2017. december 14., csütörtök

Suzanne Collins - Az Éhezők Viadala

Oldalszám: 390
Kiadó: Agave Könyvek
Eredeti cím: The Hunger Games
Fordító: Totth Benedek
ISBN: 9786155049675
Országos megjelenés: 2011
Moly.hu: XXX


Fülszöveg: 
Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé.
A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal – számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembe kerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel.

Véleményem: 
A héten betegállományban vagyok, és mivel a könyvtárig sem tudnám elvonszolni magam, és minden érdekesebb, mint az aktuális kötelező olvasmányom, elkezdtem elővenni a nagy kedvenc disztópiáim első részét. Először az Éhezők Viadalát, majd a Beavatottat, most pedig a Delíriumnak tervezek nekiugrani. Mivel ezekről úgysem írtam, mert még nem volt meg a blog, amikor olvastam őket, két legyet ütök egy csapásra.

Az Éhezők Viadalához sok minden köt. Egyrészt, ez volt az első saját könyvem - az első olyan, amit nem kölcsönbe kaptam, és nem is anyukámtól nyúltam le. Egy iskolai díjhoz kaptam könyvutalványt, amiből futotta az egész trilógiára, amit egyébként két nap alatt ki is végeztem, és utána hetekig nem tudtam magammal mit kezdeni.
Másrészt, ez volt az első disztópiám, és emiatt szerettem bele a műfajba.
Harmadrészt, olyan társadalomkritika van benne, ami a mai napig meghatározza a gondolkodásmódomat.

Na de kezdjük az elején.
Történetünk egy nem túl fényes jövőben játszódik, az összes megmaradt ember Észak-Amerikában él, amit tizenkét körzetre osztottak. Központja a Kapitólium, akik itt élnek, azok azt sem tudják, mihez kezdjenek magukkal, felveti őket a pénz, luxusban élnek. A 12 körzetben azonban más a helyzet, hol jobb, hol rosszabb, de sehol sem valami fényes. Az emberek halálra dolgozzák magukat aprópénzért, éheznek, nélkülöznek, nyomorognak. Ráadásul minden évben megrendezik a Viadalt, ahol minden körzetnek ki kell választani egy 12-18 éves fiút és lányt, hogy aztán élet-halál harcot vívjanak a többi kiválasztottal az arénában.
Így kerül ide főszereplőnk, Katniss is, aki a húga helyett jelentkezik.

Kezdjük ott, hogy történet.
Engem sokadig alkalommal is hozzáragasztott a fotelhez, amiben elkezdtem - és befejeztem. Ez egy igazi, profi "olvastatja-magát" könyv, ami egyszerűen nem hagyja magát letenni. Mindig történik valami, ráadásul az egész érdekesen és izgalmasan van megírva.
Egyszer sem éreztem azt, hogy egy-egy részlet felesleges, vagy hogy valami rossz helyen van, jól ütemezett az egész, ráadásul egy különleges történet.

Aztán, a világ. Engem igazából félig ezzel vett le a lábamról már az első olvasáskor is. Sok rajongója van a trilógiának, de sokan támadták is, pedig olyan brutális és rémisztően igaz társadalomkritika van benne, hogy attól az életkedvem is elmegy.
Az a helyzet, hogy Suzanne Collins sajnos valamilyen szinten jósolt. A kapitóliumiak lelketlensége kezd a mostani fiatalabb generációkra emlékeztetni. Sajnos egyre biztosabb vagyok benne, hogy sok unatkozó, gazdag ember nézné a Viadalt, ha lenne, és nem elborzadna a gondolattól, hogy ilyen létezik, hanem örülne, hogy végre történik valami izgalmas. A felső tízezerből sajnos sokan annyira hozzászoktak a kényelemhez, és hogy mindent megkaphatnak, amit csak akarnak, hogy már minden unalmas nekik, értékrendjük gyakorlatilag nincs is, és épp ezért lassan beillenének a kapitóliumi tömegbe.
Mindezt úgy, hogy a világ más pontjain éhen halnak az emberek.

Szóval igen, írónőnk remekül rátapintott a lényegre ezzel a jövőképpel, és nem is finomkodik. Katnissen keresztül kegyetlenül őszintén közli a véleményét az emberekről és a társadalomról. És szerintem ettől lesz Az Éhezők Viadala igazán nagy könyv, és ez emeli ki a többi YA disztópia közül.
Van egy hihetetlenül részletes világunk, olyan üzenettel, amin mindenképpen megéri elgondolkodni, mert aktuális, és ezeket a problémákat nem szabadna ignorálni, mert attól nem szűnnek meg.

A másik, amit nagyon szeretek a trilógiában, és bár főleg a második könyvben kerül előtérbe, de már itt is van szerepe, az a forradalom kibontakozása. Tökéletesen belelátunk a körzetek helyzetébe, és átérezzük azt, ami a lakóikat hajtja. Az írónő tökéletesen írja le, hogy hogyan lesz a csendben tűrésből forradalom, lépésről lépésre nyomon követhetjük, ahogy egyre többen besokallnak, és azt mondják, hogy elég. Az olvasó teljesen úgy érezheti, hogy részese ennek az egésznek, ő is egy felkelő, ő is a körzetek szabadságáért harcol.

Na és a szereplők. Ez az egész nyilván nem működne erős karakterek nélkül, de nem kell félni, van belőlük bőven.
Katniss már régen is nagyon mély nyomot hagyott bennem, és a mai napig pozitív példaként emlegetem. Nem lesz egyik napról a másikra mindenre-képes istennő, hanem abból gazdálkodik, ami van. Kihasználja a talpraesettségét, ami nélkül eddig sem maradhatott volna életben, azt, hogy ismeri az erőt, hogy tud mászni és hangtalanul közlekedni, és hogy nem hülye. Ésszel él, nem pedig erővel, mert tisztában van vele, hogy utóbbiból másoknak sokkal több van, mint neki. Gyanakvó és bizalmatlan, ami néha valóban hátrány, néha viszont megmenti az életét.
És igen, Katniss nem tökéletes. Mint mondtam, bizalmatlan, túlontúl is, durva és könnyen megbánt másokat. Ami különlegessé teszi, az az igazságérzete, az, hogy a jég hátán is megél, és hogy nem nyugszik bele a dolgokba. A körülmények sodorják oda, ahova jut, de ezek nélkül a tulajdonságai nélkül egyszerűen elbukna és kész.

Peeta egészen más. Jószívű és határozott, ugyanakkor van annyi esze, hogy tudja, a büszkeség néha nem vezet sehova, legfeljebb oda, hogy alulról szagolhatja az ibolyát.
Érdekes őket Katniss-szel látni. Annyira különbözik ugyanis a gondolkodásmódjuk, hogy gyakorlatilag az egész könyvön keresztül más világban élnek. Furcsa ez az egész, de mindenek előtt fájdalmas, amikor a végén találkozik egymással a két látásmód. Csendesen megjegyzem, hogy én még most is stabilan állítom, hogy Katniss és Gale sokkal jobban összeillettek volna, de azért így is érthető ez a szerelmi szál, és teljesen át tudtam érezni.

De nem ők viszik ketten a hátukon a könyvet.
Ott van még Haymitch, aki gyakorlatilag az eszet képviseli, és nekem hatalmas kedvencem, ott van Effie, aki a Kapitóliumban nőtt fel, és ennek megfelelően teljesen vak, de azért nem menthetetlen, ott van Cinna, aki az értelmet és az érzelmeket képviseli a Kapitólumon belül, ott van Ruta és Prim, és nem szabad megfeledkezni a Viadal többi résztvevőjéről sem.

Az egyetlen dolog, amibe néha bele tudtam kötni, az a fogalmazásmód. Néhol egy kicsit túlságosan közönséges, sokkal inkább konyhanyelv, mint irodalmi, de igazából felfoghatjuk úgy is, hogy az előadásmód miatt ez szükséges.

Borító: 
Én odáig vagyok érte. Mostanra biztosan érzelmi okok miatt is, de emlékszem rá, hogy eleve is tetszek. Tökéletesen illik a könyvhöz, szerintem nagyon szép, egyszerű és igényes.

Kedvenc idézet(ek): 
"– Pusztítani sokkal könnyebb, mint teremteni."

"Az ostoba emberek veszélyesek."

"– Különben is, hol van Hyamitch? Nem kellene itt lennie, hogy megvédjen bennünket ezektől az őrült ötletektől? – kérdezi Peeta.
– Ennyi alkohollal a vérében talán jobb is, hogy nincs nyílt lángok közelében – jegyzem meg."

Röviden összefoglalva: 
Szerintem rengetegen vannak, akinek már nem kell ajánlani, de ha valaki még nem olvasta, én nagyon ajánlom. Brutális társadalomkritika egy izgalmas történetbe csomagolva, felejthetetlen karakterekkel, és egy mostanra legendás forradalommal.


2017. december 3., vasárnap

Rainbow Rowell - Carry On

Oldalszám: 522
Kiadó: Macmillan
ISBN: 9781250135025
Megjelenés: 2015
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Simon Snow just wants to relax and savor his last year at the Watford School of Magicks, but no one will let him. His girlfriend broke up with him, his best friend is a pest, and his mentor keeps trying to hide him away in the mountains where maybe he’ll be safe. Simon can’t even enjoy the fact that his roommate and longtime nemesis is missing, because he can’t stop worrying about the evil git. Plus there are ghosts. And vampires. And actual evil things trying to shut Simon down. When you’re the most powerful magician the world has ever known, you never get to relax and savor anything.

Véleményem: 
Szögezzük le: én szeretem Rainbow Rowellt. Sőt, nagyon szeretem Rainbow Rowellt.
Valószínűleg pont ezért van, hogy ezt a könyvet egyszerűen nem tudom hova tenni.
Valószínűleg csak az fogja érteni, miről van szó, aki olvasta az írónő Fangirl című könyvét. Abban ugyanis főszereplőnk egy fanfictiont ír egy abban a világban hihetetlenül népszerű könyvsorozatról, melynek címe Simon Snow. Na most egy elismert tény az, hogy a Simon Snow gyakorlatilag egy Harry Potter, csak gondolom baj lett volna a jogokkal, vagy valami.

Rainbow Rowell sokat gondolkodott ezen, és megírta a saját Simon Snow könyvét, ami se nem olyan, mint a Fangirlben szereplő regények, se nem olyan, mint a főszereplő fanfictionje, hanem írónőnk saját verziója.
Ez amúgy egy olyan dolog, amit csak egy íróból néz ki az ember, és a felállást imádom. Főleg, hogy szerintem hasonló helyzetben én is megcsinálnám.

Na most, nem mondom, hogy nem tetszett egy kicsit a könyv, vagy hogy utáltam, de sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy nem szerettem.
Jobban végiggondolva ennek két fő oka van:
1. Szeretem a Harry Pottert (ez a finom és nőies megfogalmazás).
2. Nem shippelek Drarryt (Draco x Harry).

A Carry On nem rossz.
...annyira. Van nekünk egy varázsvilágunk, viszonylag kidolgozott, az írónőtől már megszokott erős és szinte élő karakterek (javarészt), egy nem annyira vészesen rossz szerelmi szál, és olyan megfogalmazás, ami nem nagyon engedi, hogy letedd.
Vagyis nem engedné, ha az embernek lenne szabadideje.
Szóval igazából minden megvan egy középkategóriásan oké könyvhöz, és azt is fel tudom dolgozni, hogy miért szeretik olyan sokan. De van itt valami, amit egyáltalán nem tudok elengedni.

És ez a Harry Potter párhuzam. Pedig megpróbáltam. Esküszöm, hogy megpróbáltam. Igyekeztem elvonatkoztatni, mert meg akartam tapasztalni azt, amiért a könyv rengeteg rajongója odáig van. És nem jött össze.
Igazából szinte lehetetlen is, ha az ember olyan harmincszor olvasta el a Harry Potter sorozatot, és kívülről tudja az egészet.
A hasonlóságot pedig senki sem akarja leplezni, hiszen innen született az egész. Rengeteg a Drarry shipper, és ha már ott nem kaphatják meg, amit szeretnének, akkor majd itt, ami igazából tetszik. Csak én nem shippelem őket.
Fejtegethetném, hogy miért, de igazából a hangsúly nem azon van, engedjük el.

Szóval önkéntelenül is a Harry Potterhez mértem, és valljuk be, ahhoz azért nem nagyon mérhető. Kezdjük ott, hogy a Harry Potter hét könyv, ez meg egy, és egy könyv alatt igyekszik úgy felépíteni a dolgokat, mint ahogy Rowling csinálta hosszú évek munkájával. Ez egyszerűen nem működik. Az ötszázvalahány oldalból kétszázötven azt taglalja, hogy mi történt az elmúlt hét évben, amit az olvasó nem követhetett nyomon, mert arról nem szól semmi. És ez a rész még akkor is frusztrálna, ha nem lennének ott a fent megnevezett gondok.

Aztán. Emiatt a hiány miatt a szerelmi szál is sérül. Baz csak a könyv harmadánál jelenik meg, holott ő ennek a szálnak az egyik fele. Simonról tudjuk, hogy sérült és hogy jó ember, de ezt is csak másodkézből - holott ő aztán jelen van a könyv elejétől. Épp ezért előbbi szereplőnket nagyon megszerettem és rá tudom mondani, hogy igen, ő egy Rainbow Rowell karakter, utóbbit már nem annyira. Penelope-ot szerettem, de nem nőt különösen a szívemhez, Agatha érdekes, mint karakter és tetszett az, ahova és ahogyan a szála ment, de ennyi és nem több.

A világ oké, de csak nagyjából, a lények jönnek-mennek, de még átgondolva sincsenek, nemhogy kidolgozva, a varázsigéktől sírhatnékom van, és az egész könyv néhol rettenetesen kusza.
Vegyük csak azt, hogy a végén az olvasó számára kiderül, kik Simon szülei, de ő maga nem tudja meg, és csak megyünk tovább, mintha mi sem történt volna, nem is törődünk többet a kérdéssel.

Pedig alapjáraton mindig megörülök az LMBT könyveknek, és az esetek jelentős hányadában tényleg jól is sikerülnek, de itt most valami nagyon félrecsúszott. Volt egyfajta hangulata, akadt egy darab szereplő, akit megszerettem, és értettem, hogy honnan jött ez az egész, csak azt nem, hogy hova megy. De lehet, hogy az utóbbival Ranbow Rowell is így van.
És nagyon sajnálom, mert egyébként tényleg imádom ezt az írót, mind a Fangirl, mind az Eleanor és Park hatalmas kedvencem. De ezt a Simon Snow dolgot nem kellett volna erőltetni, ha engem kérdeztek.

Borító: 
Őszintén szólva ez sem tetszik annyira. De a belső borító és a nagyobb egységek elején lévő képek nagyon szépek, azok még úgy is magukkal ragadtak, hogy amúgy nem lett a szívem csücske a könyv.

Kedvenc idézet(ek): 
"“Snow.”
He jerks his head up. “Baz.”
“I’m trying to imagine what you’re doing at my door.… Did you roll down a very steep hill and land here?”
“Baz…,” he says again. And I wait for him to get it out. “You’re—you’re wearing jeans.”
I tilt my head. “I am. And you’re wearing half the countryside.”
“I had to walk from the road.”
“Did you?”
“The taxi driver was afraid to come down your drive. He thinks your house is haunted.”
“It is.”"

"Micah plays baseball, and he has a face so symmetrical, you could summon a demon on it."

Röviden összefoglalva: 
Na most, eleve vannak nyelvi korlátok, mivel a könyv magyarul nem jelent meg, szóval angoltudás szükséges, ha el akarja valaki olvasni.
Egyébként olyanoknak ajánlom, akik annyira nincsenek odáig a Harry Potterért, vagy Drarry shipperek, és el tudják engedni a rengeteg magyarázkodást és a világ gyengeségeit.