Cameron Post rossz nevelése, avagy megtaláltam az év könyvét

Szerző: Emily M. Danforth
Eredeti cím: The Miseducation of Cameron Post
ISBN: 9789632932132
Moly.hu: XXX

Véleményem:
Legalábbis számomra ez az év könyve, és nem érdekel, hogy még csak március eleje van.
Megmondom őszintén, én előbb találkoztam a film előzetesével, mint magával a könyvvel, de amikor megjelent a könyvesboltok polcain a magyar fordítás, azonnal elhatároztam, hogy márpedig nekem ezt meg kell venni és el kell olvasni, ha törik, ha szakad.

Egyrészt mert LMBT, másrészt mert végre lányokról is beszélünk, harmadrészt pedig nagyon magával ragadott a fülszöveg, na meg fel is háborított ez az egész átnevelő tábor dolog.

A könyv maga Cameron Post életének három szakaszával foglalkozik részletesebben. Az elsőben tizenkét éves, és nem sokkal azután, hogy megismerjük, csókolózik a legjobb barátnőivel, majd jön a tragikus hír - a szülei autó balesetben életüket vesztették. Cameron valahogy az agyában összeköti a csókot és a szülei halálát, és ezt még évekig cipeli magával, gyakorlatilag ez az egyik alapkonfliktus.
Innentől a nagymamája, és Ruth, édesanyja testvére nevelik, de főleg Ruth.
A második rész a középiskolai éveket mutatja be, és azt, hogy hogyan is fedezi fel magát és a szexualitását főszereplőnk, és hogyan esik bele Coley Taylorba, akivel aztán túlmutat a kapcsolatuk a barátságon.
A harmadik rész pedig az Isteni Ígéretben játszódik, ami egy szélsőségesen vallásos gondolkodásmódon alapuló, átnevelő intézet homoszexuális kamaszoknak.

Nem vészesen hosszú a könyv, viszont nem is rövid, és ez így volt jó. Az olvasó együtt nő fel a főszereplővel, ott vagyunk vele, amíg folyamatosan próbálja felfedezni magát, gyakorlatilag végig teljesen bele tudtam magam élni Cameron helyzetébe. Szerintem nem lehet nem megszeretni mint karaktert és mint embert. Minden gondolata, minden észrevétele, minden mondata nagyot üt, és hihetetlenül hatásos az egész könyv emiatt. Fájdalmasan őszinte, és néha csak ültem a könyvvel a kezemben, és csak az járt a fejemben, hogy "úristen, had öleljelek meg". Szóval a helyzet az, hogy jó olvasni, mert az ember megszereti Cameront, de egyben fájdalmas és nehéz is olvasni, mert siralmas az a valóság, amit bemutat.

Na most, én sok LMBT könyvet szeretek (szinte mindet, amit olvastam), de azt azért el kell ismernünk, hogy gyakori bennük a rózsaszín felhő. A szülők és a barátok elfogadóak, elsőre bejön a szerelem, és ha akad is valaki, aki beleköt a főszereplőbe, annak semmi komoly hatása nincs, és gyorsan elintézi a környezete a dolgot.
Vannak szerencsés esetek, és az is tény, hogy egyre jobb a helyzet, de azért ha igazán realisták akarunk lenni, nem ez a jellemzőbb.
És kellenek ezek a könyvek, mert azt tökéletesen szemléltetik, hogy az azonos neműek közti szerelem is ugyanúgy szerelem, és ezekben az emberekben nincs semmi extra, egyszerűen csak más a szexualitásuk.

De a Cameron Post rossz nevelése nem ilyen, és ez már kellett. Cameron hiába esik bele valakibe, csúnya vége lesz, a családja nem hogy elfogadná, de még bűnösként is tekint rá a dolog miatt, és a környezete is borzalmasan reagál. És tudom, ez a másik véglet, de egyáltalán nem ritka.
Olvasás közben rákerestem párszor a dologra, és az, ami a könyvben a '90-es években megtörténik, az még ma is létezik. Komolyan, vannak olyan emberek, akik hisznek abban, hogy a homoszexualitás csupán egy bűn, aminek ellen kell állni, vagy egy betegség, ami kezelhető. Léteznek terápiák, meg minden nyavalya, és ezeket több ország is megengedi. És léteznek olyan szerencsétlen emberek, akiket ezeknek alávetik, és ez szerintem az egyik legfelháborítóbb dolog így 2019-ben.

Azt is teljesen pontosan mutatja be az írónő, hogy milyen tizenévesen rádöbbenni arra, hogy valaki a saját neméhez vonzódik, és milyen hosszú felfedező út következik a felismerés után. Egyébként utánanéztem, és maga az író személyes tapasztalatból beszél, ő maga is leszbikus.
Ami Cameronnál pluszba bekavar ennél az egyébként is rögös önmeghatározós-boldogságkeresős útnál, az a környezete és a körülmények. Önkéntelenül is összeköti szülei halálát azzal a bizonyos első csókkal, és ez olyan károkat okoz a mentális egészségében, amit utána még évekig cipel, gyakorlatilag részben erre épül a személyisége.
A nagy bajok akkor kezdődnek, amikor ebből a gödörből senki nem segít neki kimászni. Ugyan róla személy szerint nem tudnak, de a körülötte élők azt hajtogatják, hogy a homoszexualitás bűn és természetellenes, és ez szépen elülteti benne a gyanút, hogy tényleg az, és az Úr a szülei halálával büntette meg érte.
Ettől függetlenül persze nem tud változtatni a helyzeten. Tapasztalatot szerez, keresgél, és akkor jön Coley, akibe totálisan beleesik. Aztán együtt folytatják ugyanezt az utat, amitől mindketten halálosan megrémülnek, és ennek a rémületnek a vége lesz az Isteni Ígéret.

Na most, ez az intézmény megint érdekes téma. Eleinte a plafonon voltam attól, hogy mennyire nem hangsúlyozza senki, hogy mennyire felháborító és elfogadhatatlan ez az egész, aztán rájöttem, hogy ez eléggé tudatos az írónő részléről és zseniális húzás. Egyrészt szépen finoman szemlélteti, hogy amúgy az ott dolgozó emberek, és a velük egyetértők sem feltétlenül elviselhetetlenül gonoszak, csupán hülyeségben hisznek. Szélsőségesen vallásosak, és olyan módon értelmezik a Bibliát, amivel ha hívő lennék se tudnék azonosulni, ráadásul rossz módszerekkel akarnak megváltoztatni valamit, amit nem lehet, de a szándékuk nem rossz. Ők tényleg elhiszik, hogy segítenek, és bár Lydiától a szőr felállt a hátamon, Rick tulajdonképpen egy egészen szimpatikus karakter.
Van egy pont a könyvben, ahol konkrétan elismeri, hogy nem tudja, mit is csinál pontosan, és ez az egész annyira őszinte és elkeserítő volt, hogy onnantól akkor se tudtam volna teljes szívemből utálni, ha nagyon akarom.

Másrészt, mivel Cameron az elbeszélő, és az ő szemén keresztül látjuk ezt az egészet, az ő fejével is kell gondolkodnunk. Megmondom őszintén, rettegtem tőle, hogy ebben a küzdelemben a hosszas munkával felfedezett identitása marad alul, és hagyja, hogy rákényszerítsék, hogy elárulja magát. Tényleg féltem, hogy sok tanítványhoz hasonlóan ő is eljut oda, hogy erőszakosan hinni akar ebben az egészben.
Ugyanis azért ott van az a sok hatás, ami érte. Ruth nevelte évekig, elárulták, a szülei halála óta küzd a bűntudattal, és túl sok támogatást még nem kapott életében. Természetes, hogy nem látja annyira szélsőségesen az intézményt, mint az olvasó, de azért nyilván szenved.

Harmadrészt pedig, ezzel a mérsékelt, nem elfogult és nem gyűlölködő hangvétellel éri el, hogy az olvasó még jobban kiboruljon, és átlássa, mennyire borzalmas ez az egész. Nem a szádba rágja, hogy akadj ki, hanem látod és érzed, mi folyik itt, és ettől fogsz kiakadni, és ez sokkal, de sokkal hatásosabb.

Cameron egy nagyon erős és valóságos karakter. Nagyjából a könyv felénél tartottam, amikor kijelentettem, hogy szerelmes vagyok a könyvbe meg Cameronba is. Az ember együtt küzd és fejlődik vele, és a végén pedig nem bírtam ki sírás nélkül.
De szerencsére nem ő az egyetlen jól megírt karakter. Mindenki emberi, mindenki hibázik, és majdnem mindenkire haragszik az ember a végén, de legtöbbjüket utálni mégse tudja. Cameron nagymamáját nagyon szerettem, Coley karakterét is meg tudtam érteni, noha nem tetszettek bizonyos dolgai, Jane és Adam pedig nagyon a szívemhez nőttek.

Ez tipikusan az a könyv volt, amit mostantól mindenkihez hozzávágok, aki szembe jön velem, mert ezt egyszerűen el kell olvasni az embereknek és kész.

Kedvenc idézet(ek):
"Az, hogy meg tudsz birkózni valamivel, még nem jelenti, hogy jót tesz neked."

"Nem tudom pontosan, miből veszi észre az ember, hogy önmagává vált."

"De ha a sok filmkölcsönzésből tanultam valamit azon túl, hogyan vesszek bele a történetekbe, akkor az az volt, hogy az ilyen igazán tökéletes kis pillanatokat a való életben csak akkor kapod meg, ha te magad figyelsz fel rájuk, ha fejben elvégzel minden bonyolult kameramozgást meg vágási műveletet, méghozzá többnyire pontosan azokban a másodpercekben, amikor megtörténik a dolog. És még ha ez mind sikerül is, az, aki éppen veled van, szinte soha nem ugyanúgy érzékeli ugyanazt a pillanatot, mint te – közben képtelenség elmagyarázni, utána meg már vége."

"Hát, lehet, hogy a homoszexualitás pont olyan, mint a gyilkosság bűne, de tulajdonképpen ki is hal meg, ha a homoszexuálisok összegyűlnek bűnözni?"

Könyvmoly(képző), a vesztedbe rohansz (de főleg én)

Nem voltam teljesen tétlen ezekben a csendesnek tűnő hónapokban, vitatkoztam ezerrel. Mert hát olvasni nyilván olvastam, a megjelenéseket figyeltem, blogokat olvastam, és hát nem egy Facebook csoportban is benne vagyok, azokban meg azért mind tudjuk, milyen könnyen alakulnak ki konfliktusok.
De menjünk vissza a kályhához, és szögezzük le; Magyarországon nincs vitakultúra.
...jó, ne ennyire a kályhához, de attól még igaz az állítás, és tartsuk észben.

A helyzet az, hogy jelenleg két véglet van azokban a könyves körökben, amikben mozgok. Az ember vagy imádja a Könyvmolyképző kiadót, vagy falnak megy tőle. Most egy hihetetlenül meglepő újdonságot fogok mondani: én az utóbbi csoportot erősítem. (Látványos szívhez kapások helye)
Finomkodhatnék, de felesleges, aki belém szeretne kötni, az úgyis belém fog. Bocsánat, de ezt itt szögezzük le (így századjára is): ez az én véleményem, nem akarok bántani vele senkit, legfeljebb egy viselkedésformát kritizálok, és nem kell velem egyetérteni sem.

Olvasóként határozottan besokalltam attól, ahogyan a könyveket mostanában kiadják. Mármint, a fizikai részére gondolok. Magára a könyvre. Átlátszó papír (vagy a fele ilyen, fele olyan, csak tudnám, ilyenkor mire gondolnak. Úgyse veszi észre senki?), helyesírási és fordítási hibák hadserege/könyv, és az elgépelésekről már ne is beszéljünk. És tudom, tudom. Más kiadóknál is vannak ilyen bakik, megesik. De nem ilyen mennyiségben és nem ennyire feltűnően. Példának okáért, sosem olvastam A fiúknak, akiket valaha szerettem sorozatot, de még nekem is feltűnt, hogy a borítón és a legelső oldalon nem sikerült ugyanúgy leírni a Jean nevet. A lángpajzs600-ról, Sárkány hercegről és társaikról már ne is beszéljünk.
És ezekről hiába panaszkodnak az olvasók, nem történik semmi, legfeljebb kapunk még pár emlékezetes hibát a nyakunkba.
Itt jegyezném meg, hogy például a Talentum diákkönyvtár kiadások is a fent emlegetett papírra vannak nyomtatva (a macska meg fel van mászva a fára), de egy darab hiba nincs bennük, és mondjuk nem 3500-4000-5000 forintokba kerülnek, hanem plafonon 800-ba.

Na most, a könyvkiadás, könyveladás. Ez nem egy isteni feladat, amit a KMK nagy kegyesen teljesít, és neked ezért, mint vásárló, térdre kell borulni. Az eladó felelősséggel tartozik a vevőnek, ugyanúgy, mint bármilyen más termék esetén. Ha rossz telefont adnak neked, és te reklamálsz emiatt, akkor nem az történik, hogy az eladó hallgat, a hűséges vásárlók meg megköveznek, amiért észre mertél venni egy hibát a rendszerben. És ennek itt sem így kellene működni.
És nyilván a vevő nem tehet meg bármit, és neki is meg kell adni a tiszteletet, de az, hogy panaszt tesz, ha nem azt a minőséget kapta, amiért fizetett, esetleg ezt nyilvánosan, az szíve joga, sőt. Más kiadónál nem csinálnak belőle ekkora ügyet, pláne nem a többi vásárló.

Aztán - címek. Én rossz vagyok címekben, a címfordítás sem a legnagyobb erősségem, de azért annyit még én is össze tudok rakni, hogy a Somebody to Love sehogy sem lesz Bohém Rapszódia.
Tény, hogy a Virradat tornyát és az Olimposzi vért megváltoztatták a rajongók felhördülésére, és nyilván én is látom, hogy ez egy pozitív dolog, de ez kettő a sok közül.

És térjünk vissza egy kicsit erre a "Bohém Rapszódiára".
Nem hiszem, hogy mindenki hallott róla, de a lényeg az, hogy van egy Freddie Mercury életrajz, ami a Somebody to Love címet viseli. Ez a könyv nemrég megjelent nálunk is, közvetlenül azután, hogy a Bohemian Rhapsody film kijött. És magyarul megkapta a Bohém Rapszódia címet.
Na most, a könyv nem alapja a filmnek, totál függetlenek egymástól. Nem kell nagy zseninek lenni ahhoz, hogy az ember ki tudja találni, hogy ez a "fordítás" egy marketing fogás. Szerintem ez már egy kicsit sok, de még nem is ez akasztotta ki a mérőmet, hanem az, hogy akárhány helyen jeleztem, hogy ez azért sántít, valaki mindig közölte velem, hogy ez nem marketing fogás. Hanem ez, kérem alássan, azért van, mert úgy gondolták, ez a cím jobban illik Freddie Mercury életéhez.
Pardon?
Ha valamihez illik, akkor az már inkább maga a Queen. Freddie Mercury életéhez lényegesen jobban illik a Somebody to Love, én legalábbis ezen a véleményen vagyok, az életrajz íróival együtt. Ne bírájuk már felül a szerzőket, ha egy mód van rá, mert ennyi erővel minden egyes könyvet átnevezhetünk. Vagy akkor már ne fogjuk rá, hogy de az nem a marketing miatt volt ám.

A "kedvenceim" pedig a karácsonyi időszakok. Nem az idei karácsony volt az első, amikor beígértek egy rakat könyvet, aztán jött mellé még egy akció is, és ebből gyakorlatilag egyenesen következett a katasztrófa. Idén nem is rendeltem semmit a karácsonyi időszakban, pedig volt, akinek onnan terveztem könyvet venni, mert hát tavaly szívtam ezzel eleget. És milyen jól tettem, hogy ilyen előrelátó voltam.
A csoportokban ugyanis nem egy dühös poszttal összefutottam, hogy nem jönnek meg a könyvek, odébb tolták a megjelenést, minősíthetetlen a kiadás, stb. Egyébként legjobban megint a Sarah J. Maas fanok szívták meg - elmaradt az egyik könyv megjelenése, mondván válzotik a borító, és még egyszer átnézik a lektorok. A borító meg is lett, és igen, tudom, az olvasók szavazták meg, de lektori munkának megint senki nem látta nyomát se. És nem egy illető még a fandomnak esett neki, amiért ezt a megoldást kifogásolták. Na most itt megint visszatértünk oda, amikor az ember reklamál a működésképtelen telefon miatt, és a többi vásárló megkövezi érte.

Ez az egész helyzet úgy rossz, ahogy van, és még csak azt sem mondom, hogy ez teljesen a kiadó hibája, mert ez sem lenne igaz. Egyszerűen csak olvasóként besokalltam, és nyilván nem én fogom megváltani a világot, de egy cég, azért ha sok negatív visszajelzést kap, talán oda is figyel rájuk.

És nem az övék a könyvkiadás Magyarországon, mert azért sok kiadó van itt. De nem egy bestsellert ők adnak ki, YA téren pedig valóban övék az uralom a piacon, így hát mindenképpen belefutok a kellemetlen dolgaikba. És igen, a kellemesekbe is, ha már itt tartunk, de most nem erről van szó.
Meg hát, ha az ember ezekben a körökben  szeretne egy könyvesblogot üzemeltetni (Giger beszélni magyar), akkor aztán végképp vannak közös pontok.
Legyünk őszinték és vetkőzzük le álszentségünket; az a könyvesblog lesz a népszerű és kedvelt, amelyik odáig van a KMK-ért, és ezt mutatja is. Ritka az, amikor nem így történik. Ez nyilván megint több emberen múlik, és az fog terjedni, amire van igény, de azért más is van a világon. Annyi jó és értelmes megszólalást látok például Moly-on, és ezek valahogy mindig elvesznek a süllyesztőben. A könyvekről beszélni kell, őszintén és pártatlanul, mindenféle előítélet és elkötelezettség nélkül, különben az olvasói élmény fele elveszik. Szeressük magunkat annyira, hogy ettől nem fosztjuk meg a könyvmoly lelkünket.
És fogadjuk el végre azt is, hogy szabad egy termék minőségét kritizálni, és egy adott könyvet kell szeretni, nem egy adott kiadót. Sőt, úgy is lehet szeretni valamit, hogy meglátjuk a hibát.

Tulajdonképpen én ennyivel szerettem volna kiegészíteni a régebbi hasonló témájú bejegyzésemet, és innentől ki is vonnám magam a konfliktusokból. Én itt leszek, olvasni fogok, írni fogok arról, amit olvastam, mégpedig őszintén, akit pedig ez érdekel, azt tárt karokkal és sok-sok illatgyertyával várom.

Blogszülinap, egy könyvmoly vallomás, és hol az istenben voltam eddig

Szóval az úgy volt, hogy egy sárkány felgyújtotta a helyi könyvtárat - a zösszeset -, aztán az Erin Watt könyveknek hála maradandó agykárosodást szenvedtem és elfelejtettem olvasni és írni, úgyhogy vért izzadva, éjt nappallá téve tanultam, hogy pótoljam eme újdonsült hiányosságomat...
Aha, nem, bár isten bizony egyszerűbben hangzik, mint ami a valóság.

Na de kezdjük a lényeggel; Boldog szülinapot Passz.! Ez most kicsit olyan, mintha magamat ünnepelném itt a laptopom magányában, de hát nem minden nap lesz az ember blogja három éves. Szóval igen, egy ideje tervezgetem a visszatérést, és nem teljesen véletlenszerűen időzítettem erre a napra.

De csak annak kell visszatérni, aki egyszer elszublimált, szóval akkor lássuk a medvét.
Novemberben megint hagytam felszínre törni a mazochizmusomat, és belevágtam a NaNoWriMo-ba. Ez egy amolyan írós dolog, a lényege, hogy egy hónap alatt meg lehet írni egy regényt, pontosabban ötvenezer szót, ami sok esetben még nem befejezett regény, de mennyiségileg eleget tesz a feltételeknek.
Mivel a November előtti hónapokban hanyagoltam az írást, de a fejem televolt egy sztorival, ezért ez kifejezetten jól jött, és láss csodát, végigcsináltam.

Decemberben Lylával ismét megszerveztük és lebonyolítottuk a bloggerkarácsonyt, pluszba még meg is betegedtem, aztán itthon lezavartuk életem eddigi legrosszabb karácsonyát, ami határozottan megborított lelkileg.

Ezt követte a félévzárás előtti hajtás, ami szintén nem segített az állapotomon, és eljutottam oda, hogy semmi kedvem és energiám nem maradt a blogra.
Na most, ennek több oka van.
Mert önmagában olvasni, és könyvekről írni szeretek, és még csak energiát sem nagyon vesz igénybe, vagy ha igen, akkor élvezem, hiszen azt teszi az ember a hobbijaival, vagy mi a szösz.

Amihez semmi kedvem nem volt, az az, ami mostanában a könyvesblogok körül van, és hát, ezt nem tudom szépen megfogalmazni. Vagy benyal az ember a Könyvmolyképző kiadónak és ontja magából a gyakorlatilag üres bejegyzéseket, vagy megeheti a fene a véleményével együtt ott, ahol van. (Tisztelet a kivételnek, kivétel erősíti a szabályt, stb.)
Nem egy balhét végignéztem azért csendes időszakomban, és nem jött meg tőle a kedvem ahhoz, hogy még többet generáljak, pedig az őszinte vélemények azt generálnak, evvan. Továbbra is szívügyem a YA könyvek témája, és ez igazából valószínűleg még minimum évtizedekig balhés téma lesz. Azt, hogy pontosan miket láttam, és mi az, amiben én is részt vettem, majd kifejtem egy külön bejegyzésben.

De jelentem, megembereltem magam, és visszatértem. Kevésbé türelmesen talán (tudom, az teljesítmény), és azzal a magamnak tett ígérettel, hogy nem olvasok el annyi hulladékot, mert az idegeim már így is utálnak, köszönik szépen.

A blogszülinap alkalmából most zsinórban több bejegyzést fogok hozni, kezdve egy olyannal, ami a könyvesblog vezetésre és a véleményközlésre fókuszál, számomra fontos olvasmányokról írt véleményekkel folytatva. Mert azért nem olvasás nélkül töltöttem az utóbbi hónapokat, új kedvenceket szedtem össze, tovább küzdöttem John Greennel, és hatszáz topplistát állítottam össze a fejemben alvás helyett.
Szóval lesz miről írnom, remélhetőleg senki sem nyomozza ki a címemet, aki meg szeretne kövezni, és ha minden jól megy, a Passz. újra életre kel.

John Green - Alaska nyomában

Kiadó: GABO
Oldalszám: 292
Eredeti cím: Looking For Alaska
Fordító: Szabados Tamás
ISBN: 9789636899387
Országos megjelenés: 2014.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.


Véleményem:
Túl sok mindent nem vártam ettől a könyvtől, ha nagyon őszinte akarok lenni. De milyen jó is ez a hozzáállás, mert különben nem ért volna ekkora pozitív csalódás.

Szóval, van nekünk itt egy srác, akinek eddig nem igazán jött össze ez a barátkozás dolog, így hát elmegy egy bentlakásos iskolába, ahol az apja is tanult anno, megkeresni a Nagy Talánt. Miles, vagy ahogy mindenki ismeri, Pufi, itt nem hogy be tud illeszkedni, de igazi barátokat talál, szerelmes lesz, és éli a kamaszok szabályszegő, filozofálós, ivós életét. Csakhogy ezzel nincs vége a történetnek, ugyanis a könyvet kettéosztja egy tragikus esemény; Alaska halála.

Ezen kívül egyelőre csak a Csillagainkban a hibát olvastam John Greentől. Bár azt a könyvet kifejezetten utálom és elég részletesen ki is fejtettem, hogy miért, nem mondtam le azonnal az íróról. Tetszett a stílusa és az is azonnal leesett, hogy értelmes emberről van szó, csak ott nagyon félresiklott valami. Szóval nem adtam fel, de azért így is elég sokáig tartott, mire rávettem magam, hogy a kezembe vegyem más könyveit is.

Sokat végül is nem vártam az Alaska nyomábantól, de annál többet kaptam.
Sok értékelést elolvastam moly-on, mert kíváncsi voltam, hogy ki hova teszi magában ezt a könyvet, és érdemes volt. Sokan írják, hogy Pufi szomorúságra hajlamos, Alaska pedig depresszív kamasz, míg mások azt mondják, hogy túl sok a dráma és nem tudják átérezni ezt a világfájdalmat.
Ilyen szempontból talán tényleg kétféle kamasz van; aki főszereplőinkhez hasonlóan hajlamos a szomorúságra és a világfájdalomra, és aki nem. Na most én egyértelműen az előbbiek táborát erősítem és valószínűleg ezért is tudtam ennyire átérezni a dolgokat ebben a könyvben. Akire viszont a második igaz, az valószínűleg se érteni, se élvezni nem fogja, és ez teljesen rendben van.
Az a helyzet, hogy ez a téma nyilván nem ennyire egyszerű, mint ahogy én most leírtam, nem is ennyire fekete-fehér, de egész könyveket lehetne szerintem megtölteni vele, és ennek nem feltétlenül itt van a helye és ideje. Szimplán csak fogadjuk el, hogy ez nem mindenkinek való könyv, de ettől még nem lesz se jó, se rossz összességében.
Jelenleg a lényeg az, hogy nekem eléggé való, mert még mindig én vagyok az egyeduralkodó ezen a blogon, bár Baróka egyre gyakrabban lázadozik ez ellen.

Több dolog is van, ami nagyon tetszett ebben a könyvben.
Az egyik Pufi karakterfejlődése és ahogy keresi a helyét az életben. Úgy jött el egy bentlakásos iskolába, hogy nem gondolt semmi konkrétra, ténylegesen a Nagy Talánt kereste. Napról napra változott a világképe, kereste az élet értelmét, és ehhez egy valami kellett - hogy kimozduljon a komfortzónájából. Ez mindenkinek nehéz, csak más mértékben, és szükséges. Mindig helyesen cselekedett? Dehogy. De ez is beletartozik a dologba. A ballépéseiből tanul az ember, ráadásul csak az nem hibázik, aki nem is próbálkozik.

Én személy szerint a könyv hangulatát is nagyon szerettem. Tetszettek a balhék és a karakterek, akikkel főhősünk összebarátkozott. Senki sem volt tökéletes és sokszor nem azt tették, ami helyes, de alapjáraton egyikük sem volt rossz ember. John Green szerintem nagyon jól kezelte itt azt, hogy a kamaszoknak néha tényleg komoly problémáik vannak, és ezekkel foglalkozni kell. Az Ezredes talán többet iszik mint kellene, dohányzik és folyton szabályokat szeg, de folyamatosan igyekszik, mert iszonyatosan szegényes körülmények közül jött, és szeretné szebbé tenni a saját és az édesanyja életét. Pufinak sosem voltak igazán barátai, az összes társaságát a szülei jelentették, és ki akarta próbálni, milyen élni. Alaska pedig olyan dolgokat élt át, amit egy felnőttnek sem feltétlenül lehet feldolgozni, nemhogy egy gyereknek.

A könyvben nyilván hatalmas szerepe van a halálnak és magának a halandóságnak. Na most ez az, amit John Green a Csillagainkban a hibában iszonyatosan rosszul kezelt, itt viszont nem - pedig ez volt előbb. A kettő között ezek szerint visszafejlődött, de ez igazából mellékes.
Ebben a könyvben fájdalmasan de mégis szépen mutatja be, hogy a halál az élet része, és senki sem mondta, hogy egyszerű, de valahogy el kell fogadnunk.
Alaskán keresztül a halál gondolata folyamatosan jelen van, akkor is, amikor a lány még él. Ott van a múltja, ott vannak az olyan megjegyzései, mint hogy azért dohányzik, hogy meghaljon és társai. Még akkor is, ha az utóbbiakat nem feltétlenül kellett komolyan venni, abban besegítenek, hogy a halál végig ott legyen a gondolataink peremén.

Amikor pedig Alaska meghal, a lehető legtöbb oldalról körüljárjuk a dolgot itt maradt barátain keresztül. A könyv második fele gyakorlatilag abból áll, hogy Pufi végigzongorázza a gyász fázisait. Eleinte tagad, aztán elhatalmasodik rajta a szomorúság, és nem kell hozzá sok idő, az Ezredessel együtt elkezdenek nyomozni, mert képtelenek elfogadni a tényt, hogy Alaska nincs többé. Keresik az értelmet az egészben, be akarják bizonyítani, hogy a dolog nem is baleset volt, hanem öngyilkosság, és időbe telik, mire rájönnek, hogy a végeredményt tekintve ez nem is számít.
Az egész tetejébe ott van még a bűntudat is, ami megint elég érdekes kérdéseket vet fel.

Választ kapunk-e bármilyen kérdésre? Tulajdonképpen nem. A legtöbb kérdés nyitva marad - hogy jogos-e a bűntudat, öngyilkosság volt, vagy baleset, mi van a halál után - mert végső soron ezek nem is számítanak. Ami számít, az a jelen, a jó emlékek, és az a valami, ami többé tesz minket, mint részeink összessége. Pufi nem ismerte sokáig Alaskát, és bár valóban beleszeretett, ő maga is elismeri, hogy egyszer talán el fogja felejteni. De megtanulta tőle, hogy nem szabad a múltban élni, de ami még fontosabb, nem szabad magunkba fordulni, mert az olyan helyekre vezet, ahonnan nem mindig sikerül megtalálni a kivezető utat.

Összességében nem tudom megmondani, hogy mennyire jó ez a könyv. Nekem nagyon sokat jelentett, de elismerem, hogy ennek az is lehet az oka, hogy most olvastam, ugyanis egy olyan állapotban vagyok, amiben mind a témája, mind az üzenete nagyon mélyen meg tudott érinteni. Lehet, hogy máskor nem adna ennyire sokat, de az is biztos, hogy mindenképpen tetszene és mindenképpen agyalnék rajta legalább egy pár órát.

Valószínűleg ezek után bátrabban nyúlok John Green könyvekhez, legfeljebb pofára esek. (Tudom, ne legyek ennyire optimista, még megárt)

Borító: 
Megint az a sárga plecsni. Ezen már a Csillagainkban a hibánál is kiakadtam, bár itt legalább nem olyan felháborító a szöveg rajta. Ne kilóra akarjuk eladni a könyveket, könyörgöm, ha jó, akkor megy az ilyen módszerek nélkül is. Az igazat megvallva ezt a rikító rózsaszínt sem tudom hova tenni, de ezeket leszámítva nem rossz. Csak hát ezeket leszámítva nem sok minden marad.

Kedvenc idézet(ek):
"– Istenem, nem akarok olyan ember lenni, aki csak üldögél, és arról nyavalyog, hogy mi akar lenni. Én egyszerűen csinálni akarom. A jövő elképzelése is egyfajta nosztalgia.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből."

"– Itt van Alaska dolgozata. Bizonyára emlékeznek, hogy az volt a feladat, fejtsék ki, mi a legfontosabb kérdés, amellyel az emberiségnek szembe kellett néznie, és az a három vallási hagyomány, amelyről ebben az évben beszéltünk, hogyan értelmezi ezt. Íme Alaska kérdése.
Egy sóhajjal megfogta a szék karfáját, és feltolta magát belőle, aztán felírta a táblára:

HOGYAN JUTUNK KI A SZENVEDÉS LABIRINTUSÁBÓL? A. Y

– Fenn fogom hagyni ezt a félév végéig – mondta. – Mert mindenki, aki valaha eltévedt az életben, gyötrelmesen ragaszkodik ehhez a kérdéshez. Egy bizonyos ponton valamennyien felnézünk, és rájövünk, hogy eltévedtünk az útvesztőben, és nem szeretném, ha elfelejtenénk Alaskát, és én sem akarom elfelejteni, még akkor is, ha az általunk tanulmányozott anyag unalmasnak látszik, mégis próbáljuk megérteni, hogy az emberek miként válaszoltak erre a kérdésre."

"De végül is nem hiszem, hogy csak anyagból állt. A többi része is minden bizonnyal újból beépül a világ folyamába. Most azt gondolom, hogy többek vagyunk, mint részleteink összessége. Ha Alaska genetikai kódját vesszük, és hozzátesszük élettapasztalatait és a többi emberrel ápolt kapcsolatait, aztán testének méretét és alakját is hozzávesszük, akkor sem kapjuk meg őt. Valami egész másról van szó. Van olyan része, amely több mint az általunk ismert részleteinek összessége. És ennek a résznek valahova lennie kellett, mert elpusztíthatatlan."

Röviden összefoglalva: 
Kellemesen csalódtam. Maradandó könyvélmény lett, szerethető karakterekkel és még szerethetőbb üzenetekkel. Témáját tekintve nem vidám, de mégis pozitív hangvétellel zárul. Értelmes YA könyvről beszélünk amiből sajnos egyre kevesebb van (pedig nem hittem, hogy ez lehetséges), szerintem érdemes elolvasni, főleg akkor, ha valaki hozzám hasonlóan falnak megy a Csillagainkban a hibától.

Erin Watt - Megtört herceg

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Broken Prince
Fordító: Sándor Alexandra Valéria
ISBN: 9789634572466
Országos megjelenés: 2017.11.24
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Kikötőben vívott ökölharctól kezdve az iskolai bunyóig: életek omlanak össze a csillogó-villogó palotában, miközben egy srác próbálja menteni a bőrét.
Reed Royalnak mindene megvan: vonzó külső, befolyásos család, sok pénz. Az elit gimiben sorban állnak a lányok, hogy vele lehessenek. Ő viszont magasról tesz mindenkire, mert csak a családja érdekli – amíg Ella Harper be nem sétál az életébe.
Izzó gyűlölettel indul a kapcsolatuk, mert azt akarja, hogy az apja új nevelt lánya szenvedjen. De aztán minden átfordul valami egész másba. Közel akarja tudni magához Ellát. Biztonságban. Egy ostoba hiba miatt azonban Ella elmenekül a karjaiból, így káosz köszönt a Royal-palotára. Reed azon kapja magát, hogy összeomlik az egész világa.
Ella már nem kíváncsi rá. Azt mondja, hogy csak tönkretennék egymást.
Talán igaza van. Nem, az olvasót teszik tönkre. Idegileg. 

Véleményem:
Szerintem ideje papírt szereznem a mazochizmusomról. Akkor kevésbé lenne zavarba ejtő ez az egész.
Minekutána az előző részről nem is szimplán véleményt írtam, hanem egy listát, hogy miért borzalmas, ki gondolta volna, hogy elolvasom a második részt? Elkeserítően sokan, valószínűleg.
Mentségemre szóljon, tényleg nem akartam. Csak aztán belenéztem egy könyvesboltban, valamiért a kezemben ragadt, és hát nem hagyok félbe könyvet, szóval pár napja kivettem a könyvtárból.
Jelenleg a szobám túlsó végében hever egy gyönyörű ívű repülés után.

Az első rész egyszerűen csak nagyon rossz volt. Ez viszont konkrétan káros is, és ezzel már majdhogynem megüti az Alkonyat-szintet. Azzal és még sok más könyvvel kapcsolatban szerintem eleget papoltam már arról, hogy mennyire rossznak találom, amikor egy könyv akarva vagy akaratlanul, de értelmetlen és kártékony üzeneteket közvetít az olvasóknak, főleg, ha azok az olvasók fiatalok, és képesek hinni is ezeknek.

De hát kezdjük a történettel, mert valaki nekem azt mondta, hogy itt az is van. Sőt, többen is állítanak ilyesmit. Velük valószínűleg másik könyvet olvastunk, de azért igyekszem kisajtolni ebből valamit.
Szóval, Ella az előző rész végén meglépett, amikor is azt hitte, éppen szemtanúja annak, ahogyan Reed megcsalja az apja csajával. Royalék a szökése hatására kiborulnak, Callum magánnyomozót küld Ellára, aki megtalálja, visszahozza, szenvednek egy sort azon, hogy Reed mennyire beteg és megbízhatatlan (ezzel nem tudok vitába szállni), majd Rómeó és Júlia újra egymás karjaiba omlanak, jön egy kiszámítható csavar a végén, és boldogan éltek amíg meg ne... Ja, hogy még van három rész.
Mindezt tarkítja még pár családi dráma és iskolai verekedés, de ennyi és nem több. És ez valamiért kitesz 344 oldalt.

Na most, én láttam már szappanoperát. Ha az embernek épp sztrájkolnak az agysejtjei, akkor ez egy roppant szórakoztató program, főleg barátokkal. De egészen más dolog poénból végigröhögni pár részt, mint könyvként olvasni egyet.
Én igazán nem akarom elkeseríteni az írónőket, de ha esetleg lennének kedvesek kikapcsolni a tévét és érzékszerveiket bekapcsolva körülnézni a világban, akkor rájöhetnének, hogy az emberek nem viselkednek így. Ilyen párbeszédek a valóságban nem hangzanak el, az emberek nem ilyenek és nem így gondolkoznak - bocsánat, akarom mondani, a valóságban némelyik azért szokott gondolkozni -, ilyen helyzetek nemigen alakulnak ki, és ha ki is alakulnak, a megoldás sosem ennyire rémesen egyszerű.

Kezdjük a lazább problémákkal; ez a könyv pocsék. A történetvezetés nevetségesen béna, a karakterek rosszabbak, mint voltak (pedig ez azért teljesítmény), a fogalmazás még mindig olyan, hogy azt az én tizenkét éves, meseíró énem is letagadná, és az egész iszonyatosan elrugaszkodott a valóságtól.

Írónőink szerint Callum Royal maga az atyaúristen, mert van pénze. Na most, ebben a környezetben mindenkinek van, de ezt most engedjük el.
Tény és való, hogy a pénz rengeteg mindent megold és ez egy elég undorító helyzet. De azért nem az égvilágon mindent, vagy legalábbis nem két másodperc alatt. Elvileg ettől a pasastól mindenki retteg a környéken, gyakorlatilag fél Amerikát a markában tartja, és túltesz a hatalma egy átlagos maffiáén. És én itt nem túloztam, ez tényleg így van a könyvben. Nem egy olyan jelenet van benne, amikor az éppen megfenyegetett személy épp hogy nem ájul el a félelemtől, és ezeket szerintem lehetetlen komolyan venni. Az egyiknél konkrétan elkezdtem nevetni. De lehet, hogy ez csak az őrület jele.

Aztán ott van Ella. Az első részben egyszerűen csak hasadt személyiségnek tűnt, most viszont már beletörődtem, hogy teljesen fogyatékos. Valaki mentse meg ezt a szerencsétlent magától, mielőtt hullaszállítóval kell menni érte. Bár lehet, hogy a világ úgy járna jobban.
Igazából túl sok mindent nem lehet elmondani róla. Szerelmes Reedbe, valamiért. Meg szokott emberekkel összeverekedni. És elvileg elege van a Royal drámákból, gyakorlatilag viszont ezeknek a felét ő keveri. Az első rész elején még voltak értelmes gondolatai meg egy-két okos lépése is, de most már teljesen elvesztette a maradék eszét is. A könyv háromnegyedében egyszerűen csak rá akartam kiabálni, hogy maradj már nyugton és fogd be a szád, aztán elengedtem. Ezt mondjuk jól tettem, mert különben már valószínűleg az idegosztályon feküdnék.

Reed már csak azért is rosszabb, mert elvileg bele kellene az olvasónak is beleszeretni, ami egy tipikus romantikus könyves olcsó módszer, és itt még csak nem is működik. Ez a srác egyszerűen csak irritáló, egy birtoklási vágy és fajfenntartási ösztön által vezérelt, elkényeztetett kamasz, aki ha eleget mondogatja, hogy ő "el van cseszve", akkor már mindent meg lehet neki bocsájtani. A legfontosabb és legkihangsúlyozottabb tulajdonsága az, hogy csodálatosan néz ki. Engedjétek meg, hogy ettől ne essek hasra.

Ráadásul a könyv szereplői elvileg 17-18 évesek, de egyáltalán nem viselkednek úgy. Egy gimnazista nem ilyenn de még fizikai fejlettség tekintetében sem. Jó, az emberek en bloc nem így viselkednek, de a 17-18 évesek meg aztán főleg nem. Azért van benne egy-két valósághoz közelítő elem, viszont ezek mind inkább a huszonévesekre igazak. De igazából még ez a legkisebb probléma.

A nagyok még csak ezután kezdődnek.
Ugyanis írónőink például teljesen biztosak benne, hogy az erőszak megoldás.
Akármilyen balhé van a suliban, akárki tesz valamit, ami konfliktushoz vezet, azt vagy Reed, vagy Ella megveri, és ezért még meg kéne veregetni a vállukat.
Na most, had legyek ünneprontó; ez sem így működik. Az iskolai zaklatás és bántalmazás, azaz bullying, nem egy ilyen egyszerű dolog, és egyszerűen kiborított, hogy a könyv ennyire semmibe veszi. A bullying egy nagyon komoly probléma, amit megfelelő komolysággal kell kezelni. Abban csodálatosan tájékozott és értelmes írónőinknek igazuk van, hogy ilyen helyzetben ki kell állnod magadért, de ez egyrészt nem ilyen egyszerű, másrészt a valóságban ha betöröd valaki orrát, akkor apuci nem fogja lefizetni az igazgatót, hogy hunyjon szemet a dolog fölött. És még ha nem is rúgnak ki, a probléma nem fog megoldódni, mert ha megoldódna, akkor nem lenne annyi öngyilkos fiatal emiatt.

És itt már a könyv káros részénél tartunk. Ugyanis ilyen egyszerűen és nemtörődöm módon nem szabadna lerendezni egy komoly problémát. Főleg Amerikában jellemző ugyan hogy több fiatal is öngyilkos, vagy legalább depressziós lesz a bullying miatt, de már nálunk is egyre gyakoribb. Ez nem egy vicc és nem lehet a főszereplők keménységének bizonyításaként használni.
Ráadásul arra meg tényleg nem kellene biztatni a fiatalokat, hogy erőszakkal oldják meg a problémáikat. Én értem, hogy a könyv szerint ez szexi meg minden, de attól még nem változtat a tényen, hogy börtön is járhat érte.

De ott van az is, hogy a könyv nem veszi komolyan, hogy egy 17 éves srác drogfüggő és már-már alkoholista lesz, csak legyint egyet a nemi erőszakra, mindenki meg akar dugni mindenkit, vagy már meg is történt, és ezen kívül igazából senkit nem érdekel semmi, az érzelmek totálisan halottak és az összes szereplő klinikai eset. És nem, ne gyertek azzal, hogy de hát Ella és Reed szerelmesek egymásba, ez nem szerelem. Az egyik oldalról birtoklási vágy és szexmánia, a másikról idiotizmus és szexmánia.

Amit Callum csinál, az külön idegesít. Könyörgöm, kinek kellene megnevelni a fiait, ha nem neki? Az égvilágon semmit nem tesz a családjáért, aztán meg szenved, hogy szétesett. Elárulok egy titkot, a pénz nem oldja meg ezt a problémát.

Callum magasról tesz rá, hogy a fia lefeküdt a barátnőjével, hogy az összes gyereke iszik, drogozik és folyamatosan balhézik az iskolában. És hogy miért, azt igazából nem tudjuk.
Ha nem neveled a gyerekeidet, nem lesz belőlük semmi, legalábbis a legtöbb esetben. És ezt más nem fogja megtenni helyetted. Egyszerűen csak a falat kapartam attól, hogy ez az ember egyszer bambán hagyja, hogy mindenki kihasználja, máskor meg önkéntes és szellemi fogyatékkal élő keresztapaként fenyeget meg igazgatókat, bírókat, meg még az isten tudja, kiket. Na ebben a részben ő az, aki tudathasadásos. Nem lehet valaki egyszerre a világ leghatározottabb, legtalpraesettebb embere, és egy inkompetens idióta.

Egy 18 éves fiú nem fog bérgyilkost felbérelni, Jordan féle ember a mesében sincs - lehet valaki érzéketlen liba, és vannak másokat zaklató diákok, de Jordan karakterébe semmi más nem szorult, ezeket viszont úgy felerősítették új kedvenc szerzőim, hogy Lucifer az ilyen viselkedésért bocsánatot kérne. Erin Watt egy írónak is rossz lenne, hát még kettőnek, én pedig egy életre besokalltam Royaléktól. Megyek Alkonyatot olvasni, szerintem azzal is jobban járok.

Hagyjuk a borítót és az idézeteket.

Röviden összefoglalva: 

Stephanie Garber - Caraval

Oldalszám: 470
Kiadó: Libri
Eredeti cím: Caraval
Fordító: Falcsik Mari
ISBN: 9789633107775
Országos megjelenés: 2017
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Scarlett ​Dragna eddig még egyetlen napot sem töltött távol attól a kicsi szigettől, ahol ő és a húga, Tella, hatalmaskodó, kegyetlen apjuk keze alatt felnövekedtek. A történet azzal indul, hogy az apa házasságra kényszerítené Scarlettet, ami egyszeriben véget vetne a lány hosszú évek óta tartó álmodozásának a messzi szigeten zajló Caravalról, a földkerekség legvarázslatosabb előadásáról, amelynek közönsége szintén a játék résztvevőjévé válhat.
Azonban épp ebben az évben végül megérkezik a várva várt meghívó, amiről Scarlett annyit álmodozott. Tella elhatározza, hogy elmegy a Caravalra, és egy titokzatos matrózzal elraboltatja Scarlettet is. Csakhogy amint odaérnek, kiderül, hogy Tella eltűnt: az ő elrablója a Caraval ördögien mesteri szervezője, Legend. Scarlett hamarosan megérti, hogy a húga az idei Caraval kulcsfigurája, az egész játék körülötte forog: az lesz a győztes, aki Tellát megtalálja.
Scarlett többször is végighallgatja a figyelmeztetést: bármi is történjék a Caraval során, az mind csak a fantasztikusan kidolgozott előadás része, de ő, szegény, még be se lépett, máris bábuként kezd lépkedni a mágia és a szívfájdító szerelem sakktábláján. Hanem akármi is a Caraval, valóság vagy sem, neki mindenképp meg kell találnia a húgát, mielőtt véget érne a játék utolsó, ötödik éjszakája, máskülönben a beinduló veszélyes dominóhatásra Tella örökre eltűnik a világból.
Isten hozott, légy üdvözölve a Caravalban! De légy óvatos, nehogy túl messzire röpítsen a képzeleted!

Véleményem:
Nagyjából azóta szemezek ezzel a könyvvel, hogy megjelent, de szegény vagyok, mint a templom egere, így a kapcsolatunk sokáig megragadt a szemezés szinten. Aztán egy barátnőm megszerezte, és kölcsön adta nekem is, így végre sikerült elolvasnom.

Történetünk főszereplője, Scarlett, kiskora óta arról álmodozik, hogy egyszer eljut a Caravalra, amiről a nagymamája mesélt neki és a húgának, amikor gyerekek voltak. Scarlett élete nem sétagalopp, apja, a lakhelyükül szolgáló sziget kormányzója nem kifejezetten mintaapa, anyjuk pedig már nincs. Dragna kormányzó épp bele akarja kényszerűteni idősebbik lányát egy házasságba, amikor Scarlett végre jegyeket kap a Caravalra, húga, Tella pedig elintézi, hogy el is menjenek, méghozzá Julian, a matróz segítségével.

Nem szokásom borítóról ítélni, de ennek a könyvnek már a kisugárzása is olyan, hogy biztos voltam benne, hogy tetszeni fog. Tényleg nagyon szép kiadásról van szó, és valahogy az Éjszakai cirkuszt juttatja eszembe. Legyünk őszintén, azt a szintet azért nem üti meg, de ezt nem is vártam, meg aztán, ez még nem jelenti azt, hogy nem lett nagyon jó.

Kezdjük ott, hogy világ és hangulat. A Caraval tulajdonképpen nem egy műsor, hanem egy verseny. Jelen esetben a feladat az, hogy meg kell találni Tellát, akinek a Caraval elején nyoma veszett. Scarlett szeretne visszaérni az esküvőjére a szigetre, mert úgy gondolja, hogy ez egy életre megmenthető őket az apjuktól, de mire észbe kap, ott van a játék kellős közepén. A játék során semmi sem valóságos, de ezt valóban könnyű elfelejteni. A könyvben túlteng a varázslat, ami ad egy iszonyatosan erős és jó hangulatot az egésznek - már önmagában emiatt lehetetlen letenni. Legalábbis nekem az volt.
Mások véleményét olvasva rájöttem, hogy ami a könyv erőssége bizonyos olvasók esetében, az másoknál pont, hogy a veszte. Ugyanis ha a világ, a hangulat nem nyeri el a tetszésedet, akkor onnantól mindegy, mert mindkettő olyan erős, hogy nem nagyon tudod ignorálni. Ez meg aztán abszolút ember függő.

Nekem mindenesetre annyira tetszett, hogy egy szuszra kiolvastam. Maga a Caraval szerintem zseniális, már az elején beleszerettem, és minden hátránya ellenére egyszerűen csak ott akartam lenni.
Szóval ilyen téren a világ kidolgozott és jól átgondolt, de a Caravalon kívül nem tudunk semmit. Nem tudjuk, Scarlették milyen világban és milyen korban élnek, igazából semmit nem tudunk. Mivel majdnem a teljes cselekmény a Caraval színfalai közé szorul, ezért ez tulajdonképpen nem is baj, de nekem azért egy pici információ jól jött volna. Csak úgy, mellékesen.

Magát a cselekményt szintén imádtam. Azt is meg tudom érteni, ha valaki szerint túlbonyolított - tény, hogy rengeteg dupla, vagy épp tripla csavar van benne, főleg a vége felé. Van egy pont, ahol már senkinek sem hiszed el azt se, amit kérdez, és ez meglehetősen összezavaró. De én személy szerint örültem, hogy ilyen összetett, mert a végére minden tiszta lesz, és egyébként is követhetőek az események.

A karakterek is a szívemhez nőttek, főleg Julian és Scarlett. Főszereplőnk szerethető és jószívű, és szerintem azért is tudtam vele azonosulni, mert én is olyan szerencsétlen tudok lenni, mint ő, és mert én is mindig mindent túlgondolok és túlaggódok. Scarlett eleinte semmi mással nem foglalkozik, csak a húga és a saját biztonságával, és szépen fokozatosan jut el innen oda, hogy már magától lép ki a komfortzónájából, és beleveti magát az ismeretlenbe. A játék során rájön, hogy a biztonságos élet nem egyenlő a boldog élettel, és nyilván nem kell felelőtlenül beleszarni mindenbe, és csinálni, amihez kedvünk szottyan, de az sem megoldás, ha soha semmit nem merünk meglépni.
Külön tetszett a kapcsolata Tellával. Már csak azért is, mert nem egy mindennapi téma jön ki belőle. Tella sok szempontból Scarlett szöges ellentéte, sokszor felelőtlen lesz, annyira élni akar, és önkéntelenül is képes semmibe venni nővére minden fáradozását. És ez nem azért van, mert nem szereti. A szeretet kölcsönös a testvérek között, csak máshogy értelmezik és mutatják ki. Scarlett egyszer meg is jegyzi, hogy Tella egy olyan ember, akit fáj szeretni. Mert hiába adsz oda neki mindent, látszólag ez nem jelent neki semmit, és ez egy olyan érzékeny lelkű embernek, mint Scarlett, hatalmas fájdalmat okoz.
Na most, ott kell-e hagyni az ilyen embert? A könyv szerint nem feltétlenül ez a megoldás, szerintem pedig egészen biztosan nem. Bizonyos embereket szeretni fájdalommal jár. De tudni kell különbséget tenni két eset között. Mert Tella viszonozza a szeretet, csak sokszor felelőtlen, és nem gondolkodik előre. Máshogy mutatja ki az érzelmeit, amit viszont Scarlett nem tud hova tenni, de ez egy áthidalható szakadék.
Akkor kell lelépni, ha a szeretet tényleg nem viszonzott, és kihasználják az embert.

Na és Julian. Nem fogok hazudni, engem ezzel a szerelmi szállal megvettek kilóra. Túl sok minden eleinte nem tudunk a fiúról, Scarlett nem is akar megbízni benne, de szüksége van a segítségére. Aztán akaratlanul is ragaszkodni kezd hozzá, ami minden igyekezete ellenére átcsap szerelembe. Valószínűleg ez részben azért jött be nálam, mert én magam is beleszerettem Julianbe. Elismerem, hogy tipikusan az a könyves pasi, aki részben ezért is van a könyvben, de a jobbik fajtából való. Van azért neki személyisége, meg más szerepe is. Hogy konkrétan az a más szerep mi, az nagyjából fejezetenként változik, legalábbis Scarlett fejében. Mindenesetre kifejezetten élveztem nézni, ahogy egy kérdéses múltú és erkölcsű fiú és egy nyitott könyv típusú, mindent túlgondoló lány egymásba szeret, mert valóban érdekesre sikeredett a kapcsolatuk.

A megfogalmazásért szintén odáig vagyok. Külön tetszett, hogy az írónő minden érzelemhez színeket társít. Ezt valószínűleg így hallás alapján nehéz elképzelni, de egyáltalán nem mű vagy erőltetett, kifejezetten kreatívan csinálta. De ezen kívül is jó stílusa van, részben emiatt is olvastatja magát a könyv.

Na most ez mind szép és jó, de mi van azzal, akinek nem jön be a világ és a hangulat, nem érdekli különösebben a szerelmi szál és nem szereti a triplacsavarokat? Na, az utálni fogja. Minden vicc és túlzás nélkül mondom ezt.
Ez a könyv iszonyatosan emberfüggő, mert minden eleme tipikusan olyan, hogy vagy levesz a lábadról, vagy utálod. Igazából előre meg se lehet nagyon mondani, hogy ki melyik tábort fogja erősíteni, mert ez inkább olvasás közben derül ki.

Rossz lesz-e ettől? Szerintem nem.
Lehetne azon vitatkozni, hogy van-e rossz könyv, és hogy ha van, akkor milyen is az, de az nem feltétlenül rossz, ami megosztó. A Caraval nekem nagyon tetszett és biztos, hogy még újra fogom olvasni, de ez főleg azért van, mert én én vagyok, és én szeretem a hangulatát és a benne lévő elemeket. Értelem bőven akad benne, szóval nagy baj nem lehet.

Borító: 
Nem olyan egyszerű mostanában igényes YA kiadásokat találni így a Könyvmolyképző kiadó ideje alatt, de ez az. Én odáig vagyok a borítóért a maga egyszerűségével és színvilágával. Még a papír is jó minőségű, ráadásul könyvjelző is van benne. Engem ezzel megvettek, kész. Ennél már csak az Éjszakai cirkusz szebb.

Kedvenc idézet(ek): 
"Egy percre megengedte magának, hogy elképzelje, milyen lenne eljutni Legend magánszigetére, részt venni a játékban, és megnyerni azt a kívánságot. Szabadság. Választási lehetőségek. Csoda. Varázslat."

"Gondolj a macskára meg az egérre…A macska, ahányszor meglát egy egeret, mindig a nyomába ered, és addig üldözi, míg el nem kapja. Hacsak nem jön valami nagyobb állat, netán egy kutya amelyik elkergeti a macskát. Nagyjából mi is így működünk. A jövő tudja, mire áhítozunk, de ezt a célt csak addig űzzük, míg nem áll valami sokkal nagyobb az utunkba, ami elriaszt tőle."

"Eddig mindig abban a tudatban élt, hogy nincs választási lehetősége. De már egyre inkább átérezte, hogy igenis van. Csak kellően vakmerőnek kell lennie a nehéz döntésekhez."

"– Még ha másoknak nem is hazudunk, saját magunkat elég gyakran be szoktuk csapni."

Röviden összefoglalva:
Emberfüggő. Én ajánlom, ugyanakkor nem tudom megígérni, hogy mindenkinek tetszeni fog. Akit magával ragad a Caraval varázslatos mivolta és hangulata, az valószínűleg szeretni fogja, akit viszont nem, és még pluszba a szerelmi szál sem köti le, az szenvedni fog vele. Mindenesetre érdemes belenézni, mert ha megszereted, akkor nagyon megszereted.

Kathleen Glasgow - Lány, darabokban

Oldalszám: 448
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Girl in Pieces
Fordító: Tóth Enikő Mária
ISBN: 9789634571674
Országos megjelenés: 2018.04.13
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Az ​embereknek tudniuk kell rólunk. Azokról a lányokról, akik a fájdalmukat a testükre írják.

A 17 éves Charlie Davist a Creeley pszichiátriai intézetben kezelik sikertelen öngyilkossági kísérlete után. Eddigi élete csupa szomorúság, tragédia és mellőzöttség volt: édesapja halála után elmenekült otthonról bántalmazó anyja elől. Pénz és barátok nélkül élt az utcán, megtapasztalta a teljes kiszolgáltatottságot, az éhezést és a fizikai fájdalmat.

A klinikán hozzá hasonló, önbántalmazó lányok társaságában van. Casper doktornő segítségével megindulhatna a gyógyulás útján, de anyagi helyzete nem engedi, hogy ott maradjon. Munkát és lakást talál, ám egyenlőtlen kapcsolatba keveredik a drogos, alkoholista, „majdnem híres” zenésszel, Riley-val, aki kihasználja őt, és nem engedi kiszabadulni az ördögi körből.

Charlie-nak azonban – szinte tudtán kívül – új barátai és támogatói lesznek, akik visszarántják a szakadék széléről, és erőt kap tőlük ahhoz, hogy hátat fordítson a kilátástalan, veszélyes kapcsolatnak.

Véleményem:
Rettegtem ettől a könyvtől. A fülszöveget elolvasva ugyanis biztossá vált, hogy ez vagy nagyon jó lesz, vagy nagyon-nagyon rossz, köztes nincs.
Végül aztán mégsem vártam ki, hogy beszerezze a helyi könyvtár, hanem megvettem, mondván vagy oltárt állítok neki, vagy elégetem. A téma ugyanis nem más, mint az önbántalmazás, és ezzel az ember veszélyes vizekre evez.

Főszereplőnk, a tizenhét éves Charlie egy klinikán tér magához, ugyanis egy ponton odáig fajult a problémája, hogy öngyilkosságot kísérel meg. Itt sikerül elindítani a gyógyulás útján, de mivel nincs rá pénze, nem maradhat itt túl sokáig. Az anyja nem veszi magához, így régi otthonától több ezer kilométerre köt ki egy barátjánál, aki azonban szintén nem sokat segíthet neki. Kénytelen saját szállást és munkát keresni, és megpróbálni összeszedni magát, de ez nem olyan egyszerű.

Rengeteg gondolatom van ezzel a könyvvel kapcsolatban. Amikor befejeztem, egyszerre akartam csak ülni és agyalni, és azonnal nekiállni megírni ezt a bejegyzést. Tény, hogy sokszor nyomasztó és egy igazi érzelmi hullámvasút átrágni magamat rajta, de ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy hamarosan újraolvasom.

Ez a könyv egyszerre hívja fel a figyelmet olyan emberekre, akikre nem figyelünk, pedig kellene, és ad reményt ezeknek az embereknek. Többször is közel álltam a síráshoz, de akkor győzött le végleg, amikor elolvastam az írónő utószavát. Egyrészt az üzenete miatt, másrészt mert megbizonyosodtam arról, amit addig is sejtettem; hogy volt ennek a könyvnek a megírásában személyes tapasztalat. Glasgow nem a hasára ütve választott témát, hanem ő is vagdosta magát, tehát meglehetősen sokat tud a témáról.

Tisztázzuk már itt: nem mondom, hogy ez a könyv hibátlan. De ezzel együtt én arra jutottam, hogy nagyon jó lett, és mindenképpen megér egy misét.
A legtöbb esetben az a baj a komolyabb témájú YA könyvekkel, hogy elromantizálják azt, amit semmiképp sem szabadna, és ezzel úgy állítják be az aktuális problémát, mintha csak egy mesebeli gonosz lenne - ilyen például a Csillagainkban a hiba, vagy a Minden, minden és még sorolhatnám. Mindegyik nagyon komoly témát választ alapjául, majd felelőtlenül kezeli, egészségtelen gondolatokat elültetve ezzel egész generációk fejében. Az ilyen hülyeségek miatt tartunk ott, hogy sok fiatal szerint divat pszichopatának vagy depressziósnak lenni, és az öngyilkosság csak egy drámai fordulat, amiből remek romantikus szálat lehet kihozni. A mentális és fizikai betegségek minden csodálatos szerelmi tragédia alapjai, nem többek ennél.

Ráadásul az önbántalmazást már eleve sokan nagyon rosszul fogják fel. Nagyon sokan egyszerűen elítélik, figyelemfelhívásnak titulálják, úgy, hogy mit sem tudnak róla. Mások pedig már ebből is divatot csináltak. Körülbelül egy évvel ezelőtt egy főleg kamasz lányokból álló csoportban nagyon sokan rakosgattak ki képeket az összekarcolt alkarjukról. Szerencsére nem tettek magukban komoly kárt, és fel sem fogták, hogy mit csinálnak, de akkor is szörnyű már csak a gondolat is, hogy divatot teremtettek belőle. Ezek a fiatalok nem fogták fel, hogy annak, aki komolyan és rendszeresen kárt tesz magában, mekkora probléma ez, és elősegítettek annak a felfogásnak a terjesztését, hogy a vagdosás nem más, mint figyelemhiányos, elkényeztetett gyerekek nyafogása, semmi komoly.

Két dolog van, amit zseniálisnak találok, és mindenképpen kiemelnék ebben a könyvben.
Az egyik az, hogy bár megerősíti, hogy az önbántalmazás egy mentális betegség, oda kell figyelni rá és kezelni kell, azt is kimondja, hogy az embernek magának kell megvívni a legnagyobb harcot. A gyógyulás természetesen mindennél fontosabb, és bár lehet ezt kezelni, lehet ezer meg ezer helyről segítséget kapni, senki sem fog rendbe jönni helyetted. Glasgow nem állítja, hogy ez egy könnyű feladat, csak azt, hogy lehetséges, és ehhez mindent bele kell adnod.
És igazából ez nem csak azokhoz szól, akik szintén önbántalmazók, hanem mindenkihez (bár elsősorban a kamasz/fiatal felnőtt lányokhoz), akinek vannak rossz időszakai. Megmondom őszintén, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan könyv van, ami elintézte, hogy ne érezzem egyedül magam, de ez közéjük tartozik. Voltak és vannak rossz időszakaim, és ehhez még csak nem is kell olyan körülmények között élni, mint Charlie. Nem is fajult el soha odáig az állapotom, sőt, még csak el se indult a folyamat igazán, de éreztem magam nagyon rosszul, és erre a pontra nagyon sokan eljutnak legalább egyszer. És azt, amit ez a könyv nyújt ezzel kapcsolatban, nem lehet elmagyarázni, olvasni kell.

A másik, az Charlie karaktere. Nagyon sok véleményt elolvastam, mert érdekelt, hogy mások hogyan látják ezt a könyvet, és páran azt írták, hogy Charlie kidolgozatlan, és nem tesz semmit. Ezt azért kikérném magamnak.
Szerintem ritkán kapunk ilyen kidolgozott főszereplőt YA könyvekben. Nagyon féltem tőle, hogy idegesíteni fog, vagy egyszerűen csak kétdimenziós lesz, de egyik sem történt meg. Az egész világot az ő szemszögén keresztül látjuk, ezért a világ folyamatosan változik ebben a könyvben. Charlie először is magához tér, aztán tudatosul benne, hogy mi a helyzet, és hogy van ebből kiút. Ő maga is meg akar gyógyulni, de ez nem olyan egyszerű, és ehhez neki hozzájön az is, hogy se családi, de anyagi háttere nincs. Retteg a világtól, az emberektől és magától, de megy előre, mert él benne az elhatározás. A gyógyulás útja ráadásul nem egyenes, többször is vannak mélypontjai, csinál butaságokat, néha meghátrál, néha olyat tesz, amiről ő maga is tudja, hogy csak ártani fog.
És szerintem az is távol áll az igazságtól, hogy nem tesz semmit. Ez pont hogy az a helyzet, amikor szinte semmit nem tesznek alá, neki kell megoldani majdnem mindent. Munkát keres és szorgalmasan dolgozik, egy iszonyatosan lepukkant szobában lakik, mert mást nem engedhet meg magának, és nem egyszer éhes marad. És azon is dolgozik, hogy ne essen vissza és boldoggá tegye saját magát, még ha hibázik is közben néha.

Az is benne van a könyvben, hogy nagy általánosságban a külvilág hogyan kezeli azt, ha valakinek valami ilyesmi mentális problémája van. Ahogy néztem, többen is kiakadtak azon, hogy Mikey igazából nem is Charlie barátja. Na most ezzel egyetértek, de ezt a kérdést az író a könyvben tulajdonképpen maga sem válaszolta meg. Én nem érzem úgy, hogy őt egy igazi, jó barátnak akarta beállítani, sőt. Viszont így még nagyobb haszna van, és nagyon nagy a jelentősége. A könyvben ugyanis van egy pont, amikor a srác jelzi, hogy ő tulajdonképpen belefáradt Charlie dolgaiba, és gyakorlatilag megkéri a lányt, hogy hagyja abba, változzon meg - épp hogy csak azt nem teszi hozzá, hogy azonnal. És ez egy olyan gondolat, amitől nagyon sok depressziós/önbántalmazó/stb. ember tart, és nem is jogtalanul. Mi van, ha a másiknak elege van belőlük és a problémáikból? Az a helyzet, hogy a legtöbb ember ilyen esetben egyrészt tájékozatlan, másrészt türelmetlen, és ilyenkor szándékán kívül ront a helyzeten. Mikey egyszer talán Charlie barátja volt, de aztán más dolgok sokkal fontosabbá váltak számára, és úgy döntött, ignorálja a problémát.

Na most a szerelmi szál bizonyos részeit és azt, hogy végül mennyien és milyen nagy energia befektetésével igyekeznek segíteni Charlienak, lehet vitatni. Lehet szerencséje az embernek, de ebben azért van szépítés is - illetve, foghatjuk fel úgy is, hogy van. Szerintem érdekes dolog, hogy az a néhány cukormázas rész, ami benne van a könyvbe, az a vége felé jelenik meg, amikor Charlie már lényegesen jobban lesz. Talán túlzás némelyik, de szerintem kellettek oda. Kezdjük ott, hogy mint már említettem, a világot Charlie szemén keresztül látjuk, ezért folyamatosan változik - na és itt már akad benne pozitivitás is. Felfoghatjuk ezt ezek után úgy, hogy mivel a lány elkezdte látni a szépet és a jót maga körül, ezért jelennek meg ezek az elemek. És valahogy nekem nem ütöttek ki a könyvből, sőt, bennem is túltenget a pozitivitás, pedig ilyen egy ideje nem törtét.

Amit még nagyon szeretek ebben a könyvben az az, hogy nagyon sok gondolkodni valót ad. Nem egy kérdést vet fel, és igazából egyikre sem ad konkrét választ, hanem meghagyja az olvasónak, hogy döntsön, ahogy akar.
Van itt alkoholizmus és drogfüggőség az önbántalmazás mellé, családon belüli erőszak, aminek kapcsán felmerül, hogy lehet-e egyáltalán olyan, hogy egy szülő nem szereti a gyerekét, művészet, veszteség, szegénység és az utcán élők sötét világa.
És szerintem abban van a varázsa, hogy bár komoly és nagyon lehangoló témákat dob fel, mégis pozitív irányba indítja el az ember gondolatait.
Van remény az árva lány számára, aki egyszer már majdnem megölte magát és szegény, mint a templom egere, van kiút a függőségekből, tele van a világ szeretettel, csak meg kell találni.

Külön tetszett a művészetek szerepe. Charlie állapotán sokat segít az, hogy rengeteget rajzol. A nagy lépés a gyógyulás útjának utolsó szakaszára az, hogy egy képregényben megrajzolja a történetét. Maga az írónő elmondta az utószavában, hogy neki az írás jelenti ugyanezt. És személyes tapasztalatok alapján mondom, hogy ez egy nagyon jó üzenet.
Sokan ódzkodnak a művészetektől, mert hát nekik úgyse menne, meg különben is, hogyan kezdjenek hozzá? Én évek óta írok, néha hobbiból festek (bár borzasztóan, de nem is azért csinálom, mert annyira sok tehetségem van hozzá), és akárhányszor leülök csinálni valamelyiket, érzem, hogy megkönnyebbülök. Rengeteget tud segíteni, ha az ember valami ilyesmit csinál, és nem kell hozzá jónak lenni benne, főleg, mivel elsősorban magad miatt ülsz neki.

A könyv szerint lánynak lenni nehéz. Tényleg az? Persze, hogy igen. Mint ahogy bármi másnak is. Minden létformának megvan a maga tragikussága és soha senki nem mondta, hogy az élet egy könnyű és egyszerű dolog. De vannak benne olyan dolgok, amikért mindenképpen megéri menni tovább, hiába kerül ez rengeteg lelkierőbe és energiába. Csempészett belém egy olyan pozitivitást ez a könyv, ami egész eddig hiányzott belőlem, és ezért hálás vagyok az írónőnek.


Borító:
Imádom. Egyszerű és nagyszerű, tökéletesen illik a könyvhöz. Engem igazából csak a "Zabhegyező-iker, lánysorsokról" felirat zavar nagyon, mert szerintem egy ilyennel jól elintézi a kiadó, hogy reflexből ahhoz kezd el hasonlítgatni, holott ilyet szerintem nagyon nem szabad csinálni. Hagyjuk békén a Zabhegyezőt, és ha már ezt a könyvet olvassuk, akkor erre koncentráljunk.

Kedvenc idézet(ek): 
"Hová tegyem őket, a holtakat, az élőket, azokat az embereket, akik kísértet módjára vesznek körül?"

"Kiderült, hogy az iskola irtó könnyű, ha nincsenek benne a kölykök, a seggfej tanárok meg az egész undorító baromság, ami ott folyik."

"– Attól kell a szívnek megszakadni, tudod. Ha hiszel az ígéreteknek."

"Nem mindig járunk rózsák között a napfényben, néha a sötétség egészen elborít, de van egy csomó ember, aki megért, és van elég nevetés, ami feledteti a bajokat – ezek segítenek megérni a következő napot."

"Van olyan, hogy egyedül vagyok, meg olyan, hogy egyedül vagyok. A kettő messze nem ugyanaz."

Röviden összefoglalva: 
Ez a könyv sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, mint amit jelenleg kap. Sok könyvesboltban láttam, de nincs túl nagy visszhangja, pedig ha valamelyik Vörös Pöttyös, akkor ez megérdemelné (tudom, nem az értelemről szól a marketingjük, de próbálkozni lehet). Igazi érzelmi hullámvasút végigolvasni, és nem egyszer nyomasztó, de ez is hozzátartozik a zsenialitásához - a főszereplővel együtt éljük meg a hullámvölgyeket. Okosan és felelősségteljesen kezeli a témáját, és mégis ki tud hozni belőle egy nagyon pozitív üzenetet, ami egészen biztosan eljut hozzád, ha végigolvasod. Szerintem ez az a könyv, amit egyszer mindenképp megéri kézbe venni, főleg a tizenéveseknek/fiatal felnőtteknek.

"Giger, (te állat,) szeretsz egyáltalán olvasni?"

A rövid válasz erre a kérdésre úgy hangzik, hogy "igen", de a rövid válasznak nem szenteltem volna egy egész bejegyzést.
A helyzet az, hogy sok nagy kedvencnek estem már neki , csak az utóbbi két bejegyzésemben is ez történt, és kaptam egy kérdést, ami elgondolkodtatott. A kérdés arról szólt, hogy nekem mégis milyen könyvek tetszenek, és valahol jogos is megkérdőjelezni, hogy egyáltalán szeretek-e olvasni (valahol viszont egyáltalán nem az, de majd kifejtem bővebben is).
Két és fél éves a blog, ennyi idő alatt már nem egyszer estek nekem, és úgy érzem, még meg is fog történni párszor, szóval itt az ideje tisztába tenni pár dolgot a bloggal, velem, a könyvekkel és a véleményeimmel kapcsolatban.

Szentül hiszem, hogy mindenkire hatással van minden egyes olvasmánya 
Ezt az elvet most nem úgy kell elképzelni, hogy minden egyes könyv teljesen megváltoztatja mindenki gondolkodásmódját. Vannak olyan könyvek is (mindenkinek más, teszem hozzá), de ebből van kevesebb. Viszont minimálisan mindig hat rád minden könyv, amit elolvasol. Ha más nem, elgondolkodsz egy totál mellékes témán fél perc erejéig, vagy megváltozik a hangulatod - nem nagyok, de ezek is hatások.
Főleg kamaszkorban van ennek nagy jelentősége, mert ilyenkor alakul ki az ember értékrendje, ilyenkor keresi magát és a helyét a világban. Épp ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mit adunk át nekik. És nagyon sokszor az ember nem is veszi észre, nem is akarja észrevenni, hogy egy könyv változtatott benne valamennyit, és ez bizonyos pontokon még veszélyes is tud lenni.
Ezzel és még sok mással kapcsolatban már írtam egy elég hosszú bejegyzést a YA könyvekről, és hogy miért pont ezekről írok olyan sokszor, most ezt nem fejteném ki újra, de aki szeretné, itt elolvashatja. A lényeg az, hogy alapjáraton hiszek ebben a kategóriában, mert egy olyan korosztályhoz beszél, akikhez a legtöbbet kellene beszélni, aktuális és számukra nagyon is fontos problémákkal is foglalkozik, alkalmazkodik a felgyorsult világukhoz - legalábbis optimális esetben, de egyelőre sajnos ez a kisebbség. Viszont ezek a könyvek most virágoznak, most kell nekik a visszajelzés, és bár kétlem, hogy én, mint mezei blogger komoly változásokat fogok elérni, azért hátha meghall valaki.

A lényeg, hogy emiatt tudok kiakadni, amikor egy könyvben, de főleg egy YA könyvben undorító elvekkel találkozom, amiket az író úgy mutat be, mintha mindenkinek a magáévá kéne tenni őket. Mindenki máshogy gondolkodik és él, és ezt természetesen el kell fogadni, de meg kell hagyni mindenkinek a választási lehetőséget. Így egy író, aki fiataloknak ír, nem teheti meg azt, hogy teljesen természetesnek és vitathatatlannak mutatja be a saját elveit a könyveiben. Tudom, ez nem egy olyan egyszerű téma, és egyébként is nehéz elvonatkoztatni a saját világunktól, de hát senki sem mondta, hogy az írói munka könnyű lenne.


Azok a nyomorult generációs problémák 
Akár tetszik nekünk, akár nem, léteznek ilyenek.
Volt anno egy bejegyzésem a Könyvmolyképző kiadóról, ami több ponton is felháborodást keltett, de amin nagyon sokan vérig sértődtek, az a funkcionális analfabéta kifejezés megjelenése volt.
Tény és való, hogy közölhettem volna kedvesebben is a mondanivalómat, ezzel nem vitatkozom, de engedjük most el azt a bejegyzést, és beszéljünk egy kicsit a funkcionális analfabétákról.
Mert hogy rengeteg van belőlük.

A helyzet az, hogy hibáztathatjuk a mai gyors világot, az oktatási rendszert, akár még a szülőket is, akik nem foglalkoznak eleget a gyerekeikkel, igazából nem ez a fontos. Egy a lényeg, és az az eredmény.
Sokan mondták, hogy ezt a kifejezést használva lehülyéztem egy csomó embert, holott a kettőnek nem feltétlenül van köze egymáshoz. Funkcionális analfabétának lenni annyit tesz, hogy az ember tud olvasni, de szövegértése gyakorlatilag nincs. Elveszíti a türelmét, elkalandozik a figyelme, és nem érti meg, amit olvasott. És ilyen rengeteg van, főleg a fiatalok között. Nem egy nagyon intelligens tizenévest láttam, akivel ez a helyzet, ugyanis ez nem feltétlenül az ésszel köthető össze.
Na most a funkcionális analfabéták a rémesen leegyszerűsített könyveket értik meg, ergo ezeket kezdik szeretni, mert a bonyolultabbakkal már nem jönnek ki. Ez nem egy sértés, ez nem szégyen, ez egy tény, egy generációs probléma.
Mivel egyre többen vannak, egyre jobban fogy a Papír hercegnő- és Luxen-féle szemét, ergo vannak kiadók, akik erre építik a teljes marketingjüket, még népszerűbbé téve az ilyesmi "könyveket". A kettő egymást generálja, és az az igazság, hogy ez a helyzet engem iszonyatosan zavar, és sokszor már csak a tehetetlenség beszél belőlem.

Most meg lehet ezen sértődni, lehet utálni érte (nyilván nem ez a célom), de akkor is ez a helyzet, és igazából ha valakinek rossz a szövegértése, azon csak olvasással lehet segíteni - de nem a fent emlegetett szemetek olvasásával. Előadhatnám én is, hogy ezek mennyire csodás könyvek, vagy elkerülhetném őket, de szerintem valahol szükség van arra, hogy kimondjuk, ha valami nem tetszik, és meg is indokoljuk, hogy miért nem.

"Na de milyen könyveket is szeretsz akkor?"
Erre van egy nagyon egyszerű válaszom: azokat, amikbe szorult értelem. Rengeteg műfajban olvasok rengeteg könyvet, alapjáraton elég nyitott vagyok és nem szokásom előre hinni a kritikáknak sem, mert hát hátha én mégis találok benne valamit.
Gyakorlatilag lehetetlen meghatározni, hogy mitől jó egy könyv, és nincs is ilyesmire szükség. Amiket én ki szoktam emelni és jobban megfigyelni, azok a karakterek, a karakterfejlődés, a történetvezetés, a világ, a kapcsolatok, a megfogalmazás és az üzenet(ek). Na most olyan könyv, amiben mindegyik minden egyes olvasónak tetszik a világon nincs. Nem véletlenül hívom "véleménynek" a bejegyzéseimet, és nem pedig kritikának - nem vagyok szakértő, nincs semmi ehhez köthető végzettségem, ergo maximum véleményem lehet, kritikát nemigen írhatok.

Én magát az olvasás élményét szeretem, együtt gondolkodni a karakterekkel, agyalni új témákon, átérezni a hangulatot és az érzelmeket. Ugyanúgy imádom például a Zabhegyezőt, mint A Gyűrűk Urát és Az Éhezők Viadalát. Egy időben vagyok Harry Potter és Jane Austen rajongó, sőt, a Pokoli szerkezetek trilógia is nagy kedvencem, mint ahogy az Üvegtrón sorozat, a Vörös Lázadás és a Hatalom trilógia.
Nálam nem az író számít, nem a keletkezés éve és nem is a népszerűség. Értelmet (és érzelmet, ha-ha) keresek a könyvekben, nem azt, hogy egy üresfejű, gyönyörű lányka rohangáljon egy ősbunkó, kigyúrt srác után különböző környezetekben. Mert az utóbbi könyvekben nem hogy értelem nincs, céljuk sincs, és ez eléggé tud idegesíteni, mert nem vagyok oda azért, amikor az "író" a semmivel akar pénzt keresni és ezek után még művésznek hívja magát. Ezzel pont a könyvek és az olvasás lelkét ölik meg.

Attól még, hogy a többség csak a negatív véleményeimet olvassa, nem csak azok léteznek
Lehet, hogy újat mondtam. Bocsánat, muszáj volt.
A nem túl pozitív hangvételű bejegyzéseimen általában háromszor-négyszer több megtekintés van, mint a többin, és vagyok olyan jó matekos, hogy ebből kilogikázzam, amit ki kell.
Pedig pozitív bejegyzésből lényegesen több van. Sőt, vegyes vélemények is szoktak lenni, csak ezek negyede annyi embert érdekelnek. Rengeteg könyv tetszik, nagyon sokat újraolvasok és majdnem minden második olvasmányomra rápörgök. Valahogy mégis rendszeresen megkapom, hogy mert nekem aztán semmi sem tetszik. Pedig ez így ebben a formában nem igaz, csak valahogy a pozitív dolgokra kevesebb ember akad rá, amiről - bocsássatok meg nekem, hogy ilyet mondok -, de szerintem nem igazán tehetek.

Az az igazság, hogy én ezt el tudom fogadni. Nem a megtekintések éltetnek és csak nagyon minimális szinten foglalkoztat, amolyan érdekesség szintjén, hogy milyen bejegyzéseim érdeklik az embereket. Ami már egy kicsit idegesít, az az, hogy rendszeresen kapom, hogy mindent lehúzok és nekem semmi sem tetszik, holott ez egyáltalán nem igaz. Sok nagy kedvencet utálok? Igen. Lehúztam jó párat? Igen, sőt, fogok is még nem egyet, amíg él ez a blog. És egy ideig poén csak ezekkel foglalkozni és beszólogatni, de egy ponton túl szimplán csak sok és értelmetlen.
Szóval nem, nem utálok mindent, sokkal több könyvről írtam jókat, mint rosszakat, itt van a blogon az összes.


Mondjatok egy esetet, amikor nem indokoltam meg, hogy egy könyv miért akasztott ki
Igen, nem egyszer elviccelem a dolgot, de szerintem sosem viszem túlzásba, legalábbis igyekszem. Mindig próbálom kifejteni, hogy mi a bajom az aktuális könyvvel, és hogy ez mégis miért probléma az én szememben. Hogy ezt nem halálosan komor stílusban teszem, az már csak részletkérdés. Kevésbé jön rám tőle a halálvágy.
Nagyon sok könyves blogot követek, a legnépszerűbbeket rendszeresen olvasom (mondjuk hogy miért, azt ne kérdezzétek), és a legtöbbön ugyanaz a helyzet: mindenkinek minden tetszik, és ezt a lehető legrövidebben fejti ki. (Akinek nem inge...)
Szó se róla, így sokkal könnyebb népszerűséget szerezni. Nyilván egy könyves blog esetében azért számít, hogy olvassák is páran, de én speciál, akár hiszitek, akár nem, sosem csináltam ebből nagy ügyet. Örülök az olvasóknak, örülök, ha valakinek tetszik a blog, szívesen meghallgatom a véleményeteket, de ennyi, nincs ebben semmi több.
És félreértés ne essék, azzal sincs bajom, ha valaki jobban igényli a figyelmet, az is teljesen rendben van. Azt nem értem, amikor úgy vadászik valaki népszerűségre, hogy véleményes blogja van, de véleménye nincs.

Na most az én szememben az lényegesen jobb, ha valaki őszinte és részletes. Átlag olvasóként alkotok véleményt, és ezt ki is fejtem, legyen ez pozitív vagy negatív, vagy a kettő egyben - és utóbbi a gyakoribb, hiszen tökéletes könyv nemigen van, borzalmasat meg azért annyit nem olvasok.
Sosem volt célom bántani az olvasókat, ezt az egyet kijelenthetem. De én azért nyitottam véleményes blogot, hogy kivéleményítsem a nyilvánomat (Petra után szabadon), márpedig ez nem mindig pozitív. Ez van.

Nem tényeket közlök, véleményt mondok
Térjünk ki erre külön is egy kicsit.
Már a bemutatkozásban leszögeztem, hogy mindenkinek joga van véleményt alkotni. Ezt továbbra is így gondolom, sőt. Szerintem ez egy nagyon fontos dolog.
Amit itt leírok, azt nem kell tényként kezelni, ez az, amit én személy szerint gondolok az egyes könyvekről. Nincs két ember, akik pontosan ugyanazt gondolnák egy bármiről is, és ez így van jól.
Általában a bejegyzések megírása előtt felmegyek Moly.hu-ra véleményeket olvasni, mert érdekel, mások mit gondolnak, és ilyenkor érdekes látni, hogy néhány dolgot mennyire különbözően értelmezünk. Nem mellesleg mindenki elsiklik néha részletek fölött, és ilyenkor úgymond ellenőrizni is tudom magam.

Na most, nem kell velem egyetérteni. Teljes erőbedobással támogatok mindenkit, hogy alakítsa ki a saját véleményét. Az enyém csak egy a sok közül, fogadjuk el ezt a helyzetet, mielőtt veszekedni kezdünk a beszélgetés helyett.