2016. november 21., hétfő

Amy Ewing - Az Ékkő

Oldalszám: 368
Kiadó: Maxim
ISBN: 9789632617183
Országos megjelenés: 2016
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Az Ékkő egyenlő a gazdagsággal, a szépséggel és a hatalommal. De vannak lányok, akik számára nem jelent mást, csak a szolgaságot.
Violet a Lápon született és nevelkedett, és genetikai adottságai képessé teszik rá, hogy ő hordja ki az Ékkő egyik előkelőségének gyermekét. A Tó Hercegnője egy aukción vette meg Violetet, aki hamar megtanulja az Ékkő csillogó felszíne alatt rejtőző brutális igazságot. El kell fogadnia a csúf valóságot, és meg kell próbálnia életben maradni.

Véleményem:
Ismeritek a Hervadást? Talán egy páran. Na és a Párválasztót? Na, azt szerintem már többen.
Keverjük össze a kettőt (amik amúgy egyébként is eléggé hasonlóak) és már meg is kaptuk Az Ékkő világát. Egy tipikus tinédzser-barát, lányosított, de mégsem kellemes jövő. Amolyan visszafogott, szerelmes típusuknak való disztópia. Láttunk már ilyet.

A cselekmény egyébként nem nagy durranás. Ebben a szokás szerint elfuserált, kasztosított világban él főszereplőnk, Violet, akinek mágikus képességei vannak, és ezért néhány lányhoz hasonlóan képes rá, hogy kihordja az Ékkőben élő, gyakorlatilag nemes családok egy gyermekét. Violet persze a legszegényebb kasztba tartozik, és nem kérdezik meg tőle, hogy akar-e más helyett gyereket szülni. Felfedezik, tanítják, majd eladják ez egyik legfontosabb nemesi családnak, és ennyi.
Violet ebbe nem szándékozik beletörődni, és folyamatosan a szökésen agyal, mindemellett bekever a politika és egy (spoiler) rettentően felesleges, értelmetlen és elrontott szerelmi szál.

Nagyjából ennyi. És egészen biztos, hogy most nem leszek se kedves, se tapintatos, de azért várjátok ki a végét.
Először is: annyi elcsépelt elem van ebben a könyvben, hogy az fáj. Nagyon sokszor nem az a baj, hogy sablon - hanem az, hogy ezen a sablonon kívül nincs semmi. Kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy ha olvastad a Párválasztót és a Hervadást, akkor ezt is olvastad. Gyúrd össze a kettőt, és már meg is vagy.
A világa, első ránézésre érdekesnek tűnik, de amikor azt várná az ember, hogy ezt elkezdjük boncolgatni is, akkor nem történik semmi. Megragadunk egy alap, vázlatos szinten. Az ötlet jó, de a kivitelezés pocsék. Vannak itt társadalmi rétegek, és bejön a mágia is, látjuk az elnyomást, folyik az emberkereskedelem, és ez eddig még jó is, már kezdtem beleélni magam, hogy jön egy érdekes és új jövőkép, de aztán nem jött. Mint amikor már látod, hogy a jön a busz, már készíted a bérleted, majd lerobban, és ott marad örökre, száz méterre tőled. (Az elmúlt két hétben alig ment az agyamra a tömegközlekedés.) Igazából én ezt nem mondanám disztópiának, mégis mindenhol annak sorolják be. Szerintem akkor sem az, ugyanis az égvilágon semmit nem közöl arról, hogy a világ hogyan jutott oda, ahol éppen van és miért. Tudjuk, hogy jön a víz, meg hogy milyen ennek a területnek, vagy minek nevezzem a felépítése, de arról fogalmunk sincs, hogy hol van, vagy hogy nagyjából mekkora.
Aztán. Van X család az Ékkőben, de semmiképpen sem több mondjuk 100-nál, és minden családban maximum két gyerek lehet. Ennek ellenére évente körülbelül 200 lányt adnak el, és mindet meg is veszik. Akárhogy számolok, ez nem jön ki.
És nem ez az egyetlen logikai buktató, de végül is mindegyik elnézhető, ha az ember a történetre, meg egyebekre koncentrál.

A cselekmény egy része úgy-ahogy megáll a lábán. Néha egy kicsit untam, de igazából nem túl hosszú a könyv, és mivel már látjuk, hogy valami készül a háttérben az elnyomás ellen, ezzel a részével ki voltam békülve.

Ami kiverte a biztosítékot, az a szerelmi szálnak csúfolt valami.
Erről a könyvről már távolról ordít, hogy csak és kizárólag azért van benne szerelmi szál, mert a kedves írónő kötelező elemnek ítélte.
Innen üzenem, hogy nem volt az. Sőt. Ennél nagyjából bármi jobb lett volna.
Valamikor a könyv háromnegyede felé bejön Ash, akiről tudjuk, hogy rossz a sorsa, és valamiért természetesen első látásra egymásba szeretnek a főszereplőnkkel. De ezen kívül az égvilágon semmi nem derül ki róla, és az írónő még arra sem veszi a fáradságot, hogy kifejtse: most ebből tulajdonképpen hogy is lett kapcsolat? Hamu (Ash) persze ott van, és megbélyegeztük hősszerelmesnek, meg egyszer össze is fekszik Violet-tel, de ez minden.
Valaki legyen olyan kedves, és juttassa el a YA írok agyáig, hogy szerelmi szál nélkül is lehet ám jó könyvet írni, mert mostanában valahogy ezt egyik sem így gondolja. (Tisztelet a kivételnek).

És fáj a dolog, mert a könyvben egyébként vannak értelmes gondolatok. Elmélkedik egy kicsit az emberiségről, ahogyan azt egy disztópiától (vagy jelen esetben egy disztópiáak csófolt valamitől) elvárhatjuk, és felhozza a méltóság, az alapvető emberi büszkeség és tartás témáját. Annyira mélyen nem megy bele, de nekem ez is elég volt hozzá, hogy elkezdjen járni az agyam.
Voltak itt pozitívumok, és volt egy hangulata is.

Sokat gondolkodtam róla, hogy hova fusson ki ez a vélemény itt a vége felé. Mert élveztem az olvasást, függetlenül attól, hogy egy-két gyengébb pontja már-már felháborítóan rossz volt. Amolyan... kényelmes könyv. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni. Élvezi az ember olvasni, mert a főszereplő ölébe hullanak a tökéletes életkörülmények, de még mindig van oka lázadni, és meg is teszi. Párválasztó. Ugyanaz, vagy legalábbis hasonló az érzés, csak míg abban jó volt a szerelmi szál, és maga a világ is kidolgozottabb, itt kicsit olyan, mintha hanyag lenne az írónő.
Nem tudom azt mondani, hogy felesleges elolvasni, mert egy lazázós délutánon szerintem jól tud esni. Én a Moly-os vélemények alapján sokkal többet vártam tőle, és talán ez volt a legnagyobb baj.

A stílus, a fogalmazás nem túl nagy extra. A mágia használatának leírása nagyon tetszett, talán az a legjobban sikerült rész az egész könyvben, de egyébként inkább az átlagos kategóriába sorolnám.


Karakterek: 
Violetet tudtam kedvelni. Nem azt mondom, hogy mély nyomokat hagyott bennem, de nem kaptam tőle minden második oldalon idegbajt, és a körülményeket tekintetbe véve, ez már önmagában is egész jó.
Néha valóban túlzásba vitte a drámázást és a makacskodást, de tetszett, hogy sokszor tudta, hogy hol a határ. Ez az, amit a legtöbb hősnő az ehhez hasonló könyvekben képtelen felfogni: az erős akarat jó dolog - egy bizonyos pontig. Azon a ponton túl már ostobaság, és felesleges hisztéria.
A Tó Hercegnője volt még érdekes karakter. Merev és számító, de azért néha látjuk, hogy ő is emberből van. Örültem, hogy nem egy egyszerű zsarnok lett belőle, aki a velejéig gonosz és kész.
És itt jön a következő nagy probléma: el is fogytak az értékelhető szereplők. Garnet érdekes lehetne, de nagyon keveset kapunk belőle, pedig látszik, hogy van ott még valami. Hamu csak azért van, hogy legyen szerelmi szál, Raven pedig a megszokott legjobb barátnő szerepét tölti be, aki szintén csak azért van, hogy legyen.

Borító: 
Elmegy, bár az eredeti szerintem ezerszer jobb. A Maxim nem igazán van ott borítók terén. Valamennyire visszaadja a könyv hangulatát, de engem nem sikerült megnyernie.

Kedvenc idézet(ek): 
"Megpróbálom elképzelni, milyen lehet, ha a hangommal nem fejezhetném ki magam, és belém hasít a felismerés, hogy ma este pontosan ez történt velem. És egyáltalán nem volt az ínyemre."

"– A remény értékes dolog, nem? – mondja csendesen. – És mégsem méltányoljuk, amíg el nem veszítjük."

Rövid összefoglalás: 
Ha a Párválasztót, vagy a Hervadást olvastad, és tetszett(ek), akkor azt mondom, hogy egynek elmegy. Én jól éreztem magam olvasás közben, és bár nem lettem gazdagabb túl sok mindennel, volt egy kellemes délutánom.
Ha viszont ez alapján nem vonz annyira, mert te csak a mélyebb tartalmú könyveket szereted, akkor nyugodtan kihagyhatod, nem veszítesz sokat.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése