Irodalomoktatás, avagy mit hogyan NEM kellene

Egyszer már volt egy kirohanásom a kötelező olvasmányok kapcsán, de az a helyzet, hogy nem ez az egyetlen problémám az irodalomoktatással.
Tizenegyedik éve veszek részt a magyar oktatásban, és akármilyen hihetetlen, én szeretek tanulni. Nem a magolásra gondolok, hanem arra, amikor új dolgokat tudok meg és kezdek el használni, tantárgytól teljesen függetlenül.

De az irodalom óráktól egyre gyakrabban akarok falnak menni. És nem a tanárt hibáztatom, az előbbiek értelmében pedig nem is a tanulással van problémám - kizárásos alapon akkor a tananyaggal van a baj. Illetve azzal, ahogy ezt az egészet odafent a fejesek felfogják.

Valószínűleg senki sem fog meglepődni, amikor elhivatott könyvmolyként olyat mondok, hogy az irodalom egy gyönyörű és fontos dolog. Olyan szinten sokszínű, hogy azt nem lehet szavakkal elmondani, gyakorlatilag bármilyen témában, stílusban és műfajban lehet írni és olvasni. Minden irodalmi mű mindenkinek mást mond, mindenkinek más ragadja meg a figyelmét egy-egy könyvben vagy versben. Mindannyiunknak más tetszik, nincs két olyan ember a világon, akiknek ugyanaz lenne a kedvenc könyvük - vagy ha van is ilyen, akkor nem ugyanabból az okból.

Na és mi van az oktatásban?
Elemezzünk ki mindent tudományosan és szigorúan meghatározott szabályok és szempontok szerint!
Mit akart mondani az író/költő? Senkit sem akarok lehangolni, de legfeljebb találgathatunk, ugyanis a kedves író/költő az esetek többségében már halott, és nem írt külön értelmező könyvet a művéhez, hanem az olvasókra hagyta, hogy vonják le belőle azt, amit ők akarnak.

Példának okáért vegyünk most egy könyvet, és adjuk neki az XY kalandjai címet, csak hogy egyszerűbb legyen.
XY kalandjait Z írta, aki a tizennyolcadik század első felében hunyt el.
A tizedikes diákok elolvassák az XY kalandjait. Némelyiküknek kifejezetten tetszik, egyesek szerint a társadalmi különbségekről szól, mások szerint a sikerről, megint mások szerint az egész egy nagy metafora, és a fehér egerek jogairól íródott gúnyos hangvételben. Aztán ott van az a két ember, akiknek egyáltalán nem tetszett, mert nem értenek egyet Z-vel és egyébként sem tetszik nekik az írói stílusa.
Mindez persze senkit sem érdekel, mert a tankönyvi szövegben ott áll az a tény, hogy az XY kalandjai egy korabeli társadalomkritika, amit Z azért írt meg, mert szegény parasztcsaládból származott, és besokallt a nemesektől.
És egy x fős osztályban lehet x féle vélemény (plusz a tanáré)az XY kalandjairól, senkit sem érdekel, mert a szakirodalom szerint már van egy értelmezés, jobb esetben kettő, és akkor már örüljünk neki, de persze a második nem olyan széles körben elfogadott, úgyhogy ne is foglalkozzunk vele.

A probléma az (és mindenkinek szíve joga nem egyetérteni velem), hogy szerintem az irodalom nem így működik. Nem látunk bele Z fejébe, nem tudjuk, mikre gondolt, amikor megírta az XY kalandjait. Meg merem kockáztatni, hogy sokszor Z sem tudta, miért írja le azt, amit leír, egyszerűen csak kijött belőle. Valószínűleg nem egyszer került alkotói válságba, sokszor kihajított több tucat oldalt és a pokolra kívánta XY-t a kalandjaival együtt.

Z ugyanis ugyanúgy ember és alkotó volt, mint  mai társai. Hibázhatott, összekeverhetett dolgokat, írhatott le csak azért egész fejezeteket, mert más nem jutott eszébe. Lehetett akár néha részeg is írás közben, gyakorolhattak rá nyomást a körülötte élők. Már sosem tudjuk meg. Mégis meg kell tanulnunk, hogy "az író mindezzel azt akarta mondani..."
És nem azt mondom, hogy azoknak, akik rendesen beleásták magukat a témába, nem lehet igazuk. Nyilván vannak olyan részletek, amiket alá lehet támasztani életrajzi adatokkal és a kor eszméivel. De egyrészt egyikben sem lehetünk biztosak, mert a legtöbb ember saját magán sem tud kiigazodni, másrészt pedig minden mindenkinek mást mond.

Ha most idedobok egy félmondatot, amit véleményem szerint kétféleképpen lehet értelmezni, akkor az első ember, aki elolvassa, előáll egy harmadik fajtával, és nem érti, nekem az miért nem jutott eszembe. És ez így van jól. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma életút és gondolkodásmód. Bármit is olvasunk, mást és mást látunk bele, már csak a személyiségünkből és az eddigi tapasztalatainkból kifolyólag is.
És szerintem ezért szép az irodalom. Akármit olvasunk, ad nekünk valamit (esetenként instant agyvérzést, de az is belefér), és erre szerintem egyszerűen csak szükségünk van. De úgy nem működik a dolog, hogy megmondják, mit kell belelátnod XY kalandjaiba, mert egyrészt elveszi a kedved az egésztől, másrészt leszoktat a gondolkodásról.

És ne értsetek félre, nem a tanárokkal van a bajom. A saját irodalomtanáromat például kifejezetten kedvelem, mert rávesz, hogy gondolkodjunk, de ezt csak bizonyos keretek között játszhatja, ugyanis meg van kötve a keze. A tananyag fix, az elemzések tényszerűek, a saját véleményedet meg teheted oda, ahova nem süt a nap.
Egy regény vagy egy vers nem matekpélda. A törvények és a szabályok ott érvényesülnek, legalábbis jó esetben csak ott érvényesülnének. Szerintem egy ideális rendszerben az irodalomórákon inkább azt kéne tanítani, hogy hogyan alkoss saját véleményt, hogy kérdőjelezz meg mindent és gondolkodj el a miérteken. Legyen meg a diákoknak az a lehetősége, hogy eldöntsék, mit mondott nekik egy mű, és igen, gondolhassák azt egy-egy klasszikusról is, hogy nem, nekik az nem tetszett. Nem véleményt magolni kellene, hanem kialakítani.