"Giger, (te állat,) szeretsz egyáltalán olvasni?"

A rövid válasz erre a kérdésre úgy hangzik, hogy "igen", de a rövid válasznak nem szenteltem volna egy egész bejegyzést.
A helyzet az, hogy sok nagy kedvencnek estem már neki , csak az utóbbi két bejegyzésemben is ez történt, és kaptam egy kérdést, ami elgondolkodtatott. A kérdés arról szólt, hogy nekem mégis milyen könyvek tetszenek, és valahol jogos is megkérdőjelezni, hogy egyáltalán szeretek-e olvasni (valahol viszont egyáltalán nem az, de majd kifejtem bővebben is).
Két és fél éves a blog, ennyi idő alatt már nem egyszer estek nekem, és úgy érzem, még meg is fog történni párszor, szóval itt az ideje tisztába tenni pár dolgot a bloggal, velem, a könyvekkel és a véleményeimmel kapcsolatban.

Szentül hiszem, hogy mindenkire hatással van minden egyes olvasmánya 
Ezt az elvet most nem úgy kell elképzelni, hogy minden egyes könyv teljesen megváltoztatja mindenki gondolkodásmódját. Vannak olyan könyvek is (mindenkinek más, teszem hozzá), de ebből van kevesebb. Viszont minimálisan mindig hat rád minden könyv, amit elolvasol. Ha más nem, elgondolkodsz egy totál mellékes témán fél perc erejéig, vagy megváltozik a hangulatod - nem nagyok, de ezek is hatások.
Főleg kamaszkorban van ennek nagy jelentősége, mert ilyenkor alakul ki az ember értékrendje, ilyenkor keresi magát és a helyét a világban. Épp ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mit adunk át nekik. És nagyon sokszor az ember nem is veszi észre, nem is akarja észrevenni, hogy egy könyv változtatott benne valamennyit, és ez bizonyos pontokon még veszélyes is tud lenni.
Ezzel és még sok mással kapcsolatban már írtam egy elég hosszú bejegyzést a YA könyvekről, és hogy miért pont ezekről írok olyan sokszor, most ezt nem fejteném ki újra, de aki szeretné, itt elolvashatja. A lényeg az, hogy alapjáraton hiszek ebben a kategóriában, mert egy olyan korosztályhoz beszél, akikhez a legtöbbet kellene beszélni, aktuális és számukra nagyon is fontos problémákkal is foglalkozik, alkalmazkodik a felgyorsult világukhoz - legalábbis optimális esetben, de egyelőre sajnos ez a kisebbség. Viszont ezek a könyvek most virágoznak, most kell nekik a visszajelzés, és bár kétlem, hogy én, mint mezei blogger komoly változásokat fogok elérni, azért hátha meghall valaki.

A lényeg, hogy emiatt tudok kiakadni, amikor egy könyvben, de főleg egy YA könyvben undorító elvekkel találkozom, amiket az író úgy mutat be, mintha mindenkinek a magáévá kéne tenni őket. Mindenki máshogy gondolkodik és él, és ezt természetesen el kell fogadni, de meg kell hagyni mindenkinek a választási lehetőséget. Így egy író, aki fiataloknak ír, nem teheti meg azt, hogy teljesen természetesnek és vitathatatlannak mutatja be a saját elveit a könyveiben. Tudom, ez nem egy olyan egyszerű téma, és egyébként is nehéz elvonatkoztatni a saját világunktól, de hát senki sem mondta, hogy az írói munka könnyű lenne.


Azok a nyomorult generációs problémák 
Akár tetszik nekünk, akár nem, léteznek ilyenek.
Volt anno egy bejegyzésem a Könyvmolyképző kiadóról, ami több ponton is felháborodást keltett, de amin nagyon sokan vérig sértődtek, az a funkcionális analfabéta kifejezés megjelenése volt.
Tény és való, hogy közölhettem volna kedvesebben is a mondanivalómat, ezzel nem vitatkozom, de engedjük most el azt a bejegyzést, és beszéljünk egy kicsit a funkcionális analfabétákról.
Mert hogy rengeteg van belőlük.

A helyzet az, hogy hibáztathatjuk a mai gyors világot, az oktatási rendszert, akár még a szülőket is, akik nem foglalkoznak eleget a gyerekeikkel, igazából nem ez a fontos. Egy a lényeg, és az az eredmény.
Sokan mondták, hogy ezt a kifejezést használva lehülyéztem egy csomó embert, holott a kettőnek nem feltétlenül van köze egymáshoz. Funkcionális analfabétának lenni annyit tesz, hogy az ember tud olvasni, de szövegértése gyakorlatilag nincs. Elveszíti a türelmét, elkalandozik a figyelme, és nem érti meg, amit olvasott. És ilyen rengeteg van, főleg a fiatalok között. Nem egy nagyon intelligens tizenévest láttam, akivel ez a helyzet, ugyanis ez nem feltétlenül az ésszel köthető össze.
Na most a funkcionális analfabéták a rémesen leegyszerűsített könyveket értik meg, ergo ezeket kezdik szeretni, mert a bonyolultabbakkal már nem jönnek ki. Ez nem egy sértés, ez nem szégyen, ez egy tény, egy generációs probléma.
Mivel egyre többen vannak, egyre jobban fogy a Papír hercegnő- és Luxen-féle szemét, ergo vannak kiadók, akik erre építik a teljes marketingjüket, még népszerűbbé téve az ilyesmi "könyveket". A kettő egymást generálja, és az az igazság, hogy ez a helyzet engem iszonyatosan zavar, és sokszor már csak a tehetetlenség beszél belőlem.

Most meg lehet ezen sértődni, lehet utálni érte (nyilván nem ez a célom), de akkor is ez a helyzet, és igazából ha valakinek rossz a szövegértése, azon csak olvasással lehet segíteni - de nem a fent emlegetett szemetek olvasásával. Előadhatnám én is, hogy ezek mennyire csodás könyvek, vagy elkerülhetném őket, de szerintem valahol szükség van arra, hogy kimondjuk, ha valami nem tetszik, és meg is indokoljuk, hogy miért nem.

"Na de milyen könyveket is szeretsz akkor?"
Erre van egy nagyon egyszerű válaszom: azokat, amikbe szorult értelem. Rengeteg műfajban olvasok rengeteg könyvet, alapjáraton elég nyitott vagyok és nem szokásom előre hinni a kritikáknak sem, mert hát hátha én mégis találok benne valamit.
Gyakorlatilag lehetetlen meghatározni, hogy mitől jó egy könyv, és nincs is ilyesmire szükség. Amiket én ki szoktam emelni és jobban megfigyelni, azok a karakterek, a karakterfejlődés, a történetvezetés, a világ, a kapcsolatok, a megfogalmazás és az üzenet(ek). Na most olyan könyv, amiben mindegyik minden egyes olvasónak tetszik a világon nincs. Nem véletlenül hívom "véleménynek" a bejegyzéseimet, és nem pedig kritikának - nem vagyok szakértő, nincs semmi ehhez köthető végzettségem, ergo maximum véleményem lehet, kritikát nemigen írhatok.

Én magát az olvasás élményét szeretem, együtt gondolkodni a karakterekkel, agyalni új témákon, átérezni a hangulatot és az érzelmeket. Ugyanúgy imádom például a Zabhegyezőt, mint A Gyűrűk Urát és Az Éhezők Viadalát. Egy időben vagyok Harry Potter és Jane Austen rajongó, sőt, a Pokoli szerkezetek trilógia is nagy kedvencem, mint ahogy az Üvegtrón sorozat, a Vörös Lázadás és a Hatalom trilógia.
Nálam nem az író számít, nem a keletkezés éve és nem is a népszerűség. Értelmet (és érzelmet, ha-ha) keresek a könyvekben, nem azt, hogy egy üresfejű, gyönyörű lányka rohangáljon egy ősbunkó, kigyúrt srác után különböző környezetekben. Mert az utóbbi könyvekben nem hogy értelem nincs, céljuk sincs, és ez eléggé tud idegesíteni, mert nem vagyok oda azért, amikor az "író" a semmivel akar pénzt keresni és ezek után még művésznek hívja magát. Ezzel pont a könyvek és az olvasás lelkét ölik meg.

Attól még, hogy a többség csak a negatív véleményeimet olvassa, nem csak azok léteznek
Lehet, hogy újat mondtam. Bocsánat, muszáj volt.
A nem túl pozitív hangvételű bejegyzéseimen általában háromszor-négyszer több megtekintés van, mint a többin, és vagyok olyan jó matekos, hogy ebből kilogikázzam, amit ki kell.
Pedig pozitív bejegyzésből lényegesen több van. Sőt, vegyes vélemények is szoktak lenni, csak ezek negyede annyi embert érdekelnek. Rengeteg könyv tetszik, nagyon sokat újraolvasok és majdnem minden második olvasmányomra rápörgök. Valahogy mégis rendszeresen megkapom, hogy mert nekem aztán semmi sem tetszik. Pedig ez így ebben a formában nem igaz, csak valahogy a pozitív dolgokra kevesebb ember akad rá, amiről - bocsássatok meg nekem, hogy ilyet mondok -, de szerintem nem igazán tehetek.

Az az igazság, hogy én ezt el tudom fogadni. Nem a megtekintések éltetnek és csak nagyon minimális szinten foglalkoztat, amolyan érdekesség szintjén, hogy milyen bejegyzéseim érdeklik az embereket. Ami már egy kicsit idegesít, az az, hogy rendszeresen kapom, hogy mindent lehúzok és nekem semmi sem tetszik, holott ez egyáltalán nem igaz. Sok nagy kedvencet utálok? Igen. Lehúztam jó párat? Igen, sőt, fogok is még nem egyet, amíg él ez a blog. És egy ideig poén csak ezekkel foglalkozni és beszólogatni, de egy ponton túl szimplán csak sok és értelmetlen.
Szóval nem, nem utálok mindent, sokkal több könyvről írtam jókat, mint rosszakat, itt van a blogon az összes.


Mondjatok egy esetet, amikor nem indokoltam meg, hogy egy könyv miért akasztott ki
Igen, nem egyszer elviccelem a dolgot, de szerintem sosem viszem túlzásba, legalábbis igyekszem. Mindig próbálom kifejteni, hogy mi a bajom az aktuális könyvvel, és hogy ez mégis miért probléma az én szememben. Hogy ezt nem halálosan komor stílusban teszem, az már csak részletkérdés. Kevésbé jön rám tőle a halálvágy.
Nagyon sok könyves blogot követek, a legnépszerűbbeket rendszeresen olvasom (mondjuk hogy miért, azt ne kérdezzétek), és a legtöbbön ugyanaz a helyzet: mindenkinek minden tetszik, és ezt a lehető legrövidebben fejti ki. (Akinek nem inge...)
Szó se róla, így sokkal könnyebb népszerűséget szerezni. Nyilván egy könyves blog esetében azért számít, hogy olvassák is páran, de én speciál, akár hiszitek, akár nem, sosem csináltam ebből nagy ügyet. Örülök az olvasóknak, örülök, ha valakinek tetszik a blog, szívesen meghallgatom a véleményeteket, de ennyi, nincs ebben semmi több.
És félreértés ne essék, azzal sincs bajom, ha valaki jobban igényli a figyelmet, az is teljesen rendben van. Azt nem értem, amikor úgy vadászik valaki népszerűségre, hogy véleményes blogja van, de véleménye nincs.

Na most az én szememben az lényegesen jobb, ha valaki őszinte és részletes. Átlag olvasóként alkotok véleményt, és ezt ki is fejtem, legyen ez pozitív vagy negatív, vagy a kettő egyben - és utóbbi a gyakoribb, hiszen tökéletes könyv nemigen van, borzalmasat meg azért annyit nem olvasok.
Sosem volt célom bántani az olvasókat, ezt az egyet kijelenthetem. De én azért nyitottam véleményes blogot, hogy kivéleményítsem a nyilvánomat (Petra után szabadon), márpedig ez nem mindig pozitív. Ez van.

Nem tényeket közlök, véleményt mondok
Térjünk ki erre külön is egy kicsit.
Már a bemutatkozásban leszögeztem, hogy mindenkinek joga van véleményt alkotni. Ezt továbbra is így gondolom, sőt. Szerintem ez egy nagyon fontos dolog.
Amit itt leírok, azt nem kell tényként kezelni, ez az, amit én személy szerint gondolok az egyes könyvekről. Nincs két ember, akik pontosan ugyanazt gondolnák egy bármiről is, és ez így van jól.
Általában a bejegyzések megírása előtt felmegyek Moly.hu-ra véleményeket olvasni, mert érdekel, mások mit gondolnak, és ilyenkor érdekes látni, hogy néhány dolgot mennyire különbözően értelmezünk. Nem mellesleg mindenki elsiklik néha részletek fölött, és ilyenkor úgymond ellenőrizni is tudom magam.

Na most, nem kell velem egyetérteni. Teljes erőbedobással támogatok mindenkit, hogy alakítsa ki a saját véleményét. Az enyém csak egy a sok közül, fogadjuk el ezt a helyzetet, mielőtt veszekedni kezdünk a beszélgetés helyett.

Irodalomoktatás, avagy mit hogyan NEM kellene

Egyszer már volt egy kirohanásom a kötelező olvasmányok kapcsán, de az a helyzet, hogy nem ez az egyetlen problémám az irodalomoktatással.
Tizenegyedik éve veszek részt a magyar oktatásban, és akármilyen hihetetlen, én szeretek tanulni. Nem a magolásra gondolok, hanem arra, amikor új dolgokat tudok meg és kezdek el használni, tantárgytól teljesen függetlenül.

De az irodalom óráktól egyre gyakrabban akarok falnak menni. És nem a tanárt hibáztatom, az előbbiek értelmében pedig nem is a tanulással van problémám - kizárásos alapon akkor a tananyaggal van a baj. Illetve azzal, ahogy ezt az egészet odafent a fejesek felfogják.

Valószínűleg senki sem fog meglepődni, amikor elhivatott könyvmolyként olyat mondok, hogy az irodalom egy gyönyörű és fontos dolog. Olyan szinten sokszínű, hogy azt nem lehet szavakkal elmondani, gyakorlatilag bármilyen témában, stílusban és műfajban lehet írni és olvasni. Minden irodalmi mű mindenkinek mást mond, mindenkinek más ragadja meg a figyelmét egy-egy könyvben vagy versben. Mindannyiunknak más tetszik, nincs két olyan ember a világon, akiknek ugyanaz lenne a kedvenc könyvük - vagy ha van is ilyen, akkor nem ugyanabból az okból.

Na és mi van az oktatásban?
Elemezzünk ki mindent tudományosan és szigorúan meghatározott szabályok és szempontok szerint!
Mit akart mondani az író/költő? Senkit sem akarok lehangolni, de legfeljebb találgathatunk, ugyanis a kedves író/költő az esetek többségében már halott, és nem írt külön értelmező könyvet a művéhez, hanem az olvasókra hagyta, hogy vonják le belőle azt, amit ők akarnak.

Példának okáért vegyünk most egy könyvet, és adjuk neki az XY kalandjai címet, csak hogy egyszerűbb legyen.
XY kalandjait Z írta, aki a tizennyolcadik század első felében hunyt el.
A tizedikes diákok elolvassák az XY kalandjait. Némelyiküknek kifejezetten tetszik, egyesek szerint a társadalmi különbségekről szól, mások szerint a sikerről, megint mások szerint az egész egy nagy metafora, és a fehér egerek jogairól íródott gúnyos hangvételben. Aztán ott van az a két ember, akiknek egyáltalán nem tetszett, mert nem értenek egyet Z-vel és egyébként sem tetszik nekik az írói stílusa.
Mindez persze senkit sem érdekel, mert a tankönyvi szövegben ott áll az a tény, hogy az XY kalandjai egy korabeli társadalomkritika, amit Z azért írt meg, mert szegény parasztcsaládból származott, és besokallt a nemesektől.
És egy x fős osztályban lehet x féle vélemény (plusz a tanáré)az XY kalandjairól, senkit sem érdekel, mert a szakirodalom szerint már van egy értelmezés, jobb esetben kettő, és akkor már örüljünk neki, de persze a második nem olyan széles körben elfogadott, úgyhogy ne is foglalkozzunk vele.

A probléma az (és mindenkinek szíve joga nem egyetérteni velem), hogy szerintem az irodalom nem így működik. Nem látunk bele Z fejébe, nem tudjuk, mikre gondolt, amikor megírta az XY kalandjait. Meg merem kockáztatni, hogy sokszor Z sem tudta, miért írja le azt, amit leír, egyszerűen csak kijött belőle. Valószínűleg nem egyszer került alkotói válságba, sokszor kihajított több tucat oldalt és a pokolra kívánta XY-t a kalandjaival együtt.

Z ugyanis ugyanúgy ember és alkotó volt, mint  mai társai. Hibázhatott, összekeverhetett dolgokat, írhatott le csak azért egész fejezeteket, mert más nem jutott eszébe. Lehetett akár néha részeg is írás közben, gyakorolhattak rá nyomást a körülötte élők. Már sosem tudjuk meg. Mégis meg kell tanulnunk, hogy "az író mindezzel azt akarta mondani..."
És nem azt mondom, hogy azoknak, akik rendesen beleásták magukat a témába, nem lehet igazuk. Nyilván vannak olyan részletek, amiket alá lehet támasztani életrajzi adatokkal és a kor eszméivel. De egyrészt egyikben sem lehetünk biztosak, mert a legtöbb ember saját magán sem tud kiigazodni, másrészt pedig minden mindenkinek mást mond.

Ha most idedobok egy félmondatot, amit véleményem szerint kétféleképpen lehet értelmezni, akkor az első ember, aki elolvassa, előáll egy harmadik fajtával, és nem érti, nekem az miért nem jutott eszembe. És ez így van jól. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma életút és gondolkodásmód. Bármit is olvasunk, mást és mást látunk bele, már csak a személyiségünkből és az eddigi tapasztalatainkból kifolyólag is.
És szerintem ezért szép az irodalom. Akármit olvasunk, ad nekünk valamit (esetenként instant agyvérzést, de az is belefér), és erre szerintem egyszerűen csak szükségünk van. De úgy nem működik a dolog, hogy megmondják, mit kell belelátnod XY kalandjaiba, mert egyrészt elveszi a kedved az egésztől, másrészt leszoktat a gondolkodásról.

És ne értsetek félre, nem a tanárokkal van a bajom. A saját irodalomtanáromat például kifejezetten kedvelem, mert rávesz, hogy gondolkodjunk, de ezt csak bizonyos keretek között játszhatja, ugyanis meg van kötve a keze. A tananyag fix, az elemzések tényszerűek, a saját véleményedet meg teheted oda, ahova nem süt a nap.
Egy regény vagy egy vers nem matekpélda. A törvények és a szabályok ott érvényesülnek, legalábbis jó esetben csak ott érvényesülnének. Szerintem egy ideális rendszerben az irodalomórákon inkább azt kéne tanítani, hogy hogyan alkoss saját véleményt, hogy kérdőjelezz meg mindent és gondolkodj el a miérteken. Legyen meg a diákoknak az a lehetősége, hogy eldöntsék, mit mondott nekik egy mű, és igen, gondolhassák azt egy-egy klasszikusról is, hogy nem, nekik az nem tetszett. Nem véleményt magolni kellene, hanem kialakítani.

Könyvmolyképző kiadó és egy besokallt könyvmoly

Akár hiszitek, akár nem, én egy elég türelmes ember tudok lenni. Ezzel a kiadóval konkrétan évekig voltam türelmes. Mostanra viszont betelt az a bizonyos pohár, sőt, elúszott az egész szobám.

Az alaphelyzet az, hogy a KMK az egyik legnépszerűbb kiadó az országban, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Brutális energiát ölnek a marketingjükbe, gyakorlatilag mindenhol ott vannak, ha könyvekről van szó, lecsapnak a nemzetközi bestsellerekre, és tény, hogy ők adják ki a legtöbb YA könyvet.
Na most, aki már járt a blogon, az valószínűleg tudja, de aki nem, annak mondom, hogy a szívemen viselem a YA könyvek ügyét. Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg ezeknek nagyobb része borzalmas, mint jó, és azzal is, hogy szinte csak ezek népszerűek, de én akkor is hiszek bennük. A YA egy olyan kategória, ami betölthet egy hatalmas lyukat a könyvek között, és beszélhet egy olyan korosztályhoz, akiknek a legnagyobb szükségük van rá, hogy valaki beszéljen hozzájuk. Igyekszem népszerűsíteni a jól sikerült darabokat és a saját határaimon belül olyan irányba terelni ezt az egészet, amilyenbe szerintem mennie kéne, még ha csak pár embert is érek el vele.
Emiatt a rossz YA könyvektől gyakorlatilag fizikai fájdalmat érzek, és a Könyvmolyképző kiadó nem könnyíti meg a dolgomat, az egyszer biztos. És ez csak egy apróság a sok közül.
Ebben a bejegyzésben összeszedtem néhány pontban, hogy mik a problémáim, még ha nem is megyek vele semmire (legfeljebb annyira, hogy kihajítanak minden KMK csoportból).

1. Mi itt könyvmolyokat akarunk képezni!
Persze, és én vagyok a világ első számú Alkonyat rajongója. (Spoiler alert: olyan távol állok tőle, mint az említett sorozat a minőségtől)
A Könyvmolyképző kiadó előszeretettel hangoztatja, hogy céljuk az olvasás megszerettetése a fiatalokkal, szeretik a könyveket, a kiadóvezető pedig előszeretettel hívja magát hivatásos könyvrajongónak. A valóságnak ehhez nem sok köze van, viszont nem hangzik olyan szépen és előnyösen.
A KMK, mint minden kiadó, könyvkiadásból él. Magyarul keresni akar rajta. És ezzel nincs is semmi gond, csak nem kell mellé a műsor.
Mivel először az agyatlan, sablonos YA könyvek jöttek be, most is azokra teszik a hangsúlyt, azokat reklámozzák ezerrel, hiszen annak az agyatlan bandának, aki mást még nem is fogott a kezében, nyilván ez fog kelleni. A funkcionális analfabéta fiatalok lettek a célközönség, és olyan könyveket adnak el nekik tömegesen, amik nem hogy nem teszik őket műveltebbé, de a maradék agysejtjeiket is elüldözik.
Erre még rá is tudnám mondani, hogy elfogadható, ha nem lenne ott mellette a kerítésszöveg az olvasás népszerűsítéséről és az irodalom szépségéről.

2. A minőség fontos
...az olvasónak legalábbis biztosan, a kiadónak viszont biztosan nem. Engedjük most el az olyan apróságokat, mint hogy az utóbbi években olyan papírra nyomtatnak, amit én nem csúfolnék papírnak, és térjünk át a komolyabb gondokra.
Egyrészt, a fordítások sokszor annyira nyakatekertek, hogy ennyi erővel maradhattak volna angolul/németül/stb. is, mert ugyanannyira lenne érthető a dolog.
Másrészt, helyesírási hibák - dögivel. És akkor ennek az egésznek a tetejére koronaként odakerülnek az elgépelések is, csak hogy teljes legyen a gyűjtemény.
Ott van például a Végzet ereklyéi sorozat, az Üvegtrón, vagy a Tüskék és rózsák udvara, de az eddigi legbrutálisabb, amivel találkoztam, az Árnyék és csont. A könyveik jelentős része hibát halmoz hibára, a szóismétlések nem férnek el lassan a félregépelésektől, és sokszor egész bekezdéseket nem lehet értelmezni. És a legrosszabb, hogy ez a gyerekkönyvekben is jelen van - de hát bizonyára időben el kell kezdeni megtanítani az embereket helytelenül írni.
Egy kisgyerekben akaratlanul is megragadnak a dolgok, amiket olvas, rosszul fogja megjegyezni a szavak helyesírását, és ez brutálisan káros.
És félreértés ne essék, nem azzal van a baj, hogy az író/fordító hibázik. Azzal van a baj, hogy a lektorok ezek alapján úgy léteznek, hogy sehogy. Az ő feladatuk lenne kiadás előtt átnézni a könyveket és kiszúrni az ilyen hibákat. Bár lehet, hogy kiszúrni kiszúrják, csak a kijavításukig nem jutnak el. Ezt bizonyára elfelejtették nekik kiadni.

3. Majd ők megjelentetik a nemzetközi bestsellereket Magyarországon is!
Megteszik, semmi kétség. Laza 4-5 (vagy akár 10-15) évvel azután, hogy az adott könyv bestseller lett. Értem én, hogy a rohanás nem tesz jót az egészségnek, és a teknősök remek példaképek sebesség tekintetében, de én kapásból tudok mondani jó pár embert, aki egy kicsit sokallja azt a négy évet, amit az Olimposz vérének megjelenésére várunk.
Kifogás az persze mindig van, meg ígéretek is. Mindig megkapjuk, hogy mert a fordítás, mert a lektori munka, mert a nyomtatás. Tekintve, hogy a fordítások úgy néznek ki, mintha szerencsétlen fordítók fél hónapot kaptak volna, lektori munkának meg évek óta nyomát se láttuk, így csak az utolsó pont marad, és erősen kétlem, hogy évekig tart kinyomtatni egy adag könyvet, hacsak nem az egész bolygó népességére nyomtatnak, ami azért nem túl valószínű.

4. Aranymosás
Nem kívánok erről kisregényt írni, nemrég Lyla fantasztikusan összeszedte, hogy mik a problémák ezzel a pályázattal, ha valaki még nem olvasta a cikkét, akkor ide kattintva megteheti.
Egy pályázat, amiért hálásnak kellene lenni, de ha jobban belegondolunk, ezer sebből vérzik, és ha valahol az elején még volt is benne jóindulat, mostanra a pénzszerzésről szól, és arról, hogy az amatőr írók minden reménysugárba belekapaszkodnak, a kiadó meg remekül ki tudja ezt használni. De a kerítésszöveg mellette gyönyörűen hangzik, ez való igaz.

5. Rendelj tőlünk, és most ajándék instant idegösszeomlást is kapsz!
A rendeléseimet eddig nagyjából jól kezelték, nyomon követni nemigen lehetett, de minden rendben volt, a csomagok időben kijöttek, nem kevertek össze semmit, stb.
Most azonban sikerült olyan tapasztalatot szereznem, amiből azt hiszem, elég is volt ennyi.
Még december 3-án megrendeltem négy könyvet, három közülük előrendeléses, de mivel azt írták, az egyik 9-én, a másik kettő 15-én jelenik meg, biztos voltam benne, hogy karácsonyra megjönnek. Még azt is beleszámoltam, hogy pár napot csúsznak a megjelenések.
A feladás napjának 20-át írták, de 20-án nem adtak fel semmiféle csomagot, az egyik könyvhöz a weboldalukon meg kecsesen odavágták, hogy elfogyott. Aztán mégis megjött, de az egyik könyv konkrétan sérült, és ezt a tényt teljesen ignorálják. Kedvem lenne visszaküldeni, de mivel rokon kért meg, hogy rendeljem meg, már nem fogok karácsony előtt bekeverni.
Egyébként mindeközben semmiről sem tájékoztattak, ha valaki rákérdezett, jöttek a kifogások, de folyamatosan ellentmondanak maguknak, ami azért elég gyanús tud lenni. És meg lehet érteni, hogy lépnek fel komplikációk. Azt nem lehet megérteni, ahogy ezt lekommunikálják a vevők felé.

6. Kíváncsiak vagyunk a véleményedre!
Legalábbis amíg pozitív, és jó fényben tüntet fel minket.
A kiadó elég aktív a szociális médiában, és fel is figyelnek a bloggerekre, akik a könyveikről írnak. És akik számukra kedvező véleményt írnak, azt gyakran fel is kapják. Alapjáraton ezzel nem lenne probléma, hiszen nyilván nem a negatív kritikákat fogják kitenni ország-világ elé. A probléma azzal van, hogy ez már ott tart, hogy mindegy, mennyire értelmes és jól kifejtett az a vélemény - ha pozitív, akár a saját oldalaikra is kiteszik. Erre sok blogger felfigyelt, és sajnos akadnak páran, akik pont emiatt hirtelen mindent megszeretnek. Vörös Pöttyös? Ó, hát akkor egyértelműen tökéletes, természetesen.
A világért sem akarok ünneprontó lenni, de ha a Vörös Pöttyösök felét lehet könyvnek nevezni, akkor már sanszos, hogy sokat mondtam. Amivel szintén nem lenne baj, ha nem hazudnánk tele az internetet azért a néhány-száz kattintásért.
A másik gond, hogy ehhez a negatív véleményekkel kapcsolatban a másik véglet társul. Magyarul: igyekezzünk elnyomni őket! Nincs negatív kritika, nincs hiba a könyvben, nem igaz? Bár a VP facebook csoportjában általában kiengednek ilyeneket is, volt rá egyszer példa, hogy nem engedélyezték a bejegyzésem, és egyszer az egyik KMK csoportból ki is tettek. Szabad véleménynyilvánítás van - csak te számolsz a következményekkel. Végül is a teljes társadalomban ez a szabály érvényes.

7. Mindezek után természetesen még te érezd rosszul magad, ha valami nem tetszik
A marketing hatalmas, folyamatosan megy a pörgés, és a hűséges vásárlók, akiket sikerült megvenni pár kockahassal és szépen csillogó szemmel a borítókon, bármikor leszedik a fejed, ha támadni mered a kiadót, és a negatív kommenteket is nagyon gyorsan el tudják tüntetni, ha rontja az összképet. Mivel más kiadó nem fektet a reklámozásba és a szociális médiában való jelenlétbe annyi energiát (mondjuk úgy, hogy tudnak felnőttként viselkedni), így azoknál ilyen gond nincs. Megveszed a könyveket, ha írsz valamit, bárki láthatja, jöhet hideg-meleg, nekik igazából mindegy, nincs is nagy felhajtás, minden lezajlik csendesen és ez rendben is van így.
A KMK azonban gyakorlatilag ezekből él, és talán az elején nem így volt, de most már mást sem csinálnak, csak hülyítik a népet. El lehet hinni a hazugságaikat, csak felesleges, mert attól még nem válnak igazzá. Azt táplálják bele az olvasóikba, hogy amit csinálnak az szép és jó, és gyakorlatilag ott tartunk, hogy az szégyellje magát, aki mégse így érez.
A baj csak az, hogy jelenleg Magyarországon a KMK dönti el, hogy mit olvasnak a fiatalok. Eljutottak oda, hogy a tizenévesek és a gyerekek figyeljenek rájuk, és ha könyvet vesznek a kezükbe, az valami katasztrofális Vörös Pöttyös legyen, vagy valami hasonló. Van, aki innen továbbjut, és rájön, hogy a Luxent, a Csitt, csitt-tet és társait nem lehet könyvnek nevezni, de van, aki sajnos megreked itt, és mivel a kiadótól kapja a támogatást, hogy igen, olvasd csak, nem is fog elgondolkodni, hogy ezeknek több a kára, mint a haszna. A könyveknek elvileg az értelem és a gondolkodás mellett kellene lenni, és a KMK ezzel teljesen szembemegy a pénz érdekében, és az arcunkba hazudja, hogy ő ilyet ugyan nem csinál. És a hazugság része a legnagyobb probléma.

Félreértés ne essék, én itt nem az olvasókat akarom támadni, nem is magukat a könyveket vagy a szerzőket. Még a kiadót sem, egyszerűen úgy gondoltam, itt az ideje, hogy mindezt összeszedjem. Ugyanis érdemes elgondolkodni rajta, hogy a nagy kedvenc ígéretei, állítólagos elvei és céljai mennyire valósak, és meddig jó mindent elhinni és vakon menni azután, aki a leghangosabban mondja a legszebben hangzó hazugságokat.