Stephenie Meyer - A Vegyész

Oldalszám: 480
Kiadó: Agave Könyvek
Eredeti cím: The Chemist
Fordító: Farkas Veronika
ISBN: 9789634192121
Országos megjelenés: 2016.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Letehetetlenül ​​izgalmas regény egy okos és elszánt nőről, aki valaha titkosügynök volt, de most folyamatos életveszélyben, korábbi megbízói elől bujkál. Ez azért több helyen is sántít.

Az amerikai kormánynak dolgozott, de ezt nagyon kevesen tudják róla. A szakmája egyik legkiválóbb tehetsége volt, egy olyan részleg legféltettebb titka, amelynek még neve sincs. Amikor pedig kockázati tényezővé vált, figyelmeztetés nélkül törtek az életére.

Azóta ritkán marad egy helyen, és állandóan megváltoztatja a nevét. Megölték az egyetlen embert, akiben bízott, de ő még mindig fenyegetést jelent volt megbízóinak, mert tud valamit, amit nem kellene. Holtan akarják látni. Méghozzá hamar.

Amikor a korábbi felettese felajánlja a kiutat, ő belátja, hogy nincs más választása. El kell vállalnia egy utolsó ügyet. De az információ, amelynek birtokába jut, csak még veszélyesebb helyzetbe sodorja.

Élete legkeményebb harcára készül. Késlekedés nélkül veti bele magát a dolgok közepébe, ám hamar beleszeret egy férfiba, aki jelentősen rontja a túlélési esélyeit. Amint a lehetőségei elfogynak, kénytelen lesz úgy használni a különleges képességeit, ahogy a legszörnyűbb álmaiban sem képzelte volna. Ez szerintem egy másik könyvről szól. 

Véleményem:
Csókoltatlak Blair.
Az Alkonyatot azért olvastam el, mert mazochista vagyok. Az Újholdat azért, mert hülye. Ezt meg azért, mert kedves akartam lenni. Vagy valami olyasmi.
A végeredményt nézve a három között az égvilágon semmi különbség nincs.

Sokan kértek rá, hogy olvassam el (a "kértek" jelen esetben egy nagyon enyhe kifejezés), én pedig elgondolkodtam rajta. Mert végül is nem lehet egy írót egy katasztrofálisan sikeredett műve alapján végleg elítélni. Végül megegyeztünk, hogy Blair és én majd párhuzamosan, szépen lassan elolvassuk.
Na ebből az lett, hogy ő valahol a hatvanadik oldal környékén tart, én meg le akartam tudni végre (félreértés ne essék, végig fogja olvasni).

A problémák ott kezdődnek, hogy Meyer nem csak egyszer nyúlt félre, hanem egyszerűen menthetetlen.
Nem is tudom, melyik az elkeserítőbb: hogy valaki tollat adott a kezébe, vagy hogy azóta sem verte ki senki onnan.

Oké. Mérsékelem magam.
Szóval.

Ennek a nőnek nem szabadna írni, és ebben most már egészen biztos vagyok. A könyveknél az esetek 99%-ában valamennyire átjön az író személyisége. Én nem akartam csak és kizárólag ez alapján megítélni ezt a nőt, és azóta sokszor olvastam róla sok helyen - de igazából csak egyre jobban utálom.
Kezdjük ott, hogy jó dolog az önbizalom, de egy bizonyos határtól felfelé már minden normális ember idegbajt kap tőle. Folytassuk ott, hogy ha valaki az összes közkedvelt témába belerondít (vámpírok, vérfarkasok, most meg CIA, titkosügynökök és hasonlók), az egy idő után egy egészen picikét nagyon kiakasztó tud lenni. Főleg, hogyha a szóban forgó személy egyikről sem tud semmit, ennek ellenére biztos benne, hogy mindent tud.
Meyerről azt hiszem, végleg lemondtam, és nincs az a pénz, amiért én még egyszer a kezembe venném akármelyik könyvét is.

Na de akkor jöjjön A Vegyész, mert ha már végigszenvedtem, akkor nem fogok csendben maradni (amúgy sem az erősségem).
Van nekünk egy csaj, aki régen emberek vallatásával foglalkozott. Most ez a csaj már évek óta menekül, mert megtudott valamit, amit nem kellett volna (hogy ez pontosan mi, arról persze fogalma sincs), és meg akarják ölni. Csakhogy egy szép - vagy kevésbé szép - napon felkeresi a régi felettese, és felajánlja neki, hogy felhagynak az üldözésével, amennyiben elvállal egy munkát.
És az a lány, aki konkrét fegyverarzenállal alszik plüssmackó helyett, mérges gázt hord a fülbevalójában (nem vicc, tényleg), és már három éve rettegésben él, mit csinál?
A logikus válasz a "menekül tovább, mert nem bízhat ebben az emberben" lenne, de Meyerből kihalt a logika.
Meyer szerint Alex elsőre belemegy, és már rohan is, mert miért ne.
És természetesen ebből katasztrófa lesz, természetesen majdnem meghal, természetesen az olvasó szívesen fejbe vágná valami naggyal és nehézzel, "én megmondtam" felkiáltással.

A lényeg, hogy Alex nem a megfelelő embert kapja el kihallgatás céljából, és ennek a nem megfelelő embernek az ikertestvére letámadja, amiért bántani merészelték a drága Danielt. A CIA és a kormány részéről pontosan ez volt a terv, mivel Kevin, a kedves támadó is likvidálandó személy, és gondolták, majd jól kinyírják egymást.
Én sajnálom ezt a legjobban az egész világon, de nem nyírják ki egymást.

Hogy ezután mi történik? Nagyjából öt mondatban össze tudnám foglalni, de úgy, hogy abból már nem hagyok ki semmi lényegeset. Sőt, még sok is lenne.

Tudjátok, vannak azok a titkosügynökös meg CIA meg FBI témájú filmek, amikben semmi extra nem történik, és mindenki halálra unja őket. És ezek közül is vannak még a rosszabbak. Na, ez a könyv pont olyan. Illetve nem is. Ez a könyv (elektronikus formában 589 oldal) olyan, mint egy ilyen film utolsó 20 perce.
Most hagyok időt, hogy végiggondoljátok, ez mit jelent.
Na igen, körülbelül olyan szintű unalmat, mint amit Meyer az Újholdban produkál.

Azon már sikerült túllendülnie, hogy a nő a férfi alá van rendelve - most fordítva csinálja. Alex gyakorlatilag Daniel fölött áll. A szerelmi szál nem szerelemről szól, hanem birtoklási vágyról. Alexnek kell Daniel, mert kell, mert különben nincs semmi jó az életében. És Daniel lesz kedves minden parancsolgatást és lekezelést elviselni, mert miért ne.
Mellesleg nem csak Alex kezeli le és nézi teljesen ostobának, hanem Kevin, a tulajdon ikertestvére is, de ez valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva senkinek sem szúrja a szemét. Az egy dolog, hogy Alex és Kevn remekül megvan így is, de azt hinné az ember, hogy legalább Danielnek leesik, hogy itt gyakorlatilag mindenki biztos benne, hogy egy alulfejlett óvodás értelmi szintjén van.

Aztán.
Meyer nagyjából leszokott a rengeteg felesleges ?-ről és !-ről, de írni még mindig nem tanult meg. A párbeszédeknél ugyanazt az 5-6 kifejezést használja, és erről egyszerűen képtelen leszokni. Mint amikor egy kezdő bloggernek elmagyarázod, hogy nem mindig azt kell írni, hogy "mondta". Csak az a különbség, hogy ez itt egy rengeteg ember által ismert besteller-szerző. Valahogy eljutott ide. Valamiért.

A tájleírásokkal, az események leírásával megint csak gondok vannak. Innen üzenem, hogy nem kell ám minden nyomorult mozdulatot leírni, anélkül is értjük. Sőt, nem kell leírni minden falevél esetében, hogy az adott másodpercben milyen irányba lendült meg és mekkora sebességgel, mert enélkül is el tudjuk képzelni.
Na, innen az a rengeteg oldal.

Alex óvatosságának és minden egyéb műveletének leírása egyszerűen annyira aprólékos, hogy az már konkrétan nevetséges. Köszönöm szépen, de magamtól is rájövök, hogy ha tesz két lépést előre, akkor két lépéssel előrébb fog állni, mint két lépésnyi idővel korábban. Nem kell ám kifejteni.

És olvasás közben végig azt éreztem, hogy Meyernek halványlila gőze sincs arról, hogy mit ír. Érdekesen hangzott, hogy valakinek az a munkája, hogy kínzással szedjen ki emberekből információkat, ezért gyorsan írt róla egy könyvet. Szerintem a vámpírokkal is így volt. Adja az ég, hogy más téma ne kezdje el érdekelni.
Elvileg kérdezett meg embereket a kémiai részről, de valószínűleg a válaszra már nem figyelt oda. Nem mondom, hogy minden hülyeség benne, úgy ahogy van, csak a kilencven százaléka. Alex felfegyverkezése például sokszor nevetséges és a gyakorlatban egyszerűen kivitelezhetetlen.
Engem azért érdekelne, hogy Meyer agyában hogy jeleik meg a kép, hogy valaki tele van tűzködve injekciós tűkkel.
A kutyák is viszonylag nagy szerepet kapnak, de vagy nem látott még élőben kutyát, vagy látott, csak összekeveri azzal, ami a rajzfilmekben van. Mert hogy kutyák úgy nem viselkednek, ahogy ő sokszor leírja, az egészen biztos. De a vérfarkasok leírása után nem is tudom, mire számítottam.

Visszatérnék egy kicsit a szerelmi szálra. Nem, nem tudom ilyen könnyen elengedni.
Ahogy azt már a kedves magát írónak nevező emberünktől megszokhattuk, ez egy olyan szerelmi szál, ami köszönőviszonyban sincs a szerelemmel. Az ugyanis nem szerelem, hogy "merő véletlenből megkínoztam aztán rájöttem, hogy nekem nem jó egyedül, ezért összejöttünk". Ezt az alá-fölé rendelt viszont pedig könyörgöm, felejtsük már el. Tisztelet a társunk iránt nincs, sőt, semmilyen érzelem nincs, vagy ha van is, akkor nagyon jól álcázza magát. Nem tudom eldönteni, hogy Meyer ennyire nem tud írni, vagy csak ennyire borzalmas elvei vannak a párkapcsolatokkal kapcsolatban.

Daniel és Kevin kapcsolata pedig szintén borzalmas. Daniel gyakorlatilag mindent megbocsájt a testvérének, holott Kevin úgy kezeli, mintha a háziállata lenne, akihez nagyon ragaszkodik. Vártam rá, hogy ez talán csak egy ilyen maszk, vagy egyszerűen csak nehezen fejezi ki az érzelmeit, de nem. Kevin ilyen, és ezt a viselkedést mindenki alapnak veszi.

A vége pedig...
Még egy ilyen hihetetlenül nyálas és értelmetlen Happy End a világon nincs.
Miért?
Van egy sztorink, amiben mindenki menekül, mindenki öl, itt van a kormány meg a CIA meg az isten tudja mi, majd Meyer lazán odavág elénk egy teljesen logikátlan és értelmetlen boldogan éltek amíg meg nem haltak típusú befejezést.

És akkor a karakterek.
Alexet már az első tíz oldal után le tudtam volna ütni, a könyv végére pedig nem tudtam kitalálni olyan véget, ami kielégítené a vérszomjamat. Valami katasztrófa ez a csaj. Elvileg okos, de az esetek kilencven százalékában mégis úgy viselkedik, mint akinek elmentek otthonról. Sorra hozza a logikátlan döntéseket, folyamatosan ellentmond saját magának és képtelen akár csak egyetlen olyan félmondatot is kiejteni a száján, ami után azt mondhatnám, hogy jó ember. És ez minden, amit el tudok róla mondani, mert egyébként rettenetesen semmilyen és kidolgozatlan.
Daniel egy akkora papucs, hogy mostantól a "papucs" helyett azt kéne mondani, "Daniel". Látszik, hogy nem lenne teljesen hülye, de lazán hagyja magát elnyomni és csecsemőként kezelni. Most vagy a szerelem miatt kattant meg, vagy csak annyira birka-természet, hogy az már életveszélyes.
Kevinnek egyetlen egy oldalát látjuk, tipikus lapos sablonkarakter, nem is fogok többet beszélni róla.
Az egyetlen karakter, akit egy kicsit érdekesnek találtam, az Val, de ő meg egyszerűen túl kevés időt kap.
Mert ugye Meyer szereti, ha a mellékszereplők az értelmesek, a főszereplők meg azok, akiktől mindenki hülyét kap.

El akarjátok-e olvasni ezt a könyvet? Nem. Nem ér annyit. Egy-két kreatív elem volt benne, de azok is csak mellékesen megemlítve. A sztori gyakorlatilag egy nulla, a karaktereket utáltam, és Meyer nem tud írni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy jogosan kapok agybajt már csak attól is, hogy meghallom a nevét.
Nem annyira vészes, mint az Alkonyat, de még mindig nem író, és még mindig nincs egyetlen értelmes vagy értékes gondolata sem.

És megismétlem: végeztem a Meyer könyvekkel. Végérvényesen. (Akiknek szól, azok úgyis értik)

Stephenie Meyer - Újhold

Előző: Alkonyat
Előre szólok, hogy következő nem lesz.

Oldalszám: 650 (És én ezt mind végigszenvedtem)
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft. (Részvétem)
Eredeti cím: New Moon (Kreatív...)
Fordító: Rakovszky Zsuzsa (Neki is részvétem)
ISBN: Úgysem keresel rá. Mondom, NEM.
Országos megjelenés: 2009.04.15 (Mostantól nekem a gyász napja)
Termékkód: NEM

(Cseppet kibővített) Fülszöveg: 
Rossz hold kelt föl? - Nem, a kedves írónőnél nemhogy Hold nincs, de vaksötét van odabent.

Bella mer szeretni. - Hogy tetszett mondani?

Az élete árán is. - Ismétlem: Hogy tetszett mondani?

De Edward elhagyja, - Élete első értelmes megmozdulása. Bella pedig majdnem belehal a veszteségbe. - De aztán sajnos mégsem. Az indián Jacob barátsága ébreszti tetszhalálából a lányt, s a jó barát egyre közelebb kerül a szívéhez, - Bocsánat, a miéhez? - noha Bella képtelen elfeledni az aranyszemű fiút. - És ezt nem lusta minden második mondatában közölni.

S miközben különös, hátborzongató halálesetek tartják izgalomban - """izgalomban tartják""" Forks városát, a földgolyó túloldalán Edward végzetes lépésre készül, de ezzel csak még nagyobb veszélybe sodorja valamennyiüket… - Valószínűleg már ő is halálba unja ezt az egészet.

Hát mégis rémálommá válhat ez a szerelem? Elfogyhat, mint a Hold? - Ez meg csak azért kellett, hogy a könyv legalább fülszövegében passzoljon a címéhez.

Véleményem:
Én ezt a könyvet azért olvastam el, mert menthetetlenül hülye vagyok. 
De tényleg. Fogadtam, veszítettem, szenvedtem. És megtanultam, hogy fogadni nem okos dolog. Tényleg nem. Ne tegyétek. Soha. 

Szóval. 
A könyv úgy kezdődik, hogy Bella megint talál magának valamit, amin drámázhat - mégpedig azt, hogy szülinapja van, és ő öregszik, kedvenc csillámpónija meg nem. Ezért megtiltja, hogy ajándékokat vegyenek neki és felköszöntség, de mivel valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mindenki annyira szereti, azért ezt csak nem tartják be. A csillámpóni familiánál szülinapi party lesz, Bella megvágja az ujját, és ettől Edward egyik testvére felettébb éhes lesz és Bénát akarja főfogásnak. Erre csillámpónink (NEM vagyok hajlandó vámpírnak hívni, még mindig nem) ellöki onnan "hős"nőnket, aki erre - természetesen - csak még jobban vérzik, és hirtelen mindenki lelécel, csak Carlisle marad helyre tenni. 
Ezek után Edward rohamot kap, és közli, hogy mégsem szereti Bellát (nagyjából-egészen tényleg ezt mondja, magasról téve az előző könyv végignyáladzására), és a Cullenek lelépnek, mégpedig örökké. 
Bella erre tulajdonképpen sokkot kap, aztán Meyer felsorolja a hónapokat, mindegyiknek külön oldalt szentelve, mert el akart vele dicsekedni, hogy tudja, hogyan jönnek sorban, "látjátok, ehhez legalább értek" felkiáltással. 
Mikor ennek a zseniális szóáradatnak vége, Bella még mindig depizik. És ennél rosszabb rész az egész könyvben nincs. Szenved, zombizik, sikít. Csak a szokásos. 
Aztán jön Jacob (mert nehogy már pasi nélkül maradjunk a könyv nagy részében, meg hát ki kellett tölteni azt a 650 oldalt valahogy), Bella elkezd öngyilkos mutatványokat bemutatni (és hiába ilyen "szerencsétlen, sajnálatos módon egyszer sem jön össze az öngyilkolászás, bár papíron nem is az a cél), Jacob egyszer eltűnik, visszajön vérfarkasként (mert nem, NEM volt elég a vámpírokat megszégyeníteni), és jön még egy (kettő) ellenséges csillám... izé, akik Bellát akarják (dehogy van déja vu-m az első részből, dehogy), majd Edwardra is rájön az öngyilkolászás, megjelenik Alice, elmennek megmenteni kedvenc csili-vili őskövületünket, és megérkezünk a könyv "fénypontjához": Edward majdnem kiáll a napra. 
De aztán mégsem, mert Bella ráugrik. 
Ennyi. 
Utána kevernek még egy sort a Volturival, megígérik, hogy Bénából csillámvalami lesz, hazamennek, Bella összeveszik az apjával és Jacobbal is, csak hogy teljes legyen az öröm, az utolsó oldalakon bejön egy konfliktus ami még érdekes is lehetne, de előre tudom, hogy ha Meyer írja, úgyse lesz, szóval ezért én ugyan rá nem nézek a következő részre. 

És az egész még unalmasabb és idegesítőbb, mint az előző könyvben volt, pedig én ezt nem tudtam elképzelni. Bella még idegesítőbb, még önzőbb, még többet bőg, és még pluszba most sikítozik is.
A vámpírnak nevezett valamik még mindig csillognak a napon és még mindig olyanok, mint a márvány, és most már a vérfarkasok is beléptek, mert azokat is tönkre kell vágni.
És tudjátok, Meyer szerint hogyan lettek ide hirtelen vérfarkasok? AZÉRT vannak vérfarkasok, hogy harcoljanak a vámpírok ellen. És mivel most épp vannak arrafelé, vámpírok (vagy annak csúfolt valamik), ezért csak így lettek a vérfarkasok. A csillogás után komolyan azt hittem, hogy nem lehet még egy ilyet kitalálni. Mellesleg Meyer úgy írja le az átváltozást, hogy a szemem előtt az jelenik meg, amikor egy rajzfilmben a kutyának fürdés után hirtelen szétáll a bundája és olyan lesz, mint egy szőrős labda, egyik pillanatról a másikra.
Na, Meyer szerint valahogy így néz ki, mikor az emberből farkas lesz.
És mellesleg szeretnek félmeztelenül mászkálni.

Aztán, az egész könyv olyan szinten szájbarágós, hogy attól minden ember, akinek minimum átlagos sebességű felfogása van, egy idő után agyvérzést kap. Valaki legyen kedves mondja meg Meyernek, hogy az olvasó a karaktereivel ellentétben nem fogyatékos, és nem kell neki mindent százszor elismételni (két oldalanként), mert anélkül is felfogja, köszi.
Én például elsőre is tökéletesen megértettem, hogy Edward gyönyörű, tökéletes, hűvös, és olyan, mint a márvány, ahogyan azt is, hogy Jacob óriási, magas, forró, és mindketten szépen tudnak mosolyogni. Nem kellett volna ám minden egyes nyomorult mondatban megismételni!
Egyébként a stílusa, még emellett is, javult valamennyit az első könyvhöz képest. A leírások egészen jól mennek neki, már nem akarja annyira nevetségesen túlbonyolítani az ügyet, ezzel a részével nem volt semmi problémám, szépen oldotta meg. 
Viszont párbeszédet még mindig nem tud írni, és a mondatvégi írásjelek helyes használatával se nagyon van tisztában. Most vagy nem tudja, hogy felkiáltójelet csak óhajtó, felszólító és felkiáltó mondat végére teszünk, vagy Bella gondolatban folyton ordibál.  

Mellesleg a kedves "írónő" annyira tökéletes románcot akart írni, annyira csodálatos szerelmet akart bemutatni, hogy az egész nevetségesen sok és értelmetlen lett.

És akkor szereplők. 
Bellát én olyan szinten rühellem, hogy simán képen tudnám törölni egy vascsővel egymás után annyiszor, amennyiszer csak az energiából telik. Ilyen önző ember a világon nincs. A barátait minden további nélkül kihasználja, és Jacobon kivételével az összes esetében még csak eszébe sem jut, hogy ezt talán esetleg véletlenül nem így kéne. Az apját elvileg nagyon szereti, mégis hülyének nézi, nem tiszteli (inkább meg se nézném, hogy én mit kapnék ha a szüleimet a keresztnevükön szólítanám), ha arról van szó, könnyedén áttapos rajta. Annyit nyafog és hisztizik, hogy az már egyenesen lehetetlen, nem egyszer komolyan már csak nevettem rajta, hogy mit össze nem problémázik. 

Bírom, amikor Robert Pattinson a Twilight-ról beszél :D

Mellesleg a karaktere tele van ellentmondásokkal. Még az előző könyvben Meyer leírta, hogy nehezen barátkozik meg hasonlók, ennek ellenére már ott tartunk, hogy mióta Forks-ban lakik, öten szerettek bele. Egyszer elmondja, hogy ő milyen nagyon érzékeny, aztán gátlástalanul átgázol mindenkin, mert jé, ott volt Edward. Bellával nem az a baj, hogy kidolgozatlan - kidolgozott ő, csak elviselhetetlen. 
Edward kellő képen üres, pont mint eddig. Jacob egy fokkal jobb volt, viszont ő tipikusan az a kétdimenziós karakter, akitől falnak megyek, de legalább nem olyan üres és semmilyen, mint kedvenc mélyfagyasztott márványszobrunk. 
És megint csak az van, hogy a mellékszereplők sokkal, de sokkal érdekesebbek. Sam Uley története érdekelne, Alice bővebb háttérsztorija is érdekelne, Carlisle egy szerethető karakter, Charlie egy igazi jó szülő-figura, akit szintén meg tudok kedvelni, és Meyer pont ezekre a karakterekre fordítja a legkevesebb figyelmet. 

A kirohanás részének vége, lenyugodtam, és most erről egy kicsit mélyrehatóbban is szeretnék beszélni. 
Mert van annak oka, hogy én ennyire utálom ezt a szériát. 
A kisebb baj az, hogy borzalmasan rossz, mégis Besteller, míg más fantasztikus írók sokszor a kiadásig sem jutnak el. Egy lapon emlegetik a Harry Potter-sorozattal, holott a kettőnek annyi köze sincs egymáshoz, mint a gumicsirkének a csokitojáshoz, ugyanis ez mind cselekményileg, mind karakter-kidolgozás terén, mind cselekményileg egy nagy nulla, a Harry Potter viszont valóban hatalmas és értékes alkotás. 
Azért szeretik olyan sokan, főleg egy bizonyos korban, mert könnyű olvasmány, nem kell túlzottan megerőltetnie az embernek az agyát olvasás közben, én is nagyon gyorsan végeztem vele, legalábbis ahhoz képest, hogy mennyire nem bírtam huzamosabb ideig a kezemben tartani, mert mindig felidegesítettem magam. Van benne egy eltúlzott, nyálas románc, egy valamennyire misztikus, fantasys világ, és ez egy bizonyos korban bőven elég. 
De a nagyobb baj az, hogy kegyetlenül képes befolyásolni az olvasóit. Ugyanis a célközönség a tizenévesek, akiknek most alakul ki a világképe és a saját gondolkodásmódja, és A Twilight egyenesen rájuk erőszakolja a véleményét. Nem megmutatja, hogy így is lehet, hanem Meyer tényként kezeli a saját elképzeléseit és (sokszor vallási) elveit. Utánaolvastam a témának, és azt láttam, hogy nem csak én gondolom így, hanem rengeteg szakértő is: az Alkonyat nem azoknak való, akik az eredeti célközönség, szörnyen befolyásolja a fiatalok világnézetét és végérvényesen káros. Mert lehet, hogy Meyernek nem ez volt a célja, de így sikerült, és ez már a filmekben is átjött, a könyvekben meg még inkább. Bellát pozitív szereplőnek állítja be, és ahogy láttam, sok fiatal példaképének tekinti, és ez valami borzalmas, mert azért egy bizonyos kor után még a vak is látja, hogy Bella borzasztóan rossz ember, és semmiképp sem szabad olyanná válni, mit amilyen ő. 

Szóval, ez van. Nem véletlenül szúrja a szemem annyira ez a széria. Mert az egy dolog, hogy borzasztóan rossz, de még emellett káros is. 

A vicc, hogy a borító nagyon tetszik, még jobban, mint az előző. Bár megint csak köze nincs a könyvhöz, de már nem is vártam el. Az elvárásaim ezzel a könyvvel kapcsolatban valahol a mínusz végtelen és Bella IQ hányadosa között mozgott. 

Nincs kedvenc idézet, ne is várjátok. 
És eszetekbe ne jusson elolvasni, a tízen-egynéhány éves lányoktól meg tessék elzárni. Gondolom fiúknak még csak eszébe sem jut, bár ki tudja. 
Ha valaki nagyon kíváncsi a sztorira, nézze meg a filmet (ilyet se mondtam még). És nézzen el Caius Volturi mellett a kedvemért (Giger nem tette túl magát rajta, hogy Jamie Campbell Bower szerepet vállalt ebben a förmedvényben).

És kedves bloggerek, akik annyira kértétek: NEM olvasom tovább. Nem fogadok többé. Téma lezárva :D 

Stephenie Meyer - Alkonyat

Oldalszám: Nem mindegy? Túl sok.
Kötéstípus: Szerencsére nem viszi ki az ablakot, az a lényeg.
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft. - Szégyen, hogy kiadták.
Eredeti cím: Twilight
Fordító: Rakovszky Zsuzsa - Részvétem.
ISBN: Úgysem akarsz rákeresni
Országos megjelenés: Akarom mondani, a pokol kapujának megnyitása: 2008.08.15 
Termékkód: Mindek, úgysem akarod megvenni

Fülszöveg:

Nem másolom be, úgysincs köze a könyvhöz. De tényleg nincs. Még véletlenül értelmes, érzésekkel rendelkező személynek állítaná be Bellát, és becsapni az embereket csúnya dolog. Bezony. 

Figyelem! 
A bejegyzést rajongóknak egyáltalán nem ajánlom! Csak saját felelősségre, és ne mondja senki, hogy én nem figyelmeztettem. Köszönöm.

Én igazán nem tudom, mi vett rá, hogy kézbe vegyem ezt a förtelmet. Akárhonnan nézem az ügyet, mindig oda jutok, hogy mazochista vagyok. Azt hiszem, ez egy olyan tény, amit el kell fogadnom. Hát, ha valamire, akkor arra jó volt ez a könyv, hogy ezt tudassa velem. Meg, tulajdonképpen ajtótámasznak is jó. Meg remekül megfelel gyújtósnak… Fával fűtünk, ilyesmik… Értitek ti.

De most komolyra fordítva a szót, én ebből tényleg egy normális, átlagos értékelést akartam összehozni, de aztán rájöttem, hogy nem megy. Semmit sem tudnék „egyszerű, semleges véleménynek” beadni, ami csöpög a gyűlölettől.

Szóval, a vége az lett, hogy csak leírtam, amit gondolok erről a könyvről. Mondhatnám, hogy nem éreztem csodálatos kárörömöt minden egyes becsmérlő szónál, amit leírtam. Mondhatnám, de hazudni nem szeretek.

Kezdjük ott, hogy történet. Hát, van egy lány (egy elképzelhetetlenül, fokozhatatlanul, az olvasó szempontjából már-már kegyetlenül idegesítő lány), aki elköltözik az apjához egy eldugott mini-városba, ahol soha nem süt a nap. A szüleit mellesleg, kínzó belső monológjaiban a keresztnevén szólítja, amiért vertem a fejem a falba (pedig az övét szívesebben használtam volna ily célokra). Itt, ebben az eldugott kis városban megismerkedik Edward-dal, aki csillámpóni (nem vagyok hajlandó vámpírnak hívni), villámsebességgel egymásba szeretnek, Bella felfogja, mi Edward, aztán ezen szenvednek egy ideig, meg mondogatják, hogy mennyire nagyon oda-meg vissza vannak a másikért, aztán jön egy rakat másik vámpír (nem, nem vámpír), az egyiknek támad egy ötlete, miszerint Bella remek illatosító lenne a kocsijába, és elhatározza, hogy levadássza. Mert hogy ő nem vega – ez is mekkora eszement zagyvaság már. Akkor ott lesz egy „izgalmakkal teli jelenetsor”, amibe majd’ belealudtam, aztán Bella és Edward szenvednek még egy darabig ezen a csillámpóni témán, és vége.

És ezt halál komolyan mondom. Semmi más nem történik a könyvben. Az írónő (vagy mi a szösz, nevezzük inkább unatkozó emberkének, aki ért a néphülyítéshez) folyamatosan maga ellen beszél. Először előadja, hogy Bella milyen antiszociális, meg hogy az egyetlen barátja az anyja, aztán meg a következő oldalon mindenki körülrajongja, meg egyből hárman szeretnek bele (és ebbe még Edward-ot bele sem számoltam!). Aztán, a könyv olyan tud lenni, mint egy beszélgetés, amit két olyan ember folytat, akik csak felszínesen ismerik egymást. Kifogy a témából, és elkezd dumálni az időjárásról! Minden egyes oldalon minimum egy nyamvadt leírást kapunk az aznapi időjárás aktuális állapotáról. Még csak nem is érdekes, vagy változatos téma, mert az esetek kilencven százalékában esik az eső!

És ha már írás. Meyer fogalmazásán kínosan egyértelműen látszik, hogy nagyon próbálkozik – és nagyon nem megy. A kedvencem: „…megpróbáltam benézni a bőre alá.” Egy: minek nézegetnél a bőre alá, ha már egyszer így is diszkó gömb? Kettő: mi a jó fenének nézelődnél te valakinek a bőre alatt? Beteg állat. Bocsánat. Hosszú, nagyon-nagyon (feleslegesen) hosszú mondatok szólnak arról, hogy Edward milyen gyönyörű, tökéletes, meg vonzó. Ezeket a szavakat ezennel hivatalosan is kitöröltem a szótáramból, egy életre elegem lett belőlük, köszönöm.

És ha valamit véletlenül jól írna le, akkor az utolsó pár szóban elrontja, és nevetségessé teszi. „Fehér, rövid ujjú inget viselt, de nem gombolta be, és a nyaka fehér bőre megszakítás nélkül olvadt mellkasának márványos fehérségébe, tökéletes izomzatát többé már nem rejtette-sejtette pulóver.” – Most komolyan, ez mi akar lenni…?

Aztán: Bella összes emberi reakciói a nevetés, az elpirulás, és a sírás. Ezeket viszont minden mennyiségben képes csinálni. Ha nem lett volna egy önsajnálás-mániában szenvedő évfolyamtársam, azt mondanám, ennyit könnyezni fizikailag lehetetlen. Egyébként Edward meg csak rosszabb ezen a téren. Ő összesen nevetni képes, meg néha látni a csillámló fején, hogy dühös. Wow, ezt a bőséges írói eszköztárat!

Aztán, Meyer nincs tisztában a mondatvégi írásjelek helyes használatával. Mikor is tanítják, másodikban? De tényleg. Minden második mondat felkiáltójellel végződik! A kijelentő mondatok is! Ennek! Így! Nincs! Értelme! Na, most képzeljük el ezt egy egész könyvön keresztül, és meg is van az az agyvérzés.

Jól van. Szóval, a könyv belefullad a szóismétlésbe, a sztori nem sablon, hanem szimplán csak semmilyen, néha túlontúl gyors, néha olyan lassú, hogy az ember egy nagy horkoló hulla-halommá unja össze magát olvasás közben. De mondjuk, hogy ez még nem ütötte ki nálam a biztosítékot. Na de akkor mi volt az?

A karakterek. Elsősorban Bella. Én még egy ilyen katasztrofális főszereplőt soha… Akkor higgadtabban. Khm. Bella nem okos, nem bátor, nem ésszerű, nem… Egyszerűen csak semmi sem, aminek egy szerethető, vagy legalább elviselhető főszereplőnek lennie kéne. Nem, ne legyen egy karakter tökéletes – no de ennyire borzalmas sem. Egy darab pozitív tulajdonságot nem tudnék elmondani, ami jellemezte. Egyet sem. Egy vérbeli mártír, emellett meggondolatlan, abszolúte nem érdekli a környezete. Képtelen észrevenni, hogy Edward folyamatosan vívódik (pedig őt elvileg szereti. Még mondja is. A többiekről nekem senki nem tudná beadni, hogy szereti őket, de őt papíron igen), csak az érdekli, hogy neki jó legyen. Az apja hidegen hagyja, holott ha van jószívű szereplő ebben a könyvben, akkor az ő. Sorra hozza a rossz döntéseket, csak mert miért ne, és mindeközben néha elpirul, nevet és bőg. Micsoda változatos gesztusok! Micsoda fantasztikus viselkedés! Igazi példakép minden tizenéves számára! Remélem érezni, hogy ez a pár mondat belefullad a szarkazmusba.

Aztán Edward. Most mit mondjak? Csillog a napon, meg sokat nevet, tökéletes, gyönyörű, és vonzó, meg hol meg akarja enni Bellát, hol ágyba vinni. Nem ítélek én el senkit a vágyai alapján, de most akkor Edward vagy hasadt személyiség, vagy csillámpóni, vagy már tudom is én mi. Logika nincs benne, az is biztos, de még akkor is értelmesebb, mint Bella valaha is lesz.

Az egyetlen pozitívumon, hogy vannak érdekes karakterek. Az már más kérdés, hogy Meyer ezeket valószínűleg puszta véletlenből alkotta, és háttérbe is szorítja őket, de vannak.

Aztán. Vámpírok. Vagy valamik. A csillogástól elkap a röhögőgörcs, akárhányszor gondolok rá. Na meg ettől a vegetáriánus dologtól is. Meg úgy nagyjából mindentől. Mert nem elég, hogy a könyv darabokra szaggatja a vámpír-mítoszt, nem elég, hogy Dracula térdét átölelve, meredt tekintettel hintázik a sarokban, nem elég, hogy tulajdonképpen a vámpírok minden tekintélyüktől megfosztattak Meyer által, nem, nem elég. Még valami eszement függőknek is be kell őket adni! Most mondjátok, hogy nem ez jön le. Mondjátok, hogy nem úgy festenek, mint valami drogosok, akik éppen most állnak le a szerről, és Bella meg a díler, akinek csak nehezen tudnak ellenállni. Na ugye, hogy nem tudjátok mondani! Tudtam én.

Már azt sem tudom, mit mondjak. Ez a könyv szinte minden téren pocsék. A szivárvány minden színében. Hogy mi van a többi részben, azt csak a filmekből tudom, de ennél messzebbre én nem megyek, ezt is majdnem az ablak bánta. Hogy én több ilyen magát írónak nevező emberkék által felöklendezett, két lábon járó katasztrófákról szóló, elsősök módjára megírt, fájdalmasan borzalmas sztorikat nem olvasok, az is biztos. Bella, ásd el magad. Vagy valami. Akármi, csak ne szóljon róla több könyv, mert beperelem Meyert az olvasók kínzásáért.

Borító:

Hagyjatok békén, rá sem tudok nézni. A vicc az, hogy amúgy nem lenne rossz, egyszerű (bár a könyvhöz nem tudom, mi köze, de az részletkérdés. Ha mindenbe belekötök, száz éves koromig itt fogok ülni, az meg azért nem tesz jót a hátamnak), és egészen jól néz ki… De a büszkeségem szegény már azzal sokat veszített, hogy egyáltalán elolvastam ezt a valamit, hát még ha leírom, hogy tetszik a borító!

Kedvenc idézet:

Ne röhögtessetek.

Rövid összefoglalás:

Ha még egyszer valaki azt meri nekem mondani, hogy azért utálom az Alkonyatot, mert nem olvastam a könyvet, ezzel a véleménnyel fogok képen törölni, köszönöm megjegyzését.