Oldalszám: 536Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Storm
Fordító: Vallató Péter
ISBN: 9789633738320
Országos megjelenés: 2014.09.19
Termékkód: 6638
Fülszöveg:
Becca Chandler egyszer csak abban a helyzetben találja magát, hogy bármelyik fiút megszerezheti – bármelyiket, amelyiket nem akarja. Köszönhetően volt barátja hazug pletykáinak.
Egy este kimenti Chris Merricket az iskola parkolójában zajló verekedésből. Chris más. Egészen más: uralja a vizet –a testvérei pedig a tüzet, a levegőt és a földet. Erősek. Veszélyesek. Halál fiai.
És most, hogy ismeri az igazságot, Becca is.
Nehéz titkot tartani, ha az életed van veszélyben. Amikor megjelenik az iskolában Hunter, a titokzatos új fiú, és kiderül, hogy kivételes tehetsége van a rossz helyen a rossz időben lenni, Becca eleinte azt hiszi, bízhat benne. Ám Hunter hamarosan összecsap Chrisszel, és Becca már nem is tudja, ki rejtegeti a legveszélyesebb titkot.
Véleményem:
Megmondom őszintén, én féltem ettől a könyvtől. Sőt! Rettegtem.
Ennek pedig az az oka, hogy rengetegen hasonlították az Obszidiánhoz - ami nekem ugyan tetszett, de abszolút nem lett a kedvencem, inkább az "egynek jó volt" kategóriába raktam, és nem akartam egy ugyanolyan könyvet olvasni.
Na most, kövezzetek meg, de én azt mondom, hogy igen, hasonló, de van egy nagy különbség: ez sokkal, de sokkal jobb.
Oké, mielőtt minden Obszidián rajongó dühödt kommentelésbe kezd, vagy se szó, se beszéd faképnél hagy a véleményemmel együtt, hadd fejtsem ezt ki.
Már írtam a könyvről korábban, és nem győztem hangsúlyozni, hogy nincsenek problémáim a könyvvel, de nem is voltam teljesen megelégedve vele.
Míg az Obszidián természetfeletti része nem annyira tragikus, és szerény véleményem szerint csöppet kidolgozatlan (csak az első részről beszélek, lehet, hogy utána jobb lesz a helyzet, de most első részekről van szó. Csak nyugi :D ), addig a Storm ezen része meglehetősen drámai, és én elégedett voltam a kidolgozottság mértékével.
Míg az Obszidián Deamon Black-je egy átlagos bunkó karakter (semmi bajom ezekkel, csak hát nem ad pluszt), addig a Storm Chris Merrick-je egy komplex, szépen felépített karakter, akiről elég sok minden derül ki a történet során.
Míg az Obszidiánban Katyt nem kedveltem, addig... Nos, itt nincs mit mondani, mert Becca sem lett a szívem csücske, hogy szépen mondjam, de ő egy fokkal talán még mindig szimpatikusabb volt.
És végül, míg az Obszidián a szerelmi szálon, és az űrlény konfliktuson kívül nem ad semmi pluszt, addig a Storm nem kis drámát hoz össze csak így a háttérben.
Szóval, ebből elég világos, hogy számomra a Storm mérföldekkel jobb, és még talán a kedvenceim közé is bekerül, bár még nem született bennem egyértelmű döntés ezt illetően.És nem kell kiakadni, nem akarok én senkinek sem a lelkébe taposni, ez egy teljesen személyes vélemény, mindenki azt gondol, amit akar.
Na de akkor hagyjuk békén Obszidián barátunkat, elvégre nem ő a bejegyzés főszereplője, és hadd adjak egy részletesebb véleményt a Viharról.
Az már kiderült, hogy nagyon tetszett. Ennek igazából nem a cselekmény az oka, mert az elbukdácsol a maga útján, igazából néha izgalmas, de néha teljes mértékben a háttérbe szorul a lelki mizériák mellett. Van egy szerelmi háromszögünk, ahol egyedül a csajt tudtam volna megfojtani, vannak elementálaink, akik szerintem érdekesek voltak. Minden adott egy jó kis sztorihoz.
Engem mégsem ez fogott meg, hanem a karakterdráma, és a múlt. Kezdeném a múlttal, mert szerintem még fontosabb, mint a jelen.
A Merrick család története ugyanis egyáltalán nem egyszerű és nem is kellemes. Igazából az egész konfliktust valami valós dologgal is el tudnám képzelni, és ettől lesz igazán fájdalmas. Tragédia tragédia hátán, de a négy fiú ezek után sem állhat meg kipihenni az egészet, mert nem hagyják nyugodni őket.
A szerelmi háromszög... Hát. Hunert nekem egy darabig olyan volt, mint egy szobanövény. Csak úgy létezett, és ennyi. Mindig vártam tőle egy kicsit többet, és folyamatosan vártam, hogy kezdjen már magával valamit, ne csak adogassa a köveit, meg hasonlók. Ez a része a könyvnek egy tipikus példája annak, mikor az író nagyon halogatja egy nagy titok felfedését, és az olvasó egyszer csak elveszíti az érdeklődését a téma iránt. Talán ez a legnagyobb negatívuma az egésznek - Brigid Kemmerer pocsékul időzít. És nem az a baj, hogy túl gyorsan történnek dolgok, nem, pont az ellenkezője. Húzza-halassza itt a nagy igazságokat, végig érezteti, hogy figyelj, mert ezzel még itten kezdek ám valamit, aztán te meg egyszer csak azon kapod magad, hogy már magasról teszel az egészre, és mikor a végén minden kiderül, akkor csak rángatod a vállad, hogy ja hát igen, ez is volt.
A megfogalmazás jó, de nem egy Cassandra Clare. Egyszerű, néha, mikor az írónő látszólag megkeletkezik róla, hogy a szótár egészen sok szót tartalmaz, túlzottan is lebutult. De ez ritkán fordul elő, és legtöbbször azért tetszett.Karakterek:
Becca, takarodj. Na jó, ennyire nem utáltam, de nem is szerettem. Az elején még egészen szimpatikus volt, de aztán kijött rajta a hiszti, és menthetetlennek bizonyult. Én nem értem, hogy Chris miért akart annyira összejönni vele. Kell neki még egy ilyen probléma is, nem elég az, ami éppen van...? Én remekül meglettem volna Becca nélkül is, ez a nagy helyzet.
Christ nagyon szerettem, de ez most nem az a "beleszerettem egy könyvszereplőbe" helyzet, hanem egészen más. Kidolgozott, vannak érzései, vannak gondolatai, vannak elvei, és vannak hibái. Összességében azt lehet róla mondani, hogy emberi. Sokkal jobban szerettem az ő szemszögéből olvasni, és a szerelmi szál majdnem teljesen hidegen is hagyott, mert az ő családi drámája érdekelt. A legkisebb testvér, akinek ott van a három bátyja, meghaltak a szülei, és csak nézi, és próbálja megakadályozni, hogy a család maradéka is darabjaira hulljon.
Hunter, mint mondtam, nekem csak így volt és kész, nekem túl kevés volt az, amit megtudtunk róla, még a könyvvégi mindenfélék ellenére is.
Quinn hasonlóképp, ő csak egy ilyen "mert kellett oda" karakter. Csak az a különbség, hogy míg Hunter valamennyire érdekelt, Quinn egyáltalán nem.
A többi Merrick testvér viszont annál inkább. Főleg Gabriel és Micheal, főleg, hogy az előbbi lett az abszolút kedvencem a könyvből. Micheal konfliktusa egészen más, mint a testvéreié, ugyanis neki kellene egyfajta szülőnek lennie - csakhogy ez lehetetlen. Soha nem fognak rá úgy nézni, mint egy szülőre, épp ezért nem is mindenki hallgat rá. És ha nem mindenki hallgat rá, és bajba keverednek, akkor bizony elveszítheti a felügyeleti jogot. Ez egy olyan helyzet, ahol mindenkinek igaza van, de mégsem találnak megoldást. Gabriel az a karakter, akiben túl nagy az igazságérzet, és ebből nem egy problémája adódik, de szerencsére ott van neki Nick, aki legalább részben tud hatni rá.
A negatív figurák pedig negatívkodnak, a javuknak nincsen is más szerepe. Itt is inkább a múlt a fontos, mint a jelen.
Borító:
Bűn ronda. Bocsánat. De tényleg, nekem nagyon nem tetszik. Ha ezek a Merrick tesók akarnak lenni, hát... Nem azok. Én nem vagyok olyan, aki borító alapján választ, de azért egy szép darabon mégiscsak hamarabb megakad a szemem. Ezen biztosan nem akadt volna meg.
Kedvenc idézet:
"A folyosón kinyílt egy ajtó. Megjelent a szobában Gabriel ikertestvére, farmerben, pólóban, igen ingerült arccal.
– Ha azt akarod, hogy befejezzem a házidat, hát azt felejtsd el!
Azután észrevette a lányt.
– Visszajöttél?
– Aha. – Nickre, majd Gabrielre nézett: – Te csinálod a háziját?
– Csak a matekot. Jó, ha tízig el tud számolni!
– Egyig mindenképp el tudok! – Ezzel felmutatta középső ujját."
Rövid összefoglalás:
Ha nagyon nagy Obszidián fan vagy, akkor nem vagyok biztos benne, hogy tetszeni fog, mert talán felidegesítenek a hasonlóságok. És ha nem szereted a természetfeletti dolgokat, akkor biztos vagyok benne, hogy ez nem a te könyved, de minden más esetben ajánlom. Főleg az érzelmi része izgalmas, remekül el lett találva, szóval ha korszakalkotó cselekményre vársz, akkor ettől nem kapod meg, ettől függetlenül csak emiatt nem érdemes kihagyni.
Könyv trailer:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése