John Green - Alaska nyomában

Kiadó: GABO
Oldalszám: 292
Eredeti cím: Looking For Alaska
Fordító: Szabados Tamás
ISBN: 9789636899387
Országos megjelenés: 2014.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.


Véleményem:
Túl sok mindent nem vártam ettől a könyvtől, ha nagyon őszinte akarok lenni. De milyen jó is ez a hozzáállás, mert különben nem ért volna ekkora pozitív csalódás.

Szóval, van nekünk itt egy srác, akinek eddig nem igazán jött össze ez a barátkozás dolog, így hát elmegy egy bentlakásos iskolába, ahol az apja is tanult anno, megkeresni a Nagy Talánt. Miles, vagy ahogy mindenki ismeri, Pufi, itt nem hogy be tud illeszkedni, de igazi barátokat talál, szerelmes lesz, és éli a kamaszok szabályszegő, filozofálós, ivós életét. Csakhogy ezzel nincs vége a történetnek, ugyanis a könyvet kettéosztja egy tragikus esemény; Alaska halála.

Ezen kívül egyelőre csak a Csillagainkban a hibát olvastam John Greentől. Bár azt a könyvet kifejezetten utálom és elég részletesen ki is fejtettem, hogy miért, nem mondtam le azonnal az íróról. Tetszett a stílusa és az is azonnal leesett, hogy értelmes emberről van szó, csak ott nagyon félresiklott valami. Szóval nem adtam fel, de azért így is elég sokáig tartott, mire rávettem magam, hogy a kezembe vegyem más könyveit is.

Sokat végül is nem vártam az Alaska nyomábantól, de annál többet kaptam.
Sok értékelést elolvastam moly-on, mert kíváncsi voltam, hogy ki hova teszi magában ezt a könyvet, és érdemes volt. Sokan írják, hogy Pufi szomorúságra hajlamos, Alaska pedig depresszív kamasz, míg mások azt mondják, hogy túl sok a dráma és nem tudják átérezni ezt a világfájdalmat.
Ilyen szempontból talán tényleg kétféle kamasz van; aki főszereplőinkhez hasonlóan hajlamos a szomorúságra és a világfájdalomra, és aki nem. Na most én egyértelműen az előbbiek táborát erősítem és valószínűleg ezért is tudtam ennyire átérezni a dolgokat ebben a könyvben. Akire viszont a második igaz, az valószínűleg se érteni, se élvezni nem fogja, és ez teljesen rendben van.
Az a helyzet, hogy ez a téma nyilván nem ennyire egyszerű, mint ahogy én most leírtam, nem is ennyire fekete-fehér, de egész könyveket lehetne szerintem megtölteni vele, és ennek nem feltétlenül itt van a helye és ideje. Szimplán csak fogadjuk el, hogy ez nem mindenkinek való könyv, de ettől még nem lesz se jó, se rossz összességében.
Jelenleg a lényeg az, hogy nekem eléggé való, mert még mindig én vagyok az egyeduralkodó ezen a blogon, bár Baróka egyre gyakrabban lázadozik ez ellen.

Több dolog is van, ami nagyon tetszett ebben a könyvben.
Az egyik Pufi karakterfejlődése és ahogy keresi a helyét az életben. Úgy jött el egy bentlakásos iskolába, hogy nem gondolt semmi konkrétra, ténylegesen a Nagy Talánt kereste. Napról napra változott a világképe, kereste az élet értelmét, és ehhez egy valami kellett - hogy kimozduljon a komfortzónájából. Ez mindenkinek nehéz, csak más mértékben, és szükséges. Mindig helyesen cselekedett? Dehogy. De ez is beletartozik a dologba. A ballépéseiből tanul az ember, ráadásul csak az nem hibázik, aki nem is próbálkozik.

Én személy szerint a könyv hangulatát is nagyon szerettem. Tetszettek a balhék és a karakterek, akikkel főhősünk összebarátkozott. Senki sem volt tökéletes és sokszor nem azt tették, ami helyes, de alapjáraton egyikük sem volt rossz ember. John Green szerintem nagyon jól kezelte itt azt, hogy a kamaszoknak néha tényleg komoly problémáik vannak, és ezekkel foglalkozni kell. Az Ezredes talán többet iszik mint kellene, dohányzik és folyton szabályokat szeg, de folyamatosan igyekszik, mert iszonyatosan szegényes körülmények közül jött, és szeretné szebbé tenni a saját és az édesanyja életét. Pufinak sosem voltak igazán barátai, az összes társaságát a szülei jelentették, és ki akarta próbálni, milyen élni. Alaska pedig olyan dolgokat élt át, amit egy felnőttnek sem feltétlenül lehet feldolgozni, nemhogy egy gyereknek.

A könyvben nyilván hatalmas szerepe van a halálnak és magának a halandóságnak. Na most ez az, amit John Green a Csillagainkban a hibában iszonyatosan rosszul kezelt, itt viszont nem - pedig ez volt előbb. A kettő között ezek szerint visszafejlődött, de ez igazából mellékes.
Ebben a könyvben fájdalmasan de mégis szépen mutatja be, hogy a halál az élet része, és senki sem mondta, hogy egyszerű, de valahogy el kell fogadnunk.
Alaskán keresztül a halál gondolata folyamatosan jelen van, akkor is, amikor a lány még él. Ott van a múltja, ott vannak az olyan megjegyzései, mint hogy azért dohányzik, hogy meghaljon és társai. Még akkor is, ha az utóbbiakat nem feltétlenül kellett komolyan venni, abban besegítenek, hogy a halál végig ott legyen a gondolataink peremén.

Amikor pedig Alaska meghal, a lehető legtöbb oldalról körüljárjuk a dolgot itt maradt barátain keresztül. A könyv második fele gyakorlatilag abból áll, hogy Pufi végigzongorázza a gyász fázisait. Eleinte tagad, aztán elhatalmasodik rajta a szomorúság, és nem kell hozzá sok idő, az Ezredessel együtt elkezdenek nyomozni, mert képtelenek elfogadni a tényt, hogy Alaska nincs többé. Keresik az értelmet az egészben, be akarják bizonyítani, hogy a dolog nem is baleset volt, hanem öngyilkosság, és időbe telik, mire rájönnek, hogy a végeredményt tekintve ez nem is számít.
Az egész tetejébe ott van még a bűntudat is, ami megint elég érdekes kérdéseket vet fel.

Választ kapunk-e bármilyen kérdésre? Tulajdonképpen nem. A legtöbb kérdés nyitva marad - hogy jogos-e a bűntudat, öngyilkosság volt, vagy baleset, mi van a halál után - mert végső soron ezek nem is számítanak. Ami számít, az a jelen, a jó emlékek, és az a valami, ami többé tesz minket, mint részeink összessége. Pufi nem ismerte sokáig Alaskát, és bár valóban beleszeretett, ő maga is elismeri, hogy egyszer talán el fogja felejteni. De megtanulta tőle, hogy nem szabad a múltban élni, de ami még fontosabb, nem szabad magunkba fordulni, mert az olyan helyekre vezet, ahonnan nem mindig sikerül megtalálni a kivezető utat.

Összességében nem tudom megmondani, hogy mennyire jó ez a könyv. Nekem nagyon sokat jelentett, de elismerem, hogy ennek az is lehet az oka, hogy most olvastam, ugyanis egy olyan állapotban vagyok, amiben mind a témája, mind az üzenete nagyon mélyen meg tudott érinteni. Lehet, hogy máskor nem adna ennyire sokat, de az is biztos, hogy mindenképpen tetszene és mindenképpen agyalnék rajta legalább egy pár órát.

Valószínűleg ezek után bátrabban nyúlok John Green könyvekhez, legfeljebb pofára esek. (Tudom, ne legyek ennyire optimista, még megárt)

Borító: 
Megint az a sárga plecsni. Ezen már a Csillagainkban a hibánál is kiakadtam, bár itt legalább nem olyan felháborító a szöveg rajta. Ne kilóra akarjuk eladni a könyveket, könyörgöm, ha jó, akkor megy az ilyen módszerek nélkül is. Az igazat megvallva ezt a rikító rózsaszínt sem tudom hova tenni, de ezeket leszámítva nem rossz. Csak hát ezeket leszámítva nem sok minden marad.

Kedvenc idézet(ek):
"– Istenem, nem akarok olyan ember lenni, aki csak üldögél, és arról nyavalyog, hogy mi akar lenni. Én egyszerűen csinálni akarom. A jövő elképzelése is egyfajta nosztalgia.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből."

"– Itt van Alaska dolgozata. Bizonyára emlékeznek, hogy az volt a feladat, fejtsék ki, mi a legfontosabb kérdés, amellyel az emberiségnek szembe kellett néznie, és az a három vallási hagyomány, amelyről ebben az évben beszéltünk, hogyan értelmezi ezt. Íme Alaska kérdése.
Egy sóhajjal megfogta a szék karfáját, és feltolta magát belőle, aztán felírta a táblára:

HOGYAN JUTUNK KI A SZENVEDÉS LABIRINTUSÁBÓL? A. Y

– Fenn fogom hagyni ezt a félév végéig – mondta. – Mert mindenki, aki valaha eltévedt az életben, gyötrelmesen ragaszkodik ehhez a kérdéshez. Egy bizonyos ponton valamennyien felnézünk, és rájövünk, hogy eltévedtünk az útvesztőben, és nem szeretném, ha elfelejtenénk Alaskát, és én sem akarom elfelejteni, még akkor is, ha az általunk tanulmányozott anyag unalmasnak látszik, mégis próbáljuk megérteni, hogy az emberek miként válaszoltak erre a kérdésre."

"De végül is nem hiszem, hogy csak anyagból állt. A többi része is minden bizonnyal újból beépül a világ folyamába. Most azt gondolom, hogy többek vagyunk, mint részleteink összessége. Ha Alaska genetikai kódját vesszük, és hozzátesszük élettapasztalatait és a többi emberrel ápolt kapcsolatait, aztán testének méretét és alakját is hozzávesszük, akkor sem kapjuk meg őt. Valami egész másról van szó. Van olyan része, amely több mint az általunk ismert részleteinek összessége. És ennek a résznek valahova lennie kellett, mert elpusztíthatatlan."

Röviden összefoglalva: 
Kellemesen csalódtam. Maradandó könyvélmény lett, szerethető karakterekkel és még szerethetőbb üzenetekkel. Témáját tekintve nem vidám, de mégis pozitív hangvétellel zárul. Értelmes YA könyvről beszélünk amiből sajnos egyre kevesebb van (pedig nem hittem, hogy ez lehetséges), szerintem érdemes elolvasni, főleg akkor, ha valaki hozzám hasonlóan falnak megy a Csillagainkban a hibától.

Rick Riordan - Az elveszett hős

Oldalszám: 544
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Heroes of Olympus: The Lost Hero
Fordító: Acsai Roland
ISBN: 9789633737477
Országos megjelenés: 2014.04.25
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Három ​vadonatúj hős.
Egy eltűnt félisten.
És egy átok, ami mindegyiküket pusztulással fenyegeti…

Percy Jackson visszatér… Vagy mégsem? Ugyanis minden nyom nélkül eltűnik a Félvér Táborból. Annabeth égre-földre keresi kedvesét, egyelőre eredménytelenül. Ám ugyanolyan rejtélyesen, ahogy Percy felszívódott, feltűnik egy Jászon nevű srác, aki semmire sem emlékszik a múltjából, viszont nagyon sokat tud. Például a küldetésekről, és – csak úgy mellékesen – folyékonyan beszél rómaiul, hogy a farkas-pótszülőkről már ne is beszéljünk…

Elhangzik egy újabb prófécia, és kezdetét veszi egy újabb küldetés – most már Jászon vezetésével. Közben kiderül néhány furcsa dolog… Jászonról is. Tényleg létezik egy másik Félvér Tábor, ahol a római istenek gyermekei nevelkednek, akik halálos ellenségei a görög félvéreknek? És a kedves olimposzi szülők vajon miért nem merik hallatni isteni hangjukat? Ki ejtette foglyul Hérát, az istenek hisztis, undok és bajkeverő királynőjét? Megéri kockáztatni érte az életüket?

Figyelem!
A bejegyzés spoilereket tartalmazhat a Percy Jackson és az Olimposziak sorozattal kapcsolatban!

Véleményem:
Nekem egyszer valaki azt mondta, hogy ezt a sorozatot jobban fogom szeretni, mint az Percy Jackson és az olimposziakat. Nem hittem neki. Hülyeség volt a részemről.

Ez a könyv igazából felvezeti, hogy mi is fog ránk várni a későbbiekben. Percy eltűnik, helyette viszont három idegen jelenik meg a Félvér Táborban, köztük Jason (nem vagyok hajlandó Jászonnak írni. Nem), akinek nincsenek emlékei, viszont meglepően jártas a római mitológiában. A három új jómadarunk máris küldetést kap, ki kell szabadítaniuk Hérát. Mozgolódnak a dolgok, az istenek hallgatnak, a következő Nagy Prófécia kezdetét vette, abban már biztosak lehetünk, hogy megvan három félisten a Hetek közül... Pörögnek az események és tulajdonképpen mindenki szenved.

Az elveszett hős egyértelműen egy egészen más, egy sokkal nagyszabásúbb sorozat bevezetése. A helyzet új, a szereplők újak és sokkal érettebbek, mint az előző sorozatban. Valahogy felnőttebbé válik az egész. És a kiadóknak - na meg persze Riordannak - még mindig van képük gyerekkönyvként beállítani ezt is. Engedjük el.

Megmondom őszintén, eleinte egy kicsit idegenkedtem az Olimposz hőseitől. Annyira megszerettem a Percy Jackson sorozat szereplőit, hogy nehezen tudtam elképzelni egy olyan könyvet, ahol már nem körülöttük forog minden. Percy ebben az első részben konkrétan benne sincs, és később sem ő lesz az egyedüli főszereplő. A szemszög is megváltozik, váltott lesz és E/3. És persze bejönnek a rómaiak, meg aztán ott van az új prófécia. Röviden és tömören: minden más, de azért mégsem teljesen, és ezzel a gondolattal meg kell barátkozni.

Valószínűleg nagyon jót tett az, hogy tartottam egy szünetet a két sorozat között. Ha hirtelen egymás után ugrok nekik, akkor valószínűleg hamarosan leteszem Az elveszett hőst, márpedig ez öreg hiba lenne.
Szóval igen, most felettébb boldog vagyok, amiért nem volt pénzem korábban Az elveszett hősre.

Újra és újra megállapítom magamban, hogy Rick Riordan egy zseni, akinek vér helyett folyékony szarkazmus száguldozik az ereiben. Úgy tűnik, egyre jobban belerázódik abba, hogy áthelyezze a mitológiát a 21. századba. A Percy Jackson sorozatban az ember ide-oda kapkodja a fejét, és hol ámuldozik egy-egy ötlet zsenialitásán, hol majd' megfullad a nevetéstől. Az elveszett hősben már mindent teljesen természetesnek vesz, és amikor végiggondolja, hogy mit is olvasott, leesik az álla. Semmi sincs agyonmagyarázva, de mindent meg fogsz érteni, akárhova nézel a világban, ott jelen van a görög - és most már római - mitológia, és ezt kezded mindennapi tényként kezelni. Egy biztos: a Percy Jackson fanok olyan pengék a görög és római istenvilágból, mint senki más. Mindezt úgy, hogy észre se veszed, mennyit tanulsz - mert igen, tanulunk belőle, és Riordannak ez is volt a célja. Én isten bizony kötelezővé tenném ezeket a könyveket.

Tehát a világ egyre csak tágul, egyszerűen zseniális az egész.
Ehhez jön egy pörgős és fordulatos cselekmény, amihez már hozzá is szokhattunk volna, csakhogy ehhez nem lehet hozzászokni. Mindig történik valami, és mindig minden probléma az utolsó pillanatban oldódik meg, de úgy, hogy az senkinek eszébe se jutna. Mivel újak a szereplők, újak gondolatmenetek és a megoldások is, és ezt is szerettem.

De amit külön imádtam ebben a részben, az az emberi tényező. És itt nem a karakteralkotásra gondolok.
Nem, itt arról van szó, hogy nem egy terv azért dől dugába, mert valaki valamit elront/valamire nem képes. És ez nem baj. Riordan rendszeresen kihangsúlyozza, hogy tévedni emberi dolog (mondta a süni és leszállt a drótkeféről), hibázni mindenki szokott, de ez nem jelenti azt, hogy utána fel kell adni. Nem szabad feladni, a körülötted élők, de elsősorban a magad érdekében. Mert ha feladod, akkor neked kell élni a tudattal, és ez nem könnyű, sőt. Fontos, hogy ismerjük a határainkat, de csak úgy lehetünk teljesen tisztában velük, ha rendszeresen feszegetjük őket. És nem kell hülyeséget csinálni, egyszerűen csak nekünk kell rájönni, hogy mi az, amire még képesek vagyunk, és mi az, amire nem.
És nem baj, ha valamit nem tudunk megcsinálni. Majd jön más, aki pont abban jó, és megteszi - ezért vannak a barátok. Mindenki másban jó, de ez így van jól.

És a másik: mindenki lehet hős. Ez az üzenet a Villámtolvajban indult, és azóta egyre szebb. Mivel most új főszereplőink vannak, még jobban átjön az egész. Mindenki főszereplő a saját történetében, és rajta múlik, hogy hős lesz-e. Ehhez nem kell megmenteni a világot. Ez valójában sokkal bonyolultabb, de mindenkinek magának kell rájönnie, hogy hogyan lehet hős.

Amit hiányoltam, az a humor. Voltak poénok, Riordan szerintem ha akarná se tudná levetkőzni a szarkazmust, és továbbra is szeretem a stílusát, de ez most közel sem volt annyira humoros, mint ahogy azt már megszokhattuk. Ezt igazából írhatjuk Percy hiányának számlájára, igazából mindegy is, nekem hiányzott.

Na és az új szereplőink.
Három szemszögből íródott a könyv. Jason teljesen tiszta lappal indul, egyáltalán nem emlékszik az életére, Piper és Leo pedig eddig nem tudta, hogy félisten. Mindegyikük küzd valamivel, mindegyiküknek megvannak a titkai. Szépen lassan megtanulnak bízni egymásban, és igazi barátokká kovácsolódnak a küldetésük közben.
Jason az élő példa arra, hogy egy karakter nem csak a háttérsztorijától lesz kidolgozott. Egyáltalán nem éreztem üresnek vagy sablonosnak, pedig semmit nem tudtunk arról, hogy mi történt vele eddig. Cserébe megtudjuk, hogy milyen ember, és ez pont elég. Kedvenc nem lett, de hát embere válogatja, ez nem a karakterkidolgozás hibája.
Piper eleinte nem volt szimpatikus, de aztán nagyon megszerettem. Egy olyan isten lánya, aki úgy tűnhet, egyáltalán nem illik hozzá, és egy olyan képesség birtokosa, amitől gyakorlatilag irtózik és utálja használni. Meg kell barátkoznia a helyzetével, a hamis emlékeivel Jason-ről és ha ez nem lenne elég, ott van a családja. Egyszerűen csak szeretném megölelgetni egy kicsit.
Leo pedig a személyen kedvencem, de hát ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül.
Leo valami olyannal küzd, amivel egy kicsit mindenki: feleslegesnek érzi magát. Úgy gondolja, ő a harmadik kerék, akinek soha senki nem veszi hasznát, mert hát nincs benne semmi extra, semmi hasznos. És persze a múltja se egyszerű, miért lenne. Riordan szereti gyötörni a szereplőit. Nem mintha ez új lenne.
Mindenesetre én imádom, és nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy ő hogyan fogja leküzdeni a problémáit.

Borító:
Odáig vagyok érte. Akárhányszor kinyitottam, vagy becsuktam a könyvet, megcsodáltam a borítót. Tökéletesen átadja a könyv hangulatát, és egyszerűen csak gyönyörű.

Kedvenc idézet(ek): 
"– Gaia? – rázta meg a fejét Leo. – Ő nem az Anyatermészet? Virágok a hajában, madarak énekelnek a vállán, és őzikék meg nyuszikák mossák helyette a szennyest.
– Leo, az Hófehérke – mondta Piper."

"– Aludj el szépen, kis ketrec! – zümmögte Piper. – Aranyos, álmos ketrec. Igen, egy köteg földes gyökérnek beszélek. Nem, nincsen ebben semmi furcsa."

"– Csak egyetlen ütést légyszi!
– Nem – mondta Piper.
– Kössünk kompromisszumot! Először megölöm őket, aztán ha kiderül, hogy jó szándékúak lettek volna bocsánatot kérek.
– Nem! – mondta határozottan a lány.
– Mek-értettem – engedte le az edző a botját."

Röviden összefoglalva: 
A Percy Jackson és az olimposziak sorozat rajongóinak szerintem nem nagyon kell ajánlani, mindenki más pedig azzal a sorozattal kezdjen, mert hát így van sorban.
Nem kell tőle félni, viszont én mindenképpen tartanék a helyetekben egy kis szünetet a két sorozat között. Nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy jobb, mint a Percy Jackson sorozat, mert ez nem teljesen igaz. Inkább csak máshogy fantasztikus.

Mark Lawrence - Tövisek hercege

Oldalszám: 336
Kiadó: Fumax
Eredeti cím: Prince of Thorns
Fordító:  Gy. Horváth László
ISBN: 9789639861398
Országos megjelenés: 2012
Moly.hu: XXX

Fülszöveg: 
Óvakodj a Tövisek Hercegétől…

Kilencévesen végignézte, ahogy anyját és öccsét meggyilkolják. Tizenhárom évesen már egy vérszomjas rablóbanda vezére.

Tizenöt évesen király akar lenni…

Elérkezett az idő, hogy Honorous Jorg Ancrath herceg visszatérjen a várba, amelynek egykor hátat fordított, és elvegye, ami jog szerint őt illeti. Mióta egy tüskebokor tövisein vergődve végig kellett néznie, ahogy Renar gróf emberei lemészárolják anyját és kistestvérét, Jorgot pusztán a harag vezérli. Élet és halál számára csak játszma – és nincs vesztenivalója.

Ám atyja várában ármány leselkedik rá. Ármány és fekete mágia. Bármennyire megingathatatlan is az akaratereje, legyőzheti-e egyetlen fiatalember az elképzelhetetlen hatalommal bíró ellenséget?


Véleményem: 
Tövisek hercege - avagy beszéljünk egy kicsit arról, hogy Magyarországon miért a legjobb könyvek kapják a legkevesebb figyelmet a fiatalok körében.
Nos, van erre egy magyarázatom, de az minden, csak nem kedves, így most megpróbálom a lehető legrövidebben és legvisszafogottabban felvázolni: sok a funkcionális analfabéta  Rohan a világ, a tizenéveseknek nem elég gyors dolog az olvasás, így elsősorban az egyszerű, könnyen emészthető (és ezzel együtt sajnos legtöbbször üres, sablonos és irodalmilag nagyjából értékelhetetlen) könyveket veszik a kezükbe többen. Ez, ha végiggondoljuk, egy épp ésszel felfogható folyamat, bár ettől még nem lesz kevésbé ijesztő és elkeserítő.
Mindenesetre ennek az eredménye az, hogy az előbb emlegetett ifjúsági könyvek a népszerűek, és azok, amik komoly értékeket képviselnek, rengeteg munka van a hátterükben és irodalmi szempontból elismerést érdemelnek, nagy általánosságban háttérbe szorulnak.
És itt nem csak a Tövisek hercegére gondolok, csak már érdemesnek tartottam felhozni a témát, mert egyáltalán nem ez az első alkalom, hogy olyan könyvbe botlok, ami ezerszer több figyelmet érdemelne.

Na de akkor térjünk is rá a könyvre, hadd üljön el egy kicsit a felháborodás, mielőtt a bejegyzés végére értek.
Van itt nekünk egy darabjaira hullott, velejéig romlott világ, egy visszafejlődött civilizáció, rengeteg vérrel, mágiával és visszatérő holtakkal fűszerezve, egy olyan főszereplővel a középpontban, akit egyszerre imádok és álmodok rosszakat tőle.
Főszereplőnk csupán 9 volt, amikor anyját és testvérét a szeme előtt gyilkolták meg, mindezt ő egy tövisbokorba akadva nézte végig. Később majdnem belehalt sérüléseibe, de felépült, és 10 évesen meglépett egy rablóbandával, aminek 13 évesen már ő a vezére.
Jorg arra készül, hogy elfoglalja a trónt, ami őt illeti, és kezdjen valamit azzal a hulladékhalommal, ami régen a világ volt.

Na most, az első, amiért ez a könyv tapsot érdemel, az a világ.
Itt gyakorlatilag minden odaveszett, ami most van, és ez már több száz éve történt. Nincs technika, feudális rendszer uralkodik, a holtak csak úgy oda-vissza mászkálnak a világok között. A gazdagok kedvükre játszanak, a becsület a nagyok között semmit se jelent, szegénység van - en bloc borzalmas az egész, de ahogy én a társadalmat elnézem, könnyen el tudom képzelni, hogy egyszer ide jutunk, és ehhez még mágia se kell.

Először nem igazán értettem, hogy hova akar menni ez a történet, de gyorsan leesett. Az elején összefutunk Jorg bandájával, aztán felgyorsulnak az események, az olvasó meg csak kapkodja a fejét. Nagyon tetszett a cselekmény, egy olyan könyv ez, melynek olvasása közben gyakran nyomorultul érzi magát az ember, de attól még nem tudja és nem is akarja letenni. Egyszerűen csak tökéletesen át tudtam érezni a helyzetet, és ez jobban fájt, mint azt elsőre gondoltam volna.
Megvannak a csavarok is, a világ a szemed előtt épül fel, és rengeteg dologra egyáltalán nem számítottam.

És akkor ott van még az érzelmi része is a dolognak. Itt ugrik a majom a vízbe.
Ez a könyv konkrétan elejtett félmondatokkal olyan hihetetlenül jól ábrázolja azt, hogy mennyire borzalmas emberek és emberi tulajdonságok vannak, hogy arra azóta se találtam meg a megfelelő szót. Alig-alig villant meg pozitív dolgokat ilyen téren, és az ezzel a legnagyobb baj, hogy mindennek van benne igazságalapja. Egy királytól meg lehet venni a felesége és a gyereke - az egészen kicsi gyereke - megölését, csak mert a bosszú politikailag nem lenne jó lépés. Egy rablóbanda néhány tagja ezerszer jobb ember, mint a nemesek bármelyike. Aki lelketlenül, kegyetlenül játszik, csak az érheti el, amit akar.

Fájt ez a könyv, de ennek ellenére - sőt, inkább épp ezért - imádtam. Nem készültem fel rá, hogy ennyire el fog taposni lelkileg, de szerintem erre nagyon sok mindenkinek lenne szüksége. A Tövisek hercege egészen biztosan sokak szemét képes lenne kinyitni, ha kézbe vennék.
Mindez persze nem menne igazán jó fogalmazás nélkül, de szerencsére az is megvan.

Karakterek: 
Jorg egyedül el tudná vinni a hátán a könyvet.
Végre egy olyan főszereplő, akinek tragikus a múltja, és utána nem dalolászva megy tovább, hogy "én most akkor néha szomorú leszek, de amúgy boldogan élem világomat", hanem ténylegesen beleőrül az esetbe, és közveszélyes szociopatává válik. Jorg kiszámíthatatlan, nem lehet tudni, mikor kapja el egy dühroham, érzelmeivel ő maga sincs tisztában, valószínűleg képtelen lenne leírni, milyen szeretni valakit (akkor is, ha ő is megteszi néha), törtet előre és nem riad vissza attól, ha át kell taposnia másokon.
És mindez nem meglepő. Kilenc éves volt, amikor egy tövisbokor fogságába esve végignézte a kistestvére és az édesanyja brutális meggyilkolását. Ez nem egy olyan dolog, amit lazán kihever az ember. Az, hogy Jorg szociopatává válik, egy teljesen normális következmény.
Semmi áron nem mondanám jó embernek, attól sajnos igen fiatalon távol került. Tény és való, hogy még így is jobb sok szereplőnél, de a kettő messze nem ugyanazt jelenti.
Nem, Jorg főszereplő, de egyértelműen antihős, nem pedig hős. Hogy később mi lesz, azt nem tudhatom, de egyelőre így állunk.
És ez megint egy olyan dolog, ami rettenetesen tetszik. Jorg törtető, erőszakos és önző, de valahol az ember szurkol neki, hogy elérje amit akar - én speciál utálni sem tudom, sőt. Megértettem, hogy mi történt vele, hogy hogyan jutott ide, és ezt nem lehet felróni neki. Egy beteg ember, és ha ezt elfogadod, akkor mindjárt más szemmel látod.
Nem mellesleg zseni, nekem meg beteg zseni fétisem van.
Szóval le a kalappal Mark Lawrence előtt, mert azért kevesen vállalják be, hogy antihős szemszögéből írnak regényt.
Ami szintén jó, hogy Jorg mellett még más karakterek kidolgozására is jutott elég ideje. Ott van Makin és a Núbai, akik bár nem kifejezetten jó emberek, de nem is rossz lelkűek, hiába tettek szörnyűségeket. Mindketten értékes gondolatokat adtak hozzá ehhez az egészhez, és mindkettőjüket sikerült megkedvelni egy kicsit, főleg az utóbbit.

Borító: 
Odáig vagyok érte. Tökéletesen átadja, hogy mi ez a könyv, milyen hangulatra számíts és miről van itt szó. Gyakorlatilag beleszerettem.

Kedvenc idézet(ek):
"A gyűlölet akkor is életben tart, ha a szeretet kudarcot vall."

"Lehet, hogy mindennap meghalunk. Lehet, hogy minden hajnalban újjászületünk, egy kicsit megváltozva, egy kicsivel odább az úton. S ha már elegendő nap áll közénk meg a közé, aki voltunk, akkor idegenek leszünk. Lehet, hogy ezzel jár, hogy felnövünk. Lehet, hogy felnőttem."

"Az értelem színlelésébe csomagoljuk vad és titokzatos világunkat. Tudománnyal és vallással fedjük be a felfogóképességünkben tátongó űröket, és úgy teszünk, mintha rendet csináltunk volna. És többnyire be is válik ez a tettetés. A felszínen szánkázunk, és fütyülünk az alanti mélységekre. Szitakötőként cikázunk ezer méter mély tavakon, zavaros útvonalakat követve értelmetlen célok felé. Amíg fel nem nyúl valami a hideg ismeretlenségből, hogy lerántson bennünket."

"– A megfélemlítés és a mulattatás állami fegyverek."

Röviden összefoglalva:
Ez a könyv fájni fog és talán a gyomrodat is megviseli, de hidd el, hogy túl sok mindenről maradsz le, ha nem olvasod el, ahhoz, hogy kihagyd. Én mindenképpen ajánlom, már tűkön ülök, hogy a kezembe vehessem a folytatást.
Csak sajnos valaki nem hozta el. Valaki. (Khm, ne is törődjetek velem, akinek szól az érti.)

Jennifer A. Nielsen - Az Árnytrón

Kapcsolódó: A hamis herceg, A szökött király

Oldalszám: 344
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Ascendance Trilogy 3: The Shadow Throne
Fordító: Szujer Orsolya
ISBN: 9789633993347
Országos megjelenés: 2015.11.27
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Egy ​háború. Túl sok véres csata. Vajon megmentheti-e a király az országát, ha a saját túlélése is kétséges?

A háború elérte Carthyát. Az ország minden ajtaján és ablakán bekopogtat. És amikor Jaron megtudja, hogy Vargan király elrabolta Imogent, hogy térdre kényszerítse Carthyát, az ifjú király felismeri: az ő feladata, hogy vakmerő mentőakcióba fogjon. Ám minden, ami elromolhat, az el is romlik.

Barátai szétszóródtak Carthyában és a környező országokban. Utolsó, kétségbeesett próbálkozásként, hogy megóvja országát a pusztulástól, Jaron elindul talán utolsó útjára, hogy megmentsen mindent és mindenkit, akit csak szeret.

Ám még pengeéles esze sem elég ahhoz, hogy elhárítsa a hatalmas veszélyt, ami őt és országát fenyegeti. Vajon útközben elveszti azt, ami a legfontosabb? És a végén vajon ki foglalhatja el Carthya trónját?

Véleményem:
Édes istenem, én ezt a trilógiát nem győzöm dicsérni. Valahogy már szent célomnak tekintem, hogy minél több emberrel ismertessem meg. Mindenesetre azt továbbra sem vagyok képes befogadni, hogy miért ismerik ilyen kevesen, és újra és újra felteszem magamnak a kérdést, hogy hova szublimált a fandom - mert hát nekem automatikusan az jön, hogy annak lennie kell.

Na de.
Giger szokásához híven értelmes megnyilvánulással indítja a gondolatsort.
Ebben a részben kitörik az a háború, amit már a Hamis hercegben is éreztünk jönni. Jaron Carthya királya, akit három oldalról támadnak, holott egy országgal szemben se lenne könnyű dolga. Imogent elrabolták, az ifjú uralkodó azt se tudja, hol áll a feje, márpedig ezt a háborút csak és kizárólag ésszel nyerheti meg, mert puszta erővel esélye sincs.

Eléggé sablonos megállapítás, de ez a könyv egy remek trilógia méltó lezárása. Pontot tesz ennek a történetnek a végére, úgy, hogy közben van egy önálló cselekménye, amiért már önmagában megéri elolvasni. Jaront egy árvaként ismertük meg, a második részben végre királlyá vált, most pedig végleg felnőtt, és ezt nagyon jó volt nézni. Végig megtartotta az értékeit és elveit, tulajdonképpen alig változott valamit - igazából csak érettebb lett, és megismerkedett a barátság fogalmával. Az előző résszel kapcsolatban már épp eleget ömlengtem arról, hogy mennyire remek karakter, és hogy a szerző milyen szépen közvetíti - az egyébként szintén nagyon szép - üzeneteit az ő karakterén keresztül.

Ez a harmadik rész szól mindarról, amiről az eddigiek, és hozzá még a hűségről és a felnőtté válásról. Eszerint a trilógia szerint a felnőtté válás nincs korhoz kötve, és ezt a véleményt csak osztani tudom.
Mert valahol mindegy, hogy hány éves vagy, ugyanúgy lehetsz úgymond "gyerekes" és teljesen érett is 16 évesen, mint ahogy 36 évesen. A kor csak egy szám, a kérdés az, hogy hogyan tudsz kezelni bizonyos helyzeteket.

Amit még nagyon szépen bemutat ez a könyv, az a becsület, illetve itt a háttérben azzal is foglalkozik, hogy pontosan mit is jelent jó embernek lenni.
Az, hogy valaki jó ember, avagy sem, a döntéseiben nyilvánul meg, semmi másban. Nem számít sem a kor, sem a származás, se semmi más, csak a tettek. Ugyanakkor azt is bemutatja, hogy ez a dolog nem szimplán fekete-fehér. A jó emberek is tesznek rossz dolgokat, ahogy a rosszak is jókat, ráadásul sokan napok alatt is rengeteget változnak.
Hogy én mit gondolok a témával kapcsolatban, az a saját dolgom, ahogyan mindenki másnak is, de a könyv ilyen téren is gondolkodóba ejtett. Nem erőlteti rád a véleményét, egyszerűen csak arra ösztönöz, hogy gondold át a témát, és ne ítélkezz túl gyorsan, mert az sosem vezet jóra.

Ez a trilógia az ehhez hasonló nagyobb kérdésekre, fontosabb témákra fekteti a hangsúlyt, és nem győzöm elégszer elmondani, hogy ezek miatt mennyire megérdemli az olvasók figyelmét. Tény és való, hogy nincs túl sok jól kidolgozz karaktere, de nem is ez a lényeg, a hangsúly Jaronon van. Az is igaz, hogy néhol egy kicsit túl gyors, de még így is ad időt az agyalásra, és én itt ezt valahogy egy kicsit fontosabbnak érzem, mint magát a cselekményt.

Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy én nem izgultam végig az egészet. Jaron észjárása valami eszméletlen, nagyon sokszor tudott meglepni. Az a jó, hogy az írónő nem árul el mindent, sok dologra csak utal, és mi is csak akkor szembesülünk Jaron valódi terveivel, amikor az ellenségei. Így egyrészt sosem laposodik el a történet, másrészt odáig vagyok az ilyen csavarokért. Olyan ez nekem egy kicsit, mint ajándékokat bontani. Nem tudod, mi van benne, de olyan izgatott leszel, hogy öröm nézni, és bárminek örülsz, amit a dobozban találsz.
Jaron terveire pedig nem lehet csak úgy rámondani, hogy "bármi", ezekért külön le a kalappal az író előtt.

A stílust továbbra is nagyon szeretem. Egyrészt mert sok helyen már csak ez is gondolkodásra ösztönöz, másrészt meg mert Jaron belső monológjainak nagy részén remekül szórakoztam. A vele folytatott párbeszédek se semmik, de a gondolatai mindent visznek.
A végével pedig nagyon elégedett voltam, szerintem ez a lezárás tökéletesen illik ide. Összességében rettenetesen örülök, hogy összetalálkoztam ezzel a trilógiával, és biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy elolvastam.





Karakterek: 
Jaron végérvényesen helyet nyert magának a nagy kedvenceim között. Felnőtt, de még most is ugyanaz az értékrendje, mint a legelső könyv elején, és ezt nagyon szeretem benne - főleg, hogy ezzel az értékrenddel én is szimpatizálok.
Ez a srác igazából képes lenne egyedül elvinni a hátán a trilógiát, imádom minden mondatát és gondolatát. Én már sírtam érte, nevettem vele és a körmömet rágtam, annyira izgultam a sorsa miatt. Merem állítani, hogy egy - ha nem a - tökéletes YA karaktert ismertem meg a személyében. Nem úgy tökéletes, mint ember, hanem mint karakter, ezen van a hangsúly. Szörnyen fog hiányozni, és boldog vagyok, hogy megkapta azt az életet, amit megérdemel.
Imogent nagyon kedvelem, és szeretem a szerelmi szálukat is. Annyira nem akarok spolerezni, de a könyv első felében én lazán megsirattam, és csak akkor jöttem rá, hogy eddig mennyire kötődtem hozzá. Nyilván nem annyira részletesen a jellemrajza, mint Jaroné, de szerintem pont eleget kaptunk belőle. Remek női hős, remélem, hogy még sok ilyennel fogok találkozni.
Mott-ről még mindig azt mondom, hogy kevés volt, de ez csak a múltjára vonatkozik. A jelenben nagyon megszerettem, ő az a hűséges harcos, aki még egyfajta apai szerepet is betöltött Jaron mellett. Megmutatja, hogy milyen az az igaz ember, és mit jelent a lojalitás.
Vargan remekül működött, mint gonosz, teljes mértékben tudtam gyűlölni, ami azért ritka. Akárki akármit mond, sokkal nehezebb olyan gonoszt alkotni, akit ténylegesen gyűlölnek az emberek, mint olyat, akit azért szeretnek is, mert hát meg lehet érteni. Vargant lehet érteni, mégis gyűlöltem, mert borzalmas ember, borzalmas természettel.
Tobias és Roden megkapták a megfelelő lezárást, ahogyan Amarinda is. Tökéletesen működtek, mint mellékszereplők, rajtuk keresztül kaptunk egy szép üzenetet a barátságról.

Borító: 
Tetszik, bár a pirossal nehezen békéltem meg. A grafikája nagyon jó, szeretem a letisztult borítókat, ráadásul a cím betűtípusát imádom, de a szín eleinte szúrta a szemem. A másik kettő könyv mellé téve viszont jó, és így már nem is nagyon tudok mást elképzelni helyette.

Kedvenc idézet(ek):
"– Királyom, a legvégsőkig fogjuk önt követni. De láttuk, hogy mennyien vannak. Úgy becsülöm, körülbelül ötszörös túlerőben lehetnek.
Hátradőltem a székemben, és elmosolyodtam.
– Csak ötszörösben? Akkor talán meg kellene fontolnunk, hogy a seregünk felét hazaküldjük, nehogy megijesszük őket."

"– Senki sem fog csak úgy tisztelni az életben. A tiszteletet meg kell szerezned, ki kell érdemelned, utána pedig úgy kell óvnod, mintha szent ereklye lenne, mert nem számít, mennyire is nehéz megszerezni az emberek tiszteletét, egy pillanat alatt el lehet veszíteni."

"– Nem tudok Terrowic lova mögött jönni – ellenkeztem. – Elviselhetetlen a szaga.
– Mindegyik lónak ugyanolyan a szaga – felelte Kippenger.
Erre én csak Terrowicra néztem.
– Nem is a lóról beszélek."

Röviden összefoglalva:
Úgy gondolom, megéri elolvasni az egész trilógiát. YA, de minden korosztálynak megfelel. Ha valaki csak most ismerkedik a YA könyvekkel, akkor ez a tökéletes kezdés. Persze, lehet találni benne kivetnivalót (miben nem lehet?), de sokkal több benne a pozitívum, és több szempontból is remek trilógia. Nekem maradandó élmény, teljes szívemből ajánlom.

Jennifer A. Nielsen - A szökött király

Kapcsolódó: A hamis herceg

Oldalszám: 360
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Ascendance trilogy 2: The Runaway King
Fordító: Szujer Orsolya
ISBN: 9789633992784
Országos megjelenés: 2015.05.22
Moly.hu: XXX


Fülszöveg: 
A ​királyság a pusztulás szélén áll. A király eltűnt. Ki éli túl?
Alig pár héttel az után, hogy elfoglalta a trónt, egy gyilkossági kísérlet veszélyes helyzetbe kényszeríti Jaront. A készülődő háborúról szóló pletykák beszivárognak a kastély falain belülre, Jaron pedig érzi a Carthyára lassan rátelepedő feszültséget. Hamarosan rá kell jönnie, csak akkor mentheti meg királyságát, ha lemond a trónról. De minél távolabb kényszeríti a sors a palotától, annál többet gondol arra, hogy vajon nem megy-e túl messzire?
Visszatérhet-e valaha?
Vagy fel kell áldoznia saját életét, hogy megmentse országát?
A Hatalom-trilógia második része igazi hullámvasút, tele árulással és gyilkossággal, izgalommal és veszéllyel.
Kövesd a hős királyt!

Véleményem: 
Majd' egy éve olvastam először a trilógia első két részét (akkor már volt Passz., és az első részről írtam is, de a másodikról valamiért nem sikerült), aztán jó sokáig vártam, hátha a könyvtár beszerzi a harmadikat is, de nem jött össze nekik. Így hát beszereztem a teljes trilógiát, és most újraolvastam az első két részt is, hogy felfrissítsem egy kicsit az emlékeimet.

Én ezt a trilógiát mindenestül imádom, de azt azért be kell vallani, hogy ez a második rész egy kicsit gyengébbre sikeredett, mint a másik kettő.
Az első után egy kicsit rosszul esett, főleg a közepe felé. A hamis herceg tele volt izgalommal, szépen lett összerakva, úgy kerek a sztori, ahogy van. A szökött király ehhez képest egy kicsit összevisszának tűnhet, legalábbis első olvasásra. Másodikra azért már sok minden értelmet nyer.

De kezdjük az elején! Jaron előbújt Sage álarca mögül, és elfoglalta Carthya trónját, ahogyan annak lennie is kell. A problémák ott kezdődnek, hogy ezzel nem mindenki ért egyet.
Carthya, és szomszédja, Avenia viszonya nem túl fényes, háború közeleg. És ha ez nem lenne elég, az Aveniában tanyázó kalózok is úgy érzik, kötelességük megölni a fiatal királyt, ha már néhány évvel ezelőtt nem jött össze. Csakhogy Carthya sehogy se bírna el mindkettővel egyszerre, és ha ez még esetleg nem lenne elé, Jaront a saját királyi udvara sem támogatja. Így hát a fiatal király kénytelen egy rövid időre ismét Sage jelmezébe bújni, és megpróbálja elintézni, hogy a kalózok békén hagyják.

Itt már azért kezdhetjük érezni, hogy ez az ország mégis mennyire rossz helyzetben van. Nem véletlen, hogy Jaron nem vágyott a trónra, hiszen egyébként sem lehet egyszerű uralkodni, de most ráadásul nyakig ül a... igen, abban.
És akkor a háború még csak készülődik, de nem kezdődött el.
Az előzőből kifolyólag a cselekmény nem pörög annyira, mint ahogy azt az első rész befejezése után vártuk volna. Ez a könyv sokkal inkább szól arról, hogy Jaron hogyan találja meg az uralkodó énjét, mint Carthya sorsáról, és csak kicsit késve jöttem rá, hogy erre mekkora szükség volt.

Azt mondják, hogy abból lesz a legjobb uralkodó, aki nem vágyik hatalomra. Nos, túl nagy hatalmi játszmákat még nem láttam közelről, de azt kijelenthetem, hogy kicsiben ez tökéletesen igaz. Abból lesz jó vezető, aki nem akar hatalmat, hiszen ha ő bármit is kezd ezzel a hatalommal, nem a saját javára fogja alakítani a dolgokat, elvégre ő nem vágyott rá.
Jaron nem akar király lenni. Igazi jó ember, és tökéletesen tisztában van vele, mekkora felelősséggel jár ez a pozíció, ráadásul képtelen beletörődni, hogy ha az ember ilyen nagyban játszik, akkor nem alakíthatja úgy a dolgokat, hogy mindig mindenkinek jó legyen. Jennifer A. Nielsen tökéletesen ábrázolta, hogy a tetteinknek mindig, kivétel nélkül van következménye, csak néha kisebb, néha nagyobb. A hatalom felelősséggel jár, és teljesen mindegy, mekkora az a hatalom. Mert a döntéseid mindig hatással lesznek valakire (nagyon ritka az, hogy csak magadra), épp ezért mérlegelned kell a lehetőségeidet. Jaron esetében nyilván minden döntésnek nagyobb a súlya, hiszen egy egész országot irányít, de ez az üzenet szempontjából igazából csak részletkérdés. Szerintem ebből a könyvből ez az egész sokkal jobban átjön, mint amikor egyszerűen csak mondják. A könyv nem kijelent valamit, aztán jólvanazúgy, hanem megmagyarázza, szemlélteti - méghozzá kimagaslóan jól, és ettől lesz olyan értékes.

Nem hosszú könyv, mégis olyan szépen mutat be emberi kapcsolatokat, mint kevés YA könyv. Felteszi azt a kérdést, hogy tulajdonképpen kit is hívhatunk a barátunknak, mi az a barátság. Jaron eddigi élete során nem igazán rendelkezett barátokkal, így most tanulja, hogy a barátok mit jelentenek egymásnak, hogyan viselkednek egymással, mik egy barátság alapjai.
Mott egy felnőtt ember, aki eleinte minden volt, csak a barátja nem, most pedig szinte mindenkinél többet jelent neki. Tobias egyszer azzal fenyegette, hogy megöli, most pedig Jaron minden titkát rábízza. És ezek nem egyik pillanatról a másikra alakultak így, hanem mindegyik egy folyamat eredménye. Nem számít, hogy régen mi történt, mivel rossz helyzetekben a jó emberek is képesek néha kevésbé jó dolgokra. Az számít, ami most van és az ember igazi énje. Egy barátságnak általában sok mindent kell kiállnia, szinte sosem zökkenőmentes. Nyilván egy háború szélén álló országban több az akadály, de ez megint csak egy túlzás, amivel könnyebb szemléltetni a lényeget.

Ezektől a könyvektől rám jön az agymenés.

De ami talán a legeslegjobban tetszik az összes üzenet közül, az az, hogy legyél önmagad. Persze, ez is egy olyan dolog, amit ezerszer hallottunk már, és könyvekben is szeretik feldobni a témát, de Jaron erre egy tökéletes példa. Bármi is történjen, ő mindig ugyanaz az ember. Lehet egyszerű árva, király, kalóz, vagy besurranó tolvaj, akkor is az a ravasz, jószívű, makacs srác. Mindig ugyanúgy csűri-csavarja az igazságot, sosem menekül el a problémák elöl, és nem hajlandó azt csinálni, amit mások mondanak, amennyiben a saját ötletét jobbnak tartja. Kevés dolgot tartok annyira fontosnak, mint hogy az ember maradjon önmaga, és a könyv ezt is remekül szemlélteti.

És azért nem is unatkoztam, főleg nem a vége felé. A világban sok extra nincs, de a hangulatát imádom, a csavarok itt annyira nem gyakoriak, de ami volt, az jó volt, magát a megfogalmazást, a stílust pedig nekem találták ki.

Karakterek:
Jaron az egyik legkedvencebb karakterem lett, és nem csak a trilógián belül. Tény és való, hogy egyedül képes lenne elvinni a hátán az egész trilógiát (és ezzel az írónő is tisztában van), gyakorlatilag az ő karaktere a könyvek legfontosabb eleme. Ebben a részben elfogadja, hogy ő igenis király, ha tetszik, ha nem, meg kell barátkoznia a helyzettel, és megtanul uralkodni is. Kora szerint még majdhogynem gyerek, de érett és bölcs, hiába gondolja ezt szinte mindenki máshogy. Hoz rossz döntéseket és hibázik, de csak úgy, mint mindenki más. Imádtam már az első részben is, most pedig csak még jobban a szívemhez nőtt.

Mottot szintén nagyon szeretem, de - bár megszakad a szívem, amiért ezt be kell ismernem - én azért szívesen tudnék meg többet a hátteréről. hogy most milyen és miket tesz, azt tudjuk, mert látjuk, na de hogy jutott ide? Elég fontos karakter, szerintem megérdemelne ennyit.
Imogen szintén nagy kedvenc, és bár elkerülhetetlen volt, de a befejezés miatt vérzik a szívem.
Mindenesetre ő az a lány, akire sok YA könyvnek szüksége lenne. Tetszik, ahogy Jaron-nal viselkedik, és nagyon sokszor szimplán azzal menti meg a helyzetet, hogy lány, és ezt fel tudja használni mások ellen.
Tobias és Roden mindketten sokat változtak az első rész óta, én nagyon örülök, hogy a könyv továbbra is sokat foglalkozik velük, szerintem mindketten remek szerepet kaptak.
Az új szereplők közül Fink nőtt leginkább a szívemhez (pont olyan idegesítő és mégis szerethető, mint az egyik öcsém). Imogenhez hasonlóan ez a fiú hasznot húz a helyzetéből - képes műkönnyeket előcsalni, ha ezzel elérheti a célját.
A rész gonosza leginkább a kalózkirály, de ő valahogy nem volt az igazi. Conner sokkal jobban hozta ezt a szerepet, és mivel már olvastam, tudom, hogy az igazi "fő gonosz" várat magára az utolsó részig.


Borító:
Mind a három nagyon tetszik. Szerintem tökéletesen illenek a könyvekhez, egyszerűek, de mégis jól néznek ki. Örömmel nézegetem őket a polcomon, ráadásul ez a zöld pont olyan zöld, amit nagyon szeretek.

Kedvenc idézet(ek): 
"  – Esett volna? Miért vagy vizes?
    – Vettem egy kis esti fürdőt.
    – Ruhában?
    – Szégyenlős vagyok."

"   – Jaron, támogatja ezt a tervet? (…)
    – Nem.
    – Melyik rész van ellenére? – kérdezte Gregor.
    – Az, ahol kinyitotta a száját."

"– … És mindenekelőtt hiszem, hogy kényszeres hazudozó vagy.
Kissé feszülten, de őszintén felkacagtam.
– Dehogy! Sőt, én inkább kényszeres igazmondónak tartom magam. Egyszerűen csak úgy tűnik, mindenki más kényszeresen félreért."

"Egyedül abban reménykedhettem, hogy majd lehetőséget adnak arra, hogy beszéljek, mielőtt megölnének. Bár ahogy belegondolok, a legtöbb emberben csak az után jelent meg a vágy, hogy megöljön, miután megszólaltam."


Röviden összefoglalva: 
Nem fér a fejembe, hogy ennek a trilógiának miért nincs rajongótábora. Szent célom, hogy csináljak.
Ha valaki elolvasta az első részt, akkor semmiképp se álljon meg, ezek a könyvek megérnek egy misét. Igazi emberi értékeket vonultat fel, tele van szép üzenetekkel, amiket remekül ad elő, mindezt egy fantasztikus főszereplővel. Young Adult könyv, de szerintem bárki nyugodtan elolvashatja, kortól, nemtől, minden mástól teljesen függetlenül, nem fog benne csalódni. Teljes szívemből ajánlom.

Leiner Laura - A Szent Johanna gimi 1. - Kezdet

Oldalszám: 386
Kiadó: Ciceró
ISBN: 9789635397006
Országos megjelenés: 2010.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg (vagy valami olyasmi):
Egy sorozat a való életről
Egy sorozat, amely itt és most játszódik
Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások

A történet rólad is szól!

Véleményem: 
Mindig megfogadom, hogy nem olvasok el több olyan könyvet, amit mások akarnak rám erőszakolni, és tudom, hogy úgyse fog tetszeni, aztán ez mindig megdől.
Tulajdonképpen nem is tudom, hogy van-e értelme újra kijelentenem, hogy mostantól ilyet nem játszunk, mert a vége úgyis az lesz, hogy játszunk.

Kérdés: Miért nem akartam elolvasni ezt a könyvet?
Mert látatlanban is úgy gondoltam, hogy ez egy olyan sorozat, ami bizonyos embereknek és az életük bizonyos szakaszában jó lehet, de ezt leszámítva nincs benne semmi olyan nagyon zseniális elem, amitől az ember hanyatt vágja magát.
A problémák ott kezdődnek, hogy én nem vagyok olyan ember, vagy ha mégis, akkor ezen az időszakon már rég túljutottam.

Mi a Szent Johanna gimi?
Egy meglehetősen semmilyen, gimnazista lány nem túl kreatívan megfogalmazott naplója. Legalábbis az első rész ennyi, és semmi több.
Hogy később mi lesz, azt nem tudom, de nem is szándékozom kideríteni.

Az első szó, ami eszembe jut, hogyha rágondolok, az az "unalom". Történt bármi említésre méltó? Nem. Oké, ezt önmagában még képes vagyok elengedni, ugyanis ez egy gimis napló, nyilván nem epikus fantasy csatákra kell számítani, vérrel, kegyetlenséggel, halállal és hasonlókkal. (De tagadhatatlan, hogy feldobnák a helyzetet.)
Az igazság az, hogy az alapötlet nem rossz. Sőt. Kimondottan jó. Kell egy olyan gimis történet, ami nem a megszokott sablon, hanem őszintén beszél egy átlagos kamasz érzéseiről... De a kivitelezéssel már vannak gondok.
Látom a jó szándékot, és azt is, hogy ez az egész nem lenne hülyeség, de egy-két rész olyan szinten kiakasztott, hogy azt majdnem a könyv bánta. (Csak hát Lucia valószínűleg rövidesen véget vetne az életemnek, meg egyébként sem bántanék kölcsön könyvet.)
Ez a menő/ciki/nyomi dolog legalább segített, hogy a vérnyomáson ha csak rövid időre is, de normális legyen, és ne vészesen alacsony.
Ilyenkor azért hálát adok az alacsony vérnyomásomért, mert az sem ért meg, ha valamitől a kétszeresére ugrik.

Komolyra fordítva a szót, tényleg felháborított. Hogy egy kamasz valóban gondol-e ilyeneket? Igen. De nem arra kéne biztatni, hogy folytassa csak, és törekedjen arra, hogy "menő" meg "kúl" legyen, hanem arra, hogy alakítsa ki a saját személyiségét, és magasról tegyen rá, hogy a tömeg szerint mi a "ciki". Ha te kilencedikben Johnny Depp pulcsiban akarsz járni, akkor járj. Azért teszel vagy nem teszel valamit, mert neked úgy jó, nem azért, mert mások szerint az a menő vagy ciki. Lehet, hogy a sorozat többi részében mindez változik, de szerintem üzenet terén minden könyvnek meg kell állnia a helyét, egyesével is. Attól még, hogy valami sorozat, az nem jelenti azt, hogy külön-külön lehetnek a részek baromságok. De hát embere válogatja.

A másik: barátok.
Fogalomzavar. De súlyos. Reni úgy dobálózik ezzel a kifejezéssel, mintha egyáltalán nem tudná, mit jelent. Valószínűleg így is van.
Idegesen ugyanis nem lesznek néhány röpke hónap alatt a világ legjobb barátai. Elkezdhet kialakulni egy kapcsolat, és érezhetik már ekkor, hogy ez komolyabb lesz, mint egy laza osztálytárs-osztálytárs kapcsolat, de ez még mindig nem az, amiről Reni beszél. Egy igazán szoros barátsághoz sok mindent kell átélni közösen. Tudnod kell, hogy milyen a másik a jó és rossz pillanataiban, és ezt csak úgy derítheted ki, ha a saját bőrödön tapasztalod meg.
Mellesleg Reni lazán panaszkodik meg lelkendezik Virágnak Cortezről, de Virág egyszer sem mutatja, hogy ő is hajlamos lenne megnyílni. Arnoldot pedig látszólag csak azért "tartja" (erre nincs jobb szó), mert okos, és így van kivel dumálni a könyvekről.

A Cortezzel való "kapcsolatáról" meg inkább ne is beszéljünk. Persze, aranyos tini-szerelem, meg minden ami kell, de semmi komoly.
A gondok ott kezdődnek, hogy jelenleg az egyetlen ok, amiért Reni elvileg "szerelmes" (bár ez inkább csak rajongás), az az, hogy a srác menő.
Ha még egyszer meglátom ezt a szót valahol, sírva fakadok.

A szülők meg már megint egy másik kategória. Ez a rész annyira nem volt vészes, de azért vártam, hogy legalább egyszer ki legyen mondva, hogy könyvekből gyereket nevelni nem egészen normális dolog.

A nyelvezetről és az írásmódról csak annyit: miért?
Értem én, hogy napló formátum, meg egyebek, de ez elvileg akkor is egy könyv. Persze. Legyenek benne olyan elemek, amiktől néha úgy érezhetem, hogy ez egy napló, és nem csak egy sima regény. De attól még lehet ám normálisan fogalmazni.
Minden második szó a "mindegy", de azért "jaj" is akad bőven. A mosolygós és szomorú smileykat pedig szerintem igazán lehetett volna hanyagolni. Napló, nem napló, ilyen szempontból szerintem mindegy. Embere válogatja, de én így gondolom, egy nyomtatásban kiadott könyvtől már elvárható, hogy irodalmilag érjen is valamit.

A legnagyobb probléma az, hogy ez lehetne jó még így is - amennyiben valaki közölné a fiatal olvasókkal, hogy az, amit Reni gondol és csinál, ugyan gyakori és átlagos a kamaszok között, nem követendő példa. Erre egy tizenegy éves olvasó nem feltétlenül jön rá magától.
És a legnagyobb baj az, hogy Leiner Laura szerintem nem gondolja úgy, hogy amit írt, az nem követendő példa. Legalábbis nekem nem úgy jött le, de hogy pontosan mit gondolt, azt csak ő tudja.

Ugyanakkor nem tudom azt mondani, hogy veszett ügy. Nagy bűnei nincsenek, és még mindig sokkal, de sokkal közelebb áll a fiatal lányok lelki világához, mint sok hasonló témájú iromány. Nem kötném korhoz, mert szerintem az érettségi szintet sem lehet korhoz kötni, ráadásul itt az is közbeszól, hogy ki milyen személyiség. Én például annyira távol állok ettől az egésztől, hogy valószínűleg sosem vált volna a kedvencemmé. Ahány ember, annyi vélemény és ízlés.

Karakterek:
Renit egyszerűen nem bírtam megkedvelni. Szerintem nincs egyénisége, a gondolataitól meg hülyét kaptam, de ezt már fent kifejtettem. Egyelőre minden, csak nem pozitív példa. De hát mindenki változhat.
Virág már egy kicsit más, bár semmit nem tudunk meg róla, azon kívül, hogy kiért rajong, és hogy az elvált szülei folyton versengenek. És hogy emós. Ennek javarészt az az oka, hogy Renit sem érdekei túlságosan a többi részlet. Ennek ellenére még így is messziről ordít, hogy egyedibb, mint Reni.
Arnold volt talán a legkidolgozottabb mind közül, de ez nem az ő dicsősége, hanem a többiek szégyene. Van egyénisége és gyakorlatilag lehetetlen megingatni, amit kedves főhősünk is elleshetne tőle.
Cortez csak úgy van, fogalmam sincs, mit mondjak róla.
Kinga érdekesebb volt, de szintén nem kapott túl sok tulajdonságot.
A többiek meg elég gyakran összeolvadnak egy nagy pacává. Mindenkinek van egy darab jellemzője, és akkor már örüljenek maguknak, hogy ennyit kaptak. Értem én, hogy rövid a könyv ahhoz, hogy ennyi szereplőt bemutasson, de akkor nem is kell erőltetni. Ha a fontosokra fókuszált volna, a többieket meg hagyja pihengetni a sarokban, az sokkal eredményesebb lett volna.

A borítót és a kedvenc idézeteket inkább hanyagoljuk.

Rövid összefoglalás: 
Nem tudom azt mondani, hogy nem ajánlom, de azt sem, hogy igen. Annyit tudok tanácsolni, hogy aki beleolvas az idézetekbe Moly-on, és az alapján úgy érzi, hogy ez már nem neki való, mert kinőtt belőle, akkor inkább hagyja is békén. Megvan az a helyzet, amikor tetszhet, de ha ennek éppen nincsenek meg a feltételei, akkor feleslegesen fárasztja magát az ember.

Rick Riordan - A titán átka

Oldalszám: 288
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Titan's Curse (Percy Jackson 3.)
Fordító: Acsai Roland
ISBN: 9789633734063
Országos megjelenés: 2013.09.02
Moly.hu: XXX


Fülszöveg: 
Amikor Percy Jackson megkapja Groover segélyhívását, készülődni kezd a harcra. Jól tudja, hogy szüksége lesz erős szövetségeseire, Annabethre ás Tháliára, a félistenekre; valamint hűséges bronzkardjára, Árapályra is… és egy fuvarra a mamájától.

A félistenek Grover megmentésére sietnek, aki – mint később kiderül – fontos felfedezést tett: két félistenre bukkant, kiknek származása egyelőre még ismeretlen, de igen nagy erővel rendelkeznek… De ez még nem minden.

A Titán úr, Kronosz felállítja számukra eddigi legfondorlatosabb csapdáját, és az ifjú hősök majdnem belesétálnak.

A sorozat mulattató, és izgalmas harmadik kalandjában Percynek a legveszélyesebb kihívással kell szembenéznie: a Titán Átkának hátborzongató próféciájával…


Véleményem:
Ebben a részben főszereplőink már gyakorlott hősök, és ráadásul most Zeusz lánya, a fából ismét félvérré változott Thalia is. Percy emiatt egy kicsit háttébe szorítva érzi magát, de nincs sok ideje ezen filózni, ugyanis pörögnek az események, és ami eddig csak a háttérben zajlott, egyre komolyabb problémává válik. Ráadásul Annabeth hamarosan megmentésre szorul, és főhőseinknek másokkal is össze kell fogni, ha mindent meg akarnak oldani - na meg persze a saját kis társaságukban is rendet kéne rakni.

Azt hiszem, arról már eleget ömlengtem, hogy mennyire szeretem ezt a modernizált görög istenvilágot (itt és itt), ahogyan arról is, hogy mennyire jó ennek a sorozatnak az üzenete. Szerintem ezekről felesleges lenne még többet írnom, amit nagyon akartam, azt már elmondtam.

Ennek a résznek a kapcsán inkább a felnövés gondolata foglalkoztatott. Percy itt már nem annyira kicsi, és ezért nyilván egy kicsit másképp fogunk látni mindent.
A "felnőtté válás" sok mindent takarhat. Van, aki ezt hallva arra gondol, amikor betölti a 18-at, van, aki egészen másra. Lehet valaki 18 éves, ha egyszer nem túl érett, és lehet valaki érett, akkor is, ha még nincs annyi.
Szerintem ez leginkább egy fordulópont. Mindenkinél van egy pont, amikor elkezd tudatosan élni. Rájön, hogy lehet saját világképe, és el is kezdi kialakítani, elkezd olyanokban kételkedni, akikben addig vakon bízott, és el sem gondolkodott rajta, hogy miért. Tudatos, megfontolt döntéseket hoz, és gondolkodik. Az én véleményem szerint ezen a ponton lép ki az ember a gyerekkorból.

Főhőseink pedig pont ebben az időszakban vannak. Már nem csak szerencsétlenkednek (hanem néha napján mást is csinálnak), hanem tudatosan, sokszor előre gondolkodva teszik, amit tenniük kell. Ezt mindenki átéli, csak nem pont így. A könyv felnagyítja azokat a problémákat és eltúlozza azokat a helyzeteket, amiket minden átlagos ember átél, amikor megszűnik gyereknek lenni, és mivel az olvasók is javarészt azoknak a soraiból kerülnek ki, akik most kezdenek felnőni, ez egy nagyon jó dolog. A Percy Jackson a fiatalkor különböző szakaszaiban különféle módszerekkel mutatja be újra és újra, hogy senki sem tévedhetetlen, és hogy az a legfontosabb, az határoz meg minket leginkább, hogy hogyan döntünk.

Mindettől teljesen függetlenül, nem ez volt eddig a kedvenc részem. Először is: Annabeth iszonyatosan hiányzott. Ő egy olyan eleme ezeknek a könyveknek, ami egy igen méretes űrt tud hagyni maga után, ha nincs jelen. Másodszor pedig: az előző részekhez képest nekem egy picit nyomasztónak tűnt. Igaz, hogy ez nem feltétlenül rossz, de attól még nekem annyira nem jött be.
Viszont olyan elemek is voltak, amik jobban sikeredtek, mint bármi az előző könyvekben. A nyomasztóbb hangvétel ugyanis egyfajta "megkomolyodást" is hoz magával, ami nem ártott. (Most ez egy cseppet úgy adja ki magát, mintha magam ellen beszélnék, de nem erről van szó.)
Eddig is látszott, hogy a kisebb kalandok mellett itt valami egészen más, sokkal nagyobb dolog is van készülőben, és most végre elkezdünk ezzel foglalkozni - márpedig ez több komolyságot igényelt.

A stílus még mindig nagyon jó. Rick Riordan ért a fiatalok nyelvén, és képes szükséghelyzetekben is poénkodni, ugyanakkor nem nézi hülyének az olvasóit, és nem ragad meg ezen a viccelődős szinten.
A magyar fordításban pedig még mindig sok a hiba, de hát mit lehet tenni.

A végét egy kicsit sajnálom, bár a jóslatos része szerintem azért kiszámítható volt. A másik már nem annyira, legalábbis a könyv nagy részében egészen biztosan nem, és én nem nagyon örültem neki. Nem akarok spoilerezni, nem az a baj, hogy béna megoldás, vagy hasonlók, hanem egyszerűen én nem így képzeltem a dolgokat.

Karakterek: 
Percyt egyre jobban szeretem. Mint ahogy említettem, már nem az a gyerek, aki az első részben volt. Sokkal összetettebb karakter lett belőle, szerethető és szórakoztató, ráadásul még mindig megmaradt annak a szerencsétlen, néha kissé béna és értetlen félvérnek, aki volt. Egy remek példakép, mert megvan a sötét oldala, de nem hallgat rá, és megmutatja, hogy mindig rajtunk áll, hogy milyen emberek leszünk. Lehet, hogy nem tehetséges mindenben, lehet, hogy gyakran egy csiga gyorsabban száguld, mint amilyen sebességgel ő kapcsol, de elboldogul, mert mindent belead, és egy nagyon jó ember.
Thalia egy érdekes karakter volt. A probléma ténylegesen az, hogy túlságosan hasonlóak Percyvel, és nehezen fértek meg egymás mellett. A maga módján mindkettőjük egy jó hős, csak együtt nem alkotnak valami jó csapatot. A végére azért megtanulnak összedolgozni, és ez megint csak egy jó üzenet.
Grover pedig egy kicsit kevésbé érett, mint volt, nem hogy előre haladt volna, de hát ennek is megvan a maga oka. Engem szórakoztatott.
Kaptunk új szereplőket is, és ez nagyon jól jött. Kell néha egy kis vérfrissítés. Zoét az elején annyira nem bírtam, de aztán egyre jobban megkedveltem. Rendszeresen érződik a viselkedésén, hogy mennyi idős, és ez tetszett. Nicoval nem tudom, mi lesz, de kíváncsi vagyok rá, mert a végén nagyon sajnáltam.
Luke pedig még mindig piszkálja a fantáziám, és egy kicsit előrébb is jutottunk vele kapcsolatban, de még mindig úgy érzem, hogy van még itt mit megtudni.

Borító: 
A régebbi szerintem annyival jobban néz ki, mint a mostani... Örülök, hogy én még úgy vettem meg. Az új színvilága nekem nem passzol ehhez a részhez, az első borító viszont talán eddig a legjobb. A betűtípust is visszasírom, meg magát a kép stílusát is. Hát, gusztus dolga. Kinek mi.

Kedvenc idézet(ek):
"A napisten megköszörülte a torkát, és színpadiasan felemelte a karját:
     Fű üt át a havon.
     Artemisz most könyörög.
     De klassz vagyok.
    A hallgatóságára vigyorogva várta a tapsot.
    – Az utolsó sor csak négy szótagból áll – akadékoskodott Artemisz.
    – Valóban? – töprengett az isten.
    – Igen, mit szólnál ehhez a variációhoz: „De beképzelt vagyok”
    – Nem, mert ez meg hat szótag. Hmm – motyorgott magában.
    Árnyék Zoé felénk fordult:
    – Apollón isten haiku-mániás lett, mióta Japánban járt. Ez még mindig sokkal jobb, mint amikor Limerickből tért vissza. Ha még egy limericket végig kell hallgatnom, ami így kezdődik: „Volt egy istennő Spártából…”
    – Megvan! „Isteni vagyok”. Ez öt szótag – bólintott a fickó, és nagyon elégedettnek tűnt magával."

" – Ki vagy te?
    – Percy – kezdtem a bemutatkozáshoz, amikor az egyik csontváz megfordult. – …mennem kell.
    – Milyen név az, hogy Percy Mennemkell?!"

"– Árész szerény értelmi képességei ellenére most az egyszer a lényegre tapintott.
– Végre! – mondta Árész, aztán leesett neki a tantusz, mit is halott az imént. – Hé, várj egy pillanatig! Ki vagy te, hogy degeneráltnak nevezz?!"

Rövid összefoglalás: 
Szerintem nem nagyon van mit mondanom. Akinek az első kettő tetszett, annak szerintem felesleges ajánlgatnom, mert nélkülem is elolvassa. Aki pedig nem olvasta az első kettőt sem, az nyugodtan kezdjen bele a sorozatba, ha éppen nincs mit olvasnia. Talán akik nagyon nem szeretik a fantasyt, azok nem lennének oda érte, de egyébként sokaknak tetszhet. Én odaadnám azoknak egy kisebb gyerekeknek is, akik nem nagyon szeretnek olvasni, mert talán ez majd megmutatja nekik, hogy ez amúgy nem egy rossz dolog.

Rick Riordan - A szörnyek tengere

Először is, úgy gondoltam, hogy a blogon is megünneplem a karácsonyt (persze még nem most azonnal, csak kellenek az előkészületek, különben minden az utolsó pillanatra marad, az meg úgy nem gyerebe), és az ünnep alkalmából a kedves olvasók választhatnak ki egy könyvet (vagy akár könyvsorozatot), amiről (valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva) nagyon szeretnék látni a véleményemet.
A menetrend a következő:
Ez alatt a bejegyzés alatt hozzászólásban, vagy akár a blog (meglehetősen kihalt és elhanyagolt) Facebook oldalán tehettek javaslatokat. Lehet ez valami olyan könyv/könyvsorozat, amiről jött már hideg-meleg, és nem tudjátok, belekezdjetek-e, lehet ez valami nagy kedvenc, amiről szívesen olvasnátok még egy kicsit... Akármi, amihez hozzá tudok jutni valahol. Annyit kérnék, hogy lehetőleg azokat a könyveket kerüljük el, amiről már írtam, mert felesleges lenne még egy bejegyzés egyazon mesterműről.
Ha ez megvan, akkor jövő hét eleje felé kiírok egy szavazást, ahol az általatok javasolt könyvekre/könyvsorozatokra lehet szavazni.
Természetesen annak esek neki, amire a legtöbben szavaztok, és a bejegyzés, vagy sorozat esetén bejegyzések karácsony táján érkeznek.

Erről egyelőre ennyit, várom a javaslatokat. És akkor térjünk rá az aktuális könyvünkre.

Oldalszám: 256
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Sea of Monsters
Fordító: Acsai Roland
ISBN: 9789632450971
Országos megjelenés: 2009.10.15
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Percy Jackson új éve az iskolában meglepően nyugodtan indul. Egyetlen szörny sem akarja betenni a lábát New York-i sulijába.
Ám amikor az osztály ártatlan meccse élet-halál harccá válik egy csapat emberevő óriás ellen, a dolgok, hogy is mondjam… kezdenek eldurvulni. Váratlanul érkező barátja, Annabeth is csupa rossz hírt hoz: a Félvérek táborát védő határokat egy titokzatos ellenség lerombolta, és amíg ezeket újra helyre nem állítják, a félisteneknek nincs hová rejtőzniük…

Véleményem:
Görög mitológia. Az.
Ezzel a sorozattal kapcsolatban megállás nélkül azon gondolkodom, hogy mégis miért érdekel ennyi embert a téma. Miért tetszik ez nekünk? Szerintem talán azért, mert egy egészen más teremtéstörténet, mint amit a kereszténységgel kapcsolatban mindenkinek meg kell tanulni az iskolában. Az istenek ebben az esetben valahogy sokkal emberibbnek tűnnek, ráadásul a körülöttük forgó események is sokkal izgalmasabbak és változatosabbak. (Mielőtt valaki kötekedni kezdene, eszem ágában sincs belekötni a keresztény vallásnak, csak azért hoztam fel, mert kicsit kapcsolódik a témához.)
És ez az isten-világ a Percy Jackson könyvekben csak még közelebb kerül hozzánk. Változatos, kreatív, sokszor vicces. Sok mindenkinek eszébe juthatott volna egy ilyen világban ifjúsági könyvet írni, de hála az égnek Rick Riordan csapott le a lehetőségre. Azért hála az égnek, mert ő remekül használja ki a lehetőségeket, képes látványosan írni (ha értitek, mire értem), nem untatja a tizenegy-két éves gyereket sem, de azért nem lebutítottak a leírások.

Most, hogy ezt így szépen a közepébe vágva leírtam, ugorjunk vissza arra, hogy tulajdonképpen nagyjából mi is van ebben a könyvben.

Szóval, Percy ebben a részben már kicsit gyakorlottabb, mint az elsőben, ugyanis egy ideje benne él az istenek, félistenek, és egyéb mitológiai lényeg világában. A problémák egy különös álommal kezdődnek, majd egy szörnytámadással folytatódnak, és itt még korán sem értek véget. Főhősünknek meg kell mentenie Grovert, egyik legjobb barátját, de a Félvér táborban is kritikus a helyzet, neki pedig meg van kötve a keze.
Percy nyilván megoldja az utóbbi problémát, és saját elhatározásából indul útnak, de semmi sem megy könnyen. Ha Polüphémosz szigetének meglátogatása nem lenne elég, Luke is munkálkodik a háttérben, méghozzá igen nagy és problémás dolgokon.

Na most.
Nekem ez a rész valamiért jobban tetszett, mint az első. Valószínűleg azért, mert a mitológiai háttérnek az a része, amivel dolgozik, egy kicsit jobban érdekel. És mert párhuzamosan olvastam az Odüsszeiával.
És egymás mellett látni a kettőt valami hatalmas élmény volt. Mert nagyon sokszor a helyszín, az ottani szörnyek ugyanazok, csak egy egészen más korban íródott a kettő. Polüphémosz szigete, Kirké istennő, a bezárt szelek... Nagyon sok párhuzamot lehet vonni. Ugyanaz a világ, csak más korban, más által megírva.

De ha ezt félreteszem, a cselekmény még akkor is sokkal jobban tetszett, mint az első résznél. Csúcs, hogy Percy nagyon sokszor nem azért kerül ki a bajból, mert olyan nagyon jó hős, hanem mert bénázik. Még mindig itt van az az igen szép és jó üzenet, hogy mindenki lehet hős a maga módján.

Percy most is rendszeresen küzd saját magával is. Már érezhetjük, hogy a nagy triász egyikének fiaként többre hivatott, mint egy átlagos félvér, de még mindig nem ez van a középpontban. A legtöbb problémát lelki síkon jelenleg Tyson jelenti. Tyson ugyanis küklopsz, és főhősünk féltestvére, amit nem tud azonnal elfogadni. Előjön belőle egy kicsit az önzés, és tulajdonképpen nagyon sokat küzd ellene. Ez egy olyan gyermeki dolog, ami mindenkinél jelentkezik, de csak akkor van gond, ha a gyerek nem győzi le a későbbiekben sem.
Valljuk be: egy minimális önzés mindeniben van. De amíg le tudjuk győzni, és nem hagyjuk elhatalmasodni, addig semmi probléma.
Percy szépen veszi az akadályt, üzenve ezzel a fiatal olvasóknak, hogy milyen irányba kéne menni. Mert lehet, hogy Tyson nem okos, és nem is valami világra szóló szépség, de attól még jó "ember". Számít a genetika, fontosak a körülmények, de hogy pontosan milyen emberek akarunk lenni, azt csak mi döntjük el, és csak rajtunk múlik, hogy ezt sikerül-e eléri. Percy ezzel találja szembe magát - senki sem fogja a kezét, az érzéseivel neki kell megküzdeni, neki kell uralkodnia felettük.

Külön tetszik, hogy ezekben a könyvekben minden korosztály találhat valamit. A kisebbek azt, hogy vicces, izgalmas, és egy új, mesebeli világot mutat be, a nagyobbaknak pedig már ad egy kis gondolkodni valót ezen kívül is.
Ráadásul úgy vezet be a görög mitológiába, hogy azt még az is élvezheti, akinek annyira nem áll közel a szívéhez ez a téma.

Jó látni a szereplők kapcsolatát is. Annabeth például már akar folyamatosan mindent egyedül csinálni, végre ténylegesen a barátjaként tekint Percyre, és megbízik benne. Ha ebből szerelmi szál lesz, akkor kedvem lenne vállon veregetni az írót, mert ilyen szerelmi szálakra van szüksége a fiatal olvasóknak. Már említettem Tysont, és a Percyvel való kapcsolata is jól meg lett írva, de mindemellett még ott van Annabeth is. Ő ugyanis sokkal nehezebben fogadja el a küklopszot, mint Percy, és ugyan nem látjuk olyan részletesen, hogy hogyan barátkozik meg a gondolattal, hogy Tysont lehet ám szeretni is, de így is érezni, hogy ez egy nehéz folyamat.
A könyv ezzel is üzeni, hogy nem olyan könnyű az elfogadás, mint ahogy azt mondják, de attól még lehetséges. Csak tenni kell érte.

Az istenek megjelenítését pedig imádom. Sőt, nem csak az istenekét, hanem az egyéb szörnyekét is. Minden modernizált, elvégre miért pont egy isten ne legyen képes haladni a korral? És bár a világot nem találom annyira zseniálisnak, mint a Harry Potter, vagy A Gyűrűk Ura esetében, de azért itt is nagyon szívesen élnék, és nem panaszkodhatom. Nem azt mondom, hogy nem elég kidolgozott, félre ne értsetek. Csak egy kicsit más kategória.
Meg hát ez sokkal inkább szól gyerekeknek is, mint a másik kettő, és nyilván nem kell őket hülyének nézni, de azért egy ilyen világot szerintem sokkal szívesebben fogadnak be. A könyv fantasztikusan beszéli a nyelvüket.

De csak hogy kötekedjek is, azért itt sem volt minden tökéletes.
Illetve, ez valószínűleg inkább a magyar fordítás hibája, de sokszor akadtam bele kitekert, teljesen értelmetlen mondatokba. És szóismétlésbe, amit egy bizonyos mértékben még csendesen tűtök, mert hát mindenki hibázik, de ez már nem az a bizonyos mérték. És míg ez az utóbbi egyszerűen csak az agyamra megy, az első kimondottan zavaró lehet. Mert meg lehet érteni a kitekert mondatokat is - a szövegkörnyezetből. Csak ha a mondatnak önmagában nincs értelme, az szerintem probléma.
De ez valószínűleg tényleg csak a magyar fordítás, szóval nem az író hibája.

Ó igen, és még valami: az utolsó csavarért - konkrétan az utolsó egy szem rövidke mondatért - kedvem lenne kitekerni valaki (mondjuk a kedves író) nyakát. Miért jó az, ha egy függővég ennyire függővég...?

Karakterek: 
Percy továbbra is szerethető, és bár sokat fejlődött, még mindig gyerek. Ez persze nem baj, sőt, kimondottan jó, hogy Rick Riordan tud gyerekfejjel is gondolkodni, csak a jelleméről nem lehet sokat elmondani, mert még alakulóban van. Tulajdonképpen még mindig nem tiszta, hogy hogyan is viszonyul az istenekhez, kíváncsi leszek, hogy hogyan tovább. Engem már megvett magának, és nagyon ajánlom, hogy ne induljon rossz irányba.
Annabeth az egyik kedvencem. Okos, karakteres, de megvannak a rossz tulajdonságai is. Például rettentően bizalmatlan másokkal szemben, és néha túlságosan is magabiztos. Az önbizalom lehet csodálatos és borzalmas dolog, a mértékétől függően. Annabeth ezt néha hajlamos elfelejteni.
Mindenesetre én nagyon kedvelem, és imádom a barátságukat Percyvel. Ami talán nem marad sokáig barátság, de most még fiatalok, és egyértelműen az.
Grover ugyan nem szerepel olyan sokat, de még mindig kedvelem a jó szívéért.
Tyson már az elején szimpatikus volt, viszont a butaságával nehezen küzdöttem meg. Érettem Percy problémáját, maradjunk ennyiben.
Nem azt mondom, hogy nem látom a jóságát, hanem azt, hogy valószínűleg nekem is megfordult volna egy-két olyan dolog a fejemben, mint főhősünknek. Nem azért, mert küklopsz, hanem mert nem valami okos. És tudom, hogy nem tehet róla, de akkor is. Pont ezért jó ez a szál - tökéletesen meg lehet érteni azt, amin Percy keresztülmegy féltestvérével kapcsolatban.
Kheirón szerintem az egyik legszerethetőbb karakter, és erre csak most jöttem rá, pedig ebben a részben annyira nem is szerepel sokat. Tipikusan az a bölcs, idős, jóindulatú támogató.
Illetve nagyon érdekel, hogy mi lesz Luke körül. Én az első részben szerettem (egy darabig), és igazából egyelőre nekem még most is úgy tűnik, hogy nem az az igazi gonosz karakter, hanem csak szimplán eltévelyedett. Na de majd meglátjuk.


Borító:
Az egész sorozaté tetszik, de megmondom őszintén, ennek a résznek a legújabb borítójával nem vagyok kibékülve. A régebbi szerintem ezerszer jobban néz ki. (Csak azt mi az istennek kell ráírni az összesre, hogy "Stephenie Meyer ajánlásával".)
Nekem egyébként egy harmadik, azaz a filmes borítóval van meg, mert amikor rendeltem, így volt a legolcsóbb, én meg le vagyok égve. Mindenesetre az a legfontosabb, ami belül van, na.

Kedvenc idézet(ek):
"    Hatszor-hétszer majdnem meghaltunk, de ez a fal veszélyességéhez képest egyáltalán nem olyan rossz arány. Egyszer az egyik kiszögellés csúszott ki az ujjaim közül, és fél kézzel kapaszkodva himbálóztam a tizenöt méternyi mélység fölött, alattam meg tűhegyes sziklákat ostromoltak a hullámok. De szerencsére sikerült felhúzódzkodnom. Másszor meg Annabeth csúszott meg egy mohafolton. Szerencséjére a talpa megakadt valamiben, ami megakadályozta a továbbcsúszást. Szerencsétlenségemre az a valami az én arcom volt.
    – Bocs – makogta.
    – Ugyan, semmiség – mondtam nagyvonalúan, mintha minden vágyam az lett volna, hogy megkóstolhassam Annabeth cipőjének ízét."

"– Nos, nem… vagyis igen… szóval mégsem.
  – Imádom az egyértelmű válaszaidat."

"– Ez az én végzetes hibám. Mindaz, amit a szirének felvillantottak. Ez az én hübriszem.
Csak pislogtam.
– Arra a barna kulimászra célzol, amit a vegák a kenyérre kennek?
– Nem. Az a humusz. A hürisz még annál is rosszabb.
– Mi lehet rosszabb a humusznál?"


Rövid összefoglalás: 
Ha az első rész tetszett, akkor szerintem megéri folytatni, mert hozza ugyanazt a szintet, sőt. Nekem ez egy kicsit jobban is tetszett. Egyébként mindenkinek tudom ajánlani a sorozatot, kivéve talán azokat, akik nem szeretik a fantasyt.
A filmeket viszont ha jót akartok, messzire kerüljétek el. Igaz, én csak az elsőbe kezdtem bele, de olyan negyed óra elég volt hozzá, hogy megállapítsam, ez káros az egészségemre, és jobb nekem nélküle. Köze nincs a könyvhöz, és még rossz is. És ha én ezt tizenöt perc után ilyen határozottan állítom, akkor higgyétek el, hogy nem viccelek.