Maggie Stiefvater - Linger (Mercy Falls farkasai II.)

Kapcsolódó: Shiver

Oldalszám: 360
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Linger
Fordító: Gazdag Tímea
ISBN: 9789632452647
Országos megjelenés: 2010.09.15
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A szemük, emberi szem farkaskoponyában, a vízre emlékeztet: mint a víz tiszta kéksége, úgy tükrözi a tavaszi eget, az esőben habzó patak barnáját, a nyári tó zöldjét, amikor az algák virágozni kezdenek, a hótól elfojtott folyó szürkéjét. Akkoriban csak Sam sárga szeme figyelt engem az esőáztatta nyírfák közül, de most az egész falka tekintetének súlya rám nehezedik. A tudott dolgok súlya, a kimondatlanoké.

Véleményem:
Szeretem azt, mikor Moly-on megnézek egy könyvet, ami 85% körül áll, vagy még afelett, és a vélemények meg szinte kivétel nélkül negatívak. Ez is egy olyan könyv, amit a molyos felhasználók szeretnek agyonverni, mégis viszonylag jó értékelést kapott. Biztos megvannak azok a random könyvek, amikhez csak azok írnak, akiknek nem jött be.

De mindegy is, a Maggie Stiefvater könyvek esetében általában nem érdekel mások véleménye (máskor se, de akkor legalább úgy teszek, mintha. szörnyű egy ember tudok lenni :D), ugyanis - mint ahogy azt már kifejtettem párszor - a legkedvencebb YA szerzőm, imádom a könyveit, és szerelmes vagyok a stílusába.
És mivel a Shiver is tetszett, nem is volt kérdés, hogy folytatom az olvasást a második résszel. Valahogy mostanában mindig így járok, és ez most sem volt másképp: a második részt sokkal jobban imádtam, mint az elsőt.

Először is: marad az E/1, de a kettő helyett most már négy szemszögből nézzük az eseményeket, és én sokkal jobban szeretem ezt a megoldást. Eléggé el tudom unni magam az egy szemszöges könyveken, kivéve, ha a főszereplő nagyon-nagyon jól van megalkotva, de sajnos ebbe kevesebbszer futottam bele mostanában, mint az ellenkezőjébe.
Másodszor: Sam és Grace kapcsolata ugyan kicsit rózsaszín felhő-jelegű, de ezen túl egy egyszerű, szép párkapcsolat, és aminek örültem, hogy kevesebb a dráma ekörül, mint az első részben.
Harmadszor: továbbviszi Grace és a szülei konfliktusát, és ez az, amiért a Shiver befejezése után imádkoztam. Mert ez egy érdekes téma, érdekes kérdéseket boncolgat, és nagyon örültem, hogy nem ragadt meg egy alap szinten.

Na de.
Ebben a részben úgy indítunk, hogy akár lehetne minden happy, de ezt az illúziót elég hamar feloszlatja a könyv. Bejön egy Isabel szemszög, ami minden, csak nem vidám, Grace kapcsolata a szüleivel romlik, ráadásul az egészségügyi állapota sincs egészen rendben. Sam egyedül marad Beck híján, a farkasok élére kell állnia és segíteni a falkát, bevezetni az újoncokat ebbe a világba. Aztán ott van Cole, aki valamilyen oknál fogva farkas akart lenni, és hogy teljes legyen az élmény, előkerül egy elpusztult farkas is.

Mondanám, hogy több dolog történik benne, mint az első részben, de minek hazudjak. Fizikailag gyakorlatilag semmi, ami éppen zajlik, viszont lelki síkon Maggie megint nagyot alkotott.
Az egyik legfontosabb konfliktus, amit bemutat, Grace és a szülei között zajlik. Itt szerintem az a nagyon érdekes, ami a lányban lezajlik. A könyv felteszi a kérdést, hogy mi az, ami miatt el lehet szakítani az érzelmi köteléket szülő és gyerek között, és ha el lehet egyáltalán, akkor mi ennek a módja. Gyakorlatilag Grace gondolatain keresztül dolgozzuk fel a témát, mégpedig vele együtt. Mert nagyon jól tudja, hogy a szülei soha nem voltak igazán szülőnek valók, és nagyon sokszor abszolút nem viselkednek úgy, ahogy az az ember az anyjától és az apjától várná. Grace mégsem lép le azonnal, amikor beüt a káosz, mert ösztönösen kötődik valamennyire a családjához. Már részben letett róluk, de ennek ellenére vágyik rá, hogy érezze a törődésüket. Érdekes ez az egész, mert egy gyerek alapjáraton felnéz a szüleire, és úgy alakul ki benne, hogy az a jó, amit ők tesznek, de Maggie felveti, hogy mi van, ha egy gyerek rájön, hogy nem igazán van miért felnéznie rájuk. Nagyon remélem, hogy ezt később sem rontja el.

Aztán ott van Cole konfliktusa. Nem más vágta tönkre az életét, hanem ő saját maga. És van ez a mondata: " Egyszer volt, hol nem volt, még mielőtt összekötözött farkas lettem volna egy Tahoe hátuljában, a Josephine Clubon is túl, még a NARKOTIKA előtt, volt egy fiú, akit Cole St. Claire-nek hívtak, és bármit megtehetett. És ennek a lehetőségnek a súlya olyan elviselhetetlen volt, hogy ő törte össze magát, mielőtt másnak esélye lehetett volna." 
Na, hát ezzel a mondattal engem megvettek kilóra. Itt nem egy világraszóló tragédia van a háttérben, hanem az, hogy ez a srác mindent elrontott, és ennek nagyon is a tudatában van. És mindezt Maggie remekül adta elő.

Viszont volt egy negatívum is, amiért kedvem lett volna megütni valakit (akárkit, csak úgy, feles indulatok levezetésének céljából). Maggie nagyjából az első oldal táján lelövi a poént. Pedig a Grace körüli dolgok a végén nagyot üthettek volna - volna, amennyiben nem tudjuk meg a végkifejletet az első mondatok egyikéből. Nagyon, de nagyon kár érte.

A világot mindenesetre még most is szeretem, a hangulata megmaradt, az érzelmek végig a plafont verdesik, a plusz két szemszög nagyon jót tett, és végre megérkezett a harmadik rész is, úgyhogy nemsokára nekiállhatok olvasni. Alleluja.
Kínomban már olyan beteg és őrült novellát írtam (itten van ez is), hogy kezdem megkérdőjelezni saját józan eszem létezését.
Igazából nem csak ezért írtam, megrohant az ihlet, de az elmebetegségem előtörésében ez is közrejátszott :D 

Karakterek:
Gracet én most jobban megkedveltem, mint az első részben. Egy olyan karakter, akit két szóból simán felismerek, és nem tudom megmagyarázni, miért is pontosan, de nagyon a szívemhez nőtt. Egyedül azzal nem értettem egyet, hogy a betegeskedését ennyire elhallgatta a szerettei elől.
Sam még mindig Sam, és istenem, de imádom. Aranyos, nem tudok erre mást mondani. Igazi kis művészlélek, és az a jó vezető, aki nem hiszi el magáról, hogy jó vezető. A papírmadarai nagyon tetszettek, és azt is bírom benne továbbra is megmarad egyéniségnek, soha életében nem volt sablonos főszereplő pasi, de mégis könnyen beleszeret az olvasó. Sam, maradj ilyen örökké, légyszi! :D
Isabel szemszögén konkrétan örömtáncot jártam. Az előző rész után ki is jelentettem, hogy túl kevés volt belőle, erre most tessék, saját szemszöget kapott. Nagyon nincs rendben a családi élete, és egyfajta "teszek mindenre" stílusban él, amiről nem tudom elmondani, mennyire tetszett. Végig teljesen meg tudtam érteni - a szülei szándékos idegesítése, a hihetetlen szókimondása és a jószívűsége igazi szerethető karakterré teszi.
És Cole. Jaj, Cole. Nagyon szeretem olvasni a jól megírt jellemfejlődéseket, márpedig az övé az. Az elején abszolút nem kedveltem, sőt, de a végére ő lett az egyik - vagy ha nem, A - kedvenc szereplőm. Úgy változik egy drogos sztárból egy igazi hős, hogy közben végig megmarad önmagának, nem változik át másik emberré, egyszerűen csak előhozza a jó tulajdonságait, és vissza vesz a rosszakból. Nagyon-nagyon megszerettem.

Borító:
Jobban tetszik, mint az első részé, pedig már arról is ódákat zengtem. Nem tudnám megmondani, miért imádom ennyire, egyszerűen csak megfogott a hangulata. Egyszerű, de nagyszerű, szép, és tökéletesen illik a tartalomhoz. Órákig tudnám nézegetni.

Kedvenc idézet(ek):

"– Gyere – mondta Cole. Hátranézett a válla fölött Brisbane-re, aki bonyolult arckifejezéssel nézett utánam, miközben kifelé mentünk. Cole rámutatott, és így szólt: – Maga a rohadék szemétláda. Neki több keresnivalója van itt, mint maguknak." (Na ez volt az a rész, ahol végleg eldöntöttem, hogy imádom Cole-t.)

"– Ki van ott? 
– Tessék? – kérdeztem. 
– Nem fogadott hívás volt a mobilomon erről a számról. Kettő. 
– Ki beszél? – kérdeztem. 
– Angie Baranova. 
– Mikor hívták? 
– Tegnap. Korán reggel. Nem hagytak üzenetet. 
Cole. Biztos, hogy ő volt. Meggondolatlan seggfej. 
– Biztosan téves hívás volt – mondtam. 
– Biztosan – felelte. – Mert csak kábé négy ember tudja a számomat. 
Módosítottam a véleményemet Cole-ról. Idióta seggfej."

"– Szia. Bocs. Meztelen vagyok. 
– Nagyon örvendek. Isabel vagyok – mondta. – Mit csinálsz a házamban?"


Rövid összefoglalás:
Ha az első rész tetszett, egészen biztos, hogy ez is fog. Ha viszont nem, akkor ez sem, szóval nem érdemes nekiállni. A sorozatot én csak ajánlani tudom, de nem ígérem, hogy mindenki annyira odáig lesz érte, mint én, mert mint már mondtam egy párszor, Maggie stílusa agyon erős, és ha valakinek nem jön be, akkor annak nagyon nem jön be.












Könyv trailer:

Marie Rutkoski - A nyertes átka

Oldalszám: 368
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Winner's Curse
Fordító: Neset Adrienn
ISBN: 9789633995242
Országos megjelenés: 2016.07.08
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:

Megfizethetsz-e a szerelemért?

Amikor a 17 éves Kestrel egy rabszolgapiacon megvásárolja a herrani Arint, aligha sejti, hogy élete gyökeres fordulatot vesz. A valoriai birodalom ellen lázadást előkészítő Arin sem tervezi, hogy beleszeret a hazája leigázásáért felelős tábornok lányába. A herrani felkelés egy időre szerepcserére kényszeríti őket. Kestrel megmenti ugyan Arin életét, de cselekedete lehetetlenné teszi, hogy valaha is egymáséi lehessenek. Hűség, osztályharc, felborult értékrendek... mi mindenért kell fizetni?

Kinek az élete ér többet?

Véleményem:
Mikor letettem a könyvet, az első gondolatom az volt, hogy most azonnal akarom a második és a harmadik részt is, le akarok ülni beszélgetni az íróval, a trilógiával a párnám alatt akarok aludni és akarom méééég.

Ezt a könyvet csak egy szóval tudom jellemezni igazán: más. YA, de elég messze áll szinte mindentől, ami a műfajban eddig megjelent. Nekem pont egy szépen felépülő érzelmi kapcsolat kellett, ami már alapjaiban akadályokba ütközik, és egy pillanatig sem tökéletes vagy túlontúl nyálas.

Már akkor felkeltette a figyelmemet, amikor a Könyvmolyképző Kiadó bejelentette a megjelenését. A borító vonzotta a tekintetemet és a fülszöveg pedig biztossá tette, hogy igen, ez az én könyvem, nekem ezt olvasni kell,
Ha jól emlékszem, elő is rendeltem, de az biztos, hogy régóta csücsül a polcomon. Csak aztán közben elég sok mindent olvastam, eléggé könyvtár függő vagyok, ha bemegyek, muszáj kivennem valamit. Ennek ellenére egy percig sem feledkeztem meg róla, végig eszemben volt, hogy el akarom olvasni.

Végül a tengerparton ücsörögve el is jutottam odáig - és atya világ, ezt a könyvet fizikailag lehetetlen letenni. Hozzám ragadt, nem eresztett, már-már erőszakos volt. Az álmaimba mindenesetre betolakodott. Kis köcsög.

Szóval, a könyv világa gyakorlatilag teljesen független a miénktől. Vannak a herraniak és a valoriaiak, az utóbbiak rabszolgasorba kényszerítették az előbbieket. Főhősnőnk Kestrel Tarjan tábornok lánya, így elég előkelő helyet foglal el a ranglétrán. Megvásárolja Arint (tulajdonképpen ő sem érti, miért teszi), ám a fiú nem egészen az, akinek látszik.
A herraniak ugyanis felkelést szerveznek, és ehhez szükségük van rá, hogy a lehető legtöbbet tudják meg Tarjan tábornokról. Arin viszont nem számol vele, hogy beleszeret Kestrelbe, a tábornok lányába.

Na most. Már az elején tetszett, egy percig sem untatott. A könyvet két részre lehetne bontani: az első fele Kestrel és Arin megismerkedéséről szól, egy olyan helyzetben, ahol Arin a rabszolga, a második rész pedig egy forradalomról, ahol Kestrel kerül elnyomásba. Az ismerkedés igazából még itt is megy, elvégre itt láthatjuk meg Arin igazi arcát.

Az egész nagyon szépen van felépítve. Nem az a tipikus sablon sztori, hogy "nesze egy fiú meg egy lány, összejönnek, szenvednek azon is, amin nem kéne, majd Happy End".  Csak nekem tűnik fel, hogy akárhányszor írok egy könyvről, ami tetszik, azt a hatást keltem, mintha utálnám az összes többit? Persze ott van a szerelem, de könyörgöm, hol nincs? Egy könyvnek nem kell a YA műfajba tartoznia ahhoz, hogy legyen benne szerelmi szál, ugyanis szinte mindenben van. Nem is azt kérem, hogy ne legyen, hanem azt, hogy uralkodjunk már az ösztöneinket (mármint a szereplők), és ne legyen minden egyes nyomorult oldalpillantásból szenvedélyes csók.
És A nyertes átka pontosan ezt hozta. Arin és Kestrel szépen lassan vonzódni kezdenek egymáshoz, és ez nagyon sokáig meg is ragad ezen a szinten. Nem akarják rögtön felfalni egymást minden második oldalon, hanem az érzéseikkel igyekeznek megbirkózni, és mire végre sikerülne, beüt a káosz és kezdődhet minden előröl.
Ráadásul a könyv nem azzal végződik, hogy összejönnek és mindenki boldog, hanem pont, hogy úgy fest, véglegesen eltávolodnak.

Pluszba ott van a tény, hogy egyikőjüknek sem a kettejük szerelme a leges legelső, ugyanis mindkettőnek van elég gondja azon kívül is.

Külön kiemelném azt, hogy ez egy olyan könyv, amiben középkori ruhákban járnak bálokra, ahol a rabszolgák sürgölődnek az előkelő vendégek között, de szokatlan módon a férfiak és a nők teljesen egyenjogúak. Nincs női és férfi dolog (a ruhákon kívül persze), mindenki csinál mindenkit. Egy nőnek ugyanúgy kötelessége katonaként védenie a hazáját, és egy férfi a házassággal ugyanúgy felmentheti magát a katonáskodás alól. Apróságnak tűnhet, de nekem nagyon tetszett.

Aztán: a politika és a történelem. A könyv nem csak odavágjak a szót, hogy forradalom, hanem közli a stratégiát, a kiváltó okot, a várható következményeket. Leírja a harcokat, leírja, hogy ki mire mit lép és miért, semmi sem megy simán, és mindennek kőkemény következményei vannak. Ha az ember háborút akar nyerni, áldozatot kell hoznia.

Tehát van nekünk egy izgalmas és szépen kidolgozott cselekményünk, de ezzel nem ér véget a dolog. A fő párosunk szerelmén kívül ugyanis még rengeteg érdekesség van itt érzelmek terén.
A könyv olyan kérdéseket vet fel, mint például hogy mennyit éri meg kockáztatni, kihez kell hűségesnek lennünk, és hogy mi van, ha a kötelességtudat és a hűség mást diktál, mint a józan eszünk? Kestrel az apja miatt hű a valoriaiakhoz, de sokszor elgondolkodik rajta, hogy a herraniak lázadása tulajdonképpen jogos. Arin szereti Kestrelt, jót akar neki, ugyanakkor a forradalmon az egész népe élete és boldogsága múlik. Őszinte leszek, ilyen mélységet azért nem vártam el a könyvtől. Nem hétköznapi kérdéseket vet fel, mégis megéri rajtuk elgondolkodni, és hibába döntenek egy bizonyos módon a szereplők, az olvasónak meghagyja a lehetőséget a saját véleménye kialakítására (ez az, amit az Alkonyat nem tesz meg). Néha tudat alatt, de gondolkodásra kényszerít.

De csak hogy ne legyen minden tökéletese, kicsit kötekednék is, mert azért van egy-két ügy, ami nagyon böki a csőrömet.
Egyrészt: a könyv messze túl sok figyelmet szentel Kestrel karakterének, és messze túl keveset mindenki másnak. Arin nagyon-nagyon kevés szemszöget kapott, ami nem lenne baj, ha ezzel minden kerek lehetne, de nem az, ugyanis Arin karakterének kiteljesedése elengedhetetlen a történetvezetés szempontjából, mégis kevés időt kap.
Másrészt a vége nekem kicsit összecsapott, tulajdonképpen nem kapott lezárást. Nem arról van szó, hogy kínzó függővég lenne, mert nem az, hanem egyszerűen lezáratlan. Kicsit olyan, mintha már elkezdtük volna a második részt, aztán a második fejezet után leálltunk volna vele.
Pont ezért a falat kaparom a folytatásért.
Minden hibája ellenére nekem ez a könyv egyértelműen kedvenc lett, és remélem, hogy a továbbiakban is tartja a színvonalat. Ez az az irány, amibe a YA könyveknek haladnia kell, mert most már ideje túllendülnünk azon, hogy elég a tipikus sablon, és azon kívül nem kell semmi.

Karakterek: 
Kestrel néha egy kicsit idegesített, ugyanakkor tudtam vele azonosulni, és nagyon megkedveltem. Voltak rossz pillanatai, néha szívesen odanyúltam volna, hogy egy pofonnal a jó irányba tereljem, de igazából így teljes a karaktere. Egyébként ez nyilván nem a karakter hibája, de engem valami hihetetlen módon irritál a neve. Ha csak így egyszer-kétszer leírom, egészen jól néz ki, de mikor a könyvben már századjára olvastam, akkor kezdett az idegeimre menni.

Arin, mint mondtam, sokkal kevesebbet szerepel, mint ahogyan azt a történet megkövetelné, de még így is egy nagyon jó karakter. Az elején nem nagyon tudtam eldönteni, mit gondoljak róla, de aztán kezdtem nagyon megszeretni. Neki is vannak érdekes dolgai, de ez már abszolút nem zavart. Ráadásul ő küzd talán az egyik legnehezebb konfliktussal is: szeretné felszabadítani a népét és szeretné visszakapni a boldog életét, csakhogy a boldogsághoz mostanra Kestrel is hozzátartozik - aki viszont az ellenségből kerül ki, és szintén harcolni akar a saját népéért. Valahogy a sors is ellenük van. Egyébként külön tetszik, hogy egyik karakter sem hisztizik vagy kesereg. De komolyan, szinte semmi miatt. Arin rabszolga volt tíz évig, meghalt a családja, bűntudata is van, és egyszer sem említi meg még csak magában sem, hogy hát igen, azért nem ártana egy jobb sors, vagy valami. Kestrel is hasonló. Mindenki kitartó és erős, tulajdonképpen tisztában vannak vele, hogy ilyenekkel lenniük és kész, nincs apelláta.
Érdekes még Jess és Ronan, bár utóbbi megint csak olyan, akiről túl keveset olvashattunk. Tarjan tábornokról egyelőre nem nagyon tudom, mit gondoljak, érdekel, mi lesz vele később.

Borító:
Már írtam fent, hogy ez volt az egyik dolog, ami megragadta a figyelmemet a könyvvel kapcsolatban. Általában nem szeretem azokat a borítókat, amin igazi emberek vannak, ez mégis nagyon tetszik. Tökéletesen illik a tartalomhoz és a hangulathoz, a cím betűtípusa pedig megint csak nagyon tetszik. Örülök, hogy a négy eredeti borító közül ezt tartották meg.

Kedvenc idézet(ek): 
"Hát nem erről szólnak a mesék? A hamisból valót, a valóból hamisat csinálnak, nem?"

"– Úgy tűnik, valakit elkapott a nyertes átka. 
Kestrel odafordult felé. 
– Hogy érti ezt? 
– Nem sűrűn jársz árverése, igaz? A nyertes átka azt jelenti, hogy te nyerted meg ugyan a licitet, viszont hatalmas árat fizetsz érte."

"A túlélés nem bűn. A becsületedet sokféleképpen eladhatod, ha közben önmagadat nem adod fel."

Rövid összefoglalás: 

Kedvenc lett, és most azonnal akarom a második részt. Hogy konkrétan kinek ajánlom, azt nem tudnám megmondani. Leginkább mindenkinek. Ez egy olyan YA könyv, amit annak is bátran ajánlok, aki egyébként nem szereti különösebben a műfajt. Vannak hibái, de túl sok benne a jó ahhoz, hogy az ember kihagyja. 

Maggie Stiefvater - Shiver (Mercy Falls farkasai I.)

Istenem de hiányzott ez nekem. Fantasztikus dolog a nyaralás, imádok utazni, főleg külföldre, de azért a blogolás nélkül nem vagyok teljes. Már egészen elszoktam a laptopom billentyűzetétől. Na de most visszatértem, szenvedjetek! :D

Először is, köszönjük, átléptük a 10.000 megtekintést (azóta a 11.000-et is, de sebaj). Úgy, hogy napokig semmi mozgás nincs a blogon, megvan a napi átlag 30 megtekintés, és atyaisten, el sem hiszem. Persze a több száz feliratkozós blogoknak ez biztos semmi, de nekem nagy dolog, köszönöm nektek, Blair nevében is. <3

Férőhely híján csak négy könyv állt a rendelkezésemre, de erről a négy könyvről felett szándékom írni. Van más dolgom is, így most nem fog menni az egy nap-egy vélemény féle felállás, de azért igyekszem fenntartani legalább a látszatát annak, hogy aktív vagyok.

Na de akkor térjünk is a témára.


Oldalszám: 328
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Shiver
Fordító: Gazdag Tímea
ISBN: 9789632452319
Országos megjelenés: 2009.10.15


Fülszöveg:
Grace nem tud élni egy sárga szemű farkas borzongató közelsége nélkül. 
Sam két életet él: a nyárban és a télben… 
Aztán Grace találkozik egy sárga szemű fiúval, aki olyan ismerős, hogy eláll a lélegzete. 
Az ő farkasa! Csak ő lehet! 
De a tél itt van a nyakukon…


Véleményem:
Arról már áradoztam párszor, hogy mennyire szeretem Maggie Stiefvater könyveit. Arról is beszéltem, hogy ő tipikusan az az író, akinek a stílusát vagy imádod, vagy teljesen hidegen hagy minden, amit kiad a kezéből, mert egyszerűen nem vagy vele egy hullámhosszon. (Minderről valahol itt, itt, itt és itt és itt és emitt írtam. Oké, amikor elkezdtem belinkelni ezeket, nem gondoltam végig, hogy ennyi könyvéről írtam).
Egy ideig masszívan állítottam, hogy a Hollófiúk a kedvencem tőle, de aztán belegondoltam, hogy mennyire szeretem én a Skorpió vágtát, majd, hogy teljes legyen a zűrzavar a fejemben, jött a Shiver. Ezek után még csak meg sem próbálok kedvencet választani, mert annak nagyjából annyi értelme lenne, mint elolvasni a teljes Alkonyat sorozatot. Magyarul szenvednék egy sort nulla eredménnyel.

Szóval.
Történetünk Mercy Fallsban játszódik, egy kicsi és meglehetősen eldugott településben. Mercy Fallst a Boundary erdő öleli körül, amiről minden itt élő tudja, hogy farkasok lakják. Főhősnőnk Grace kiskorában majdnem elhalálozik, amikor a farkasok úgy döntenek, a lány megteszi rágcsának, de aztán csodával határos módon megmenekül. Innentől kerül be az életébe egy sárga szemű farkas.
Legközelebb akkor vesszük fel a fonalat, amikor Grace 17 éves. Egy fiú eltűnik, úgy gondolják, a farkasok ölték meg, ezért vadászni kezdenek rájuk. Főhősünk Sam ekkor golyót kap, és ezután emberré változik Graceék házánál - magyarul itt jön a képbe a farkasember felállás, itt kezdenek bonyolódni a dolgok.

Az igazi gondok ott kezdődnek, hogy ezek a farkasok a hidegtől válnak farkassá, és egyre csak közeleg a tél. Sam és Grace persze azonnal egymásba szeretnek, de nem tudnak mit tenni, ugyanis félő, hogy ez a fiú utolsó éve, és ha a hidegben farkassá vállt, mostantól az is marad.

Na most. Való, ami igaz: ebben a könyvben nem történik túl sok minden. Ha meg akarom számolni a nagyobb nyomerejű eseményeket, akkor egy kezem bőven elég hozzá.
Viszont nem is az a cél, hogy egy könyvben megtörténjen minden, ami az ember fantáziájától kitelik. Még csak nem is egy szép lassan felépülő románc bemutatása a cél.
Nem. Ez bizony egy kőkemény karakterdráma. Ebben a könyvben a legkülönfélébb emberek keverednek össze és kezdenek valami megmagyarázhatatlan módon kötődni egymáshoz. Ha csak a Grace és Sam alkotta szerelmes párt nézzük, már akkor is csak az jut eszembe, hogy ebben a két karakterben nincs gyakorlatilag semmi közös. Mégis értem a szerelmüket, sőt, egy idő után azt vettem észre, hogy ennek a két embernek együtt kell lennie, mert csak így kerek a világ.
Minden szereplőben van valami, amiben magamra ismerek, és olyan is, ami teljesen távol áll tőlem. Embereik és valósak. Ennyi.

Gyönyörűek és sokszor fájóak benne maguk a kapcsolatok. Sam és a többi farkas, Grace és a szülei, Isabel és Jack, Isabel és Grace - minden kapcsolatnak megvan a maga története, és egyik sem tökéletes, sőt. A legtöbb úgy borzalmas, ahogy van, de legalább reális.
Grace és a szülei kapcsolata például szerintem az egyik legfájdalmasabb pontja a könyvnek. Mikor megismerjük a lányt, már tisztában van vele, hogy a szülei nem jók szülőnek és teljesen elhanyagolták egész életében, és ez tökéletesen átjön a karakteréből, a viselkedéséből. Én olyan családból jövök, ahol mindig is a gyerekek voltak az elsők, és tudom, hogy a szüleim szeretnek, érzem, hogy törődnek velem. Grace ezt nem kapja meg. Sok olyan emberrel találkoztam, aki azt mondta, bár ne aggodalmaskodnának a szülei. Maggie pontosan bemutatja, hogy ez milyen lenne, és van egy olyan érzésem, hogy a könyv elolvasása után senki nem kívánja ezt magának.

Aztán ott van Sam és Grace szerelme. Na most, láttam moly-on, hogy ez milyen sok embert zavart. És értem is. Mert ha az ember nem figyel oda teljesen, akkor egy nyálas, erőltetett láv-sztori az egész. Viszont én már megtanultam, hogy Maggie könyveiben észre kell venni mindent, ami a sorok mögött van, és egy szó fölött sem szabad elsiklani, még csak véletlenül sem. Ugyanis teljes odafigyelés mellett átjön az, ami nekem mondjuk egy Obszidiánban nem. Hogy a szereplők ténylegesen szeretik egymást. És nem a tökéletességükért, mert senki sem tökéletes, se kívül, se belül. Hanem azért, mert észreveszik egymásban a jót, és valahogy kiegészítik egymást.

Ami eleinte nem jött be, az a farkas dolog néhány részlete. Ugyanis nagyon gyakran használja a könyv a vérfarkas szót, holott ezek a farkasok elég messze állnak a vérfarkastól. Semmi telihold vagy ilyesmi. Egyszerűen a kórság harapás útján terjed, a hideg hatására lép működésbe, és egy idő után az ember farkas marad és kész. Ez nem vérfarkas, ez valami hasonló.
De igazából tetszett, és nem tudtam, mit gondoljak ezzel kapcsolatban. Végül valahogy elfogadtam, főleg, hogy Sam egyszer utal rá, hogy ők nem is vérfarkasok, csak jobb szó híján hívják magukat azoknak.
Ami nagyon-nagyon tetszett ezzel kapcsolatban, az a farkasok egymással való kapcsolata. Összetartóbbak, mint egy átlag család, holott nem is rokonok. Tulajdonképpen az köti össze őket, hogy ugyanattól szenvednek, és együtt próbálnak túlélni, és élvezni az életnek azt a darabkáját, ami megadatott nekik.

És igaz, hogy a cselekmény nem a legpörgősebb, de azért koránt sem unalmas. A vége az a tipikus Maggie Stiefvater befejezés. Minden szál összefut, teljes a káosz, már biztos vagy benne, hogy nincs megoldás, majd az utolsó oldalakon mégis van. Ezt még valahogy el kéne tanulnom tőle.

Karakterek:
Gracet nagyon megszerettem. A szülei miatt sokkal önállóbb, mint mások az ő korában, gyakorlatilag látszik, hogy lassan teljesen függetleníti magát az otthoniaktól. Furcsa volt nézni a szerelmét Sam-mel, mivel ő az a rendszerető, realista fajta, meglehetősen talpraesett, Sam pedig érzékeny, álmodozó, és igazi művészlélek. Különös, de mégis jól mutatnak egymás mellett.
Mellesleg Maggie szinte minden karaktere különc, de úgy különc, hogy tényleg az. Grace is hasonló. Nem az van, hogy leírja, mennyire más, majd semmi furcsát nem mutat, hanem minden egyes gondolatából és cselekedetéből sugárzik, hogy másképp gondolkodik, mint a többség.
Próbál erősnek mutatkozni, de látszik, hogy a mélyben még nem nőtt fel teljesen, és szüksége lenne valakire, aki törődik vele. Részben valahol ezért is kapaszkodik Sam-be.
Sam az abszolút kedvenc ebből a részből. Nem az az álompasi típus, és ezzel Maggie gyakran játszik. Nem adonisz, nincs kockahasa, nincs tökéletes arca, és nem ő a rossz modorú rosszfiú, aki amúgy annyira nem is rossz. Magyarul abszolút nem sablon.
Sam tényleg érzékeny. Hihetetlenül jószívű, szerény és kedves. Szereti Gracet, ez minden mozdulatából látszik, ugyanakkor nem csak a lány körül forognak a gondolatai. Megvan a maga kis élete, ami éppen szétesni készül, ő pedig próbálja valahogy egyben tartani. Mindeközben belepiszkál az életébe a múltja is, amin nem egészen tudja túltenni magát - és ezt meg is értem. Egyszerűen csak imádom azért, aki.
Isabelt az elején utáltam, a végére megszerettem. Félreértés ne essék, nem változik ő szinte semmit. Inkább csak arról van szó, hogy Grace fokozatosan megismeri közelebbről, és vele együtt mi is.
Olivia az elején nekem csak olyan töltelék-szereplőnek tűnt, de aztán meglett a maga szerepe, bár egyelőre nem nagyon tudom, mit gondoljak róla, mert ahhoz nem ismerem eléggé. Becket úgy is megszerettem már az elején, hogy meg sem jelent, elegek voltak Sam emlékei hozzá. Grace szüleit pedig nagyon nem kedveltem, és megsúgom, hogy ez a második részben sem változott.

Borító:
Gyönyörű. Akárhányszor kézbe vettem, vagy letettem, mindig megcsodáltam a borítót. Teljesen tökéletesen illik a könyvhöz, visszaadja a hangulatát, és szerintem már csak úgy önmagában is szép. Tetszenek a színei, tetszik az egyszerűségei és a mintája. Minden.

Kedvenc idézet(ek):
"– Mit esztek? 
– Kölyöknyuszikat – feleltem. Grace szeme összeszűkült, hát rávigyorogtam. – Felnőtt nyuszikat is. Esélyegyenlőségre törekszem a nyuszievésben."

"Anya, apa, férjhez mentem. Ne nézzetek így rám. Nem vedlik egész évben!"

"– Kérdezhetek valamit? 
– Már megtetted. 
Elgondolkodott. 
– Akkor kérdezhetek két dolgot? 
– Ez is megvolt."

"Mercy Falls imádta a szóbeszédet, és az a szóbeszéd járta, hogy Jack az apjától örökölte hirtelen természetét. Én ebben nem hiszek. Szerintem magad választod meg, milyen ember akarsz lenni, nem számít, hogy a szüleid milyenek."

Rövid összefoglalás:

Én új kedvencet avattam. Ha szereted Maggie könyveit, akkor szerintem már ajánlanom sem kell, elolvasod magadtól is. Ha még nem olvastál tőle, de szeretnél, akkor javaslom, hogy kezd ezzel. Ebben minden benne van, amit a stílusáról tudni kell. Ha viszont már olvastál tőle, de nem tetszett, akkor kihagyható, mert szinte biztos, hogy nem fog tetszeni. 

Könyv trailer:

Blogger Award, avagy nyugodjon már meg mindenki

Bírom azt a felállást, hogy errefelé két havonta minimum egyszer csapnunk kell a balhét. Ez biztos ilyen blogger vonás. Bár, ha azt vesszük, szerintem más társaságokban is megesik az ilyesmi. De mindegy is, nem ez a lényeg.

Távol akartam maradni ettől az egésztől, de tényleg. Nyaralok, meg minden, ami kell, a netem sem a legjobb, de már minimum nyolc kérdést kaptam ask-on emiatt, sőt, többen rám is írtak, hogy én mit gondolok erről.
Van egy olyan sanda gyanúm, hogy itt egyesek szeretik, ha kikelek magamból.
Mindenesetre engem személyesen is érint a téma, szóval tessék, itt a véleményem.

Nem csak ez a díj, de az egész blogger világ a népszerűségről szól, de nekem ne mondja senki, hogy ez meglepte, mert mind tudtuk eddig is, hogy így van. Nem feltétlenül a legjobb blogok a legnépszerűbbek, hanem ez úgy áll, hogy vannak népszerű bloggerek, akik mindenkivel jó viszonyt ápolnak, 5-6 éve itt vannak, kedvesek és jó kapcsolat teremtők, meg vanak az ő blogjaik, amik azért ismertek, mert ők írják, nem pedig a tartalom miatt. Most nem azt mondom, hogy a nagyon népszerű blogok nem lehetnek jók, vagy különlegesek, de lássuk be, hogy ez ritka. És azt is lássuk be, hogy mindig gimis blogok (esetleg fanficek) a népszerűek, és mondjuk egy sci-fi még sosem tudott felkapaszkodni odáig.
A népszerűség bloggerek között kialakul valahogy, aztán évekig megmarad, és ezen nem lehet változtatni. A Blogger Award csakég jobban kihagsúlyozta ezt, de nem változtatott semmin.

Én személy szerint örültem, amikor jelöltek, mint Legkedveltebb író, még jelöltem is másokat, de akkor még nem gondoltam bele, hogy ez úgysem a valóságot fogja tükrözni a végén.

És akkor hadd kérjek mindenkitől valamit ezzel kapcsolatban!

Kedves bloggerek, akiket nem is jelöltek!
Ne keseredjetek el! Az, hogy titeket nem jelöltek, nem jelent semmit, mert ettől még lehettek igazi tehetségek. Szerény véleményem szerint ez a díj nem jelent olyan nagyon sokat. Ezzel nem a szervezők munkáját akarom kisebbíteni, csak azt mondom, hogy ha valaki nincs benne a versenybe, az még nem a világ vége, és nem jelenti azt, hogy nem lehet akár az egyik legjobb író, vagy mondjuk designer.

Kedves bloggerek, akiket jelöltek, de alig kapnak szavazatot!
Ti se szontyolodjatok el! Viszont azt kérem, ne kezdjünk ellenségeskedni azokkal, akik viszont elhúztak az élmezőnyben, mert így csak megfordítanánk a helyzetet, és kezdődne minden előről. A szavazatok száma nem egyenlő a tehetséggel, ugyanakkor a sok szavazat nem feltétlenül zárja ki a tehetséget, és szerintemaradjunk ennyiben.

Kedves bloggerek, akikre viszont szavaznak rendesen!
Ne éljétek meg úgy ezt az egészet, hogy ti nem érdemelhetitek meg a szavazatokat és mindenki ellenetek van, mert ez így nem igaz. Viszont azt is kérem, hogy gondoljátok végig. Nem kell nyilvánosan kiirogatni, hogy "nem érdemlem meg", vagy hasonlók. Saját magatok miatt gondoljatok bele, mert a túlzott önbizalom ugyanolyan káros rátok nézve, mint az önbizalomhiány. Ne azt hozzátok ki ebből, hogy tehetségtelenek vagytok, vagy tehetségesek és mindenki hülye, hanem próbáljatok meg köztes utat találni, és egy egészséges önkritikát alkotni. Ezt egyébként nem csak nektek ajánlom, hanem mindenkinek, és ismétlem: ez az egész nem ellenerk szól.

Kedves szavazók!
Még tart a szavazás. Arra kérlek benneteket, hogy ne arra szavazzatok, akinek sokszor olvastátok a nevét sok helyen, hanem akiről úgy érzitek, megérdemli. Én is kihangsúlyoztam párszor az olvasóimnak, hogy csak akkor szavazzanak rám, ha szerintük tényleg megérdemlem. Ha pedig egy kategóriában nem ismeritek a jelölteket, akkor inkább ne szavazzatok senkire, mert ha mégis megteszitek, az többet árt, mint használ. Ésszel szavazzunk, ne pedig úhy, hogy "na, ebből a kategóriából erről a bloggeről mintha hallottam volna, úgyhogy rá szavazok." Akkor szavazzatok, ha ismeritek valainek a munkásságát, és ez alapján úgy érzitek, megérdemli azt a szavazatot.

Kedves szervezők!
Ne az éljen bennetek, hogy most mi ellenetek vagyunk, mert ez abszolút nem igaz. Ti szabály szerint teszitek, amit tesztek, sok munkátok van benne, és ha most nem egy dolog rosszul is alakult, az már nem a ti hibátok. Köszönjük a versenyt, köszönjük a fáradozást, és nagyon remélem, hogy senki nem bántott meg titeket, vagy ha mégis, akkor azt sajnálom, az ő nevében is.

Kedves mindenki!
Először is: senki ne bántson senkit, mert itt nincs hibás. Ne a szervezőket okoljuk, és ne is azokat, akik annyi szavazatot kapnak, mert arról, hogy a blogger világ így alakul, nem tehet senki.
És azt kérem, hogy ebből ne csináljunk balhét, hagyjuk szépen csendben lezajlani itt a háttérben, és nyugodjunk meg. A nyugalom a hosszú élet titka :D.

Giger

Helena Silence - Enigma

Na az a nagy helyzet állt elő, hogy nem jutottam el Prágába (még mindig gyászolom, de azért túlélem), szóval csak ötödikén este tűnök el a színről egy időre, ma pedig, mivel cserben hagyott az életkedvem (áruló kis dög, ezért még kicsinállak), úgy döntöttem, bezárkózóm a szobámba, teszek a világra, és elolvasok egy könyvet. Hát elolvastam.

Oldalszám: 360
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
ISBN: 9789632454634
Országos megjelenés: 2012.11.25
Termékkód: 740


Fülszöveg:

Lena nem tudja, de rendkívüli képességgel rendelkezik: ő egy érző. Ha megérint valamit, zavaros képeket lát, furcsa álmok lepik meg, és megsúgnak múltat, jelent, jövőt. De nem hallgat az ösztöneire, így a szülei meghalnak.

Túl lehet élni, ha a szeretteid miattad nincsenek?

Lena sosem látott nagybátyjához költözik, miközben fuldoklik a bűntudattól. Mélyen magába zárja a fájdalmat, amely fokozatosan felemészti. Megtagadja magától az érintés melegét is, nehogy még több emberbe belelásson, és az őrületbe sodródjon, mint néhány őse.

Csakhogy jön egy különös fiú. És egy még különösebb nagybáty.

Lena ráébred, hogy rokona házában menedékre lel, és arra is, hogy a képessége nem átok, hanem áldás.

De mit érez Alex iránt? A fiú folyton felkavarja, hol dühíti, hol vágyakozik utána. Lena nem tud mit kezdeni ezzel a kapcsolattal.

Csakhogy történik valami: egy kisfiú sikolya töri meg az erdő csendjét. Lena iszonyúan fél, de elhatározza, soha többé nem hagyja, hogy a szeretteit baj érje. Ha kell, a saját élete árán is megvédi az övéit…

Véleményem: 
Ez tipikusan az a könyv, amit ne akkor állj neki olvasni, mikor van egy órácskád, és el akarod ütni az időt valamivel, hanem csak akkor, ha van időd az egészet végigolvasni egyhuzamban, és még utána néhány óráig csücsülni mellette és gondolkodni rajta. Mert előre szólok, hogy nem lehet letenni, és ha esetleg erőszakkal ki is kényszerítik a kezeid közül, akkor sem szabadulsz tőle gondolatban.
Őszintén szólva fogalmam sincs róla, mióta el akarom olvasni ezt a könyvet. Eleve szeretek újonnan felfedezett magyar íróktól olvasni, mert ilyenkor legalább egy kicsit úgy érzem, hogy számomra is van remény mert teljesen más az, ha egy könyvet alapból úgy írtak le, ahogy van, vagy már egy fordítás. Mert ebben az esetben száz százalék, hogy azt olvasod, amit az író közölni akart.
Egyébként még az egyik osztálytársam hordozta magával kb. három hétig, és a mai napig bennem van, ahogy az egyik srác gúnyolódva felolvassa a fülszöveget.
Na de a lényeg, hogy eljutottam végre idáig, és istenem de örülök, hogy eljutottam.

Az első, amit megjegyeznék, hogy a fülszöveg messze nem adja vissza azt az élményt, amit a könyv nyújt. Persze nem is adhatja vissza teljesen, de ez még csak közel sem járt hozzá. Tulajdonképpen mintha két külön történetről lenne szó, és ezért is nem számítottam rá, hogy ez ennyire jó lesz.

Szóval Lena szülei üzletemberek, és mikor a gépük épp hazafelé tart, felrobban és a vízbe zuhan. Lena csak utólag fogja fel, hogy amit ő eddig rémálmoknak gondolt, az a jövő volt, és úgy érzi, megakadályozhatta volna szülei halálát, ezért gyakorlatilag egy bűntudattól szenvedő, gyászoló roncsként kezdi pályafutását, mint főszereplő. Mivel még kiskorú, és kell valaki, aki gondját viseli, addig sosem látott nagybátyához kerül, aki meglehetősen gazdag, saját birtoka van és lovakkal foglalkozik.

Hugh Jackman everybody (Giger fogta a lényeget)

Lena itt szépen lassan összeszedi magát, de azért még mindig ott van a képessége - de később erre is lesz megoldás, ráadásul jelentkezik az a bizonyos első szerelem, illetve egy új barátság, majd nem egy, és nem is akármilyen titkok. A könyv egy-két nyugisabb pillanatát leszámítva gyakorlatilag a "minden borul" elvet veszi alapjául, és remekül dolgozik vele.

És én jaj, de szerettem. Általában érzékem van a jó könyvek kiválasztásához (nem szól be, mondom csak általában), és ez egy áldás. Pedig a fülszöveg annyira nem izgatott fel.
Valahogy úgy képzeltem ezt az egészet, hogy túl sok lesz benne a nyavajgás, esetleg ekörül a bűntudat-mizéria körül forog majd az égvilágon minden. De kellemesen csalódtam.
Igen, elég rosszul indítunk, de minden teljesen reálisnak hat, és ez az, ami ha megvan egy könyvben, akkor az engem már meggyőzött. Érezzem azt, hogy ez a valóságban is így működne, ezek emberi reakciók, érzések és mondatok.

Eleve már a helyszínt is imádtam. Csodálatos a birtok (mindkettő), akárcsak az egész környék, egyszerűen megvolt az a sajátos hangulata, hogy elég maga elé képzelnem egy apró részletet, és máris lepereg előttem az egész történet.
Aztán: az érző-ügy. Ez többféleképpen is sülhetett volna el rosszul - lehetett volna kidolgozatlan, lehetett volna agyonbonyolított, lehetett volna eltúlzott, de egyik sem lett. Megvan minden részlet, ami szükséges, amitől izgalmas lesz, de se több, se kevesebb. Pont jó. Úgy összességében csak azt tudom mondani, hogy minden remekül van időzítve.

Ami még nagyon tetszett, hogy nem csak a jelenben élünk, hanem fontos szerepet kap a múlt is. Végig ott van a tény, hogy Lena szülei és Victor teljesen elszakadtak egymástól, de nagyon sokáig fogalmunk sincs róla, hogy miért. Emma titkai is felszínre törnek, és azt látjuk, hogy itt valahogy mindenki sorsa összefonódott. Egyszerűen az olvasónak egy pillanatig sincs ideje unatkozni.

Az írásmód is jó, a könyv már csak emiatt is olvastatja magát, bár már láttam jobb fogalmazást, de ez nem azt jelenti, hogy az Enigma ne úgy lenne jó, ahogy van. Az egyetlen, amibe bele tudnék kötni, ha nagyon akarnék, hogy a legtöbb csavar számomra elég kiszámítható volt, de ez lehetett csak azért is, mert van hozzá némi érzékem és tapasztalatom.
Egyébként igyekszem minél hamarabb megkaparintani a második részt.
Ó, és az utolsó jelenet eszméletlenül aranyos volt, imádtam.

Karakterek:
Mondjátok, hogy nem csak nekem tűnt fel, hogy a Delírium trilógiában is Lena és Alex a főszereplők neve. :D Oké, csak véletlen lehet, csak nekem folyton ez jutott eszembe, mivel imádom azt a trilógiát.
Egyébként Lenát nagyon szerettem. Végig az volt bennem, hogy mennyire emberi és valóságos, holott neki van mesébe illő képessége. Igaz, néha kedvem lett volna verni a fejem a falba miatta, de csak egy-két alkalommal. Igazából az egyetlen olyan női főszereplő, akitől még egyszer sem kaptam hülyét, az Blue a Hollófiúkból, és imádkozom, hogy ez a Raven King után se változzon majd meg.
De Lenára visszatérve: szép kis fejlődésen megy keresztül, és ezt jó volt nézni. Egy két lábon járó, összezavart és elveszett roncsból lesz egy életvidám, tehetséges és jószívű lány, melegen ajánlom neki, hogy a későbbiekben ne fejlődjön vissza.
Zoét az első perctől fogva kedveltem. Néha vannak problémám a hozzá hasonló, gyakorlatilag hiperaktív karakterekkel, de nála egyszer sem éreztem azt, hogy "na, most már kezd elegem lenni". Nagyon tetszett a barátságuk Lenával, végre egy olyan barátság, ami kicsit ugyan gyorsan is, de szépen épült fel, és egyáltalán nem erőltetett.
Alex meg. Hm. Szerethető, emberi, én nem esnék bele, de Lenával remek párt alkottak. Elég sok megmozdulását meg tudtam érteni, még akkor is, amikor a többi szereplő kiakadt rá. Mondjuk, a folyamatos "hercegnő"-zéséért meg tudtam volna fojtani néha.
Aztán Victor. Én utálom ezt a nevet, de a karakter viszont annál jobban szeretem. Jó, persze, tipikusan az az "életben úgyse találsz ilyet" férfi karakter, de hagyjuk már az olvasót álmodozni egy kicsit.
Emmát szintén bírtam, kíváncsi vagyok, mi lesz velük.


Borító: 
Csak én érzem úgy, hogy köze nincs a könyvhöz? Oké, nem néz ki rosszul, sőt, nekem kimondottan tetszik, de nem értem, hogy kapcsolódik ez a történethez. De lehet, hogy csak én vagyok teljesen figyelmetlen, és elsiklottam valami felett. Tudja a... hát az.
Bocs, ezen agyalok két órája :D

Kedvenc idézet(ek): 
"– Majd ha a pokol befagy! – szorítottam össze a számat. 
– Nem hallottad még, hercegnő? A kárhozottak rég megváltották a korcsolyabérletet! Szóval beszélj!"

"– (…) A baráti kapcsolatokat ápolni kell, különben elhalványodnak. 
– Az erős barátságok nem – ellenkeztem. – Azok kibírják a hosszú szünetet is. Legalábbis így kellene lennie."

"– Mindig ellent kell mondanod nekem, igaz? Eljön a pillanat, amikor megérted, hogy én nem vagyok az ellenséged – mondta rejtélyesen. 
– Már alig várom – nevettem fel. – Hogy integethessek, amikor ez a pillanat tovaszáll."

Rövid összefoglalás: 

Szerintem ez egy olyan könyv, amit mindenkinek, aki egy kicsit is szereti a YA műfajt, egyszer el kellene olvasnia. Legyünk már büszkék az íróinkra, ha már egyszer vannak, és így írnak. Ha én egyszer ne adj' isten elbotladoznék a kiadásig, biztosan majd' kiugrana a szívem a helyéről, ha azt látnám, hogy egyesek ugyanúgy szeretnek beszélni a könyvemről, mint mások a sporteredményekről. Én erről tudok lelkesen szónokolni, mert hozzám ez áll közel. Szóval, olvassátok! :D