2018. október 27., szombat

John Green - Alaska nyomában

Kiadó: GABO
Oldalszám: 292
Eredeti cím: Looking For Alaska
Fordító: Szabados Tamás
ISBN: 9789636899387
Országos megjelenés: 2014.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.


Véleményem:
Túl sok mindent nem vártam ettől a könyvtől, ha nagyon őszinte akarok lenni. De milyen jó is ez a hozzáállás, mert különben nem ért volna ekkora pozitív csalódás.

Szóval, van nekünk itt egy srác, akinek eddig nem igazán jött össze ez a barátkozás dolog, így hát elmegy egy bentlakásos iskolába, ahol az apja is tanult anno, megkeresni a Nagy Talánt. Miles, vagy ahogy mindenki ismeri, Pufi, itt nem hogy be tud illeszkedni, de igazi barátokat talál, szerelmes lesz, és éli a kamaszok szabályszegő, filozofálós, ivós életét. Csakhogy ezzel nincs vége a történetnek, ugyanis a könyvet kettéosztja egy tragikus esemény; Alaska halála.

Ezen kívül egyelőre csak a Csillagainkban a hibát olvastam John Greentől. Bár azt a könyvet kifejezetten utálom és elég részletesen ki is fejtettem, hogy miért, nem mondtam le azonnal az íróról. Tetszett a stílusa és az is azonnal leesett, hogy értelmes emberről van szó, csak ott nagyon félresiklott valami. Szóval nem adtam fel, de azért így is elég sokáig tartott, mire rávettem magam, hogy a kezembe vegyem más könyveit is.

Sokat végül is nem vártam az Alaska nyomábantól, de annál többet kaptam.
Sok értékelést elolvastam moly-on, mert kíváncsi voltam, hogy ki hova teszi magában ezt a könyvet, és érdemes volt. Sokan írják, hogy Pufi szomorúságra hajlamos, Alaska pedig depresszív kamasz, míg mások azt mondják, hogy túl sok a dráma és nem tudják átérezni ezt a világfájdalmat.
Ilyen szempontból talán tényleg kétféle kamasz van; aki főszereplőinkhez hasonlóan hajlamos a szomorúságra és a világfájdalomra, és aki nem. Na most én egyértelműen az előbbiek táborát erősítem és valószínűleg ezért is tudtam ennyire átérezni a dolgokat ebben a könyvben. Akire viszont a második igaz, az valószínűleg se érteni, se élvezni nem fogja, és ez teljesen rendben van.
Az a helyzet, hogy ez a téma nyilván nem ennyire egyszerű, mint ahogy én most leírtam, nem is ennyire fekete-fehér, de egész könyveket lehetne szerintem megtölteni vele, és ennek nem feltétlenül itt van a helye és ideje. Szimplán csak fogadjuk el, hogy ez nem mindenkinek való könyv, de ettől még nem lesz se jó, se rossz összességében.
Jelenleg a lényeg az, hogy nekem eléggé való, mert még mindig én vagyok az egyeduralkodó ezen a blogon, bár Baróka egyre gyakrabban lázadozik ez ellen.

Több dolog is van, ami nagyon tetszett ebben a könyvben.
Az egyik Pufi karakterfejlődése és ahogy keresi a helyét az életben. Úgy jött el egy bentlakásos iskolába, hogy nem gondolt semmi konkrétra, ténylegesen a Nagy Talánt kereste. Napról napra változott a világképe, kereste az élet értelmét, és ehhez egy valami kellett - hogy kimozduljon a komfortzónájából. Ez mindenkinek nehéz, csak más mértékben, és szükséges. Mindig helyesen cselekedett? Dehogy. De ez is beletartozik a dologba. A ballépéseiből tanul az ember, ráadásul csak az nem hibázik, aki nem is próbálkozik.

Én személy szerint a könyv hangulatát is nagyon szerettem. Tetszettek a balhék és a karakterek, akikkel főhősünk összebarátkozott. Senki sem volt tökéletes és sokszor nem azt tették, ami helyes, de alapjáraton egyikük sem volt rossz ember. John Green szerintem nagyon jól kezelte itt azt, hogy a kamaszoknak néha tényleg komoly problémáik vannak, és ezekkel foglalkozni kell. Az Ezredes talán többet iszik mint kellene, dohányzik és folyton szabályokat szeg, de folyamatosan igyekszik, mert iszonyatosan szegényes körülmények közül jött, és szeretné szebbé tenni a saját és az édesanyja életét. Pufinak sosem voltak igazán barátai, az összes társaságát a szülei jelentették, és ki akarta próbálni, milyen élni. Alaska pedig olyan dolgokat élt át, amit egy felnőttnek sem feltétlenül lehet feldolgozni, nemhogy egy gyereknek.

A könyvben nyilván hatalmas szerepe van a halálnak és magának a halandóságnak. Na most ez az, amit John Green a Csillagainkban a hibában iszonyatosan rosszul kezelt, itt viszont nem - pedig ez volt előbb. A kettő között ezek szerint visszafejlődött, de ez igazából mellékes.
Ebben a könyvben fájdalmasan de mégis szépen mutatja be, hogy a halál az élet része, és senki sem mondta, hogy egyszerű, de valahogy el kell fogadnunk.
Alaskán keresztül a halál gondolata folyamatosan jelen van, akkor is, amikor a lány még él. Ott van a múltja, ott vannak az olyan megjegyzései, mint hogy azért dohányzik, hogy meghaljon és társai. Még akkor is, ha az utóbbiakat nem feltétlenül kellett komolyan venni, abban besegítenek, hogy a halál végig ott legyen a gondolataink peremén.

Amikor pedig Alaska meghal, a lehető legtöbb oldalról körüljárjuk a dolgot itt maradt barátain keresztül. A könyv második fele gyakorlatilag abból áll, hogy Pufi végigzongorázza a gyász fázisait. Eleinte tagad, aztán elhatalmasodik rajta a szomorúság, és nem kell hozzá sok idő, az Ezredessel együtt elkezdenek nyomozni, mert képtelenek elfogadni a tényt, hogy Alaska nincs többé. Keresik az értelmet az egészben, be akarják bizonyítani, hogy a dolog nem is baleset volt, hanem öngyilkosság, és időbe telik, mire rájönnek, hogy a végeredményt tekintve ez nem is számít.
Az egész tetejébe ott van még a bűntudat is, ami megint elég érdekes kérdéseket vet fel.

Választ kapunk-e bármilyen kérdésre? Tulajdonképpen nem. A legtöbb kérdés nyitva marad - hogy jogos-e a bűntudat, öngyilkosság volt, vagy baleset, mi van a halál után - mert végső soron ezek nem is számítanak. Ami számít, az a jelen, a jó emlékek, és az a valami, ami többé tesz minket, mint részeink összessége. Pufi nem ismerte sokáig Alaskát, és bár valóban beleszeretett, ő maga is elismeri, hogy egyszer talán el fogja felejteni. De megtanulta tőle, hogy nem szabad a múltban élni, de ami még fontosabb, nem szabad magunkba fordulni, mert az olyan helyekre vezet, ahonnan nem mindig sikerül megtalálni a kivezető utat.

Összességében nem tudom megmondani, hogy mennyire jó ez a könyv. Nekem nagyon sokat jelentett, de elismerem, hogy ennek az is lehet az oka, hogy most olvastam, ugyanis egy olyan állapotban vagyok, amiben mind a témája, mind az üzenete nagyon mélyen meg tudott érinteni. Lehet, hogy máskor nem adna ennyire sokat, de az is biztos, hogy mindenképpen tetszene és mindenképpen agyalnék rajta legalább egy pár órát.

Valószínűleg ezek után bátrabban nyúlok John Green könyvekhez, legfeljebb pofára esek. (Tudom, ne legyek ennyire optimista, még megárt)

Borító: 
Megint az a sárga plecsni. Ezen már a Csillagainkban a hibánál is kiakadtam, bár itt legalább nem olyan felháborító a szöveg rajta. Ne kilóra akarjuk eladni a könyveket, könyörgöm, ha jó, akkor megy az ilyen módszerek nélkül is. Az igazat megvallva ezt a rikító rózsaszínt sem tudom hova tenni, de ezeket leszámítva nem rossz. Csak hát ezeket leszámítva nem sok minden marad.

Kedvenc idézet(ek):
"– Istenem, nem akarok olyan ember lenni, aki csak üldögél, és arról nyavalyog, hogy mi akar lenni. Én egyszerűen csinálni akarom. A jövő elképzelése is egyfajta nosztalgia.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből."

"– Itt van Alaska dolgozata. Bizonyára emlékeznek, hogy az volt a feladat, fejtsék ki, mi a legfontosabb kérdés, amellyel az emberiségnek szembe kellett néznie, és az a három vallási hagyomány, amelyről ebben az évben beszéltünk, hogyan értelmezi ezt. Íme Alaska kérdése.
Egy sóhajjal megfogta a szék karfáját, és feltolta magát belőle, aztán felírta a táblára:

HOGYAN JUTUNK KI A SZENVEDÉS LABIRINTUSÁBÓL? A. Y

– Fenn fogom hagyni ezt a félév végéig – mondta. – Mert mindenki, aki valaha eltévedt az életben, gyötrelmesen ragaszkodik ehhez a kérdéshez. Egy bizonyos ponton valamennyien felnézünk, és rájövünk, hogy eltévedtünk az útvesztőben, és nem szeretném, ha elfelejtenénk Alaskát, és én sem akarom elfelejteni, még akkor is, ha az általunk tanulmányozott anyag unalmasnak látszik, mégis próbáljuk megérteni, hogy az emberek miként válaszoltak erre a kérdésre."

"De végül is nem hiszem, hogy csak anyagból állt. A többi része is minden bizonnyal újból beépül a világ folyamába. Most azt gondolom, hogy többek vagyunk, mint részleteink összessége. Ha Alaska genetikai kódját vesszük, és hozzátesszük élettapasztalatait és a többi emberrel ápolt kapcsolatait, aztán testének méretét és alakját is hozzávesszük, akkor sem kapjuk meg őt. Valami egész másról van szó. Van olyan része, amely több mint az általunk ismert részleteinek összessége. És ennek a résznek valahova lennie kellett, mert elpusztíthatatlan."

Röviden összefoglalva: 
Kellemesen csalódtam. Maradandó könyvélmény lett, szerethető karakterekkel és még szerethetőbb üzenetekkel. Témáját tekintve nem vidám, de mégis pozitív hangvétellel zárul. Értelmes YA könyvről beszélünk amiből sajnos egyre kevesebb van (pedig nem hittem, hogy ez lehetséges), szerintem érdemes elolvasni, főleg akkor, ha valaki hozzám hasonlóan falnak megy a Csillagainkban a hibától.


2018. szeptember 1., szombat

Erin Watt - Megtört herceg

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Broken Prince
Fordító: Sándor Alexandra Valéria
ISBN: 9789634572466
Országos megjelenés: 2017.11.24
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Kikötőben vívott ökölharctól kezdve az iskolai bunyóig: életek omlanak össze a csillogó-villogó palotában, miközben egy srác próbálja menteni a bőrét.
Reed Royalnak mindene megvan: vonzó külső, befolyásos család, sok pénz. Az elit gimiben sorban állnak a lányok, hogy vele lehessenek. Ő viszont magasról tesz mindenkire, mert csak a családja érdekli – amíg Ella Harper be nem sétál az életébe.
Izzó gyűlölettel indul a kapcsolatuk, mert azt akarja, hogy az apja új nevelt lánya szenvedjen. De aztán minden átfordul valami egész másba. Közel akarja tudni magához Ellát. Biztonságban. Egy ostoba hiba miatt azonban Ella elmenekül a karjaiból, így káosz köszönt a Royal-palotára. Reed azon kapja magát, hogy összeomlik az egész világa.
Ella már nem kíváncsi rá. Azt mondja, hogy csak tönkretennék egymást.
Talán igaza van. Nem, az olvasót teszik tönkre. Idegileg. 

Véleményem:
Szerintem ideje papírt szereznem a mazochizmusomról. Akkor kevésbé lenne zavarba ejtő ez az egész.
Minekutána az előző részről nem is szimplán véleményt írtam, hanem egy listát, hogy miért borzalmas, ki gondolta volna, hogy elolvasom a második részt? Elkeserítően sokan, valószínűleg.
Mentségemre szóljon, tényleg nem akartam. Csak aztán belenéztem egy könyvesboltban, valamiért a kezemben ragadt, és hát nem hagyok félbe könyvet, szóval pár napja kivettem a könyvtárból.
Jelenleg a szobám túlsó végében hever egy gyönyörű ívű repülés után.

Az első rész egyszerűen csak nagyon rossz volt. Ez viszont konkrétan káros is, és ezzel már majdhogynem megüti az Alkonyat-szintet. Azzal és még sok más könyvvel kapcsolatban szerintem eleget papoltam már arról, hogy mennyire rossznak találom, amikor egy könyv akarva vagy akaratlanul, de értelmetlen és kártékony üzeneteket közvetít az olvasóknak, főleg, ha azok az olvasók fiatalok, és képesek hinni is ezeknek.

De hát kezdjük a történettel, mert valaki nekem azt mondta, hogy itt az is van. Sőt, többen is állítanak ilyesmit. Velük valószínűleg másik könyvet olvastunk, de azért igyekszem kisajtolni ebből valamit.
Szóval, Ella az előző rész végén meglépett, amikor is azt hitte, éppen szemtanúja annak, ahogyan Reed megcsalja az apja csajával. Royalék a szökése hatására kiborulnak, Callum magánnyomozót küld Ellára, aki megtalálja, visszahozza, szenvednek egy sort azon, hogy Reed mennyire beteg és megbízhatatlan (ezzel nem tudok vitába szállni), majd Rómeó és Júlia újra egymás karjaiba omlanak, jön egy kiszámítható csavar a végén, és boldogan éltek amíg meg ne... Ja, hogy még van három rész.
Mindezt tarkítja még pár családi dráma és iskolai verekedés, de ennyi és nem több. És ez valamiért kitesz 344 oldalt.

Na most, én láttam már szappanoperát. Ha az embernek épp sztrájkolnak az agysejtjei, akkor ez egy roppant szórakoztató program, főleg barátokkal. De egészen más dolog poénból végigröhögni pár részt, mint könyvként olvasni egyet.
Én igazán nem akarom elkeseríteni az írónőket, de ha esetleg lennének kedvesek kikapcsolni a tévét és érzékszerveiket bekapcsolva körülnézni a világban, akkor rájöhetnének, hogy az emberek nem viselkednek így. Ilyen párbeszédek a valóságban nem hangzanak el, az emberek nem ilyenek és nem így gondolkoznak - bocsánat, akarom mondani, a valóságban némelyik azért szokott gondolkozni -, ilyen helyzetek nemigen alakulnak ki, és ha ki is alakulnak, a megoldás sosem ennyire rémesen egyszerű.

Kezdjük a lazább problémákkal; ez a könyv pocsék. A történetvezetés nevetségesen béna, a karakterek rosszabbak, mint voltak (pedig ez azért teljesítmény), a fogalmazás még mindig olyan, hogy azt az én tizenkét éves, meseíró énem is letagadná, és az egész iszonyatosan elrugaszkodott a valóságtól.
Írónőink szerint Callum Royal maga az atyaúristen, mert van pénze. Na most, ebben a környezetben mindenkinek van, de ezt most engedjük el.
Tény és való, hogy a pénz rengeteg mindent megold és ez egy elég undorító helyzet. De azért nem az égvilágon mindent, vagy legalábbis nem két másodperc alatt. Elvileg ettől a pasastól mindenki retteg a környéken, gyakorlatilag fél Amerikát a markában tartja, és túltesz a hatalma egy átlagos maffiáén. És én itt nem túloztam, ez tényleg így van a könyvben. Nem egy olyan jelenet van benne, amikor az éppen megfenyegetett személy épp hogy nem ájul el a félelemtől, és ezeket szerintem lehetetlen komolyan venni. Az egyiknél konkrétan elkezdtem nevetni. De lehet, hogy ez csak az őrület jele.

Aztán ott van Ella. Az első részben egyszerűen csak hasadt személyiségnek tűnt, most viszont már beletörődtem, hogy teljesen fogyatékos. Valaki mentse meg ezt a szerencsétlent magától, mielőtt hullaszállítóval kell menni érte. Bár lehet, hogy a világ úgy járna jobban.
Igazából túl sok mindent nem lehet elmondani róla. Szerelmes Reedbe, valamiért. Meg szokott emberekkel összeverekedni. És elvileg elege van a Royal drámákból, gyakorlatilag viszont ezeknek a felét ő keveri. Az első rész elején még voltak értelmes gondolatai meg egy-két okos lépése is, de most már teljesen elvesztette a maradék eszét is. A könyv háromnegyedében egyszerűen csak rá akartam kiabálni, hogy maradj már nyugton és fogd be a szád, aztán elengedtem. Ezt mondjuk jól tettem, mert különben már valószínűleg az idegosztályon feküdnék.

Reed már csak azért is rosszabb, mert elvileg bele kellene az olvasónak is beleszeretni, ami egy tipikus romantikus könyves olcsó módszer, és itt még csak nem is működik. Ez a srác egyszerűen csak irritáló, egy birtoklási vágy és fajfenntartási ösztön által vezérelt, elkényeztetett kamasz, aki ha eleget mondogatja, hogy ő "el van cseszve", akkor már mindent meg lehet neki bocsájtani. A legfontosabb és legkihangsúlyozottabb tulajdonsága az, hogy csodálatosan néz ki. Engedjétek meg, hogy ettől ne essek hasra.

Ráadásul a könyv szereplői elvileg 17-18 évesek, de egyáltalán nem viselkednek úgy. Egy gimnazista nem ilyenn de még fizikai fejlettség tekintetében sem. Jó, az emberek en bloc nem így viselkednek, de a 17-18 évesek meg aztán főleg nem. Azért van benne egy-két valósághoz közelítő elem, viszont ezek mind inkább a huszonévesekre igazak. De igazából még ez a legkisebb probléma.

A nagyok még csak ezután kezdődnek.
Ugyanis írónőink például teljesen biztosak benne, hogy az erőszak megoldás.
Akármilyen balhé van a suliban, akárki tesz valamit, ami konfliktushoz vezet, azt vagy Reed, vagy Ella megveri, és ezért még meg kéne veregetni a vállukat.
Na most, had legyek ünneprontó; ez sem így működik. Az iskolai zaklatás és bántalmazás, azaz bullying, nem egy ilyen egyszerű dolog, és egyszerűen kiborított, hogy a könyv ennyire semmibe veszi. A bullying egy nagyon komoly probléma, amit megfelelő komolysággal kell kezelni. Abban csodálatosan tájékozott és értelmes írónőinknek igazuk van, hogy ilyen helyzetben ki kell állnod magadért, de ez egyrészt nem ilyen egyszerű, másrészt a valóságban ha betöröd valaki orrát, akkor apuci nem fogja lefizetni az igazgatót, hogy hunyjon szemet a dolog fölött. És még ha nem is rúgnak ki, a probléma nem fog megoldódni, mert ha megoldódna, akkor nem lenne annyi öngyilkos fiatal emiatt.

És itt már a könyv káros részénél tartunk. Ugyanis ilyen egyszerűen és nemtörődöm módon nem szabadna lerendezni egy komoly problémát. Főleg Amerikában jellemző ugyan hogy több fiatal is öngyilkos, vagy legalább depressziós lesz a bullying miatt, de már nálunk is egyre gyakoribb. Ez nem egy vicc és nem lehet a főszereplők keménységének bizonyításaként használni.
Ráadásul arra meg tényleg nem kellene biztatni a fiatalokat, hogy erőszakkal oldják meg a problémáikat. Én értem, hogy a könyv szerint ez szexi meg minden, de attól még nem változtat a tényen, hogy börtön is járhat érte.

De ott van az is, hogy a könyv nem veszi komolyan, hogy egy 17 éves srác drogfüggő és már-már alkoholista lesz, csak legyint egyet a nemi erőszakra, mindenki meg akar dugni mindenkit, vagy már meg is történt, és ezen kívül igazából senkit nem érdekel semmi, az érzelmek totálisan halottak és az összes szereplő klinikai eset. És nem, ne gyertek azzal, hogy de hát Ella és Reed szerelmesek egymásba, ez nem szerelem. Az egyik oldalról birtoklási vágy és szexmánia, a másikról idiotizmus és szexmánia.

Amit Callum csinál, az külön idegesít. Könyörgöm, kinek kellene megnevelni a fiait, ha nem neki? Az égvilágon semmit nem tesz a családjáért, aztán meg szenved, hogy szétesett. Elárulok egy titkot, a pénz nem oldja meg ezt a problémát.
Callum magasról tesz rá, hogy a fia lefeküdt a barátnőjével, hogy az összes gyereke iszik, drogozik és folyamatosan balhézik az iskolában. És hogy miért, azt igazából nem tudjuk.
Ha nem neveled a gyerekeidet, nem lesz belőlük semmi, legalábbis a legtöbb esetben. És ezt más nem fogja megtenni helyetted. Egyszerűen csak a falat kapartam attól, hogy ez az ember egyszer bambán hagyja, hogy mindenki kihasználja, máskor meg önkéntes és szellemi fogyatékkal élő keresztapaként fenyeget meg igazgatókat, bírókat, meg még az isten tudja, kiket. Na ebben a részben ő az, aki tudathasadásos. Nem lehet valaki egyszerre a világ leghatározottabb, legtalpraesettebb embere, és egy inkompetens idióta.

Egy 18 éves fiú nem fog bérgyilkost felbérelni, Jordan féle ember a mesében sincs - lehet valaki érzéketlen liba, és vannak másokat zaklató diákok, de Jordan karakterébe semmi más nem szorult, ezeket viszont úgy felerősítették új kedvenc szerzőim, hogy Lucifer az ilyen viselkedésért bocsánatot kérne. Erin Watt egy írónak is rossz lenne, hát még kettőnek, én pedig egy életre besokalltam Royaléktól. Megyek Alkonyatot olvasni, szerintem azzal is jobban járok.

Hagyjuk a borítót és az idézeteket.

Röviden összefoglalva: