Oldalszám: 496
Kiadó: Agave Könyvek
Eredeti cím: Golden Son
Fordító: Török Krisztina
ISBN: 9786155522093
Országos megjelenés: 2015
Moly.hu: XXX
Fülszöveg:
Az Arany háborúban folytatódik Darrow tragédia kovácsolta bosszúhadjárata: eltökélten vezeti harcba elnyomott népét a szabadságért egy hazugságokra épült elitista utópiában. Arannyá vált ő is, és belülről tervezi megdönteni a Társadalmat. Azonban nem csak leggyűlöltebb ellenségeit kell legyőznie, hanem a benne lakozó bosszúvágyat is, hogy végül erőszakos polgárháború helyett világa újjászületését hozza el.
Kapcsolódó: Vörös Lázadás
Véleményem:
Körülbelül két hónapig minden héten minimum kétszer bementem a könyvtárba (ami, tegyük hozzá, nem kis kerülő), csak azért, hogy megnézzem, bent van-e végre ez a könyv. Az első rész végig ott csücsült a helyén, csak a második nem.
Aztán egy szép napon bementem, és megláttam az éppen visszahozott könyvek között. Ha nem imádnám azt a csendet, ami a könyvtárakban van, valószínűleg elkezdek visítva ugrálni örömömben.
A történet nem közvetlenül ott folytatódik, ahol az első részben abbahagytuk, hanem jóval utána. Darrow már idősebb, évek óta Aranyként éli életét, és az égvilágon senki nincs mellette, aki megmondaná, mit tegyen. Árész fiaival gyakorlatilag elveszett a kapcsolata, holott miattuk keveredett bele ebbe az egészbe. Ott van a politikai játszmák kellős közepén, és meg akarja dönteni a rendszert, de ahhoz nem ártana életben maradnia sem. Ez pedig annyira nem egyszerű dolog, mint ahogy tűnik. Az előző részben megismert barátaival szintén nem igazán találkozik, és bár vannak mellette páran, egyik sem az az igazi barát, legalábbis úgy tűnik. Gyakorlatilag úgy érezheti, teljesen egyedül maradt. Hogy lesz ebből forradalom?Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy hol kezdjem.
Ez nem egy könnyen emészthető könyv. Nem az, amit fél nap alatt elolvas az ember, és már képes is továbblépni. Nekem kellett hozzá pár nap, és hogy őszinte legyek, valószínűleg egészen addig nem fogom tudni elengedni, amíg el nem olvastam a harmadik részt is. Vagy még utána sem.
Igazából elég nehezen indult ez a rész. Nem ott folytattuk, ahol az elsőnek vége lett, és egy kicsit nyomasztó is. Darrow egyedül van, és ezt a helyzetet teljes mértékben át tudtam érezni olvasás közben. Jobban is, mint szerettem volna. A cselekmény persze az első pillanattól kezdve pörög, és meg sem áll az utolsó oldal utolsó betűéig. Ha valahol csak egy kicsit is kevésbé figyel az ember, akkor elveszett. Mindig történik valami, dúlnak a csaták, ott vagyunk egy véres és gusztustalan politika játszma kellős közepén.
Na igen, a politikai játszma. Disztópiához híven ebben a trilógiában is jól elrontott minden az emberiség, amit csak lehetett, de Pierce Brown ezt jelen esetben olyan részletesen és logikusan írja le, hogy az ember elhiszi, hogy valóban ilyesmik fognak történni. Ami nem valami biztató.
Minden jó disztópia egy társadalomkritika, de ez messze túltesz szinte az összesen. Az író néha úgy mutatja be az emberek viselkedését, hogy már én szégyellem magam olvasás közben. Kőkeményen az olvasó arcába mondja, hogy bizony mindannyian tele vagyunk hibákkal, és ha nem változtatunk, akkor ez már nem csak egy borzalmas, de fiktív jövőkép lesz, hanem a valóság. Még csak az űrbe sem kell kimenni hozzá.Ebben a rendszerben nem konkrétan egy zsarnok okozza az összes problémát, hanem sok hataloméhes politikus, akik mind maguknak akarják a legjobbat. Ez a felállás gyakorlatilag nem idegen számunkra, még ha nem is ennyire vészes a helyzet. A hatalomvágy egy borzasztó dolog, és ezt mindenki tudja, de tenni mégsem teszünk ellene. Sokan sajnos, úgy tűnik, nem is tudnak. Vagy legalábbis ezt akarják elhitetni magukkal.
Ez a könyv rengeteg kérdést tesz fel az erkölcsi értékekről és az emberiségről, és egyiket sem válaszolja meg konkrétan. Meghagyja a lehetőséget, hogy maguk döntsük el, mit akarunk. Jelenleg rettenetesen kilátástalan a helyzet, és épp ezért nagyon érdekel a trilógia vége. Ebben a könyvben ugyanis számomra teljesen tiszta, hogy alapvetően az emberekkel van a baj, és őket kéne megváltoztatni. Na de ez lehetséges? Itt most nem az egyének apró jellemhibáira kell gondolni, hanem azokra a problémákra, amik évezredek óta újra és újra előjönnek, de senki sem tudja, mit kezdjünk velük.
A helyzet az, hogy szerintem Pierce Brown egy rendkívül okos ember. Űrben vívott, izgalmas, véres csatákról ír, és közben világméretű problémákat tárgyal ki. Minden mondatából sugárzik az értelem, egészen különlegesen ír. Senkiével sem lehetne összetéveszteni a stílusát. Minden egyes szava mély nyomokat hagyott bennem, és egyszerűen nem értem, miért nem soroljuk ezt a trilógiát Az Éhezők Viadala, A Beavatott és társaik közé. A helyzet az, hogy sok tekintetben még le is körözi ezeket.
Amit még imádok benne, azok az emberi kapcsolatok. A bizalmat is feldobja, mint fontos témát, és szerintem nagyon jól kezeli. Sok esetben Darrow egyszerűen képtelen lenne mindent egyedül csinálni, ezért muszáj megbíznia másokban, és ez egy nagyon szép folyamat. A legtöbb Arany nem képes felfogni épp ésszel, miért árulja el minden titkát néhány barátjának - hiszen ők abban a szellemben élik életüket, hogy az ilyen lépések halálosak. Darrow azonban rájön, hogy bizalom nélkül egyrészt nincs barátság, másrészt nem elég erős ahhoz, hogy teljesen magányosan is elboldoguljon. Az ő helyzetében nincs olyan ember a világon, aki egyedül is helyt tudna állni.
De ezt el kell ismernie, és bíznia kell. Ez egyáltalán nem könnyű folyamat, de Pierce Brown nagyon jól írja le.Ehhez szorosan kapcsolódik a barátság is, mint kiemelt téma. Nagyon szerettem Darrow és Sevro barátságát. Egyikük sem tökéletes, tele vannak hibákkal, és a kapcsolatuk sem volt soha tökéletes, de mégis igazi barátok lettek. Úgy számíthatnak egymásra, ahogy nagyon kevesen.
És persze a szerelmi szál. A politikai játszma, a harcok és Darrow küldetése mellett háttérbe szorul, de ez nem is baj. És az, hogy nincs annyira kiemelve, nem jelenti azt, hogy nincs kidolgozva. Darrow nagy nehezen elfogadja, hogy Eo halott, ő pedig szerethet mást is, de Musztánggal azért nem olyan egyszerű a kapcsolatuk. Sok minden közbejön, hiszen háború van, és egyikük sem olyan hülye, hogy csak azért, mert szerelmesek, teljesen elveszítsék a fejüket. Szépen lassan alakulnak köztük a dolgok, de alakulnak.
A vége pedig egy olyan kegyetlen függővég, amilyennel régen találkoztam. Nem az a fajta, amin egy kicsit ideges lesz az ember. Nem is az, ami miatt napokig agyal. Nem.
Az a fajta, ami miatt vered a fejed a falba, és percenként könyörögsz a folyatásért.
Karakterek:
Darrowt konkrétan kedvem lenne megölelni, és megnyugtatni, hogy bár jelenleg semmi sincs rendben, ez nem tart örökké. Én sem tudom, hogy mi lesz, de nem érdekel. Egyszerűen ahogy láttam, hogy mennyit szívatja az élet, semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy közölhessem vele, minden egyenesbe jön majd.Ez a fiú egy fantasztikus karakter. Vannak nagyon rossz gondolatai. Tud néha vérszomjas is lenni. Nem mindig dönt helyesen. De nagyon gyakran jut eszébe, hogy amit éppen tett, vagy amit megtenni készül, az tulajdonképpen most jó, vagy rossz, és miért. Elemzi a saját gondolatait és döntéseit, és folyamatosan azon van, hogy jobb emberré váljon. Nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e, hogy ő ebből "győztesként" kerüljön ki, de azért remélem, hogy kap egy boldog befejezést, mert megérdemli.
Sevro szintén nagy kedvenc. Tipikusan az a szerencsétlen, magányos, különc srác, de ez még nem jelenti azt, hogy nem jó ember. Hihetetlen módon ragaszkodik főhősünkhöz, és nem csak azért, mert nagyjából ő az egyetlen ember, aki normálisan beszél vele, hanem azért is, mert neki ez együtt jár a barátsággal. Vannak furcsa dolgai, de a beszólásain én például remekül szórakozom, és nagyon remélem, hogy az ő jövője sem alakul rosszul.
Rengeteg szereplőnk van, de akit még kiemelnék, az Musztáng. Egy nagyon okos, leleményes karakter. Az a lány, aki lazán megold mindent egymaga, nem csinál butaságokat, és egyáltalán nem nyafog. Persze ő sem lehet tökéletes, de határozott, mindig van terve, és hihetetlenül talpraesett. Ő az az Arany, aki érzi, hogy ez a rendszer így nem egészen jó, és nem azért, mert így nevelték, hanem mert van lelke.
Borító:
Az előzőt egy kicsit jobban szerettem, de ez is tetszik. Egyszerű, letisztult, tipikusan az a nekem való borító. Amikor először láttam a sorozatot, az jutott eszembe, hogy túl sötét, de aztán rájöttem, hogy tökéletesen illik hozzá.
Kedvenc idézet(ek): "A hatalom olyan korona, amely leharapja a fejet."
"– … Nem hajlíthatód az egész világot a saját erkölcseid szerint.
– Mi a fenéért nem?"
"– Mindig minden a büszkeségről szól.
– A büszkeség csak pusztába kiáltott szó.
– Meg fogok halni. Te is meghalsz – ingatja a fejét. A hangja zengő mélység. – Mind meghalunk, és a világegyetem zavartalanul halad tovább a maga útján. Csakis ez a kiáltásunk van, az, ahogy élünk. Ahogy elmegyünk. És ahogy a zuhanás elébe állunk."
"Vannak, akiknek az élete fonala olyan erős sodrony, hogy elszaggatja a többi szálat, amely a közelébe keveredik vagy az útjába kerül."
Rövid összefoglalás:
Nem a könnyen emészthető könyvek közé tartozik, és biztos, hogy nem lehet olyan gyorsan haladni, mint mondjuk egy Útvesztővel. Ettől függetlenül egyre biztosabb vagyok benne, hogy megtaláltam a kedvenc disztópiámat, ami nagy szó, mert eleve imádom ezt a műfajt és sok könyvet szeretek, ami ide tartozik.
Én csak ajánlani tudom. Jót tesz neki a népszerűsítés. Ez egy olyan trilógia, ami megérdemli, hogy sokan olvassák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése