2017. október 22., vasárnap

Az elszublimált blogger esete

Így majd' két hónap elteltével már határozottan úgy éreztem, hogy a további néma csend nulla magyarázattal egy cseppet pofátlan a részemről, főleg, hogy a nyáron még fűt-fát ígértem.

Tulajdonképpen régóta érzem, hogy illene idebiggyesztenem egy hasonló bejegyzést, csak sosem jutottam el odáig, hogy letegyem magam valahova, bekapcsoljam a laptopom és megnyissam a bloggert. Ahogy telt az idő, egyre nehezebbé vált az egész, mert megvolt bennem az az érzés, hogy mondanom kéne valamit, de tulajdonképpen felesleges, és egyébként is, mit mondjak és hogyan.

Szögezzük le: nem azért írok, mert végleg lelépek a blogról, vagy esetleg meg akarjuk szüntetni a Passz.-ot. Ezen a blogon tevékenykedni az egyik legjobb szabadidős elfoglaltság, amit valaha is kitaláltam, és valahol szükségem is van rá (így legalább néha elhihetem, hogy vannak, akik kíváncsiak a véleményemre).
Szóval nem, nem tűntem el véglegesen, és nem, nem zár be a blog.

Na de akkor mi van?
Mert hogy két hónapja egy betű nem sok, annyit se írtam ide, és ez a heti egy véleményes átlagomhoz képest határozottan romlást jelent.

Nos, kezdjük ott, hogy elkezdődött az iskola. Ez a mostani a harmadik évem egy kéttannyelvű gimiben, ami sok minden, de nem sétagalopp.
Főleg, hogy a Giger és a maximalizmus gyakorlatilag már egy fogalom a barátaim és a családom szótárában.
Hát, mondhatni ez egyéni szociális probléma, ha vagyok olyan hülye, hogy felteszem minden szabadidőm és az egészségemet a tanulásra, akkor úgy kell nekem.
De még azért így is marad egy kis időm, nem is ez a legnagyobb probléma.

Azért nekem is van magánéletem, vannak barátaim, van olyanom, hogy rossz problémamegoldó képesség és minimális alvásszükséglet, no meg ott a családom is, akiket nem kívánok ignorálni. Az utóbbi időszakban ráadásul magamra sem ismerek, túl sok dolog csúszik ki a kezemből és túl sok a mélypontom.
És nem fogok hazudni, amikor akad egy kis időm, akkor nem olvasni vagy véleményt írni vágom le magam, hanem Supernaturalt nézni. Tény és való, hogy odáig vagyok a sorozatért és a fandomért, haldoklom a fangörcsöktől és cseppet megszállott lettem, de a teljes igazság az, hogy sokkal egyszerűbb is elvonulni ebbe a világba, mint kezdeni magammal valamit. Szerintem életemben nem olvastam még olyan keveset, mint az elmúlt két hónapban, moly.hu-n egyáltalán nem is jártam augusztus óta, könyvtárba is csak visszavinni mentem.
És nem azt mondom, hogy nem szeretek könyvvéleményeket írni és olvasni. Isten ments, érzékelem is a heti három könyv hiányát. Egyszerűen csak nem volt se erőm, se motivációm, hogy minden figyelmemet egy könyvnek szenteljem, aztán végiggondoljam, elolvassak egy pár véleményt, és megírjam a sajátomat.

Szóval ennyi arról, hogy mi volt, a következő kérdés nyilván az, hogy mi lesz?
Nos, nekem szükségem van arra, hogy lezárjam ezt az időszakomat, aztán visszataláljak a régi Gigerhez és összekeverjem a mostanival. Mindez nem fog kifejezetten gyorsan menni, mivel magánéleti problémáim is akadnak, plusz a suli nem fog megszűnni egyik pillanatról a másikra.
Viszont amint sikerrel járok, visszatérek a Young Adult könyvek hosszas és értelmetlen boncolgatásához, a nép szabályos időközönkénti kiborításához és a sablonok felett kapott idegösszeomlásokhoz.
Hogy ez pontosan mikor lesz, azt nem tudom megmondani. Nem tervezek megint két hónapra eltűnni, de az is biztos, hogy nem fog már a jövő héten új bejegyzés díszelegni a blog tetején. Én igyekszem, már azt is tudom, melyik könyvvel fogok visszatérni, aztán onnantól mehet minden úgy, ahogy az elszublimálásom előtt volt.

Addig is jó olvasást minden könyvmolynak, még visszatérek rontani a levegőt!

2017. augusztus 25., péntek

Rainbow Rowell - Fangirl

Oldalszám: 448
Kiadó: Scolar
Eredeti cím: Fangirl
Fordító:  Sóvágó Katalin
ISBN: 9789632445847
Országos megjelenés: 2015.
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Cath ​imádja Simon Snow-t.
Oké, Simon Snow-t mindenki imádja…
Ám Cath-nek az egész élete abból áll, hogy rajong – amihez nagyon ért. Cath és Wren, az ikrek kisiskolás korukban menekültek a Simon Snow-sorozathoz, miután az anyjuk elment.
Elolvasták a könyveket. Újraolvasták őket. Beköltöztek a Simon Snow-fórumokra, továbbírták Simon Snow történeteit, az összes premieren valamelyik szereplőnek öltöztek.
Cath nővére nagyjából kinőtt a rajongásból, de Cath nem bír. Nem is akar.
Most, hogy felvették őket a főiskolára, Wren megmondja Cath-nek, hogy nem akar egy szobában lakni vele. Cath kikerül a védelmi zónájából, ettől fogva egyedül kell megállnia a lábán. Lesz egy mogorva szobatársa, akinek a kedves fiúja örökké náluk lebzsel; egy regényíró professzora, aki szerint a fanfickel bealkonyult a civilizációnak; egy jóképű évfolyamtársa, aki csak a szavakról akar dumálni… és közben folyamatosan izgulhat lágyszívű, érzékeny apjáért, aki még sose volt igazán egyedül.
Tehát az a nagy kérdés: kibírja-e Cath úgy, hogy Wren nem fogja a kezét? Elég nagy már ahhoz, hogy a saját életét élje? Egyáltalán fel akar-e nőni, ha a felnőtté válás ára az, hogy le kell válnia Simonról?

Véleményem: 
Miről szól ez a könyv? Egy introvertált-könyvmoly-fangirlről. Ez a könyv a lelkemből szól.
Cath és Wren ikrek, és míg Wren nem veti meg a szórakozást, az alkoholt és a bulikba járkálást, Cath az olvasásnak és az írásnak él - a szobájában, egyedül, ezt száz százalékig élvezve.
Ilyen szempontból tehát a két lány ég és föld, de mindketten imádják Simon Snowt, és persze elválaszthatatlanok - egészen addig, amíg el nem kezdik az egyetemet. Innentől már nem élnek együtt, nem ugyanazokat csinálják, nem azonos a baráti körük. Ez eddig még rendben is lenne, de ott van még instabil állapotban lévő édesapjuk is.
A kérdés az, hogy Cath hogyan viseli a felnőtté válást és a függetlenséget, a felelősséget, ami mindezzel jár, és ez az egész mennyit változtat az eddigi fangirl életmódján.

Amikor befejeztem a könyvet, egyszerűen csak magamhoz öleltem. Fantasztikus karakterek, olyan stílus és történetvezetés, hogy erőszakkal sem lehetett elvenni tőlem, és jaj volt annak, aki megzavart olvasás közben, nagyon jó hangulat és egy még jobb téma.
Az a helyzet, hogy a Fangirl visz mindent, mint a piros hetes. És nem azért, mert nem lehet letenni, nem azért mert minden kapcsolat különleges és valóságos benne. Még csak nem is azért, mert az ember önkéntelenül is jól érzi magát olvasás közben, annyira erőteljes hangulata van.
Hanem azért, mert egy fangirl a főszereplője.

Oké, tudom, ez már azért a címből is gyanús volt. De gondoljunk bele ebbe egy kicsit jobban!
Ez egy Young Adult könyv, és a YA könyvek olvasóinak jelentős hányada fangirl. Könyveket és sorozatokat sírunk végig, a kedvenceinket megszámlálhatatlan alkalommal olvassuk újra, fanfictionöket írunk és olvasunk, a szobánkat poszterekkel borítjuk be.
Én is egy tipikus hardcore fangirl vagyok (nem mintha nem lett volna egyértelmű, de szeretem leírni az egyértelműt), nem megyek ki az utcára fandomos nyaklánc nélkül, tele a táskám kitűzőkkel, ha valaki csak ránéz a könyveimre gyilkolni tudok, és sehova se megyek olvasnivaló nélkül. Hogy bele tudtam-e magam képzelni Cath helyébe? Hát hogy a kígyóba ne.
Tegnap csak azért sírtam el magam, mert befejeztem egy sorozat első évadát, és egy barátnőm közölte, hogy megnézte az Outlander első évadát.

És ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Tele a világ fangirlökkel és fanboyokkal, a könyvmolyok között főleg sok van, mégsem íródott még eddig rólunk könyv.
Erre Rainbow Rowell fogta magát, és megtette azt, amire annyian vágytunk.

Megmondom őszintén, kicsit tartottam tőle, hogy rossz képet fest majd erről az egészről. Mert lássuk be, annak, aki nem gangirl/boy, legtöbbször halványlila gőze sincs arról, mit jelent annak lenni. Ott vannak a vígjátékokban a cseppet sem hízelgő ábrázolások (egyébként ezzel a témával is megérné foglalkozni - hogy miért gáz az sokak szerint, ha valaki rajong valamiért), és nagyjából ennyi.
Cath viszont ténylegesen azt csinálja, amit általában egy fangirl: olvas, ír, shippel, nagyon is valós érzelmeket táplál kitalált karakterek iránt, és szeret egyedül ücsörögni a laptopja társaságában. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek meg a maga kapcsolatai. Vagy hogy ő nem érzi jól magát. Egyszerűen jó neki így.
És a legtöbb fangirl/boy ilyen, és ez teljesen oké is. Nem kell túlbonyolítani.

De persze ahhoz, hogy mindezt jól sikerüljön bemutatni, kellett valami, amiért Cath rajong. Na most, elég egyértelmű, hogy Simon Snow a Harry Potter szimbolikus változata, ami több szempontból is előnyös.
Egyrészt mindenki tudja miről van szó, anélkül, hogy bármi konkrétat is tudnánk a Simon Snow sorozatról, másrészt a Harry Potter fandom hatalmas, és rengeteg fangirl/boy tudja átérezni Cath érzelmeit.

Tehát Cath egy igazi fangirl, de ez nem egy szokatlan dolog, és bár azt vallom, hogy ez is egy életmód, a nagy dolgok szempontjából nem befolyásol sok mindent. Megvannak a maga problémái, de kinek nem? Közte és Wren között átalakul a kapcsolat, el kell fogadnia, hogy nem vigyázhat örökké az apjára, és igen, szerelmes is lesz.
Ezért a szerelmi szálért pedig leborulok Rainbow Rowell előtt.
Cath és Levi egyáltalán nem egyformák. A lányban megvan az a belső kényszer, hogy a hozzá hasonlóakat keresse, de Levi-nak még az olvasással is problémái vannak, mégis képesek szeretni egymást. Minkettejük minden megmozdulása annyira valós, hogy azt nem tudom szavakkal leírni, olvasni kell a könyvet.

Rainbow Rowell stílusa megér egy misét, és ezt már az Eleanor és Park-nál is megállapítottam. Egyszerűen csak valóságosan ír. Cath úgy érez és úgy cselekszik, ahogy én is tenném, és még sokan. Nincs itt mese, szépítés, vagy túlbonyolítás, csak a valóság.
És ha ez nem lenne elég, tényleg nem lehet letenni a könyvet. Egyszerűen annyira magával ragadó az egész, hogy bűnnek tűnik leállni az olvasással.

Gondolom senkit nem lep meg ezek után, ha azt mondom, hogy imádom a karaktereket. Cath az a fajta könyvszereplő, akit soha nem fogok elfelejteni. Egy vérbeli fangirl, aki nem mellesleg emberileg is hihetetlenül jószívű és jóindulatú. Gyakorlatilag mindig meg tudtam érteni, és nem egyszer ugyanazt tettem és gondoltam volna bizonyos helyzetekben, mint ő.
Wrent eleinte nagyon nem szerettem, de rengeteget változott. Kikerül otthonról, megrészegíti a szabadság, és annyi hülyeséget csinál, hogy több se kell. De a könyv végére visszatalál a családjához.
A lányok apját pedig egyenesen imádtam. Sajnos nincs teljesen rendben, de mindent megtesz, hogy jó apa legyen, és egy remek ember. Külön tetszett, amikor a könyv egy bizonyos pontján a sarkára állt a lányával szemben. Kellett az oda.
Levit is könnyű megszeretni. Ő az a srác, aki egyszerűen csak szeretné megszépíteni mások napját, mert miért ne. Intelligens és kedves, és megvan a maga humora is. Remek párost alkotnak Cath-tel, tulajdonképpen kiegészítik egymást.
És persze Reagant sem hagynám ki a világért se, mert ez a lány egyszerűen hihetetlen. Erre mondják, hogy erős személyiség, és nagyon tetszett, ahogy felkarolta Cath-et.

Borító: 
Egynek elmegy, de az eredeti sokkalta jobban tetszik, nagyon sajnálom, hogy nem tartották meg.
De az biztos, hogy igényes kiadás, és a színei tetszenek.

Kedvenc idézet(ek): 
"Amikor Cath felébredt, Reagan az ő asztalánál ült.
– Ébren vagy?
– Te néztél engem álmomban?
– Igen, Bella. Szóval felébredtél?
– Nem."
(Muszáj volt)

"– Az órákra bejársz?
– Persze.
– Hogyan?
– Az teljesen más. – felelte Cath. – Ott van mire összpontosítani. Az is elég rossz, de elviselhető.
– Drogozol?
– Nem!
– Talán kellene…"

"– Mi az a Triangle House? – kérdezte Cath.
– Műszaki diákszövetség – magyarázta Wren.
– Hogyhogy, berúgnak, és hidakat építenek?
– Berúgnak, és hidakat terveznek."

Röviden összefoglalva: 
Mindenképpen ajánlom. Nem csak a fangirlöknek/boyoknak, hanem mindenkinek. Fantasztikus stílus, remek történet, szerethető szereplők, és egy olyan téma, ami már rég könyvért kiáltott.