Az Ask-os névtelenről, a nyomozásról, és a blogger világról (off)

Lassan három éve, hogy blogolni kezdtem. Bekeveredtem a bloggerek világába mit kis láthatatlan kezdő, és nagyon sokáig az is maradtam. Néztem a híres blogok tündöklését, írtam, ismerkedtem. Felnéztem azokra a bloggerekre, akik jól írtak, kedvesek, mindenkivel elvannak, keményen dolgoznak és nem kezelik le azokat sem, akik csak most kezdték.
Aztán ez változott. A rendes profilomról áttértem blogger profilra, egyre többet ismerkedtem, a posztjaim nézettsége megugrott. Nem egy embert kiakasztottam a véleményemmel, de ez nem zavart, mert a legtöbben elfogadták, hogy mit gondolok. Jól éreztem magam. Még nem vagyok az az igazi "régi" blogger, aki évek óta ennek a világnak a része, sokszor még egészen kezdőnek érzem magam. Nem vagyok különösebben népszerű, egyszerűen csak el tudtam itt végre helyezkedni, és ez csodálatos érzés.

Aztán jött egy ask-os névtelen, és belerondított a képbe. Eleinte nem zavart, aztán már egyre jobban. Egy ideig nem foglalkoztam vele, bár már ekkor is rosszul esett. Aztán próbálkoztam ellene egy kampánnyal, de nem igazán terjedt el, és nem segített a helyzeten.
Végül Petra Kovács nyomozásba kezdett, és én csatlakoztam hozzá.
Hülyeség volt és gyerekes? Talán. Gondoltam én valaha, hogy az egyik nagyobb blogger-vitánál én leszek az egyik főbb résztvevő? Soha. Nem is akartam soha, élveztem, hogy olvasnak, de nem akartam különösebben feltűnő lenni.
De így lett, és akármennyire is akarom, nem tudom visszacsinálni.

Mondják sokan, hogy nem kellett volna egyáltalán foglalkozni vele. De. Ha nem is válaszolok a kérdéseire, nem tudom figyelmen kívül hagyni. Sajnálom, akkor gyerekes vagyok és túl érzékeny, de nekem akkor is fáj ezeket olvasni, mert pontosan azokat írta le, amikkel a legnagyobbakat tudott ütni. Sajnálom, ilyen vagyok, én nem tudtam elnézni afölött sem, hogy másokat bántanak.
Ezért fordítottam rá annyi időt, amennyit.

Ettől függetlenül nem volt igazam. Butaság volt az egész, mert ha leleplezzük, biztos, hogy lesznek olyanok, akik letámadják, ezt pedig nem kívánom senkinek. Ebbe eleinte nem gondoltam bele, túl nagy volt a lelkesedés.

Mikor kiírtam, hogy mi nem akarunk rosszat, akkor jött csak a java. Sok komment arról, hogy miért ne csináljuk. Én persze felhúztam magam, mert ez szíven ütött. Csak az volt bennem, hogy jót akartunk, és ennyien nem vették ezt észre. Nem konkrét emberek bántottak meg, hanem minden kommentben csak egy-két elejtett szó, ami azt az összhatást keltette bennem, hogy mindenki rám haragszik.

És túlreagáltam. Nem kellett volna. Mert teljesen jogosan írtátok, amit írtatok. Nem bírtam elég higgadt maradni, és azt mondani, hogy oké, nem érdekel a névtelen, nem figyelek rá és kész. Nem tudtam, és ezt szégyellem.
Sajnálom, hogy ezt okoztam, nagyon-nagyon remélem, hogy nem bántottam meg senkit, ha pedig mégis, akkor bocsánatot kérek.

Tudom magamról, hogy túl nagy a szám, tudom magamról, hogy túl heves vagyok, képes vagyok túlreagálni a dolgokat és túl sok mindenen megsértődni. Ezen igyekszem javítani. Nem megy egyik napról a másikra, de ez egy olyan eset, amiből tanultam és remélem, hogy ezért a nyomozósdiért nem fogtok elítélni, mert szörnyen szégyellem. Csak azt kérem, hogy ezt higgyétek el nekem, semmi mást.

Kedves Névtelen!
Csak annyit szeretnék mondani, hogy tudjuk, ki vagy. Mi ketten. Nem tudom, Petra mit tervez, de én nem foglak elárulni senkinek. Lásd, hogy felnőttebb vagyok ennél. Megkérhetnélek, hogy hagyd abba, amit csinálsz, de minek? Ha akarod, folytatod, ha nem akarod, akkor nem.
De én sajnállak. Nem a mostani énedet, hanem a későbbit. Azt, aki majd visszagondol fiatalabb önmagára, és ott lesz neki ez az emlék. Mert akkor nagyon nem leszel rá büszke, szégyellni fogod, és ezért sajnállak.
Nem értelek. Én láttam a kommenteket, amik nekem szóltak, vagy épp rólam szóltak, és iszonyatosan rosszul éreztem magam. Nem értem, hogy te miért nem. Kérlek, nézz magadba! Később saját magad miatt fogod bánni ezt az egészet, és ezt nem kívánom neked. Mindenki követ el hibát, és még változtathatsz.

Őszinte leszek: tegnap még azon voltam, hogy szüneteltetem a bloggerkedést, amíg ez elfelejtődik. De aztán rájöttem, hogy ezzel saját magamat írnám le. Mert nem megfutamodni meg megsértődni akarok, hanem "kiállni" a bloggerek elé, és elismerni, hogy hibáztam. Mert ez sokkal többet ér, és mindig is felnéztem azokra, akik meg tudják tenni. Hát most megtettem én is. Még egyszer sajnálom, hogy ennyire túldramatizáltam az egészet.
Szeretem a bloggereket. Szeretem, hogy itt annyi intelligens, őszinte ember van. Annyi egyéniség. Ha nem térítetek észhez, talán nagy baromságot csináltam volna (akarom mondani, még nagyobbat). Ezt a közösséget semmire sem cserélném le, nélkületek fele ennyit sem fejlődtem volna az évek alatt, és most nem tartanék itt. Külön bocsánatkéréssel tartozom a következő bloggereknek: Nevra Wright, Kamilla Horváth, Sky Jensen. Köszönöm, hogy kiálltatok az igazatok mellett, és sajnálom, hogy nem tudtam elsőre hallgatni rátok. Nagyon remélem, hogy meg tudtok nekem bocsájtani. 

Szóval, a lényeg az, hogy szeretek itt lenni, mind csúcsok vagytok, mind egyéniségek és köszönök mindent. 

Lelkizés vége, jön vissza a zakkant énem, mert már nekem is elegem van magamból, és remélem, ezzel lezárhatjuk, és indíthatunk tiszta lappal. :)

Giger