2017. április 23., vasárnap

Sarah J. Maas - Éjkorona


Kapcsolódó: Üvegtrón

Oldalszám: 496
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Crown of Midnight
Fordító: Hetesy Szilvia
ISBN: 9789633991350
Országos megjelenés: 2014.11.14
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Celaena könyörtelen küzdelemben legyőzte ellenfeleit és a király bajnoka lett. Ezentúl a király ellenségeit kell elpusztítania, akik kegyetlen uralmának akarnak véget vetni. A lány azonban ahelyett, hogy eltenné őket láb alól, figyelmezteti őket és ezzel segít nekik. Szörnyű titkát eleinte még Chaolnak sem meri bevallani, akihez akarata ellenére egyre inkább vonzódik. Mennyire bízhat meg benne? Végül is Chaol a királyi testőrség kapitánya. A szívére vagy az eszére hallgasson?

Véleményem:
Bár az első rész nem nyűgözött le annyira, mégis sikerült berántania ebbe a világba, és azon kaptam magam, hogy úgy vágyom a folytatásra, mint a vízre két heti sivatagi bolyongás után. Így hát azonnal fel is rohantam a suli könyvtárába, ahol szerencsére pont bent volt a második könyv, és néhány nap alatt el is olvastam.

Történetünk elején Celaena már a király bajnoka, és bőszen teljesíti a neki szánt küldetéseket - magyarul gyilkosságokat, legalábbis látszólag. Veszélyes játékot játszik, de nem öli meg az embereket, akiket kellene, hanem csak megrendezi a halálukat. Közben egyre közelebb kerül Chaol-hoz, már a mágia is nagyobb szerepet kap, a király ellenségei folyamatosan munkálkodnak a háttérben, és egyre jobban érződik, hogy az elnyomásnak véres felkelés lesz a vége. Celaena mindeközben egyre rosszabb helyzetben van, egyre nehezebben kezeli a múltját, és a jelen eseményei sem segítenek rajta.

Hát, ez a könyv egy igazi érzelmi hullámvasút. Gyakorlatilag össze sem lehet hasonlítani az első résszel, minden szempontból túlszárnyalta az Üvegtrónt és az elvárásaimat is. Az Üvegtrón jó volt, főleg a második felétől, de sokkal több lehetőség rejlett benne, mint amit ki is használt. Az Éjkorona most fogta magát, és megmutatta, hogy tud ő jobbat is - sőt, felvezette, hogy később még ennél is többre kell számítani.

A cselekmény nagyon jó lett. Csak kapkodtam a fejem, azt sem tudtam, hogy most épp kiért/miért izguljak. Még mindig nem a mágia van előtérben, de most már legalább van fény az alagút végén, és látjuk, hogy majd lesz. Nem most, de lesz.
Mindenki hazudik, mindenki átver mindenkit, és nagyjából senki sem az, akinek látszik - ez itt az első számú szabály, ezzel bizony számolni kell. Lesznek itt árulások és brutális gyilkosságok, és Sarah J. Maas az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nem finomkodik.

A szerelmi háromszög ebben a részben Chaol felé billen. Az Üvegtrónban inkább Dorian került előtérbe, most fordult a kocka, és a mai napig nem tudom eldönteni, hogy ennek én örülök-e. Ha választani kéne kettejük közül, akkor nem őt választom, de Celaenával talán jobban összeillenek. Az az igazság, hogy szerintem egyikükkel sem alkot olyan igazi jó párost, de hát ez van.
Ettől függetlenül tetszett a kapcsolatuk kialakulása. Jó volt nyomon követni a folyamatot, és a vége felé a szívem szakadt meg értük. Mint mondtam, ez a könyv egy érzelmi hullámvasút.
Aztán: Nehemia és Celaena. Érdekes a kettejük kapcsolata. Mondhatjuk barátságnak is, de azzal nem lehet pontosan leírni, azt, ami köztük folyt. Nehemia folyamatosan igyekezett egy jobb embert kovácsolni Celaenából, ő pedig makacsul nem hagyta ezt, legalábbis egy jó darabig. Érdekes volt ezt látni, és itt is volt mit megkönnyezni.

Sarah J. Maas ebben a részben megmutatta, hogy milyen hatalmas ez a világ, és hogy mennyi mindent tud - és fog - ezzel kezdeni. Látványosan fejlődött az első rész óta. Azt már eddig is tudtam, hogy jó stílusa van, de azóta ezen is javított, a történetvezetés pedig ezerszer jobb. Nem tudok betelni ezzel a könyvvel, és ez nem azért van, mert tökéletes. Sőt. Legyünk őszinték: nem egy sokkal jobb könyvet olvastam már. Amit nem győzök csodálni az az, hogy egy "egynek elmegy" típusú kezdésből a sorozat ilyen gyorsan eljutott odáig, hogy le se tudjam tenni és epekedjek a folytatásért.

A végén a csavar csak azért nem lepett meg, mert véletlenül sikerült akkor elolvasnom az utolsó szót, amikor a könyv a kezembe került, és így már nem volt akkora poén. Mindenesetre szerintem kegyetlenség az olvasókkal szemben így lezárni - akarom mondani, nem lezárni - egy könyvet.

Karakterek: 
Itt jön a kisregény.
Celaena az első rész nagy részében az agyamra ment, és bár a végére sikerült egy kicsit megszeretni, rendszeresen kedvet kaptam hozzá, hogy hozzávágjak valamit.
Ebben a részben teljesen más volt a helyzet. Nem arról van szó, hogy kevesebb lett a hibája, vagy hirtelen ő lett a legjobb ember a világon. Arról van szó, hogy az írónő egy gyönyörű karakterfejlődést mutat be rajta keresztül. Ugyanaz az ember marad, aki volt - az, aki már az előzmény novellákban is volt - ugyanakkor fejlődik. Megismeri saját magát, feltárja a múltját, elkezd azzal foglalkozni, amivel eddig is tisztában volt, csak inkább elnyomta, mert az nyilván sokkal kényelmesebb. A hibáin keresztül tanul, és néha bizony nem elég, ha egyszer követ el egy hibát, ismétlés a tudás anyja. Celaena néhány dologgal kapcsolatban igenis gyáva, de most eljutott odáig, hogy ezt felismerje. A dühkitöréseit képtelen kezelni és rettenetesen hiú, de ez ő. Pozitív irányba fejlődik, de ez nem megy gördülékenyen, hiszen a valóságban sem egyszerű.
Egyre jobban a szívemhez nő, és bár még most is gyakran érzem úgy, hogy fejbe kéne dobnom, szépen lassan az egyik kedvenc karakteremmé válik. És szerintem ez a sorozat egyik legnagyobb érdeme, mert ilyen szép karakterfejlődéssel azért nem találkozik minden nap az ember.
Celaena az Üvegtrón legnagyobb teljesítménye, de azért akadnak még itt jó karakterek. Dorian egyre érettebbé válik, de közben még mindig az a Dorian, akit megismertünk, és ennek én nagyon örülök. Chaol még mindig szerencsétlen és én még mindig nagyon kedvelem. Az az ember, aki folyamatosan mindenkinek a legjobbat akarja, és amit ennek érdekében tesz, azt rendszerint el is bénázza, de hát van ez így.
Nehemiát az első részben kifejezetten nem kedveltem, mostanra az a "nem" elszublimált onnan. Érdekes ember, de alapjáraton jószívű, és nagyon tetszett a barátság szerűségük főhősnőnkkel.
A király egészen jól működik fő gonoszként, de szerintem ő még mindig egy gyengébb eleme a sorozatnak. Sokkal többet lehetne belőle kihozni, jelenleg szinte csak azért van, hogy legyen, mert hát kell egy gonosz.
Ami biztos, hogy a kedves írónő rendesen meggyötörte nagyjából az összes szereplőjét.

Borító:
Eleinte nem voltam oda a stílusért, amiben a borítók készülnek, de most már egyre jobban tetszik. Valószínűleg ez szoros összefüggésben áll azzal, hogy magát a sorozatot is egyre jobban szeretem, de részletkérdés. Kinézetre valószínűleg sosem lesz a kedvencem, de illik hozzá, egynek jó.

Kedvenc idézet(ek):
"A legjobb hazugságok mindig tartalmaznak némi igazságot."

"– Nincs szükségem társaságra.
– Két különböző dolog, amikor az ember akar valamit, és amikor szüksége van valamire.
(…)
– Az ott egy csokitorta?
– Szükséged van rá, vagy akarod?
Úgy mosolygott, mint egy szellem, de a férfinak mázsányi súly esett le a szívéről.
– Azt mondanám, hogy ebben az esetben ez a csokitorta meglehetősen egyértelműen a „valakinek szüksége van valamire” kategóriába esik."

"– Akármit is forgatsz a fejedben, és akármit is akarsz tenni, ne gondold és ne tedd!"

"– Magaddal hoztad egy barátnődet?
Nehemia felsikoltott. Celaena köszöntötte a bronz ajtókopogtatót.
– Szervusz, Mort!
Nehemia hunyorogva nézte a kis koponyát.
– Ez meg hogy? – Oldalról Celaenára nézett. – Ez hogy lehet?
– Ősi mágia és kapitális baromság ötvözete – válaszolta a lány, Mortot pedig gyorsan leállította, amikor az belefogott a történetébe, hogy Brannon király teremtette őt."

Röviden összefoglalva: 
Ha valaki elolvasta az első részt, és nincs kedve a folytatáshoz, akkor megnyugtatom, hogy ez már teljesen más, és nyugodtan essen csak neki, pozitív csalódás lesz. Szerintem megéri elkezdeni a sorozatot, mert élmény olvasni, Celaena jellemfejlődése pedig már önmagában is megér egy misét. Ha valaki viszont nem szereti a fantasyt, nincs oda az olyan könyvekért, amik a miénktől teljesen különböző világban játszódnak, akkor nem garantálom, hogy élvezni fogja. De aki csak egy kicsit is nyitott az ilyesmire, az nyugodtan ugorjon neki, és ne hagyja, hogy a nyitókötet elvegye a kedvét ettől az egésztől.



2017. április 16., vasárnap

Easter book tag

Húsvéti nyulas kép nincs,
nem is lesz,
de van helyette Baróka.
Először is: Kellemes húsvéti ünnepeket! 
Nem terveztem erre az alkalomra semmi extrát, mert, megmondom őszintén, nem vagyok oda a húsvétért, és annyira intenzíven az én családom nem is tartja. Hétfőn megy a locsolkodás ezerrel (előre látom, hogy holnap hajnalban egy adag jeges vízzel a nyakamban fogok felkelni), de a tojásfestésről kezdünk leszokni, most már inkább csokitojás van. Nem jön össze a nagycsalád, mert nehezen viseljük egymást, és minek szenvedjünk egy évben olyan sokszor, ajándékozás vagy ilyesmi meg aztán végképp nincs, legfeljebb egy-egy csokinyúl a nagyszülők részéről, mert mindenki elfelejt vásárolni.
Röviden: ha nem lenne internet, még elfelejteni is képes lennék a húsvétot.
De most Christine hozzám vágott egy tag-et, ami az ünnephez kapcsolódik, és mivel én vele ellentétben ilyen esetben veszem a fáradtságot, és kitöltöm az ilyeneket (szeretés van), ezért mégis lett egy extra bejegyzés húsvétra. Mindenesetre köszönöm neki, a nevére kattintva elolvashatjátok az ő bejegyzését.




Nyuszik - Egy könyv, amiből lehetne több is, azaz örülnél, ha lenne folytatása
Bejamin Alire Sáenz - Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában.
Van is erre kilátás, és ennek rettenetesen örülök. Ez a könyv nagyon sokat változatot a gondolkodásomon, mindezt pozitív irányban. És ami jelen helyzetben a legfontosabb: remekül el tudnék képzelni neki egy folytatást. Ebbe a két tizenéves srácba több értelem szorult, mint más ilyen idős karakterekbe összesen. A könyv minden mondatát idézni lehetne, és aki egyszer ilyet írt, az a folytatást se tudná nagyon elrontani.

Tojás - Egy könyv, ami meglepett
Robin LaFevers - Gyilkos kegyelem
Sokszor és sok helyen futottam össze vele, mire végre eljutottam az olvasásig, és egyáltalán nem készültem fel lelkiekben arra, amit aztán kaptam tőle. A borító és a fülszöveg alapján egy kicsit könnyedebb hangvételű, kicsit középkorias hangulatú, könnyen fogyasztható YA könyvecskére számítottam, erre kaptam egy kőkemény drámát, politikai harcokkal, tönkrement és újraépült életekkel, gyönyörű nyelvezettel, meg minden olyannal, amitől csak tátottam a szám. Egyszerűen imádtam, igazi pozitív csalódás volt.

Vadászat - Egy könyv, amit nehéz volt megkaparintanod
Minden könyv, ami itt csücsül a polcomon, számomra egy igazi kincs, mert kapcsolódik valamilyen sztori a megszerzésükhöz. Imádom őket és öröm rájuk nézni, egyik beszerzése sem volt egyszerű, mivel sokáig kellett gyűjtögetnem rájuk.
Aminél még ezen kívül is akadtak nehézségeim, az Maggie Stiefvater - The Raven King című könyve volt. Nagyon szeretem a Hollófiúk sorozatot, régóta vágyom a lezárásra, és arra már hónapokkal ezelőtt rájöttem, hogy nem nagyon szeretném kivárni a magyar megjelenést. Nézegettem is a neten, de minden oldalon drágának találtam az én pénztárcámhoz. Csakhogy aztán néhány hete eljutottam Angliába, és amikor szabadjára engedtek minket, az első dolgom az volt, hogy keressek egy könyvesboltot. Angliában egyébként olcsóbbak a könyvek, mint nálunk. A legtöbb áruk pont a kétszerese a mieinknek, de a könyveké pont nem - azok ottani viszonylatokhoz képest is olcsóak, és még az itteni könyvárakhoz képest is.
Ehhez pluszba jött az, hogy a könyvesboltban, ahol voltam, csak egyetlen egy példány volt ebből a kötetből, és ennek az egynek egy egészen picit megsérült a sarka (valójában alig lehet észrevenni),
ezért megkaptam pár fonttal olcsóbban.

Bárányok - Egy gyerekkönyv, amit mai napig élvezel
Az az igazság, hogy ebből azért akad egy pár. Sőt, sokra közülük idősebb fejjel azt mondom, hogy igazából nem is annyira gyerekmese (például Micimackó).
Kiskoromban rengeteg mesét imádtam, Fekete István könyveitől kezdve Móra Ferenc meséken át egészen a Grimm testvérek meséiig.
Van itthon egy gyűjtemény, Andersen legszebb meséi a címe. És ez az, amit most is pontosan annyira szeretek, mint kiskoromban. Rengeteget adott és ad még most is, mert ezek a mesék mindenkinek szólnak.

Tavasz - Egy könyvborító, ami a tavaszra emlékeztet
Diana Gabaldon - Outlander.
Ez reflexből jött, ne kérdezzetek. Igazából fogalmam sincs. Még csak az sem, hogy tavasszal olvastam volna. Egyszerűen csak olyan tavaszias hangulatom lesz, ha ránézek.
(Meg mostanában mindenről az Outlander jut eszembe, és ez talán visszafelé is működik. Vagy ki tudja.)

Feltámadó a halálból - Egy könyv, egy elhunyt írótól
J.R.R. Tolkien - A hobbit. 
Ha book tag, akkor ösztönösen meg akarom említeni Tolkient, legalább egyszer. Fantasy megszállott vagyok, és egyszerűen nem tudok elsülni azon, hogy ez az ember mekkorát alkotott. Ez már szerintem így marad. 
Kosarak - Egy könyv, ami jelenleg a kívánságlistádon szerepel
Most akkor kezdjem el sorolni és üljünk itt jövő húsvétig, vagy...? 
Nagyon-nagyon sok könyv szerepel a kívánságlistámon. Akárhogy igyekszem, ez a lista mindig csak hosszabb lesz. De választok egyet, ami a legelső helyek egyikét foglalja el, ez pedig legyen: Jandy Nelson - Neked adom a napot. Nem tudom, mióta ígérgetem, hogy elolvasom, de még mindig nem jutottam el odáig. A könyvtárban nincs meg, megvenni meg eddig nem sikerült. De egyszer lesz, ami sose volt. 

Cukorka - Egy könyv, ami édes
Marie-Aude Murail - Oh, ​boy!
Nos, inkább keserédes, de az a helyzet, hogy ha egy könyvet úgy jellemeznek, hogy "édes", akkor én már rég elszublimáltam a könyv ötven mérföldes körzetéből. Nem egészen az én műfajom, mondhatni hülyét kapok tőle az esetek többségében, de ezt a könyvet imádtam, és még ez áll a legközelebb az édeshez. Szívet melengető, ugyanakkor az első négyötödében darabokra töri ugyanezt a szervedet. 

A tag-et pedig Barbynak küldeném tovább, csak hogy érezze a törődést. ❤


2017. április 15., szombat

Rachel Hawkins - Hex Hall

Oldalszám: 272
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Hex Hall
Fordító: Acsai Roland
ISBN: 9789632454405
Országos megjelenés: 2014.04.29
Moly.hu: XXX

Fülszöveg: 
„A ​sötét boszorkányok nagy tettekre képesek.”

Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott.
Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, apja úgy döntött, felügyeletre szorul. A Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.
A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett:
– három erős, szupermodell-kinézetű ellenséget szerzett,
– egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelmet,
– egy ijesztő kísértet kezdte követni,
– és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a suli leggyűlöltebb diákja és ráadásul vámpír.
A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa és egyetlen barátja.
A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, és Sophie kénytelen volt felkészülnie a legnagyobb fenyegetésre, hogy egy ősi, titkos társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat – kiváltképp őt.

Véleményem: 
Ez tipikusan az a könyv, ami ha épp nagyon unatkozom, és nincs nálam semmi más, akkor egynek elmegy, de egyébként csak időpazarlás. Amikor a buszon ültem és vártam, hogy hazaérjek, akkor elvoltam vele, de otthon már annyira nem akaródzott elővenni.

Igazából egy ideje szemeztem vele, csak eddig nem érdekelt annyira, hogy bele is kezdjek. A fülszövege egészen jól hangzik, de fantasyhez képest visszataszítóan rövidnek tűnt (tudom, hogy ennek nem kéne sokat jelentenie, de nekem is lehetnek hülyeségeim - az már más kérdés, hogy szinte csak azok vannak). Attól függetlenül, hogy nem ilyenek alapján kéne ítélni, a könyv valóban rettenetesen összecsapott.
Történetünk középpontjában Sophia áll, aki történetesen boszorkány, és minekutána többször húzza ki a gyufát, mint ami még viselhető lenne, egy problémás prodigiumok (haha, alliteráció!) számára fenntartott intézetben, a Hex Hallban kénytelen folytatni tanulmányait. Sophie annyira nincs odáig ezért az ötletél, de mivel ez nem kívánságműsor, ezért kénytelen beköltözni, amíg be nem tölti a tizennyolcat. Hex Hallban pedig nyilván történnek mindenféle kellemetlen dolgok is, többek között valaki gyilkolássza a diákokat, és ezt előszeretettel fogják - mily meglepő - Sophie szobatársára, aki vámpír. Pluszba a progidiumok körül úgy en bloc vannak problémák, és ezek sem olyan egyszerűek, mint amilyennek első ránézésre tűnhetnek.

Kezdjük a pozitívumokkal, mert azért hiába az a fenti bevezetés, van benne az is bőven.
Az alapötlet kimondottan tetszik. Eleve fantasy mániás vagyok, és az ilyen iskolás ötletből általában ritkán sül ki rossz. A Hex Hall egy kicsit emellett kicsúfolja a gimis sztoris kliséket, ami engem mindig tud szórakoztatni. Ehhez jön egy már sokszor látott, de azért még mindig aktuális üzenet a külső alapján alkotott véleményekről, egy érdekesnek ígérkező sztori, és ez már jó alap lenne ahhoz, hogy lehessen belőle valami nagyot alkotni.
Csak aztán a kedves szerző nem élt ezzel a lehetőséggel.

Az első és legnagyobb probléma az, hogy a könyv rövid - rövid, de azért rengeteg mindent akar abba a kemény 270 oldalába belezsúfolni. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. A cselekmény olyan, mintha egy nagyobb lélegzetű trilógia nagyon vázlatos kezdeménye lenne. De nem, ez nem vázlat, ez már a kidolgozott változat. Vagy csak nagyon félreértelmeztem valamit.
Ha az ember egy új világot akar alkotni, akkor azt jobb esetben ki is dolgozza, és nem intézi el annyival, mint Rachel Hawkins. Fantasyt nem lehet nagy vonalakban írni - igazából szinte semmit sem, de ezt meg még kevésbé. Attól, hogy az olvasók nagy része jelen esetben tizenévest, az nem jelenti azt, hogy szellemi fogyatékosok is, és több részletet nem képesek befogadni.

Ráadásul annyi benne a klisé, mint a Szaharában a homok, és ezen kívül nincs is más. Volt egy-két jó ötlet, például az, hogy egy teremben mindenki másmilyennek látja a berendezést, de ezek olyan apró és jelentéktelen dolgok, hogy szinte elvesznek.

És nem, még mindig nem vagyok képes leakadni a cselekményről. Az egy dolog, hogy ez a cselekménynek csúfolt valami csak nagy vonalakban található meg a könyvben, de még borzasztóan kiszámítható és lebutított is. A csavarokat mind tudtam előre, mert mindezt már láttuk úgy hatszáz másik könyvben. Az emberi kapcsolatok sehol sincsenek, a szerelmi szállal kapcsolatban nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek, Sophie és Jenna barátsága pedig nevetségesen egyszerű és semmilyen.

Minderre még azt mondom, hogy oké. Nem lett jó, van ez így, megesik. Elmondom, hogy nekem nem tetszett, és ezzel le van zárva a téma. De az, amitől igazán kész vagyok, az a stílus.
Az elején szórakoztató. Én szeretem a humoros könyveket, nem véletlenül tetszik annyira az időtlen szerelem trilógia, vagy akár a Percy Jackson sorozat. Nem a viccelődéssel van a baj.
A baj azzal van, hogy a kedves szerző kiparodizálja a kamaszok problémáit, majd kiröhögi őket. Kerstin Gier is kiparodizálja ezeknek a gondoknak egy jelentős részét - ugyanakkor végig érezni a könyveiben, hogy ő ezeket megérti, és tudja, hogy lehetnek nagyon komolyak is. Abból csinál viccet, ami a kamasz szemében is lehet vicces. És ez a nem mindegy: hogy valakin nevetsz, vagy valakivel nevetsz.
Igen, tizenéves vagyok, és igen, nagyon jól tudom, hogy hajlamos vagyok túldramatizálni a dolgokat. De ez nem jelenti azt, hogy ezek között nincs olyan, amit ténylegesen nagyon rosszul élek meg. Rachel Hawkins túlzásba vitte a tizenévesek problémáin való poénkodást. Vagy ha már ennyire nagyon humoros akart lenni, akkor azt lehet más stílusban is. Ha azt sugallod a kamaszok felé, hogy a problémáik kis semmik - amiknek egy része talán tényleg az, de a másik része meg szép lassan szétszed belülről - akkor azzal csak azt éred el, hogy semmivel sem mer majd másokhoz fordulni, hanem csak magányosan emészti magát. És ez az, amit igyekezni kéne elkerülni, mert nagyon rossz vége is lehet.

Karakterek: 
Túl sok mindent ne várjatok, mert az összes olyan kétdimenziós, mint egy pálcikaember amin áthajtott az acéllal megrakott úthenger.
Sophie, mint főszereplő, tökéletesen hozza a semmilyen kiválasztottat, aki a mártírkodáson kívül semmihez sem ért - állítja ő, egyébként természetesen mindenhez. Nem volt annyira elviselhetetlen, hogy kényszert érezzek a könyv falhoz vágásához, de azért közel állt hozzá.
Jenna állt a legközelebb ahhoz, amit egyáltalán "karakternek" merek nevezni, de ő is sablonos volt. Tipikusan az az "aranyos kis különc" barátnő, akit már sokszor láttunk sok helyen.
A "három szupermodell alkatú ellenségről" inkább hadd ne mondjak semmit. Szerintem mindenki jobban jár.
Archer Cross-ról pedig összesen annyit lehet megállapítani, hogy ez a neve. De ez legalább majdnem teljesen biztos.


Borító: 
Nekem nagyon nem tetszik, de hát ízlések és pofonok. Első ránézésre talán illik a tartalomhoz, másodikra már nem igazán, és a szerkesztés sem a legprofibb, amit valaha láttam.

Kedvenc idézet(ek):
"    A vérfarkas, akarom mondani Justin, oldalra döntötte a fejét, és sokkal inkább nézett ki spánielnek, mint torokszaggató fenevadnak.
    Erre a gondolatra kuncognom kellett.
    A következő pillanatban a sárga szemek rám szegeződtek.
    A lény újra felvonyított, és mielőtt felfoghattam volna, mi történik, támadásba lendült.
(…) A felém rohanó vérfarkas láttán azonban csak a következő szavak buktak ki belőlem:
    – ROSSZ KUTYA!"

"   Alice úgy nézett rám, mint egy idiótára. Mentségére legyen mondva, én is hülyének éreztem magam."

Röviden összefoglalva: 
Szerintem akármennyire is rövid, nem éri meg az idődet. Már csak a stílusa miatt sem tudom ajánlani. Sablonos, összecsapott, kidolgozatlan, egyszerűen csak nem sikerült és kész. Ha valaki fantasyt akar, akkor bőven van miből válogatni.


2017. április 8., szombat

Cassandra Clare - Éjfél kisasszony

Oldalszám: 688
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Lady Midnight
Fordító: Komáromy Zsófia
ISBN: 9789633998991
Országos megjelenés: 2016.12.16
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Öt év telt el a Mennyei tűz városa eseményei óta, amikor az árnyvadászok a kihalás szélére sodródtak. Emma Carstairs már nem gyászoló kislány, hanem egy fiatal nő, aki elszántan keresi szülei gyilkosát, hogy megbosszulhassa szeretteit és az őt ért veszteségeket.
Oldalán a parabataiával, Julian Blackthornnal, egy démoni cselszövést próbál felderíteni Los Angelesben, a Sunset sugárúttól egészen a Santa Monica partjait mosó, igéző tengerig követve a nyomokat. Emmának meg kell tanulnia bízni a szívében és az eszében. A szíve azonban veszélyes irányba húzza…
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Julian bátyja, Mark – akit a tündérek öt évvel ezelőtt elraboltak – egy alku részeként váratlanul hazatérhet. A tündérek mindenre hajlandók, hogy kiderítsék, ki gyilkolja a fajtájukat… és ehhez szükségük van az árnyvadászok segítségére. Ám a tündérek földjén másként telik az idő, így Mark alig öregedett, és nem ismeri meg a családját. Vajon valóban sikerülhet visszatérnie közéjük? Tényleg elengedik a tündérek?

Véleményem:
Ez a cím mérföldekkel borzalmasabban hangzik magyarul, mint angolul.
Vannak azok a szerzők, akik imádnak játszadozni az olvasók érzelmeikkel. Ezeket a szerzőket én még három kisebb csoportba sorolom: vannak, akik csak próbálkoznak, de nem megy, vannak, akiknek megy, és vannak, akik profi szinten űzik ezt a csodás mesterséget.
Nos, Cassandra Clare valahol a második és harmadik kategória között helyezkedik el (de csak mert a harmadikba egyébként meglehetősen kevés embert sorolok).
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ahogy újabb és újabb árnyvadász sorozatba kezd bele, úgy válik egyre tehetségesebbé ilyen téren. Az évek meg a rutin, ugyebár.

Nyílt titok, hogy én a Pokoli szerkezetek trilógiát sokkal jobban szívlelem, mint a Végzet ereklyéit, bár egyik sorozat köteteit se nagyon akaródzott letenni. Hogy Gonosz fortélyok (ez is elég bugyután hangzik magyarul) hol fog elhelyezkedni a többi árnyvadász sorozathoz képest, az majd kiderül, ha minden része megjelenik és el is olvastam, de egyelőre jobbnak tartom, mint a Végzet ereklyéit. Az legalábbis biztos, hogy az Éjfél kisasszony sokkal erősebb nyitókötet, mint a Csontváros.

Kezdjük ott, hogy történet. Itt nem úgy kezdünk, hogy a főszereplő azt sem tudja, kik azok az Árnyvadászok, hanem már eleve ebben a világban nőtt fel.
Emma az öt éve véget ért háborúban elveszítette a szüleit, és most a Blackthorn család megmaradt tagjaival él Los Angelesben, az ottani intézetben. Mivel szülei halálának körülményei tulajdonképpen tisztázatlanok, javarészt akörül forog az élete, hogy megpróbálja kinyomozni, mi történt velük.
Eközben azonban új rejtélyes halálesetek is történnek, ráadásul Mark, a Blackthorn testvérek egyike, akit évekkel ezelőtt magával rángatott a vadűzés, szintén visszatér, és ez tovább bonyolítja a helyzetet.

Ez a könyv lassan öl. Lassan, és olyan kis sunyi módon. Érzelmi hullámvasút, de nem úgy, mint mondjuk A hercegnő, vagy akár az Üvegváros, hanem úgy, hogy nagyon sokáig észre sem veszed, mennyire megvisel, csak azt, hogy valami megviselt. Alattomos módon tör össze lelkileg, mert igazából a szereplőivel is ezt csinálja.
Nincs itt idő arra, hogy Emma (vagy akár bárki más) szépen csendben elgondolkozzon a problémáin, és eméssze magát egy kicsit. Sőt, sokszor a szereplők saját magunknak sem vallhatják be, hogy mi itt a gond, és egyre csak gyűlik a feszültség, miközben az embernek fogalma sincs róla, hogy létezik-e egyáltalán megoldás.

A szerelmi szál ugyanis rettenetesen fájdalmas. Clare kerekített már ide szerelmi háromszöget (igen, mert a háromszöget kerekítik. Menj haza, Giger), megpróbálta beadni az olvasóknak, hogy a története legfőbb szerelmes párocskája testvéri kapcsolatban áll, most meg - csak hogy változatosak legyünk - Julian és Emma parabataik. Gyakorlatilag tilos szerelembe esniük, és a könyv végéig meg se tudjuk ennek az ésszerű okát.
Aztán megtudjuk, és ettől még rosszabb lesz minden.
Emma és Julian kapcsolata valahol a legjobb barátságból kialakult szerelmet szimbolizálja (mert hogy alapjaiban az is), és minden félelem, ami ilyenkor az emberben benne van, a parabataiságukon keresztül jelenik meg. Az, hogy legjobb barátok közül akár az egyik, akár mindkettő beleszeret a másikba, a való életben is sokszor megesik, és elég kellemetlen tud lenni. Az ember nem meri bevallani saját magának sem, mert az első gondolata az, hogy mi van, ha a másik viszont nem. Egy ilyen vallomás mindenképpen nyomot hagy a barátságukon. Jelen esetben pedig ehhez hozzájön még egy probléma - mégpedig az, hogy főhőseinknek tilos szerelembe esniük egymással. Tény és való, hogy sok érdekes megoldást láttunk már Cassandra Clare-től, de én egyelőre nem tudom elképzelni, hogy ezzel mi az istent fog kezdeni.

De nem csak a szerelmi szál kegyetlen, hanem a Blackthornok kapcsolata is. Mark hiába tért vissza, már nem ugyanaz az ember, és ez Julianre is igaz. Öt év telt el, mindketten nehéz időszakon mentek keresztül, és Marnak nehéz visszatalálni a testvéreihez, Juliannek pedig nehéz egyben tartani a családot. Azt szerintem egyszerűen zseniálisan szemlélteti a könyv, hogy milyen az, amikor egy gyereknek idő előtt felnőtté kell válnia, mert egyszerűen nincs más választása. És természetfeletti ide vagy oda, ilyen valóban megesik, és elég rossz belegondolni. Ugyanakkor szükség van rá, hogy az ember tisztában legyen vele, mert attól, hogy egy problémáról nem tud, az még nem válik semmivé. Szétesett családok és nehéz gyermekkorok vannak, és ilyenkor nagyon sok dologra kell gondolni, nem egy-két gyakran emlegetett esetre.

A sztoriról túl sokat nem akarok mondani, mert gyakorlatilag bármi, ami több egy kicsit, mint a fentebb írtak, az már spoiler.
Mellékesen megjegyzem, hogy a csavarra én viszonylag hamar rájöttem, de ez lehet, hogy totálisan véletlen volt. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem túlságosan kiszámítható, és az egész egyébként szépen felépített és jól ritmizált.

Karakterek:
Clare női főszereplői közül még mindig Tessa a kedvencem, ez van, de azért valamennyire Emmát is meg tudtam kedvelni. Az az igazság, hogy sokszor nem értettem, főleg a könyv első kétharmadában. Utána viszont (bár még mindig voltak számomra teljesen logikátlan dolgai) nagyot nőtt a szememben. Nem nőtt úgy istenigazából a szívemhez, de ez még változtat.
Juliant egyszerűen csak kedvem lenne megölelni, és elmondani neki, hogy ne aggódjon már annyit, mert jól csinálja, és ha most nem is úgy tűnik, minden rendben lesz. Szerencsétlen srác tipikusan abban a "szegény embert még az ág is húzza" helyzetben van. Nem elég, hogy még gyerek volt, amikor magára kellett vállalnia a testvérei felnevelését, még Emmába is beleszeret, és még Mark is ekkor tér vissza, hogy akaratlanul ugyan, de teljesen felforgassa a család életét. Julian arra kényszerült, hogy apa figurává váljon, és nem adatik meg neki az, ami jó esetben mindenkinek járna, azaz a felelőtlen és gondtalan gyermeki lét. Fontos, hogy az ember felelősséget tanuljon, de nem ilyenkor, és nem így. Julian egy remekül sikerült karakter, aki nehéz helyzetben van, és ennek megfelelően néha bizony össze is zuhan, de erős, és képes talpra állni.
Markot eléggé megkedveltem, bár néha kedvet kaptam hozzá, hogy lekeverjek neki egyet, akár sérült, akár nem. Végül valahogy mindig kimagyaráztam, hogy ez ezért és azért volt, és ő azért elég komoly karakterfejlődésen esett át.
A többi Blackthorn gyerek az elején olyan volt, mint egy nagy paca, ami együtt mozog, csak különböző hangokon szólal meg, de aztán mindegyiküket megismertem, és másért szerettem meg.
Christináról, úgy döntöttem, még nem alkotok véleményt, mert úgy érzem, közel sem láttam belőle eleget. Egyelőre úgy néz ki, mintha csak azért lenne, hogy legyen, de ez remélhetőleg változik.

Borító:
Nekem tetszik, de ennél többet nem tudok elmondani róla. Még mindig fenn vagyok akadva azon, hogy ez a cím mennyire borzasztóan fest magyarul. Szerintem lazán maradhatott volna az eredeti, bár tudom, hogy nem tud mindenki angolul, de ennyit azért majd később a könyvben is lehetett volna súgni.

Kedvenc idézet(ek):
"– (…) Ez az én területem. Neked megvannak a saját reménytelen emberkéid New Yorkban.
– Az egyik reménytelen New York-i emberke a gyermekem apja – emlékeztette Magnus.
(…)
– A többiek pedig – tette hozzá Magnus – mind megmentették a világot, legalább egyszer.
Malcolm Julianre és Emmára intett.
– Én nagy reményeket fűzök ezekhez."

"– Miért húztad ki a nyilat? – faggatta, és lehúzta a saját pulóverét. Egy spagettipántos trikót viselt alatta. Megtörölgette Julian mellkasát és oldalát a pulcsival, felitatta a vért, amennyire csak tudta.
Julian egyre jobban zihált.
– Mert amikor valaki… beléd lő egy nyílvesszőt… – hörögte –, nem az a legelső reakciód, hogy… „Köszi szépen a nyilat, azt hiszem, megtartom.”
– Jó tudni, hogy a humorérzéked sértetlen."

"– Egyszer azt olvastam, hogy egy viccet elmagyarázni olyan, mint békát boncolni – közölte Mark. – Megtudhatjuk, miből áll össze, de meg kell hozzá halnia."


Rövid összefoglalás: 
Az Árnyvadász regények rajongóinak mindenképpen ajánlom, én nem csalódtam benne. Viszont ha valaki még egyet sem olvasott, de szemezik velük, akkor ne ezzel kezdje, mert a másik két sorozatra nézve tele van spoilerekkel, és talán egy kicsit érthetetlen is. Más, mint a Végezt ereklyéi - nagyon más - szóval ne azt keressétek benne, hanem legyetek nyitottak. Szerintem egy meglehetősen jól sikerült könyv, én nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra.

2017. április 2., vasárnap

Egyesült Királyság mániás fangirl Angliában (avagy élménybeszámoló)

Az utóbbi két hétben arra se vettem a fáradtságot, hogy életjelet adjak, de mentségemre szóljon, levegőt venni sem volt időm.
Múlt héten csütörtökig kellett volna megírnom egy véleményt, de elmaradt, mivel akadtak magánéleti problémáim, és gyakorlatilag semmire nem volt időm - péntek hajnalban pedig indultam Angliába.
Két tanítási nyelvű tagozatra járok, és minden kétnyelvűs osztálynak szerveznek a sulinkban egyszer egy angliai utat, ha már egyszer ennyire igyekszünk megtanulni a nyelvet.
Az út úgy festett, hogy csütörtökön egész nap a buszban ültünk, aztán megálltunk éjszakára Németországban, majd másnap mentünk tovább, komppal átmentünk Franciaországból Angliába, ott megálltunk Canterbury-ben, majd este megérkeztünk London kertvárosi részébe, ahol erre vállalkozó családoknál szórtak szét minket.
Ezután három napunk úgy telt, hogy reggel felkerekedtünk, napközben bejártunk Londont és környékét (már amennyire ez három nap alatt lehetséges), szerdán pedig indultunk haza. Még megálltunk a Leedsi kastélynál, éjjel pedig szintén Németországban, és a csütörtököt ismét csak és kizárólag buszozással töltöttük.

Na most. Hála annak, hogy apukám volt már kamionsofőr is, most meg épp különjáratos buszon van, illetve olyan család vagyunk, akik szeretnek utazni, és általában meg is tudjuk oldani viszonylag olcsón, nagyon sokat jártam már külföldön. Ennek ellenére az Egyesült Királyságba még sosem jutottam el, pedig talán erre vágytam a legjobban. Még most is úgy érzem, hogy ilyen szempontból én vagyok a világ egyik legszerencsésebb embere, hiszen ez azért nem egy olcsó mutatvány, és tisztában vagyok vele, hogy a szüleim ezért megdolgoztak, amiért hálás is vagyok.

Szerintem mindenki számára létezik egy olyan része a Földnek, ahova el akar jutni. Talán meg se tudja magyarázni miért, talán pontosan tudja az okát, de a lényeg, hogy mindenképpen el szeretne oda jutni életében.
Most a fantasy világokat hagyjuk ki, és mondjuk, hogy nekem ez az Egyesült Királyság. Nem csak Anglia (valószínűleg amint saját keresetem lesz, elkezdek gyűjteni egy skóciai kiruccanásra), de nekem ez is elég volt ahhoz, hogy teljesen felpörögjek, és ne tudjam magamban tartani a fangirlt.
Tudom, sokan úgy vannak vele, hogy Anglia is csak egy ország, és talán meg sem tudják érteni, nekem miért ilyen nagy szám, de nem is az a célom, hogy ezt megmagyarázzam.
Imádok olvasni, és elég sok műfajban el tudok kalandozni, legeslegjobban mégis azoknak a regényeknek a hangulata fog meg, amelyek az Egyesült Királyságban játszódnak, és a viktoriánus korban, vagy még az előtt, de ez utóbbi most részletkérdés.

Épp ezért nekem hatalmas élmény volt már az is, amikor a kompról megláttam a fehér sziklákat. Gyakorlatilag le sem lehetett lőni. Viccesen jött ki, mivel a csoport nagy része hányingerrel köszködve hevert valahol (viharba kerültünk, és úgy dülöngélt a komp, mintha fejre szándékozna állni), én meg kint ugrándoztam vagy fél órán keresztül, onnantól, hogy megláttam a partot, egészen addig, hogy kikötöttünk. Egyáltalán nem érdekelt, hogy alig tudtam megállni a lábamon, a szél majdnem lefújta a fejemet a helyéről.

Utána azon is képes voltam tovább pörögni, hogy a bal oldalon kell hajtanunk, legközelebb pedig Canterbury-ben kezdtem el vinnyogni, amikor megláttam az épületeket, hogy "annyira angol". A város egyébként gyönyörű, és nagyon sok olyan házat láthat az ember, amit akár évszázadokkal ezelőtt húztak fel, és még mindig állnak. Minekutána engem sokkal jobban vonz a múlt, mint a jelen, ez aztán végképp elég volt az extázishoz.

Amikor pedig másnap bementünk London belvárosába, annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, ha valaki beszélt hozzám.
És igazából nem csak a hely miatt jött elő belőlem mindez, hanem az emberek miatt is, akik mellett elhaladtunk az utcán. Nyilván ez sem mesevilág, nincs olyan hely, ahol minden tökéletes lenne, de az angol mentalitást össze sem lehet hasonlítani a magyarral. Az emberek átlagosan sokkal nyugodtabbak, lazábbak és - igen, nem véletlenül témája ez sok viccnek - udvariasabbak. Ilyet sok más országban is megfigyeltem már, de az angoloknál még hozzájön az is, hogy amikor szétnézel a tömegben, rengeteg egyéniséget látsz. Érdekes például, hogy nem egy ember a legfurcsább öltözetben vonul végig a főúton, és senki sem bámulja meg.
Egyébként most elég sok rendőrt láttunk, illetve mindenhol szigorú ellenőrzés volt a nemrég történtek miatt, de igazából ettől sem lett feszült a hangulat.

Akárhova néztem, eszembe jutott valami, amit imádok. A London Eye-ról, a Tower-ről, a telefonfülkékről, a British Múzeumról, mindenről. Amikor az utóbbiban voltunk, választhattunk, hogy maradunk még odabent a múzeumban, vagy elmegyünk az Oxford Streetre vásárolni. Nos, az 50 diák közül összesen hatan maradtunk a múzeumban. Én végignéztem az egyiptomi kiállítást, illetve csak azért tűntem el korábban az Európa témájú részről, mert már zártak. Egyébként szerintem egy hetet is képes lettem volna itt eltölteni.



Legjobban mégis a parkokért és a kastélyokért voltam oda (na meg a könyvesboltokért). A parkok egyszerűen gyönyörűek, és a bennük uralkodó hangulat leírhatatlan. A kastélyokban pedig megelevenedik a múlt, és a termeket járva rengeteg viktoriánus kori regény jutott eszembe, gyakorlatilag teljesen elmerültem a saját kis világomban. Kicsit olyan ez, mint amikor olvasol egy fantáziabirodalomról, ahova szeretnél eljutni, de tudod, hogy úgysem lehet - aztán egyszer csak mégis ott vagy. Leeds és Windsor teljesen magukkal ragadtak, napokat tudtam volna eltölteni mindkét kastélyban, egyszerűen imádtam.

Amikor pedig megláttam a Baker Streeten a Sherlock Holmes múzeumot, szóhoz sem jutottam örömömben. Pedig be sem menünk, mert nem volt benne a programban, de nekem már az is sokat jelentett, hogy ránézhettem élőben.

Mindezzel én nem Angliát, vagy az Egyesült Királyságot akartam isteníteni. Nekem ez egy hatalmas élmény volt - mivel én ide vágytam. De tudom, hogy ezzel nincs mindenki így.
Igazából arra szerettem volna rámutatni vele, hogy mennyire jót tesz az embernek, ha eljuthat egy helyre, ahova mindig is akart. Tudom, hogy ez nem mindenkinek jöhet össze, tisztában vagyok vele. Csak azt mondom, hogy legyen ott a bakancslistátokon, és ha lehetőségetek adódik rá, akkor igenis menjetek el egy olyan helyre, ahova rettenetesen vágytok. Mert olyan élmény, amit sehogyan máshogy nem tudsz megtapasztalni. Persze nem kell elkeseredni, ha nem jön össze, de ha ott a lehetőség, akkor ragadjátok meg. Nem kell első osztályon utazni és öt csillagos hotelben lakni, mert anélkül is pontosan annyit fog érni számodra - sőt, valószínűleg még többet. Én mindenkinek szurkolok, hogy életében egyszer jusson el arra a helyre, ahova igazán szeretne.




Jövő héten már itt leszek, és hozom azokat a könyvvéleményeket, de ez a két hét tényleg nagyon zsúfolt volt, és megmondom őszintén, eszembe se jutott, hogy írjak bármit is. De most már visszatértem, és minden működhet tovább a blogon úgy, ahogy eddig.
U.I: A képek sajátok, nem bírtam megállni, hogy ne szúrkodjam be őket. Hát, nem vagyok egy profi fotós, de ez van.