2016. december 30., péntek

Mi történt itt 2016-ban, avagy összefoglaló Passz. módra

Nemrég Blair feldobta, hogy mi lenne, ha röviden összefoglalnánk így év végén, hogy mi is történt idén a blogon. Végül úgy döntöttünk, hogy én (Giger, szolgálatotokra) írom meg, és azért ma, nem pedig tényélegesen az év legvégén, mert holnap ilyenkor négy idióta blogger társaságában fogom porig rombolni Budapestet.

Na de akkor: mi is történt errefelé idén?
Először is, februárban ez a két szerencsétlen úgy döntött, hogy sokadjára is megpróbálkoznak egy közös bloggal, mégpedig könyves és filmes témában. Mindketten szeretünk olvasni, ezen kívül rettenetesen tudunk lelkesedni bármiért, amit egyszer a fejükbe vettünk. Létre is hoztuk a blogot, rettenetes gyötrelmek árán megalkottuk a nevét is, majd február 28. napján mindketten hoztunk egy-egy bejegyzést.

Mi a különbség a Passz., és a többi közösen nyitott blogunk között?
Nos, erre a kérdésre nagyon egyszerű a válasz: ez a blog tovább húzta két hónapnál. Sőt, mostanra tíz hónapnál járunk. És egyáltalán nem áll szándékunkban bezárni.

Eleinte nem mentek túl könnyen a dolgok. Kevés embert érdekelt a blog, hiszen egy ismeretlen könyves blog voltunk a sok közül, semmi több. Én személy szerint nem tudtam, mennyit írjak a könyvekről, mennyire legyek őszinte, mennyire fogalmazzak finoman. Nem akartam elrettenteni senkit egy könyvtől sem, ezért azon is próbáltam szépíteni, ami igazából egyáltalán nem tetszett.
Mind tudjuk, hogy ezen a szinten igen hirtelen léptem át.

Aztán március végén én voltam olyan mazochista, hogy önszántamból elolvassam az Alkonyat sorozat első részét, és akkor azért szépen sorban beütöttek a változások.
Elismerem: a nézettségünk valóban emiatt a vélemény miatt ugrott meg. Itt még mindig nagyon kicsi számokról beszélünk, de nekünk már ez is soknak számított az eddigi eredményeinkhez képest.

Szögezzük le: egyáltalán nem a nézettséget tartom a legfontosabbnak, és ezt szerintem Blair nevében is kijelenthetem. De ha az ember egy bloggal azt szeretné elérni, hogy az általa fontosnak vélt gondolatok eljussanak az emberekhez, akkor nagyon jól tud esni, amikor a kattintások száma egy-egy ezressel feljebb ugrik.

Mindenesetre ezek után több dolog történt a nézettség növekedésénél.
Egyrészt megérkeztek az utálók, akik mindennek elmondtak engem, néha a blogot is, és ask.fm-en bizonyos névtelenek már a legyilkolásomat követelték. Saját magam által.
De megérkeztek azok is, akik úgy gondolták, jól tettem, hogy nyíltan közöltem, mit gondolok, hiszen ilyen könyves blog is kell.
Nagyjából ekkor dőlt el végleg, hogy ez akkor pontosan ilyen könyves blog lesz.

Tény és való, hogy Blair kevesebbszer hoz véleményt, mint én, de az én bejegyzéseim nagy része nélküle nem születhetne meg. Nem akarjátok ti azt látni, hogy milyen, amikor épp hogy becsukok egy könyvet, és elkezd belőlem ömleni az összefüggéstelen és értelmetlen szöveg. Ráadásul ő érdekesebb bejegyzésekkel töri meg az én monoton vélemény-áradatomat. Egyre gyakrabban jegyzem meg magamban, hogy jó csapat vagyunk mi, csak eddig nem találtuk meg a megfelelő témát egy közös blognak.

Na de mi volt még idén?
A tanév végén volt egy elég nagy kihagyásom, mert a szervezetem úgy döntött, ő egy bárányhimlőt sem tud leküzdeni. Majdnem három hétig nem is tudtam olvasni, aztán azt már tudtam, de gép elé ülni nehezen. Mindenesetre mikor összekapartam magam, igyekeztem pótolni (azért hat napon keresztül naponta hozni egy véleményt nem volt olyan egyszerű, mint gondoltam.)
Aztán egy blogverseny. Június vége felé úgy döntöttünk, rendezünk egy ilyet, kipróbáljuk magunkat szervezői téren. A versenyre azért jó páran jelentkeztek, és nyilván nem volt olyan nagyszabású, mint a nagyobb blogger díjak, de szerintem egész jól sikerült. (Azt leszámítva, hogy én két napon keresztül szentségeltem az oklevelek fölött, ráadásul majdnem sikerült nem elküldeni őket a nyerteseknek, mert el is utaztam. Részlet kérdés.) 

Ezek után nagyjából szeptemberig minden ment tovább a megszokott módon. A véleményeim hosszabbak és sokkal szókimondóbbak lettek, elkezdtem komolyabban foglalkozni a YA könyvekkel. Szeptemberben azonban megint jött egy kis változás, ugyanis rájöttünk, hogy filmekről soha az életben nem fogunk írni, és ezt a menüpontot gyorsan el is tüntettük.

Voltak kisebb balhék, magamra uszítottam nem egy rajongótábort, sokszor vágtak a fejemhez keményebbnél keményebb sértéseket, ask-on sem tűntek el teljesen soha az utálóim, de nem éreztem azt, hogy ki kéne szállnom. Ott voltak azok az olvasók, akik dicsérték a bejegyzéseinket, azt mondták, egyedi a blog, jó olvasni a bejegyzéseket, mert mások, mint a nagy átlag.
Mostanra 37 rendszeres olvasónk van, az oldalmegjelenítések száma átlépte a 22 000-ret, és ezalatt a tíz hónap alatt a 76 bejegyzésre 129 hozzászólás gyűlt össze. Néhány blogger erre talán csak legyint, de a mi elképzeléseinket ez bőven túlszárnyalta.

A következő mérföldkő számomra az volt, amikor összeállítottam egy kérdőívet a YA könyvekről, majd az eredményt alapul véve hoztam egy hosszabb bejegyzést, amiben végre "hangosan is kimondtam" (bár nehezen lehet hangosan írni), hogy én igenis fontosnak tartom, hogy foglalkozzunk ezekkel a könyvekkel, és azt is kifejtettem, miért gondolom így. Egyfajta szívügyemmé vált ez a téma, és ha valaki esetleg teljesen idiótának néz emiatt, akkor mielőtt végleg elkönyvelné, hogy az vagyok, ajánlom figyelmébe az említett bejegyzést, amit itt olvashattok el.
Mindez novemberben történt, és azóta semmi különöset nem csináltunk, csak szépen lassan árasztjuk el az internetet a véleményeinkkel.
És egy jó ideig még nem tervezzük befejezni a levegő szennyezését errefelé.

Egy kis visszaemlékezés bejegyzésekkel együtt:
Blair első bejegyzése a blogon: 30+1 nap könyvkihívás - 1. nap
Giger első bejegyzése a blogon: Marie Lu - Legend

Blair legnépszerűbb véleményei:
Nalini Singh - Látomás (Egy világ – két faj – állandó küzdelem 2.)
Becky Albertalli - Simon ​és a Homo sapiens-lobbi
Nalini Singh - Vonzódás (Egy világ – két faj – állandó küzdelem 1.)
Julianne Donaldson - Edenbrooke

Giger legnépszerűbb véleményei:
Stephenie Meyer - Újhold 
Jay Asher - Tizenhárom okom volt...
John Green - Csillagainkban a hiba 
Becca Fitzpatrick - Csitt, csitt

És néhány bejegyzés, ami sokak figyelmét felkeltette, de nem vélemény:
The Social Media book tag
Giger kirohanása az olvasásról
A véleménynyilvánítás hátrányai, avagy miért csináljuk még egyáltalán 

Mindent összevetve, csak azt tudom mondani, hogy örülök, amiért megnyitottuk ezt a blogot, és nem hagytuk elveszni. A saját és szerintem Blair nevében is mondhatom, hogy nagyon hálásak vagyunk azoknak, akik akár csak egyszer is úgy döntöttek, hogy rákattintanak egy bejegyzésünkre, és végiggondolják, amit leírtunk.
Sok kedvencet avattunk idén, én konkrétan Outlander függő lettem, de persze sok olyan könyvvel is találkoztunk, ami minden lett, csak kedvenc nem. (Blair még mindig nem fejezte be A Vegyészt, de ha addig élek is, egyszer el fog jutni a végéig.)
Még egyszer köszönjük mindent a kedves olvasóknak! Úgy gondolom, a Passz. mostanra a magáénak mondhat egy egyéni stílust, amit szeretnénk 2017-ben is megőrizni. Továbbra is itt leszünk és szaporítjuk az interneten a könyvvéleményeket, hiszen minket nem olyan egyszerű lerázni, ha valamit a fejünkbe vettünk. (Biztosíthatunk titeket afelől, hogy bár az a 10 hónap számunkra egy rekord, hiszen még nem tartott ki ennyi ideig közös blogunk, mindent megteszünk azért, hogy ez a szám egyre nagyobb legyen.)
Szeretnénk előre is boldog új évet kívánni, reméljük, mindenki kiszórakozza magát szilveszterkor és újult erővel esik neki 2017-nek (tudom, ez még viccnek is gyenge volt).

Minden jót kíván a ti két hűséges kattant Árnyvadászotok: 
Blair és Giger

2016. december 27., kedd

Pierce Brown - Arany háború

Először is: Utólag is boldog karácsonyt minden kedves olvasónknak! Remélem kellemesen telt az ünnep, és kerültek könyvek a fa alá! :D

Oldalszám: 496
Kiadó: Agave Könyvek
Eredeti cím: Golden Son
Fordító: Török Krisztina
ISBN: 9786155522093
Országos megjelenés: 2015
Moly.hu: XXX

Fülszöveg: 
Az Arany háborúban folytatódik Darrow tragédia kovácsolta bosszúhadjárata: eltökélten vezeti harcba elnyomott népét a szabadságért egy hazugságokra épült elitista utópiában. Arannyá vált ő is, és belülről tervezi megdönteni a Társadalmat. Azonban nem csak leggyűlöltebb ellenségeit kell legyőznie, hanem a benne lakozó bosszúvágyat is, hogy végül erőszakos polgárháború helyett világa újjászületését hozza el.

Kapcsolódó: Vörös Lázadás

Véleményem:
Körülbelül két hónapig minden héten minimum kétszer bementem a könyvtárba (ami, tegyük hozzá, nem kis kerülő), csak azért, hogy megnézzem, bent van-e végre ez a könyv. Az első rész végig ott csücsült a helyén, csak a második nem.
Aztán egy szép napon bementem, és megláttam az éppen visszahozott könyvek között. Ha nem imádnám azt a csendet, ami a könyvtárakban van, valószínűleg elkezdek visítva ugrálni örömömben.
Azóta megkaptam karácsonyra mind a három részt, ott csücsülnek a polcomon, én meg gyönyörködöm. 

A történet nem közvetlenül ott folytatódik, ahol az első részben abbahagytuk, hanem jóval utána. Darrow már idősebb, évek óta Aranyként éli életét, és az égvilágon senki nincs mellette, aki megmondaná, mit tegyen. Árész fiaival gyakorlatilag elveszett a kapcsolata, holott miattuk keveredett bele ebbe az egészbe. Ott van a politikai játszmák kellős közepén, és meg akarja dönteni a rendszert, de ahhoz nem ártana életben maradnia sem. Ez pedig annyira nem egyszerű dolog, mint ahogy tűnik. Az előző részben megismert barátaival szintén nem igazán találkozik, és bár vannak mellette páran, egyik sem az az igazi barát, legalábbis úgy tűnik. Gyakorlatilag úgy érezheti, teljesen egyedül maradt. Hogy lesz ebből forradalom?

Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy hol kezdjem.
Ez nem egy könnyen emészthető könyv. Nem az, amit fél nap alatt elolvas az ember, és már képes is továbblépni. Nekem kellett hozzá pár nap, és hogy őszinte legyek, valószínűleg egészen addig nem fogom tudni elengedni, amíg el nem olvastam a harmadik részt is. Vagy még utána sem.

Igazából elég nehezen indult ez a rész. Nem ott folytattuk, ahol az elsőnek vége lett, és egy kicsit nyomasztó is. Darrow egyedül van, és ezt a helyzetet teljes mértékben át tudtam érezni olvasás közben. Jobban is, mint szerettem volna. A cselekmény persze az első pillanattól kezdve pörög, és meg sem áll az utolsó oldal utolsó betűéig. Ha valahol csak egy kicsit is kevésbé figyel az ember, akkor elveszett. Mindig történik valami, dúlnak a csaták, ott vagyunk egy véres és gusztustalan politika játszma kellős közepén.
Na igen, a politikai játszma. Disztópiához híven ebben a trilógiában is jól elrontott minden az emberiség, amit csak lehetett, de Pierce Brown ezt jelen esetben olyan részletesen és logikusan írja le, hogy az ember elhiszi, hogy valóban ilyesmik fognak történni. Ami nem valami biztató.
Minden jó disztópia egy társadalomkritika, de ez messze túltesz szinte az összesen. Az író néha úgy mutatja be az emberek viselkedését, hogy már én szégyellem magam olvasás közben. Kőkeményen az olvasó arcába mondja, hogy bizony mindannyian tele vagyunk hibákkal, és ha nem változtatunk, akkor ez már nem csak egy borzalmas, de fiktív jövőkép lesz, hanem a valóság. Még csak az űrbe sem kell kimenni hozzá.
Ebben a rendszerben nem konkrétan egy zsarnok okozza az összes problémát, hanem sok hataloméhes politikus, akik mind maguknak akarják a legjobbat. Ez a felállás gyakorlatilag nem idegen számunkra, még ha nem is ennyire vészes a helyzet. A hatalomvágy egy borzasztó dolog, és ezt mindenki tudja, de tenni mégsem teszünk ellene. Sokan sajnos, úgy tűnik, nem is tudnak. Vagy legalábbis ezt akarják elhitetni magukkal.

Ez a könyv rengeteg kérdést tesz fel az erkölcsi értékekről és az emberiségről, és egyiket sem válaszolja meg konkrétan. Meghagyja a lehetőséget, hogy maguk döntsük el, mit akarunk. Jelenleg rettenetesen kilátástalan a helyzet, és épp ezért nagyon érdekel a trilógia vége. Ebben a könyvben ugyanis számomra teljesen tiszta, hogy alapvetően az emberekkel van a baj, és őket kéne megváltoztatni. Na de ez lehetséges? Itt most nem az egyének apró jellemhibáira kell gondolni, hanem azokra a problémákra, amik évezredek óta újra és újra előjönnek, de senki sem tudja, mit kezdjünk velük.
A helyzet az, hogy szerintem Pierce Brown egy rendkívül okos ember. Űrben vívott, izgalmas, véres csatákról ír, és közben világméretű problémákat tárgyal ki. Minden mondatából sugárzik az értelem, egészen különlegesen ír. Senkiével sem lehetne összetéveszteni a stílusát. Minden egyes szava mély nyomokat hagyott bennem, és egyszerűen nem értem, miért nem soroljuk ezt a trilógiát Az Éhezők Viadala, A Beavatott és társaik közé. A helyzet az, hogy sok tekintetben még le is körözi ezeket.

Amit még imádok benne, azok az emberi kapcsolatok. A bizalmat is feldobja, mint fontos témát, és szerintem nagyon jól kezeli. Sok esetben Darrow egyszerűen képtelen lenne mindent egyedül csinálni, ezért muszáj megbíznia másokban, és ez egy nagyon szép folyamat. A legtöbb Arany nem képes felfogni épp ésszel, miért árulja el minden titkát néhány barátjának - hiszen ők abban a szellemben élik életüket, hogy az ilyen lépések halálosak. Darrow azonban rájön, hogy bizalom nélkül egyrészt nincs barátság, másrészt nem elég erős ahhoz, hogy teljesen magányosan is elboldoguljon. Az ő helyzetében nincs olyan ember a világon, aki egyedül is helyt tudna állni.
De ezt el kell ismernie, és bíznia kell. Ez egyáltalán nem könnyű folyamat, de Pierce Brown nagyon jól írja le.

Ehhez szorosan kapcsolódik a barátság is, mint kiemelt téma. Nagyon szerettem Darrow és Sevro barátságát. Egyikük sem tökéletes, tele vannak hibákkal, és a kapcsolatuk sem volt soha tökéletes, de mégis igazi barátok lettek. Úgy számíthatnak egymásra, ahogy nagyon kevesen.
És persze a szerelmi szál. A politikai játszma, a harcok és Darrow küldetése mellett háttérbe szorul, de ez nem is baj. És az, hogy nincs annyira kiemelve, nem jelenti azt, hogy nincs kidolgozva. Darrow nagy nehezen elfogadja, hogy Eo halott, ő pedig szerethet mást is, de Musztánggal azért nem olyan egyszerű a kapcsolatuk. Sok minden közbejön, hiszen háború van, és egyikük sem olyan hülye, hogy csak azért, mert szerelmesek, teljesen elveszítsék a fejüket. Szépen lassan alakulnak köztük a dolgok, de alakulnak.

A vége pedig egy olyan kegyetlen függővég, amilyennel régen találkoztam. Nem az a fajta, amin egy kicsit ideges lesz az ember. Nem is az, ami miatt napokig agyal. Nem.
Az a fajta, ami miatt vered a fejed a falba, és percenként könyörögsz a folyatásért.

Karakterek:
Darrowt konkrétan kedvem lenne megölelni, és megnyugtatni, hogy bár jelenleg semmi sincs rendben, ez nem tart örökké. Én sem tudom, hogy mi lesz, de nem érdekel. Egyszerűen ahogy láttam, hogy mennyit szívatja az élet, semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy közölhessem vele, minden egyenesbe jön majd.
Ez a fiú egy fantasztikus karakter. Vannak nagyon rossz gondolatai. Tud néha vérszomjas is lenni. Nem mindig dönt helyesen. De nagyon gyakran jut eszébe, hogy amit éppen tett, vagy amit megtenni készül, az tulajdonképpen most jó, vagy rossz, és miért. Elemzi a saját gondolatait és döntéseit, és folyamatosan azon van, hogy jobb emberré váljon. Nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e, hogy ő ebből "győztesként" kerüljön ki, de azért remélem, hogy kap egy boldog befejezést, mert megérdemli.
Sevro szintén nagy kedvenc. Tipikusan az a szerencsétlen, magányos, különc srác, de ez még nem jelenti azt, hogy nem jó ember. Hihetetlen módon ragaszkodik főhősünkhöz, és nem csak azért, mert nagyjából ő az egyetlen ember, aki normálisan beszél vele, hanem azért is, mert neki ez együtt jár a barátsággal. Vannak furcsa dolgai, de a beszólásain én például remekül szórakozom, és nagyon remélem, hogy az ő jövője sem alakul rosszul.
Rengeteg szereplőnk van, de akit még kiemelnék, az Musztáng. Egy nagyon okos, leleményes karakter. Az a lány, aki lazán megold mindent egymaga, nem csinál butaságokat, és egyáltalán nem nyafog. Persze ő sem lehet tökéletes, de határozott, mindig van terve, és hihetetlenül talpraesett. Ő az az Arany, aki érzi, hogy ez a rendszer így nem egészen jó, és nem azért, mert így nevelték, hanem mert van lelke.

Borító: 
Az előzőt egy kicsit jobban szerettem, de ez is tetszik. Egyszerű, letisztult, tipikusan az a nekem való borító. Amikor először láttam a sorozatot, az jutott eszembe, hogy túl sötét, de aztán rájöttem, hogy tökéletesen illik hozzá.

Kedvenc idézet(ek): 
"A hatalom olyan korona, amely leharapja a fejet."

"– … Nem hajlíthatód az egész világot a saját erkölcseid szerint.
– Mi a fenéért nem?"

"– Mindig minden a büszkeségről szól.
– A büszkeség csak pusztába kiáltott szó.
– Meg fogok halni. Te is meghalsz – ingatja a fejét. A hangja zengő mélység. – Mind meghalunk, és a világegyetem zavartalanul halad tovább a maga útján. Csakis ez a kiáltásunk van, az, ahogy élünk. Ahogy elmegyünk. És ahogy a zuhanás elébe állunk."

"Vannak, akiknek az élete fonala olyan erős sodrony, hogy elszaggatja a többi szálat, amely a közelébe keveredik vagy az útjába kerül."

Rövid összefoglalás: 
Nem a könnyen emészthető könyvek közé tartozik, és biztos, hogy nem lehet olyan gyorsan haladni, mint mondjuk egy Útvesztővel. Ettől függetlenül egyre biztosabb vagyok benne, hogy megtaláltam a kedvenc disztópiámat, ami nagy szó, mert eleve imádom ezt a műfajt és sok könyvet szeretek, ami ide tartozik.
Én csak ajánlani tudom. Jót tesz neki a népszerűsítés. Ez egy olyan trilógia, ami megérdemli, hogy sokan olvassák.





2016. december 20., kedd

Stephenie Meyer - A Vegyész

Oldalszám: 480
Kiadó: Agave Könyvek
Eredeti cím: The Chemist
Fordító: Farkas Veronika
ISBN: 9789634192121
Országos megjelenés: 2016.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Letehetetlenül ​​izgalmas regény egy okos és elszánt nőről, aki valaha titkosügynök volt, de most folyamatos életveszélyben, korábbi megbízói elől bujkál. Ez azért több helyen is sántít.

Az amerikai kormánynak dolgozott, de ezt nagyon kevesen tudják róla. A szakmája egyik legkiválóbb tehetsége volt, egy olyan részleg legféltettebb titka, amelynek még neve sincs. Amikor pedig kockázati tényezővé vált, figyelmeztetés nélkül törtek az életére.

Azóta ritkán marad egy helyen, és állandóan megváltoztatja a nevét. Megölték az egyetlen embert, akiben bízott, de ő még mindig fenyegetést jelent volt megbízóinak, mert tud valamit, amit nem kellene. Holtan akarják látni. Méghozzá hamar.

Amikor a korábbi felettese felajánlja a kiutat, ő belátja, hogy nincs más választása. El kell vállalnia egy utolsó ügyet. De az információ, amelynek birtokába jut, csak még veszélyesebb helyzetbe sodorja.

Élete legkeményebb harcára készül. Késlekedés nélkül veti bele magát a dolgok közepébe, ám hamar beleszeret egy férfiba, aki jelentősen rontja a túlélési esélyeit. Amint a lehetőségei elfogynak, kénytelen lesz úgy használni a különleges képességeit, ahogy a legszörnyűbb álmaiban sem képzelte volna. Ez szerintem egy másik könyvről szól. 

Véleményem:
Csókoltatlak Blair.
Az Alkonyatot azért olvastam el, mert mazochista vagyok. Az Újholdat azért, mert hülye. Ezt meg azért, mert kedves akartam lenni. Vagy valami olyasmi.
A végeredményt nézve a három között az égvilágon semmi különbség nincs.

Sokan kértek rá, hogy olvassam el (a "kértek" jelen esetben egy nagyon enyhe kifejezés), én pedig elgondolkodtam rajta. Mert végül is nem lehet egy írót egy katasztrofálisan sikeredett műve alapján végleg elítélni. Végül megegyeztünk, hogy Blair és én majd párhuzamosan, szépen lassan elolvassuk.
Na ebből az lett, hogy ő valahol a hatvanadik oldal környékén tart, én meg le akartam tudni végre (félreértés ne essék, végig fogja olvasni).

A problémák ott kezdődnek, hogy Meyer nem csak egyszer nyúlt félre, hanem egyszerűen menthetetlen.
Nem is tudom, melyik az elkeserítőbb: hogy valaki tollat adott a kezébe, vagy hogy azóta sem verte ki senki onnan.

Oké. Mérsékelem magam.
Szóval.
Ennek a nőnek nem szabadna írni, és ebben most már egészen biztos vagyok. A könyveknél az esetek 99%-ában valamennyire átjön az író személyisége. Én nem akartam csak és kizárólag ez alapján megítélni ezt a nőt, és azóta sokszor olvastam róla sok helyen - de igazából csak egyre jobban utálom.
Kezdjük ott, hogy jó dolog az önbizalom, de egy bizonyos határtól felfelé már minden normális ember idegbajt kap tőle. Folytassuk ott, hogy ha valaki az összes közkedvelt témába belerondít (vámpírok, vérfarkasok, most meg CIA, titkosügynökök és hasonlók), az egy idő után egy egészen picikét nagyon kiakasztó tud lenni. Főleg, hogyha a szóban forgó személy egyikről sem tud semmit, ennek ellenére biztos benne, hogy mindent tud.
Meyerről azt hiszem, végleg lemondtam, és nincs az a pénz, amiért én még egyszer a kezembe venném akármelyik könyvét is.

Na de akkor jöjjön A Vegyész, mert ha már végigszenvedtem, akkor nem fogok csendben maradni (amúgy sem az erősségem).
Van nekünk egy csaj, aki régen emberek vallatásával foglalkozott. Most ez a csaj már évek óta menekül, mert megtudott valamit, amit nem kellett volna (hogy ez pontosan mi, arról persze fogalma sincs), és meg akarják ölni. Csakhogy egy szép - vagy kevésbé szép - napon felkeresi a régi felettese, és felajánlja neki, hogy felhagynak az üldözésével, amennyiben elvállal egy munkát.
És az a lány, aki konkrét fegyverarzenállal alszik plüssmackó helyett, mérges gázt hord a fülbevalójában (nem vicc, tényleg), és már három éve rettegésben él, mit csinál?
A logikus válasz a "menekül tovább, mert nem bízhat ebben az emberben" lenne, de Meyerből kihalt a logika.
Meyer szerint Alex elsőre belemegy, és már rohan is, mert miért ne.
És természetesen ebből katasztrófa lesz, természetesen majdnem meghal, természetesen az olvasó szívesen fejbe vágná valami naggyal és nehézzel, "én megmondtam" felkiáltással.

A lényeg, hogy Alex nem a megfelelő embert kapja el kihallgatás céljából, és ennek a nem megfelelő embernek az ikertestvére letámadja, amiért bántani merészelték a drága Danielt. A CIA és a kormány részéről pontosan ez volt a terv, mivel Kevin, a kedves támadó is likvidálandó személy, és gondolták, majd jól kinyírják egymást.
Én sajnálom ezt a legjobban az egész világon, de nem nyírják ki egymást.

Hogy ezután mi történik? Nagyjából öt mondatban össze tudnám foglalni, de úgy, hogy abból már nem hagyok ki semmi lényegeset. Sőt, még sok is lenne.

Tudjátok, vannak azok a titkosügynökös meg CIA meg FBI témájú filmek, amikben semmi extra nem történik, és mindenki halálra unja őket. És ezek közül is vannak még a rosszabbak. Na, ez a könyv pont olyan. Illetve nem is. Ez a könyv (elektronikus formában 589 oldal) olyan, mint egy ilyen film utolsó 20 perce.
Most hagyok időt, hogy végiggondoljátok, ez mit jelent.
Na igen, körülbelül olyan szintű unalmat, mint amit Meyer az Újholdban produkál.

Azon már sikerült túllendülnie, hogy a nő a férfi alá van rendelve - most fordítva csinálja. Alex gyakorlatilag Daniel fölött áll. A szerelmi szál nem szerelemről szól, hanem birtoklási vágyról. Alexnek kell Daniel, mert kell, mert különben nincs semmi jó az életében. És Daniel lesz kedves minden parancsolgatást és lekezelést elviselni, mert miért ne.
Mellesleg nem csak Alex kezeli le és nézi teljesen ostobának, hanem Kevin, a tulajdon ikertestvére is, de ez valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva senkinek sem szúrja a szemét. Az egy dolog, hogy Alex és Kevn remekül megvan így is, de azt hinné az ember, hogy legalább Danielnek leesik, hogy itt gyakorlatilag mindenki biztos benne, hogy egy alulfejlett óvodás értelmi szintjén van.

Aztán.
Meyer nagyjából leszokott a rengeteg felesleges ?-ről és !-ről, de írni még mindig nem tanult meg. A párbeszédeknél ugyanazt az 5-6 kifejezést használja, és erről egyszerűen képtelen leszokni. Mint amikor egy kezdő bloggernek elmagyarázod, hogy nem mindig azt kell írni, hogy "mondta". Csak az a különbség, hogy ez itt egy rengeteg ember által ismert besteller-szerző. Valahogy eljutott ide. Valamiért.
A tájleírásokkal, az események leírásával megint csak gondok vannak. Innen üzenem, hogy nem kell ám minden nyomorult mozdulatot leírni, anélkül is értjük. Sőt, nem kell leírni minden falevél esetében, hogy az adott másodpercben milyen irányba lendült meg és mekkora sebességgel, mert enélkül is el tudjuk képzelni.
Na, innen az a rengeteg oldal.

Alex óvatosságának és minden egyéb műveletének leírása egyszerűen annyira aprólékos, hogy az már konkrétan nevetséges. Köszönöm szépen, de magamtól is rájövök, hogy ha tesz két lépést előre, akkor két lépéssel előrébb fog állni, mint két lépésnyi idővel korábban. Nem kell ám kifejteni.

És olvasás közben végig azt éreztem, hogy Meyernek halványlila gőze sincs arról, hogy mit ír. Érdekesen hangzott, hogy valakinek az a munkája, hogy kínzással szedjen ki emberekből információkat, ezért gyorsan írt róla egy könyvet. Szerintem a vámpírokkal is így volt. Adja az ég, hogy más téma ne kezdje el érdekelni.
Elvileg kérdezett meg embereket a kémiai részről, de valószínűleg a válaszra már nem figyelt oda. Nem mondom, hogy minden hülyeség benne, úgy ahogy van, csak a kilencven százaléka. Alex felfegyverkezése például sokszor nevetséges és a gyakorlatban egyszerűen kivitelezhetetlen.
Engem azért érdekelne, hogy Meyer agyában hogy jeleik meg a kép, hogy valaki tele van tűzködve injekciós tűkkel.
A kutyák is viszonylag nagy szerepet kapnak, de vagy nem látott még élőben kutyát, vagy látott, csak összekeveri azzal, ami a rajzfilmekben van. Mert hogy kutyák úgy nem viselkednek, ahogy ő sokszor leírja, az egészen biztos. De a vérfarkasok leírása után nem is tudom, mire számítottam.

Visszatérnék egy kicsit a szerelmi szálra. Nem, nem tudom ilyen könnyen elengedni.
Ahogy azt már a kedves magát írónak nevező emberünktől megszokhattuk, ez egy olyan szerelmi szál, ami köszönőviszonyban sincs a szerelemmel. Az ugyanis nem szerelem, hogy "merő véletlenből megkínoztam aztán rájöttem, hogy nekem nem jó egyedül, ezért összejöttünk". Ezt az alá-fölé rendelt viszont pedig könyörgöm, felejtsük már el. Tisztelet a társunk iránt nincs, sőt, semmilyen érzelem nincs, vagy ha van is, akkor nagyon jól álcázza magát. Nem tudom eldönteni, hogy Meyer ennyire nem tud írni, vagy csak ennyire borzalmas elvei vannak a párkapcsolatokkal kapcsolatban.

Daniel és Kevin kapcsolata pedig szintén borzalmas. Daniel gyakorlatilag mindent megbocsájt a testvérének, holott Kevin úgy kezeli, mintha a háziállata lenne, akihez nagyon ragaszkodik. Vártam rá, hogy ez talán csak egy ilyen maszk, vagy egyszerűen csak nehezen fejezi ki az érzelmeit, de nem. Kevin ilyen, és ezt a viselkedést mindenki alapnak veszi.

A vége pedig...
Még egy ilyen hihetetlenül nyálas és értelmetlen Happy End a világon nincs.
Miért?
Van egy sztorink, amiben mindenki menekül, mindenki öl, itt van a kormány meg a CIA meg az isten tudja mi, majd Meyer lazán odavág elénk egy teljesen logikátlan és értelmetlen boldogan éltek amíg meg nem haltak típusú befejezést.

És akkor a karakterek.
Alexet már az első tíz oldal után le tudtam volna ütni, a könyv végére pedig nem tudtam kitalálni olyan véget, ami kielégítené a vérszomjamat. Valami katasztrófa ez a csaj. Elvileg okos, de az esetek kilencven százalékában mégis úgy viselkedik, mint akinek elmentek otthonról. Sorra hozza a logikátlan döntéseket, folyamatosan ellentmond saját magának és képtelen akár csak egyetlen olyan félmondatot is kiejteni a száján, ami után azt mondhatnám, hogy jó ember. És ez minden, amit el tudok róla mondani, mert egyébként rettenetesen semmilyen és kidolgozatlan.
Daniel egy akkora papucs, hogy mostantól a "papucs" helyett azt kéne mondani, "Daniel". Látszik, hogy nem lenne teljesen hülye, de lazán hagyja magát elnyomni és csecsemőként kezelni. Most vagy a szerelem miatt kattant meg, vagy csak annyira birka-természet, hogy az már életveszélyes.
Kevinnek egyetlen egy oldalát látjuk, tipikus lapos sablonkarakter, nem is fogok többet beszélni róla.
Az egyetlen karakter, akit egy kicsit érdekesnek találtam, az Val, de ő meg egyszerűen túl kevés időt kap.
Mert ugye Meyer szereti, ha a mellékszereplők az értelmesek, a főszereplők meg azok, akiktől mindenki hülyét kap.

El akarjátok-e olvasni ezt a könyvet? Nem. Nem ér annyit. Egy-két kreatív elem volt benne, de azok is csak mellékesen megemlítve. A sztori gyakorlatilag egy nulla, a karaktereket utáltam, és Meyer nem tud írni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy jogosan kapok agybajt már csak attól is, hogy meghallom a nevét.
Nem annyira vészes, mint az Alkonyat, de még mindig nem író, és még mindig nincs egyetlen értelmes vagy értékes gondolata sem.

És megismétlem: végeztem a Meyer könyvekkel. Végérvényesen. (Akiknek szól, azok úgyis értik)



2016. december 17., szombat

Jay Asher - Tizenhárom okom volt...

Oldalszám: 264
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Thirteen Reasons Why
Fordító: Farkas Orsolya
ISBN: 9789632452616
Országos megjelenés: 2010.09.15
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP.
Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat.
Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.

Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát.
Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért.
Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat…
…és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét.

Véleményem: 
Déja vu. Az.
Szerkezetét tekintve ez egy meglehetősen formabontó könyv. A lényeg az, hogy Clay, egy tizenéves srác kézhez kap néhány kazettát. Kiderül, hogy ezeket Hannah Baker készítette, az a lány, aki nemrég öngyilkosságot követett el. Hannah ezeken a kazettákon keresztül azt meséli el, hogy pontosan mik juttatták odáig, hogy véget vessen a saját életének. Clay órákon keresztül mászkál a városban és a kazettákat hallgatja, miközben rengeteg mindent újraértelmez.

Rengeteg pozitív véleményt olvastam már erről a könyvtől, és két kezem kevés lenne hozzá, hogy megszámoljam, hányan ajánlották az utóbbi időben. Én valahogy mégsem akartam elolvasni, de most mégis meggondoltam magam. Az eredmény... Nos, nem mondom, hogy hiba volt elolvasni, de azt sem, hogy nem estem pofára. Nem azzal van a baj, hogy nem elég mély, vagy hogy nincsenek benne értelmes gondolatok - mert vannak -, hanem az, hogy nagyon sok dologgal abszolút nem értek egyet.
Innen a déja vu. A Csillagainkban a hibával is hasonlóan jártam. De itt annyira azért nem rossz a helyzet.

A legnagyobb problémámat nagyon röviden össze tudom foglalni.
A könyv címe Tizenhárom okom volt... - nem volt. Ilyen egyszerű. Lehet erről vitatkozni, nyugodtan mondhatja akárki, hogy rosszul állok hozzá, és nem érzem át Hannah helyzetét, de átérzem. És akkor is azt mondom, hogy az öngyilkosság nem volt jogos. Az indokai egy jelentős része mondvacsinált, és nem kellett volna, hogy ide vezessen.
Ráadásul néha ugyan megjegyzi, hogy ez az ő döntése volt, gyakorlatilag egy az egyben a környezetét okolja azért, hogy ő ezt az utat választotta. Nem mondom, hogy részben nincs igaza, de erről majd később.

Ha valaki felelős a sorsodért, az te vagy. Az élet senkivel sem finomkodik, és igen, van, akiket többet szívat, mint másokat. De akkor sem hagyhatod, hogy a körülmények teljesen átvegyék az irányítást az életed felett. Ez a könyv nem ezt üzeni.
Hannah cselekedhetett volna máshogy. Kérhette volna a szülei segítségét, ha már a vele egykorúak közül nem is bízott senkiben. Elköltözhettek volna, válthatott volna iskolát, akár pszichológushoz is elmehetett volna. Mármint egy normálishoz, nem egy ilyen iskolai tanácsadóhoz. Tény és való, hogy nem finomkodott vele az élet, de még mindig megvolt rá a lehetősége, hogy erős maradjon, és lépjen. És igen, valóban vannak olyan emberek, akik kevésbé stabilak és harciasak másoknál. De Jay Asher úgy kezeli Hannah-t, mintha az övé lenne az alapállapot. Egyszer sem szúrja közbe, hogy lehetne ezt máshogy is, és nem mindenki döntene így a lány helyében. De nem teszi, és hadd ne kelljen kimondanom, hogy ezzel milyen gondolatot ültet el egy kamasz fejében.

A helyzet az, hogy Jay Asher nem egészen van tisztában azzal, hogy mik járnak egy depressziós fiatal lány fejében. Vagy csak egy szimpla fiatal lány fejében, depresszió nélkül. Mert lehetett volna ebből zseniális könyv, amennyiben az a 13 ok valóban mindenki számára megérhető. Az alapötlet fantasztikus, az, hogy kicsit észhez akarja téríteni a tizenéveseket, szintén egy remek ötlet, de a kivitelezésnél már vannak gondok. Hatalmasat szólhatott volna ez az egész, ha az író egy kicsit több időt fordít gondolkodásra írás közben.

Azért nem menthetetlen a helyzet, és nem mindenre tudom azt mondani, hogy hülyeség.
Az az alapelv, hogy a tetteink mindig hatással vannak másokra, nagyon jó. Lehet, hogy valami nekünk csak egy kis apróság, amire mi fel sem figyelünk, másnak viszont egy fél összeomlás. Rengeteg mindent teszünk, aminek nem gondolunk bele minden egyes következményébe. Ez az az üzenet, ami már önmagában is megér egy misét. Az amerikai iskolákban a zaklatásnak, bántalmazásnak, kiközösítésnek (angolul bullying) sokkal nagyobb "kultusza" van, mint nálunk, és nem árt felhívni rá a diákok figyelmét, hogy néhány bántó szóval egy egész életet lehet tönkre vágni. És itt általában sokkal többről van szó, mint egyszerűen egy-két bántó szóról.

Aztán. Azért a könyv azt is szépen mutatja be, hogy egy összeomlásig bizony események egész sora vezet, és a végén elég egyetlen egyet lökni az emberen, és már kész is a katasztrófa. Amit egy darab pletyka indít el, annak a vége talán erőszak és végső esetben halál lesz.
És bár maga az elmélet remek, a kedves írónak nem sikerült jól felépíteni. Itt megint az a probléma jön fel, hogy az a 13 ok, az nem olyan 13 ok, amiknek egy öngyilkossághoz kellene vezetniük. Az utolsó két ok valóban borzalmas, de azokat Hannah gyakorlatilag maga provokálta ki, és az előzőek után az életben még nem szabadna egy embernek olyan állapotba kerülni, hogy ezt tegye.
Ha Asher azt sugallná, hogy Hannah öngyilkossága nem megoldás, és nem volt teljesen jogos, ahogy mások hibáztatása sem, akkor jó lenne. Ha "jobb" okokat talált volna, akkor is jó lenne. De így megrekedt a kettő között, és ez viszont nem .

Abban is van valami, hogy mindent mások számlájára ír. Ez egy olyan könyv, amiben nyilván kell egy kis túlzás, mert a kamaszok szemének felnyitása a cél, de ez így akkor sem működik. Igen, vannak tapló emberek, de az ilyenekkel szemben neked kell kiállnod magadért. Ha minden olyanon rágódnék, amin Hannah is akkor - és most tényleg nem túlzok - már nekem is lehetne egy rakat kazettám meg egy koporsóm. Az utolsó kettőt leszámítva (amiről mellesleg már mondtam, hogy Hannah maga provokálta ki őket) egyikről sem tudom azt mondani, hogy világraszóló katasztrófa lenne, és ezzel szerintem sok tizenéves egyet tud érteni, ha logikusan végiggondolja.

Hadd szögezzem le, hogy én nem ítélem el az öngyilkosságot. Igenis el tudok képzelni olyan helyzetet, amikor az ember nem lát más kiutat. Mindenkinem máshol vannak a tűrőképessége határai, és történnek a világban borzalmas dolgok. Félreértés ne essék, nem arról beszélek, hogy az öngyilkos emberek mind gyengék,vagy hogy ez egy megvetendő dolog. Arról beszélek, hogy Hannah helyzete nem volt annyira nehéz, hogy azt ne lehessen átvészelni. Szörnyű dolog, amikor valakivel ott szúr ki az élet, és olyan borzalmas módszerekkel, ahol csak lehet, és már nem látja értelmét folytatni. De Hannah még nem kellet volna, hogy itt tartson.

Ami végleg kiverte a biztosítékot, az a könyv végén a kedves író válasza néhány kérdésre.
Először is, ez az ember teljes mértékben hülyének nézi az olvasóit, amitől eleve falnak megyek. Többször is elmondja, hogy így meg úgy akarta megírni a könyvet, majd rájött, hogy az nem lenne érthető, és Clay egyértelműen csak plusz értelmezésként van a könyvben.
Bocsánat. Hogy mi van?
Jay Asher eldöntötte, hogy ő a zseni, mindenki más olyan egyszerű, mint a raklap. Köszi.
A másik pedig: úgy nem írunk depressziós kamasz lányok lelkiállapotáról, hogy felnőtt férfiak vagyunk, és minden információnkat úgy kapartuk össze, hogy megkérdeztük egy-kettő női ismerősünket, hogy és aztán neked milyen volt a középsüli.

Az írási stílustól sem vágom hanyatt magam, de az a legkevesebb.

Ma felkeltem hajnalban, és sokkot kaptam, hogy elkések a suliból, aztán rájöttem, hogy szombat van, szóval visszaalvási kísérletek helyett kiélveztem, hogy csend van, és elolvastam ezt a könyvet. Több dologra is rájöttem. Egyrészt: ezt a könyvet vagy egyhuzamban kell elolvasni, vagy sehogy. Másrészt: csend kell hozzá és egyedüllét. Mert vannak benne pozitívumok is, de mélyre kell ásni, hogy el tudjuk különíteni a negatív dolgokkal (mert veszélyesen vékony a határvonal), és ehhez minden hiányzik, csak az nem, hogy az embert félbeszakítsák elmélkedés közben.

Karakterek:
Hannah nem egy rossz karakter.
Igen, mondom ezt mindazok után, amiket fent leírtam. Ugyanis nem azzal van a bajom, hogy kidolgozatlan, sablonos, vagy hasonlók. Nem, Hannah egy elég komplex karakter, és nem is utálom, vagy hasonlók. Kidolgozott ő és nem túl erős. És ilyen emberek vannak. A problémám az, hogy a kedves író ezt egyszer sem hangsúlyozza. Sajnáltam a lányt, mert bár ha képes kitartani, megoldódhatott volna ez az egész, azért valóban nem volt egyszerű helyzetben.
Clay nekem nagyon sokszor csak amolyan töltelék-karakternek tűnt, az író válaszai után pedig már biztos voltam benne, hogy az. Tulajdonképpen ez nem olyan nagy probléma, mert itt nem a karaktereken van a legnagyobb hangsúly. Hannah persze fontos, de a többiek csak azért vannak, hogy az abban a 13 okban lehessen neveket is emlegetni.

Borító: 
Nem. Ez az egyetlen szó, ami eszembe jut róla. Alig illik a hangulathoz, és nem szeretem az emberi alakos borítókat.

Kedvenc idézet(ek): 
"Senki sem tudja teljesen biztosan, milyen hatással van mások életére. Sokszor fogalmunk sincs."

"Senkiről nem tudjátok, mi történik vele, csak saját magatokról. És ha belekeveredsz valaki életének egy részébe, nem csak abba a részbe keveredsz bele. Sajnos nem lehetsz ilyen pontos és igényes. Mikor belekeveredsz valaki életének egy részébe, akkor az egész életébe keveredsz bele."

"De nem menekülhetsz el magadtól. Nem dönthetsz úgy, hogy többé nem nézel magadra. Nem dönthetsz úgy, hogy kikapcsolod a zajt a fejedben."


Rövid összefoglalás:
Nem tudom egyértelműen kijelenti, hogy nem ajánlom, de azért óvatosan. Elgondolkodtató, és vannak benne értelmes gondolatok, de azért tartsuk szem előtt, hogy ahogy Hannah reagál, az nem feltétlenül követendő példa, sőt. De ettől még nem lesz rossz könyv. Csak épp jó sem. Valahol a kettő között áll, de nem azért, mert nincs benne elég értelme, vagy mert sablonos, hanem mert túl sok mindent közelít meg rossz irányból.


2016. december 13., kedd

Margaret Stohl - Ikonok

Oldalszám: 408
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Icons (Book 1)
Fordító: dr. Mátics Róbert
ISBN: 9789633738771
Országos megjelenés: 2014.11.28


Fülszöveg:
Minden ​​megváltozott A Napon. Azon A Napon, amikor az Ikon megjelent Los Angelesben. Azon a napon, amikor az áram megszűnt. Azon a napon, amikor Dol családja holtan esett össze. Azon a napon, amikor a Föld elveszített egy háborút, amelyről azt sem tudta, hogy már vívja.
Azóta Dol egyszerű életet élt vidéken túlélőtársával, Roval együtt, biztonságban az Ikon árnyékától és rémisztő hatalmától. Elrejtőzve az egyetlen igazság elől, amelyet nem kerülhet el.
Ők valamiképpen mások. Ők túlélték. De miért?
Amikor a kormány felfedezi a titkukat, arra kényszerítik őket, hogy fogságban csatlakozzanak a bátortalan Timahoz és a karizmatikus Lucashoz. Ikon Gyermekeknek hívják őket, és csak ők négyen vannak az összes ember között a Földön, akikre nem hat az Ikonok ereje. Miközben Roval szeretne törődni és Lucas irányába érzései is kezdenek kialakulni, a múlt és a jövő között őrlődve Dol szíve még soha nem látott módon sebezhetővé vált. Ahogy a feszültség egyre nő, az Ikon Gyermekek felfedezik, hogy az érzéseik, amelyekről mindig azt gondolták, hogy a legnagyobb gyengeségük, talán a legnagyobb erősségük lesz.

Véleményem: 
Megláttam ezt a könyvet a könyvtárban, elolvastam a fülszöveget, és úgy döntöttem, nekem ez kell. Valami jó kis disztópiára számítottam, mindennel együtt, ami egy jó kis disztópiában lenni szokott.
Kár volt.

A történet szerint a Földet megszállták az idegenek, és mindent ők irányítanak, illetve a nekik dolgozó nagykövetek és Szimpák. Ezek a lények - bár senki sem tudja, pontosan hogy néznek ki - vagy ha tudja is, nem köti mások orrára -, képesek mindent leállítani, még az emberek szívét is. Ezek után hát úgy nézhet ki, ellenállásra esély sincs, és a világon élő összes ember alárendelt szerepbe kényszerül. Dolgozniuk kell, sokan meghaltak, és senki sem tud semmit, de félelem az van.

Hát.
Disztópia, mi? (A szarkazmust képzeljétek oda.)
Valaki legyen olyan kedves, és verje bele a disztópia-írók fejébe, hogy egy ilyen egyszerű felállás még önmagában nem elég egy egész könyvhöz. Köszönöm.
Félreértés ne essék, én szeretem ezt a műfajt. Azt a helyzetet viszont már kevésbé, amikor a sokadik olyan könyvet olvasom, ami kimerül annyiban, hogy elnyomás és félelem aztán Happy End. Mert van az a műfaj, aminél elég egy egyszerűbb felállás is, mert mondjuk a karakterdráma mindent visz, de ez nem egy olyan műfaj. Ennek az egyik lényeges része, hogy egy részletesen kidolgozott, elgondolkodtató jövőképet mutat be, ami egyfajta társadalomkritikaként is szolgál.
Margaret Stohl ez nem tudja. Úgy fest, senki sem szólt neki róla.
Nagy kár, mert ennek az eredménye az lett, hogy hónapokat pazarolt olvasók tömegének néhány óráig tartó untatására.

Na jó. Mi verte ki a biztosítékot? A semmi. Az, hogy háromszáz oldalon keresztül vártam rá, hogy legyen is valami, aminek hatása is van, a maradék százban meg már csak reményvesztetten méregettem, hogy milyen sebességgel tudok olvasni (100 oldal megvolt 52 perc alatt, ma is megtudtam valamit).
Gyakorlatilag tíz mondatban össze tudnám foglalni a teljes cselekményt, és már akkor is túlmagyaráznám. A könyv java részét az teszi ki, hogy főszereplőnk, Dol, magában szónokol a... hát, általában semmi értelmesről. Sablonszövegek, vagy néha még az se, újra meg újra végigmegy ugyanazon a végtelenül lebutított gondolatsoron, és ennyi. Filozófia a javából ( ➕szarkazmus).

Innen üzenem a kedves szerzőnek (is), hogy a YA olvasó, attól még, hogy YA olvasó, nem hülye. Sőt. Néha egészen értelmesek is tudunk ám lenni. Ha a cselekmény egy egészen kicsit pörgősebb, a világ részletesebb, és a karakterek emberibbek, akkor még fel tudjuk ám fogni. Élvezni is fogjuk.
Csak gondoltam, szólok.

Ritkán érzem azt, hogy egy könyvet félbe kéne hagynom, de most éreztem. Ennek ellenére nem tettem meg, mert szembemegy az elveimmel.
A legnagyobb probléma valóban az, hogy nincs benne semmi értelem. A világ unalmas és minden, csak nem kidolgozott. Vannak ezek az idegenek, de egyáltalán nem derül ki, mik ezek. Elvileg van ennek értelme, de nincs. Fel kell robbantani egy Ikont, és akkor minden oké - igen ám, de van nekik még egy csomó, és a meglepetés erejének annyi. Hogy ezt hogy lehet megoldani, azzal a könyv már persze nem foglalkozik. Találjuk ki magunk. Végül is ez is egy megoldás, és még ezzel van a legkevesebb bajom.
A nagyobb baj az, hogy amíg ide eljutunk, addig sincs semmi. Ha történik is valami, az is lényegtelennek tűnik, mert Margaret Stohl egyszerűen nem tudott nyomatékot adni a szavainak. Gondolkodtam ezen, és nem egy olyan dolog van benne, amit máshogy leírva izgalmasnak találnék, így viszont egyáltalán nem hagyott nyomot bennem.
A stílusa egyébként is érdekes, és az első szó, ami eszembe jut róla, az a trehány. Tudom, hogy ez azért elég sértő, mégsem tudok rá mást mondani. Kicsit olyan, mintha nem foglalkozott volna vele eleget, mert "jól van az úgy is". Nem, nem van jól.

A cselekmény lebutított, üzenete gyakorlatilag nincs. Gyermeki naivitással hisz az emberi összefogás erejében, de ezt is csak a végén érezteti Dolon keresztül. Ráadásul ez is egy olyan téma, amit már sokszor láttunk sokkal jobban előadva. Emberi kapcsolatok is alig vannak benne, és ami van, az is semmilyen. Az egyetlen, amiről talán érdemes beszélni, az Dol és Ro barátsága, ami ugyebár az utóbbi részéről már nem csak szimpla barátság. Érezni, hogy van itt egy erős kapocs, csak az a baj, hogy Dol később igen könnyen otthagyja Rót, hadd kezdjen magával, amit akar. Eleinte egy kicsit olyan, mint az Éhezők viadalában Katniss és Gale kapcsolata, csak sokkal gyengébb, és félúton még az a kevéske lendület is elfogy.
Elvileg Lucas és Dol között van egy szerelmi szál. Legalábbis nekem azt mondták. De hogy ezt miből kéne kitalálnunk, azt nem tudom. Mert hogy érezni nem lehet, az ezer százalék.

Már ott tartok, hogy nem tudom eldönteni, hogy a kedves szerző a gyengeelméjű, vagy az olvasóit tartja annak. Ez a könyv nem képvisel semmilyen emberi értéket, nincs benne társadalomkritika (márpedig a disztópiáktól általában ezt várom, de tegyük fel, hogy bizonyos helyzetekben el lehet engedni), nincs benne átgondolt karakterdráma, nincsenek benne érzelmek - legalábbis olyanok biztos hogy nincsenek, amik az olvasóra is hatnak. Egyszerűen egy felejthető valami, ami azért idegesít fel, mert hiába agyalok rajta órák óta, nem tudok kitalálni, hogy mégis mi volt a célja a megírásának. Giger elveszett, kész, vége.
Szerintem aki gyakran látogatja a blogot, az már tudja, hogy szeretek értelmet erőszakolni az olyan YA könyvekbe is, amikben amúgy nem sok van, de ebbe egyszerűen nem lehet.

Karakterek: 
Dol egyszerűen csak úgy van, és kész. Megtudjuk róla, hogy pontosan micsoda, és hogy nagyon érzékeny, de ezen kívül semmit. Egyszer sem éreztem azt, hogy lenne egy konkrét személyisége. Egyszer sem.
Lucas pont olyan határozott volt, mint az időjárás. Olyan érzésem van, hogy a kedves szerző nem tudta eldönteni, milyen legyen a karaktere, ezért megállt félúton két szélsőséges eset között, és ott is hagyta a fenébe. Egyáltalán nem tudtam megkedvelni, mert nem volt rajta mit kedvelni.
Tima már egy fokkal érdekesebb, de még ő is rettenetesen kétdimenziós.
Ro gyakorlatilag egy Tesco gazdaságos Gale, de még mindig kidolgozottabb, mint az előbbi három karakter.
Akiket egy kicsit kedvelni is tudtam, azok Fortis és Doc. A poén az, hogy az utóbbi még csak nem is ember, hanem egy mesterséges intelligencia.

Borító: 
Igazából nem annyira rossz. A könyv többi részéhez képest kimondottan jó. A legnagyobb baj vele az, hogy becsapós. Árad belőle az a jó kis disztópiás hangulat, a tartalomban viszont minden van, csak az nem.

Kedvenc idézet(ek):
"– Soha nem az ellenségeid szenátusa miatt kell aggódnod. Sokkal valószínűbb, hogy a sajátjaid szúrnak hátba."
Ennyi értelmet tudtam kihalászni belőle.

Rövid összefoglalás:
Az alapötletben látok fantáziát, de itt ki is fogytam a pozitívumokból. Legfeljebb azoknak tudom ajánlani ezt a könyvet, akik valami "csak akció" típusú könyvekre vágynak, és azokból sem a véresebb fajtára. De nekik sem ígérem, hogy ez a legjobb választás.
Ha valaki értelmet keresne, akkor ne itt keresse. Olyan ez, mint a filmek esetében egy látványfilm. Egy rosszabb fajta.

Könyv trailer: 






2016. december 11., vasárnap

Becky Albertalli - Simon ​és a Homo sapiens-lobbi




Kiadó:Libri Könyvkiadó Kft.
Oldalak száma:320
ISBN:9789633107782
Kiadás éve:2016
Fordító: Weisz Böbe
Moly.hu: XXX




Fülszöveg:

Sokak ​​szerint a tragédia ott kezdődik, amikor nem jelentkezel ki rendesen a leveleződből, és a féltve őrzött titkaid rossz kezekbe kerülnek. A tizenhat éves Simon Spierrel pontosan ez történt. Martin Addison pedig nem rest megzsarolni a fiút, hogy legyen a randiszervező csicskája, ellenkező esetben közszemlére bocsájtja a mailt a sulis Tumblren, ami köztudottan a Creekwood gimi pletykaközpontja. És akkor apu, anyu, a barátok, a tanárok és legfőképpen Blue is megtudja, hogy Simon MELEG.

Hogy kicsoda bluegreen118? Ezt még maga Simon sem tudja, bár több hete leveleznek haverokról, zenéről, oreozabálásról, vágyakról és félelmekről, no meg arról, hogy milyen ciki is ez a coming out-ügy. Blue valódi kiléte azonban teljes rejtély…

Simonnak fel kell vállalnia az érzéseit, még akkor is, ha az egész suli ezzel szekálja majd, vagy ha otthon kitagadják, hiszen Blue létezik, egy srác, aki csak rá vár, akiért érdemes…

Becky Albertalli első regényének hősébe immár 13 országban szerelmesek a lányok, és hát mit tagadjuk, a fiúk is.

Vélemény:

A könyv első pár oldala után majdnem leraktam, de aztán erőt vettem magamon, és mégis tovább olvastam. Annyit mondhatok, hogy nem bántam meg.

Mikor elolvastam a fülszöveget, tudtam, hogy én ezt bizony el fogom olvasni, és nem csak azért, mert mostanában rá vagyok kattanva az LGBT sztorikra/filmekre/sorozatokra, hanem mert ez egy olyan könyv, amit mindenkének el kéne olvasni. Egy olyan történet, amit mindenkinek meg kell ismerni, főleg annak, aki "nem tartja jó ötletnek" (szépen fogalmazva) az azonos neműek kapcsolatát.

Visszatérve az elejére, hogy miért is tettem majdnem le. In medias res. Amivel alapból nincs semmi bajom, de ez szó szerint úgy kezdődött el, mintha kivettük volna a történet közepét, ahol már ismered a szereplőket a helyszínt, és van arról fogalmad, hogy mégis ki kivel van. Mintha az író feltételezte volna, hogy te már mindent tudsz. Aztán folytattam, és lassacskán felépült a történet. Megismertük a szereplőket, és meg kell mondjam, tetszett ahogy szépen lassan minden összeállt.

Még egy dolog volt, ami nem tetszett, még pedig a sok "szleng" szó használata, amit egy idő után megszoktam, de az elején egy kicsit idegesített. Nem vagyok hozzászokva, pedig én is szoktam használni. Jobban szeretem, hogy ha egy könyv, ami minden esetben (igen, Giger még az Alkonyat is) irodalmi alkotás, igazodik az irodalmi szóhasználathoz, de lehet, hogy ezzel csak én vagyok így. Haladni kell a korral, ezt aláírom, de mi lesz 20 év múlva? Rövidítésekből fog állni az egész, mert éppen az a divat?

És akkor a történet, ami egyébként nagyon megfogott. Van egy 16 éves srác, akiben nem is olyan rég
tudatosult, hogy meleg. Ő Simon. Neki van egy levelező társa, egy srác az iskolában, aki szintén meleg. Azonban ezen és néhány jelentéktelennek tűnő információn kívül nem tud róla semmit, ahogy a Blue-nak nevezett levelező társ se tud őróla sok mindent. Nagyon figyelnek arra, hogy nehogy ki tudja deríteni az egyik a másikról a valós személyazonosságát. Minden szépen alakul, amikor is jön egy idegesítő, egoista hülye gyerek, aki rájön arra Simon meleg, ráadásul van egy másolata a két fiú között folytatott levelezésről. Mit tesz, egy önimádó idióta, hogy ha minden eszköze meg van ahhoz, hogy tönkre tegye egy rendes, normális srác életét, de ennek a srácnak van egy olyan barátja, akibe szerelmes, de nem tud a lány közelébe jutni? Megzsarolja.

Igen persze, zsaroljunk meg mindenkit. Utálom Martint, és az összes többi ilyen embert, mint ez látszik is, de nem baj, ilyen is kell a történetbe. Simon, habár fél hogy lelepleződik mindenki előtt, de legfőképp attól fél, hogy ezzel árt Blue-nak, (ami valljuk be egész aranyos) mindent megtesz (na jó annyira mégse mindent), hogy segítsen Martinnak közelebb kerülni Abbyhez. Ez alatt megismerjük Simon családját, barátai és a kutyáját, és egyre jobban megismerjük Bluet is. Lassan a hosszas e-mail váltások közepette a két fiú egymásba szeret.

Elérkezett az a pillanat, amikor Simon már nem bírja tovább, és személyesen is szeretne a fiúval találkozni, de Blue erre még nincs felkészülve. A fiú minden nap találgatja, hogy vajon ki lehet a titokzatos levelező partnere. Egyre meredekebb ötletek születnek a fejében, egy kicsit már megszállott lesz a végére. És amikor végre kiderül, hogy ki is rejtőzik az e-mailek végén...

Na ja, ezt nem fogom elmondani, mert akkor lelövöm a poént, és azt nem szeretném. Próbáltam a lehető legkevesebb spoilerrel leírni a véleményem.

A karakterek szerethetők. Mindegyik. Még egy kicsit Martin is, bár őt nem bírom. Az egyetlen karakter aki kicsit kiakasztott az Leah volt. Idegesített a viselkedése, egy kicsit olyan drámakirálynős volt.

Borító:

Nem a kedvencem. Nem tetszik. Egyszerűen olyan... olyan nem jó.

Kedvenc idézet(ek):

"Esküszöm, ez a gyerek totál hajlandó elkurvulni azért,
hogy megnevettessen másokat."

"– Mi az a dementor? 
Ne már, ezt nem hiszem el! 
– Nora, többé nem vagy a testvérem. 
– Akkor biztos valami Harry Potter-dolog – mondja."

Rövid összefoglalás: 

Tetszett, érdemes elolvasni. Sokat nevettem rajta, könnyen olvasható. Egy kicsit hasonlít a Glee-hez, aki azt a sorozatot szerette annak ez a könyv is tetszett. Valamint megint csak ismételni tudom magamat. Ez egy olyan könyv, amit mindenkinek el kell olvasnia.


2016. december 7., szerda

Diana Gabaldon - Outlander - Az idegen

Oldalszám: 912

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Outlander
Fordító: Farkas Veronika
ISBN: 9789632451862
Országos megjelenés: 2010.12.17
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
1945-öt írunk. Claire Randall, a volt hadiápolónő éppen a második nászútját tölti a férjével a háború után. Egészen addig, míg óvatlanul keresztül nem sétál a brit szigetek rengeteg ősi kőkörének egyikén. Hirtelen „sassenach” válik belőle, vagyis idegen – a háborútól és portyázó klánoktól sújtott Skót Felföldön Urunk… 1743. évében.
Számára ismeretlen erők visszasodorták az időben. Claire olyan intrikák és veszedelmek között találja magát, amelyek az életét veszélyeztetik… és összetörhetik a szívét. Mert találkozik Jamie Fraserrel, egy lovagias ifjú harcossal, és innentől úgy érzi, kettészakítja a hűség és a szenvedély, amely a két teljesen különböző férfihoz köti két egymással összeegyeztethetetlen életben.


Véleményem: 
El nem tudjátok képzelni, mennyit szenvedtem vele, mire rászántam magam, hogy írjak erről a könyvről. Vannak azok a regények, amikről hiába beszél az ember órákat, a közelébe sem kerül, hogy leírja azt az élményt, amit az olvasás okozott. És itt nem feltétlenül pozitív élményre kell gondolni - bár jelen esetben arról van szó - hanem lehet negatív is. Általában igyekszem teljes képet alkotni a könyvekről, és nem megragadni egy fülszöveg szintjén, mert azzal nem lennénk előrébb. És persze a spoilereket is ki akarom kerülni. Csak hogy tovább bonyolítsam a helyzetem.
Az esetek nyolcvan százalékában épp hogy elolvasom egy könyv utolsó oldalát, már meg is találom a hangom.
Az Outlander esetében napokig erőlködtem, és egy darab értelmes mondatot nem bírtam kierőszakolni magamból. Végül úgy döntöttem, jegelem a témát, talán a blogon véglegesen is.
De rájöttem, hogy igazából csak erre a kis pihentetésre volt szükség.
A fangirl pillanatokat így sem fogom tudni kiszorítani. Mindenre azért nem vagyok képes.

Szóval. Történetünk a második világháború után veszi kezdetét. Főhősnőnk, Claire éppen második nászútját tölti férjével Skóciában, mivel a háború miatt gyakorlatilag teljesen külön kellett tölteniük az elmúlt éveket, és újra össze akarnak hangolódni. A kedves férj, Frank, a történelem megszállottja, és olyan helyeket keresnek fel, illetve olyan témákat kutatnak szabadidejükben, amit egy átlag ember biztosan nem tenne.
A bonyodalmak ott kezdődnek, amikor Claire teljesen véletlenül visszautazik az időben, és 1743-ban találja magát, lázadozó skótok és az őket elnyomó angolok között. Ebben a helyzetben nyilván nem valami nagy előny, hogy ő is angol.

Elég sok minden történik ebben a könyvben. Tekintve, hogy körülbelül 900 oldal, ez azért annyira nem meglepő fordulat. Claire eleinte minden erejével azon van, hogy hazajusson, de ez nem olyan egyszerű. Belebonyolódik a skótok ügyeibe, senki sem bízik benne, senki sem tudja, kicsoda. Ráadásul van szerencséje összetűzésbe keveredni "Black Jack" Randall-lel, férje egyik ősével, aki nem feltétlenül olyan ember, mint a férje. És akkor finom voltam és nőies.
A saját védelme érdekében egyik pillanatról a másikra életében másodszor készül hozzámenni valakihez, akit ráadásul alig ismer. Legalábbis egy darabig.

Nem is tudom, hol kezdjem. Az első olyan ötven oldal nem rántott be, de ez rövidebb könyvek esetében is elég gyakori. Nem tetszett a hangulat, nem kedveltem úgy igazán senkit, de ez szerencsére nagyon gyorsan megváltozott.
Azóta napjában tízszer panaszkodom tíz különböző embernek, hogy nincs kivel beszélnem erről a könyvről, pedig jelenleg az égvilágon semmi más nem érdekel. Valahogy gyakran kifogom az olyan könyveket, amiknek a környezetemben nincs rajongótábora. Márpedig ha én beleélem magam valamibe, akkor abból nincs az a tehetséges ember a bolygón, aki ki tudna rángatni.

Skót Felföld. Pörgős cselekmény. Értelem. Izgalom. Egy szerelmi szál, amit nem lehet nem imádni. És egy olyan sajátos hangulat, ami hiába van rengeteg jó könyv a világon, ritkaságszámban megy.
Nem tökéletes ez a könyv. Véleményem szerint nincs is olyan, hogy tökéletes, és ezt nem csak a könyvekre értem.
Vannak hibái? Vannak. Változtatnék benne néhány dolgon? De még mennyire. Lehet ettől még imádni? Már hogy a kígyóba ne lehetne.

Hogy pontosan mi fogott meg benne ennyire, azt napokig tartó agyalás után sem tudom megmondani. Sok mindent szeretek benne. A szerelmi szál nagyon jó. Szó sincs itt szerelemről első látásra (legalábbis Claire felől egészen biztosan nincs), ugyanis főhősnőnk férjnél van, és éppen ehhez a férfihez szeretne minél hamarabb visszajutni. Jamiet eleinte csak egy egyszerű fiatalembernek tekinti, aki nem igazán tűnik ki a többi újonnan megismert skót közül, legalábbis az akkori helyzetet tekintve. A helyzet az, hogy Claire még akkor sem szerelmes, amikor összeházasodnak. Ez egy eléggé lassú folyamat, és nagyon szépen végig lehet követni. Nem akadálymentes, és nem rózsaszín álom, de az eredményért megéri. Persze ezt szereplőink az elején nem tudhatják, de majd rájönnek. Én nem siettem sehova.

Maga a kor és a téma is jó választás. A skótok nem a legszerencsésebb nép a világon, ezt el kell ismerni, de attól történelmük is van, és érdekes is, mégsem nagyon foglalkoznak vele az írók és filmkészítők. Diana Gabaldon pedig fogta magát, és megragadta az alkalmat, hogy olyan történelmi romantikust írjon, amiből nincs sok. (Egyébként mellékesen megjegyzem, hogy ha tetszik az Outlander, akkor nézzétek meg a Rettenthetetlen című filmet is.)

Persze ez önmagában még nem lett volna elég. Ha megörül magának, hogy talált egy jó kort és helyszínt, aztán a többivel meg nem foglalkozik, akkor elbukik a mutatvány. De ez hála az égnek nem történt meg.
Az írásmód szintén nagyon jó. Claire nővér, és részletesen is belemegyünk a gyógyításba, amikor a helyzet azt követeli. Más területeken már majdnem reklamáltam a sok részletért - lehet találgatni, mi ez a terület - de sok esetben kellett az oda. Mind a szerelmi szál, mind a korkép kialakítása miatt. Nem mondom, hogy mindig... De engem speciál nem zavart.
Csak hogy konkretizáljam is, hogy miről beszélek: azért arra mindenki készüljön fel lelkileg, hogy rengeteg az erőszak és a szex.
A lényeg, hogy minden téren részletes, de nem unalmas, és senkit se tévesszen meg a vastagsága, pont elég rövid ahhoz, hogy az ember túl hamar végezzen vele.

Zenghetnék még ódákat, de szerintem fölösleges. Ad egy bizonyos érzést ez a könyv, amit én itt és most nem fogok tudni visszaadni. Ezt csak és kizárólag akkor lehet megtapasztalni, ha a kezedbe veszed és elolvasod. Sejtettem, hogy élvezni fogom, de azt nem gondoltam volna, hogy ekkora kedvenc lesz belőle.

Karakterek:
Most jön a következő szerelmi vallomás.
Claire egy olyan főhősnő, akit szeretek. Nem szimplán csak elviselem, vagy azt mondom, hogy hát igen, lehet kedvelni, hanem itt arról van szó, hogy ha nem lenne, akkor a könyv rengeteget veszítene. Claire nem hisztis, nem életképtelen, és nem is hülye. Nyilván elég nehezen fogadja be, hogy visszament az időben, de mivel a helyzet ezt követeli meg, elég gyorsan alkalmazkodik. Nem várhatja el, hogy bárki is segítsen neki, mert nincs ilyen ember ebben a korban. Csak magára számíthat. Nem mondom, hogy minden lépésével egyet tudok érteni, de a legtöbbel igen. Ha azt mondom, hogy kidolgozott, akkor még az igazság közelében sem járok. Gyakorlatilag kilép a lapok közül, és el tudom képzelni, hogy ő egy élő-lélegző ember.
És Jamie.
Tipikusan az a helyzet állt elő, amikor egyszerre akarok leírni száz mondatot.
Kezdjük ott, hogy szerelmes vagyok. Én már Will Herondale-ről is lemondtam, pedig az hatalmas szó.
Csinált-e Jamie baromságokat? Még szép. Zavar-e ez engem? Még szép, hogy nem. Azon kívül, hogy tökéletes párt alkotnak Claire-rel, egy olyan ember, akit nem lehet nem szeretni. Gyakorlatilag folyamatosan azt vártam, hogy mikor jelenik meg újra, és nem azért, mert más szereplőket nem szerettem, hanem azért, mert Jamie még ezeken is túltesz. (És merje nekem valaki azt mondani, hogy egy szoknyás férfi nem lehet a legférfiasabb lény, akit valaha a hátán hordott a Föld.)
Diana Gabaldon szereti szívatni a szereplőit, és ez különösen Jamie-re igaz, de sok esetben annak, ami történik vele, jellemformáló hatása van. Jamie okos, bátor, és nagyon jószívű, de egyben hirtelen-haragú is, ami nyilván okoz problémákat. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mi lesz ezzel a két főszereplővel, már alig várom, hogy olvashassam tovább a sorozatot.
És persze más szereplők is akadnak. Jack Randall-tól szerintem mindenki idegbajt kap, aki már olvasta a könyvet, aki pedig nem, annak szólok, hogy jobb, ha felkészül. Nem egy egyszerű gonoszról van szó, hanem másról. Az ő karakterén keresztül láthatjuk, hogy mennyire szörnyű lehet, ha a hatalom nem a megfelelő emberhez kerül.
Nem fogok mindenkit felsorolni, mert akkor nagyon sokáig ülnénk itt, de aki még nagy kedvencem lett a végére, az Murtagh. Sokáig nem tudtam, hogy mit gondoljak róla, de aztán szépen lassan kiderült, hogy ha valaki, hát ő megérdemli a tiszteletet.
És érdekelne, hogy pontosan mi Geillis teljes háttérsztorija, de tartok tőle, hogy ez már nem derül ki. Ha mégis, annak nagyon fogok örülni.

 Borító: 
Nekem igazából az első pillanattól fogva tetszett. Mindig is szerettem az ilyen kis visszafogott, de szép borítókat. Nekem kemény kötéses formában van meg, de hallottam róla, hogy a kartonált borítósról lekopik az arany minta, ami azért nem a legjobb. Főleg, hogy a másodikat már én is úgy vettem meg (szegény blogger vagyok, nincs pénz másra). Ennyi pénzért már lehetne máshogy megoldani, mert azért nem olcsó egy könyv, ez meg főleg nem az. De ez részletkérdés. Az eredeti borító szerintem közel sem néz ki olyan jó, mint a magyar.

Kedvenc idézet(ek): 
"– Mi baja van szegény gyermeknek? – követelt magyarázatot Jamietől. – Baleset érte?
– Nem, csak hozzám jött feleségül – felelte Jamie, – de nyugodtan hívja ezt balesetnek."

"Egyszer sötétben kelni, hogy kalandra induljunk, az elviselhető. Két nap alatt másodszor, annak már mazochizmusszaga van."

"– Ez meg… nem az, ugye? Jamie, mi az istenért tartasz egy szárított vakondlábat a zsákodban?
– Természetesen reuma ellen – kaptak ki Jamie az orrom alól a lábat, majd dugta vissza a zsákba.
– Hát persze – bólogattam, érdeklődve méregetve Jamie-t. Az arca kicsit elvörösödött zavarában. – Biztosan működik; elvégre nem nyikorogsz."

"– Igen, ügyvédnek kellett volna menned, Jamie. De nem értem, miért hagytam mindig, hogy te beszélj – merengett el Ian a fejét csóválva.
– Mindig még nagyobb bajba kevertél minket, mint amiben eleve voltunk.
Jamie ismét nevetni kezdett. – A toronyra gondolsz?
– Arra. – Ian odafordult hozzám, és kelet felé mutatott, ahol az ősi kőtorony emelkedett a hegyen a ház mögött.
– Az volt Jamie egyik legjobb védőbeszéde – forgatta a szemét Ian.
Ekkorra már mindannyian dőltünk a nevetéstől.
– És Brian ezt végighallgatta? – kérdeztem.
– Ó, igen – bólintott Ian. – Én csak ott álltam Jamie-vel, és bólogattam, amikor megállt levegőt venni. Amikor Jamie végül kifogyott a szavakból, az apja felköhintett, majd azt mondta, „értem". Utána megfordult, és egy kis ideig kibámult az ablakon, a szíjat lóbálva és bólintgatva, mintha gondolkozna. Mi meg ott ácsorogtunk Jamie-vel egymás mellett, verejtékezve. Végül Brian megfordult, és azt mondta, kövessük az istállóba.
– Mindketten kaptunk egy-egy seprűt, egy kefét és egy vödröt, és apám a torony felé mutatott – vette át Jamie a mesélő szerepét. – Azt mondta, meggyőztem, úgyhogy egy „konstruktívabb" büntetési formát választott.
Ian tekintete lassan felfelé vándorolt, mintha a torony köveit követné.
– Az a torony húsz méter magas – magyarázta –, és tíz méter az átmérője, három emelettel. – Felsóhajtott. – A tetejétől az aljáig felsepertük – mondta –, és az aljától a tetejéig lesikáltuk. Öt napunkba telt, és ha köhögök, még mindig érzem a rothadt szalma ízét."

Rövid összefoglalás: 
Szerintem nem nehéz kitalálni, mit fogok mondani. Én csak ajánlani tudom, mert felejthetetlen élményt ad, Őszintén szólva fogalmam sincs, konkrétan melyik olvasóknak fog tetszeni. Az biztos, hogy szerintem megéri elkezdeni.
Már csak Jamie miatt is
Egyébként a sorozat is fantasztikusra sikeredett, ritka jó adaptáció. Könyv-hű, követi a cselekményt, a legfőbb karakterek egy az egyben olyanok, mint a könyvben, megvan a hangulat, minden. Nagyon kevés ferdítés van benne, és sok jelenetet egy az egyben a könyvből másol. Azt is csak ajánlani tudom. Nekem konkrétan semmi más nem járt a fejemben, amíg néztem, és amikor egy majdnem teljesen átvirrasztott éjszaka után az osztálytársam kérdezett valamit, lazán rávágtam az "igen" helyett, hogy "aye".

Idevágok még egy kis zenei aláfestést is, csak mert miért ne, meg mert ebbe is szerelmes lettem.



2016. december 3., szombat

Pokoli szerkezetek vagy A végzet ereklyéi?

Szerettem volna minden Árnyvadász könyvről véleményt írni, de aztán elvetettem ezt az ötletet. Úgy éreztem, egyrészt nem tudnék spoiler mentesen írni, azt meg nem akartam, másrészt nem tudnám visszaadni azt az érzést, amit ezek a könyvek váltottak ki bennem, akárhányszor és akárhogyan is dicsérném őket.
Szóval ez elmarad, viszont úgy döntöttem, hozok helyette egy ilyen bejegyzést.
Akárhányszor beszélek rajongókkal, ha feljön a téma, hogy a TID vagy a TMI a jobb, akkor mindenki választ - és mindig kiszámíthatatlan, hogy ki melyiket. Az is már szinte kötelező mondat, hogy "de csak egy picit szeretem jobban, és szerintem azért is, mert ezt olvastam először". Nekem is megvan erről a magam véleménye; mégpedig az, hogy én a Pokoli szerkezeteteket szeretem jobban. És ebben a bejegyzésben ezt szeretném egy kicsit kifejteni.

Néhány pontban összehasonlítottam a kettőt, és minden pont végén megállapítottam, hogy nekem melyik sorozat a nyerő egyes területeken. Kihangsúlyoznám, hogy ez az én személyes véleményem, sokszor érzelmi alapja van a döntéseimnek tehát nem kell tényként közölni mindent és megsértődni, mert nem az a célom, hogy bántsak valakit.

1. A cselekmény
Talán ez a legnehezebb kérdés, főleg, mivel a Végzet ereklyéinek kétszer annyi ideje van kifejteni az eseményeket, mint a Pokoli szerkezeteknek. Ebből következhetne logikusan, hogy több minden is történik, és talán így is van, de ettől függetlenül a kettő ugyanolyan eseménydús. A Végzet ereklyéiben van egy töréspont, ahol egyértelműen látszik, hogy Cassandra Clare itt egyszer már le akarta zárni, csak aztán változott a terv. A Pokoli szerkezetekben ilyen töréspont nincs, szépen egyben van a szerkezete.
Ettől függetlenül ez a kör szerintem döntetlen, mert bár volt egy-két idegrohamom a Végzet Ereklyéi cselekménye miatt, többször fordult elő az, hogy nem lehetett kitépni a kezemből a könyvet, amit épp olvastam.
TMI: 1
TID: 1

2. Szerelmi szál
Tény, hogy az összes Árnyvadászos könyvben főszerepet játszik a szerelmi szál. Most mondhatnám, hogy ez már csak ilyen YA vonás, de inkább nem mondom, mert végül is nem minden esetben igaz.
A lényeg, hogy jelen esetben mindkét sorozat nagy hangsúlyt fektet főszereplőnk szerelmi életére.
A Végzet ereklyéiben ezzel a résszel nem mindig voltam kibékülve. Ez a testvér-nem testvér mizéria sokszor már idegesítő, és feleslegesen elnyújtottnak tűnik. A harmadik rész végétől kezdve javul a helyzet és a legvégén már élveztem olvasni Clary és Jace kapcsolatát, de azért nehezen indult el.
Ellenben a Pokoli szerkezetek bemutatja az egyik legfájóbb és legjobban megírt szerelmi háromszögét, amit valaha olvastam. Nem az áll a középpontban, hogy a főszereplő lány nem tudja eldönteni, két tökéletes pasi közül melyiket válassza, hanem az, hogy ők hárman, együtt hogyan birkóznak meg a helyzettel. Tessa igazából elég hamar rájön, hogy ő és Will egy páros kellene hogy legyenek, de a körülmények közbeszólnak. Ráadásul szerintem az is sokat számít, hogy míg a Végzet ereklyéiben a szerelmi szálat szinte csak Clary szemszögéből látjuk, addig a Pokoli szerkezetekben Clare Will-t is hagyja érvényesülni.
Szóval, ezt a kört nálam egyértelműen a Pokoli szerkezetek nyerte.
TID: 1
TMI: 0

3. A világ
Ugyanarról a világról beszélünk, és mégsem. Az addig stimmel, hogy mindkettő az árnyvilágban játszódik, de korban igen nagy különbségek vannak, és ez itt is erősen látszik. Az idő előrehaladtával nem csak a mondénok technikája fejlődik, hanem valamelyest az Árnyvadászoké is, még ha nem is olyan tempóban. A szokásaik ugyan örökké élnek, de itt is láthatunk egy kis változatosságot. Én a Pokoli szerkezeteken keresztül ismerkedtem meg ezzel az univerzummal, és igazából ha csak ezt a részét nézzük (tehát hogy mik élnek itt, és hogyan), akkor a Végzet ereklyéi olvasása közben sem csalódtam.
TID: 1
TMI: 1

4. A kor és a helyszín
Ez az a pont, ami abszolút személyes, de hát ez már csak egy ilyen bejegyzés. Szerintem mindenki el tudja gondolni, hogy neki melyik időpont és helyszín tetszik jobban.
Én itt a Pokoli szerkezetekre szavazok, mert Az Egyesült Államokért egyáltalán nem vagyok oda, Angliát viszont nagyon szeretem. Túl sok személyes tapasztalatom persze nincs, inkább azt mondom, hogy az Egyesült Királyság szimpatikusabb.
A viktoriánus kor pedig nálam mindent visz. Ahhoz, hogy én egy könyvet úgy istenigazából tudjak élvezni az kell, hogy
a, legyen benne valami természetfeletti, vagy valami más extrém dolog
b, ne abban a korban játszódjon, amiben én is élek, mert köszönöm szépen, abból elég ennyi.
Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy könyvre egyik sem igaz, mégis élvezem olvasni. Ez van, én már csak ilyen vagyok.
A Pokoli szerkezetekre pedig mindkettő érvényesül. Számomra a legjobb kort és helyszínt választotta, tehát itt én neki adom a pontot.
TID: 1
TMI: 0

5. A női főszereplő
Mindkét sorozat középpontjában egy-egy fiatal lány áll, és itt már lényeges különbségek tűnnek fel. Lehet ezért utálni, de szerintem Clary karaktere nem sikerült elég jól. Az utolsó három részben már tűrhető - de még mindig nem elég jó egy főszereplőhöz -, viszont az első háromban én néha a falat kapartam tőle. Egyszerűen nincs benne semmi extra, a jelleme nem megy sehova. Megtudja, hogy létezik az árnyvilág, és nagyjából be is illeszkedik, de ennyi, és nem több. Később már felnőttebb lesz, de az első három rész ez nem jön össze.
Tessa viszont szerintem tökéletesen megfelel főhősnek. Amikor belecsöppen ebbe a világba, naiv, önállótlan és elveszett, de ez már az első részben megváltozik. Tessa rá van kényszerítve arra, hogy éretté váljon, és helyt is áll. Igen, neki is vannak rosszabb pillanatai, de ezeket elnyomják a jók, egy szép jellemfejlődést produkál, és sokkal erősebb a személyisége, mint Claryé.
TID: 1
TMI: 0

6. A férfi főszereplő
Na most ugrik a majom a vízbe (ez amúgy egy értelmetlen mondás, mert a majom nyugodtan beugorhat í vízbe, attól még nem billen ki a Föld a helyéről). Az alapvető különbség abból fakad, hogy bár a Pokoli szerkezetek csak fele olyan hosszú, mint A végzet ereklyéi, Will Herondale-t mégis jobban ismerjük, mint Jacet. Jace nagyon kevés szemszöget kap, gyakorlatilag Simon sokkal inkább főszereplő, mint ő. Will fejébe gyakran belelátunk (viszonylag), és a végére egy kerek egész képet kapunk a személyiségéről. Nem azt mondom, hogy akkor Jace kidolgozatlan és kész, mert nem az. Egyszerűen csak többet kellett volna hagyni érvényesülni, mert elvileg kulcsfigura. Félreértés ne essék, én mindkettőjüket szeretem - bár egyértelműen Will felé húz a szívem -, de gyakran éreztem úgy, hogy Cassandra Clare Jace esetében nem jön ki elég jól a saját karakterével.
TID: 1
TMI: 0

7. Fő gonosz 
Ezek tipikusan azok a szériák, ahol ott egy fő gonosz, egy konkrét arc, ami ellen harcolni lehet. Én általában teljesen odáig vagyok a jól kidolgozott fő gonoszokért, ez egy olyan elcsépelt elem, amivel az égvilágon semmi bajom, sőt. Ha jól összerakott a gonosz, akkor onnantól nem érdekel, mennyire klisé ez az alapfelállás.
Mortmain jó, de nem eléggé. Valaki, akinek valamiért valami gondja van az Árnyvadászokkal, és népirtást akar - van ez így. Láttuk már egy párszor, és bár a könyvek így is jók, egy remek gonosszal lehettek volna még jobbak.
A végzet ereklyéi Valentine-os részével is hasonló a helyzet, viszont amikor bejön Sebestian, máris sokat javul a helyzet. Megismerjük, sok gondolatát meg is értjük, emellett egy jól felépített karakter, aki távol áll a két-dimenziótól.
TID: 0
TMI: 1

8. Mellékszereplők 
Ez az a pont, ami nálam abszolút egyenlő. Mindkettőben vannak erős és kevésbé erős mellékszereplők, A végzet ereklyéinek talán mindkettőből egy kicsit több, mivel hat könyv alatt volt ideje gyűjtögetni. Sőt, ebben néhány mellékszereplő szebben fel lett építve, mint a főszereplők. Amit sajnálok, hogy minden egyes karakter történetének szerelmi szálnak kellet lennie. A Pokoli szerkezetekben ez nincs jelen ennyire erőteljesen (de azért jelen van), de annak meg más hibái vannak.
TID: 1
TMI: 1

Összesen: 
TID: 7
TMI: 4
Ezek alapján nálam a Pokoli szerkezetek a befutó. Sokszor gondoltam rá, hogy talán tényleg csak azért, mert azzal találkoztam először, de párszor már végigmentem ezeken a pontokon, és rájöttem, hogy itt egy kicsit többről van szó. Ismétlem, ez személyes, mindenki azt gondol, ami neki jól esik. Tisztában vagyok mindkét sorozat hibáival, ennek ellenére nagyon szeretem őket, még ha nem is egyforma mértékben. Íme az élő bizonyíték, hogy nekem sem csak a tökéletes felel meg. :D