Sarah Fine - Sanctum

Oldalszám: 408
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Sanctum
Fordító: dr. Mátics Róbert
ISBN: 9789633739914
Országos megjelenés: 2014.11.18
Termékkód: 6718

Fülszöveg:

A tervem: bejutni a városba. Megtalálni Nadiát. Kijutni. Egyszerű.

Egy hete a tizenhét éves Lela Santos legjobb barátnője megölte magát. Ma, mivel a búcsúztatási szertartás félresiklott, Lela a paradicsomban találja magát, és egy óriási, elkerített várost néz a távolban – a poklot. Senki nem megy át saját jószántából az Öngyilkos Kapukon egy olyan helyre, amit beborít a sötétség, és hemzseg a lecsúszott teremtményektől. Lela azonban nem akárki. Ő eldöntötte, hogy megmenti legjobb barátnője lelkét, még akkor is, ha ezzel feláldozza örök, síron túli életét.

Miközben Lela megpróbálja megtalálni Nadiát, elfogják az Őrök, ezek az óriási, nem éppen emberi lények, akik a város sötét, végtelen utcáin járőröznek. Túlságosan is emberi vezetőjük, Malachi minden tekintetben különbözik tőlük, egyet kivéve: halálos hatékonyságát. Malachi tud valamit, amit Lela nem: a sötét város nem a legrosszabb hely, ahova kerülhet az ember…

Véleményem:
Háááát. Háát.
Na igen. Néhány órája fejeztem be a könyvet, és azóta nem sikerült eldöntenem, hogy tűrhető, vagy utálom. Attól függ. Ez nem egy olyan könyv, ami egyenletesen jó, vagy egyenletesen katasztrofális, hanem vannak benne jó részek, meg vannak benne olyanok, amiktől vertem a fejem a falba.

Na most, a fülszöveg alapján én valami sötét, szomorú, depressziós könyvet képzeltem el, nem egy nyálas love-sztorit. Nyilván a szerelem szinte minden könyvben jelen van, de azt gondoltam volna, hogy itt majd egy kicsit enyhébben... Vagy legalább normálisan megírva... De nem.
Azt hiszem, az utóbbi olvasmányaim túlontúl elkényeztettek (Hollófiúk, Hamis herceg, Rubinvörös, Skorpió vágta, stb...). Hozzászoktam, hogy kézbe veszek egy könyvet, gyorsan kiolvasom, beleszeretek, imádom, és ennyi. Ebből is látszik, hogy régen olvastam az Alkonyatot.

Szóval, van itt nekünk egy Lela, akinek tragikus múltja van (ami egyszerűen olyan tragikus, hogy már-már paródiaszerűen el van túlozva), és mikor végre valakit közel enged magához, az fogja magát, és öngyilkos lesz. Most mondjátok, hogy ez nem ironikus.
Na mindegy, szóval Lela tudja, hova kerülnek az öngyilkosok, mert egyszer majdnem ő is oda jutott, és az emlék folyton kísértette álmában. Mikor éppen nagyon szomorkodik, fogja magát, zuhan egyet, és meghal.
És ezt a részt akármennyire is komolyan akartam venni, akármennyire próbáltam beadni magamnak még az elején, hogy ez egy nagyon jó könyv, nevettem. Mindenki meghal, mert öngyilkos lesz, aztán a főszereplő meg egyszerűen véletlenül pont leesik egy szikláról, és véletlenül pont meghal ő is.
Oké, akkor ezen túllendültünk, főszereplőnk a Völgybe kerül, ami az aktuális mennyország, de ő elhatározza, hogy megkeresi barátnőjét, ezért átmegy az Öngyilkosok Kapuján. Itt nem kezelik túl kedvesen, de aztán összefut az Őrök kapitányával, Malachi-vel, aki persze álompasi, és persze azonnal megkedvelik egymást. És itt kezdődnek a bonyodalmak.

Oké, nem olyan vészes a helyzet. vannak itt jó dolgok is. Tetszett például, hogy Lela nem egy pasit hajkurászik, hanem a legjobb barátnője miatt megy a Pokolba. Ez jó lépés volt, és ezen kívül a világ alapjai sem rosszak. Egy érdekes elképzelés a halál utáni életről. Az öngyilkosok városkája szépen fel volt építve, ugyanakkor kevésnek is hatott. Úgy jött ki, mintha itt mindenki zombi módjára viselkedne, meg pluszba lenne néhány Őr és Mazikin, és ennyi. Pedig ha egy kicsit többet foglalkozna a könyv ezzel a világgal, és nem csak említés szintén tenné ezt, az sokat segítene rajta. Jó volt például ez a "mindent megszerezhetsz, csak soha nem lesz olyan jó, ahogy akartad" felállás.
Arról pedig, hogy mi van ezen a városon túl, messze túl keveset tudtunk meg.

Aztán, az is érdekes volt, ahogyan Ana és Malachi a múltjáról mesélt. Igen, ezek olyan helyzetek voltak, amelyekbe valószínűleg én sem húztam volna sokáig. Borzalmas volt belegondolni. Ehhez képest Lela kedves barátnője, Nadia kb. a semmiért lett öngyilkos. Nem értette, hogy Malachi hogy tudja megérteni. Ez egy elrontott dolog, mert a könyv alapján a lánynak tényleg semmi oka nem volt rá, hogy véget vessen az életének, Malachi mégis jön, hogy mert depresszió így meg úgy... Öregem, Auschwitz vs "engem senki sem szeret" szindróma. Azt hinné az ember, hogy aki ilyet él át, pont hogy nem érti meg, más egy ilyen "apró" dologért miért lesz öngyilkos. Ez, kedves írónő, a logika teljes hiánya.

A könyv legnagyobb gyengesége a love-sztori. Édes Istenem, gyere le, vagy én megyek fel.
Az egész sztori csöpög az erőltetett romantikától. Annyit rágódunk Lela múltján és ezzel kapcsolatban a Malachi-hoz fűződő kapcsolatán, hogy úgy az egyharmadánál szerettem volna földhöz vágni a könyvet. Csak azért nem tettem meg, mert könyvtári. Tipikusan az az elrontott románc, ami annyira de annyira valóságos akar lenni, hogy aztán ma lesz a két lábon járó borzalom. Ezt nem tudom másképp elmondani. És ez a szál háttérbe szorít mindent, aminek értelme is lenne.

Ott van még Lela múltja. Már említettem, hogy ez is el van túlozva egy cseppet. Nem mondom, hogy nem értettem, miért volt kész, és azt sem mondom, hogy ez a része nem valósághű, mert ilyen sajnos tényleg megesik, az a része hülyeség, hogy már nagyjából hét nevelőszülőnél volt. Hadd ábrándítsak ki mindenkit, az adoptálás nem egy ilyen katasztrofálisan borzalmas dolog, hanem általában pont hogy szerencsés. Ezt így a helyi árvaháztól nem egész egy utcányira remekül látom. Ha valakit elvisznek, akkor azt már nem viszik vissza, mint valami elromlott mosógépet. Mellesleg a nevelőszülőséghez rengeteg dolgon kell keresztül menni, nem engedik meg akárkinek.
Szóval, vannak szerencsétlen esetek, de ez már nevetségesen sok volt.

És még valami. Csak egy kérdés: Itt mindenki meg akar erőszakolni mindenkit? Már bocsánat, de komolyan ez megy. Én nem tudom, biztos érdekli a téma az írónőt. Itt ha valakit elkapnak, nem megölni akarják, hanem... Na igen. Értitek.

Karakterek:
Anyám borogass. Lela, utállak. Tudjátok, van az a helyzet, mikor gyűlölsz egy főszereplőt, és persze, hogy az egész könyv az ő szemszögéből íródott, mert miért is ne... Lela a múltjához képest is túlságosan sokat sajnálja magát (igazából szinte csak ezt csinálja az egész könyvben). Szörnyen bután tud viselkedni, nem gondolkodik, logikátlan, felelőtlen, meggondolatlan. Minden egyszerre, amitől falnak megyek.
És Nadiával is ez a helyzet. Értem én, hogy őt senki sem szereti, meg nem olyan, mint amit mutat a külvilágnak, de ez nem jelenti azt, hogy be kell drogoznia magát, aztán feldobni a talpát, mert neki olyan kedve van.
Malachit viszont kedveltem. Általában. Néha kicsit túl "lányosra" sikerült. De ezek már egészen elhanyagolható részletek.
Akit úgy igazán szerettem, az Ana volt. Végre valaki, aki teljesen ésszerű, de azért még mindig jószívű. Akárhányszor csak megjelent, úgy éreztem, mindenki másnak elment a józan esze, és csak ő tartja össze ezt az egész katyvaszt.
Egyébként szerintem túl kevés volt a karakter, és többségükben eléggé kétdimenziósak is.

Borító: 
Egyszer ránézek, és nem tetszik, egyszer ránézek, és tetszik. Igazából visszaadja a könyv hangulatát, arról meg nem tehet, hogy én nem szeretem az emberi képekkel díszített borítókat, szóval fogjuk rá, hogy jó.

Kedvenc idézet:
"– A kegyelem nem egy jog. A kegyelem ajándék valakitől valakinek. Nem lehet kiérdemelni."

Rövid összefoglalás: 
Kihagyható. Sajnálom, mert egyébként vannak benne nagyon jó ötletek, főleg a világában. De egyszerűen túlságosan csöpög az erőltetett romantikától, és a karakterek felét utáltam.