Kiera Cass - A Párválasztó

Oldalszám: 360
Kiadó: GABO
Eredeti cím: The Selection
Fordító: Gázsity Mila
ISBN: 9789636896188
Országos megjelenés: 2013.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg: 
Harmincöt ​​lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik. A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással. America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz küzdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan. Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna.

Véleményem:
Ezzel a könyvvel nagyon komplikált a kapcsolatunk. Nem most olvastam először, és ez valószínűleg jól is van így, mert az első olvasás után nem jött volna ki belőlem túl sok értelmes dolog. Akarom mondani, még nagyobb baromságokat hordtam volna össze, mint amiket általában szoktam. 

Szóval. Történetünk főhőse America, aki egy jövőbeli nem túl szép világban él, és akaratán kívűl (vagyis majdnem teljesen az akaratán kívül) bekerül a Párválasztóba, ahol a herceg 35 lány közül kiválaszt majd egyet, és feleségül veszi. America egy kicsit ugyan menekül otthonról, de ezt leszámítva semmi oka nincs rá, hogy részt vegyen a versenyen.
Mi történt, amikor először olvastam a Párválasztó első részét?
Rettenetesen kiakadtam.
A Párválasztó ugyanis az a könyv, ami felháborítóan szembetűnően hajaz az Éhezők viadalára, csak hiányzik belőle a tét és a vérengzés. Hogy konkrétan mire gondolok?
Párválasztó - Viadal
Maxon - Peeta
Aspen - Gale
May - Prim
Gavril - Caesar Flickerman
És még sorolhatnám. Körzetek helyett társadalmi rétegek, egymás gyilkolása helyett hajtépés és cicaharc. A legnagyobb probléma talán az volt, hogy a kettőt hirtelen egymás után olvastam. Az Éhezők Viadala hatalmas kedvencem lett, és azután a Párválasztó felért egy pofára eséssel. És még most sem tartom igazán jó könyvnek, ha belegondolok.

Miért?
Ha csak a világot nézzük, már akkor is feltűnik, hogy nincs minek feltűnni. Addig oké, hogy disztópia, de azon kívül, hogy tombol a nyomor és az igazságtalanság, mit lehetne erről elmondani? A történelemmel foglalkozik egy picit, és azok egészen jól sikerült részek, de egyébként nem tud felmutatni semmi extrát. Egy disztópiának ennél sokkal több részlet kell, mert ha csak odavágják az olvasó elé, hogy nagy vonalakban így néz ki a jövő, akkor nem tudja kellően beleélni magát a szereplők helyzetébe.

Aztán. A történet maga egyrészt meglehetősen lassú és messziről ordít róla az író amatőr mivolta. Akkor is, ha nem volt már az - a történetvezetése azt a súgja (ordítja), hogy még nagyon a pályája elején van. Amikor úgy érezheti az ember, hogy még az alap szintén is laposabb az egész, akkor bevág egy támadást, és ezzel el van intézve az izgalom. Vicces, hogy ezek a támadások gyakorlatilag szabályos időközönként helyezkednek el. Felváltva a balhékkal.
Az első részben összesen annyi történik (ezeken az epizódokon kívül), hogy America bejut a palotába, vívódik egy sort, először barátságot köt Maxonnal, majd rájön, hogy bele tudna szeretni. Még pluszba megjelenik Aspen, mint palotaőr, kiderül, hogy America kedves volt barátja még mindig szereti, és viszont. Innen a szerelmi háromszög, ami szintén nem a legkreatívabb szerelmi háromszög.

Tulajdonképpen a három könyv (a többiről inkább ne is beszéljünk) története lazán elférne egyben. Ha kiszedjük a felesleges rizsázást és visszaveszünk a feleslegesen nagy betűméretből, akkor egy darab 450 oldal körüli könyvben bőven elférne az egész.

Az első rész egy amolyan hosszabbra sikeredett bevezetés, ami egy hosszabb könyv elejének elmegy, de egy trilógia nyitókötetének már kevés. Az ember várja, hogy legyen valami izgalmas (igazi izgalomra gondolok), aztán egyszer csak vége van.

Még csak az írásmód, a megfogalmazás sem olyan jó, hogy az felkeltse az ember figyelmét. Kiera Cass nem használ sem szépen összerakott összetett mondatokat, még csak a szókincse sem túl bő. (És ezt már nem lehet a fordító számlájára írni, mert ő hozott anyagból dolgozik.) Nem lebutított vagy feltűnően rossz, egyszerűen csak rettenetesen átlagos.

Mindezek ellenére én imádom a Párválasztót.
Hagyok időt ezt összerakni. Nem, nem vagyok kettős személyiség, és a hangoknak sem engedtem meg, hogy így a bejegyzés közepén átvegyék az irányítást.
Így kijelentve tudom, hogy teljesen logikátlannak hangzik. És ez azért van, mert az is.
Mégis, hiába tudom az eszemmel, hogy a Párválasztó tele van hibákkal és irodalmilag nem ér sokat, egyszerűen csak szeretem. És ezen kellett elgondolkodnom.

Úgy látszik, léteznek még a világon olyan olcsó módszerek, amikkel meg lehet venni kilóra, akármennyire nem akarom. Leírhatnám, hogy nem szeretem a Párválasztót, de nem látom értelmét hazudni, ha egyszer igenis szeretem.
Ennek pedig leginkább a szerelmi szál és Maxon az oka.
Valahogy sikerült úgy megírni ezt a részt, hogy ne legyen profi, mégis szeressem. Én az vagyok, aki szereti a szerelmi háromszögeket, de ez még engem is idegesített - és mégis bírom. America és Maxon kapcsolata itt még nagyon az elején tart, de már most is megy a folyamatos vívódás, és ezzel, meg egy végül is elég jól kitalált álom-pasival sokakat meg lehet nyerni, és itt engem is sikerült. Nem azt mondom, hogy nem láttam már jobbat - mind férfi főszereplőből, mind szerelmi szálból olvastam már sokkal zseniálisabbat és szerethetőbbet. Egyszerűen csak ez is elég volt ahhoz, hogy akkor is élvezzem az olvasást, ha közben gyakran kaptam idegrohamot, és képes legyek még egyszer a kezembe venni ezt a könyvet.

Karakterek:
America az a karakter, akitől nagyon sokszor kaptam idegbajt, és nagyjából minden második oldal olvasása közben fejbe akartam dobni a saját könyvével, és mégsem utálom. Nem veszett ügy. Tudtam érte izgulni, néha tudtam vele együtt érezni - ehhez pedig az kell, hogy ne legyen kidolgozatlan, kétdimenziós. Lehet, hogy gyakran nyafogós és hihetetlenül határozatlan, mégis tudom "élő-lélegző emberként" kezelni, ami már jelent valamit. Persze, látni sokkal, de sokkal jobb karaktereket, de ettől függetlenül nálam lazán elmegy olyan középkategóriásnak.
Maxon meg... hát. Mit lehet itt mondani? Azzal is tisztában vagyok, hogy ez egy ilyen olcsó trükk, de nálam bejött. Beleírni egy olyan srácot a történetbe, akiről a szívük mélyén azért valljuk be, sokan álmodnak - ez gyakorlatilag egy kísérlet arra, hogy az író azt az olvasót is megvásárolja, akit a könyve egyéb részeivel nem menne. És mivel Kiera Cass ehhez azért egy picit ért, engem sikerült is. Maxont sikerült olyannak megírnia, aki törődik élete szerelmével, mindent megtesz érte, harcol érte és vigyáz rá. Ezzel sokan próbálkoznak, de azért nem mindenkinek jön össze. Én már az első részben megszerettem, és bár az ingerküszöböm egyre csak emelkedik, azért sikerült nyomor hagynia bennem, akkor is, ha néhány év múlva már nem fogom érteni, miért voltam annyira nagyon szerelmes. Ezen egyébként elég sokat kellett agyalnom, és amikor rájöttem, miről van szó, konkrétan megharagudtam a kedves íróra a módszereiért, meg magamra is, amiért tudott rám hatni velük.
Aspen sosem lesz kedvenc, de valamilyen szinten őt is tudom kedvelni. Amikor először olvastam az első részt, őt okoltam a bonyodalmakért, de később azért rájöttem, hogy azok java része inkább America hibája. Nem mondom, hogy a legjobb karakter, de azt sem, hogy felesleges.
A többi lány közül itt elvileg Marlee-t kéne megszeretni, de nekem sehogy se nem jön össze. Annyira ordít róla, hogy az vele a cél, hogy egy amolyan "mindenki szereti" karakter legyen, hogy engem márt csakazértis irritál.
America családját viszont szeretem. Nem csak azért vannak ott, hogy legyen kikért aggódnia a főszereplőknek (bár tagadhatatlan, hogy még mindig ez a legfontosabb szerepük), hanem ténylegesen egy családnak néznek ki. Minden családtagról megtudunk egy picit, mindegyikről tudunk képet alkotni. És ez azért nem rossz irány.

Borító: 
Na a borítót viszont még most is utálom. Sajnálom, ez már ki akart jönni.
Sokan mondják sok helyen, hogy jaj, hiszen ezek mennyire szépek... Vörös csaj nála ötször nagyobb ruhákban tükrökkel körülvéve. Hogy hanyatt ne vágjam magam a zsenialitástól.
Szerintem ezerszer többet érne, ha valami visszafogott, de szép borítót kapott volna, ami mondjuk így esetleg egészen véletlenül jellemző is a sorozatra.

Kedvenc idézet(ek): 
"– America Singer. Igazán érdekes a neve. Van esetleg valami története annak, hogy miért ezt kapta? – kérdezte Gavril.
(…)
– Tulajdonképpen igen. Amikor anya velem volt terhes, sokat rugdalóztam. Azt mondogatta, hogy harcos leszek, ezért arról az országról nevezett el, amelyik annyit küzdött azért, hogy ne hulljon szét ez a Föld. Fura, de el kell mondjam, hogy igaza volt: amióta csak megszülettem, mindenért megharcoltam vele.
Gavril elnevette magát. – Pedig az elmondása alapján ő is eléggé tüzes teremtés benyomását kelti.
– Az is. A makacsságom jelentős részét tőle örököltem.
– Szóval makacs is. Esetleg forrófejű?
Láttam, hogy Maxon eltakarja a kezével a száját, és jót nevet mögötte.
– Néha igen.
– Ha már ilyen forrófejű, elképzelhető-e az, hogy ön kiabált a hercegünkkel?
Mélyről jövőt sóhajtottam. – Igen, én voltam az. És tudom, hogy anyám ebben a szempillantásban rohamot kapott."

"– Ugyan már, America! Csak észrevetted a szemét meg a hangját…
– Kivéve, amikor elneveti magát! (…)
– Na jó, a nevetése tényleg vicces kicsit, de azért az is cuki.
– Na persze, már amennyiben élvezed az asztmaroham füledben felhangzó édes dallamát minden alkalommal, ahányszor csak elmondasz egy viccet."

"Íme, a férfi, aki egy napon országunk vezetője lesz – a férfi, akinek a női könnyek láttán inába száll a bátorsága."

Rövid összefoglalás:
Bizonyos olvasóknak jó. Nem kell tőle sokat várni és az idegesebb fajtáknak nem árt nyugtatóteát inni előtte/közben, és akkor minden jó. Nem tökéletes és tisztában vagyok vele, milyen módszerekkel tud megnyerni annyi embert. Azt is megértem, ha valaki nem tudja felfogni épp ésszel, miért szeretjük ezt olyan sokan.
De aki vágyik egy kis álmodozós, lazázós disztópiára, annak igazából ajánlom.