Egyesült Királyság mániás fangirl Angliában (avagy élménybeszámoló)

Az utóbbi két hétben arra se vettem a fáradtságot, hogy életjelet adjak, de mentségemre szóljon, levegőt venni sem volt időm.
Múlt héten csütörtökig kellett volna megírnom egy véleményt, de elmaradt, mivel akadtak magánéleti problémáim, és gyakorlatilag semmire nem volt időm - péntek hajnalban pedig indultam Angliába.
Két tanítási nyelvű tagozatra járok, és minden kétnyelvűs osztálynak szerveznek a sulinkban egyszer egy angliai utat, ha már egyszer ennyire igyekszünk megtanulni a nyelvet.
Az út úgy festett, hogy csütörtökön egész nap a buszban ültünk, aztán megálltunk éjszakára Németországban, majd másnap mentünk tovább, komppal átmentünk Franciaországból Angliába, ott megálltunk Canterbury-ben, majd este megérkeztünk London kertvárosi részébe, ahol erre vállalkozó családoknál szórtak szét minket.
Ezután három napunk úgy telt, hogy reggel felkerekedtünk, napközben bejártunk Londont és környékét (már amennyire ez három nap alatt lehetséges), szerdán pedig indultunk haza. Még megálltunk a Leedsi kastélynál, éjjel pedig szintén Németországban, és a csütörtököt ismét csak és kizárólag buszozással töltöttük.

Na most. Hála annak, hogy apukám volt már kamionsofőr is, most meg épp különjáratos buszon van, illetve olyan család vagyunk, akik szeretnek utazni, és általában meg is tudjuk oldani viszonylag olcsón, nagyon sokat jártam már külföldön. Ennek ellenére az Egyesült Királyságba még sosem jutottam el, pedig talán erre vágytam a legjobban. Még most is úgy érzem, hogy ilyen szempontból én vagyok a világ egyik legszerencsésebb embere, hiszen ez azért nem egy olcsó mutatvány, és tisztában vagyok vele, hogy a szüleim ezért megdolgoztak, amiért hálás is vagyok.

Szerintem mindenki számára létezik egy olyan része a Földnek, ahova el akar jutni. Talán meg se tudja magyarázni miért, talán pontosan tudja az okát, de a lényeg, hogy mindenképpen el szeretne oda jutni életében.
Most a fantasy világokat hagyjuk ki, és mondjuk, hogy nekem ez az Egyesült Királyság. Nem csak Anglia (valószínűleg amint saját keresetem lesz, elkezdek gyűjteni egy skóciai kiruccanásra), de nekem ez is elég volt ahhoz, hogy teljesen felpörögjek, és ne tudjam magamban tartani a fangirlt.
Tudom, sokan úgy vannak vele, hogy Anglia is csak egy ország, és talán meg sem tudják érteni, nekem miért ilyen nagy szám, de nem is az a célom, hogy ezt megmagyarázzam.
Imádok olvasni, és elég sok műfajban el tudok kalandozni, legeslegjobban mégis azoknak a regényeknek a hangulata fog meg, amelyek az Egyesült Királyságban játszódnak, és a viktoriánus korban, vagy még az előtt, de ez utóbbi most részletkérdés.

Épp ezért nekem hatalmas élmény volt már az is, amikor a kompról megláttam a fehér sziklákat. Gyakorlatilag le sem lehetett lőni. Viccesen jött ki, mivel a csoport nagy része hányingerrel köszködve hevert valahol (viharba kerültünk, és úgy dülöngélt a komp, mintha fejre szándékozna állni), én meg kint ugrándoztam vagy fél órán keresztül, onnantól, hogy megláttam a partot, egészen addig, hogy kikötöttünk. Egyáltalán nem érdekelt, hogy alig tudtam megállni a lábamon, a szél majdnem lefújta a fejemet a helyéről.

Utána azon is képes voltam tovább pörögni, hogy a bal oldalon kell hajtanunk, legközelebb pedig Canterbury-ben kezdtem el vinnyogni, amikor megláttam az épületeket, hogy "annyira angol". A város egyébként gyönyörű, és nagyon sok olyan házat láthat az ember, amit akár évszázadokkal ezelőtt húztak fel, és még mindig állnak. Minekutána engem sokkal jobban vonz a múlt, mint a jelen, ez aztán végképp elég volt az extázishoz.

Amikor pedig másnap bementünk London belvárosába, annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, ha valaki beszélt hozzám.
És igazából nem csak a hely miatt jött elő belőlem mindez, hanem az emberek miatt is, akik mellett elhaladtunk az utcán. Nyilván ez sem mesevilág, nincs olyan hely, ahol minden tökéletes lenne, de az angol mentalitást össze sem lehet hasonlítani a magyarral. Az emberek átlagosan sokkal nyugodtabbak, lazábbak és - igen, nem véletlenül témája ez sok viccnek - udvariasabbak. Ilyet sok más országban is megfigyeltem már, de az angoloknál még hozzájön az is, hogy amikor szétnézel a tömegben, rengeteg egyéniséget látsz. Érdekes például, hogy nem egy ember a legfurcsább öltözetben vonul végig a főúton, és senki sem bámulja meg.
Egyébként most elég sok rendőrt láttunk, illetve mindenhol szigorú ellenőrzés volt a nemrég történtek miatt, de igazából ettől sem lett feszült a hangulat.

Akárhova néztem, eszembe jutott valami, amit imádok. A London Eye-ról, a Tower-ről, a telefonfülkékről, a British Múzeumról, mindenről. Amikor az utóbbiban voltunk, választhattunk, hogy maradunk még odabent a múzeumban, vagy elmegyünk az Oxford Streetre vásárolni. Nos, az 50 diák közül összesen hatan maradtunk a múzeumban. Én végignéztem az egyiptomi kiállítást, illetve csak azért tűntem el korábban az Európa témájú részről, mert már zártak. Egyébként szerintem egy hetet is képes lettem volna itt eltölteni.



Legjobban mégis a parkokért és a kastélyokért voltam oda (na meg a könyvesboltokért). A parkok egyszerűen gyönyörűek, és a bennük uralkodó hangulat leírhatatlan. A kastélyokban pedig megelevenedik a múlt, és a termeket járva rengeteg viktoriánus kori regény jutott eszembe, gyakorlatilag teljesen elmerültem a saját kis világomban. Kicsit olyan ez, mint amikor olvasol egy fantáziabirodalomról, ahova szeretnél eljutni, de tudod, hogy úgysem lehet - aztán egyszer csak mégis ott vagy. Leeds és Windsor teljesen magukkal ragadtak, napokat tudtam volna eltölteni mindkét kastélyban, egyszerűen imádtam.

Amikor pedig megláttam a Baker Streeten a Sherlock Holmes múzeumot, szóhoz sem jutottam örömömben. Pedig be sem menünk, mert nem volt benne a programban, de nekem már az is sokat jelentett, hogy ránézhettem élőben.

Mindezzel én nem Angliát, vagy az Egyesült Királyságot akartam isteníteni. Nekem ez egy hatalmas élmény volt - mivel én ide vágytam. De tudom, hogy ezzel nincs mindenki így.
Igazából arra szerettem volna rámutatni vele, hogy mennyire jót tesz az embernek, ha eljuthat egy helyre, ahova mindig is akart. Tudom, hogy ez nem mindenkinek jöhet össze, tisztában vagyok vele. Csak azt mondom, hogy legyen ott a bakancslistátokon, és ha lehetőségetek adódik rá, akkor igenis menjetek el egy olyan helyre, ahova rettenetesen vágytok. Mert olyan élmény, amit sehogyan máshogy nem tudsz megtapasztalni. Persze nem kell elkeseredni, ha nem jön össze, de ha ott a lehetőség, akkor ragadjátok meg. Nem kell első osztályon utazni és öt csillagos hotelben lakni, mert anélkül is pontosan annyit fog érni számodra - sőt, valószínűleg még többet. Én mindenkinek szurkolok, hogy életében egyszer jusson el arra a helyre, ahova igazán szeretne.




Jövő héten már itt leszek, és hozom azokat a könyvvéleményeket, de ez a két hét tényleg nagyon zsúfolt volt, és megmondom őszintén, eszembe se jutott, hogy írjak bármit is. De most már visszatértem, és minden működhet tovább a blogon úgy, ahogy eddig.
U.I: A képek sajátok, nem bírtam megállni, hogy ne szúrkodjam be őket. Hát, nem vagyok egy profi fotós, de ez van.