2018. október 27., szombat

John Green - Alaska nyomában

Kiadó: GABO
Oldalszám: 292
Eredeti cím: Looking For Alaska
Fordító: Szabados Tamás
ISBN: 9789636899387
Országos megjelenés: 2014.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.


Véleményem:
Túl sok mindent nem vártam ettől a könyvtől, ha nagyon őszinte akarok lenni. De milyen jó is ez a hozzáállás, mert különben nem ért volna ekkora pozitív csalódás.

Szóval, van nekünk itt egy srác, akinek eddig nem igazán jött össze ez a barátkozás dolog, így hát elmegy egy bentlakásos iskolába, ahol az apja is tanult anno, megkeresni a Nagy Talánt. Miles, vagy ahogy mindenki ismeri, Pufi, itt nem hogy be tud illeszkedni, de igazi barátokat talál, szerelmes lesz, és éli a kamaszok szabályszegő, filozofálós, ivós életét. Csakhogy ezzel nincs vége a történetnek, ugyanis a könyvet kettéosztja egy tragikus esemény; Alaska halála.

Ezen kívül egyelőre csak a Csillagainkban a hibát olvastam John Greentől. Bár azt a könyvet kifejezetten utálom és elég részletesen ki is fejtettem, hogy miért, nem mondtam le azonnal az íróról. Tetszett a stílusa és az is azonnal leesett, hogy értelmes emberről van szó, csak ott nagyon félresiklott valami. Szóval nem adtam fel, de azért így is elég sokáig tartott, mire rávettem magam, hogy a kezembe vegyem más könyveit is.

Sokat végül is nem vártam az Alaska nyomábantól, de annál többet kaptam.
Sok értékelést elolvastam moly-on, mert kíváncsi voltam, hogy ki hova teszi magában ezt a könyvet, és érdemes volt. Sokan írják, hogy Pufi szomorúságra hajlamos, Alaska pedig depresszív kamasz, míg mások azt mondják, hogy túl sok a dráma és nem tudják átérezni ezt a világfájdalmat.
Ilyen szempontból talán tényleg kétféle kamasz van; aki főszereplőinkhez hasonlóan hajlamos a szomorúságra és a világfájdalomra, és aki nem. Na most én egyértelműen az előbbiek táborát erősítem és valószínűleg ezért is tudtam ennyire átérezni a dolgokat ebben a könyvben. Akire viszont a második igaz, az valószínűleg se érteni, se élvezni nem fogja, és ez teljesen rendben van.
Az a helyzet, hogy ez a téma nyilván nem ennyire egyszerű, mint ahogy én most leírtam, nem is ennyire fekete-fehér, de egész könyveket lehetne szerintem megtölteni vele, és ennek nem feltétlenül itt van a helye és ideje. Szimplán csak fogadjuk el, hogy ez nem mindenkinek való könyv, de ettől még nem lesz se jó, se rossz összességében.
Jelenleg a lényeg az, hogy nekem eléggé való, mert még mindig én vagyok az egyeduralkodó ezen a blogon, bár Baróka egyre gyakrabban lázadozik ez ellen.

Több dolog is van, ami nagyon tetszett ebben a könyvben.
Az egyik Pufi karakterfejlődése és ahogy keresi a helyét az életben. Úgy jött el egy bentlakásos iskolába, hogy nem gondolt semmi konkrétra, ténylegesen a Nagy Talánt kereste. Napról napra változott a világképe, kereste az élet értelmét, és ehhez egy valami kellett - hogy kimozduljon a komfortzónájából. Ez mindenkinek nehéz, csak más mértékben, és szükséges. Mindig helyesen cselekedett? Dehogy. De ez is beletartozik a dologba. A ballépéseiből tanul az ember, ráadásul csak az nem hibázik, aki nem is próbálkozik.

Én személy szerint a könyv hangulatát is nagyon szerettem. Tetszettek a balhék és a karakterek, akikkel főhősünk összebarátkozott. Senki sem volt tökéletes és sokszor nem azt tették, ami helyes, de alapjáraton egyikük sem volt rossz ember. John Green szerintem nagyon jól kezelte itt azt, hogy a kamaszoknak néha tényleg komoly problémáik vannak, és ezekkel foglalkozni kell. Az Ezredes talán többet iszik mint kellene, dohányzik és folyton szabályokat szeg, de folyamatosan igyekszik, mert iszonyatosan szegényes körülmények közül jött, és szeretné szebbé tenni a saját és az édesanyja életét. Pufinak sosem voltak igazán barátai, az összes társaságát a szülei jelentették, és ki akarta próbálni, milyen élni. Alaska pedig olyan dolgokat élt át, amit egy felnőttnek sem feltétlenül lehet feldolgozni, nemhogy egy gyereknek.

A könyvben nyilván hatalmas szerepe van a halálnak és magának a halandóságnak. Na most ez az, amit John Green a Csillagainkban a hibában iszonyatosan rosszul kezelt, itt viszont nem - pedig ez volt előbb. A kettő között ezek szerint visszafejlődött, de ez igazából mellékes.
Ebben a könyvben fájdalmasan de mégis szépen mutatja be, hogy a halál az élet része, és senki sem mondta, hogy egyszerű, de valahogy el kell fogadnunk.
Alaskán keresztül a halál gondolata folyamatosan jelen van, akkor is, amikor a lány még él. Ott van a múltja, ott vannak az olyan megjegyzései, mint hogy azért dohányzik, hogy meghaljon és társai. Még akkor is, ha az utóbbiakat nem feltétlenül kellett komolyan venni, abban besegítenek, hogy a halál végig ott legyen a gondolataink peremén.

Amikor pedig Alaska meghal, a lehető legtöbb oldalról körüljárjuk a dolgot itt maradt barátain keresztül. A könyv második fele gyakorlatilag abból áll, hogy Pufi végigzongorázza a gyász fázisait. Eleinte tagad, aztán elhatalmasodik rajta a szomorúság, és nem kell hozzá sok idő, az Ezredessel együtt elkezdenek nyomozni, mert képtelenek elfogadni a tényt, hogy Alaska nincs többé. Keresik az értelmet az egészben, be akarják bizonyítani, hogy a dolog nem is baleset volt, hanem öngyilkosság, és időbe telik, mire rájönnek, hogy a végeredményt tekintve ez nem is számít.
Az egész tetejébe ott van még a bűntudat is, ami megint elég érdekes kérdéseket vet fel.

Választ kapunk-e bármilyen kérdésre? Tulajdonképpen nem. A legtöbb kérdés nyitva marad - hogy jogos-e a bűntudat, öngyilkosság volt, vagy baleset, mi van a halál után - mert végső soron ezek nem is számítanak. Ami számít, az a jelen, a jó emlékek, és az a valami, ami többé tesz minket, mint részeink összessége. Pufi nem ismerte sokáig Alaskát, és bár valóban beleszeretett, ő maga is elismeri, hogy egyszer talán el fogja felejteni. De megtanulta tőle, hogy nem szabad a múltban élni, de ami még fontosabb, nem szabad magunkba fordulni, mert az olyan helyekre vezet, ahonnan nem mindig sikerül megtalálni a kivezető utat.

Összességében nem tudom megmondani, hogy mennyire jó ez a könyv. Nekem nagyon sokat jelentett, de elismerem, hogy ennek az is lehet az oka, hogy most olvastam, ugyanis egy olyan állapotban vagyok, amiben mind a témája, mind az üzenete nagyon mélyen meg tudott érinteni. Lehet, hogy máskor nem adna ennyire sokat, de az is biztos, hogy mindenképpen tetszene és mindenképpen agyalnék rajta legalább egy pár órát.

Valószínűleg ezek után bátrabban nyúlok John Green könyvekhez, legfeljebb pofára esek. (Tudom, ne legyek ennyire optimista, még megárt)

Borító: 
Megint az a sárga plecsni. Ezen már a Csillagainkban a hibánál is kiakadtam, bár itt legalább nem olyan felháborító a szöveg rajta. Ne kilóra akarjuk eladni a könyveket, könyörgöm, ha jó, akkor megy az ilyen módszerek nélkül is. Az igazat megvallva ezt a rikító rózsaszínt sem tudom hova tenni, de ezeket leszámítva nem rossz. Csak hát ezeket leszámítva nem sok minden marad.

Kedvenc idézet(ek):
"– Istenem, nem akarok olyan ember lenni, aki csak üldögél, és arról nyavalyog, hogy mi akar lenni. Én egyszerűen csinálni akarom. A jövő elképzelése is egyfajta nosztalgia.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből."

"– Itt van Alaska dolgozata. Bizonyára emlékeznek, hogy az volt a feladat, fejtsék ki, mi a legfontosabb kérdés, amellyel az emberiségnek szembe kellett néznie, és az a három vallási hagyomány, amelyről ebben az évben beszéltünk, hogyan értelmezi ezt. Íme Alaska kérdése.
Egy sóhajjal megfogta a szék karfáját, és feltolta magát belőle, aztán felírta a táblára:

HOGYAN JUTUNK KI A SZENVEDÉS LABIRINTUSÁBÓL? A. Y

– Fenn fogom hagyni ezt a félév végéig – mondta. – Mert mindenki, aki valaha eltévedt az életben, gyötrelmesen ragaszkodik ehhez a kérdéshez. Egy bizonyos ponton valamennyien felnézünk, és rájövünk, hogy eltévedtünk az útvesztőben, és nem szeretném, ha elfelejtenénk Alaskát, és én sem akarom elfelejteni, még akkor is, ha az általunk tanulmányozott anyag unalmasnak látszik, mégis próbáljuk megérteni, hogy az emberek miként válaszoltak erre a kérdésre."

"De végül is nem hiszem, hogy csak anyagból állt. A többi része is minden bizonnyal újból beépül a világ folyamába. Most azt gondolom, hogy többek vagyunk, mint részleteink összessége. Ha Alaska genetikai kódját vesszük, és hozzátesszük élettapasztalatait és a többi emberrel ápolt kapcsolatait, aztán testének méretét és alakját is hozzávesszük, akkor sem kapjuk meg őt. Valami egész másról van szó. Van olyan része, amely több mint az általunk ismert részleteinek összessége. És ennek a résznek valahova lennie kellett, mert elpusztíthatatlan."

Röviden összefoglalva: 
Kellemesen csalódtam. Maradandó könyvélmény lett, szerethető karakterekkel és még szerethetőbb üzenetekkel. Témáját tekintve nem vidám, de mégis pozitív hangvétellel zárul. Értelmes YA könyvről beszélünk amiből sajnos egyre kevesebb van (pedig nem hittem, hogy ez lehetséges), szerintem érdemes elolvasni, főleg akkor, ha valaki hozzám hasonlóan falnak megy a Csillagainkban a hibától.


2018. szeptember 1., szombat

Erin Watt - Megtört herceg

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Broken Prince
Fordító: Sándor Alexandra Valéria
ISBN: 9789634572466
Országos megjelenés: 2017.11.24
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Kikötőben vívott ökölharctól kezdve az iskolai bunyóig: életek omlanak össze a csillogó-villogó palotában, miközben egy srác próbálja menteni a bőrét.
Reed Royalnak mindene megvan: vonzó külső, befolyásos család, sok pénz. Az elit gimiben sorban állnak a lányok, hogy vele lehessenek. Ő viszont magasról tesz mindenkire, mert csak a családja érdekli – amíg Ella Harper be nem sétál az életébe.
Izzó gyűlölettel indul a kapcsolatuk, mert azt akarja, hogy az apja új nevelt lánya szenvedjen. De aztán minden átfordul valami egész másba. Közel akarja tudni magához Ellát. Biztonságban. Egy ostoba hiba miatt azonban Ella elmenekül a karjaiból, így káosz köszönt a Royal-palotára. Reed azon kapja magát, hogy összeomlik az egész világa.
Ella már nem kíváncsi rá. Azt mondja, hogy csak tönkretennék egymást.
Talán igaza van. Nem, az olvasót teszik tönkre. Idegileg. 

Véleményem:
Szerintem ideje papírt szereznem a mazochizmusomról. Akkor kevésbé lenne zavarba ejtő ez az egész.
Minekutána az előző részről nem is szimplán véleményt írtam, hanem egy listát, hogy miért borzalmas, ki gondolta volna, hogy elolvasom a második részt? Elkeserítően sokan, valószínűleg.
Mentségemre szóljon, tényleg nem akartam. Csak aztán belenéztem egy könyvesboltban, valamiért a kezemben ragadt, és hát nem hagyok félbe könyvet, szóval pár napja kivettem a könyvtárból.
Jelenleg a szobám túlsó végében hever egy gyönyörű ívű repülés után.

Az első rész egyszerűen csak nagyon rossz volt. Ez viszont konkrétan káros is, és ezzel már majdhogynem megüti az Alkonyat-szintet. Azzal és még sok más könyvvel kapcsolatban szerintem eleget papoltam már arról, hogy mennyire rossznak találom, amikor egy könyv akarva vagy akaratlanul, de értelmetlen és kártékony üzeneteket közvetít az olvasóknak, főleg, ha azok az olvasók fiatalok, és képesek hinni is ezeknek.

De hát kezdjük a történettel, mert valaki nekem azt mondta, hogy itt az is van. Sőt, többen is állítanak ilyesmit. Velük valószínűleg másik könyvet olvastunk, de azért igyekszem kisajtolni ebből valamit.
Szóval, Ella az előző rész végén meglépett, amikor is azt hitte, éppen szemtanúja annak, ahogyan Reed megcsalja az apja csajával. Royalék a szökése hatására kiborulnak, Callum magánnyomozót küld Ellára, aki megtalálja, visszahozza, szenvednek egy sort azon, hogy Reed mennyire beteg és megbízhatatlan (ezzel nem tudok vitába szállni), majd Rómeó és Júlia újra egymás karjaiba omlanak, jön egy kiszámítható csavar a végén, és boldogan éltek amíg meg ne... Ja, hogy még van három rész.
Mindezt tarkítja még pár családi dráma és iskolai verekedés, de ennyi és nem több. És ez valamiért kitesz 344 oldalt.

Na most, én láttam már szappanoperát. Ha az embernek épp sztrájkolnak az agysejtjei, akkor ez egy roppant szórakoztató program, főleg barátokkal. De egészen más dolog poénból végigröhögni pár részt, mint könyvként olvasni egyet.
Én igazán nem akarom elkeseríteni az írónőket, de ha esetleg lennének kedvesek kikapcsolni a tévét és érzékszerveiket bekapcsolva körülnézni a világban, akkor rájöhetnének, hogy az emberek nem viselkednek így. Ilyen párbeszédek a valóságban nem hangzanak el, az emberek nem ilyenek és nem így gondolkoznak - bocsánat, akarom mondani, a valóságban némelyik azért szokott gondolkozni -, ilyen helyzetek nemigen alakulnak ki, és ha ki is alakulnak, a megoldás sosem ennyire rémesen egyszerű.

Kezdjük a lazább problémákkal; ez a könyv pocsék. A történetvezetés nevetségesen béna, a karakterek rosszabbak, mint voltak (pedig ez azért teljesítmény), a fogalmazás még mindig olyan, hogy azt az én tizenkét éves, meseíró énem is letagadná, és az egész iszonyatosan elrugaszkodott a valóságtól.
Írónőink szerint Callum Royal maga az atyaúristen, mert van pénze. Na most, ebben a környezetben mindenkinek van, de ezt most engedjük el.
Tény és való, hogy a pénz rengeteg mindent megold és ez egy elég undorító helyzet. De azért nem az égvilágon mindent, vagy legalábbis nem két másodperc alatt. Elvileg ettől a pasastól mindenki retteg a környéken, gyakorlatilag fél Amerikát a markában tartja, és túltesz a hatalma egy átlagos maffiáén. És én itt nem túloztam, ez tényleg így van a könyvben. Nem egy olyan jelenet van benne, amikor az éppen megfenyegetett személy épp hogy nem ájul el a félelemtől, és ezeket szerintem lehetetlen komolyan venni. Az egyiknél konkrétan elkezdtem nevetni. De lehet, hogy ez csak az őrület jele.

Aztán ott van Ella. Az első részben egyszerűen csak hasadt személyiségnek tűnt, most viszont már beletörődtem, hogy teljesen fogyatékos. Valaki mentse meg ezt a szerencsétlent magától, mielőtt hullaszállítóval kell menni érte. Bár lehet, hogy a világ úgy járna jobban.
Igazából túl sok mindent nem lehet elmondani róla. Szerelmes Reedbe, valamiért. Meg szokott emberekkel összeverekedni. És elvileg elege van a Royal drámákból, gyakorlatilag viszont ezeknek a felét ő keveri. Az első rész elején még voltak értelmes gondolatai meg egy-két okos lépése is, de most már teljesen elvesztette a maradék eszét is. A könyv háromnegyedében egyszerűen csak rá akartam kiabálni, hogy maradj már nyugton és fogd be a szád, aztán elengedtem. Ezt mondjuk jól tettem, mert különben már valószínűleg az idegosztályon feküdnék.

Reed már csak azért is rosszabb, mert elvileg bele kellene az olvasónak is beleszeretni, ami egy tipikus romantikus könyves olcsó módszer, és itt még csak nem is működik. Ez a srác egyszerűen csak irritáló, egy birtoklási vágy és fajfenntartási ösztön által vezérelt, elkényeztetett kamasz, aki ha eleget mondogatja, hogy ő "el van cseszve", akkor már mindent meg lehet neki bocsájtani. A legfontosabb és legkihangsúlyozottabb tulajdonsága az, hogy csodálatosan néz ki. Engedjétek meg, hogy ettől ne essek hasra.

Ráadásul a könyv szereplői elvileg 17-18 évesek, de egyáltalán nem viselkednek úgy. Egy gimnazista nem ilyenn de még fizikai fejlettség tekintetében sem. Jó, az emberek en bloc nem így viselkednek, de a 17-18 évesek meg aztán főleg nem. Azért van benne egy-két valósághoz közelítő elem, viszont ezek mind inkább a huszonévesekre igazak. De igazából még ez a legkisebb probléma.

A nagyok még csak ezután kezdődnek.
Ugyanis írónőink például teljesen biztosak benne, hogy az erőszak megoldás.
Akármilyen balhé van a suliban, akárki tesz valamit, ami konfliktushoz vezet, azt vagy Reed, vagy Ella megveri, és ezért még meg kéne veregetni a vállukat.
Na most, had legyek ünneprontó; ez sem így működik. Az iskolai zaklatás és bántalmazás, azaz bullying, nem egy ilyen egyszerű dolog, és egyszerűen kiborított, hogy a könyv ennyire semmibe veszi. A bullying egy nagyon komoly probléma, amit megfelelő komolysággal kell kezelni. Abban csodálatosan tájékozott és értelmes írónőinknek igazuk van, hogy ilyen helyzetben ki kell állnod magadért, de ez egyrészt nem ilyen egyszerű, másrészt a valóságban ha betöröd valaki orrát, akkor apuci nem fogja lefizetni az igazgatót, hogy hunyjon szemet a dolog fölött. És még ha nem is rúgnak ki, a probléma nem fog megoldódni, mert ha megoldódna, akkor nem lenne annyi öngyilkos fiatal emiatt.

És itt már a könyv káros részénél tartunk. Ugyanis ilyen egyszerűen és nemtörődöm módon nem szabadna lerendezni egy komoly problémát. Főleg Amerikában jellemző ugyan hogy több fiatal is öngyilkos, vagy legalább depressziós lesz a bullying miatt, de már nálunk is egyre gyakoribb. Ez nem egy vicc és nem lehet a főszereplők keménységének bizonyításaként használni.
Ráadásul arra meg tényleg nem kellene biztatni a fiatalokat, hogy erőszakkal oldják meg a problémáikat. Én értem, hogy a könyv szerint ez szexi meg minden, de attól még nem változtat a tényen, hogy börtön is járhat érte.

De ott van az is, hogy a könyv nem veszi komolyan, hogy egy 17 éves srác drogfüggő és már-már alkoholista lesz, csak legyint egyet a nemi erőszakra, mindenki meg akar dugni mindenkit, vagy már meg is történt, és ezen kívül igazából senkit nem érdekel semmi, az érzelmek totálisan halottak és az összes szereplő klinikai eset. És nem, ne gyertek azzal, hogy de hát Ella és Reed szerelmesek egymásba, ez nem szerelem. Az egyik oldalról birtoklási vágy és szexmánia, a másikról idiotizmus és szexmánia.

Amit Callum csinál, az külön idegesít. Könyörgöm, kinek kellene megnevelni a fiait, ha nem neki? Az égvilágon semmit nem tesz a családjáért, aztán meg szenved, hogy szétesett. Elárulok egy titkot, a pénz nem oldja meg ezt a problémát.
Callum magasról tesz rá, hogy a fia lefeküdt a barátnőjével, hogy az összes gyereke iszik, drogozik és folyamatosan balhézik az iskolában. És hogy miért, azt igazából nem tudjuk.
Ha nem neveled a gyerekeidet, nem lesz belőlük semmi, legalábbis a legtöbb esetben. És ezt más nem fogja megtenni helyetted. Egyszerűen csak a falat kapartam attól, hogy ez az ember egyszer bambán hagyja, hogy mindenki kihasználja, máskor meg önkéntes és szellemi fogyatékkal élő keresztapaként fenyeget meg igazgatókat, bírókat, meg még az isten tudja, kiket. Na ebben a részben ő az, aki tudathasadásos. Nem lehet valaki egyszerre a világ leghatározottabb, legtalpraesettebb embere, és egy inkompetens idióta.

Egy 18 éves fiú nem fog bérgyilkost felbérelni, Jordan féle ember a mesében sincs - lehet valaki érzéketlen liba, és vannak másokat zaklató diákok, de Jordan karakterébe semmi más nem szorult, ezeket viszont úgy felerősítették új kedvenc szerzőim, hogy Lucifer az ilyen viselkedésért bocsánatot kérne. Erin Watt egy írónak is rossz lenne, hát még kettőnek, én pedig egy életre besokalltam Royaléktól. Megyek Alkonyatot olvasni, szerintem azzal is jobban járok.

Hagyjuk a borítót és az idézeteket.

Röviden összefoglalva: 


2018. augusztus 26., vasárnap

Stephanie Garber - Caraval

Oldalszám: 470
Kiadó: Libri
Eredeti cím: Caraval
Fordító: Falcsik Mari
ISBN: 9789633107775
Országos megjelenés: 2017
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Scarlett ​Dragna eddig még egyetlen napot sem töltött távol attól a kicsi szigettől, ahol ő és a húga, Tella, hatalmaskodó, kegyetlen apjuk keze alatt felnövekedtek. A történet azzal indul, hogy az apa házasságra kényszerítené Scarlettet, ami egyszeriben véget vetne a lány hosszú évek óta tartó álmodozásának a messzi szigeten zajló Caravalról, a földkerekség legvarázslatosabb előadásáról, amelynek közönsége szintén a játék résztvevőjévé válhat.
Azonban épp ebben az évben végül megérkezik a várva várt meghívó, amiről Scarlett annyit álmodozott. Tella elhatározza, hogy elmegy a Caravalra, és egy titokzatos matrózzal elraboltatja Scarlettet is. Csakhogy amint odaérnek, kiderül, hogy Tella eltűnt: az ő elrablója a Caraval ördögien mesteri szervezője, Legend. Scarlett hamarosan megérti, hogy a húga az idei Caraval kulcsfigurája, az egész játék körülötte forog: az lesz a győztes, aki Tellát megtalálja.
Scarlett többször is végighallgatja a figyelmeztetést: bármi is történjék a Caraval során, az mind csak a fantasztikusan kidolgozott előadás része, de ő, szegény, még be se lépett, máris bábuként kezd lépkedni a mágia és a szívfájdító szerelem sakktábláján. Hanem akármi is a Caraval, valóság vagy sem, neki mindenképp meg kell találnia a húgát, mielőtt véget érne a játék utolsó, ötödik éjszakája, máskülönben a beinduló veszélyes dominóhatásra Tella örökre eltűnik a világból.
Isten hozott, légy üdvözölve a Caravalban! De légy óvatos, nehogy túl messzire röpítsen a képzeleted!

Véleményem:
Nagyjából azóta szemezek ezzel a könyvvel, hogy megjelent, de szegény vagyok, mint a templom egere, így a kapcsolatunk sokáig megragadt a szemezés szinten. Aztán egy barátnőm megszerezte, és kölcsön adta nekem is, így végre sikerült elolvasnom.

Történetünk főszereplője, Scarlett, kiskora óta arról álmodozik, hogy egyszer eljut a Caravalra, amiről a nagymamája mesélt neki és a húgának, amikor gyerekek voltak. Scarlett élete nem sétagalopp, apja, a lakhelyükül szolgáló sziget kormányzója nem kifejezetten mintaapa, anyjuk pedig már nincs. Dragna kormányzó épp bele akarja kényszerűteni idősebbik lányát egy házasságba, amikor Scarlett végre jegyeket kap a Caravalra, húga, Tella pedig elintézi, hogy el is menjenek, méghozzá Julian, a matróz segítségével.

Nem szokásom borítóról ítélni, de ennek a könyvnek már a kisugárzása is olyan, hogy biztos voltam benne, hogy tetszeni fog. Tényleg nagyon szép kiadásról van szó, és valahogy az Éjszakai cirkuszt juttatja eszembe. Legyünk őszintén, azt a szintet azért nem üti meg, de ezt nem is vártam, meg aztán, ez még nem jelenti azt, hogy nem lett nagyon jó.

Kezdjük ott, hogy világ és hangulat. A Caraval tulajdonképpen nem egy műsor, hanem egy verseny. Jelen esetben a feladat az, hogy meg kell találni Tellát, akinek a Caraval elején nyoma veszett. Scarlett szeretne visszaérni az esküvőjére a szigetre, mert úgy gondolja, hogy ez egy életre megmenthető őket az apjuktól, de mire észbe kap, ott van a játék kellős közepén. A játék során semmi sem valóságos, de ezt valóban könnyű elfelejteni. A könyvben túlteng a varázslat, ami ad egy iszonyatosan erős és jó hangulatot az egésznek - már önmagában emiatt lehetetlen letenni. Legalábbis nekem az volt.
Mások véleményét olvasva rájöttem, hogy ami a könyv erőssége bizonyos olvasók esetében, az másoknál pont, hogy a veszte. Ugyanis ha a világ, a hangulat nem nyeri el a tetszésedet, akkor onnantól mindegy, mert mindkettő olyan erős, hogy nem nagyon tudod ignorálni. Ez meg aztán abszolút ember függő.

Nekem mindenesetre annyira tetszett, hogy egy szuszra kiolvastam. Maga a Caraval szerintem zseniális, már az elején beleszerettem, és minden hátránya ellenére egyszerűen csak ott akartam lenni.
Szóval ilyen téren a világ kidolgozott és jól átgondolt, de a Caravalon kívül nem tudunk semmit. Nem tudjuk, Scarlették milyen világban és milyen korban élnek, igazából semmit nem tudunk. Mivel majdnem a teljes cselekmény a Caraval színfalai közé szorul, ezért ez tulajdonképpen nem is baj, de nekem azért egy pici információ jól jött volna. Csak úgy, mellékesen.

Magát a cselekményt szintén imádtam. Azt is meg tudom érteni, ha valaki szerint túlbonyolított - tény, hogy rengeteg dupla, vagy épp tripla csavar van benne, főleg a vége felé. Van egy pont, ahol már senkinek sem hiszed el azt se, amit kérdez, és ez meglehetősen összezavaró. De én személy szerint örültem, hogy ilyen összetett, mert a végére minden tiszta lesz, és egyébként is követhetőek az események.

A karakterek is a szívemhez nőttek, főleg Julian és Scarlett. Főszereplőnk szerethető és jószívű, és szerintem azért is tudtam vele azonosulni, mert én is olyan szerencsétlen tudok lenni, mint ő, és mert én is mindig mindent túlgondolok és túlaggódok. Scarlett eleinte semmi mással nem foglalkozik, csak a húga és a saját biztonságával, és szépen fokozatosan jut el innen oda, hogy már magától lép ki a komfortzónájából, és beleveti magát az ismeretlenbe. A játék során rájön, hogy a biztonságos élet nem egyenlő a boldog élettel, és nyilván nem kell felelőtlenül beleszarni mindenbe, és csinálni, amihez kedvünk szottyan, de az sem megoldás, ha soha semmit nem merünk meglépni.
Külön tetszett a kapcsolata Tellával. Már csak azért is, mert nem egy mindennapi téma jön ki belőle. Tella sok szempontból Scarlett szöges ellentéte, sokszor felelőtlen lesz, annyira élni akar, és önkéntelenül is képes semmibe venni nővére minden fáradozását. És ez nem azért van, mert nem szereti. A szeretet kölcsönös a testvérek között, csak máshogy értelmezik és mutatják ki. Scarlett egyszer meg is jegyzi, hogy Tella egy olyan ember, akit fáj szeretni. Mert hiába adsz oda neki mindent, látszólag ez nem jelent neki semmit, és ez egy olyan érzékeny lelkű embernek, mint Scarlett, hatalmas fájdalmat okoz.
Na most, ott kell-e hagyni az ilyen embert? A könyv szerint nem feltétlenül ez a megoldás, szerintem pedig egészen biztosan nem. Bizonyos embereket szeretni fájdalommal jár. De tudni kell különbséget tenni két eset között. Mert Tella viszonozza a szeretet, csak sokszor felelőtlen, és nem gondolkodik előre. Máshogy mutatja ki az érzelmeit, amit viszont Scarlett nem tud hova tenni, de ez egy áthidalható szakadék.
Akkor kell lelépni, ha a szeretet tényleg nem viszonzott, és kihasználják az embert.

Na és Julian. Nem fogok hazudni, engem ezzel a szerelmi szállal megvettek kilóra. Túl sok minden eleinte nem tudunk a fiúról, Scarlett nem is akar megbízni benne, de szüksége van a segítségére. Aztán akaratlanul is ragaszkodni kezd hozzá, ami minden igyekezete ellenére átcsap szerelembe. Valószínűleg ez részben azért jött be nálam, mert én magam is beleszerettem Julianbe. Elismerem, hogy tipikusan az a könyves pasi, aki részben ezért is van a könyvben, de a jobbik fajtából való. Van azért neki személyisége, meg más szerepe is. Hogy konkrétan az a más szerep mi, az nagyjából fejezetenként változik, legalábbis Scarlett fejében. Mindenesetre kifejezetten élveztem nézni, ahogy egy kérdéses múltú és erkölcsű fiú és egy nyitott könyv típusú, mindent túlgondoló lány egymásba szeret, mert valóban érdekesre sikeredett a kapcsolatuk.

A megfogalmazásért szintén odáig vagyok. Külön tetszett, hogy az írónő minden érzelemhez színeket társít. Ezt valószínűleg így hallás alapján nehéz elképzelni, de egyáltalán nem mű vagy erőltetett, kifejezetten kreatívan csinálta. De ezen kívül is jó stílusa van, részben emiatt is olvastatja magát a könyv.

Na most ez mind szép és jó, de mi van azzal, akinek nem jön be a világ és a hangulat, nem érdekli különösebben a szerelmi szál és nem szereti a triplacsavarokat? Na, az utálni fogja. Minden vicc és túlzás nélkül mondom ezt.
Ez a könyv iszonyatosan emberfüggő, mert minden eleme tipikusan olyan, hogy vagy levesz a lábadról, vagy utálod. Igazából előre meg se lehet nagyon mondani, hogy ki melyik tábort fogja erősíteni, mert ez inkább olvasás közben derül ki.

Rossz lesz-e ettől? Szerintem nem.
Lehetne azon vitatkozni, hogy van-e rossz könyv, és hogy ha van, akkor milyen is az, de az nem feltétlenül rossz, ami megosztó. A Caraval nekem nagyon tetszett és biztos, hogy még újra fogom olvasni, de ez főleg azért van, mert én én vagyok, és én szeretem a hangulatát és a benne lévő elemeket. Értelem bőven akad benne, szóval nagy baj nem lehet.

Borító: 
Nem olyan egyszerű mostanában igényes YA kiadásokat találni így a Könyvmolyképző kiadó ideje alatt, de ez az. Én odáig vagyok a borítóért a maga egyszerűségével és színvilágával. Még a papír is jó minőségű, ráadásul könyvjelző is van benne. Engem ezzel megvettek, kész. Ennél már csak az Éjszakai cirkusz szebb.

Kedvenc idézet(ek): 
"Egy percre megengedte magának, hogy elképzelje, milyen lenne eljutni Legend magánszigetére, részt venni a játékban, és megnyerni azt a kívánságot. Szabadság. Választási lehetőségek. Csoda. Varázslat."

"Gondolj a macskára meg az egérre…A macska, ahányszor meglát egy egeret, mindig a nyomába ered, és addig üldözi, míg el nem kapja. Hacsak nem jön valami nagyobb állat, netán egy kutya amelyik elkergeti a macskát. Nagyjából mi is így működünk. A jövő tudja, mire áhítozunk, de ezt a célt csak addig űzzük, míg nem áll valami sokkal nagyobb az utunkba, ami elriaszt tőle."

"Eddig mindig abban a tudatban élt, hogy nincs választási lehetősége. De már egyre inkább átérezte, hogy igenis van. Csak kellően vakmerőnek kell lennie a nehéz döntésekhez."

"– Még ha másoknak nem is hazudunk, saját magunkat elég gyakran be szoktuk csapni."

Röviden összefoglalva:
Emberfüggő. Én ajánlom, ugyanakkor nem tudom megígérni, hogy mindenkinek tetszeni fog. Akit magával ragad a Caraval varázslatos mivolta és hangulata, az valószínűleg szeretni fogja, akit viszont nem, és még pluszba a szerelmi szál sem köti le, az szenvedni fog vele. Mindenesetre érdemes belenézni, mert ha megszereted, akkor nagyon megszereted.

2018. augusztus 21., kedd

Kathleen Glasgow - Lány, darabokban

Oldalszám: 448
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Girl in Pieces
Fordító: Tóth Enikő Mária
ISBN: 9789634571674
Országos megjelenés: 2018.04.13
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Az ​embereknek tudniuk kell rólunk. Azokról a lányokról, akik a fájdalmukat a testükre írják.

A 17 éves Charlie Davist a Creeley pszichiátriai intézetben kezelik sikertelen öngyilkossági kísérlete után. Eddigi élete csupa szomorúság, tragédia és mellőzöttség volt: édesapja halála után elmenekült otthonról bántalmazó anyja elől. Pénz és barátok nélkül élt az utcán, megtapasztalta a teljes kiszolgáltatottságot, az éhezést és a fizikai fájdalmat.

A klinikán hozzá hasonló, önbántalmazó lányok társaságában van. Casper doktornő segítségével megindulhatna a gyógyulás útján, de anyagi helyzete nem engedi, hogy ott maradjon. Munkát és lakást talál, ám egyenlőtlen kapcsolatba keveredik a drogos, alkoholista, „majdnem híres” zenésszel, Riley-val, aki kihasználja őt, és nem engedi kiszabadulni az ördögi körből.

Charlie-nak azonban – szinte tudtán kívül – új barátai és támogatói lesznek, akik visszarántják a szakadék széléről, és erőt kap tőlük ahhoz, hogy hátat fordítson a kilátástalan, veszélyes kapcsolatnak.

Véleményem:
Rettegtem ettől a könyvtől. A fülszöveget elolvasva ugyanis biztossá vált, hogy ez vagy nagyon jó lesz, vagy nagyon-nagyon rossz, köztes nincs.
Végül aztán mégsem vártam ki, hogy beszerezze a helyi könyvtár, hanem megvettem, mondván vagy oltárt állítok neki, vagy elégetem. A téma ugyanis nem más, mint az önbántalmazás, és ezzel az ember veszélyes vizekre evez.

Főszereplőnk, a tizenhét éves Charlie egy klinikán tér magához, ugyanis egy ponton odáig fajult a problémája, hogy öngyilkosságot kísérel meg. Itt sikerül elindítani a gyógyulás útján, de mivel nincs rá pénze, nem maradhat itt túl sokáig. Az anyja nem veszi magához, így régi otthonától több ezer kilométerre köt ki egy barátjánál, aki azonban szintén nem sokat segíthet neki. Kénytelen saját szállást és munkát keresni, és megpróbálni összeszedni magát, de ez nem olyan egyszerű.

Rengeteg gondolatom van ezzel a könyvvel kapcsolatban. Amikor befejeztem, egyszerre akartam csak ülni és agyalni, és azonnal nekiállni megírni ezt a bejegyzést. Tény, hogy sokszor nyomasztó és egy igazi érzelmi hullámvasút átrágni magamat rajta, de ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy hamarosan újraolvasom.

Ez a könyv egyszerre hívja fel a figyelmet olyan emberekre, akikre nem figyelünk, pedig kellene, és ad reményt ezeknek az embereknek. Többször is közel álltam a síráshoz, de akkor győzött le végleg, amikor elolvastam az írónő utószavát. Egyrészt az üzenete miatt, másrészt mert megbizonyosodtam arról, amit addig is sejtettem; hogy volt ennek a könyvnek a megírásában személyes tapasztalat. Glasgow nem a hasára ütve választott témát, hanem ő is vagdosta magát, tehát meglehetősen sokat tud a témáról.

Tisztázzuk már itt: nem mondom, hogy ez a könyv hibátlan. De ezzel együtt én arra jutottam, hogy nagyon jó lett, és mindenképpen megér egy misét.
A legtöbb esetben az a baj a komolyabb témájú YA könyvekkel, hogy elromantizálják azt, amit semmiképp sem szabadna, és ezzel úgy állítják be az aktuális problémát, mintha csak egy mesebeli gonosz lenne - ilyen például a Csillagainkban a hiba, vagy a Minden, minden és még sorolhatnám. Mindegyik nagyon komoly témát választ alapjául, majd felelőtlenül kezeli, egészségtelen gondolatokat elültetve ezzel egész generációk fejében. Az ilyen hülyeségek miatt tartunk ott, hogy sok fiatal szerint divat pszichopatának vagy depressziósnak lenni, és az öngyilkosság csak egy drámai fordulat, amiből remek romantikus szálat lehet kihozni. A mentális és fizikai betegségek minden csodálatos szerelmi tragédia alapjai, nem többek ennél.

Ráadásul az önbántalmazást már eleve sokan nagyon rosszul fogják fel. Nagyon sokan egyszerűen elítélik, figyelemfelhívásnak titulálják, úgy, hogy mit sem tudnak róla. Mások pedig már ebből is divatot csináltak. Körülbelül egy évvel ezelőtt egy főleg kamasz lányokból álló csoportban nagyon sokan rakosgattak ki képeket az összekarcolt alkarjukról. Szerencsére nem tettek magukban komoly kárt, és fel sem fogták, hogy mit csinálnak, de akkor is szörnyű már csak a gondolat is, hogy divatot teremtettek belőle. Ezek a fiatalok nem fogták fel, hogy annak, aki komolyan és rendszeresen kárt tesz magában, mekkora probléma ez, és elősegítettek annak a felfogásnak a terjesztését, hogy a vagdosás nem más, mint figyelemhiányos, elkényeztetett gyerekek nyafogása, semmi komoly.

Két dolog van, amit zseniálisnak találok, és mindenképpen kiemelnék ebben a könyvben.
Az egyik az, hogy bár megerősíti, hogy az önbántalmazás egy mentális betegség, oda kell figyelni rá és kezelni kell, azt is kimondja, hogy az embernek magának kell megvívni a legnagyobb harcot. A gyógyulás természetesen mindennél fontosabb, és bár lehet ezt kezelni, lehet ezer meg ezer helyről segítséget kapni, senki sem fog rendbe jönni helyetted. Glasgow nem állítja, hogy ez egy könnyű feladat, csak azt, hogy lehetséges, és ehhez mindent bele kell adnod.
És igazából ez nem csak azokhoz szól, akik szintén önbántalmazók, hanem mindenkihez (bár elsősorban a kamasz/fiatal felnőtt lányokhoz), akinek vannak rossz időszakai. Megmondom őszintén, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan könyv van, ami elintézte, hogy ne érezzem egyedül magam, de ez közéjük tartozik. Voltak és vannak rossz időszakaim, és ehhez még csak nem is kell olyan körülmények között élni, mint Charlie. Nem is fajult el soha odáig az állapotom, sőt, még csak el se indult a folyamat igazán, de éreztem magam nagyon rosszul, és erre a pontra nagyon sokan eljutnak legalább egyszer. És azt, amit ez a könyv nyújt ezzel kapcsolatban, nem lehet elmagyarázni, olvasni kell.

A másik, az Charlie karaktere. Nagyon sok véleményt elolvastam, mert érdekelt, hogy mások hogyan látják ezt a könyvet, és páran azt írták, hogy Charlie kidolgozatlan, és nem tesz semmit. Ezt azért kikérném magamnak.
Szerintem ritkán kapunk ilyen kidolgozott főszereplőt YA könyvekben. Nagyon féltem tőle, hogy idegesíteni fog, vagy egyszerűen csak kétdimenziós lesz, de egyik sem történt meg. Az egész világot az ő szemszögén keresztül látjuk, ezért a világ folyamatosan változik ebben a könyvben. Charlie először is magához tér, aztán tudatosul benne, hogy mi a helyzet, és hogy van ebből kiút. Ő maga is meg akar gyógyulni, de ez nem olyan egyszerű, és ehhez neki hozzájön az is, hogy se családi, de anyagi háttere nincs. Retteg a világtól, az emberektől és magától, de megy előre, mert él benne az elhatározás. A gyógyulás útja ráadásul nem egyenes, többször is vannak mélypontjai, csinál butaságokat, néha meghátrál, néha olyat tesz, amiről ő maga is tudja, hogy csak ártani fog.
És szerintem az is távol áll az igazságtól, hogy nem tesz semmit. Ez pont hogy az a helyzet, amikor szinte semmit nem tesznek alá, neki kell megoldani majdnem mindent. Munkát keres és szorgalmasan dolgozik, egy iszonyatosan lepukkant szobában lakik, mert mást nem engedhet meg magának, és nem egyszer éhes marad. És azon is dolgozik, hogy ne essen vissza és boldoggá tegye saját magát, még ha hibázik is közben néha.

Az is benne van a könyvben, hogy nagy általánosságban a külvilág hogyan kezeli azt, ha valakinek valami ilyesmi mentális problémája van. Ahogy néztem, többen is kiakadtak azon, hogy Mikey igazából nem is Charlie barátja. Na most ezzel egyetértek, de ezt a kérdést az író a könyvben tulajdonképpen maga sem válaszolta meg. Én nem érzem úgy, hogy őt egy igazi, jó barátnak akarta beállítani, sőt. Viszont így még nagyobb haszna van, és nagyon nagy a jelentősége. A könyvben ugyanis van egy pont, amikor a srác jelzi, hogy ő tulajdonképpen belefáradt Charlie dolgaiba, és gyakorlatilag megkéri a lányt, hogy hagyja abba, változzon meg - épp hogy csak azt nem teszi hozzá, hogy azonnal. És ez egy olyan gondolat, amitől nagyon sok depressziós/önbántalmazó/stb. ember tart, és nem is jogtalanul. Mi van, ha a másiknak elege van belőlük és a problémáikból? Az a helyzet, hogy a legtöbb ember ilyen esetben egyrészt tájékozatlan, másrészt türelmetlen, és ilyenkor szándékán kívül ront a helyzeten. Mikey egyszer talán Charlie barátja volt, de aztán más dolgok sokkal fontosabbá váltak számára, és úgy döntött, ignorálja a problémát.

Na most a szerelmi szál bizonyos részeit és azt, hogy végül mennyien és milyen nagy energia befektetésével igyekeznek segíteni Charlienak, lehet vitatni. Lehet szerencséje az embernek, de ebben azért van szépítés is - illetve, foghatjuk fel úgy is, hogy van. Szerintem érdekes dolog, hogy az a néhány cukormázas rész, ami benne van a könyvbe, az a vége felé jelenik meg, amikor Charlie már lényegesen jobban lesz. Talán túlzás némelyik, de szerintem kellettek oda. Kezdjük ott, hogy mint már említettem, a világot Charlie szemén keresztül látjuk, ezért folyamatosan változik - na és itt már akad benne pozitivitás is. Felfoghatjuk ezt ezek után úgy, hogy mivel a lány elkezdte látni a szépet és a jót maga körül, ezért jelennek meg ezek az elemek. És valahogy nekem nem ütöttek ki a könyvből, sőt, bennem is túltenget a pozitivitás, pedig ilyen egy ideje nem törtét.

Amit még nagyon szeretek ebben a könyvben az az, hogy nagyon sok gondolkodni valót ad. Nem egy kérdést vet fel, és igazából egyikre sem ad konkrét választ, hanem meghagyja az olvasónak, hogy döntsön, ahogy akar.
Van itt alkoholizmus és drogfüggőség az önbántalmazás mellé, családon belüli erőszak, aminek kapcsán felmerül, hogy lehet-e egyáltalán olyan, hogy egy szülő nem szereti a gyerekét, művészet, veszteség, szegénység és az utcán élők sötét világa.
És szerintem abban van a varázsa, hogy bár komoly és nagyon lehangoló témákat dob fel, mégis pozitív irányba indítja el az ember gondolatait.
Van remény az árva lány számára, aki egyszer már majdnem megölte magát és szegény, mint a templom egere, van kiút a függőségekből, tele van a világ szeretettel, csak meg kell találni.

Külön tetszett a művészetek szerepe. Charlie állapotán sokat segít az, hogy rengeteget rajzol. A nagy lépés a gyógyulás útjának utolsó szakaszára az, hogy egy képregényben megrajzolja a történetét. Maga az írónő elmondta az utószavában, hogy neki az írás jelenti ugyanezt. És személyes tapasztalatok alapján mondom, hogy ez egy nagyon jó üzenet.
Sokan ódzkodnak a művészetektől, mert hát nekik úgyse menne, meg különben is, hogyan kezdjenek hozzá? Én évek óta írok, néha hobbiból festek (bár borzasztóan, de nem is azért csinálom, mert annyira sok tehetségem van hozzá), és akárhányszor leülök csinálni valamelyiket, érzem, hogy megkönnyebbülök. Rengeteget tud segíteni, ha az ember valami ilyesmit csinál, és nem kell hozzá jónak lenni benne, főleg, mivel elsősorban magad miatt ülsz neki.

A könyv szerint lánynak lenni nehéz. Tényleg az? Persze, hogy igen. Mint ahogy bármi másnak is. Minden létformának megvan a maga tragikussága és soha senki nem mondta, hogy az élet egy könnyű és egyszerű dolog. De vannak benne olyan dolgok, amikért mindenképpen megéri menni tovább, hiába kerül ez rengeteg lelkierőbe és energiába. Csempészett belém egy olyan pozitivitást ez a könyv, ami egész eddig hiányzott belőlem, és ezért hálás vagyok az írónőnek.


Borító:
Imádom. Egyszerű és nagyszerű, tökéletesen illik a könyvhöz. Engem igazából csak a "Zabhegyező-iker, lánysorsokról" felirat zavar nagyon, mert szerintem egy ilyennel jól elintézi a kiadó, hogy reflexből ahhoz kezd el hasonlítgatni, holott ilyet szerintem nagyon nem szabad csinálni. Hagyjuk békén a Zabhegyezőt, és ha már ezt a könyvet olvassuk, akkor erre koncentráljunk.

Kedvenc idézet(ek): 
"Hová tegyem őket, a holtakat, az élőket, azokat az embereket, akik kísértet módjára vesznek körül?"

"Kiderült, hogy az iskola irtó könnyű, ha nincsenek benne a kölykök, a seggfej tanárok meg az egész undorító baromság, ami ott folyik."

"– Attól kell a szívnek megszakadni, tudod. Ha hiszel az ígéreteknek."

"Nem mindig járunk rózsák között a napfényben, néha a sötétség egészen elborít, de van egy csomó ember, aki megért, és van elég nevetés, ami feledteti a bajokat – ezek segítenek megérni a következő napot."

"Van olyan, hogy egyedül vagyok, meg olyan, hogy egyedül vagyok. A kettő messze nem ugyanaz."

Röviden összefoglalva: 
Ez a könyv sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, mint amit jelenleg kap. Sok könyvesboltban láttam, de nincs túl nagy visszhangja, pedig ha valamelyik Vörös Pöttyös, akkor ez megérdemelné (tudom, nem az értelemről szól a marketingjük, de próbálkozni lehet). Igazi érzelmi hullámvasút végigolvasni, és nem egyszer nyomasztó, de ez is hozzátartozik a zsenialitásához - a főszereplővel együtt éljük meg a hullámvölgyeket. Okosan és felelősségteljesen kezeli a témáját, és mégis ki tud hozni belőle egy nagyon pozitív üzenetet, ami egészen biztosan eljut hozzád, ha végigolvasod. Szerintem ez az a könyv, amit egyszer mindenképp megéri kézbe venni, főleg a tizenéveseknek/fiatal felnőtteknek.




2018. augusztus 14., kedd

"Giger, (te állat,) szeretsz egyáltalán olvasni?"

A rövid válasz erre a kérdésre úgy hangzik, hogy "igen", de a rövid válasznak nem szenteltem volna egy egész bejegyzést.
A helyzet az, hogy sok nagy kedvencnek estem már neki , csak az utóbbi két bejegyzésemben is ez történt, és kaptam egy kérdést, ami elgondolkodtatott. A kérdés arról szólt, hogy nekem mégis milyen könyvek tetszenek, és valahol jogos is megkérdőjelezni, hogy egyáltalán szeretek-e olvasni (valahol viszont egyáltalán nem az, de majd kifejtem bővebben is).
Két és fél éves a blog, ennyi idő alatt már nem egyszer estek nekem, és úgy érzem, még meg is fog történni párszor, szóval itt az ideje tisztába tenni pár dolgot a bloggal, velem, a könyvekkel és a véleményeimmel kapcsolatban.

Szentül hiszem, hogy mindenkire hatással van minden egyes olvasmánya 
Ezt az elvet most nem úgy kell elképzelni, hogy minden egyes könyv teljesen megváltoztatja mindenki gondolkodásmódját. Vannak olyan könyvek is (mindenkinek más, teszem hozzá), de ebből van kevesebb. Viszont minimálisan mindig hat rád minden könyv, amit elolvasol. Ha más nem, elgondolkodsz egy totál mellékes témán fél perc erejéig, vagy megváltozik a hangulatod - nem nagyok, de ezek is hatások.
Főleg kamaszkorban van ennek nagy jelentősége, mert ilyenkor alakul ki az ember értékrendje, ilyenkor keresi magát és a helyét a világban. Épp ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mit adunk át nekik. És nagyon sokszor az ember nem is veszi észre, nem is akarja észrevenni, hogy egy könyv változtatott benne valamennyit, és ez bizonyos pontokon még veszélyes is tud lenni.
Ezzel és még sok mással kapcsolatban már írtam egy elég hosszú bejegyzést a YA könyvekről, és hogy miért pont ezekről írok olyan sokszor, most ezt nem fejteném ki újra, de aki szeretné, itt elolvashatja. A lényeg az, hogy alapjáraton hiszek ebben a kategóriában, mert egy olyan korosztályhoz beszél, akikhez a legtöbbet kellene beszélni, aktuális és számukra nagyon is fontos problémákkal is foglalkozik, alkalmazkodik a felgyorsult világukhoz - legalábbis optimális esetben, de egyelőre sajnos ez a kisebbség. Viszont ezek a könyvek most virágoznak, most kell nekik a visszajelzés, és bár kétlem, hogy én, mint mezei blogger komoly változásokat fogok elérni, azért hátha meghall valaki.

A lényeg, hogy emiatt tudok kiakadni, amikor egy könyvben, de főleg egy YA könyvben undorító elvekkel találkozom, amiket az író úgy mutat be, mintha mindenkinek a magáévá kéne tenni őket. Mindenki máshogy gondolkodik és él, és ezt természetesen el kell fogadni, de meg kell hagyni mindenkinek a választási lehetőséget. Így egy író, aki fiataloknak ír, nem teheti meg azt, hogy teljesen természetesnek és vitathatatlannak mutatja be a saját elveit a könyveiben. Tudom, ez nem egy olyan egyszerű téma, és egyébként is nehéz elvonatkoztatni a saját világunktól, de hát senki sem mondta, hogy az írói munka könnyű lenne.


Azok a nyomorult generációs problémák 
Akár tetszik nekünk, akár nem, léteznek ilyenek.
Volt anno egy bejegyzésem a Könyvmolyképző kiadóról, ami több ponton is felháborodást keltett, de amin nagyon sokan vérig sértődtek, az a funkcionális analfabéta kifejezés megjelenése volt.
Tény és való, hogy közölhettem volna kedvesebben is a mondanivalómat, ezzel nem vitatkozom, de engedjük most el azt a bejegyzést, és beszéljünk egy kicsit a funkcionális analfabétákról.
Mert hogy rengeteg van belőlük.

A helyzet az, hogy hibáztathatjuk a mai gyors világot, az oktatási rendszert, akár még a szülőket is, akik nem foglalkoznak eleget a gyerekeikkel, igazából nem ez a fontos. Egy a lényeg, és az az eredmény.
Sokan mondták, hogy ezt a kifejezést használva lehülyéztem egy csomó embert, holott a kettőnek nem feltétlenül van köze egymáshoz. Funkcionális analfabétának lenni annyit tesz, hogy az ember tud olvasni, de szövegértése gyakorlatilag nincs. Elveszíti a türelmét, elkalandozik a figyelme, és nem érti meg, amit olvasott. És ilyen rengeteg van, főleg a fiatalok között. Nem egy nagyon intelligens tizenévest láttam, akivel ez a helyzet, ugyanis ez nem feltétlenül az ésszel köthető össze.
Na most a funkcionális analfabéták a rémesen leegyszerűsített könyveket értik meg, ergo ezeket kezdik szeretni, mert a bonyolultabbakkal már nem jönnek ki. Ez nem egy sértés, ez nem szégyen, ez egy tény, egy generációs probléma.
Mivel egyre többen vannak, egyre jobban fogy a Papír hercegnő- és Luxen-féle szemét, ergo vannak kiadók, akik erre építik a teljes marketingjüket, még népszerűbbé téve az ilyesmi "könyveket". A kettő egymást generálja, és az az igazság, hogy ez a helyzet engem iszonyatosan zavar, és sokszor már csak a tehetetlenség beszél belőlem.

Most meg lehet ezen sértődni, lehet utálni érte (nyilván nem ez a célom), de akkor is ez a helyzet, és igazából ha valakinek rossz a szövegértése, azon csak olvasással lehet segíteni - de nem a fent emlegetett szemetek olvasásával. Előadhatnám én is, hogy ezek mennyire csodás könyvek, vagy elkerülhetném őket, de szerintem valahol szükség van arra, hogy kimondjuk, ha valami nem tetszik, és meg is indokoljuk, hogy miért nem.

"Na de milyen könyveket is szeretsz akkor?"
Erre van egy nagyon egyszerű válaszom: azokat, amikbe szorult értelem. Rengeteg műfajban olvasok rengeteg könyvet, alapjáraton elég nyitott vagyok és nem szokásom előre hinni a kritikáknak sem, mert hát hátha én mégis találok benne valamit.
Gyakorlatilag lehetetlen meghatározni, hogy mitől jó egy könyv, és nincs is ilyesmire szükség. Amiket én ki szoktam emelni és jobban megfigyelni, azok a karakterek, a karakterfejlődés, a történetvezetés, a világ, a kapcsolatok, a megfogalmazás és az üzenet(ek). Na most olyan könyv, amiben mindegyik minden egyes olvasónak tetszik a világon nincs. Nem véletlenül hívom "véleménynek" a bejegyzéseimet, és nem pedig kritikának - nem vagyok szakértő, nincs semmi ehhez köthető végzettségem, ergo maximum véleményem lehet, kritikát nemigen írhatok.

Én magát az olvasás élményét szeretem, együtt gondolkodni a karakterekkel, agyalni új témákon, átérezni a hangulatot és az érzelmeket. Ugyanúgy imádom például a Zabhegyezőt, mint A Gyűrűk Urát és Az Éhezők Viadalát. Egy időben vagyok Harry Potter és Jane Austen rajongó, sőt, a Pokoli szerkezetek trilógia is nagy kedvencem, mint ahogy az Üvegtrón sorozat, a Vörös Lázadás és a Hatalom trilógia.
Nálam nem az író számít, nem a keletkezés éve és nem is a népszerűség. Értelmet (és érzelmet, ha-ha) keresek a könyvekben, nem azt, hogy egy üresfejű, gyönyörű lányka rohangáljon egy ősbunkó, kigyúrt srác után különböző környezetekben. Mert az utóbbi könyvekben nem hogy értelem nincs, céljuk sincs, és ez eléggé tud idegesíteni, mert nem vagyok oda azért, amikor az "író" a semmivel akar pénzt keresni és ezek után még művésznek hívja magát. Ezzel pont a könyvek és az olvasás lelkét ölik meg.

Attól még, hogy a többség csak a negatív véleményeimet olvassa, nem csak azok léteznek
Lehet, hogy újat mondtam. Bocsánat, muszáj volt.
A nem túl pozitív hangvételű bejegyzéseimen általában háromszor-négyszer több megtekintés van, mint a többin, és vagyok olyan jó matekos, hogy ebből kilogikázzam, amit ki kell.
Pedig pozitív bejegyzésből lényegesen több van. Sőt, vegyes vélemények is szoktak lenni, csak ezek negyede annyi embert érdekelnek. Rengeteg könyv tetszik, nagyon sokat újraolvasok és majdnem minden második olvasmányomra rápörgök. Valahogy mégis rendszeresen megkapom, hogy mert nekem aztán semmi sem tetszik. Pedig ez így ebben a formában nem igaz, csak valahogy a pozitív dolgokra kevesebb ember akad rá, amiről - bocsássatok meg nekem, hogy ilyet mondok -, de szerintem nem igazán tehetek.

Az az igazság, hogy én ezt el tudom fogadni. Nem a megtekintések éltetnek és csak nagyon minimális szinten foglalkoztat, amolyan érdekesség szintjén, hogy milyen bejegyzéseim érdeklik az embereket. Ami már egy kicsit idegesít, az az, hogy rendszeresen kapom, hogy mindent lehúzok és nekem semmi sem tetszik, holott ez egyáltalán nem igaz. Sok nagy kedvencet utálok? Igen. Lehúztam jó párat? Igen, sőt, fogok is még nem egyet, amíg él ez a blog. És egy ideig poén csak ezekkel foglalkozni és beszólogatni, de egy ponton túl szimplán csak sok és értelmetlen.
Szóval nem, nem utálok mindent, sokkal több könyvről írtam jókat, mint rosszakat, itt van a blogon az összes.


Mondjatok egy esetet, amikor nem indokoltam meg, hogy egy könyv miért akasztott ki
Igen, nem egyszer elviccelem a dolgot, de szerintem sosem viszem túlzásba, legalábbis igyekszem. Mindig próbálom kifejteni, hogy mi a bajom az aktuális könyvvel, és hogy ez mégis miért probléma az én szememben. Hogy ezt nem halálosan komor stílusban teszem, az már csak részletkérdés. Kevésbé jön rám tőle a halálvágy.
Nagyon sok könyves blogot követek, a legnépszerűbbeket rendszeresen olvasom (mondjuk hogy miért, azt ne kérdezzétek), és a legtöbbön ugyanaz a helyzet: mindenkinek minden tetszik, és ezt a lehető legrövidebben fejti ki. (Akinek nem inge...)
Szó se róla, így sokkal könnyebb népszerűséget szerezni. Nyilván egy könyves blog esetében azért számít, hogy olvassák is páran, de én speciál, akár hiszitek, akár nem, sosem csináltam ebből nagy ügyet. Örülök az olvasóknak, örülök, ha valakinek tetszik a blog, szívesen meghallgatom a véleményeteket, de ennyi, nincs ebben semmi több.
És félreértés ne essék, azzal sincs bajom, ha valaki jobban igényli a figyelmet, az is teljesen rendben van. Azt nem értem, amikor úgy vadászik valaki népszerűségre, hogy véleményes blogja van, de véleménye nincs.

Na most az én szememben az lényegesen jobb, ha valaki őszinte és részletes. Átlag olvasóként alkotok véleményt, és ezt ki is fejtem, legyen ez pozitív vagy negatív, vagy a kettő egyben - és utóbbi a gyakoribb, hiszen tökéletes könyv nemigen van, borzalmasat meg azért annyit nem olvasok.
Sosem volt célom bántani az olvasókat, ezt az egyet kijelenthetem. De én azért nyitottam véleményes blogot, hogy kivéleményítsem a nyilvánomat (Petra után szabadon), márpedig ez nem mindig pozitív. Ez van.

Nem tényeket közlök, véleményt mondok
Térjünk ki erre külön is egy kicsit.
Már a bemutatkozásban leszögeztem, hogy mindenkinek joga van véleményt alkotni. Ezt továbbra is így gondolom, sőt. Szerintem ez egy nagyon fontos dolog.
Amit itt leírok, azt nem kell tényként kezelni, ez az, amit én személy szerint gondolok az egyes könyvekről. Nincs két ember, akik pontosan ugyanazt gondolnák egy bármiről is, és ez így van jól.
Általában a bejegyzések megírása előtt felmegyek Moly.hu-ra véleményeket olvasni, mert érdekel, mások mit gondolnak, és ilyenkor érdekes látni, hogy néhány dolgot mennyire különbözően értelmezünk. Nem mellesleg mindenki elsiklik néha részletek fölött, és ilyenkor úgymond ellenőrizni is tudom magam.

Na most, nem kell velem egyetérteni. Teljes erőbedobással támogatok mindenkit, hogy alakítsa ki a saját véleményét. Az enyém csak egy a sok közül, fogadjuk el ezt a helyzetet, mielőtt veszekedni kezdünk a beszélgetés helyett.

2018. augusztus 6., hétfő

Erin Watt - Papír hercegnő

Oldalszám: 360
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Paper Princess
Fordító: Sándor Alexandra Valéria
ISBN: 9789634571490
Országos megjelenés: 2017.10.27
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Egy ​lányról, aki sztriptízbárból és benzinkútról kerül fényűző villába és menő gimibe jut, miközben igyekszik hű lenni önmagához.
Ella Harper nagy túlélő, született optimista. Egész életében városról városra költözött szeleburdi anyjával, küzdött a megélhetéséért, és végig hitt benne, hogy egy napon majd kimászik a gödörből. De az édesanyja halála után végképp egyedül marad.
Egészen addig, amíg meg nem jelenik Callum Royal, aki kihúzza Ellát a szegénységből, és elcipeli a luxuspalotájába az öt fia mellé, akik viszont utálkozva fogadják. Mindegyik Royal fiú karizmatikus személyiség, de egyik sem olyan magával ragadó, mint Reed Royal: a srác, aki eltökélte, hogy visszaküldi Ellát a nyomorba, ahonnan jött.
Reed nem tart igényt Ellára. Azt mondja, nem tartozik közéjük.
Talán igaza van.
Gazdagság. Fényűzés. Megtévesztés. Ella új és ismeretlen világba csöppen, és ha a Royal palotában is életben akar maradni, kénytelen lesz felállítani a saját szabályait.
Ella percek alatt eljut a szegény árva sorstól az amerikai álomig… De tényleg könnyebb az utóbbiban élni?

Kövesd a sorsát te is és éld át egy különleges világ örömét, bánatát!

Véleményem:
Nem szokásom Rubin pöttyös könyveket olvasni. Már a fülszövegek alapján lejön, hogy a nagy részüknek van egy olyan mentalitása, amit egyszerűen nem tudok, és semmiképp sem akarok a magamévá tenni. Az "adjunk meg mindent az álompasinak" elvtől falnak mentem már az Alkonyat és Csitt, csitt-féle könyvekben is, itt meg igazából ezen az elven kívül nincs is más.
Szóval igen, ez nem az én műfajom, de mivel ezért a könyvért vészesen rengetegen vannak oda meg vissza, ezért a kanapéhoz ragasztottam magam, és átszenvedtem magam rajta.
Őszinte leszek, ebből a projektből már az olvasás szakaszában elveszett a jóindulat, szóval akinek nagy kedvence a könyv, az valószínűleg jobban jár, ha már most rányom az x-re.

Szerintem felesleges a szokásos módon elemezgetnem ezt a borzalmat, szóval egyszerűen csak összeszedtem 8 pontot, hogy miért borzalmas könyv a Papír hercegnő.

1. Essünk neki egy kicsit ennek a bizonyos alapelvnek 
Az már nagyjából abból biztos volt, hogy rubin pöttyös, hogy itt is megjelenik a "mindent az álompasinak" elv. Eszerint az elv szerint minden nő (és általában férfi is) szimpla ösztönlény, akiket ráadásul egyetlen egy, a szaporodás ösztöne vezérel. Teljesen mindegy, hogy mekkora seggfej a másik fél, ha az ellenkező nemből való, tökéletes teste van és szép szemecskéi, akkor már a puszta látványától is azonnal fel kell izgulni. És igen, főszereplőnk, Ella, ezt minden alkalommal megteszi, amikor Reed látótávolságon belül van, amit az írónők nem felejtenek el minden egyes alkalommal részletesen leírni.
Félreértés ne essék, felőlem aztán az ír és olvas pornót, aki akar, gusztus dolga. De ez elméletileg nem az akar lenni, egyelőre gyakorlatilag sem feltétlenül az, márpedig akkor engedjük már el azt, hogy minden egyes szereplő összes életfunkciója kimerül a szexben és a szexre gondolásban.

2. Ez nem álompasi, hanem egy seggfej modell
Írónőink be akarják adni, hogy Ella nem csak lefeküdni akar Reeddel, hanem szerelmes is lesz belé. Kettő darab nagyon egyszerű kérdésem lenne: hogyan és miért? Mostantól erény az, hogy valaki "elcseszett"? Reed semmi emberi érzésre nem mutat hajlamot. Ezt birtoklási vágynak és hatalommániának hívják, nem szerelemnek. Kedves szavakkal senki sem éri el, hogy a teljes iskola rettegjen tőle és azt tegye, amit mond. Amiket Ellával a könyv első felében megcsinál, az gyakorlatilag megbocsájthatatlan.
Ezek a drága Royal fiúk szexuálisan terrorizálják és kihasználják Ellát, Reeddel az élen. Ez nem szexi, ez nem romantikus, ezt nem lehet kimagyarázni annyival, hogy gyászolják az anyjukat. Elismerem, hogy a jó emberek is megtesznek néha rossz dolgokat rossz időszakokban, de nem ilyeneket, nem ennyit és nem így. És egyszerűen csak nem oké mindezt jónak, sőt, kívánatosnak beállítani, mert egyáltalán nem az.

3. Az a nevetséges alapszituáció 
Én értem, hogy ez egy könyv és azokban bármi megtörténhet. Tulajdonképpen ez a lényege. De elméletileg ez egy picikét akar reális is lenni. A kérésem csak annyi, hogy valaki mutassa meg, hogy hol.
Az alapszituáció ugyanis az, hogy Ella édesanyja meghalt, a lány tizenhét évesen sztriptízből tartja el magát és menekül a gyámhatóság elől, ugyanis minek neki gyám, vagy ilyesmi. Most tekintsünk el attól, hogy ennek már itt mennyi buktatója van és szerintem mekkora hülyeség, és menjünk tovább, ugyanis csak itt ugrik a majom a vízbe. Ellához betoppan Callum Royal, a milliárdos, aki Ella sosem látott (és most már szintén halott) apjának a legjobb barátja, és közli a lánnyal, hogy ő a gyámja. Ha Ella vele lakik a palotájában az öt modelltestű fiával, akkor havonta fizet neki ezért. Ellának nincs más dolga, mint leérettségizni egy szuperelit suliban, szétvásárolni az agyát, furikázni a méregdrága kocsijával, némi időt tölteni a családdal és bulikba járni.
Mindjárt elsírom magam. Szegény gyermek.
Igen, volt egy pont, amikor értettem, hogy miért nem jön be neki a dolog. Reed és drága testvérei a lehető legalattomosabb és gonoszabb módokon tettek keresztbe neki. Talán - de csak talán -, ezek után nem kellett volna két testvérnek is hagyni, hogy rámásszon. Mondom, talán.

4. Ella vagy tudathasadásos, vagy csak hülye 
Bár a kettő nem zárja ki egymást. Az első oldalakon egy határozott, céltudatos, erős lányt ismerünk meg, aki egy ponton még nekem is szimpatikus volt. Nem nyafogott, csinálta, amit kell, tanult, dolgozott és meglehetősen pozitívan állt a jövőjéhez.
Aztán megjelent pár kockahas és "gyönyörű arc", és pár másodperc alatt eldobta a józan eszét. A két személyisége egyébként teljesen random váltakozott, egyszer munkát keresett, máskor meg bármelyik szépfiút lesmárolta, aki szembejött vele, és magasról tett a jövőjére. Az írónők szerint csak a józan ész által vezérelt része létezik, de szerintem elsiklottak a saját könyvük fele fölött.

5. Ennek a könyvnek nincs célja
Illetve van, a pénzszerzés, de azon kívül. Szerintem egyszerűen gusztustalan az az értékrendszer, amit bemutat és totál természetesként kezel. Nem számít, milyen borzalmakat csinál valaki, amennyiben elég jól néz ki, ráfoghatja magára, hogy "el van cseszve", és ezzel le van tudva minden. Senki sem vállal felelősséget a tetteiért, senkinek sincs lelkiismerete, senki sem érzi, hogy ez az egész úgy elfogadhatatlan, ahogy van. A könyv egyértelműen üzeni, hogy bár Reed egy egész iskolát terrorizál a testvéreivel együtt, pokollá teszi Ella életét és saját véleménye szerint bárkivel lefeküdhet, sőt, ezzel szívességet tesz, mindez nem számít, mert szegény gyerek el van cseszve, és egyébként is, csodálatosan néz ki és szokott hobbiból verekedni.
Pedig, bár az alapszituáció nevetséges, ha már egyszer megszületett, lehetett volna belőle érdekes dolgokat kihozni. Szólhatna arról, hogy a pénz mennyire nem minden, szólhatna a céltudatosságról, a kitartásról, szólhatna még arról is, hogy a külső nem minden és a szép archoz tartozhat borzalmas természet, de nem. Itt a pénz minden, ha eléggé fel vagy izgulva, elszáll a céltudatosság, senki még csak meg sem próbál kitartó lenni, és a szép arc és álomtest ellensúlyozza azt, ha valaki egy szörnyeteg. Gratulálok, komolyan. És mindehhez kettő "író" kellett, gondolom mert egy nem tud valamit ennyire elrontani, fogni kell valakinek a kezét hozzá.

6. Ha brazil szappanoperát akarok, akkor leülök nézni egyet
Nem pedig egy könyvben akarok találkozni eggyel. Ezt nem tudom virágnyelven mondani; itt mindenki megdugott és/vagy meg akar dugni mindenkit. Már említettem, hogy mennyire értelmetlennek találom, hogy a főszereplőkben összesen a fajfenntartási ösztön működik, de az összes többi szereplővel is ez a helyzet, és ekörül megy a dráma. Minden Royal leszármazottnak kell minimum minden második éjszakára valaki az ágyába, tök mindegy, hogy ki is az pontosan, csak nőnemű legyen és csinos.
Aztán persze ebből jönnek konfliktusok, és ezen nekünk meg kellene lepődni. Ott az állam a padlón, komolyan.

7. Akinek minimális tehetsége sincs az íráshoz, az ne írjon könyvet
Vagy legalább ne adja ki, és ne álljon össze hasonlóan nagy tehetséggel, hogy együtt adjanak ki valamit. Amikor megtudtam, hogy ezt a könyvet nem is egy, hanem mindjárt kettő ember dobta össze, akkor egyszerűen csak közöltem barátnőmmel, aki épp mellettem volt, hogy ilyen a világon nincs. És mégis van.
Az, hogy valakinek ilyen ötletei támadnak, meg is írja és valahogy ki is adatja őket, az egy dolog. De hogy ehhez valaki még segít is neki, az viccnek is rossz.
Ezek az emberek nem tudnak írni. Egyik se. A fogalmazás semmilyen, a történet olyan, hogy nincs, a karakterek logikátlanok, a poénok egyáltalán nem viccesek, inkább buták és gusztustalanok és az egész katyvasz üzenete felháborítóan helytelen és undorító. Ezek után valaki legyen szíves és mutassa meg nekem, hogy miért adjanak ki ezért az olvasók 3500 forintokat.

8. De ha elhiteted, hogy ez a divat, akkor már minden oké
Szerintem ezt a könyvet azért imádják annyian, mert most azt mondta valaki nagyon okos, hogy ezeket a könyveket kell szeretni. A jókislány-rosszfiú felállás mindig is közkedvelt volt, csakhogy itt a jókislány értelmi fogyatékos, a rosszfiú meg egy szexista érzelmi analfabéta és valahogy mindenki elfelejtette, hogy ezek közül egyik sem jó dolog.
De attól még el lehet adni, mert az alkotókat jó marketingessel áldotta meg az ég, és innentől nem számít, mekkora szennyet adnak ki a kezeik közül, népszerű lesz, hiszen sokan eleve úgy állnak hozzá, hogy élvezni fogják, és önkéntelenül is kitartanak emellett. És ez nem az olvasóra nézve kritika, félreértés ne essék, egyszerűen csak egy szörnyű jelenség.

Mondanám, hogy itt, ezen a ponton szakítok a szar könyvekkel és több ilyen borzadályt nem olvasok, de mind tudjuk, hogy ez nem így lesz.

2018. július 23., hétfő

Colleen Hoover, Tarryn Fisher - Soha, de soha

Oldalszám: 176
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Never Never
Fordító: Kamper Gergely
ISBN: 9789633999233
Országos megjelenés: 2016.12.16
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Soha ne hagyd abba! Soha ne felejts!

Jó barátok voltak, amióta csak megtanultak járni.
Ma délelőtt óta vadidegenek.
A fiú bármit megtesz, hogy emlékezzen. A lány bármit megtesz, hogy felejtsen.

Ne habozz! Imádni fogod. Ezzel azért vitába tudnék szállni.

Véleményem: 
Na ilyen az, amikor tudom jól, hogy hülyeséget csinálok, és csakazértis megcsinálom.
Az utóbbi időben csöppet lemaradtam az újonnan megjelenő és felkapott YA könyveket illetően, szóval gondoltam tanácsot kérek, hogy miket kéne bepótolni.
Ezzel a könyvvel kezdtem, és nagyjából azonnal eldöntöttem, hogy visszafogom a szorgalmamat. Szerintem én valami mást olvastam, mint a döntő többség. Mert hogy moly.hu-n a legtöbben nem arról írnak, amivel én találkoztam, az egészen biztos.

De hát elolvastam, így jártam, ezt már vissza nem csinálom.
Hölgyeim és uraim, az a kettő odafent a borítón elméletileg bestseller szerző. Nekem legalábbis valaki ezt mondta. Őket szokták szeretni, meg minden. Én ezen kívül még egyiktől sem olvastam semmit, de most sok mindent kaptam (idegrohamot, például) de kedvet hozzá, na azt nem.
Végül is Stephenie Meyerből is lehetett világszerte ismert "író", és a Csitt, csitt is lehet "irodalmi" kasszasiker, úgyhogy innentől nem nagyon van min meglepődni. Lassan már nincsenek is elvárásaim.

Kezdjük ott, hogy ez nem könyv. Ez egy életunt, megfáradt ember ujjgyakorlata egy közepes rossz regény megírása előtt. A fogalmazás semmilyen, történet nincs, a szereplők legfeljebb idegesítőek, de igazából ezt is csak akkor tudom elmondani, ha nagyon meg akarok állapítani róluk valamit, és ennek az egésznek nincsen semmi értelme.
Most akkor veszek egy mély levegőt, iszok egy teát és hallgatok egy kis Queent.

Tulajdonképpen azért húztam fel magam nagyon, mert nem csak egy tényező idegesített, hanem sok.
Az egyik és talán legfontosabb, hogy ennek a könyvnek nincs értelme. Nincs mondanivalója, nincs története, nincs semmije. A fülszöveget elolvasva fogalmam sem volt, miről szól - de nem ez a gáz, hanem hogy a könyvet elolvasva ugyanitt tartok. Két főszereplőnk egy szép napon azon kapja magát, hogy nem emlékeznek az égvilágon semmire. Elméletileg együtt vannak, vagy csak voltak, mindenesetre most együtt próbálnak rájönni, mi az isten történt velük.

Egyetlen egy kérdésem lenne: miért van az, hogy az egész nyomorult könyvben senkinek a szép kis fejecskéjében nem fordul meg egyetlen egyszer sem a gondolat, hogy talán el kellene menni orvoshoz? Vagy úgy bárkihez? Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, hogy erre van egy magyarázat a könyvben, de ez szó szerint így hangzik: "Mit gondolsz, hinnének nekünk?" Itt éreztem azt először, hogy én ezt földhöz fogom vágni.
Létezik olyan, hogy amnézia, agykárosodás, pszichológia betegségek - de nem, egy tapasztalt orvos természetesen nem hinne nekik, mert ezek közül egyik sem járhat emlékezetvesztéssel. Én kérek elnézést.
Tehát innentől elfogadtam, hogy mindkét szereplőnket lekörözné az IQ teszten a betévedő katicabogár a hét pontjával és igyekeztem ezen nem idegeskedni többet (spoiler alert - nem jött össze).
De ez az emlékezetvesztés is tele van logikai buktatókkal. Silas emlékszik rá, hogy hogyan kell vezetni vagy fotózni, de arra nem, hogy hogyan focizzon, vagy hogy melyik a domináns keze. Valaki mutassa meg nekem hogy ennek hol van értelme, mert én órák óta keresem és nem találom.

Aztán, történetvezetés. Na most, ami nincs, azt nem nagyon lehet vezetni, és ez egy regény esetében meglehetősen komoly probléma, de ezer bocsánat, ha csak én vallok ilyen régimódi nézeteket. A könyv rettentően rövid, de még ahhoz képest sem történik benne semmi. Gyakorlatilag ugyanott vagyunk a százhatvanadik oldalon, mint a tizediken. Silas és Charlie tudják, hogy egy cipőben járnak, de azt nem tudják, mi is ez a cipő, Silas próbálja meghódítani Charliet, Charlie pedig köszöni szépen, megvan enélkül is. Ennyi az egész, nem viccelek.
De ezt még úgy-ahogy el is tudnám engedni, ugyanis a könyv alapjáraton karakterközpontú. Csakhogy a karakterek köré meg százszavast sem érte volna meg építeni, nemhogy regényt.

Gyerekek, ilyet még nem láttam (illetve láttam, de azokat a könyveket meg nem történtként kezelem). Ez a két szereplő egyszerre hihetetlenül kétdimenziós és betegesen irritáló. Általában egyszerre csak az egyik jelenség szokott létezni egy történeten belül, de íróink halmozzák az élvezeteket.
Charlie egyszerűen csak önző, kibírhatatlan és buta. Én értem, hogy ha az ember elveszíti az emlékeit, akkor ez a legnagyobb problémája, de annyira félvállról kezel minden mást, hogy az már fáj. A legtöbb dolog egyszerűen csak hidegen hagyja, és nem is érzi senki, hogy ezzel baj lenne. Az alkoholista anyja, a teljesen magára maradt húga, a börtönben ülő apja, a szintén amnéziás Silas - szegénykét néha még idegesítik is ezek a dolgok. Hát mindjárt megsajnálom.
Én értem, hogy kisebb baja is nagyobb, mint a családja, meg nem is emlékszik rájuk, de akkor legalább ne adná elő egy jelenet erejéig, hogy izgatja a húga. Ez a kettő teljesen totálisan összeegyeztethetetlen.
Amikor pedig egy emlékezetvesztés miatt már rögtön hinni kezdett a mesékben meg a jóslásban, akkor egyszerűen csak elgondolkodtam rajta, hogy ez eddig hogyan maradt életben.
De nem ez a durva, hanem hogy az amnézia előtti énje elvileg még rosszabb.

Silas néha egy fokkal jobb volt. Néha. Egy fél fokkal. Egy-két megmozdulásában értelmesebbnek tűnik, mint Charlie, de ugyanolyan érzéketlen tapló. Amikor rájön, hogy az öccse rendes, az első gondolata az, hogy ki kéne használni, Charliet papíron szereti, egyébként hihetetlen mértékű birtoklási vágy van benne, semmi több. Persze mindketten előadják, hogy mennyire unszimpatikus nekik a régi énjük, de valójában mind a múltban, mind a jelenben tökéletesen megérdemlik egymást, erről csak ennyit tudok mondani.

És akkor a fogalmazás.
Az a baj, hogy ha valaki úgy dönt, hogy E/1-ben ír és végig a főszereplő lelkéből beszél, mindenféle szépítést nélkülözve, az eleve veszélyes terep és nagyon könnyű elrontani. A Zabhegyező estében azért működik a dolog, mert egy kidolgozott karakter köré épül a könyv, ráadásul pont az őszinteségében van a varázsa, amihez csak hozzásegít a nyelvezet. Az Éhezők Viadala esetében azért működik, mert Katniss szintén egy erős karakter, és alapjáraton értelmes gondolatai vannak, plusz egy egész társadalmi réteg titkos gondolatait képviseli.
A Soha, de soha esetében azért nem működik, mert ezek közül nincs itt nekünk semmi. Egyszerűen csak hihetetlenül zavaró egy idő után az, hogy elvileg két (valakik által valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva) elismert író tollából jön a szöveg, mégis olyan amatőr, mintha egy kezdő, nem túl tehetséges, tizenkét éves blogger írta volna.

De talán mindezt el tudnám engedni, ha nem lenne ott az a tény, hogy semmi értelem vagy mondanivaló nincs benne. Pedig maga az emlékezetvesztés, és a főszereplők régi énje érdekes kérdéseket vethetne fel, de nem vet. Írónőink semmit nem hoznak ki a szituációból, az egész egyszerűen csak úgy néz ki, mintha valaki kiadta volna nekik, hogy írjanak egy szociális kísérletről, mindenféle következtetés levonása nélkül.
Egyszerűen céltalan az egész, mintha ketten akartak volna keresni a semmin. Tulajdonképpen a három rész se indokolt - megszámoltam, a három együtt 398 oldal, ami egy átlagos terjedelmű regény hossza. És egyelőre a történet sem indokolja a szétdarabolást, mivel az első rész egy gyenge bevezetésnek is kevés.

De ami a legeslegrosszabb az egészben, az az, hogy tovább fogom olvasni a nyomorult vége miatt, és mert nem tudom elfogadni, hogy egy könyvnek ennyire ne legyen se célja, se értelme.

Borító:
Őszinte leszek, az tetszik. Legalább ennyi pozitívumot fel tudtam fedezni.

Kedvenc idézet(ek): 
Viccnek jó volt.

Röviden összefoglalva:
Soha, de soha ne vedd a kezedbe, ha meg akarod kímélni magad néhány idegösszeomlástól.



2018. július 19., csütörtök

1984 - Beszéljünk a klasszikusokról! #1

Na igen, mert nekem nem volt elég egyszerűen csak véleményeket írni, el kellett kezdenem egy új bejegyzéssorozatot.
A helyzet az, hogy az utóbbi években telítődtem a YA könyvekkel, és nem arról van szó, hogy nem akarok többet ilyeneket olvasni, vagy hogy nem fogom lehúzni a legújabb nagy kedvenceket, egyszerűen csak besokalltam egy kicsit és kell a szünet. Így hát a klasszikusokhoz nyúltam, nem egyet újraolvasok, illetve azért sok olyan is akad, amit jó ideje tervezek, de egészen eddig nem sikerült nekiesni, és most már határozottan szándékomban áll.
Viszont nem szeretném teljesen bejegyzés nélkül hagyni a blogot, de ezekről a hagyományos értelemben véve véleményt írni sincs értelme, úgyhogy megszületett ez az új rovat.

A Beszéljünk a klasszikusokról! bejegyzéssorozat lényege, hogy összeszedem, számomra mit jelent az aktuális könyv, nekem mit adott, mikre hívta fel a figyelmemet, milyen témákon gondolkodtam el miatta. Ez nem kritizálás vagy valami ilyesmi, mert ezeket felesleges úgy kibeszélni, mint mondjuk egy napjainkban írt, újdonságnak számító YA fantasyt (csak egy példa volt). Viszont hiszek abban, hogy minden könyv mindenkinek mást mond és jelent, és szerintem fontos, hogy a klasszikusokról is beszéljünk, és ne csak csendben olvassuk őket.

A cím után nem fogok nagy meglepetést okozni, de az első ilyen könyv Orwell 1984-e.
A bejegyzés spoileres, szóval ha eddig valami csoda folytán nem olvastad ezt a könyvet, akkor előbb azt olvasd el, és csak utána ezt.

Tulajdonképpen évekkel ezelőtt jutott eszembe először, hogy ezt a könyvet már határozottan el kellene olvasnom, de valahogy eddig nem sikerült nekiállnom. Valljuk be, valószínűleg jobb is így - nem biztos, hogy a tizenhárom éves Giger meg tudta volna emészteni ezt a könyvet - mivel a jelenlegi se tudja, de az már részletkérdés.

Az 1984 zsenialitása szerintem két dologban rejlik. Az egyik az, hogy nem hogy veszített volna aktualitásából az évek során, hanem egyre aktuálisabb lesz.
A könyv elődje a manapság egyre elterjedtebb disztópiáknak, és bár imádom ezt a műfajt és volt egy időszakom, amikor mást se olvastam, ezek a könyvek mind elbújhatnak mellette. Bár alapjáraton majdnem minden disztópia diktatúrával játszik, egyik sem olyan pontos és valósághű, mint amit itt látunk. A XXI. század embere is könnyedén el tudja képzelni, hogy egy ilyen rendszernél kötünk ki, de nem csak azt, hanem az odáig vezető utat is. Valószínűleg pont ettől lesz olyan megrázó. Persze, eleve van egy nyomasztó hangulata, ami egy pillanatra sem enyhül, de ehhez jön még a tudat, hogy ez annyira nem is elrugaszkodott elképzelés.

A másik pedig az, hogy az olvasó túlságosan is bele tudja élni magát a főszereplő helyzetébe. Winston nem egy hős típus, egyszerűen csak sokakkal ellentétben látja, hogy a világ, amiben él, nem elfogadható, és gyűlöli a Pártot. Márpedig ennél nagyobb bűn nincs.
Na most, az olvasó ugyanúgy látja, hogy ez a világ nem elfogadható, és szintén gyűlöli a Pártot. De átlagemberek vagyunk, és akárcsak Winstonnak, nekünk sem lenne akkora hatalmunk, hogy bármin is változtassunk, és ez a tehetetlenség szörnyű. A mai disztópiákban a főhősből akarva, vagy néha akaratlanul, de lázadó lesz, a zsarnok rendszert megdöntik, a diktátort megölik, és mire vége a könyvnek/könyvsorozatnak, békésen haladunk a tökéletes egyenlőség felé. Itt erről szó sincs, és borzasztóan éreztem magam, mert végig lehetett tudni. Elkerülhetetlen a borzasztó és fájdalmas végkifejlet, és egészen biztos, hogy ez az olvasási élmény életem végéig kísérteni fog.

Számomra elképzelhetetlen, hogy van olyan helyzet, amikor minden ember feladja, amikor senki sem lázad fel, amikor senkiben sem marad elég lelkierő és mindenkit meg lehet törni. Legalábbis az volt.
Őszinte leszek: nem tudom, rám mi várna a százegyes szobában. És fogalmam sincs, hogy meddig tartanék ki. De a helyzet az, hogy nem is akarom megtudni. Meglehetősen szörnyű belegondolni, de ahogyan Winston is tudta előre, hogy megtörik, én is tudom, hogy ez lenne a vége. De nem ez a legrosszabb, hanem hogy mindenki esetében ez lenne a vége - és akkor mi marad?

"A hatalom célja a hatalom." Én az a fajta ember vagyok, aki sosem értette, hogy miért kell valakinek hatalom, de akiknek kell, azok meg valószínűleg engem nem értenek. Sajnos az utóbbi van többségben, és mindig meg is szerzik. Az, hogy egyszer valakik meg is tartják, rosszabb, mint egy rémálom. Az, hogy az emberek a hatalom által a végtelenségig formálhatók, még rosszabb. Önkéntelenül belegondoltam (nem is egyszer), hogy mennyire borzalmas faj vagyunk, és most egy pár napig biztos, hogy a maradék optimizmusom is vakációzni lesz.

Tulajdonképpen én merem azt állítani, hogy Orwell megírta azt a könyvet, ami a legeslegjobban összefoglalja az emberi faj és a társadalom problémáit. Csak sajnos hiába mondjuk ki őket, nem segít sokat, mert ezek megoldhatatlan problémáknak tűnnek.
Egy-egy mondatban foglal össze egész politikákat, úgy, hogy többet elmond róluk, mint amennyit alapjáraton az ember láthat a saját szemeivel. A végtelenségig összetömörít és leegyszerűsít mindent, és ettől lesz az egész tökéletesen érthető és megrázó. Nincs szépítés, nincs köntörfalazás, csak az egyszerű (és sokszor egyszerűen undorító) igazság.

Az utolsó hatvan oldal pedig a teljes lelki terror, ugyanis itt nem csak a társadalomról beszélünk, hanem magáról az emberi fajról és az egyénről. Hogy lesz egy gondolkodó, érző emberből ugyanolyan gép, mint a többi, hogyan lesz a Párt ellenségéből a Párt híve - aki ráadásul fanatizmusból az, és nem kötelességtudatból. Igazából ezek után én csak úgy kedvet kaptam leugrani valahonnan és csökkenteni ezzel ennek a borzalmas fajnak a mennyiségét. Mert ez a jelenség ma is létezik, mindig is létezett, ha nem is pont így. Nem fizikai kínzással, hanem kiközösítéssel, lelki megnyomorítással érik el, hogy valaki a tömeg részévé váljon. Emberek milliói követik a divatot, és még el is hiszik, hogy ők ezt élvezetből teszik. Aki szembemegy az árral, az sokkal több nehézséggel találja szemben magát, mint aki sodródik vele. Ez mindenhol ott van, a legkisebb, pár tagú közösségektől kezdve egész iskolákon át a teljes társadalomig.

Szóval igen, kevés könyv tud ilyen mély depresszióba taszítani, de azért pozitív gondolataim is támadtak. Az például biztos, hogy sokkal jobban tudom értékelni a szabadságomat, mint valaha. Egy olyan élet, ahol az embernek minden mozdulatát lesik, és még csak szabadon gondolkodni sem tud, nem élet, ez egészen biztos. Mi legalább ezt megtehetjük. Egyelőre.
Bár általános nézet az, hogy a személyes szabadság emberi jog, egyre közeledünk 1984-hez és ahhoz, amikor a jog, mint olyan, megszűnik létezni. De nem csak ez, hanem minden, amitől szerintem jelenleg emberek vagyunk.
Azon mindenesetre érdemes elgondolkodni, hogy a rengeteg térfigyelő kamera, a kommunikáció folyamatos visszafejlődése, a nagyhatalmak erősödése, a véleményalkotás és a gondolkodás háttérbe szorulása mennyire hajaz erre a világra.

Az 1984-et egyszerűen kötelező elolvasni, de nem mindegy, hogy milyen idősen és milyen állapotban teszi ezt az ember.