Nicola Yoon - Minden, minden

Oldalszám: 336
Eredeti cím: Everything, everything
Fordította: Szabó Luca
Kiadó: GABO
ISBN: 9789634062103
Országos megjelenés: 2016
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Nagyon ​ritka, de nagyon híres betegségben szenvedek. Gyakorlatilag az egész világra allergiás vagyok. Sosem lépek ki a házból. Már tizenhét éve. Csak anyu és az ápolónőm, Carla van itt velem.
Aztán egy napon egy költöztető cég teherautója áll meg a szomszéd ház előtt. Kinézek az ablakomon, és akkor meglátom őt. Magas, vékony, és csak feketét visel – fekete a pólója, a nadrágja, az edzőcipője, sőt még a kötött sapkája is, ami alól egyáltalán nem lóg ki a haja. Észreveszi, hogy őt figyelem, és megakad rajtam a tekintete. Csak nézzük egymást. Olly a neve.
Lehet, hogy nem lehet megjósolni a jövőt, de azért ezt-azt mégis meg lehet. Például nagyjából biztos vagyok benne, hogy bele fogok szeretni Ollyba. És szinte biztos, hogy annak katasztrófa lesz a vége.

Véleményem:
Minden, de minden értelmesebb időtöltés lett volna, mint elolvasni ezt a könyvet.
Sokszor szembejött velem, sokáig ignoráltam, sokáig nem akartam elolvasni, de aztán egy barátnőm a kezembe nyomta, és innen nem volt visszaút.

Történetünk főszereplője Maddy, aki egész életében egy fertőtlenített, szupersteril házban élt, mivel egy betegség miatt nagyjából bármitől meghalhat. Csak édesanyjával és ápolónőjével érintkezik, napjai meglehetősen egyhangúak. A dolgok akkor változnak meg, amikor a szomszédba beköltözik Olly családja, és chatelni kezdenek a fiúval.

A mai napig nem tudom felfogni, hogy miért léteznek ezek a könyvek. Megmondom őszintén, nem tudom, melyik volt előbb, de talán a Csillagainkban a hiba a legnépszerűbb, és én mindet csak Csillagainkban a hiba 2.0-nak hívom. Van nekünk egy beteg lány vagy srác, esetleg mindkettő az. Aztán jön az illető életének nagy szerelme, aki persze bearanyozza az életét, mintaszerűen egymásba szeretnek, végre egyszer úgy érzik, hogy élnek, stb. Innen aztán több irányba mehet a dolog; valaki meghal, meggyógyul, illetve itt van nekünk a Minden, minden, ami egy egészen új szintre vitte a hülyeséget.

Na most, már a Csillagainkban a hibával kapcsolatban is elmondtam, hogy ez az egész lehetne szép és jó, hiszen szólhatna arról, hogy mindenkinek van esélye a boldogságra, de sosem erről szól igazán, így most sem.
A Minden, minden, felháborítóan népszerű társaihoz hasonlóan egy figyelemhajhász, a végtelenségig leegyszerűsített, langymeleg romantikával kevert időpocsékolás, aranyos rajzocskákba és mesébe csomagolva.
Kezdjük ott, hogy maga az alaphelyzet sokkal komolyabb, mint ahogy a könyv kezeli. Ha valaki valóban ilyen beteg, meghalt a fél családja, és soha ki nem lép a házból, akkor azt én nem tudnám ennyire könnyedén kezelni, mint ahogy az író teszi. De ez még csak egy apróság.

Az első szó, ami eszembe jut, amikor erre a könyvre gondolok, az az időpocsékolás. Pedig még figyelmeztettek is erre. Nem mintha úgy egyébként dúskálnék az elpazarolható szabadidőben, és most határozottan idegesített az az elvem, hogy nem hagyok félbe könyvet. 
Igazából nem ad semmit. A stílus miatt olvastatja magát, de a cselekményt el lehetne mondani egyetlen egyszerű összetett mondatban, mondanivalója meg egyszerűen nincs. Mikor becsuktam, szokás szerint feltettem magamnak a kérdést, hogy mit mondott nekem a könyv, majd néhány perces töprengés után realizáltam, hogy az égvilágon semmit. Látványosan erőlködik és próbál arról szólni, hogy élj a mának, de mégsem jön össze neki. Az összes pozitívuma az, hogy egy-két helyen felhívja a figyelmet a világ szépségére, de ebből sokkal több is elfért volna benne.

Sokan szeretik a szerelmi szálat, én meg semmi különöset nem találok benne. Igazából alig tudtunk valamit a szereplőkről, már elindult a románc. A baj az, hogy később se derült ki sokkal több. Valamilyen szinten szerethető mindkét karakter, de rettenetesen kevés. Van egy-két hangsúlyos tulajdonságuk, és tudjuk, mit szeretnek a legjobban, illetve ismerjük a családi hátterüket (nagyjából), de ennyi, és ez közel sem elég. Ha egy könyv elolvasása után a főszereplőt tökéletesen le tudom írni egy mondattal, akkor ott vannak gondok.

Ez az egész katyvasz felháborítóan üres és úgy vágyik a figyelemre, mint egy folyton elfoglalt családban a hetedik kistestvér. Nincs üzenete, a cselekménye pedig túl egyszerű és értelmetlen. Maddy elvileg beteg, és elvileg ezen van a hangsúly, de gyakorlatilag nem sokat tudunk meg a dologról. Nem azt mutatja meg, hogy milyen egy betegséggel élni, és nem is reményt ad azoknak, akik szintén küzdenek valamivel, hanem megint elromantizál egy alapjáraton nem túl romantikus dolgot.
Ha valaki egy komolyabb témáról ír, járjon utána. Van egy olyan érzésem, hogy ez itt nem történt meg. Maddy betegsége csak egy körülmény, ami felkelti az emberek érdeklődését a reklámokban. Na most erre betegségeket használni szerintem egyszerűen csak gusztustalan, de nagyon sok író nem ért velem egyet, ahogy elnézem az utóbbi pár év felhozatalát.

Van egy stílusa a könyvnek, ezt el kell ismerni, de nem annyira jó, hogy kihúzza abból a gödörből, amibe a fentiekkel belekerült. Vannak azok a könyvek - például Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában, Neked adom a napot, Eleanor és Park, stb. - amiknek minden egyes sorát idézni lehetne, és minden mondata megmozgatja egy kicsit az agyad az élet egy-egy apró területével kapcsolatban. A Minden, minden görcsösen próbálja elérni ugyanezt, csak nem megy neki. Néha már megközelíti, egy-két szép gondolatmenet valóban akad benne, de sajnos ennél többre nem képes.

Borító: 
Az még elmegy. Első ránézésre nem voltam oda érte, de most már rá tudom fogni, hogy tetszik. A szívecskék mindenesetre kifejezetten zavarnak.

Kedvenc idézet(ek):
"Aki semmit sem bán, az nem is él."

"ÚTMUTATÓ SZIKLAUGRÁSHOZ

Mi történik, amikor a karunkkal csapkodva, talppal előre beleugrunk az óceánba? A zuhanás olyan izgalmas, hogy muszáj végig sikítani. A vízbe érkezés először csíp, aztán hideg, és a sós víz az orrunkba megy. A felszín alatt sötét van, mert a szemünket csukva tartjuk, és csend- csak a víz hangját hallani, amint megtölti a testünk által egy pillanatra formált vákuumot. Hideg is van, kivéve abban a meleg kis zsebben, amelyet az óceán alakított ki számunkra. Tovább tart visszaérni a felszínre, mint gondolnánk, és van egy pillanat, amikor úgy érezzük egy másik bolygóra csöppenünk, vagy akár azt is el tudjuk képzelni, hogy sehol sem vagyunk. Amikor felbukkanunk a víz alól, kitisztul az orrunk és a szemünk, és újra csak apró lény vagyunk ebben a hatalmas világban."

Röviden összefoglalva:

Ha én még egyszer elkezdek egy hasonló könyvet, magyarul egy olyat, ami egy betegség túlromantizálásáról szól, akkor abban a szent pillanatban verjétek ki a kezemből. Én az életben többet nem akarok találkozni ezzel a "műfajjal".