Kötelező olvasmány vs leendő könyvmoly

A kötelező olvasmányok listája Magyarországon 1920 óta nem változott.
Érzitek, hogy mi a probléma ezzel a mondattal?
Nem véletlenül kezdtem így a bejegyzést.

Valamiért mostanában az egy általánosan elfogadott tény, hogy a diákok utálják a kötelező olvasmányokat. Mi erre sok tanár (és egyéb felnőtt ember, ha már itt tartunk) válasza? Mind hülye.
Igen, nyilván. Ha az ötödikes gyerek, aki eddig meséket olvasott az olvasókönyvben egész alsó tagozatban, és eleve egy felgyorsult világban él, nem tudja értékelni A Pál utcai fiúkat, akkor ebből egyenesen jön az a logikus következtetés, hogy a gyerek csökkentett értelmi képességű.

Na most, én személy szerint az általános iskolás kötelezőim felétől akkor falnak mentem (egy időben még az olvasástól is elvették a kedvem), mégsem tartom magam se szellemi fogyatékosnak, se funkcionális analfabétának. Köszönöm szépen, két éve még a környék legerősebb gimijébe is felvettek, akármilyen hihetetlen. Rendszeresen dumálok a hangokkal, esténként gesztikulálok a laptopomnak a sötétben és könyveket sírok végig, de ezeket leszámítva minden rendben van velem.

Tegyük fel, hogy igaz, amit mindenki előszeretettel ismételget (más-más hangsúllyal), és valóban egy felgyorsult világban élünk. Már egy jó húsz éve mindenki ilyen világba születik bele, ez van.
Hogy fogja fel ezt nem egy illető?
Ez is a mi hibánk. Nyilván mind pont akkor akartunk megszületni, amikor sikerült. Nem is tudom hogy nem szégyellem még magam, amiért a születésemkor már létezett színes tévé.
Szóval ez van, felgyorsult világba születtünk bele, szinte minden tizenévesnek okostelefonja van, full HD-ben nézünk filmeket, sorozatok teljes évadait daráljuk le egy éjszaka alatt. Nap mint nap zenét hallgatunk és videókat nézünk, akárhova pillantunk, a technika legújabb vívmányai lesnek vissza ránk. Hogy logikus jelenség e az, hogy a generációnk nagy része hozzászokott ezekhez a dolgokhoz, ezért ötödikes, izgága korában nem köti le egy kétszáz éve írt regény? Határozottan az, akár tetszik, akár nem.
Szapulni kell-e ezért azt a gyereket? Nem. Mivel nem tehet róla, hogy ilyen holmik között nőtt fel, itt tart a világ és kész, senki sem kérdezte tőle, hogy melyik században óhajt világra jönni. Teljesen mindegy ebből a szempontból, hogy az egyén szerint jó-e ez a fajta haladás, ami itt van, vagy sem (szerintem nem, de ez a lőtéri döglött kutyát nem érdekli), mert attól még van ilyen. És vagy hangosan panaszkodva éljük meg ugyanazt, vagy valamilyen szinten alkalmazkodva, és minden lehetőséget kihasználva.

Tehát a világ felgyorsult, az ötödikes gyereknek - nevezzük Gézának - a könyv meg lassú. Nincs ebben semmi különös, Gézuka eddig meséket látott (és néha hallgatott, mert tegyük fel, hogy a szülei felolvastak neki). Na most, mivel ezekben minden sokkal gyorsabban megtörténik, és nem kell türelmesen várni, Géza hozzászokott, hogy neki nem kell 100 oldal számára teljesen feleslegesnek tűnő szövegen átrágnia magát ahhoz, hogy történjen valami izgalmas. Géza látta a tévében a reklámokat, már filmeket is nézett a szüleivel, esetleg így hogy felsőbe ment, telefont is kapott.
Nem mellesleg a gyereknek semmi ismerete nincs, ami ahhoz lenne szükséges, hogy értelmezzen egy komolyabb regényt. Életében nem tanult még irodalmat, fogalma sincs a korról, amiben az a kezébe nyomott könyv játszódik, és a nyelvezete is idegen neki, mivel sokkal régiesebb, mint amit ő hallani és használni szokott.
Kérdem én, lehet-e haragudni azért Gézukára, mert egy büdös szó nem sok, annyit sem ért abból a könyvből? És azért lehet-e, mert ez az élmény véglég elvette a kedvét az olvasástól, hisz csak azt látja, hogy a könyv bonyolult, értelmezhetetlen, és még unalmas is számára?
Nem, de az oktatási rendszerre annál inkább.

Most akkor én arra célozgatok, hogy ne legyenek kötelező olvasmányok? Nem.
Akkor esetleg arra, hogy a régi klasszikusokat már ne is olvassuk? Isten ments, távol álljon tőlem.
Arra célozgatok, hogy ezt az egész kötelező olvasmány témát át kellene variálni. Mert ahogy Géza kedve végleg elment a könyvektől, úgy meg is jöhetett volna hozzájuk, amennyiben egy másik olvasmánnyal vezetik be ebbe a világba.

Akár tetszik, akár nem, az általános iskolás diákok unják a régi klasszikusokat. Hogy miért? Mert nem az ő világukban játszódik, teljesen távoli nekik az egész, nem látják a mondanivalójukat, mert senki sem mutatta meg nekik, hogy azt mégis hogyan kell keresni. Nem értik a nyelvezetet, csak fárasztja őket, belegabalyodnak az idegen kifejezésekbe és a két oldalas körmondatokba. És ez nem a könyv, és nem is a diák hibája, hanem a körülményeké. Rosszkor és rossz időben találkoztak, ez minden.

Ez volt az első sokk, ami generálja a többi problémát. Gézának volt egy borzalmas élménye, jön a következő tanév és a következő kötelező. Gézukánál bekapcsol a csak-azért-se üzemmód, és még jobban megutálja ezt az egészet. Mert hát őt ne kényszerítsék semmire, amit nem akar. Mégis kényszerítik. Talán el se olvassa, és Gézukát innentől évekig nem látod könyvvel a kezében.

És utólag már lehet arról vitatkozni, hogy Géza olvasatlansága kinek a hibája, és hogy mit kellett volna máshogy csinálni. Lehet, csak felesleges, mert változtatni nem fog azon a tényen, hogy az Antigonéra azt hiszi, hasfogó, csak elírtak benne egy betűt.

Hogy mi lenne a megoldás? Nos, ötletem az van.
Véleményem szerint első körben mostanában íródott ifjúsági könyveket kellene odaadni a diákoknak. Olyanokat, mint Harry Potter, Percy Jackson... Mivel hogy:
1., a diákok világában játszódik, az ő nyelvezetükön íródott
2., a szereplők hasonlóak, mint ők, olyasmi problémáik vannak, mint nekik, mivel ebben a korban élnek
3., az üzenet aktuális és egyértelmű, nem kell előásni a hosszú körmondatok és metaforák tonnás kupaca alól
4., izgalmas és pörgős, de ettől még nem lesz rohanós és értelmetlen, vagy értéktelen.
És amikor a diákok már megkedvelték a könyveket, sokat olvastak, és járnak egy ideje irodalom órákra, akkor jöhetnek a klasszikusok, a szépirodalom idősebb képviselői. Mert akkorra a diák megérti a nyelvezetet és a mondandót, van gyakorlata abban, hogy beleképzelje magát a szereplők helyzetébe és értse a gondolataikat és cselekedeteiket.
Tehát ugyanúgy elolvassa ezeket a könyveket is, csak közben nem utálja meg az olvasást.

És én még később is olvastatnék velük kortárs szerzőktől, mert ezek a szerzők most élnek, most várnak visszajelzést, és most kell értékelnünk a munkásságukat. Az irodalom kortalan, de nem mindegy, hogy az ember mikor találkozik egyes könyvekkel.
Most már én is szeretem A Pál utcai fiúkat, magamtól elolvasom az ajánlott olvasmányokat is, és nem áll fel a szőr a hátamon attól a szótól, hogy olvasás. De ehhez az kellett, hogy erőt vegyek magamon, és egy rossz élmény után megpróbálkozzak még egy könyvvel. Teszem hozzá, anyukámnak köszönhetem, hogy végül rászántam magam a dologra.

És mi is a tanulság? Nos, szerintem ez meglehetősen egyszerű.
Az egymásra mutogatás helyett megoldást kéne keresni a problémára. Egyszer kéne határozottan kimondani, hogy változtatni kell azon a listán, mert szép dolog a 100 éves kor, amit hamarosan megér, csak nem egy ilyen dolognak.

Persze ezt én gondolom így, és ahány ember, annyi vélemény.