tudok fedezni, az az, hogy mindkét könyvben megjelenik a gyermekrák, de ennyi, és nem több. A Csillagainkban a hiba egy olyan valami, ami teljesen összezavarodva ugrál a lelki támasz és az elborzasztás között, elkeseredetten küzdve érte, hogy valaki figyeljen már rá. Véleményem szerint nem több, mint egy nagyon elrontott könyv, ami túlságosan felszínesen turkál bele egy nagyon is komoly témába, majd elgondolkodtatónak csúfolja magát. Látom benne a lehetőséget, de azt is látom, hogy John Green hol nyúlt félre végleg és visszavonhatatlanul.
Az Oh, boy! ezzel ellentétben egy szép, de szomorú történet, amiben bár pár dolog helyrejön a végére, megmutatja, hogy a teljes Happy End ritka, mint a fehér holló. Ebben a könyvben van minden, a főszereplő gyerekek és felnőtt bátyjuk folyton akadályokba ütköznek, de megtanulnak szeretni és összetartani, ami az ő helyzetükben elengedhetetlen. Mindkét könyvről írtam bővebben is, és szerintem ezek után az sem kérdés, én melyik elolvasását javaslom.

10. Nem kellett volna időt szánnom rá
Kezeket a magasba, aki azt hitte, hogy ide fogom írni az Alkonyatot! 
Azért ilyen is akad egy pár. Ha mást nem is, de legtöbbször azért egy-két tanulságot le tudok vonni azokból a könyvekből is, amik nem nyerték el a tetszésemet (mondjuk hogy olvassak fülszöveget, ne higgyem el, hogy egy könyv zseniális, attól még, hogy több ezer ember mondja, párnázzam ki a falat, stb.), viszont az is megesett már - nem is egyszer -, hogy az égvilágon semmi hasznom nem volt egy adott könyv végigszenvedéséből.
A lényeg, hogy több könyv is beillene ide, de aztán leszűkítettem a kört kettőre. Sokáig vacilláltam az Ikonok, és a Csitt, csitt között, és végül a másodikra esett a választásom. Az Ikonok egy tizedfokkal érdekesebb volt. Ezzel már majdnem kikerült a negatív számok halmazából.
A Csitt, csitt, megint csak egy olyan könyv, amit én már egyszer szétszedtem, és nem is kívánok többet foglalkozni vele. Tudom, hogy van még sok része, de nekem egy is bőven sok volt. Megint egy YA, ami nem szól az égvilágon semmiről, a karakterei semmilyen emberi tulajdonsággal nem rendelkeznek, a cselekménye lapos és ezer másik könyvben láttuk már. Untam, fizikailag sem voltam a toppon, de van egy olyan - mindenki döntse el, hogy szerinte jó, avagy rossz - szokásom, hogy nem hagyok félbe könyvet. Egyszerűen csak időpocsékolásnak érzem, ha így visszagondolok rá, mert semmit nem adott a rossz tapasztalaton kívül. Azt viszont pont többet, mint eleget.

A kihívottam pedig Christine K. Coldman, csak hogy érezze a szeretetem és a törődésem.
Illetve, ha valaki kedvet kapott, akkor nyugodtan töltse ki, senki nem tartja vissza.
Olvassatok sokat, nemsokára jelentkezünk, ugyanis már csak nyolc nap van hátra a blog első szülinapjáig!