Mark Lawrence - Tövisek Királya

Oldalszám: 504
Kiadó: Fumax
Eredeti cím: King of Thorns
Fordító: Gy. Horváth László
ISBN: 9786155514227
Országos megjelenés: 2013
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A fiú, aki király akart lenni, megszerezte a trónt…

Csaták százai perzselik fel a földeket, amint nagyurak és kiskirályok viaskodnak a széthullott birodalom uralmáért. A galádul lemészárolt anyja és öccse megbosszulásához vezető hosszú úton Honorous Jorg Ancrath herceg kiderítette, kik állnak valójában e végtelen háború mögött. Megismerte a játszmát, és elhatározta, hogy ő fogja letarolni a táblát, bármi áron.

Húszezres hadsereg vonul Jorg vára ellen, a próféciák és a nép istenített bajnokának vezetésével. Minden becsületes ember azért fohászkodik, hogy ez a dicső lovag egyesítse a birodalmat, begyógyítva sebeit. Minden jó király tudja, hogy meg kell hajolnia a túlerő és a jövendölések előtt, ha másért nem, hogy népét és birtokát mentse. De Jorg király nem jó király.

Jorg tisztában van vele, hogy a nála sokkal erősebb ellenséget tisztességes harcban nem győzheti le. Ám a tisztességes játszma sohasem szerepelt a tervei közt.

Véleményem:
Én szerettem a Tövisek Hercegét. De tényleg. Áradoztam is róla egy sort, meg is ölelgettem, amikor befejeztem, meg minden ami kell.
De azt kell, hogy mondjam, hogy a Tövisek Királya lendületből zavarja le a kispadra, és még csak el sem fárad közben.

A történet két szálon fut; az egyik néhány hónappal azután, hogy Jorg trónt szerzett magának, a másik erre négy évvel, amikor is Nyíl hercege lerohanja kis birodalmát. Az előbbi szál hónapokat ölel fel, míg a második egyetlen napot, és egyik sem hagy minket unatkozni. Jorg császár akar lenni, mégpedig azért, mert azt mondták neki, hogy nem lehet az, és ő nem igazán szereti, ha megmondják neki, mit tegyen.

Elsőre talán viccesen hangzik, de ez az előbbi mondat valóban igaz, gyakorlatilag ezen alapszik minden. Főszereplőnk egy zseniális szociopata, aki nem hagyja, hogy holmi emberiség megmondja neki, mi lesz vele, mit tehet és mit nem. Mivel mindenki kijelenti, hogy nem lehet császár, nem uralhatja gyakorlatilag az egész aktuálisan létező civilizációt, ezért csak-azért-is erre tör, és rémisztő és kétségbeejtő, de remekül halad.

Na most, ahhoz, hogy az ember lássa ezekben a könyvekben a csodát, el kell fogadnia valamit. Ahogy olvastam Molyon a véleményeket, láttam, hogy ez sokaknak nem sikerült, épp ezért nem is értették, miért tetszik másoknak a trilógia.
Ez a valami pedig az, hogy Jorg történetesen a fő gonosz. Nem a világmegmentő hős, még csak nem is pozitív szereplő. Ő egyértelműen az a karakter, aki ellen más könyvek főszereplői minden erejüket összegyűjtve harcolnának. Aki világuralomra tör, csak mert ehhez van kedve, aki borzasztó vezető lesz, mert élvezi, ha fájdalmat és szenvedést okozhat másoknak.

És én ezzel kapcsolatban mindenek előtt egy valamit szeretnék mondani: köszönöm.
Köszönöm, hogy van itt egy olyan trilógia, ami az antihős szemszögéből íródik, köszönöm, hogy létezik egy ilyen fantasztikusan kidolgozott gonosz.

Na de nem akarok rögtön az elején leragadni a karaktereknél, mert azért van itt más is.
Egyrészt a világépítés. Egy kicsit több tör a felszínre a múltból, és sokkal többet tudunk meg a jelenlegi felállásról.
Amit még mindig imádok, hogy - a mágiát leszámítva, persze - ez a jövő elképzelhető. Egyáltalán nem lehetetlen elképzelés az, hogy majdnem teljesen kiírtjuk saját magunkat a nagy "fejlődésben", aztán a következő generációk visszatérnek a feudalizmushoz, a középkori élethez, a folytonos háborúzáshoz. Hiába a fantasy rész, ezt a jövőképet még mindig valóságosabbnak érzi az ember, mint szinte bármelyik disztópiáét.
Tegyük hozzá, ez egy elég elkeserítő gondolat.

Aztán: az egy dolog, hogy Jorg zseni, de azokat, amik eszébe jutnak, nyilván az írónak kellett kitalálni. És fantasztikusan csinálta.
Haditervek, cselek, utolsó pillanatban előadott bravúros megmenekülések. Sokszor az olvasó sem tudja, hogy Jrog mégis hogy az istenbe fog megoldani egy-két helyzetet, mert egyszerűen nem tudjuk elképzelni, hogy lehetséges. Aztán nesze neked, hol is volt itt a probléma?

Szóval maga a cselekmény is nagyon jó, izgalmas, de nem túlzsúfolt, néhol lelassul, de nem lesz unalmas, tele van fordulatokkal és csattanókkal, de nem lesz érthetetlen vagy követhetetlen. Ilyen szempontból egyértelműen túlszárnyalta az első részt.

A megfogalmazásról is tudnék ódákat zengeni. Mivel egy szociopata szemszögéből olvasunk, nem lehet olyan könnyen elintézni a dolgot, hogy "megírom szépen". Belelátunk Jorg fejébe, az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket, az ő fejével gondolkodunk. Hogy ne legyen annyira komor és borzasztó az egész, kellő mennyiségű humor is van benne. Nem olyan sok, hogy elvegye a dolog lényegét, éppen elég és éppen a jó helyeken, így az olvasó nem lesz depressziós a könyv végére.

És akkor a karakterek.
Nem tudok elsülni azon, hogy én mennyire örülök Jorg karakterének. Nem jó, nem emberséges, még csak nem is kifejezetten becsületes. No de senki sem állította soha egy szóval se, hogy az. Ami azt illeti, még ő maga is tisztában van a saját romlottságával, csak épp nem igazán érdekli.
Azon tapos át és úgy, ahogy neki tetszik, akárkit képes lenne elárulni, csak mert neki éppen az áll érdekében. Ha néha esetleg véletlenül tesz is valami jót, azt is a saját érdekében, nem a máséban. Bár azt mondom, hogy nem teljesen halott a lelke - van egy-két pillanata, amikor előbújik belőle egy picike jó - összességében egy beteg és rossz ember. Mivel erkölcsileg nagyjából bármit megengedhet magának, sikere is van, hiszen legfeljebb a fizikai akadályok állíthatják meg, és így azért lényegesen egyszerűbb a dolog.
Na most, én Jorg történetének kétféle befejezést tudok elképzelni. Az egyik az, hogy a cél előtt egy nála ezerszer jobb ember legyőzi és ő lesz császár helyette. Ez a Happy Endes, meseszerű megoldás.A másik az, hogy sikerül győznie, és jön a zsarnokság meg a sötét világ. Ez azért realisztikusabb, akármilyen rossz is belegondolni.
Tényleg fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége, de Jorg számomra örökké legendás fő gonosz marad.

Viszont annak, hogy főszereplőnk ennyire remekül lett kidolgozva, vannak hátulütői is. A többi szereplő háttérbe szorul.
Na most, tény, hogy ez egy karakterközpontú trilógia, de szerintem nem kellene annak lennie. Annyi minden van ebben a világban és a háborúban, hogy azt sokkal jobban ki kellene aknázni, és Mark Lawrence szerintem képes is rá.
Már jobb a helyzet, mint az első részben, de még mindig nem az igazi. Kicsit többet tudunk Makinról, bejön Nyíl hercege és a testvére, illetve Katherine is kap egy kis teret, de mind csak azért, mert Jorg szempontjából fontos dolgokat tesznek. Makint talán ismerjük egy kicsit, de rajta kívül gyakorlatilag senkit, és ez néha már a történet szempontjából is zavaró.
De igazából ez minden, amin még lehetne javítani, és ahhoz képest, hogy mennyi a könyvben a pozitívum, szinte el is veszik.

Borító: 
Ránézel és meghalsz. Komolyra fordítva a szót, ránézel és meghalsz.
Tényleg. Az első rész alapján mindenkinek az jut róla eszébe, hogy itt csak még több lesz a halál és a vér, és ez lelkileg már azelőtt elkezd megölni, hogy egyáltalán nekiálltál volna az olvasásnak.
Egyébként nekem nagyon tetszik, feláll a szőr a hátamon tőle, de pont ezért imádom.

Kedvenc idézet(ek):
"Azt mondják, az élet jó tanítómester, csak sajnos minden tanítványát megöli."

"A gyermek számára rémisztő, amikor rájön, hogy akiket szeret, nem mindenhatók. Amikor felfedezi, hogy az anyja nem tudja megóvni, hogy a tanítója hibázik, hogy rossz útra kell térni, mert a felnőtteknek nincs erejük a jót választani…"

"– Mindig is féltem a tűzhaláltól. Mondjuk, hogy ez a gyengém. Vannak, akik a pókoktól félnek. Én a lángoktól. Meg a pókoktól."

"Én természetesen akkor is utat vágnék magamnak a trónhoz, ha valami fattyú pásztorlegény nemzett volna egy szajhával – és vagy támogat ebben a genealógia, vagy kidöntöm az egész családfát, és faltörő kost csinálok belőle."


Röviden összefoglalva: 
Ha csak egy kicsit is tetszett az első rész, mindenképpen olvasd el. El kell fogadni a tényt, hogy Jorg egy antihős, és akkor egészen új megvilágításba kerül minden. Egy remek trilógia nagyon erős folytatása, ami lazán lekörözi az első részt. Viszont kell hozzá egy lelkivilág, na meg néha egy jó gyomor, szóval csak óvatosan.