Nem kellett volna... book tag

(Először is, mint láthatjátok, megint változott a design. Az a retardált állatka ott oldalt Baróka, a Véleményikus Arcusz Pszicho-Zabálikusz, és mostantól az idők végezetéig a blog állandó lakója lesz. Sokat váltogattuk a designt, de erről a szokásról szándékozunk lemondani. Remélhetőleg össze is jön. )


Moly-on én amolyan csendes megfigyelő vagyok, nem szeretek beleszólni a dolgokba, és részt venni az ottani közösségi életben. Nem azért, mert nem tartom jó oldalnak sokkal többen írnak ott érthetően, mint Facebookon, ami nálam már jó pont, egyszerűen csak lusta vagyok. Nagyon ritkán lepötyögök egy rövid véleményt, néha beírom, hogy mit olvasok, de ennyi, és nem több. Inkább csak nézelődöm.
És a minap pont nézelődés közben akadtam rá egy tag-re, ami megtetszett. Ahogy elnéztem, blogos körökben annyira még nem terjedt el, inkább csak Moly-on töltötték ki.
Voltam olyan kis galád, és úgy döntöttem, és is kitöltöm, és hogy ne akadjon el ilyen magaslatokon az ügy, a végén tovább is küldöm. Csak hogy örüljetek nekem. A címemet hál' istennek úgysem tudjátok (annyian). 

Az az igazság, hogy ez pont egy olyan tag, amit remekül tele lehet pakolni YA könyvekkel, én pedig egy ideje elhatároztam, hogy ezen a blogon elsősorban ezekkel fogok foglalkozni. Szerintem a téma megérdemli a figyelmet, mert lehet benne igazi értékeket találni, csak egyelőre sajnos túlerőben vannak a fiatalokat szellemi fogyatékosnak tekintő, irodalmilag nem túl sokat érő... "könyvek". Na de ez a tag tökéletesen megfelel arra, hogy az ember rávilágítson a hibákra. És ebben nincs rosszindulat, ezek egyszerű észrevételek.
Jól van, esküszöm mára befejeztem a hegyi beszédet.

1. Nem kellett volna neki folytatás

Kiera Cass - A Párválasztó. 
Mármint még két sokadik folytatás.
Nemrég kifejtettem, hogy miért is bonyolult a kapcsolatom ezzel a sorozattal. Irodalmilag egyik részt sem tartom nagy durranásnak, és mégis nagyon szeretem az első három részt. A következő két részről igazából csak annyit szoktam mondani, hogy nem vagyok hajlandó elismerni a létjogosultságukat. Bár nem sokat érek vele, mert attól még van nekik.
A negyedik könyvben ismét egy Párválasztót követhetünk figyelemmel, azzal a különbséggel, hogy most a fiú a sok, és a lány az egy. A főszereplőket legszívesebben elástam volna a hátsó kertben, a régi karakterek pedig egyáltalán nem azok az emberek, akiket az első három részben megismertünk. A nevükön kívül semmiben nem hasonlítanak volt főszereplőinkre, szóval én innentől azt sem vagyok hajlandó elismerni, hogy ők azok. Egyszerűen messziről üvölt ezekről a könyvekről, hogy Kiera Cass szeretett volna még egy kis pénzt mindenféle megerőltető szellemi munka nélkül. Számomra ezek a részek nem léteznek, kész, téma lezárva.

2. Nem kellett volna több szemszög

Itt viszonylag nehéz volt választani, mert én szinte kivétel nélkül mindig örülök a több szemszögnek. Sokkal jobb, ha nem csak egy karakterhez tudunk közelebb kerülni, legalábbis nekem jobb, az biztos. Ha csak gy főszereplő szemszögén keresztül látunk mindent, akkor gyakorlatilag minden azon az egy szereplőn áll vagy bukik - ugyanis ha nem tudjuk megkedvelni, akkor az élmény nagy része odaveszett.
De akkor legyen Amy Kathleen Ryan - Ragyogás. Azóta sem bírtam rávenni magam a következő részre, pedig alapjában véve nem volt rossz. A gondok ott kezdődnek, hogy két szemszögünk van, és az egyik szereplőt egyenesen utáltam. A srác szerintem szimplán csak buta és befolyásolható. Tett jó dolgokat, de ez kevés. Az ő szála nélkül a történet fele olyan hosszú, és fele olyan idegesítő lett volna.

3. Nem kellett volna megváltoztatni a borítót a sorozat közepén

Miért, van olyan könyv ahol meg kellett volna? Az egy dolog, ha sikerül összehozni egy bűn ronda borítót, aztán később kiadják a sorozatot egy másikkal is, de a közepén szerintem felesleges variálni, és ezt általában azért a kiadók is tudják Magyarországon.
Szóval erre most egy példa sem ugrik be, amit viszont utálok, amikor egy filmből könyv készül, és máris megjelennek a filmes borítók. Főleg a Percy Jackson (1., 2., 3.) sorozatnál zavart, mivel köztudott, hogy Rick Riordan rettenetesen utálja a könyveiből készült filmeket, mégis kiadták filmes borítóval a második részt. És minden oka megvan rá, hogy utálja ezeket a... valamiket. Nem vagyok hajlandó filmnek hívni.

4. Nem kellett volna bele szerelmi háromszög

Sokak szerint bűnös élvezet, de én szeretem a szerelmi háromszögeket. Ez van.
Viszont azt is elismerem, hogy nagyon sok YA könyv (meg igazából nem YA könyv is) rettenetesen bánik vele, és sok esetben szimplán csak idegesítő.
Ami nekem egy tökéletes példa arra a "fújmenjinnen" szerelmi háromszögre, az Lauren Kate - Fallen című nemkönyve. Ebbe a könyvbe már csak azért se kellett volna szerelmi háromszög, mert szerény véleményem szerint ennek a könyvnek egyáltalán nem kéne léteznie. Az egész könyv olyan, mintha valaki, aki nagyon unatkozott, gyorsan begépelt volna egy rossz paródiát.
A szerelmi háromszög pedig csak azért van, hogy legyen, és mivel egyik srácról - de még a csajról se - tudunk semmit, ezért nem igazán tudjuk felfogni, ki miért szeret kit. Csak úgy van pár random hű-de-szeretem-ezt-meg-azt rész, és itt véget is ér a mutatvány.

5. Nem kellett volna a sorozat részévé tenni

Harry Potter és az elátkozott gyermek. Szerintem nem is a sorozat része, de rengetegen oda sorolják, és ez igazából zavar. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen mi a véleményem erről a könyvről, és igazából még most sem teljesen egyértelműen az érzéseim, de az már biztos, hogy nekem ez nem Harry Potter. A formájától teljesen függetlenül, egyszerűen nem illik bele ebbe az egészbe. Tudom, hogy ez színdarabnak készült, az eredeti hét könyv meg regénynek, de én nem is erről beszélek. Olyan, mintha Rowlingnak nem sok köze lenne hozzá, sok karakter nem úgy viselkedik benne, ahogy vártam volna tőle... egyszerűen csak nem kellett volna és kész. Értem én, hogy nehéz elengedni, de azért megoldható. Hagyjuk Ibolykát aludni.

6. Nem kellett volna függővéggel lezárni

Általában nem vagyok oda a függővégegért. Kicsit olyan, mintha az író félne tőle, hogy senki sem veszi meg a következő részt, ha nem dob be egy nyitott kérdést. Ha eleve nem tetszett a könyv, akkor teljes mértékben hidegen hagy, hogy függ e az a vég, avagy sem, de ha tetszett, akkor azért tudok kellemes idegrohamokat kapni.
Az is idegesítő, ha szépen felvezet valamit a könyv, de már az elejétől kezdve, aztán csak-azért-sem ad választ, az meg még idegesítőbb, ha az égvilágon minden lóg a levegőben, és itt a vége, fuss el véle, találkozunk a következő részben, kellemes várakozást.
A legjobban mégis az idegesít, amikor egy könyvnek függővége van - majd a következő rész magasról tesz az előzőekben kifejtett konfliktusra, egy legyintéssel elintézi, és éli világát, mit sem törődve vele, hogy te talán több mint egy évet rágódtál rajta, hogy ugyan hogyan tovább.
Ilyen volt Marie Lu - Született tehetség című könyve, meg ami utána jött. Imádom ezt a trilógiát, de ez a rész fájt. Kapunk egy jó kis hideg zuhanyt a második rész végén, senki sem tudja, hogy most hogyan tovább. És hogy folytatódik a harmadik? Hónapokkal később, mindenki éli életét, mintha az előbb még nem életbevágó kérdésekről lett volna szó. Igaz, foglalkozik ezekkel a dolgokkal a könyv, de egyáltalán nem olyan szinten, ahogyan azt az előző könyv vége megkövetelte volna.

7. Nem kellett volna csak egy szemszögből megírni

Leigh Bardugo - Árnyék és csont
Talán, de csak talán, az dobott volna a helyzeten, ha több a szemszög. Mivel a főszereplő nekem egyáltalán nem volt szimpatikus, de más szereplőket érdekesnek találtam, talán plusz egy-két szemszög segített volna. Nem csak ezzel voltak gondok, a fogalmazás is borzalmas, de egy jó karakter rengeteget tud javítani egy könyvön.

8. Nem kellett volna ekkora hype-ot keríteni köré

Most rettenetesen meglepő és kiszámíthatatlan leszek.
Stephenie Meyer - Alkonyat. (Remélem, mindenki hanyatt vágódott a meglepetéstől.)
A sorozatnak egyébként a második részét is végigszenvedtem, de hát ha az első körül nincs az a felhajtás, akkor a második talán meg sem jelenik, nem igaz?
Én már nagyjából mindent elmondtam erről a két részről, amit csak tudtam. Szerintem abban az időszakban, amikor ezekkel foglalkoztam, a kedves Stephenie Meyer megállás nélkül csuklott. Néha felhúztam magam, de azért párszor megfogalmaztam értelmesen is, mi a legnagyobb baj ezekkel a könyvekkel. Ha az Alkonyat csak egy egyszerű nagyon elrontott, semmilyen YA lenne, akkor igazából eléldegélnénk egymás mellett, de mivel ennél sokkal nagyobb problémák vannak vele, zavar az a nagy hype.
Ahhoz mindenesetre már hozzászoktam, hogy akárhányszor jelöl meg egy blogger valami poszt alatt, annak az Alkonyat a témája. Szeretlek titeket. Tényleg. Nagyon. 

9. Nem kellett volna más könyv hasonlójaként hivatkozni rá

Marie-Aude Murail - Oh, boy! Sokan hivatkoznak rá úgy, mint a Csillagainkban a hiba hasonlója, ami több szempontból is egy teljesen értelmetlen kijelentés. Egyrészt a Csillagainkban a hiba 12 évvel később jelent meg, mint ez a könyv. Másrészt pedig, ennek a könyvnek értelme is van.
Bocsánat.
Az összes hasonlóság, amit fel tudok fedezni, az az, hogy mindkét könyvben megjelenik a gyermekrák, de ennyi, és nem több. A Csillagainkban a hiba egy olyan valami, ami teljesen összezavarodva ugrál a lelki támasz és az elborzasztás között, elkeseredetten küzdve érte, hogy valaki figyeljen már rá. Véleményem szerint nem több, mint egy nagyon elrontott könyv, ami túlságosan felszínesen turkál bele egy nagyon is komoly témába, majd elgondolkodtatónak csúfolja magát. Látom benne a lehetőséget, de azt is látom, hogy John Green hol nyúlt félre végleg és visszavonhatatlanul.
Az Oh, boy! ezzel ellentétben egy szép, de szomorú történet, amiben bár pár dolog helyrejön a végére, megmutatja, hogy a teljes Happy End ritka, mint a fehér holló. Ebben a könyvben van minden, a főszereplő gyerekek és felnőtt bátyjuk folyton akadályokba ütköznek, de megtanulnak szeretni és összetartani, ami az ő helyzetükben elengedhetetlen. Mindkét könyvről írtam bővebben is, és szerintem ezek után az sem kérdés, én melyik elolvasását javaslom.

10. Nem kellett volna időt szánnom rá

Kezeket a magasba, aki azt hitte, hogy ide fogom írni az Alkonyatot! 
Azért ilyen is akad egy pár. Ha mást nem is, de legtöbbször azért egy-két tanulságot le tudok vonni azokból a könyvekből is, amik nem nyerték el a tetszésemet (mondjuk hogy olvassak fülszöveget, ne higgyem el, hogy egy könyv zseniális, attól még, hogy több ezer ember mondja, párnázzam ki a falat, stb.), viszont az is megesett már - nem is egyszer -, hogy az égvilágon semmi hasznom nem volt egy adott könyv végigszenvedéséből.
A lényeg, hogy több könyv is beillene ide, de aztán leszűkítettem a kört kettőre. Sokáig vacilláltam az Ikonok, és a Csitt, csitt között, és végül a másodikra esett a választásom. Az Ikonok egy tizedfokkal érdekesebb volt. Ezzel már majdnem kikerült a negatív számok halmazából.
A Csitt, csitt, megint csak egy olyan könyv, amit én már egyszer szétszedtem, és nem is kívánok többet foglalkozni vele. Tudom, hogy van még sok része, de nekem egy is bőven sok volt. Megint egy YA, ami nem szól az égvilágon semmiről, a karakterei semmilyen emberi tulajdonsággal nem rendelkeznek, a cselekménye lapos és ezer másik könyvben láttuk már. Untam, fizikailag sem voltam a toppon, de van egy olyan - mindenki döntse el, hogy szerinte jó, avagy rossz - szokásom, hogy nem hagyok félbe könyvet. Egyszerűen csak időpocsékolásnak érzem, ha így visszagondolok rá, mert semmit nem adott a rossz tapasztalaton kívül. Azt viszont pont többet, mint eleget.

A kihívottam pedig Christine K. Coldman, csak hogy érezze a szeretetem és a törődésem.
Illetve, ha valaki kedvet kapott, akkor nyugodtan töltse ki, senki nem tartja vissza.
Olvassatok sokat, nemsokára jelentkezünk, ugyanis már csak nyolc nap van hátra a blog első szülinapjáig!