Rachel Hawkins - Hex Hall

Oldalszám: 272
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Hex Hall
Fordító: Acsai Roland
ISBN: 9789632454405
Országos megjelenés: 2014.04.29
Moly.hu: XXX

Fülszöveg: 
„A ​sötét boszorkányok nagy tettekre képesek.”

Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott.
Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, apja úgy döntött, felügyeletre szorul. A Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.
A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett:
– három erős, szupermodell-kinézetű ellenséget szerzett,
– egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelmet,
– egy ijesztő kísértet kezdte követni,
– és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a suli leggyűlöltebb diákja és ráadásul vámpír.
A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa és egyetlen barátja.
A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, és Sophie kénytelen volt felkészülnie a legnagyobb fenyegetésre, hogy egy ősi, titkos társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat – kiváltképp őt.

Véleményem: 
Ez tipikusan az a könyv, ami ha épp nagyon unatkozom, és nincs nálam semmi más, akkor egynek elmegy, de egyébként csak időpazarlás. Amikor a buszon ültem és vártam, hogy hazaérjek, akkor elvoltam vele, de otthon már annyira nem akaródzott elővenni.

Igazából egy ideje szemeztem vele, csak eddig nem érdekelt annyira, hogy bele is kezdjek. A fülszövege egészen jól hangzik, de fantasyhez képest visszataszítóan rövidnek tűnt (tudom, hogy ennek nem kéne sokat jelentenie, de nekem is lehetnek hülyeségeim - az már más kérdés, hogy szinte csak azok vannak). Attól függetlenül, hogy nem ilyenek alapján kéne ítélni, a könyv valóban rettenetesen összecsapott.
Történetünk középpontjában Sophia áll, aki történetesen boszorkány, és minekutána többször húzza ki a gyufát, mint ami még viselhető lenne, egy problémás prodigiumok (haha, alliteráció!) számára fenntartott intézetben, a Hex Hallban kénytelen folytatni tanulmányait. Sophie annyira nincs odáig ezért az ötletél, de mivel ez nem kívánságműsor, ezért kénytelen beköltözni, amíg be nem tölti a tizennyolcat. Hex Hallban pedig nyilván történnek mindenféle kellemetlen dolgok is, többek között valaki gyilkolássza a diákokat, és ezt előszeretettel fogják - mily meglepő - Sophie szobatársára, aki vámpír. Pluszba a progidiumok körül úgy en bloc vannak problémák, és ezek sem olyan egyszerűek, mint amilyennek első ránézésre tűnhetnek.

Kezdjük a pozitívumokkal, mert azért hiába az a fenti bevezetés, van benne az is bőven.
Az alapötlet kimondottan tetszik. Eleve fantasy mániás vagyok, és az ilyen iskolás ötletből általában ritkán sül ki rossz. A Hex Hall egy kicsit emellett kicsúfolja a gimis sztoris kliséket, ami engem mindig tud szórakoztatni. Ehhez jön egy már sokszor látott, de azért még mindig aktuális üzenet a külső alapján alkotott véleményekről, egy érdekesnek ígérkező sztori, és ez már jó alap lenne ahhoz, hogy lehessen belőle valami nagyot alkotni.
Csak aztán a kedves szerző nem élt ezzel a lehetőséggel.

Az első és legnagyobb probléma az, hogy a könyv rövid - rövid, de azért rengeteg mindent akar abba a kemény 270 oldalába belezsúfolni. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. A cselekmény olyan, mintha egy nagyobb lélegzetű trilógia nagyon vázlatos kezdeménye lenne. De nem, ez nem vázlat, ez már a kidolgozott változat. Vagy csak nagyon félreértelmeztem valamit.
Ha az ember egy új világot akar alkotni, akkor azt jobb esetben ki is dolgozza, és nem intézi el annyival, mint Rachel Hawkins. Fantasyt nem lehet nagy vonalakban írni - igazából szinte semmit sem, de ezt meg még kevésbé. Attól, hogy az olvasók nagy része jelen esetben tizenévest, az nem jelenti azt, hogy szellemi fogyatékosok is, és több részletet nem képesek befogadni.

Ráadásul annyi benne a klisé, mint a Szaharában a homok, és ezen kívül nincs is más. Volt egy-két jó ötlet, például az, hogy egy teremben mindenki másmilyennek látja a berendezést, de ezek olyan apró és jelentéktelen dolgok, hogy szinte elvesznek.

És nem, még mindig nem vagyok képes leakadni a cselekményről. Az egy dolog, hogy ez a cselekménynek csúfolt valami csak nagy vonalakban található meg a könyvben, de még borzasztóan kiszámítható és lebutított is. A csavarokat mind tudtam előre, mert mindezt már láttuk úgy hatszáz másik könyvben. Az emberi kapcsolatok sehol sincsenek, a szerelmi szállal kapcsolatban nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek, Sophie és Jenna barátsága pedig nevetségesen egyszerű és semmilyen.

Minderre még azt mondom, hogy oké. Nem lett jó, van ez így, megesik. Elmondom, hogy nekem nem tetszett, és ezzel le van zárva a téma. De az, amitől igazán kész vagyok, az a stílus.
Az elején szórakoztató. Én szeretem a humoros könyveket, nem véletlenül tetszik annyira az időtlen szerelem trilógia, vagy akár a Percy Jackson sorozat. Nem a viccelődéssel van a baj.
A baj azzal van, hogy a kedves szerző kiparodizálja a kamaszok problémáit, majd kiröhögi őket. Kerstin Gier is kiparodizálja ezeknek a gondoknak egy jelentős részét - ugyanakkor végig érezni a könyveiben, hogy ő ezeket megérti, és tudja, hogy lehetnek nagyon komolyak is. Abból csinál viccet, ami a kamasz szemében is lehet vicces. És ez a nem mindegy: hogy valakin nevetsz, vagy valakivel nevetsz.

Igen, tizenéves vagyok, és igen, nagyon jól tudom, hogy hajlamos vagyok túldramatizálni a dolgokat. De ez nem jelenti azt, hogy ezek között nincs olyan, amit ténylegesen nagyon rosszul élek meg. Rachel Hawkins túlzásba vitte a tizenévesek problémáin való poénkodást. Vagy ha már ennyire nagyon humoros akart lenni, akkor azt lehet más stílusban is. Ha azt sugallod a kamaszok felé, hogy a problémáik kis semmik - amiknek egy része talán tényleg az, de a másik része meg szép lassan szétszed belülről - akkor azzal csak azt éred el, hogy semmivel sem mer majd másokhoz fordulni, hanem csak magányosan emészti magát. És ez az, amit igyekezni kéne elkerülni, mert nagyon rossz vége is lehet.

Karakterek: 
Túl sok mindent ne várjatok, mert az összes olyan kétdimenziós, mint egy pálcikaember amin áthajtott az acéllal megrakott úthenger.
Sophie, mint főszereplő, tökéletesen hozza a semmilyen kiválasztottat, aki a mártírkodáson kívül semmihez sem ért - állítja ő, egyébként természetesen mindenhez. Nem volt annyira elviselhetetlen, hogy kényszert érezzek a könyv falhoz vágásához, de azért közel állt hozzá.
Jenna állt a legközelebb ahhoz, amit egyáltalán "karakternek" merek nevezni, de ő is sablonos volt. Tipikusan az az "aranyos kis különc" barátnő, akit már sokszor láttunk sok helyen.
A "három szupermodell alkatú ellenségről" inkább hadd ne mondjak semmit. Szerintem mindenki jobban jár.
Archer Cross-ról pedig összesen annyit lehet megállapítani, hogy ez a neve. De ez legalább majdnem teljesen biztos.


Borító: 
Nekem nagyon nem tetszik, de hát ízlések és pofonok. Első ránézésre talán illik a tartalomhoz, másodikra már nem igazán, és a szerkesztés sem a legprofibb, amit valaha láttam.

Kedvenc idézet(ek):
"    A vérfarkas, akarom mondani Justin, oldalra döntötte a fejét, és sokkal inkább nézett ki spánielnek, mint torokszaggató fenevadnak.
    Erre a gondolatra kuncognom kellett.
    A következő pillanatban a sárga szemek rám szegeződtek.
    A lény újra felvonyított, és mielőtt felfoghattam volna, mi történik, támadásba lendült.
(…) A felém rohanó vérfarkas láttán azonban csak a következő szavak buktak ki belőlem:
    – ROSSZ KUTYA!"

"   Alice úgy nézett rám, mint egy idiótára. Mentségére legyen mondva, én is hülyének éreztem magam."

Röviden összefoglalva: 
Szerintem akármennyire is rövid, nem éri meg az idődet. Már csak a stílusa miatt sem tudom ajánlani. Sablonos, összecsapott, kidolgozatlan, egyszerűen csak nem sikerült és kész. Ha valaki fantasyt akar, akkor bőven van miből válogatni.