Colleen Hoover, Tarryn Fisher - Soha, de soha

Oldalszám: 176
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Never Never
Fordító: Kamper Gergely
ISBN: 9789633999233
Országos megjelenés: 2016.12.16
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Soha ne hagyd abba! Soha ne felejts!

Jó barátok voltak, amióta csak megtanultak járni.
Ma délelőtt óta vadidegenek.
A fiú bármit megtesz, hogy emlékezzen. A lány bármit megtesz, hogy felejtsen.

Ne habozz! Imádni fogod. Ezzel azért vitába tudnék szállni.

Véleményem: 
Na ilyen az, amikor tudom jól, hogy hülyeséget csinálok, és csakazértis megcsinálom.
Az utóbbi időben csöppet lemaradtam az újonnan megjelenő és felkapott YA könyveket illetően, szóval gondoltam tanácsot kérek, hogy miket kéne bepótolni.
Ezzel a könyvvel kezdtem, és nagyjából azonnal eldöntöttem, hogy visszafogom a szorgalmamat. Szerintem én valami mást olvastam, mint a döntő többség. Mert hogy moly.hu-n a legtöbben nem arról írnak, amivel én találkoztam, az egészen biztos.

De hát elolvastam, így jártam, ezt már vissza nem csinálom.
Hölgyeim és uraim, az a kettő odafent a borítón elméletileg bestseller szerző. Nekem legalábbis valaki ezt mondta. Őket szokták szeretni, meg minden. Én ezen kívül még egyiktől sem olvastam semmit, de most sok mindent kaptam (idegrohamot, például) de kedvet hozzá, na azt nem.
Végül is Stephenie Meyerből is lehetett világszerte ismert "író", és a Csitt, csitt is lehet "irodalmi" kasszasiker, úgyhogy innentől nem nagyon van min meglepődni. Lassan már nincsenek is elvárásaim.

Kezdjük ott, hogy ez nem könyv. Ez egy életunt, megfáradt ember ujjgyakorlata egy közepes rossz regény megírása előtt. A fogalmazás semmilyen, történet nincs, a szereplők legfeljebb idegesítőek, de igazából ezt is csak akkor tudom elmondani, ha nagyon meg akarok állapítani róluk valamit, és ennek az egésznek nincsen semmi értelme.
Most akkor veszek egy mély levegőt, iszok egy teát és hallgatok egy kis Queent.

Tulajdonképpen azért húztam fel magam nagyon, mert nem csak egy tényező idegesített, hanem sok.
Az egyik és talán legfontosabb, hogy ennek a könyvnek nincs értelme. Nincs mondanivalója, nincs története, nincs semmije. A fülszöveget elolvasva fogalmam sem volt, miről szól - de nem ez a gáz, hanem hogy a könyvet elolvasva ugyanitt tartok. Két főszereplőnk egy szép napon azon kapja magát, hogy nem emlékeznek az égvilágon semmire. Elméletileg együtt vannak, vagy csak voltak, mindenesetre most együtt próbálnak rájönni, mi az isten történt velük.

Egyetlen egy kérdésem lenne: miért van az, hogy az egész nyomorult könyvben senkinek a szép kis fejecskéjében nem fordul meg egyetlen egyszer sem a gondolat, hogy talán el kellene menni orvoshoz? Vagy úgy bárkihez? Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, hogy erre van egy magyarázat a könyvben, de ez szó szerint így hangzik: "Mit gondolsz, hinnének nekünk?" Itt éreztem azt először, hogy én ezt földhöz fogom vágni.
Létezik olyan, hogy amnézia, agykárosodás, pszichológia betegségek - de nem, egy tapasztalt orvos természetesen nem hinne nekik, mert ezek közül egyik sem járhat emlékezetvesztéssel. Én kérek elnézést.
Tehát innentől elfogadtam, hogy mindkét szereplőnket lekörözné az IQ teszten a betévedő katicabogár a hét pontjával és igyekeztem ezen nem idegeskedni többet (spoiler alert - nem jött össze).
De ez az emlékezetvesztés is tele van logikai buktatókkal. Silas emlékszik rá, hogy hogyan kell vezetni vagy fotózni, de arra nem, hogy hogyan focizzon, vagy hogy melyik a domináns keze. Valaki mutassa meg nekem hogy ennek hol van értelme, mert én órák óta keresem és nem találom.

Aztán, történetvezetés. Na most, ami nincs, azt nem nagyon lehet vezetni, és ez egy regény esetében meglehetősen komoly probléma, de ezer bocsánat, ha csak én vallok ilyen régimódi nézeteket. A könyv rettentően rövid, de még ahhoz képest sem történik benne semmi. Gyakorlatilag ugyanott vagyunk a százhatvanadik oldalon, mint a tizediken. Silas és Charlie tudják, hogy egy cipőben járnak, de azt nem tudják, mi is ez a cipő, Silas próbálja meghódítani Charliet, Charlie pedig köszöni szépen, megvan enélkül is. Ennyi az egész, nem viccelek.
De ezt még úgy-ahogy el is tudnám engedni, ugyanis a könyv alapjáraton karakterközpontú. Csakhogy a karakterek köré meg százszavast sem érte volna meg építeni, nemhogy regényt.

Gyerekek, ilyet még nem láttam (illetve láttam, de azokat a könyveket meg nem történtként kezelem). Ez a két szereplő egyszerre hihetetlenül kétdimenziós és betegesen irritáló. Általában egyszerre csak az egyik jelenség szokott létezni egy történeten belül, de íróink halmozzák az élvezeteket.
Charlie egyszerűen csak önző, kibírhatatlan és buta. Én értem, hogy ha az ember elveszíti az emlékeit, akkor ez a legnagyobb problémája, de annyira félvállról kezel minden mást, hogy az már fáj. A legtöbb dolog egyszerűen csak hidegen hagyja, és nem is érzi senki, hogy ezzel baj lenne. Az alkoholista anyja, a teljesen magára maradt húga, a börtönben ülő apja, a szintén amnéziás Silas - szegénykét néha még idegesítik is ezek a dolgok. Hát mindjárt megsajnálom.
Én értem, hogy kisebb baja is nagyobb, mint a családja, meg nem is emlékszik rájuk, de akkor legalább ne adná elő egy jelenet erejéig, hogy izgatja a húga. Ez a kettő teljesen totálisan összeegyeztethetetlen.
Amikor pedig egy emlékezetvesztés miatt már rögtön hinni kezdett a mesékben meg a jóslásban, akkor egyszerűen csak elgondolkodtam rajta, hogy ez eddig hogyan maradt életben.
De nem ez a durva, hanem hogy az amnézia előtti énje elvileg még rosszabb.

Silas néha egy fokkal jobb volt. Néha. Egy fél fokkal. Egy-két megmozdulásában értelmesebbnek tűnik, mint Charlie, de ugyanolyan érzéketlen tapló. Amikor rájön, hogy az öccse rendes, az első gondolata az, hogy ki kéne használni, Charliet papíron szereti, egyébként hihetetlen mértékű birtoklási vágy van benne, semmi több. Persze mindketten előadják, hogy mennyire unszimpatikus nekik a régi énjük, de valójában mind a múltban, mind a jelenben tökéletesen megérdemlik egymást, erről csak ennyit tudok mondani.

És akkor a fogalmazás.
Az a baj, hogy ha valaki úgy dönt, hogy E/1-ben ír és végig a főszereplő lelkéből beszél, mindenféle szépítést nélkülözve, az eleve veszélyes terep és nagyon könnyű elrontani. A Zabhegyező estében azért működik a dolog, mert egy kidolgozott karakter köré épül a könyv, ráadásul pont az őszinteségében van a varázsa, amihez csak hozzásegít a nyelvezet. Az Éhezők Viadala esetében azért működik, mert Katniss szintén egy erős karakter, és alapjáraton értelmes gondolatai vannak, plusz egy egész társadalmi réteg titkos gondolatait képviseli.
A Soha, de soha esetében azért nem működik, mert ezek közül nincs itt nekünk semmi. Egyszerűen csak hihetetlenül zavaró egy idő után az, hogy elvileg két (valakik által valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva) elismert író tollából jön a szöveg, mégis olyan amatőr, mintha egy kezdő, nem túl tehetséges, tizenkét éves blogger írta volna.

De talán mindezt el tudnám engedni, ha nem lenne ott az a tény, hogy semmi értelem vagy mondanivaló nincs benne. Pedig maga az emlékezetvesztés, és a főszereplők régi énje érdekes kérdéseket vethetne fel, de nem vet. Írónőink semmit nem hoznak ki a szituációból, az egész egyszerűen csak úgy néz ki, mintha valaki kiadta volna nekik, hogy írjanak egy szociális kísérletről, mindenféle következtetés levonása nélkül.
Egyszerűen céltalan az egész, mintha ketten akartak volna keresni a semmin. Tulajdonképpen a három rész se indokolt - megszámoltam, a három együtt 398 oldal, ami egy átlagos terjedelmű regény hossza. És egyelőre a történet sem indokolja a szétdarabolást, mivel az első rész egy gyenge bevezetésnek is kevés.

De ami a legeslegrosszabb az egészben, az az, hogy tovább fogom olvasni a nyomorult vége miatt, és mert nem tudom elfogadni, hogy egy könyvnek ennyire ne legyen se célja, se értelme.

Borító:
Őszinte leszek, az tetszik. Legalább ennyi pozitívumot fel tudtam fedezni.

Kedvenc idézet(ek): 
Viccnek jó volt.

Röviden összefoglalva:
Soha, de soha ne vedd a kezedbe, ha meg akarod kímélni magad néhány idegösszeomlástól.