A helyzet az, hogy az utóbbi években telítődtem a YA könyvekkel, és nem arról van szó, hogy nem akarok többet ilyeneket olvasni, vagy hogy nem fogom lehúzni a legújabb nagy kedvenceket, egyszerűen csak besokalltam egy kicsit és kell a szünet. Így hát a klasszikusokhoz nyúltam, nem egyet újraolvasok, illetve azért sok olyan is akad, amit jó ideje tervezek, de egészen eddig nem sikerült nekiesni, és most már határozottan szándékomban áll.
Viszont nem szeretném teljesen bejegyzés nélkül hagyni a blogot, de ezekről a hagyományos értelemben véve véleményt írni sincs értelme, úgyhogy megszületett ez az új rovat.
A Beszéljünk a klasszikusokról! bejegyzéssorozat lényege, hogy összeszedem, számomra mit jelent az aktuális könyv, nekem mit adott, mikre hívta fel a figyelmemet, milyen témákon gondolkodtam el miatta. Ez nem kritizálás vagy valami ilyesmi, mert ezeket felesleges úgy kibeszélni, mint mondjuk egy napjainkban írt, újdonságnak számító YA fantasyt (csak egy példa volt). Viszont hiszek abban, hogy minden könyv mindenkinek mást mond és jelent, és szerintem fontos, hogy a klasszikusokról is beszéljünk, és ne csak csendben olvassuk őket.
A cím után nem fogok nagy meglepetést okozni, de az első ilyen könyv Orwell 1984-e.
A bejegyzés spoileres, szóval ha eddig valami csoda folytán nem olvastad ezt a könyvet, akkor előbb azt olvasd el, és csak utána ezt.
Tulajdonképpen évekkel ezelőtt jutott eszembe először, hogy ezt a könyvet már határozottan el kellene olvasnom, de valahogy eddig nem sikerült nekiállnom. Valljuk be, valószínűleg jobb is így - nem biztos, hogy a tizenhárom éves Giger meg tudta volna emészteni ezt a könyvet - mivel a jelenlegi se tudja, de az már részletkérdés.
Az 1984 zsenialitása szerintem két dologban rejlik. Az egyik az, hogy nem hogy veszített volna aktualitásából az évek során, hanem egyre aktuálisabb lesz.
A könyv elődje a manapság egyre elterjedtebb disztópiáknak, és bár imádom ezt a műfajt és volt egy időszakom, amikor mást se olvastam, ezek a könyvek mind elbújhatnak mellette. Bár alapjáraton majdnem minden disztópia diktatúrával játszik, egyik sem olyan pontos és valósághű, mint amit itt látunk. A XXI. század embere is könnyedén el tudja képzelni, hogy egy ilyen rendszernél kötünk ki, de nem csak azt, hanem az odáig vezető utat is. Valószínűleg pont ettől lesz olyan megrázó. Persze, eleve van egy nyomasztó hangulata, ami egy pillanatra sem enyhül, de ehhez jön még a tudat, hogy ez annyira nem is elrugaszkodott elképzelés.
A másik pedig az, hogy az olvasó túlságosan is bele tudja élni magát a főszereplő helyzetébe. Winston nem egy hős típus, egyszerűen csak sokakkal ellentétben látja, hogy a világ, amiben él, nem elfogadható, és gyűlöli a Pártot. Márpedig ennél nagyobb bűn nincs.
Na most, az olvasó ugyanúgy látja, hogy ez a világ nem elfogadható, és szintén gyűlöli a Pártot. De átlagemberek vagyunk, és akárcsak Winstonnak, nekünk sem lenne akkora hatalmunk, hogy bármin is változtassunk, és ez a tehetetlenség szörnyű. A mai disztópiákban a főhősből akarva, vagy néha akaratlanul, de lázadó lesz, a zsarnok rendszert megdöntik, a diktátort megölik, és mire vége a könyvnek/könyvsorozatnak, békésen haladunk a tökéletes egyenlőség felé. Itt erről szó sincs, és borzasztóan éreztem magam, mert végig lehetett tudni. Elkerülhetetlen a borzasztó és fájdalmas végkifejlet, és egészen biztos, hogy ez az olvasási élmény életem végéig kísérteni fog.
Számomra elképzelhetetlen, hogy van olyan helyzet, amikor minden ember feladja, amikor senki sem lázad fel, amikor senkiben sem marad elég lelkierő és mindenkit meg lehet törni. Legalábbis az volt.
Őszinte leszek: nem tudom, rám mi várna a százegyes szobában. És fogalmam sincs, hogy meddig tartanék ki. De a helyzet az, hogy nem is akarom megtudni. Meglehetősen szörnyű belegondolni, de ahogyan Winston is tudta előre, hogy megtörik, én is tudom, hogy ez lenne a vége. De nem ez a legrosszabb, hanem hogy mindenki esetében ez lenne a vége - és akkor mi marad?
"A hatalom célja a hatalom." Én az a fajta ember vagyok, aki sosem értette, hogy miért kell valakinek hatalom, de akiknek kell, azok meg valószínűleg engem nem értenek. Sajnos az utóbbi van többségben, és mindig meg is szerzik. Az, hogy egyszer valakik meg is tartják, rosszabb, mint egy rémálom. Az, hogy az emberek a hatalom által a végtelenségig formálhatók, még rosszabb. Önkéntelenül belegondoltam (nem is egyszer), hogy mennyire borzalmas faj vagyunk, és most egy pár napig biztos, hogy a maradék optimizmusom is vakációzni lesz.
Tulajdonképpen én merem azt állítani, hogy Orwell megírta azt a könyvet, ami a legeslegjobban összefoglalja az emberi faj és a társadalom problémáit. Csak sajnos hiába mondjuk ki őket, nem segít sokat, mert ezek megoldhatatlan problémáknak tűnnek.
Egy-egy mondatban foglal össze egész politikákat, úgy, hogy többet elmond róluk, mint amennyit alapjáraton az ember láthat a saját szemeivel. A végtelenségig összetömörít és leegyszerűsít mindent, és ettől lesz az egész tökéletesen érthető és megrázó. Nincs szépítés, nincs köntörfalazás, csak az egyszerű (és sokszor egyszerűen undorító) igazság.
Szóval igen, kevés könyv tud ilyen mély depresszióba taszítani, de azért pozitív gondolataim is támadtak. Az például biztos, hogy sokkal jobban tudom értékelni a szabadságomat, mint valaha. Egy olyan élet, ahol az embernek minden mozdulatát lesik, és még csak szabadon gondolkodni sem tud, nem élet, ez egészen biztos. Mi legalább ezt megtehetjük. Egyelőre.
Bár általános nézet az, hogy a személyes szabadság emberi jog, egyre közeledünk 1984-hez és ahhoz, amikor a jog, mint olyan, megszűnik létezni. De nem csak ez, hanem minden, amitől szerintem jelenleg emberek vagyunk.
Azon mindenesetre érdemes elgondolkodni, hogy a rengeteg térfigyelő kamera, a kommunikáció folyamatos visszafejlődése, a nagyhatalmak erősödése, a véleményalkotás és a gondolkodás háttérbe szorulása mennyire hajaz erre a világra.
Az 1984-et egyszerűen kötelező elolvasni, de nem mindegy, hogy milyen idősen és milyen állapotban teszi ezt az ember.
