Dan Wells - Nem vagyok sorozatgyilkos

Oldalszám: 240
Kiadó: Fumax
Eredeti cím: I Am Not a Serial Killer
Fordító: Szebegyinszki Szilvia
ISBN: 9789639861442
Országos megjelenés: 2012
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…

Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

Véleményem:
Dan Wells azt írja az első oldalakon, "Külön köszönöm nagyszerű feleségemnek, hogy a könyv írása során végig támogatott, és azután sem hagyott el, hogy elolvasta."
Nos, akkor még nem érthettem pontosan. Csak amikor befejeztem a könyvet, akkor futott át az agyamon, hogy Dan Wells a kiadás után vajon melyik pszichiátriára kerülhetett.
Viccet félretéve, minden tiszteletem ezé az emberé. Papírra vetett egy nagyon komoly pszichológiai betegséget, ami azért nem olyan egyszerű dolog, főleg, ha az ember hiteles akar lenni - márpedig anélkül nem sok értelme van. Az egy dolog, ha tudod, hogy mi egy ilyen probléma pontos leírása, az pedig egy másik, ha ezt teljesen meg is érted, át tudod érezni, és még tovább is tudod adni.

Az alapszituáció az, hogy van nekünk egy John, aki szociopata, a családja halottasházában segédkezik, és a sorozatgyilkosok megszállottja. Betegesen érdekli a téma, mindent tud a pszichológia oldaláról, fejből fel tud sorolni szerintem kb. minden sorozatgyilkost, és hogy hogyan öltek - és mindemellett retteg attól, hogy ő is azzá válik. Hiszen sok olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek sok sorozatgyilkosban is megvan.
John szabályok szerint ér és pszichológushoz jár, de minden borul, amikor városában megjelenik egy sorozatgyilkos.

Azért van egy valami, ami nagyon nem tetszett.
Persze tudtam róla előre, nem árultak zsákbamacskát, de amikor már benne voltam a sztoriban és egyre jobban kibontakozott ez a szociopata szál, akkor rettenetesen rosszul esett a misztikus rész. Oké, misztikus thriller, sanszos, hogy kell bele misztikus rész, de... Sokkal jobban örültem volna, ha nincs.
Megvan ennek a maga metaforikus jelentése, ezt is értem. A démon valahol azt szimbolizálja, hogy a sorozatgyilkosok valójában betegségben szenvednek, és bár rettenetesen nehéz ezt egy egészséges embernek megérteni, általában magukon kívüli okokból ölnek. Ez egy nagyon komoly mentális probléma, ami kezelésre szorul. John is elég rossz helyzetben van, de ő azért még mindig más kategória, még ha közel is áll ahhoz, hogy belőle is sorozatgyilkos lehessen.
Szóval értettem, hogy miért volt ez a rész (nyilván a cselekmény is jobban pörög tőle), de szerintem sokkal profibb lett volna az egész - és az íróból egyértelműen kitelt volna az a még profibb - ha nem használ ilyen elemeket. Enélkül talán még nyomasztóbb és lelkiekben megterhelőbb lett volna az egész, de hát valahol ez a lényeg. Megmutatni, hogy a pszichológiai problémák mennyire komolyan és borzasztóak - elsősorban annak, akinek ezzel együtt kell élni, illetve azoknak, akiknek egy ilyen emberrel kell együtt élni.
Mert akármennyire szereted azt a személyt, aki ilyesmivel küzd, ettől csak még nehezebb. Te mindent megteszel érte, kimutatod a szereteted, ő pedig mindenre máshogy reagál, mint ahogy várnád. És nem azért, mert ő nem szeret, hanem mert teljesen máshogy van összerakva, máshogy reagál, máshogy mutatja ki az érzéseit. Ez egy nehéz helyzet, és minden tiszteletem azé, aki minden egyes napját így éli le. Mindkét félnek küzdeni kell, de azért megtalálhatják az utat egymáshoz.
Ahogyan ez a könyvben John és az anyja között is van.

Tehát kapunk egy szociopata lélektant, ami engem nagyon megviselt. Fantasztikus könyv, de épp ezért lelkileg teljesen padlóra kerültem tőle.

A leírások ennek az egésznek szerves részét képzik, sok helyen egyszerűen tökéletesre sikeredtek. Már az első jelenetnél kikészültem. Most legyünk őszinték: mind tisztában vagyunk a halottasházak létezésével, de azért jelentős részünk sosem gondolt bele, hogy pontosan mi történik ott, és annyira nem is akart. Na, hát John hatalmas lelkesedéssel veti bele magát a hullák temetésre való felkészítésére, én meg csak ültem a kocsi hátsó ülésén összeszorított fogakkal, az arcom meg szépen fokozatosan elveszítette az összes színét.
Könyvek esetében nem igazán szokásom kikészülni az ilyesmitől, de ez sok(k) volt. Ráadásul az egészet John szemszögéből látjuk, akit lázba hoz a téma, és minél.... nos, rosszabb állapotban van egy test, őt annál jobban érdekli.

Ez egy laza bevezető, aztán jöhetnek a gyilkosságok. Nyugalom, minden egyes részletről tudomást szerezhet az olvasó.

Minden komolysága mellett Dan Wells azért arra is figyelt, hogy ne rombolja le teljesen az olvasóit lelkileg. Amikor már nagyon sok lenne, akkor azért belevisz egy kevéske humort és oldja a hangulatot. Ezek a részek szerencsére nem ütnek ki nagyon a könyvből, pont illenek oda, ahol vannak, és mindig jókor jönnek.
A könyv egyébként terjedelemre nem hosszú, de én nem tudtam vele gyorsan haladni. Szerintem ha az ember úgy istenigazából belegondol ebbe az egész szociopata ügybe, akkor kénytelen behúzni a kéziféket, ugyanis néha-néha szükség van egy rövid szünetre, amikor megemésztheted, ami addig átjött.

A párbeszédek dr. Neblinnel különösen tetszettek. Látszik, hogy kedveli Johnt, és segíteni akar neki, és az is látszik, hogy John fokozatosan elkezd kötődni hozzá, csak ő maga sem tud ezzel az érzéssel mit kezdeni. Neblin és John is különösen eszes emberek, és bár nem sok közös jelenetük akad, ezekért odáig voltam. Ritka az, hogy egy-egy párbeszédet ennyire kiemelendőnek tartok, de ez most egy ilyen eset.

A végével elégedett voltam, a gyilkos azért okozott egy kicsi meglepetést, és ezer százalék, hogy elolvasom a következő részt, csak előtte szükségem van egy kis szünetre.

Karakterek:
Tulajdonképpen a könyv legeslegfontosabb eleme John, és egy elég rendhagyó karakter. Az a jó, hogy Dan Wells bemutatta, miben más egy szociopata világa, de közben arra is figyelt, hogy az olvasók végig érteni tudják Johnt. Ez a srác beteg - ez van, ezzel született, ezzel kell együtt élni. De minden problémája ellenére még járhat jó úton. Szeret a maga módján és ha ragaszkodik valakihez, akkor ahhoz nagyon, mégha ezt ő maga sem igazán veszi észre. Folyamatosan elemzi magát, igyekszik a jó úton maradni. A karaktere nem marad egy helyben, sokat fejlődik a könyv eleje és vége között. Amikor megismerjük, folyamatosan azt hajtogatja magában, hogy normális akar lenni, és újra és újra végigjárja, hogy ehhez miket kell tennie.
A könyv végén már belátja, hogy pontosan olyan nem lehet, amit "normálisnak" gondol, de vannak dolgok, amiket igenis megtehet annak érdekében, hogy jó életet élhessen. Nincs Heppy End, tökéletesen tisztában van vele, hogy mindig is lesznek nehézségek az életében, de igyekszik.
John édesanyjára, megmondom őszintén, sokszor haragudtam. Aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak nem tudta kezelni a helyzetet, de ez azért változott. Az az igazság, hogy nem egészen volt tisztában vele, hogy mit jelent az, hogy a fia szociopata, azt pedig végképp nem tudta, hogy mit kezdjen vele. Hibát hibára halmozott, ami egyre csak növelte a konfliktusok számát, de ez emberi dolog. Kezelhette volna jobban az elejétől fogva? Igen. De nem tette, és ezen már nem lehet változtatni. Most már inkább a jelenre kell koncentrálnia.
A többiek karakterének annyira nem volt nagy szerepe, igazából egyelőre csak John szempontjából számítottak, de ez még változhat.

Borító: 
Kellően hátborzongató. Szörnyen nyomott hangulatom lesz már attól is, ha ránézek, de ez van, ez egy ilyen könyv. Igazából nagyjából elégedett vagyok vele, bár lehetne jobb is.

Kedvenc idézet(ek): 
"Nem érdekes, mások mit gondolnak, ha tudod, hogy igazad van."

"Bioszon tanultuk az élet definícióját. Akkor nevezünk valamit élőlénynek, ha eszik, lélegzik, szaporodik és növekszik. A kutyák élnek, a kövek nem. A fák élnek, a műanyag nem. Ha csak ezt a definíciót nézzük, a tűz nagyon is él. A fától a húsig mindent megeszik, és a hamut üríti maga után, levegőt lélegzik, mint az emberek. Oxigént szív be, kormot fúj ki. A tűz növekszik, és terjeszkedik, új tüzeket alkot. Olajat iszik, hamut ürít, küzd a területéért, szeret és gyűlöl. Néha, ahogy figyelem, hogy vánszorognak át az emberek a mindennapokon, úgy érzem, a tűz sokkal inkább él, mint mi – fényesebb forróbb, és biztosabb magában. Tudja, hova tart.
A tűz nem nyugszik, a tűz nem fogad el semmit, a tűz nem csak úgy „elvan”.
A tűz cselekszik.
A tűz él."

"Nem az a furcsa, hogy én a megszállottja vagyok, hanem az, hogy mások miért nem."

"Mindenki fél a másságtól, és aki a leginkább különbözik, az nyeri majd a boszorkányüldözés-játékot."

Röviden összefoglalva: 
Ajánlom, ha úgy érzed, érdekel egy szociopata lelki világa, képes vagy teljesen átérezni, amit olvasol, és közben nem roppansz bele ebbe az egészbe. Bennem nagyon mély nyomokat hagyott, és abban is biztos vagyok, hogy folytatom a sorozatot.
Ha teljesen hidegen hagynak a pszichológiai problémák, vagy épp nem túl erős a gyomrod, akkor viszont nem biztos, hogy ez a te könyved.