Stephenie Meyer - Alkonyat

Oldalszám: Nem mindegy? Túl sok.
Kötéstípus: Szerencsére nem viszi ki az ablakot, az a lényeg.
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft. - Szégyen, hogy kiadták.
Eredeti cím: Twilight
Fordító: Rakovszky Zsuzsa - Részvétem.
ISBN: Úgysem akarsz rákeresni
Országos megjelenés: Akarom mondani, a pokol kapujának megnyitása: 2008.08.15 
Termékkód: Mindek, úgysem akarod megvenni

Fülszöveg:

Nem másolom be, úgysincs köze a könyvhöz. De tényleg nincs. Még véletlenül értelmes, érzésekkel rendelkező személynek állítaná be Bellát, és becsapni az embereket csúnya dolog. Bezony. 

Figyelem! 
A bejegyzést rajongóknak egyáltalán nem ajánlom! Csak saját felelősségre, és ne mondja senki, hogy én nem figyelmeztettem. Köszönöm.

Én igazán nem tudom, mi vett rá, hogy kézbe vegyem ezt a förtelmet. Akárhonnan nézem az ügyet, mindig oda jutok, hogy mazochista vagyok. Azt hiszem, ez egy olyan tény, amit el kell fogadnom. Hát, ha valamire, akkor arra jó volt ez a könyv, hogy ezt tudassa velem. Meg, tulajdonképpen ajtótámasznak is jó. Meg remekül megfelel gyújtósnak… Fával fűtünk, ilyesmik… Értitek ti.

De most komolyra fordítva a szót, én ebből tényleg egy normális, átlagos értékelést akartam összehozni, de aztán rájöttem, hogy nem megy. Semmit sem tudnék „egyszerű, semleges véleménynek” beadni, ami csöpög a gyűlölettől.

Szóval, a vége az lett, hogy csak leírtam, amit gondolok erről a könyvről. Mondhatnám, hogy nem éreztem csodálatos kárörömöt minden egyes becsmérlő szónál, amit leírtam. Mondhatnám, de hazudni nem szeretek.

Kezdjük ott, hogy történet. Hát, van egy lány (egy elképzelhetetlenül, fokozhatatlanul, az olvasó szempontjából már-már kegyetlenül idegesítő lány), aki elköltözik az apjához egy eldugott mini-városba, ahol soha nem süt a nap. A szüleit mellesleg, kínzó belső monológjaiban a keresztnevén szólítja, amiért vertem a fejem a falba (pedig az övét szívesebben használtam volna ily célokra). Itt, ebben az eldugott kis városban megismerkedik Edward-dal, aki csillámpóni (nem vagyok hajlandó vámpírnak hívni), villámsebességgel egymásba szeretnek, Bella felfogja, mi Edward, aztán ezen szenvednek egy ideig, meg mondogatják, hogy mennyire nagyon oda-meg vissza vannak a másikért, aztán jön egy rakat másik vámpír (nem, nem vámpír), az egyiknek támad egy ötlete, miszerint Bella remek illatosító lenne a kocsijába, és elhatározza, hogy levadássza. Mert hogy ő nem vega – ez is mekkora eszement zagyvaság már. Akkor ott lesz egy „izgalmakkal teli jelenetsor”, amibe majd’ belealudtam, aztán Bella és Edward szenvednek még egy darabig ezen a csillámpóni témán, és vége.

És ezt halál komolyan mondom. Semmi más nem történik a könyvben. Az írónő (vagy mi a szösz, nevezzük inkább unatkozó emberkének, aki ért a néphülyítéshez) folyamatosan maga ellen beszél. Először előadja, hogy Bella milyen antiszociális, meg hogy az egyetlen barátja az anyja, aztán meg a következő oldalon mindenki körülrajongja, meg egyből hárman szeretnek bele (és ebbe még Edward-ot bele sem számoltam!). Aztán, a könyv olyan tud lenni, mint egy beszélgetés, amit két olyan ember folytat, akik csak felszínesen ismerik egymást. Kifogy a témából, és elkezd dumálni az időjárásról! Minden egyes oldalon minimum egy nyamvadt leírást kapunk az aznapi időjárás aktuális állapotáról. Még csak nem is érdekes, vagy változatos téma, mert az esetek kilencven százalékában esik az eső!

És ha már írás. Meyer fogalmazásán kínosan egyértelműen látszik, hogy nagyon próbálkozik – és nagyon nem megy. A kedvencem: „…megpróbáltam benézni a bőre alá.” Egy: minek nézegetnél a bőre alá, ha már egyszer így is diszkó gömb? Kettő: mi a jó fenének nézelődnél te valakinek a bőre alatt? Beteg állat. Bocsánat. Hosszú, nagyon-nagyon (feleslegesen) hosszú mondatok szólnak arról, hogy Edward milyen gyönyörű, tökéletes, meg vonzó. Ezeket a szavakat ezennel hivatalosan is kitöröltem a szótáramból, egy életre elegem lett belőlük, köszönöm.

És ha valamit véletlenül jól írna le, akkor az utolsó pár szóban elrontja, és nevetségessé teszi. „Fehér, rövid ujjú inget viselt, de nem gombolta be, és a nyaka fehér bőre megszakítás nélkül olvadt mellkasának márványos fehérségébe, tökéletes izomzatát többé már nem rejtette-sejtette pulóver.” – Most komolyan, ez mi akar lenni…?

Aztán: Bella összes emberi reakciói a nevetés, az elpirulás, és a sírás. Ezeket viszont minden mennyiségben képes csinálni. Ha nem lett volna egy önsajnálás-mániában szenvedő évfolyamtársam, azt mondanám, ennyit könnyezni fizikailag lehetetlen. Egyébként Edward meg csak rosszabb ezen a téren. Ő összesen nevetni képes, meg néha látni a csillámló fején, hogy dühös. Wow, ezt a bőséges írói eszköztárat!

Aztán, Meyer nincs tisztában a mondatvégi írásjelek helyes használatával. Mikor is tanítják, másodikban? De tényleg. Minden második mondat felkiáltójellel végződik! A kijelentő mondatok is! Ennek! Így! Nincs! Értelme! Na, most képzeljük el ezt egy egész könyvön keresztül, és meg is van az az agyvérzés.

Jól van. Szóval, a könyv belefullad a szóismétlésbe, a sztori nem sablon, hanem szimplán csak semmilyen, néha túlontúl gyors, néha olyan lassú, hogy az ember egy nagy horkoló hulla-halommá unja össze magát olvasás közben. De mondjuk, hogy ez még nem ütötte ki nálam a biztosítékot. Na de akkor mi volt az?

A karakterek. Elsősorban Bella. Én még egy ilyen katasztrofális főszereplőt soha… Akkor higgadtabban. Khm. Bella nem okos, nem bátor, nem ésszerű, nem… Egyszerűen csak semmi sem, aminek egy szerethető, vagy legalább elviselhető főszereplőnek lennie kéne. Nem, ne legyen egy karakter tökéletes – no de ennyire borzalmas sem. Egy darab pozitív tulajdonságot nem tudnék elmondani, ami jellemezte. Egyet sem. Egy vérbeli mártír, emellett meggondolatlan, abszolúte nem érdekli a környezete. Képtelen észrevenni, hogy Edward folyamatosan vívódik (pedig őt elvileg szereti. Még mondja is. A többiekről nekem senki nem tudná beadni, hogy szereti őket, de őt papíron igen), csak az érdekli, hogy neki jó legyen. Az apja hidegen hagyja, holott ha van jószívű szereplő ebben a könyvben, akkor az ő. Sorra hozza a rossz döntéseket, csak mert miért ne, és mindeközben néha elpirul, nevet és bőg. Micsoda változatos gesztusok! Micsoda fantasztikus viselkedés! Igazi példakép minden tizenéves számára! Remélem érezni, hogy ez a pár mondat belefullad a szarkazmusba.

Aztán Edward. Most mit mondjak? Csillog a napon, meg sokat nevet, tökéletes, gyönyörű, és vonzó, meg hol meg akarja enni Bellát, hol ágyba vinni. Nem ítélek én el senkit a vágyai alapján, de most akkor Edward vagy hasadt személyiség, vagy csillámpóni, vagy már tudom is én mi. Logika nincs benne, az is biztos, de még akkor is értelmesebb, mint Bella valaha is lesz.

Az egyetlen pozitívumon, hogy vannak érdekes karakterek. Az már más kérdés, hogy Meyer ezeket valószínűleg puszta véletlenből alkotta, és háttérbe is szorítja őket, de vannak.

Aztán. Vámpírok. Vagy valamik. A csillogástól elkap a röhögőgörcs, akárhányszor gondolok rá. Na meg ettől a vegetáriánus dologtól is. Meg úgy nagyjából mindentől. Mert nem elég, hogy a könyv darabokra szaggatja a vámpír-mítoszt, nem elég, hogy Dracula térdét átölelve, meredt tekintettel hintázik a sarokban, nem elég, hogy tulajdonképpen a vámpírok minden tekintélyüktől megfosztattak Meyer által, nem, nem elég. Még valami eszement függőknek is be kell őket adni! Most mondjátok, hogy nem ez jön le. Mondjátok, hogy nem úgy festenek, mint valami drogosok, akik éppen most állnak le a szerről, és Bella meg a díler, akinek csak nehezen tudnak ellenállni. Na ugye, hogy nem tudjátok mondani! Tudtam én.

Már azt sem tudom, mit mondjak. Ez a könyv szinte minden téren pocsék. A szivárvány minden színében. Hogy mi van a többi részben, azt csak a filmekből tudom, de ennél messzebbre én nem megyek, ezt is majdnem az ablak bánta. Hogy én több ilyen magát írónak nevező emberkék által felöklendezett, két lábon járó katasztrófákról szóló, elsősök módjára megírt, fájdalmasan borzalmas sztorikat nem olvasok, az is biztos. Bella, ásd el magad. Vagy valami. Akármi, csak ne szóljon róla több könyv, mert beperelem Meyert az olvasók kínzásáért.

Borító:

Hagyjatok békén, rá sem tudok nézni. A vicc az, hogy amúgy nem lenne rossz, egyszerű (bár a könyvhöz nem tudom, mi köze, de az részletkérdés. Ha mindenbe belekötök, száz éves koromig itt fogok ülni, az meg azért nem tesz jót a hátamnak), és egészen jól néz ki… De a büszkeségem szegény már azzal sokat veszített, hogy egyáltalán elolvastam ezt a valamit, hát még ha leírom, hogy tetszik a borító!

Kedvenc idézet:

Ne röhögtessetek.

Rövid összefoglalás:

Ha még egyszer valaki azt meri nekem mondani, hogy azért utálom az Alkonyatot, mert nem olvastam a könyvet, ezzel a véleménnyel fogok képen törölni, köszönöm megjegyzését.