Leiner Laura - A Szent Johanna gimi 1. - Kezdet

Oldalszám: 386
Kiadó: Ciceró
ISBN: 9789635397006
Országos megjelenés: 2010.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg (vagy valami olyasmi):
Egy sorozat a való életről
Egy sorozat, amely itt és most játszódik
Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások

A történet rólad is szól!

Véleményem: 
Mindig megfogadom, hogy nem olvasok el több olyan könyvet, amit mások akarnak rám erőszakolni, és tudom, hogy úgyse fog tetszeni, aztán ez mindig megdől.
Tulajdonképpen nem is tudom, hogy van-e értelme újra kijelentenem, hogy mostantól ilyet nem játszunk, mert a vége úgyis az lesz, hogy játszunk.

Kérdés: Miért nem akartam elolvasni ezt a könyvet?
Mert látatlanban is úgy gondoltam, hogy ez egy olyan sorozat, ami bizonyos embereknek és az életük bizonyos szakaszában jó lehet, de ezt leszámítva nincs benne semmi olyan nagyon zseniális elem, amitől az ember hanyatt vágja magát.
A problémák ott kezdődnek, hogy én nem vagyok olyan ember, vagy ha mégis, akkor ezen az időszakon már rég túljutottam.

Mi a Szent Johanna gimi?
Egy meglehetősen semmilyen, gimnazista lány nem túl kreatívan megfogalmazott naplója. Legalábbis az első rész ennyi, és semmi több.
Hogy később mi lesz, azt nem tudom, de nem is szándékozom kideríteni.

Az első szó, ami eszembe jut, hogyha rágondolok, az az "unalom". Történt bármi említésre méltó? Nem. Oké, ezt önmagában még képes vagyok elengedni, ugyanis ez egy gimis napló, nyilván nem epikus fantasy csatákra kell számítani, vérrel, kegyetlenséggel, halállal és hasonlókkal. (De tagadhatatlan, hogy feldobnák a helyzetet.)
Az igazság az, hogy az alapötlet nem rossz. Sőt. Kimondottan jó. Kell egy olyan gimis történet, ami nem a megszokott sablon, hanem őszintén beszél egy átlagos kamasz érzéseiről... De a kivitelezéssel már vannak gondok.
Látom a jó szándékot, és azt is, hogy ez az egész nem lenne hülyeség, de egy-két rész olyan szinten kiakasztott, hogy azt majdnem a könyv bánta. (Csak hát Lucia valószínűleg rövidesen véget vetne az életemnek, meg egyébként sem bántanék kölcsön könyvet.)
Ez a menő/ciki/nyomi dolog legalább segített, hogy a vérnyomáson ha csak rövid időre is, de normális legyen, és ne vészesen alacsony.
Ilyenkor azért hálát adok az alacsony vérnyomásomért, mert az sem ért meg, ha valamitől a kétszeresére ugrik.

Komolyra fordítva a szót, tényleg felháborított. Hogy egy kamasz valóban gondol-e ilyeneket? Igen. De nem arra kéne biztatni, hogy folytassa csak, és törekedjen arra, hogy "menő" meg "kúl" legyen, hanem arra, hogy alakítsa ki a saját személyiségét, és magasról tegyen rá, hogy a tömeg szerint mi a "ciki". Ha te kilencedikben Johnny Depp pulcsiban akarsz járni, akkor járj. Azért teszel vagy nem teszel valamit, mert neked úgy jó, nem azért, mert mások szerint az a menő vagy ciki. Lehet, hogy a sorozat többi részében mindez változik, de szerintem üzenet terén minden könyvnek meg kell állnia a helyét, egyesével is. Attól még, hogy valami sorozat, az nem jelenti azt, hogy külön-külön lehetnek a részek baromságok. De hát embere válogatja.

A másik: barátok.
Fogalomzavar. De súlyos. Reni úgy dobálózik ezzel a kifejezéssel, mintha egyáltalán nem tudná, mit jelent. Valószínűleg így is van.
Idegesen ugyanis nem lesznek néhány röpke hónap alatt a világ legjobb barátai. Elkezdhet kialakulni egy kapcsolat, és érezhetik már ekkor, hogy ez komolyabb lesz, mint egy laza osztálytárs-osztálytárs kapcsolat, de ez még mindig nem az, amiről Reni beszél. Egy igazán szoros barátsághoz sok mindent kell átélni közösen. Tudnod kell, hogy milyen a másik a jó és rossz pillanataiban, és ezt csak úgy derítheted ki, ha a saját bőrödön tapasztalod meg.
Mellesleg Reni lazán panaszkodik meg lelkendezik Virágnak Cortezről, de Virág egyszer sem mutatja, hogy ő is hajlamos lenne megnyílni. Arnoldot pedig látszólag csak azért "tartja" (erre nincs jobb szó), mert okos, és így van kivel dumálni a könyvekről.

A Cortezzel való "kapcsolatáról" meg inkább ne is beszéljünk. Persze, aranyos tini-szerelem, meg minden ami kell, de semmi komoly.
A gondok ott kezdődnek, hogy jelenleg az egyetlen ok, amiért Reni elvileg "szerelmes" (bár ez inkább csak rajongás), az az, hogy a srác menő.
Ha még egyszer meglátom ezt a szót valahol, sírva fakadok.

A szülők meg már megint egy másik kategória. Ez a rész annyira nem volt vészes, de azért vártam, hogy legalább egyszer ki legyen mondva, hogy könyvekből gyereket nevelni nem egészen normális dolog.

A nyelvezetről és az írásmódról csak annyit: miért?
Értem én, hogy napló formátum, meg egyebek, de ez elvileg akkor is egy könyv. Persze. Legyenek benne olyan elemek, amiktől néha úgy érezhetem, hogy ez egy napló, és nem csak egy sima regény. De attól még lehet ám normálisan fogalmazni.
Minden második szó a "mindegy", de azért "jaj" is akad bőven. A mosolygós és szomorú smileykat pedig szerintem igazán lehetett volna hanyagolni. Napló, nem napló, ilyen szempontból szerintem mindegy. Embere válogatja, de én így gondolom, egy nyomtatásban kiadott könyvtől már elvárható, hogy irodalmilag érjen is valamit.

A legnagyobb probléma az, hogy ez lehetne jó még így is - amennyiben valaki közölné a fiatal olvasókkal, hogy az, amit Reni gondol és csinál, ugyan gyakori és átlagos a kamaszok között, nem követendő példa. Erre egy tizenegy éves olvasó nem feltétlenül jön rá magától.
És a legnagyobb baj az, hogy Leiner Laura szerintem nem gondolja úgy, hogy amit írt, az nem követendő példa. Legalábbis nekem nem úgy jött le, de hogy pontosan mit gondolt, azt csak ő tudja.

Ugyanakkor nem tudom azt mondani, hogy veszett ügy. Nagy bűnei nincsenek, és még mindig sokkal, de sokkal közelebb áll a fiatal lányok lelki világához, mint sok hasonló témájú iromány. Nem kötném korhoz, mert szerintem az érettségi szintet sem lehet korhoz kötni, ráadásul itt az is közbeszól, hogy ki milyen személyiség. Én például annyira távol állok ettől az egésztől, hogy valószínűleg sosem vált volna a kedvencemmé. Ahány ember, annyi vélemény és ízlés.

Karakterek:
Renit egyszerűen nem bírtam megkedvelni. Szerintem nincs egyénisége, a gondolataitól meg hülyét kaptam, de ezt már fent kifejtettem. Egyelőre minden, csak nem pozitív példa. De hát mindenki változhat.
Virág már egy kicsit más, bár semmit nem tudunk meg róla, azon kívül, hogy kiért rajong, és hogy az elvált szülei folyton versengenek. És hogy emós. Ennek javarészt az az oka, hogy Renit sem érdekei túlságosan a többi részlet. Ennek ellenére még így is messziről ordít, hogy egyedibb, mint Reni.
Arnold volt talán a legkidolgozottabb mind közül, de ez nem az ő dicsősége, hanem a többiek szégyene. Van egyénisége és gyakorlatilag lehetetlen megingatni, amit kedves főhősünk is elleshetne tőle.
Cortez csak úgy van, fogalmam sincs, mit mondjak róla.
Kinga érdekesebb volt, de szintén nem kapott túl sok tulajdonságot.
A többiek meg elég gyakran összeolvadnak egy nagy pacává. Mindenkinek van egy darab jellemzője, és akkor már örüljenek maguknak, hogy ennyit kaptak. Értem én, hogy rövid a könyv ahhoz, hogy ennyi szereplőt bemutasson, de akkor nem is kell erőltetni. Ha a fontosokra fókuszált volna, a többieket meg hagyja pihengetni a sarokban, az sokkal eredményesebb lett volna.

A borítót és a kedvenc idézeteket inkább hanyagoljuk.

Rövid összefoglalás: 
Nem tudom azt mondani, hogy nem ajánlom, de azt sem, hogy igen. Annyit tudok tanácsolni, hogy aki beleolvas az idézetekbe Moly-on, és az alapján úgy érzi, hogy ez már nem neki való, mert kinőtt belőle, akkor inkább hagyja is békén. Megvan az a helyzet, amikor tetszhet, de ha ennek éppen nincsenek meg a feltételei, akkor feleslegesen fárasztja magát az ember.

Maggie Stiefvater - Sinner

Oldalszám: 384
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Sinner
Fordító: Szabó Krisztina
ISBN: 9789633992821
Országos megjelenés: 2015.05.29
Moly.hu: XXX

Fülszöveg: 
meglelt
Cole St. Clair csak és kizárólag azért jött Kaliforniába, hogy visszaszerezze Isabel Culpepert. A lány Cole tönkrement, üres élete elől menekült, amivel csak még inkább tönkretette és kiürítette azt. Cole nem csak akarja Isabelt. Szüksége van rá.
elvesztett
Isabel próbál új életet kezdeni Los Angelesben. De nem igazán megy neki. Épp olyan jó ebben a színjátékban, mint az összes többi színészkedő ember… de mégis, mi értelme folytatni? Mit nyerhet mindezzel?
bűnös
Úgy tűnik, Cole és Isabel múltjának sosem volt jövője. Ugyanolyan könnyedén képesek megmenteni egymást, mint széttépni a másikat. Az egyetlen dolog, ami biztos: nem engedhetik el egymást.


Véleményem:
Ezzel a könyvvel bezárólag elolvastam az összes magyarul is megjelent YA könyvet, amit Maggie Stiefvater írt, és ez azért szomorú, mert szívesen olvasnék még. (Persze lesz is, csak ki tudja, mikor.)
Továbbra is állítom, hogy ő a kedvenc YA szerzőm, és nem azért, mert nem olvastam már jobb könyvet, mint az ő legjobb könyve, hanem azért, mert minden művét imádom.
De azt hiszem, már elég szerelmes levelet írtam neki a blogon, szóval ugorjunk.

Ez a rész már nem Grace és Sam történetével foglalkozik, hiszen azt lezártuk, hanem azt meséli el, hogy mi történt a Forever utolsó sorai után a másik szerelmes párunkkal. Cole és Isabel mindketten Kaliforniában vannak. Cole közölte a világgal, hogy él és visszatér, jelentkezik egy valóságshowba, ahol figyelemmel kísérik új lemeze felvételét. A célja persze az, hogy Isabellel közelebb kerüljenek egymáshoz, és végre ők is megtalálják a szerelmet.

Na most. Ennek a könyvnek igen kevés köze van az első három részhez. Még mindig a Mercy Falls farkasai sorozat része, de már csak egy farkassal foglalkozunk, és az ő szempontjából sem fontos elem, hogy csak félig ember. Nekem azért hiányzott belőle a fantasys rész. Szerintem Maggie ilyen téren rettenetesen kreatív, és nem egyszer fordult már elő, hogy úgy éreztem, pontosan azt írja le, amit olvasni akarok. Ezért most nem voltam odáig a boldogságtól, hogy bár még mindig egy farkasokkal teli világban vagyunk, már nemigen törődünk velük. Cole néha átváltozik, de annak teljesen más a jelentősége.

Ezt egy idő után el tudtam engedni, de azért tényleg hiányoltam.
Viszont van helyette nekünk egy szerelmi történet, amit imádtam. Grace és Sam párosa örökké megmaradó nyomot hagyott bennem, mert egy mintakapcsolat, ami ráadásul a valóságban is megtörténhet, és nem az "álmodik a nyomor" kategóriába esik.
Cole és Isabel kapcsolata pedig az a kapcsolat, amiben több a buktató, mint azt egy normál ember el tudná képzelni, és sokan a helyükbe már rég feladták volna, ők mégis kitartanak és egy pár lesznek. Egyikük sem egyszerű eset, Cole konkrétan drogos volt, Isabel pedig a sorozat elején az a tipikus lány, akit valójában mindenki utál a suliban, mert elkényeztetett és lekezelő, de azért mindig vannak, akik körülrajongják. És a történet végére nem két teljesen másmilyen ember van előttünk. Mindketten azok, akik eddig is voltak, csak sok szempontból fejlődtek.

Tulajdonképpen néha ők is majdnem feladják. Vannak nehéz pillanataik és ilyenkor nem egyszer éreztem azt, hogy itt akár vége is lehet, de aztán mégis visszatáncoltak. Kettejük közül talán még mindig Cole a ragaszkodóbb, de azért amikor érzi, hogy akár tényleg véglegesen elveszítheti Cole-t, akkor Isabel is tud alakítani. Nem mondom, hogy ez a legzseniálisabb szerelmi szál, amit Maggie Stiefvater valaha előadott, de azért én nagyon szerettem. Egyértelműen lejön belőle Cole erőlködésén keresztül, hogy a szerelemért - vagy akár másfajta szeretetért - az ember képes fejlődni. Képesek vagyunk kigyógyulni akár egy erős függőségből is, amennyiben az a cél, hogy együtt lehessünk valakivel, akit ténylegesen szeretünk. És legyőzhetjük a félelmeinket is - Isabel ugyanis fél, hogy Cole visszaesik, és akkor épp hogy kap végre egy kis valódi szeretetet és törődést, már el is felejtheti. Sok az akadály, és ezek mind emberi dolgok, de épp ettől lesz szép.

A cselekmény igazából ezen kívül nem sok mindent csinál. Szépen lassan halad előre, de olyan nagyon izgalmas dolgok a szerelmi szálon kívül nem történnek. Persze ilyen szereplőkkel azért nem olyan egyszerű az élet, és Cole körül is történnek dolgok most, hogy kegyeskedett életjelet adni, de ezeknek a dolgoknak a nagy része csak mellékes.

Ami érdekes volt még, az Cole élete, mint híresség. Gyakran látni olyat filmekben és könyvekben is, hogy egy világsztár magasról tesz rá, hogy ő híres. Cole nem ilyen. Ő élvezi azt, hogy a figyelem középpontjában lehet, még ha nem is mindig arra vágyik, hogy legyenek, akik körülrajongják. Persze kell neki a magánélet, de igenis szereti azt, amikor a színpadon áll, és egy komplett tömeg ugrál tőle pár lépésre. Maggie szerintem nagyon jól írta meg ezt a részt, nekem tetszett.

Az írásmódja a szokásos, és imádom. Cole miatt sokkal több volt a poén, mint a legtöbb könyvében, és ez jót tett neki. Érdekes és vicces egy ilyen ember gondolatait olvasni.

Karakterek:
Cole hatalmas kedvencem lett már a sorozat második részében, és ebben igazából csak még biztosabb lettem. És nem csak a sorozatban kedvenc, hanem úgy egyébként is. Ez a srác volt már minden, amire a legtöbben azt mondják, hogy elrettentő példa, mégis képes volt fejlődni. Leállt a drogokkal, leállt az ivással, elkezdett másokkal is törődni saját magán kívül, mindezt önerőből, bármiféle támogatás nélkül. Cole az az elvont zseni, aki egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával, ezért nekiállt romba dönteni a saját életét, majd egyedül talpra állt. Ugyanúgy tud rettenetesen vicces lenni, mint elgondolkodtató, és én nem tudom nem imádni.
Isabel már nem ekkora kedvenc, de azért még szeretem. Megmondom őszintén, én az előző könyvekben egy kicsit jobban kedveltem. Értem, hogy nehéz időszakon ment át, és fél megbízni Cole-ban, de azért néha már sok volt. Mindenesetre az nagyon tetszett az kis INTP lelkemnek, hogy konkrétan lazán meglenne anélkül, hogy emberek közé menjen, és körülbelül mindenkit utál. Jó ilyen karakterek szemszögéből is olvasni.
Akiről egy kicsit többet olvastam volna, az Sofia. Szintén érdekes karakter. Félénk, de nem úgy, ahogy sok sablonos női főszereplő, hanem úgy, hogy senkihez nem mer hozzászólni, és azon is agyonstresszeli magát, hogy a rokonainak megfeleljen. Kíváncsi lennék, hogy hogyan alakul az élete.
Leont és Jeremyt is nagyon megkedveltem. Leon egy merev sofőr, akiből aztán Cole egy meglehetősen laza férfit csinál, aki élvezi az életet. Nem változtatja meg, csak eléri, hogy el tudja engedni magát, és keresse a jó dolgokat. Jeremy egyszerűen csak jófej, és szerintem jót tett Cole-nak, hogy ott volt mellette.

Borító: 
Rettentessen zavar, hogy bár hasonló a stílusa a többiéhez, még sem passzol hozzájuk eléggé. Legalább a gerince lehetne olyan, mint az első háromnak, mert így egyszerűen nem mutat olyan jól a polcon.
Ettől függetlenül azért tetszik, még ha nem is annyira, mint a többi.

Kedvenc idézet(ek): 
"Iszonyatosan feldühít, amikor valaki úgy csinál, mintha a józan paraszti ész valamiféle varázserő lenne. Mert ha ez tényleg így van, akkor én vagyok a legvarázslatosabb teremtmény az egész földkerekségen."

"Hogy mit nem mondanak el a vérfarkaslétről?
Senki sem mondja el, hogy az embernek egy túl szűk, szivárványszínű koponyákkal mintázott leggingsben kell majd kirohannia egy égő épületből, csak hogy ne keveredjen gyújtogatás gyanújába. Azt, hogy amikor a kocsijához rohan, nem emlékszik rá, hogy a slusszkulcsot egy cserepes növény tövébe hajította, ami az általa leégetett épület előtt állt, és hogy vissza kell majd térnie a tett helyszínére, mégpedig olyan észrevétlenül, ahogyan arra egy háromnegyed részben már felnőtt, nagyon is csillogó leggingst viselő férfi képes. De mindezt még az előtt, hogy valaki megtalálja a személyes tárgyait, és esetleg „bizonyíték” címszó alatt elzárja.
Senki sem mondja el, hogy amikor kecsesen és méltóságteljesen letérdel, hogy visszaszerezze a kocsikulcsot, a fényes leggings szétszakad: bokától egészen isten ajándékáig.
Egy konkrét kérdés hallatán azt azért valószínűleg megemlítenék, hogy tilos nyilvánosan meztelenkedni.
De azt nem, hogy mennyire fárasztó a zsaruk elől menekülni, amikor valaki rövid idő leforgása alatt két fajhoz is tartozott, odarohant a kocsijához, aztán vissza a tett helyszínére."

"Az én véleményem a következő: a végzet egy lusta disznó, és én a továbbiakban nem foglalkozom vele."

Rövid összefoglalás: 
Nagyon örülök, hogy Cole és Isabel is kaptak egy jó lezárást. Az az igazság, hogy szerintem az is simán elolvashatja, aki amúgy a sorozatot nem ismeri, mert nem igazán van visszautalgatás. Nem mondom, hogy a legjobb, amit Maggie valaha kiadott a kezéből, de nekem még így is tetszik, és aki szereti a stílusát, annak szintén fog. Főleg olyanoknak ajánlom, akik erős karaktereket keresnek.