Sophie Jordan - Vanish

Oldalszám: 272
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Vanish
Fordító: Gát Anna
ISBN: 9789633738900
Országos megjelenés: 2014.10.24.

Fülszöveg:
Sophie Jordan Tűzláng-trilógiájának második részében a lázadó, korábban önkéntes száműzetésben élő Jacinda – aki egy titkos közösséghez, a drakikhoz tartozik, akik a mitikus sárkányok leszármazottai – kénytelen családjával visszatérni a falkájukhoz. Jacindát, mivel nem tudott szerelméről, az ember Willről lemondani, és emiatt számtalan kárt okozott magának és szeretteinek, nem fogadják kitörő örömmel az övéi. Ő azonban mindent elkövet, hogy legalább látszólag beilleszkedjen. Amikor a falka „trónörököse”, Cassian, a pártfogásába veszi, egyrészt könnyebb lesz az élete, ugyanakkor a még mindig Willbe szerelmes lány érzelmi életét teljesen felborítja az új hódoló. Főleg mivel Jacinda ikertestvére, Tamra, szintén különleges képességeket kezd mutatni, és így egyre értékesebb a falka szemében, és egyre esélyesebbnek érzi magát Cassian szerelmére…

Kapcsolódó: Firelight


Véleményem:
Hát. Hááát.
Én meglehetősen sokat vártam ettől a könyvtől, mert ugyan az első résznek rengeteg hiányossága akadt, volt ott bőven jó dolog is, és végül pozitív élményként maradt meg bennem. Itt már azért voltak gondok.

A történetet pontosan ott folytatjuk, ahol az első könyvben abbahagytuk. Jacinda és a családja visszakerül a falkához, Willtől elszakad, az ikertestvéréből viszont végre előjön a draki, pedig azt hitték, ez már veszett ügy. A falkában azonban nincs minden rendben, az aktuális rendszer leginkább diktatúraként írható le, ráadásul mindenki neheztel Jacindára, amiért leléptek, hát még az anyjára. Gyakorlatilag mindenki elfordul főhősünktől, ő pedig a múltját siratja ("mindig az kell, ami nincs" szindróma. Az előző részben a falkája után nyafogott, most meg azért, ami a falkán kívül van). Végül felbukkan Will, és ott a lehetőség a szökésre.

Na most. Ebben a könyvben gyakorlatilag semmi sem történik úgy nagyjából a 180. oldalig - ami azért gáz, mert az egész könyv összesen 270 oldalas. Jacinda szenved, mert csak. Nincs jobb dolga.
Az addig oké, ha az embernek bűntudata van, meg az is valóban megesik, hogy olyanért hibáztatjuk magunkat, amiről nem tehetünk. De hogy valaki egy teljes könyvön keresztül semmi mást ne csináljon, csak sajnálja magát, amiért múlt héten kedden túl hangosan vett levegőt, az azért már egy egészen icikét-picikét rohadtul sok.
Értékelem én, ha valaki észreveszi és megbánja a hibáit, de ez már beteges. A könyv felében igazából azt sem tudtam, Jacinda épp miért próbál meg bennem Alkonyatos feelinget kelteni, csak azt, hogy remekül csinálja.
A falu legjobb pasija nem a húgomat szereti, hanem engem? Vissza kéne húzódnom. 
Az anyám próbált új éltet kezdeni, de nem jött össze neki? Le kéne lépnem innen.
Valaki kémkedett utánam, és megütötte a bokáját? Hm, igen, ezért fel is kéne akasztanom magam.
És még ha tenne is valamit, akkor azt mondom, oké, nem csak sajnálja magát a bűntudata miatt, hanem cselekszik is, de neeem, olyan messze azért ne menjünk, azt még a végén lehetne cselekménynek hívni.

Aztán: tőmondatok. Elismerem, sok helyzetben a rövid, de sokat mondó mondatoknak is megvan a maga szépsége és ereje, de ha az egész könyv ezekből áll, akkor
a, elveszik a hatás
b, idegileg kikészíti az olvasót.
Ez már az első részben is jelen volt, de azt hittem - én naiv - hogy legalább javul valamicskét a helyzet.
Hát nem jött össze,
És csak hogy fokozzuk, Sophie Jordan megint egy olyan szerző, aki nem tud bánni a mondatvégi írásjelekkel. Annyira sok felkiáltójel van benne, hogy az nem igaz, és ez azt az érzést kelti az emberben, hogy itt mindenki mindig üvöltözik.
Mellesleg a fordításba is becsúszott jó pár hiba, amihez azért nem vagyok hozzászokva, de ez végül is nem az író hibája, szóval el tudok nézni felette.

Na, ez nagyon, de nagyon kikívánkozott belőlem.
Most összeszedem magam és elmondom a pozitívumokat, mert azért nem teljes kudarc az egész, van itt olyan is, amiért azt mondom, hogy nem volt teljes idő (és türelem) pocsékolás elolvasni ezt a könyvet.
A világ még mindig érdekes. Maguk a drakik felkeltik az ember figyelmét, mert hát nem minden második történetben futok bele sárkányleszármazottakba. Ez a része szépen kidolgozott, megvannak a drakikon belül is a fajok, azok feladatai és szerepe, illetve maga a közösség minden szokása és idiótasága. Mert hát az utóbbiakból is akad. Bőven.
Túl sokat nem tudunk meg a fajról, amit az első részből ne tudnánk, viszont arról a közösségről, ahol Jacinda eddigi életének java részét leélte, annál többet.
A lány családja legalább részben kezd végre családként viselkedni, az anyja ugyan javarészt egy rakás szerencsétlenség ebben a részben, én mégis jobban meg tudtam kedvelni, mint az előzőben, ugyanis végre bizonyította is, hogy nem csak az egyik lányát szereti. (Bravó. Egy anya, aki csak két könyv után képes eljutni idáig.)
A testvéri kapcsolatból is többet látunk, bár szerintem egy kicsit sántít a nagy "szeretet". Valahogy úgy adja ki magát, hogy "csak akkor szeretlek, ha teljesen egyformák vagyunk". Ugyanis amíg Tamra nem volt draki, eltávolodtak egymástól, erre most hirtelen szent a béke. Most akkor hogy is van ez...? Feltétel nélküli szeretet... ja, hogy az csak a mesedélutánon létezik. Ja. Bocsánat. Én nem egészen így gondolom.

Ráadásul a stílus végig szájbarágós. Ahelyett, hogy éreztetné a az érzelmeket, a kapcsolatok fejlődését, újra meg újra leírja, hogy mi történik, és ennek így egyrészt semmi hatása, másrészt unalmas, harmadrészt azt érzem, hogy az író teljesen hülyének néz, ami legyünk őszinték, nem valami pozitív dolog.

Will és Jacinda kapcsolata nem halad sehova, igazából egy helyben toporog, és olyan hirtelen váltogatja a természetét, mint az időjárás. Egyszer "mi nem lehetünk együtt" szindrómában szenved, a következő fejezetben meg már szétszakíthatatlanok.
Egyedül a végét tudtam igazán élvezni (azt a nagyjából 30 oldalt), amikor végre megvan a szökés, a szereplők ténylegesen tesznek is valamit, vannak fordulatok, van izgalom, és egy amolyan félig-meddig függővég, ami érezteti, hogy lesz itt miért izgulni a következő részben.
Ennek ellenére erősen gondolkodom rajta, hogy el sem olvasom a harmadik könyvet, mert ugyan nem volt teljes időpocsékolás ez a kedves kis második rész, de nem is dobtam hanyatt magam, és többször kaptam idegrohamot, mint ahogy szerettem volna.

Karakterek:
Jacindát az előző részben bírtam, mostanra elegem lett belőle. Mindenért bűntudata van, de akármi is történik, úgy hozza ki a dolgokat, hogy nekünk őt kelljen sajnálni. Határozatlan, sokszor irritálóan buta, ha néha véletlenül el is kötelezi magát valami mellett, akkor a pillanat hevében teljesen máshogy dönt, és képes mindent - de tényleg mindent - a feje tetejére állítani egy fél perc alatt. Volt egy-két szép húzása, az önsajnálatát leszámítva azért elmondható róla, hogy nem önző, nem menthetetlen a helyzet, csak nagyon rossz.
Will túl keveset szerepel, és így jellemeben igazából semmit sem fejlődik. Ha valaki már nem emlékszik rá az első részből eléggé, akkor azt sem fogja érteni, hogy tulajdonképpen miért is van benne a könyvben. Pedig én őt nagyon-nagyon szerettem, és borzasztóan hiányzott. Adott valami pluszt az első részhez, ami ebből a könyvből teljesen kimaradt.
Tamra már egy kicsit szerethetőbb, de azért én nem egészen tudom megérteni minden lépését. Valahogy nem szimpatikus az egész lénye, túl sok olyat tett, ami fölött én azért nem tudok olyan egyszerűen elsiklani. Az előző részben gyakorlatilag megszűnt testvérnek lenni, csak mert Jacinda draki, ő meg nem, és most, hogy ő is manifesztált, már rögtön minden rendben van.
Aki egy kicsit előrébb lépett a háttérből, az Cassian, és ennek valahol örültem is. Nála igazából feljön a viszonzatlan szerelem téma, amiből sokkal többet ki lehetett volna hozni.
Ez is érdekes, egyébként. Jacinda sajnálja a húgát, amiért Cassian nem őt szereti, és úgy gondolja, a fiúnak kutya kötelessége beleszeretni Tamrába, de azt meg képtelen felfogni, hogy Cassian őt szereti. Megérteni meg már végképp nem tudja. Ebben annyi logika sem volt, mint a könyv többi részében.
Severin szintén lehetett volna érdekes karakter, de nem lett, mert hát arra minek szánjunk időt. Remekül funkcionál, mint szívtelen zsarnok, de ha ezen kívűl valami mást is tudnák róla, az remek lenne.

Borító:
Szerintem egészen jól mutat, bár nem az a feltűnő szépség. A cím színével nagyon nem vagyok kibékülve, az egész valahogy nem adja vissza a hangulatot. Sokban hasonlít az elsőjére, viszont ami ott jól jött ki, itt már nem működik. Távolról oké, meg elmegy, de nem vagyok elájulva tőle.

Kedvenc idézet(ek):
"Azt legalább tudja irányítani. Téged nem. Nem tud hatással lenni arra, ami történt. És az emberek megijednek amikor… nincsenek hatással arra, ami fontos nekik."

Rövid összefoglalás:
Őszintén szólva, kihagyható. Az első részt minden hibája ellenére szerettem, ezt viszont nem igazán. Talán jobb lett volna, ha annak az emléke marad meg bennem, és nem rontom el ezzel. Szóval, nem tudom azt mondani, hogy nem ajánlom, mert aki kibírja az idegesítő főszereplőket és néhány írásmód beli problémát, az valószínűleg élvezni fogja.
Ha viszont a Firelight-ban ezek idegesítettek, akkor szerintem nem szükséges folytatni.

Könyv trailer:
(Ha ezt lehet annak nevezni...)