Cassandra Clare - Éjfél kisasszony

Oldalszám: 688
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Lady Midnight
Fordító: Komáromy Zsófia
ISBN: 9789633998991
Országos megjelenés: 2016.12.16
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Öt év telt el a Mennyei tűz városa eseményei óta, amikor az árnyvadászok a kihalás szélére sodródtak. Emma Carstairs már nem gyászoló kislány, hanem egy fiatal nő, aki elszántan keresi szülei gyilkosát, hogy megbosszulhassa szeretteit és az őt ért veszteségeket.
Oldalán a parabataiával, Julian Blackthornnal, egy démoni cselszövést próbál felderíteni Los Angelesben, a Sunset sugárúttól egészen a Santa Monica partjait mosó, igéző tengerig követve a nyomokat. Emmának meg kell tanulnia bízni a szívében és az eszében. A szíve azonban veszélyes irányba húzza…
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Julian bátyja, Mark – akit a tündérek öt évvel ezelőtt elraboltak – egy alku részeként váratlanul hazatérhet. A tündérek mindenre hajlandók, hogy kiderítsék, ki gyilkolja a fajtájukat… és ehhez szükségük van az árnyvadászok segítségére. Ám a tündérek földjén másként telik az idő, így Mark alig öregedett, és nem ismeri meg a családját. Vajon valóban sikerülhet visszatérnie közéjük? Tényleg elengedik a tündérek?

Véleményem:
Ez a cím mérföldekkel borzalmasabban hangzik magyarul, mint angolul.
Vannak azok a szerzők, akik imádnak játszadozni az olvasók érzelmeikkel. Ezeket a szerzőket én még három kisebb csoportba sorolom: vannak, akik csak próbálkoznak, de nem megy, vannak, akiknek megy, és vannak, akik profi szinten űzik ezt a csodás mesterséget.
Nos, Cassandra Clare valahol a második és harmadik kategória között helyezkedik el (de csak mert a harmadikba egyébként meglehetősen kevés embert sorolok).
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ahogy újabb és újabb árnyvadász sorozatba kezd bele, úgy válik egyre tehetségesebbé ilyen téren. Az évek meg a rutin, ugyebár.

Nyílt titok, hogy én a Pokoli szerkezetek trilógiát sokkal jobban szívlelem, mint a Végzet ereklyéit, bár egyik sorozat köteteit se nagyon akaródzott letenni. Hogy Gonosz fortélyok (ez is elég bugyután hangzik magyarul) hol fog elhelyezkedni a többi árnyvadász sorozathoz képest, az majd kiderül, ha minden része megjelenik és el is olvastam, de egyelőre jobbnak tartom, mint a Végzet ereklyéit. Az legalábbis biztos, hogy az Éjfél kisasszony sokkal erősebb nyitókötet, mint a Csontváros.

Kezdjük ott, hogy történet. Itt nem úgy kezdünk, hogy a főszereplő azt sem tudja, kik azok az Árnyvadászok, hanem már eleve ebben a világban nőtt fel.
Emma az öt éve véget ért háborúban elveszítette a szüleit, és most a Blackthorn család megmaradt tagjaival él Los Angelesben, az ottani intézetben. Mivel szülei halálának körülményei tulajdonképpen tisztázatlanok, javarészt akörül forog az élete, hogy megpróbálja kinyomozni, mi történt velük.
Eközben azonban új rejtélyes halálesetek is történnek, ráadásul Mark, a Blackthorn testvérek egyike, akit évekkel ezelőtt magával rángatott a vadűzés, szintén visszatér, és ez tovább bonyolítja a helyzetet.

Ez a könyv lassan öl. Lassan, és olyan kis sunyi módon. Érzelmi hullámvasút, de nem úgy, mint mondjuk A hercegnő, vagy akár az Üvegváros, hanem úgy, hogy nagyon sokáig észre sem veszed, mennyire megvisel, csak azt, hogy valami megviselt. Alattomos módon tör össze lelkileg, mert igazából a szereplőivel is ezt csinálja.
Nincs itt idő arra, hogy Emma (vagy akár bárki más) szépen csendben elgondolkozzon a problémáin, és eméssze magát egy kicsit. Sőt, sokszor a szereplők saját magunknak sem vallhatják be, hogy mi itt a gond, és egyre csak gyűlik a feszültség, miközben az embernek fogalma sincs róla, hogy létezik-e egyáltalán megoldás.

A szerelmi szál ugyanis rettenetesen fájdalmas. Clare kerekített már ide szerelmi háromszöget (igen, mert a háromszöget kerekítik. Menj haza, Giger), megpróbálta beadni az olvasóknak, hogy a története legfőbb szerelmes párocskája testvéri kapcsolatban áll, most meg - csak hogy változatosak legyünk - Julian és Emma parabataik. Gyakorlatilag tilos szerelembe esniük, és a könyv végéig meg se tudjuk ennek az ésszerű okát.

Aztán megtudjuk, és ettől még rosszabb lesz minden.
Emma és Julian kapcsolata valahol a legjobb barátságból kialakult szerelmet szimbolizálja (mert hogy alapjaiban az is), és minden félelem, ami ilyenkor az emberben benne van, a parabataiságukon keresztül jelenik meg. Az, hogy legjobb barátok közül akár az egyik, akár mindkettő beleszeret a másikba, a való életben is sokszor megesik, és elég kellemetlen tud lenni. Az ember nem meri bevallani saját magának sem, mert az első gondolata az, hogy mi van, ha a másik viszont nem. Egy ilyen vallomás mindenképpen nyomot hagy a barátságukon. Jelen esetben pedig ehhez hozzájön még egy probléma - mégpedig az, hogy főhőseinknek tilos szerelembe esniük egymással. Tény és való, hogy sok érdekes megoldást láttunk már Cassandra Clare-től, de én egyelőre nem tudom elképzelni, hogy ezzel mi az istent fog kezdeni.

De nem csak a szerelmi szál kegyetlen, hanem a Blackthornok kapcsolata is. Mark hiába tért vissza, már nem ugyanaz az ember, és ez Julianre is igaz. Öt év telt el, mindketten nehéz időszakon mentek keresztül, és Marnak nehéz visszatalálni a testvéreihez, Juliannek pedig nehéz egyben tartani a családot. Azt szerintem egyszerűen zseniálisan szemlélteti a könyv, hogy milyen az, amikor egy gyereknek idő előtt felnőtté kell válnia, mert egyszerűen nincs más választása. És természetfeletti ide vagy oda, ilyen valóban megesik, és elég rossz belegondolni. Ugyanakkor szükség van rá, hogy az ember tisztában legyen vele, mert attól, hogy egy problémáról nem tud, az még nem válik semmivé. Szétesett családok és nehéz gyermekkorok vannak, és ilyenkor nagyon sok dologra kell gondolni, nem egy-két gyakran emlegetett esetre.

A sztoriról túl sokat nem akarok mondani, mert gyakorlatilag bármi, ami több egy kicsit, mint a fentebb írtak, az már spoiler.
Mellékesen megjegyzem, hogy a csavarra én viszonylag hamar rájöttem, de ez lehet, hogy totálisan véletlen volt. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem túlságosan kiszámítható, és az egész egyébként szépen felépített és jól ritmizált.

Karakterek:
Clare női főszereplői közül még mindig Tessa a kedvencem, ez van, de azért valamennyire Emmát is meg tudtam kedvelni. Az az igazság, hogy sokszor nem értettem, főleg a könyv első kétharmadában. Utána viszont (bár még mindig voltak számomra teljesen logikátlan dolgai) nagyot nőtt a szememben. Nem nőtt úgy istenigazából a szívemhez, de ez még változtat.
Juliant egyszerűen csak kedvem lenne megölelni, és elmondani neki, hogy ne aggódjon már annyit, mert jól csinálja, és ha most nem is úgy tűnik, minden rendben lesz. Szerencsétlen srác tipikusan abban a "szegény embert még az ág is húzza" helyzetben van. Nem elég, hogy még gyerek volt, amikor magára kellett vállalnia a testvérei felnevelését, még Emmába is beleszeret, és még Mark is ekkor tér vissza, hogy akaratlanul ugyan, de teljesen felforgassa a család életét. Julian arra kényszerült, hogy apa figurává váljon, és nem adatik meg neki az, ami jó esetben mindenkinek járna, azaz a felelőtlen és gondtalan gyermeki lét. Fontos, hogy az ember felelősséget tanuljon, de nem ilyenkor, és nem így. Julian egy remekül sikerült karakter, aki nehéz helyzetben van, és ennek megfelelően néha bizony össze is zuhan, de erős, és képes talpra állni.
Markot eléggé megkedveltem, bár néha kedvet kaptam hozzá, hogy lekeverjek neki egyet, akár sérült, akár nem. Végül valahogy mindig kimagyaráztam, hogy ez ezért és azért volt, és ő azért elég komoly karakterfejlődésen esett át.
A többi Blackthorn gyerek az elején olyan volt, mint egy nagy paca, ami együtt mozog, csak különböző hangokon szólal meg, de aztán mindegyiküket megismertem, és másért szerettem meg.
Christináról, úgy döntöttem, még nem alkotok véleményt, mert úgy érzem, közel sem láttam belőle eleget. Egyelőre úgy néz ki, mintha csak azért lenne, hogy legyen, de ez remélhetőleg változik.

Borító:
Nekem tetszik, de ennél többet nem tudok elmondani róla. Még mindig fenn vagyok akadva azon, hogy ez a cím mennyire borzasztóan fest magyarul. Szerintem lazán maradhatott volna az eredeti, bár tudom, hogy nem tud mindenki angolul, de ennyit azért majd később a könyvben is lehetett volna súgni.

Kedvenc idézet(ek):
"– (…) Ez az én területem. Neked megvannak a saját reménytelen emberkéid New Yorkban.
– Az egyik reménytelen New York-i emberke a gyermekem apja – emlékeztette Magnus.
(…)
– A többiek pedig – tette hozzá Magnus – mind megmentették a világot, legalább egyszer.
Malcolm Julianre és Emmára intett.
– Én nagy reményeket fűzök ezekhez."

"– Miért húztad ki a nyilat? – faggatta, és lehúzta a saját pulóverét. Egy spagettipántos trikót viselt alatta. Megtörölgette Julian mellkasát és oldalát a pulcsival, felitatta a vért, amennyire csak tudta.
Julian egyre jobban zihált.
– Mert amikor valaki… beléd lő egy nyílvesszőt… – hörögte –, nem az a legelső reakciód, hogy… „Köszi szépen a nyilat, azt hiszem, megtartom.”
– Jó tudni, hogy a humorérzéked sértetlen."

"– Egyszer azt olvastam, hogy egy viccet elmagyarázni olyan, mint békát boncolni – közölte Mark. – Megtudhatjuk, miből áll össze, de meg kell hozzá halnia."


Rövid összefoglalás: 
Az Árnyvadász regények rajongóinak mindenképpen ajánlom, én nem csalódtam benne. Viszont ha valaki még egyet sem olvasott, de szemezik velük, akkor ne ezzel kezdje, mert a másik két sorozatra nézve tele van spoilerekkel, és talán egy kicsit érthetetlen is. Más, mint a Végezt ereklyéi - nagyon más - szóval ne azt keressétek benne, hanem legyetek nyitottak. Szerintem egy meglehetősen jól sikerült könyv, én nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra.