Oldalszám: 448Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Girl in Pieces
Fordító: Tóth Enikő Mária
ISBN: 9789634571674
Országos megjelenés: 2018.04.13
Moly.hu: XXX
Fülszöveg:
Az embereknek tudniuk kell rólunk. Azokról a lányokról, akik a fájdalmukat a testükre írják.
A 17 éves Charlie Davist a Creeley pszichiátriai intézetben kezelik sikertelen öngyilkossági kísérlete után. Eddigi élete csupa szomorúság, tragédia és mellőzöttség volt: édesapja halála után elmenekült otthonról bántalmazó anyja elől. Pénz és barátok nélkül élt az utcán, megtapasztalta a teljes kiszolgáltatottságot, az éhezést és a fizikai fájdalmat.
A klinikán hozzá hasonló, önbántalmazó lányok társaságában van. Casper doktornő segítségével megindulhatna a gyógyulás útján, de anyagi helyzete nem engedi, hogy ott maradjon. Munkát és lakást talál, ám egyenlőtlen kapcsolatba keveredik a drogos, alkoholista, „majdnem híres” zenésszel, Riley-val, aki kihasználja őt, és nem engedi kiszabadulni az ördögi körből.
Charlie-nak azonban – szinte tudtán kívül – új barátai és támogatói lesznek, akik visszarántják a szakadék széléről, és erőt kap tőlük ahhoz, hogy hátat fordítson a kilátástalan, veszélyes kapcsolatnak.
Véleményem:
Rettegtem ettől a könyvtől. A fülszöveget elolvasva ugyanis biztossá vált, hogy ez vagy nagyon jó lesz, vagy nagyon-nagyon rossz, köztes nincs.
Végül aztán mégsem vártam ki, hogy beszerezze a helyi könyvtár, hanem megvettem, mondván vagy oltárt állítok neki, vagy elégetem. A téma ugyanis nem más, mint az önbántalmazás, és ezzel az ember veszélyes vizekre evez.
Főszereplőnk, a tizenhét éves Charlie egy klinikán tér magához, ugyanis egy ponton odáig fajult a problémája, hogy öngyilkosságot kísérel meg. Itt sikerül elindítani a gyógyulás útján, de mivel nincs rá pénze, nem maradhat itt túl sokáig. Az anyja nem veszi magához, így régi otthonától több ezer kilométerre köt ki egy barátjánál, aki azonban szintén nem sokat segíthet neki. Kénytelen saját szállást és munkát keresni, és megpróbálni összeszedni magát, de ez nem olyan egyszerű.
Rengeteg gondolatom van ezzel a könyvvel kapcsolatban. Amikor befejeztem, egyszerre akartam csak ülni és agyalni, és azonnal nekiállni megírni ezt a bejegyzést. Tény, hogy sokszor nyomasztó és egy igazi érzelmi hullámvasút átrágni magamat rajta, de ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy hamarosan újraolvasom.
Ez a könyv egyszerre hívja fel a figyelmet olyan emberekre, akikre nem figyelünk, pedig kellene, és ad reményt ezeknek az embereknek. Többször is közel álltam a síráshoz, de akkor győzött le végleg, amikor elolvastam az írónő utószavát. Egyrészt az üzenete miatt, másrészt mert megbizonyosodtam arról, amit addig is sejtettem; hogy volt ennek a könyvnek a megírásában személyes tapasztalat. Glasgow nem a hasára ütve választott témát, hanem ő is vagdosta magát, tehát meglehetősen sokat tud a témáról.
Tisztázzuk már itt: nem mondom, hogy ez a könyv hibátlan. De ezzel együtt én arra jutottam, hogy nagyon jó lett, és mindenképpen megér egy misét.
A legtöbb esetben az a baj a komolyabb témájú YA könyvekkel, hogy elromantizálják azt, amit semmiképp sem szabadna, és ezzel úgy állítják be az aktuális problémát, mintha csak egy mesebeli gonosz lenne - ilyen például a Csillagainkban a hiba, vagy a Minden, minden és még sorolhatnám. Mindegyik nagyon komoly témát választ alapjául, majd felelőtlenül kezeli, egészségtelen gondolatokat elültetve ezzel egész generációk fejében. Az ilyen hülyeségek miatt tartunk ott, hogy sok fiatal szerint divat pszichopatának vagy depressziósnak lenni, és az öngyilkosság csak egy drámai fordulat, amiből remek romantikus szálat lehet kihozni. A mentális és fizikai betegségek minden csodálatos szerelmi tragédia alapjai, nem többek ennél.
Ráadásul az önbántalmazást már eleve sokan nagyon rosszul fogják fel. Nagyon sokan egyszerűen elítélik, figyelemfelhívásnak titulálják, úgy, hogy mit sem tudnak róla. Mások pedig már ebből is divatot csináltak. Körülbelül egy évvel ezelőtt egy főleg kamasz lányokból álló csoportban nagyon sokan rakosgattak ki képeket az összekarcolt alkarjukról. Szerencsére nem tettek magukban komoly kárt, és fel sem fogták, hogy mit csinálnak, de akkor is szörnyű már csak a gondolat is, hogy divatot teremtettek belőle. Ezek a fiatalok nem fogták fel, hogy annak, aki komolyan és rendszeresen kárt tesz magában, mekkora probléma ez, és elősegítettek annak a felfogásnak a terjesztését, hogy a vagdosás nem más, mint figyelemhiányos, elkényeztetett gyerekek nyafogása, semmi komoly.
Két dolog van, amit zseniálisnak találok, és mindenképpen kiemelnék ebben a könyvben.
Az egyik az, hogy bár megerősíti, hogy az önbántalmazás egy mentális betegség, oda kell figyelni rá és kezelni kell, azt is kimondja, hogy az embernek magának kell megvívni a legnagyobb harcot. A gyógyulás természetesen mindennél fontosabb, és bár lehet ezt kezelni, lehet ezer meg ezer helyről segítséget kapni, senki sem fog rendbe jönni helyetted. Glasgow nem állítja, hogy ez egy könnyű feladat, csak azt, hogy lehetséges, és ehhez mindent bele kell adnod.
És igazából ez nem csak azokhoz szól, akik szintén önbántalmazók, hanem mindenkihez (bár elsősorban a kamasz/fiatal felnőtt lányokhoz), akinek vannak rossz időszakai. Megmondom őszintén, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan könyv van, ami elintézte, hogy ne érezzem egyedül magam, de ez közéjük tartozik. Voltak és vannak rossz időszakaim, és ehhez még csak nem is kell olyan körülmények között élni, mint Charlie. Nem is fajult el soha odáig az állapotom, sőt, még csak el se indult a folyamat igazán, de éreztem magam nagyon rosszul, és erre a pontra nagyon sokan eljutnak legalább egyszer. És azt, amit ez a könyv nyújt ezzel kapcsolatban, nem lehet elmagyarázni, olvasni kell.
A másik, az Charlie karaktere. Nagyon sok véleményt elolvastam, mert érdekelt, hogy mások hogyan látják ezt a könyvet, és páran azt írták, hogy Charlie kidolgozatlan, és nem tesz semmit. Ezt azért kikérném magamnak.
Szerintem ritkán kapunk ilyen kidolgozott főszereplőt YA könyvekben. Nagyon féltem tőle, hogy idegesíteni fog, vagy egyszerűen csak kétdimenziós lesz, de egyik sem történt meg. Az egész világot az ő szemszögén keresztül látjuk, ezért a világ folyamatosan változik ebben a könyvben. Charlie először is magához tér, aztán tudatosul benne, hogy mi a helyzet, és hogy van ebből kiút. Ő maga is meg akar gyógyulni, de ez nem olyan egyszerű, és ehhez neki hozzájön az is, hogy se családi, de anyagi háttere nincs. Retteg a világtól, az emberektől és magától, de megy előre, mert él benne az elhatározás. A gyógyulás útja ráadásul nem egyenes, többször is vannak mélypontjai, csinál butaságokat, néha meghátrál, néha olyat tesz, amiről ő maga is tudja, hogy csak ártani fog.
És szerintem az is távol áll az igazságtól, hogy nem tesz semmit. Ez pont hogy az a helyzet, amikor szinte semmit nem tesznek alá, neki kell megoldani majdnem mindent. Munkát keres és szorgalmasan dolgozik, egy iszonyatosan lepukkant szobában lakik, mert mást nem engedhet meg magának, és nem egyszer éhes marad. És azon is dolgozik, hogy ne essen vissza és boldoggá tegye saját magát, még ha hibázik is közben néha.
Az is benne van a könyvben, hogy nagy általánosságban a külvilág hogyan kezeli azt, ha valakinek valami ilyesmi mentális problémája van. Ahogy néztem, többen is kiakadtak azon, hogy Mikey igazából nem is Charlie barátja. Na most ezzel egyetértek, de ezt a kérdést az író a könyvben tulajdonképpen maga sem válaszolta meg. Én nem érzem úgy, hogy őt egy igazi, jó barátnak akarta beállítani, sőt. Viszont így még nagyobb haszna van, és nagyon nagy a jelentősége. A könyvben ugyanis van egy pont, amikor a srác jelzi, hogy ő tulajdonképpen belefáradt Charlie dolgaiba, és gyakorlatilag megkéri a lányt, hogy hagyja abba, változzon meg - épp hogy csak azt nem teszi hozzá, hogy azonnal. És ez egy olyan gondolat, amitől nagyon sok depressziós/önbántalmazó/stb. ember tart, és nem is jogtalanul. Mi van, ha a másiknak elege van belőlük és a problémáikból? Az a helyzet, hogy a legtöbb ember ilyen esetben egyrészt tájékozatlan, másrészt türelmetlen, és ilyenkor szándékán kívül ront a helyzeten. Mikey egyszer talán Charlie barátja volt, de aztán más dolgok sokkal fontosabbá váltak számára, és úgy döntött, ignorálja a problémát.
Na most a szerelmi szál bizonyos részeit és azt, hogy végül mennyien és milyen nagy energia befektetésével igyekeznek segíteni Charlienak, lehet vitatni. Lehet szerencséje az embernek, de ebben azért van szépítés is - illetve, foghatjuk fel úgy is, hogy van. Szerintem érdekes dolog, hogy az a néhány cukormázas rész, ami benne van a könyvbe, az a vége felé jelenik meg, amikor Charlie már lényegesen jobban lesz. Talán túlzás némelyik, de szerintem kellettek oda. Kezdjük ott, hogy mint már említettem, a világot Charlie szemén keresztül látjuk, ezért folyamatosan változik - na és itt már akad benne pozitivitás is. Felfoghatjuk ezt ezek után úgy, hogy mivel a lány elkezdte látni a szépet és a jót maga körül, ezért jelennek meg ezek az elemek. És valahogy nekem nem ütöttek ki a könyvből, sőt, bennem is túltenget a pozitivitás, pedig ilyen egy ideje nem törtét.
Amit még nagyon szeretek ebben a könyvben az az, hogy nagyon sok gondolkodni valót ad. Nem egy kérdést vet fel, és igazából egyikre sem ad konkrét választ, hanem meghagyja az olvasónak, hogy döntsön, ahogy akar.
Van itt alkoholizmus és drogfüggőség az önbántalmazás mellé, családon belüli erőszak, aminek kapcsán felmerül, hogy lehet-e egyáltalán olyan, hogy egy szülő nem szereti a gyerekét, művészet, veszteség, szegénység és az utcán élők sötét világa.
És szerintem abban van a varázsa, hogy bár komoly és nagyon lehangoló témákat dob fel, mégis pozitív irányba indítja el az ember gondolatait.
Van remény az árva lány számára, aki egyszer már majdnem megölte magát és szegény, mint a templom egere, van kiút a függőségekből, tele van a világ szeretettel, csak meg kell találni.
Külön tetszett a művészetek szerepe. Charlie állapotán sokat segít az, hogy rengeteget rajzol. A nagy lépés a gyógyulás útjának utolsó szakaszára az, hogy egy képregényben megrajzolja a történetét. Maga az írónő elmondta az utószavában, hogy neki az írás jelenti ugyanezt. És személyes tapasztalatok alapján mondom, hogy ez egy nagyon jó üzenet.
Sokan ódzkodnak a művészetektől, mert hát nekik úgyse menne, meg különben is, hogyan kezdjenek hozzá? Én évek óta írok, néha hobbiból festek (bár borzasztóan, de nem is azért csinálom, mert annyira sok tehetségem van hozzá), és akárhányszor leülök csinálni valamelyiket, érzem, hogy megkönnyebbülök. Rengeteget tud segíteni, ha az ember valami ilyesmit csinál, és nem kell hozzá jónak lenni benne, főleg, mivel elsősorban magad miatt ülsz neki.
A könyv szerint lánynak lenni nehéz. Tényleg az? Persze, hogy igen. Mint ahogy bármi másnak is. Minden létformának megvan a maga tragikussága és soha senki nem mondta, hogy az élet egy könnyű és egyszerű dolog. De vannak benne olyan dolgok, amikért mindenképpen megéri menni tovább, hiába kerül ez rengeteg lelkierőbe és energiába. Csempészett belém egy olyan pozitivitást ez a könyv, ami egész eddig hiányzott belőlem, és ezért hálás vagyok az írónőnek.
Borító:
Imádom. Egyszerű és nagyszerű, tökéletesen illik a könyvhöz. Engem igazából csak a "Zabhegyező-iker, lánysorsokról" felirat zavar nagyon, mert szerintem egy ilyennel jól elintézi a kiadó, hogy reflexből ahhoz kezd el hasonlítgatni, holott ilyet szerintem nagyon nem szabad csinálni. Hagyjuk békén a Zabhegyezőt, és ha már ezt a könyvet olvassuk, akkor erre koncentráljunk.
Kedvenc idézet(ek):
"Hová tegyem őket, a holtakat, az élőket, azokat az embereket, akik kísértet módjára vesznek körül?"
"Kiderült, hogy az iskola irtó könnyű, ha nincsenek benne a kölykök, a seggfej tanárok meg az egész undorító baromság, ami ott folyik."
"– Attól kell a szívnek megszakadni, tudod. Ha hiszel az ígéreteknek."
"Nem mindig járunk rózsák között a napfényben, néha a sötétség egészen elborít, de van egy csomó ember, aki megért, és van elég nevetés, ami feledteti a bajokat – ezek segítenek megérni a következő napot."
"Van olyan, hogy egyedül vagyok, meg olyan, hogy egyedül vagyok. A kettő messze nem ugyanaz."
Röviden összefoglalva:
Ez a könyv sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, mint amit jelenleg kap. Sok könyvesboltban láttam, de nincs túl nagy visszhangja, pedig ha valamelyik Vörös Pöttyös, akkor ez megérdemelné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése